46. rész: A megbízás

Isabelle – bár Rebecca annak idején, csúnyán elárulta – teljesen kiborult. Ms. Anderson ugyanis, a kórházban töltött ötödik napján meghalt. Nem követtek el ellene újabb merényletet, viszont az elszenvedett sérülései olyan sokfélék és súlyosak voltak, hogy az egyébként fiatal és egészséges szervezet feladta a küzdelmet. A lány felhívta a hírrel Clarát, aki hamarosan megérkezett. Brian nem tartott vele a kórházba, így a tanítvány csak a mentornak beszélt a döntéséről:

– Már nincs kire vigyáznom itt, úgyhogy én is lelépek. Mivel még nincs saját lakásom, ezért odaköltözöm Ethanhez – nézett egyenesen a japán nő szemébe Isabelle.

– Ha gondod van ezzel, lakhatsz nálam – ajánlotta fel Clara, amivel igencsak meglepte tanítványát és Rosst is. – Jöhetsz, mehetsz, kapsz kulcsot, nincs beszámolási kötelezettség... – kezdett az ajánlat átcsapni tukmálásba – legalábbis, Isabelle érzése szerint.

– Kösz, de – pillantott a férfira a tanítvány, egy ideig nézte őt, majd a jelenlegi mentorhoz fordult – Ethan ajánlotta fel előbb – és ne haragudj meg érte, Clara – ezért egyelőre inkább nála laknék. 

– Brian számít rád – figyelmeztette a japán a lányt.

– Tudom, és köszönöm a lehetőséget, amit ad. De valóban csak annyit jelent, hogy Ethannél fogok lakni. Egy ideig.

– Azt hiszem, hogy emlékeztetnem kell téged arra, lehet, hogy éjszaka esetleg jön egy telefonod és menned kell. A melletted fekvő zsaru ezt fogja tolerálni, hiszen biztosan tudja majd, hogy valakit éppen elsikálsz?

– A mellette fekvő zsaru – szólt bele a társalgásba a férfi – továbbra sem zsaru, illetve a másik életében kábítószerkereskedő. És mint olyan, akár saját magát is feldobhatná a „kollégáinak”. Mivel eddig nem éreztem erre késztetést, azt gondolom, hogy megállom, és nem fogom Isabelle kezéből kicsavarni a pengét, csak akkor, ha belém szeretné mártani. Részemről, ezt túltárgyaltuk.

– Legyen – engedett Clara Morgan és mindenféle egyéb instrukció nélkül, köszönésként csak biccentve, magukra hagyta őket.

Isabelle megkereste a kezelőorvosát, aki megírta a zárójelentését, utána pedig Rosszal együtt távozott a kórház épületéből. 

Már az autóban ültek, amikor Ethan telefonja csörögni kezdett. A férfi felvette, csak néhány rövid szót mondott válaszul a hívónak, aztán beletaposott a gázpedálba. Hamarosan lefékezett egy raktárépületnél, amely előtt rengeteg rendőrautó állt, majd megszólalt:

– Maradj a kocsiban. De ha nem is itt, mindenképpen a kordonon kívül. Ne gyere be, kérlek!

Ethan kiszállt és bement az épületbe, Isabelle pedig elment sétálni az ellenkező irányba.

Miközben sétált, a környezetet figyelte. Bár Ross nem mondta, hogy pontosan mi a helyzet, a lány annyira már megfejtette társát, hogy tudja miért kérte meg arra, hogy maradjon távol. Ethan most, mint rendőrségi tanácsadó volt jelen a helyszínen. Tehát, a hivatalos melóját végezte. Zsaruszerű, és egy tetthelyen a kórházból frissen elbocsátott barátnőnek semmi keresnivalója. Nem beszélve arról, Morganék érdeklődése továbbra is fennáll, nekik is gyanús lenne, ha a férfi „csak úgy” beviszi magával a helyszínre. Ethan Ross dörzsölt fickó, körültekintő és alapos. Nem ma kezdte, valószínűleg nem is tegnap. Megnyugtató egy ilyen pasas védőszárnyai alá bérletet váltani. 

Ms. White tisztában volt vele, hogy akár többen is megfigyelhetik. Morganék, az apja, esetleg az ő megbízottja. A célkereszt még mindig nem mozdult el róla, ezt nem is feltételezte. Így hát látótávolságon belül sétálgatott, a helyszín biztosítására felkért, teljes felszerelésben álldogáló kommandósok orra előtt. A férfiak – a termetükből, alkatukból adódóan vélhetőleg valamennyien azok voltak – nem úgy viselkedtek, ahogy egy egyszerű rendőr tette volna hasonló helyzetben. Azok hozzászoktak volna a jelenlétéhez, és nem figyelik árgus szemekkel. A kommandósok viszont, végig szemmel tartották. Isabelle a parton sétált, de nem nyugodott meg a víz közelében, hiába reménykedett pont ebben. Sokkal inkább dühös és elkeseredett lett, az elé táruló látvány kimondottan sokkolta. A vízen, a hullámok között, fekete nejlonzsák, illetve a mennyiség alapján, nejlonzsákok szétszaggatott darabjai bukdácsoltak. Elszomorította, hogy valaki minden további nélkül képes ilyesmire. Úgy döntött, hogy amit a partról elér, azt megpróbálja kihalászni. Keresett egy botot, és elkezdte a lebegő zsákdarabokat maga felé húzni. Már a sokadiknál tartott, amikor megérezte, hogy a soron következő zsákdarab nem üres, bár a formája is mutatta, hogy valamire rácsavarodott. A partra kormányozta, és amikor széthajtotta a nejlont, térdre esett mellette, mégis, nagy nehezen visszagyűrte a rosszullétét. Egy kiázott, a vízi ragadozók által már valószínűleg megtépázott, emberi kart talált. Elfordult, mély lélegzetvételekkel próbálta visszanyerni az önuralmát és magában tartani a kórházban elfogyasztott reggelit. Amikor felnézett, látta, hogy két kommandós felé tart, és ha nem is kísérletezett azzal, hogy talpra álljon, felfedezésétől mindenképpen távolabb húzódott. A két álarcos, sisakos férfi közül az egyik mellélépett, a másik pedig továbbment megnézni, hogy mit rejt a fekete zsákdarab. Miután kiderítette, nekiállt rádiózni. A másik felsegítette a lányt és magához húzta, feltételezhetően, vigaszképpen. Nem volt ebben semmi furcsa, hiszen egy teljesen ismeretlen kommandós honnan is sejthette volna, hogy a parton sétáló fiatal nő közel minden téren jóval edzettebb az átlagnál? Isabelle-nek jólesett az ölelés, a figyelmesség és egészen addig a vigasztaló karokban maradt, ameddig Ethan fel nem bukkant. A kommandós rögtön áttestálta az ügynökre a nőről való gondoskodást, majd visszatért kijelölt helyére. Ross – anélkül, hogy a lány bármit kérdezett volna – beszélni kezdett:

– Elég sűrű a problémakör odabenn. Ha nevén kellene neveznem, akkor sem tudom, mi lenne a találóbb, a csoportos kivégzés, a mészárlás, vagy a vérfürdő. Bárki tette is, kimondottan dühös volt. Ráadásul, nem egyedül csinálta, segítették, vélhetőleg, többen is. A helyszínelők egyelőre azt sem tudják megmondani, hány hulla van. Néhányan ugyan egy darabban maradtak, de van olyan, akinek csak a fejét találták meg. Nem biztos, hogy értem, hogy az egyiket miért fejezték le, a másikat miért belezték ki, a harmadik miért vérzett el ütőeresen. Két dolog viszont, biztos. Az egyik az, hogy minden gyilkosság pengével történt, a másik, hogy az esemény csúnyán egybeesik Ms. Anderson halálával. Holden emberei a térfigyelő kamerákat faggatják, ha kellőképpen optimista vagyok, akkor azt mondom, hogy ha elég sokáig visszamennek a felvételen, valószínűleg az elkövetők létszámán kívül, maga az indíték is világossá válik majd. 

– Miért is? – szúrta közbe a logikus kérdést Ms. White.

– Mert a hely nem ismeretlen számomra. Ez egy bázis, de nyilván, nem a jófiúké. Nem mellesleg, apád ügyfelei. Annak oka volt, hogy itt és így történt az eset. Azzal, hogy meg sem próbálták a hullákat, valamint a haláluk körülményeit eltüntetni, azt biztosra veheted, ez egy üzenet, és akinek szól, az igencsak hamar felfogja majd a lényeget. 

– Nyilván. Azt viszont nem értem, hogy miért kapcsolod össze ezt a borzalmat Rebecca halálával? 

– Elsősorban megérzés, amit viszont megtámogat az elkövetés módja. Penge, Isabelle. 

– Gyanúsított vagyok?

– Amennyiben csak valami hasonmásod héderezett a kórházban a felügyeletem alatt, akár még az is lehetnél. Viszont, van egy pengebarát mentorod, aki közel házigazdaként tündökölt a versenytárgyaláson, ugyanúgy, mint Rebecca. Becca halott, itt meg kiirtottak valamiféle igencsak éles vágószerszámmal egy egész bandát. Pontos számokat nem tudok, de azt gondolom, írmagjuk sem maradt.  

– Mivel azt mondtad, hogy a hely ismerős, a figurák pedig apám üzletfelei, nem lehetséges, hogy hozzá köthető, ami itt történt?

– Nem igazán. Patrick nem az a fajta fazon, aki becsukja a szemét, befogja a fülét, ha ilyesmi jut a tudomására. Ha személyesen nem is ő, akkor is lett volna valaki, akit rámozdítanak a dologra. Illetve, újdonsült kenyéradód kórházban előadott monológjából ugyan kimaradt, hogy ezt nem hagyja büntetlenül, azonban ha egy Brian Morgan/Hishida Kazuki nem lufit, virágot, egyéb figyelmességet küld a pórul járt alkalmazott kórházi ágyához, hanem személyesen megjelenik, az jelent valamit. Ki tudja, hogy szegény Becca miféle szolgálatokat tett neki? Szerintem, olyanokat is, amilyeneket apádnak nem. 

– Egy ilyen japán főmufti kavarhat nem japán bigével?

– Brian félvér, kezdésnek. Holden emberei szerint a Hishida-klán ojabunja, és ha cirka ezerötszáz embernek parancsol, vajon van-e olyan vakmerő és életunt bárki is, aki rákérdez, majd bírálja amiatt, hogy kit visz ágyba? 

– Csak attól zsong a fejem, amit most hirtelen elmeséltél – szorította a kezét a homlokára a lány. 

– Amíg kellőképpen átélten agonizáltál a kórteremben, informálódtam. 

– Ezek szerint, olyan az agyad, mint a szivacs. 

– Ha az embernek az élete múlik a tudáson és a helyes következtetésen, gyorsan megtanul, jó hatásfokkal memorizálni. 

Isabelle csak bólintott egyet, majd Rosszal együtt sarkon fordult, autóba ült és elszáguldottak a férfi lakásához. 

Néhány napig csend volt, nyugalom, mintha még Edward White, valamint Hishida Kazuki erőszakos és ijesztő világában is kitört volna a béke. Holdenék lassan haladtak, helyesebben inkább, egy helyben toporogtak, hiszen a térfigyelő kamerák a felvételek tanúsága szerint gyakorlatilag egyszerre mondták be az unalmast. Használhatót nem találtak rajtuk, a kritikus időszakban pedig semmi más nem látszott a képernyőn, mint szürke-fehér-fekete csíkok. 

Aztán elérkezett a pillanat, amit még Clara jósolt meg a kórházban. Egy éjszaka jött a telefon, Isabelle-nek pedig mennie kellett. Ethan riasztotta a megfigyelőket, a nyomkövető aktiválva lett, a drón felszállt. 

Isabelle és Clara külön utakon járt, mindkettőjüknek más feladatot jelölt ki Hishida. A tanítványnak az volt a dolga, hogy a Kazuki megtorlása ellen ágáló legnagyobb csoport vezetőjét móresre tanítsa. 

A végrehajtáshoz megkapta a szükséges információkat, aztán elindult. Holden – Ethanen keresztül – üzent, miszerint a célpont nem kimondottan ártatlan, így nem feltétlenül kell erőforrást pazarolni arra, hogy a figura megmeneküljön, és Kazuki is végrehajtottnak tekintse a feladatot. Isabelle hitetlenkedve kérdezett vissza, hiszen – amióta a főmufti képbe került – még nem tapasztalt olyasmit, hogy „hullik a forgács”, azaz gyakorlatilag engedélyt kap egy gyilkosságra. Isabelle majdnem el is mosolyodott saját naivitásán. Nyilvánvalóan nem ez az első eset, amikor Holden likvidálásra adott parancsot. És nem is az utolsó. Nem beszélve arról, hogy Ross is figyelmeztette: élesben, Brian Morgan bérgyilkosaként ez az első önálló megbízása, tehát bizonyítania kell. A férfi csak a lényegre szorítkozva elsorolta, hogy ez a bizonyos David Goss miben bűnös – legalábbis, a rendelkezésre álló információk szerint. A lány a védelmi pénzen, tiltott szerencsejátékon fenn sem akadt, viszont a kényszerprostitúció szíven ütötte. Ms. White logikája azt is feltételezte, hogy a kényszerprostitúció mellett Goss mindenbe belekotort, amibe csak tudott. A kábítószert Ethan megerősítette, a fegyver is gyakorlatilag nyilvánvaló volt.

Isabelle White a címre ért és elindult a házba. Az ajtót néhány pillanat alatt, óvatosan nyitotta ki, szemügyre vette a riasztót is, de az nem volt bekapcsolva. Lassan, lopakodva járt helyiségről-helyiségre, és magában káromkodva vette figyelembe a tényt: Goss néhány embere is a házban van, tehát tényleg teljesen nesztelenül kell elvégeznie a feladatát, ha nem akar pórul járni.

Már az emeleti utolsó helyiség következett és Isabelle forrón remélte, hogy David Goss ott lesz, hiszen Brian elemzői és Jeff Holdenéi is ugyanazt mondták: a célpont a házban van.

Nesztelenül osont a franciaágyhoz, amelyben neki háttal, teljesen beburkolózva, a fejére a karjával párnát szorítva, egy férfi aludt. A lány elővette a pengét, ekkor viszont meghallott egy kétségbeejtően ismerős hangot, közvetlenül a füle mellett. Nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy mennyire valódi a pisztoly, hiszen támadója a csövét rányomta a nyakára, aztán felkapcsolta a világítást. A lány engedelmesen kiejtette a kezéből a pengét és megfordult. Aztán vele is a világ, hiszen támadóját meglehetősen jól ismerte. Daniel Trent volt az, akivel a Northman felbukkanását megelőző időszakban, egy bandához tartozott. Akkortájt ketten vitték a csoportot, mint vezetők. De nem csak a pozíciót osztották meg, hanem az ágyban is egészen jól megértették egymást. 

44. rész: Az ellenségem ellensége, a barátom

Isabelle határozottan nézte mentorát, aki egy pillanatra mintha meghökkent volna, de aztán nemtörődöm módon, hátat fordított a sérültnek.

– Kérdeztem valamit – nyomatékosított a lány a csőre töltött fegyverrel.

– Hallottam. Most soroljam fel?

– Ha megtennéd… – meredt továbbra is fenyegetően a pisztolycső a japán nőre.

– Eljöttem megnézni, hogy vagy – sétált vissza az ágy mellé Clara és kibontotta az üdítőt. Jól láthatóan töltött magának az italból és beleivott. – Ezt kipipálhatjuk, mint módszert, tehát nem akarlak megmérgezni. Pisztollyal fenyegetsz, de még élsz, ebből az látszik, hogy semmiféle szúrószerszámot nem hoztam magammal, mivelhogy eddig nem vágtam ilyesmit beléd, sem felindulásból, sem önvédelemből.

– Lehet, hogy most nem akarsz megölni, de rám küldtél négy nindzsát. Abban biztos vagyok, hogy az te voltál.

Clara Morgan váratlanul elmosolyodott, úgy válaszolt:

– Határozottan tetszik nekem, hogy van érzéked az árnyalatnyi finomságokhoz. Igen, a nindzsa az árnyék harcosa, a sötétségben való lopakodás és a gyilkosság mestere. Így van, valóban én küldtem őket. Méghozzá a megbízó kérésére, tesztként.

– Szép kis teszt. Ha beledöglök, nem feleltem meg?

– Valahogy úgy – maradt a letörölhetetlen mosoly a nő arcán. – Bérgyilkos leszel, Isabelle. Nem bízhatsz senkiben és egy pillanatra sem lankadhat a figyelmed. Nem lehet gyenge pontod.

– Felfogtam – biztosította be és tette maga mellé a takaróra a pisztolyt a lány. – És a fickó, aki lelőtt?

– Még a zsaruk sem tudják, hogy ki az – hallatszott az ajtóból Ethan Ross hangja. – Üdvözlet, hölgyeim. Csak folytassák, mintha itt se lennék – tette le az ételes dobozokat az üdítő mellé a férfi. – Meghívhatjuk, Clara?

Ms. Morgan egy ideig némán nézte az ügynököt, majd megszólalt:

– Ön folyamatosan meglep engem, Mr. Ross.

– Egy meghívással? – adta az értetlent a pasas.

– Nem. A viselkedésével és a tetteivel.

– Furcsa – felelte a férfi, miközben Isabelle elé tette az ételt. – Jelen oldal, ahol mindannyian tartózkodunk éppen, pontosan tudja, hogy szoros kapcsolatot ápolok a rendőrséggel. Ott játszanom kell, ez tiszta sor, hiszen pont a kábítószercsoport nem díjazná, ha kiderülne, én vagyok Miller felestársa. Isabelle-t pont ön sodorta egy olyan helyzetbe, amellyel kapcsolatban „zsaruként” többet tudtam segíteni. De az egyenlet ismeretlenjeit és változóit pont azért hívják azoknak amik, mert ismeretlenek és változók. Isabelle szép nő és már volt szerencsém néhányszor elmélyíteni az ismeretségünket, így kénytelen vagyok meglepni önt a hírrel, a célnak pont megfelel. A kettős életemből adódóan viszont, nem áll módomban minden másodpercben új lyuk után rohangálni, így időnként az is előfordul velem, amelyen váratlan betoppanása okán rajtakapott: néha együtt étkezem a csajjal, akivel szexuális kapcsolatom van. A helyszín igazán nem az én bűnöm, ahogy a körülményekről sem tehetek. Udvarias fickóként, most még egy plusz adagért is elrohantam volna, ha igényli. Nem mondom, hogy nincsenek hátsó szándékaim, hiszen hazudnék, ha ezt állítanám. Jó benyomást szeretnék tenni a megbízójára, bár határozottan más fajtát, mint Isabelle-re. A leányzó majdhogynem alkalmazott, tehát a megbízója szempontjából bizonyára értékes is. A társammal együtt ugyanennek a megbízónak megnyertem a versenytárgyalását, tehát kimondottan pozitív felhangú lenne, ha gyűjtenék néhány jó pontot.

– Mondja, nem fél tőle, hogy a „lyuk” megorrol magára ezért a dumáért?

– Remélem, nem teszi, sokkal inkább értékeli az őszinteségemet. Találkoztunk, szexeltünk, bejött mindkettőnknek. Nem szándékozzuk túlbonyolítani, ettől függetlenül, jócskán belefér az eddigiekbe, hogy most, a sérülése miatt, kiszolgálom a kórházi ágyán, vagy hagyok nála egy pisztolyt, hogy megvédhesse magát, ha kell.

– Nincs elragadtatva a saját kollégáitól – állapította meg a tényt a nő.

– Való igaz. De ezt nekik nem kell tudniuk.

– Igaza van. Már majdhogynem kedvelem magát, Ethan Ross – mosolyodott el Clara, jó étvágyat kívánt és kiment a szobából.

A férfi kipakolta a zsebéből a telefonját, saját magának is odakészítette az ételt, és jó étvággyal együtt evett Isabelle-lel.

Az éjsötét, inkognitót biztosító ruházatban és a hozzá tartozó felszerelésben érkező magas férfi leváltotta Edward White házánál a megfigyelőt. Miután megtalálták az épületbe vezető alagutat és annak minden milliméterét átvizsgálták, nem elégedtek meg a telepített kamerák, mozgó drónok adta képekkel, emberi erővel is vigyázták a házat és környékét.

Amióta így is megfigyelés alá vonták a mogult, gyakorlatilag semmi sem történt az üzletember körül.

A kommandósok tudták, hogy az egyezség megköttetett, Edward White vallott és ezzel kiérdemelte a tanúvédelmet is. Az információit leellenőrizték, azok nagyrészt helytállónak bizonyultak. A kocka azonban fordult, és Isabelle apjának minden zsigerében bénító félelem reszketett, hiszen immár ő volt a csali. Brian Morgan csalija elsősorban, azonban arra is számíthatott, hogy hoppon maradt üzletfelei sem maradnak türelmesek a végtelenségig. Ettől a tudattól valósággal megdermedt. Edward White immár rettegett, amire minden oka meg is volt.  

Rebecca Anderson kezdetben elégedett volt. Nyilvánvalóan – mint leendő ane-san – Brian Morgan érdekeit nézte elsősorban és ez olyannyira így volt, hogy őt helyezte az első helyre. Saját maga elé is.

Mert hiszen, néhányan már megkeresték. Volt, aki csak közvetítőn keresztül, de a többség inkább nem üzengetett, személyesen érkezett, találkoztak, beszélgettek. Sean McBride-ot – az egykori Mendez-birodalom jelenlegi urát – relatív egyszerű volt meggyőzni, hiszen Miller és Ross neve több mint ismerős volt neki. Ha ők nyernek – márpedig, így történt – akkor az Seannak új csatornákat és teljesen kockázatmentesen, sokkal több pénzt is jelentett. McBride tehát nem szívta fel magát, hanem egyszerűen örvendett a sikernek és határozottan vidáman utazott vissza Mexikóba.

Lyle Brown igyekezett nem kimutatni, hogy érzékeny veszteség érte az egyik elsőrangú végrehajtója halálával, akit – a rendőrségi besúgója szerint – Isabelle új palija nyírt ki. Brown utasítása kimondottan csak a lány likvidálására korlátozódott, szó sem volt hősiesen lovagias pisztolypárbajról. Ráadásul, ha egy végrehajtó rajtaveszt a feladaton, akkor immár nem elég jó. Ha sikerült volna dolgavégezetlenül elmenekülnie, a megbízója úgyis megkeresteti. Tehát, a végkicsengés szempontjából mindegy, ki lyukasztotta ki a homlokát. Lyle – ha nem is nyílt sisakkal – egyébként is az ellenpólus volt, sokkal inkább Edward lekötelezettje, mint annak a Morgannek a szövetségese, aki a részegsége miatt már a versenytárgyaláson való részvétel lehetőségét is megtagadta tőle. Ms. Anderson vele is hamar szót értett. Vagy legalábbis, akkor úgy tűnt.

Azonban a többi fickótól a lányt nagyon rázta a hideg. Akik a sógora hoppon maradt ügyfelei voltak, és teljesen jogosan haragudtak. Fizettek, de nem kaptak semmit. Egyik-másik alkalommal még a bőrük is veszélybe került, ezért egyre nyíltabban és egyre hangosabban pocskondiázták Edwardot, majd már Hishidát is.

Rebeccának a szemükben több bűne is volt, így alkalmasnak találták arra, hogy átadja az üzenetet. Ms. Anderson akkor tette volna a legjobban, ha elfut, elbújik. Nem volt rá ideje.  Ezen a találkozón harcedzett gyilkosok, kérges lelkű terroristák kezébe került, akik – a saját fogalmaik szerint – csak játszottak vele. Körbevették és fenyegetően közeledtek hozzá. Élvezettel figyelték, ahogy menekülni próbált. Hagyták, hogy azt higgye, sikerült és akkor ismét elfogták. Becca hiába nem problémázott soha a testiségen, amikor a rátestált feladatot hajtotta végre, önszántából cselekedett. Most megkóstoltatták vele a félelmet és a kényszert. Ütötték, megalázták, meggyalázták, többször és többen. Aztán ismét eljátszották, hogy megkönyörülnek és elengedik. Majd ismét használták, közben mind több fájdalmat okoztak neki. Hiába sikoltott, hiába kérdezte, hogy mit akarnak tőle, választ nem kapott. Közel felismerhetetlenné verték, majd, mint egy rongyot, kidobták egy sikátorba.

A negyed lakói már megtanulták a leckét, nem láttak semmit, nem kérdezősködtek, de főként nem segítettek.

Eltévedt turisták találták meg, mentőt is hívtak hozzá. A kórház sürgősségi osztályán, ahová beszállították, a sokat látott orvosok és ápolók is elborzadtak, amikor meglátták. Szerencséjére, azonnal a műtőbe került, így megrepedt lépét eltávolították mielőtt a belső vérzés megölte volna. Mivel semmiféle igazolványt nem találtak nála, így azonosítani sem tudták. Orvosai az altatás mellett döntöttek, viszont a többórás műtétsorozat ellenére sem tudták megmondani, mekkora az esélye az életben maradásra.

Larry Morgan úgy határozott, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. A családja veszélyben volt, így most már nem tehetett mást, felül kellett emelkednie a múlton. Az ojabun, azaz Brian a kezdőlépést már megtette, amikor Edward White-tal kapcsolatban a segítségét kérte. Igen, valahogy így működött és mindig is így kell működnie. A leköszönt, immár visszavonult ojabun tapasztalata és egyben segítsége nélkülözhetetlen. Ez akkor is így van, ha a fiatal, modern felfogású családfő ágál is ellene.

Brian abban a házban tartózkodott, amely ugyan az övé volt, de a tulajdonjogot mégsem lehetett visszakövetni sem Brian Morganig, sem Hishida Kazukiig. A sensei Rebecca Andersont várta, de a lány helyett valami egészen más érkezett.

Egy videóhívás az egyik jó barátjától, a kevesek egyikétől. Miután köszöntötték egymást, a hívó fél nem kerülgette a forró kását, rögtön a közepébe vágott:

– Rossz híreim vannak, Kazuki.

– Nagyjából képben vagyok – sóhajtott mélyet a félvér.

– Félek, hogy te csak azt hiszed, bassza meg!

– Figyelek – pillantott éppen belépő apjára az ojabun. Larry a fia mellé állt, mire képernyőn látszó férfi tiszteletteljesen fejet hajtott, úgy köszöntötte az öreget. Nem volt egyébként egy főhajtós típus, de Hishida Kazuhirót tisztelte.

– Minél előbb rendet kell tenned, különben véged, Brian – folytatta úgy, mintha még mindig négyszemközt beszélgetnének. –  Nem feltétlenül Jones és a kábszer miatt, White most sokkal nagyobb gond. Fél. És bár gyáva, mégis a sarokba szorított, félelemből támadó kutya vakmerő az esztelenségig ezt ne hagyd számításon kívül. Illetve, ha az utóbbi idők sorozatos hibáit elnézed neki, téged is bepróbálnak majd, lévén, egy kalap alá vesznek vele.  

– Nálam jobban senki sem tudja, mit kockáztatok és mennyit veszíthetek.

– Tudom, hogy felmérted a lehetőségeket, de ez itt, nem Tokió. Nincs mindenki a zsebedben és nem úgy félnek tőled, mint ott.

– Értékelem, hogy segíteni próbálsz… – maradt befejezetlen Brian mondata, mert barátja a szavába vágott:

– A területemen történt a dolog. Presztízskérdés, hogy gyorsan lereagáljam, ha rám irányul. De kénytelen vagyok azt mondani, hogy fogalmam sincs, kire irányult, csak azt tudom biztosra, hogy nem rám.

– Miről beszélsz? – vesztette türelmét Hishida.

– Erről – mutatott egy kórházi ágyon fekvő, összevert nőt a másik férfi.

– Még mindig nem értem.

– Bementem, személyesen. Felismerni képtelenség, ezért átvizsgáltam. Rebecca az, semmi kétség. A kérdés csupán annyi, hogy miattad, vagy Edward miatt dekorálták ki ennyire?

– Az mindegy – szólalt meg érkezése óta első ízben Larry Morgan. – Mert bárki is a címzett, Briannek kell megválaszolnia ezt az üzenetet.

14. rész: Bosszú és harag

Marcot a lábánál fogva rántották le a platóról, hátrabilincselt keze miatt a vállával és a fejével tompította az esést. A halántékát ért ütéstől azonban látása elhomályosult, így csak sötét foltok takarásában látta, ahogy Bones a vállára kapja a hevesen rúgkapáló Isabelle-t. A nő addig forgolódott fogvatartója kezei között, míg végül sikerült a térdét a férfi oldalába vágnia. Pontosan a szúrt seb közepébe. 

‒ Áááá, rohadt szuka! - üvöltötte el magát Tyler és a földhöz vágta a nőt, majd meglendítette a lábát a rúgáshoz, de Isabelle gyorsabb volt.

Kirúgta Bones támasztó lábát, mire a férfi arccal előre esett. 

‒ Megöllek, te ribanc! - tajtékzott Tyler, akinek már nem csak az oldalából, de az orrából is dőlt a vér.

‒ Próbálkozz csak! - sziszegte Isabelle, mire az ikrek két oldalról letámadták.

Amíg az egyikük lefogta, addig a másik egy jól irányzott ütéssel tette ártalmatlanná. Marc kis híján felordított, ahogy tanítványa teste ájultan összecsuklott, és nem törődve a szédüléssel próbált talpra állni, amikor Morris elkapta a karját és felrántotta.

‒ Imádom a tüzes nőket! - nevetett fel harsányan, pisztolyát Northman lüktető halántékának nyomva. - Gyerünk! - rántott egyet egykori tanítványán, aki száját összeszorítva indult meg az egykor húsipari telepként működő, mára már csak romosan düledező gyár épülete felé.

Orrfacsaró bűz és hideg, nyirkos levegő fojtogatta Marc torkát, miközben kezén a bilincseket súlyosabb vaspántokra cserélték és a hűtőkamra egyik fémkampójához láncolták. Úgy lógott ott, akár egy feldolgozásra váró állat. S bár a feje még sajgott, de legalább a látása kitisztult, így jól láthatta, ahogy tőle pár méterre Isabelle-t is hasonló módon “felakasztják”. A Dwayne testvérek nem bíztak semmit a véletlenre, alaposan átkutatták és közben megfogdosták a még öntudatlan nő testét. Northman fogai hangosan koccantak össze, kezei ökölbe szorultak az elfojtott indulatától. Bones lépett be ekkor, arcát egy gigantikus mokka torzította el, és vicsorogva, döngő léptekkel indult meg társai és Isabelle felé.

‒ Ő az enyém! - lökte arrébb Karlt és akkora sallert kevert le a nőnek, hogy a csattanás visszhangot vert a kamrában.

Isabelle hörögve, láncait vadul rángatva tért magához. Marc is nekifeszült az őt fogvatartó fémnek, de hiába próbálta pillantásával jelezni tanítványának, hogy nyugodjon le, White úgy fújt, akár egy felbőszült macska. A három férfi csak röhögött rajta, míg Northman tehetetlen volt. A harag és a bűntudat eluralkodott rajta, és hibázott. Megint. Megfeledkezett arról a személyről, aki valójában dönt majd a haláluk felől, és aki most őt bámulta, öntelt mosollyal a szája szegletében. 

‒ Oh, Marc - csóválta a fejét színpadiasan Morris és egykori mentoráltja elé lépett, biztos távolságban megállva. - Hát, erről szólt a kezesség? Ejj, szegény Carmennek jobb is, hogy Tyler végzett vele, mielőtt összetörted volna a szívét.

‒ Ő a tanítványom, ezért…

‒ Ugyan, Marc, nem kell a süket duma! - legyintett Steven. - Te is a tanítványom voltál, mégsem vállaltam volna érted soha kezességet. Pedig mindig is rendkívüli tehetségnek tartottalak és tartalak most is, de az életemet nem kockáztattam volna miattad. De te… - hallgatott el a férfi és Isabelle-re tekintett, aki dühös pillantását most Morriséba fúrta. - Istenem! Azok a szemek! - sóhajtott a férfi.

‒ Ha bosszút akarsz állni, itt vagyok! De őt hagyd ki ebből! - kérte Marc egykori mesterét, nehezen lenyelve a büszkeségét.

‒ Bárcsak megtehetném, de tudod, a fiúknak is jár valami szórakozás - vonta meg a vállát Steven. - De ne aggódj! Ezúttal élőben nézheted végig a műsort - tette hozzá, mire Northman ereiben meghűlt a vér.

Morris járatta az agyát, mert bár eredetileg sem akarta még megölni egyik foglyát sem, azért mindkettőjük kínlódását szívesen nézte. Sok múlt azon, hogy mennyire tudja irányítani az irányíthatatlanokat, elvégre Edward White élve akarta viszontlátni a lányát. Persze, ez nem jelentette azt, hogy majd megkíméli Isabelle életét, csak annyit, hogy a halála előtt találkozni kívánt vele. Northman ráadásul, megint adott egy ütőkártyát a kezébe azzal, hogy nem tudott uralkodni magán. Igen, látványos kínokat okozott Tyler Marcnak azzal, hogy ütötte Isabelle-t, de talán akad más is, ami hasonlóan érzékenyen érinti a lány mentorát. Amit nézni sem bír majd. Ami megőrjíti, megtöri, gyakorlatilag megsemmisíti...

Steven Morris arcán jól látható elégedettség suhant át. Tény, a ribanc őrülten kívánatos. Alapból is vannak rá négyen, az, hogy Edward White majd tevőlegesen is beszáll-e, amikor mindannyian végigmennek rajta, vagy csak nézni fogja, megint egy másik kérdés. Mindaddig, amíg ez biztosan kiderül, egy kicsit oda lehet hatni a fizikális síkra, ami azért lelkileg is meggyötri a madárkákat. Mindkettőt. Az egyiket azért, mert fizikailag elszenvedi, a másikat azért, mert látja a társa kínjait. 

Morris magához intette az embereit. Tyler, Karl és Sam körbevették, meghallgatták az utasításait, aztán kimentek a helyiségből. Egyedül Steven maradt ott, majd kezdésnek odament Isabelle-hez. A háta mögé állt és halkan, úgy, hogy csak a lány hallhatta, elkezdett beszélni:

‒ Már jó ideje figyellek, igazi vadmacska vagy. Ez nekem eléggé bejön, kicsikém. Ha eddig nem tudtad volna, akkor most megtudod, apád ugyan először kérte az elnököt, hogy nyírasson ki, de aztán direktben adott parancsot. 

White szintén nem emelte meg a hangját, amikor válaszolt:

‒ Apám egy féreg. Sajnos, egy gazdag, nagyhatalmú féreg, aki közel bármit el tud intéztetni. Mert gyomra és pénze is van hozzá.

‒ Nem szép dolog így beszélni apuciról, kislány - fedte meg tanárbácsian Steven a lányt. - Fel fog dühödni, ha meghallja. Persze, ha önszántadból meggyőzöl róla, hogy érdemes mindezt elhallgatnom a kedves papa elől, még talán meg is teszem neked ezt a szívességet. Vagy nem fogadod el az ajánlatomat, mert már te is annyira belepistultál Marcba, amennyire ő beléd? - kérdezte a férfi, miközben elkezdte simogatni Isabelle-t. 

Morrist nem ejtették a fejére, nagyjából tudta, hogy mire számíthat, így az óvintézkedéseket is meg tudta tenni. Northman és White ugyanúgy volt fellógatva, a csuklójánál fogva, a lábuk összebilincselve és leláncolva, ha nem is kifeszítve. A talpuk nem ért le a talajra, csak ha nagyon akarták, a lábujjhegyük, így még hozzájuk sem értek, máris fájdalmaik voltak. Kínjaikat fokozandó, a két helyet egymással szemben, megfelelő megvilágítással együtt alakították ki nekik. Steven rátaposott Isabelle lábának láncára, a nő teste ezáltal megfeszült, így semmiféle módon nem tudott elhúzódni a tapogatózó kezek elől. A férfi gúnyos vigyorral konstatálta, hogy Northman arcvonásai leplezetlen dühvel árulkodtak arról, hogy meglehetősen megfeküdte a gyomrát már, ahogy egy idegen férfikéz matat az imádott női testen. Morris meglepve tapasztalta, hogy kutató kezei akadálytalanul becsúszhatnak a formás combok közé, és amikor megsimogatta a lányt, az lehunyta a szemét és sóhajtott egy kéjeset. Steven egy ideig még tesztelgette, hogy valóban jól érzi-e, aztán hirtelen ellépett a nő mögül, megkereste a fellépőt, felállt rá, és elhúzta a nyakától a haját. Csókolta és harapdálta White nyakát, az egyik karjával átkarolta a derekát és magára húzta, a másikkal pedig tovább simogatta, immár a felsőtestét. Isabelle talpa meg tudott támaszkodni a dobogón, így már sokkal kevésbé kínlódott. Fenekét jutalmul nekinyomta a pasas ágyékának, és lassan mozogni kezdett. 

Marc Northman ugyan nem hallotta, hogy miről folyik Isabelle és Steven között a diskurzus, de Morris tapogatását nem lehetett félreérteni. Valóságos, fizikai fájdalmat okozott neki, amikor a másik férfi benyúlt a lány lába közé, White pedig behunyta a szemét és felnyögött. Az árnyékkomandó vezetője élt a felkínált lehetőséggel, és a mozdulataiból ítélve, minden perccel egyre közelebbivé vált a pillanat, amikor Isabelle White-ot Marc Northman szeme láttára teszi a magáévá. Northman nagyot nyelt, amikor Steven mindkét keze elkezdett a lány nadrágjának gombjaival küzdeni, lévén, a feszülős farmer nem tűnt egyszerűen leküzdhetőnek, főleg azért, mert Isabelle nem hagyta abba a mozgást. Az utolsó gomb kigombolása után Morris félalkarig eltűnt a ruhadarabban és hangosan felnyögött. Isabelle teljes erejét beleadva rátaposott a férfi lábára és amikor Steven felordított, majd önkéntelenül előremozdult, a nő a fejét elszántan hátravágva fejelte le. Morris orrából vér fröccsent, megszédült, és lezuhant a fellépőről, miközben a jobb karját kitekerve a szoros farmernadrág tartotta fogva. White kíméletlenül a rajta lógó férfi bordáira taposott, amit Steven harsány ordítással honorált. 

Az árnyékkomandó többi tagja még a hangok ellenére sem rontott ajtóstul a helyiségbe, hiszen nem tudhatták, hogy vezetőjük még véletlenül sem az orgazmusát ünnepli ekkora üvöltéssel. 

Steven Morris bal kézzel kínlódta elő a pisztolyát, és ráfogta a lányra. White megadóan megállt, és amíg a férfi erőt gyűjtött a már betervezett, nő nevelő ütéshez, addig még szemen is köpte a pasast.  

Morris a pisztolyával a kezében vágta szájon Isabelle-t, így a lány vére is folyni kezdett.   

12. rész: Kísértet a múltból

A lövések hallatán Hunt felállt a motor mellől, és szinte közönyösen baktatott hátra, hogy megnézze, mi történt. Northmant jól ismerte, feltűnt neki, hogy mennyire beszámíthatatlan, amikor Isabelle közelében van. White pedig - amióta mentora megérkezett - szinte folyamatosan robbanásközeli állapotban volt. Caleb - bár igazából nem sok oka volt rá - magában elvigyorodott. Na, igen. Így néz ki, amikor két kiképzett gyilkos érzelmekkel megverve összegabalyodik, és jobban féltik a másikat, mint saját magukat. A lány hisztije és Marc dühe is erről szólt, méghozzá oly nyilvánvalóan, hogy teljesen fölösleges lett volna tagadniuk. Persze, először nem ártott volna saját maguknak bevallani, aztán a másiknak kimutatni. Tömérdek energiát megspóroltak volna, és miután a feszültséglevezetés is sikeresen megtörtént, akár még koncentrálni is tudnának. Arra, hogy életben maradjanak.  

Caleb Hunt kiért a ház takarásából, és fejcsóválva volt kénytelen tudomásul venni, hogy azok ott ketten, teljesen el vannak varázsolva. Odasétált hozzájuk, és megszólalt:

‒ Ideje lenne végre a pisztoly helyett a köztetek lévő feszültséget kisütni. Már csak azért is, mert ha sokat totojázunk drágáim, elfogy az időtök. 

‒ Ünneprontó vagy, Caleb - jutott szóhoz elsőként a visszavágásban, feleselésben világbajnok Isabelle White. 

‒ Pedig, ahogy elnézem, még mindig nincs mire pezsgőt bontani. Eddig tartott a türelmem. Húzzunk be a házba, és elmesélem, amit megtudtam. Most szólok, rohadt szar híreim vannak, és nem várhatnak tovább.

Mester és tanítványa mélyet sóhajtott, egymást kézen fogva követték Huntot a házba. A házigazda kirakott egy üveg ásványvizet az asztal közepére, és kiosztotta hozzá poharakat is. Teletöltötte az összeset, a sajátját kézbe vette, és szomjasan eltüntette. Hiába, a másnap erőteljes folyadékpótlást kívánt. Caleb komoran hátradőlt a székén, és a lányt nézve beszélni kezdett:

‒ Nem akarok a lelkedbe taposni Isabelle, de az apád az egyik hunyó. Edward White. 

‒ Ez nem új - válaszolt a nő helyett Northman. - A kedves papa sohasem szimpatizált Isabelle foglalkozásával, életmódjával. 

‒ Soha? - kérdezett vissza elhűlten Hunt. 

‒ Soha - erősítette meg immár Isabelle az információt. - Apám gorilláinak a kezéből szedett ki Marc, ekkor először találkoztunk. Megmentette az életemet, szó szerint. 

‒ Mit vétettél?

‒ Majd egyszer elmesélem, ha lesz rá időnk. Az a lényeg, hogy amíg az üzleti és egyéb ellenfeleit ritkítottam, hagyott futni. De miután a lekötelezett üzletfelei is terítékre kerültek, hát morcos lett. Ez mostanában csúcsosodott ki igazán. 

‒ Értem. De a szar híreimnek még nincs vége. Marc, emlékszel még Steven Morrisra?

‒ Nehezen tudnám elfelejteni. A mentorom volt. 

‒ Mi lett vele? - szólt közbe a lány, mert észrevette, hogy Northman arca még jobban elkomorodott. 

‒ Meghalt - nézett rá merőn Marc - Én lőttem le. 

‒ Na, ez a szarabb hír  - sóhajtotta Caleb. - Csak annyira hulla, mint Tyler Bones. 

‒ Nem ellenőrizted? - kérdezte megdöbbenve Ms. White. - De hiszen...

‒ Nem tudta - vágott a lány szavába Hunt. - Egyszerű végrehajtóként a hátteret aládpakolják, ezt te is így tudod, ugye, Isabelle? Tudod, hogy kit és hol, a csapat az elemzők adatai alapján elmeséli a hogyant. Akció, aztán csók. Ha nem jön össze, akkor kinyírnak. A tanács nem arról híres, hogy ötszázszor megrágja, likvidáltasson-e valakit, vagy sem. Az elnök ugyan jó barátságban van az apáddal, de úgy tűnik, mégsem eléggé. Steven Morris az árnyékkommandó vezetője. Alá tartozik Tyler, a Dwayne-ikrek, és még néhány hasonszőrű kegyetlen vadállat. Az elnök már fél. Méghozzá olyannyira, hogy bárkit odadob azért, hogy lekösse Morrisék kapacitását. Edward White Isabelle White halálát akarja, Steven pedig Marc Northmanét. Gyakorlatilag, semmi esélyetek. 

‒ Szuper - válaszolt töprengve Northman. - És vajon, mióta létezik tanács a tanácsban, vagy cég a cégben? De főleg, miért? 

‒ A franc se tudja - felelte Caleb. - Ha minden likvidálásra megjelöltnek felajánlották ezt a lehetőséget, akkor jó nagy szarban vagytok, helyesebben, vagyunk. Tyler Bonesnak nyilvánvalóan nem én vagyok a kedvence. A kérdés az, hogy mit kell ahhoz véteni, hogy megkapjam a bélyeget? Hiszen, igazából ti sem tudjátok, hogy miért pont most?

‒ Ráadásul, ha belőlük lett a tanács árnyékkommandója, akik egyébként is túl kegyetlenek, irányíthatatlanok voltak, vajon mi rá a garancia, hogy ezentúl engedelmesek lesznek? - kérdezte White.

‒ Mi vagyunk az irányíthatók, bébi - simította végig a lány arcát Northman. - Erős a gyanúm, hogy őket csak ellenünk vetik be. Calebnek igaza van. Gyakorlatilag, tényleg semmi esélyünk.  

‒ Akkor? 

‒ Menjünk, csomagoljunk össze és húzzunk el innen! Legalább Calebnek ne essen baja! Főként, miattunk ne. 

Isabelle egyetértően bólintott, és Marc nyomába szegődött. 

Northman a szobában kinyitotta White sporttáskáját, kivette belőle a fegyvereket, majd néhány saját ruhadarabját a lányé mellé szórta. A tanítvány a másik táskába a pisztolyokat, késeket, lőszereket rakta be.

‒ Elmondod? - kérdezte a lány.

‒ Mit? - adta az értetlent a mentor.

‒ Morrist… 

‒ Miért is ne? - hangzott a férfi ingerült válasza. - Hiszen a tanítványom vagy, nem árt, ha tudod, mire figyelj, ha parancsot kapsz! Ha messziről is kell végrehajtanod, odamész, és ellenőrzöd. Ha totál véletlenül belezuhant a folyóba, akkor utánavetődsz és megbizonyosodsz. De az a leghelyesebb, ha eleve a fejét veszed célba.

‒ Én nem hibáztatlak… - kezdte Isabelle a mondanivalót, de Marc olyan gyilkos pillantással méregette, hogy a lány inkább elharapta a megkezdett mondatot.

Northmannek egy arcizma sem rándult, amikor megszólalt:

‒ Nem kell a szánalmad, a sajnálatod, de még csak a megértésed sem! Ahogy az sem érdekel, mit gondolsz arról, hogy mennyire szúrtam el a Morris elleni akciót! - fordított hátat ismét a mentor a tanítványnak. 

‒ Tényleg? - dühödött fel White. - Miért nem akarsz elengedni, ha nem bírsz elviselni?   

Marc nem válaszolt és továbbra sem fordult meg, ezért Isabelle dühösen odalépett hozzá és megragadta a karját. A férfi szembefordult vele, szürkéskék szeme a szokott közönnyel nézte a lányt. A tanítvány fel nem foghatta, hogy viselkedhet így, hiszen, amikor megállította az autónál, nagyon úgy tűnt, csak Hunt felbukkanása akadályozta meg, hogy a nyílt színen egymásnak essenek. Nem beszélve arról, amit akkor és ahogy mondott. Vajon, mi változott? 

Northman tovább pakolászott, mintha az lenne a legsürgősebb dolga. Isabelle - szinte szokásosan - meglehetősen messze volt attól, hogy lehiggadjon, elvégre Marc éppen levegőnek nézte. 

‒ Hozzád beszélek, az isten verjen meg! - ragadta meg a mentor karját ismét a lány.

Isabelle elengedte a férfit, hiszen látta a jelekből, most aztán sikerült jócskán túlfeszítenie a húrt. Northman látványosan mély lélegzetet vett, mozdulatai határozottan lassúak voltak, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem fordult és szembe nem került a hátráló nővel. Utánanyúlt, megragadta és határozott mozdulattal az ágyra lökte. Isabelle szinte abban a pillanatban talpon termett és ismét menekülőre fogta volna, de a férfi elkapta, magához rántotta és szorosan tartotta. Isabelle White úgy tett, mint aki enged, viszont amint a mentor került közelebb az ágyhoz, egy sokat gyakorolt fogással kirúgta Northman lábát, aki hanyatt esett a kusza ágyneműre, a nyitott táska mellé. A férfi vasmarokkal ragadta meg a lány mindkét kezét, így az vele együtt zuhant a takaróra. Marc a hátán feküdt, rajta Isabelle, a mahagóni hajzuhatag a férfi arcát csiklandozta, miközben a csokoládészín szemek fürkészve vizslatták a mentor szempillantás alatt megváltozott, immár távolról sem fagyos, sőt, leginkább őrülten lángoló tekintetét. A lány - egy életem, egy halálom alapon - megkóstolta a férfi száját. Northman keményen, szinte durván reagált, úgy szorította magához tanítványa testét, mintha azt akarná, hogy összeolvadjanak. Érzékien heves csókja Isabelle minden ellenállását, félelmét, akaratát megsemmisítve sodorta mindkettőjüket egyre közelebb a megoldást kínáló, mégis csak pillanatnyi felejtéshez vezető úthoz. Marc Northman ráfordult a hozzásimuló női testre, azonban e röpke közjáték hatására eszébe jutott, hogy mit kockáztat. Azt, hogy utolérik őket. Azt, hogy Isabelle Carmen sorsára jut. Azt, hogy immár sosem kapja meg, amire egyre jobban vágyott. Letaglózó módon kijózanító gondolatai hatására megállt, nyelt egyet, egy hosszú másodpercre engedte, hogy tanítványa meglássa a szemében a féltést, a vágyat és a lemondást, aztán felsegítette a megdöbbent lányt, és megszólalt:

‒ Nincs több időnk Isabelle, mennünk kell! Siess!

10. rész: Pokoljárás

Caleb csókjának emlékét Marc ajkainak érintése pillanatok alatt kitörölte Isabelle fejéből. Nem úgy a haragot, amelyet a testében feltámadó vágy csak tovább szított. Ezúttal nem csókolt vissza, helyette öklével a férfi mellkasára csapott, aki erre ugyan felemelte a fejét, de el nem eresztette a karjai közt tartott nőt.

‒ Elegem van a színjátékból! - szűrte a fogai között Isabelle, majd leeresztette a tőrt tartó kezét, de úgy, hogy pengéjének hegye nyomán kiserkenjen Marc vére a nyakán. - Mivel felkerültem a cég által nem kívánatos személyek listájára, így már sem ők, sem te nem rendelkezel többé a testem felett. Lehet, hogy a mentorom vagy, de nem vagyok a tulajdonod. Még ha kezességet is vállaltál értem, amire amúgy senki nem kért! Most pedig, eressz el!

Ám Northman nem eresztette a nőt, sőt, egész testével ránehezedve szorította őt a falhoz. Így kezei szabaddá váltak, amikkel erősen rámarkolt tanítványának mindkét csuklójára. Isabelle nekifeszült Marcnak, de tehetetlen volt az erőfölénnyel szemben.

‒ A játéknak rég vége, Isabelle - szólalt meg színtelen hangon a férfi.

‒ Akkor mégis, miért csinálod ezt? - pillantott fel White a szürkéskék szemekbe, amikben most először - a közösen eltöltött évek során - nem rideg fény csillant.

‒ Ha már úgyis meg kell halnom, akkor inkább általad, mint a cég által - hajolt közel Marc ismét a nőhöz, de az dühösen elrántotta a fejét, és szinte kitépte magát az annyira vágyott karok közül.

Isabelle villámló tekintettel meredt mentorára, majd a tőrét annak lába elé, a padlóba hajította. 

‒ Nem leszek a gyilkosod - felelte elhaló hangon, és kimenekült a szobából.

Háta mögött hangosan csattant az ajtó. Újra.

Isabelle White kiviharzott az udvarra, és egyenesen a motorját szerelő Calebhez tartott. 

‒ Mi baja a mocinak?

‒ Még nem tudom, de szeretek legózni vele. Kikapcsol - mosolygott Hunt. - Ha képesek lesztek végre egy légtérben megmaradni és elviselni egymást Marc-kal, akár beszélhetnénk is. Elég furcsán adjátok elő ezt a vonzódás dolgot, de felfogtam a miheztartást, úgyhogy nem kavarok be. 

‒ Vonzódás? Kiszótárazhatnád, Caleb, mert úgy látom, gőzöd nincs róla, mit jelent a szó!

‒ Gondolod? - vigyorgott a férfi. - Mesélek neked valamit, végzet asszonya. Téged megtanítottak rá, hogyan használd az adottságaidat arra, hogy lépre csald a célpontodat. Jó a tested, szép az arcod, és van, akinek ez elég. Marc nem az a fajta, ráadásul félt téged, hiába tudja biztosan, hogy mit tudsz. 

‒ Lélekbúvárkodsz is? 

‒ Kevés köze van a lélekhez annak, amiről most meséltem. Elég hozzá látni. Titeket, együtt. Nézz magadra, Isabelle! Szinte tüzet okádsz, úgy felhergelt. És ki tud a legjobban megbántani, felhergelni? Aki fontos. Nem beszélve arról, hogy Marcot talán még sosem láttam durcásan rohangálni, meg is lepődtem. Rögtön ezután pedig, megfogadtam magamnak, hogy békén hagylak. Nem mintha nem jönne be a helyes pofid és a bombázó alakod, csak hát tök fölösleges lenne kezdenem veled. 

‒ Tévedésben élsz, Hunt. Az, hogy te ezt magaddal megbeszélted, nem változtat azon, hogy majd én eldöntöm, kivel és mihez kezdek. Ezt belemondtam a haverod arcába is, csak azért, hogy nehogy félreértse. 

‒ Ahogy gondolod - vont vállat Caleb, miközben tovább bütykölte a motort. 

Kis idő elteltével, Northman is kijött, viszont amint megjelent az udvaron, Isabelle vonult be a házba. 

Hunt gúnyosan vigyorogva vette tudomásul, hogy az érdemi megbeszélésre még mindig nem tudnak sort keríteni. Marc felmarkolt a teraszról egy széket, és barátja mellé ült, miközben az még mindig a géppel foglalatoskodott. 

‒ Megnézted?

‒ Meg - pillantott a kérdezőre a házigazda. - Miközben egymást öltétek a kiscsajjal, sort kerítettem rá. Borzalmas.

‒ Ne haragudj, tudom, milyen érzés lehetett látni.

‒ Tudod? - sütött Caleb hangjából a düh. - Erősen kétlem, hogy tudod. Szerettem Carment.

‒ Én is - hangzott Marc meglepően halk válasza. 

‒ Oké, szeretted. Viszont én szerelmes voltam belé. Veled ellentétben. De nem hibáztatlak titeket. Carment lehet, hogy miattatok ölték meg, de a gyilkosai akkor is azok, akik kést fogtak rá. 

‒ Volt köztük ismerős? - kérdezett rá a lényegre Northman. 

‒ Ahhoz, hogy ez kiderüljön, még néhányszor meg kell néznem, ahogy neked is. 

‒ Nem tudom, képes leszek-e rá? - mutatott talán életében először bizonytalanságot Marc.

‒ Képes leszel - nézett komoran barátjára Caleb. - Csak akkor tudod megvédeni White-ot és magadat, ha találsz valamit. Arról, hogy kik ezek, ismerheted-e őket, és még sorolhatnám. Nem beszélve arról, hogy a te bosszúd, az enyém is egyben. Számíthatsz rám, Northman. Főként akkor, ha a végzetes szúrást majd átengeded nekem - rándult meg egy izom Hunt arcán, jelezve, hogy nagyon is komolyan beszél. 

Marc csak némán bólintott, hiszen ha nem is tudta pontosan, azért sejtette, hogy mit élhet át most Caleb. Főként azóta volt teljesebb a kép, amióta részben tisztába került önmagával. Igen, Isabelle szép nő, de már nem csak arról volt szó, hogy a testére vágyott, pedig egy ideig azzal vigasztalta magát, hogy kíván egy jó nőt, és kész. Ráadásul abban nem is volt semmi kivetnivaló, hiszen lényegében minden férfi eljátszadozik a gondolattal, ha egy szexi nőt sodor az útjába az élet. Megtenni, vagy nem megtenni persze már egy másik lapra tartozott volna, de még az sem gond. Az a probléma, hogy Isabelle White megfontosodott Mark Northman számára. Érzelmeket váltott ki, ijesztően intenzíveket. Ez pedig mindkettőjüket feldühítette. Marcot azért, mert még nem tudott mit kezdeni a helyzettel, Isabelle-t pedig azért, mert csak annyit érzékelt Northman változásából, hogy az szexelni akar vele. Ez tiszta és egyértelmű volt a lány számára, viszont nem elég. Marc nem meló, és Isabelle - még ha magának sem akarta bevallani - többet akart. 

A kínosan csendes vacsora után, amelyet csak Caleb gúnyos, köhögésnek álcázott nevetése tett még elviselhetetlenebbé, Isabelle megköszönte az ételt a házigazdának és elvonult a vendégszobába. Marcot még csak pillantásra sem méltatta. Ez egyszerre dühítette és bántotta az érintettet, annak mégsem rándult egy arcizma sem. Ám Hunt így is átlátott rajta.

‒ Az az egy vendégszobám van. Kibírjátok egymás mellett vagy megharcoltok érte?

‒ Jó lesz nekem ott - bökött a fejével Northman a nappaliban lévő kicsi kanapé felé.

‒ Te tudod - szedte össze a tányérokat Caleb, majd eltűnt a konyhában.

Amikor újra előkerült, két pohár és egy üveg whiskey volt a kezében. 

‒ Úgy vélem, ránk fér - sóhajtott Hunt, majd töltött mindkettőjüknek italt. - Carmenre! - emelte magasba poharát, akárcsak Marc és húzóra kiitták az alkoholt.

Caleb kérdés nélkül töltött újra, Northman pedig nem ellenkezett. A következő adag is hamar lecsúszott, s míg a házigazda harmadszor színültig öntötte a poharakat, addig Marc elővette a tabletet és kirakta az asztalra. 

‒ Essünk túl rajta - pillantott egykori kollégájára, akinek a keze az üvegre szorult, de bólintott.

Northman, mielőtt elindította volna a videót, lenémította a készüléket. Épp elég lesz látniuk Carmen szenvedését, ha még hallanák is fájdalmas sikolyait, biztos, hogy Caleb kifordulna önmagából. Mindkét férfi összeszorított szájjal, megfeszülő karizmokkal nézte végig az egykor szeretett nő módszeres megkínzásának másodperceit, miközben felváltva kortyoltak nagyokat az előttük lévő italból. 

‒ Indítsd újra - mondta Caleb a videó végén, hangja inkább emlékeztetett állati morgásra, mint emberi hangra. - Állj! Őt ismerem! - mutatott a legnagyobb darab fickóra. - Tyler Bones. Egy ideig az én csapatomhoz tartozott, de áthelyezték. Indulatkezelési problémái vannak, emiatt akció közben sokszor elvesztette a kontrollt. Még egy társát is megölte. Azt hittem, likvidálták.

‒ Úgy tűnik, csak a publikus körökből és a tanács megtartotta verőembernek - pörgette tovább a képkockákat Marc. - A két pengés pasas pedig a Dwayne ikrek. Személyesen nem ismerem őket, de hallottam a módszereikről. Félelmetesen bánnak a késekkel. A negyedik… - akadt el a hangja a látványtól, ahogy Carmen bőrét lehántották a húsáról.

Caleb a harmadik adag italt is ledöntötte, sőt, a negyedik felét is.Olyan erősen szorította a whiskeys üveget, hogy az megrepedt egy helyen.

‒ Nem tudom, hogy ki lehet - fejezte be a mondanivalóját Northman torokköszörülés után. 

Harmadszor is újraindították a videót, de a felénél Hunt hangosan felmordult és elrúgta magát az asztaltól. 

‒ Én ezt...nem… - kezdte, de nem bírta befejezni. Helyette meghúzta az üveget. - Holnap elmondom, amit megtudtam. Addigra fejezzétek be a hisztit! - csapott az asztalra, majd kiviharzott a kis házból. 

Kintről még hallani lehetett, ahogy a motorjába többször is belerúgott. A fém tompa koppanása és Caleb káromkodása felváltva törte meg az éjszaka csendjét. 

A hangra Isabelle is előjött a szobából, de rögtön meg is torpant az ajtóban, ahogy szembetalálta magát Marc elgyötört tekintetével. Pillantása ezután a férfi előtt heverő tabletre, majd a bejárati ajtóra esett. Hamar összerakta a képet. 

‒ Felismertetek valakit? - kérdezte a nő halkan.

Northman bólintott, majd felhajtotta a maradék italát, miközben végig tanítványa arcát figyelte. Egy pillanatra sem nézett másfelé, képtelen volt rá. Az utolsó korty után letette a poharat, majd az asztaltól felállva pár lépéssel Isabelle előtt termett és testével kényszerítette őt hátrálásra. Ám a nő ezúttal nem ellenkezett. Csendben nézte végig, ahogy mentora becsukja maga mögött az ajtót, majd megszabadulva a nadrágjától és az ingétől kézen fogja őt és az ágyhoz húzza. Felhajtotta a takarót és felkapva Isabellet óvatosan a matracra fektette, aztán ő is mellé helyezkedett.

‒ Marc - szólalt meg a nő bizonytalan hangon, de Northman csókkal hallgattatta el. 

Egyetlen rövid, de annál intenzívebb csókkal, miközben szorosan magához ölelte Isabelle karcsú testét. Muszáj volt éreznie, hogy itt van, mellette. Csupán a testének érintése tudta megnyugtatni zaklatott idegrendszerét. 

‒ Marc? - próbálkozott újra Isabelle.

‒ Aludj - utasította a férfi, és arcát a lány édes illatú, mahagóni hajába temette. 

5. rész: A menekülés

Isabelle a földre esett, és egyetlen végtelen pillanatig azt hitte, Marc valóban lelőtte őt. De a nehézlégzést nem a szívébe fúródó golyó, hanem a férfi ránehezedő teste okozta. Pillantása találkozott a szürkés-kék szempárral, és minden a helyére kattant, mintha csak üzemmódot váltott volna az agya.

Újabb lövések hangzottak fel, átlyukasztva több helyen is az olcsó hotelszoba falát, beborítva őket tapétadarabokkal. Mentora a testével takarva húzta be őt az ágy mögé, majd Isabelle érezte az ujjai közé csúsztatott pisztolyt. A földön lapulva várták a golyózápor végét, ám akkor egy kézigránát repült be az ablakon. Egyszerre mozdultak az ágymatracért és épp az utolsó pillanatban sikerült magukra rántani, mielőtt a fülsüketítő robbanás ripityára zúzta volna a helyiséget.

Egymás után léptek be a füstölgő romok közé a talpig feketébe öltözött fegyveresek. Csizmáik alatt ropogtak a törmelékek, egyre közelebb és közelebb. Isabell csuklója köré ujjak szorultak, mire Northmannel együtt ugrott fel, lelökve magáról az elszenesedett ágybetétet és célba vette a hozzá legközelebb álló fickót. Egyetlen pontos lövés a sisak és a ruha gallérjának találkozásához, és máris spriccelt a vér. Nem várta meg, míg a hulla a földre zuhant, már fordult is a másik felé.

Marc keze ugyan megégett a robbanás okozta tűzben, a fájdalom mégsem hátráltatta. Egymás után hullottak el támadói Glockjától, miközben fél szemmel Isabelle-t figyelte. Még a halál közelében is élvezettel nézte a nőt ölés közben, aki abban a pillanatban hajolt le és kapott fel egy gépfegyvert az egyik halott pasas mellől. Vékony ujja a ravaszra siklott és már sorozta is a kidőlt ajtón belépőket. Miután Northman tára is kiürült, követte a nő példáját, és a szerzett fegyverrel tört utat magának az utcára, ahol még mindig egy tucatnyian támadtak rá.

Oldalra vetődve tért ki a golyók elől, gurulás közben kioldva a kézigránátot, majd a tömeg felé hajította. A robbanás nyomán lángcsóvák csaptak az ég felé, betörtek az ablaküvegek és jó néhány autó riasztója is beindult.

– Isabelle! – kiáltotta el magát Marc, és felpattanva a földről az egyik épen maradt gépjármű felé kezdett rohanni.

Éppen beindította a motort, amikor a nő beesett mellé az anyósülésre. Csupasz lábai feketék voltak a koromtól, míg pólóját hatalmas vérfoltok borították.

– Jól vagy? – kérdezte tőle Northman, mire Isabelle bólintott.

Marc ekkor felbőgette a motort, füstölgő gumikkal kikanyarodott az útra, majd rátaposott a gázra. Pillanatok alatt ötödik sebességbe váltott, és több mint kétszázzal repesztették végig a pályán.

– Kik..voltak…? – nyögte rekedten a nő.

– Még nem tudom – felelte rá sem nézve a férfi.

– Értem?

– Inkább értünk.

– Miért? – folytatta a faggatózást Isabelle, de mentora nem válaszolt. – Marc – ragadta meg a karját, mire a férfi felsóhajtott.

Isabelle-nek feltűnt, hogy Northman háza felé száguldanak. A férfi égett keze erősen markolta a sebességváltót. A ház sötét volt, amikor megállt előtte az autó. Marc csak egy pillantást váltott a lánnyal, aki már ebből is tudta, hogy mi következik. Kibiztosította a zsákmányolt géppisztolyt és a hátsó ajtóhoz indult. A férfi elölről ment be a házba. Teljes sötétség volt, egy nesz sem hallatszott. Northman ért először a hálószobába. Carmen az oldalán feküdt, testének körvonalai tisztán kivehetőek voltak az ablakon beszűrődő holdfényben. Úgy tűnt, a nő nyugodtan alszik, de ahogy a mozdulatlan alakot nézte, Marcot egyre inkább a hatalmába kerítette a balsejtelem. Nyelt egyet, odalépett az ágyhoz és megérintette a nőt. Carmen bőre hideg tapintású volt, a férfi sóhajtott egyet és felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló kislámpát. A vértől tocsogó lepedőn elrendezett pózban feküdt az összevissza vagdalt test, Northman bénultan bámulta a felületes, mégis nagy fájdalmat okozó sebeket, aztán a tüdőt átszúró, végzetes döfést. A fodrász által gondosan kócosra igazított haj a kín verejtékétől összetapadva simult a nő fejére. Arcán látszott az utolsó pillanatok fájdalma. Marc átvizsgálta, majd a takarót visszahúzva, letakarta a holttestet. Isabelle megdöbbenve, leeresztett fegyverrel állt mögötte. A férfi határozottan, mégis gépiesen mozogva ment át a nappaliba, magához vette a tabletet, és rácsatlakozott a ház kamerájára. A négy feketeálarcos a felvételen rögzített idő szerint ugyanakkor hatolt be az épületbe, amikor Marc odaért Isabelle szállodájához.

A tanítvány a férfi válla fölött nézte, ahogy a behatolók nesztelenül körülvették az ágyat és kirángatták onnan Carment. A nő védekezett, kiosztott néhány ütést és rúgást, de aztán legyűrte a túlerő. A támadók leszaggaták róla az alváshoz viselt, kényelmes pólót, a kamera látószögébe vitték, és módszeresen elkezdték kínozni. Nem akartak semmit megtudni tőle, teljesen tisztán látszott a szándék. Nem volt különösebb bajuk Carmennel, ő csak egy eszköz volt. A félreérthetetlen üzenethez a teste a levélpapír, a vére pedig a tinta.

Marc dermedtnek látszott egészen addig a pillanatig, amíg Ms. White a vállára nem tette a kezét. A férfi felnézett rá, a nő pedig az ajtó felé biccentve jelezte, ismét látogatóik vannak. Northman villámgyorsan elmentette a videót, a nadrágja derekába tűzte az eszközt, és bevitte a lányt az egyik gardróbnak tűnő helyiségbe. Kinyitotta az ablak melletti szekrényt, a hátsó borítást félretolta és beütött egy kódot. A másik falon megmozdult egy tolóajtó, amely mögött állványon fegyverek álltak, illetve a polcon néhány golyóálló mellény és hátizsák hevert. Northman intett Isabelle-nek, aki felkapott egy mellényt és teletömött fegyverrel, lőszerrel egy hátizsákot is. Mentor és tanítványa teleaggatta magát fegyverrel, majd elindultak kifelé.

A lány fel volt rá készülve, hogy ismét véres rendet vágnak a támadóik között, ezért úgy helyezte el a fegyvereket is, hogy kézre essenek, mégse akadályozzák se a mozgásban, se pedig a lövésben. Elég volt mentorára néznie ahhoz, hogy lássa, pillanatnyilag csak arra a feladatra koncentrál, hogy kijussanak, minden mást félrerakott. A gyászt, a dühöt és a bosszúvágyat is. A tanítvány meglepve konstatálta, hogy Marc nem a támadók felé indul, hanem lopakodva az oldalsó kijárathoz tart. A férfi óvatosan kinyitotta az ajtót, és úgy távoztak a házból, hogy sem a bentiek, sem a kint őrködők nem vették észre. A nővel a nyomában, Northman egy távoli autóhoz kúszott, feltörte és szorosan az üléshez lapulva elővett egy távirányítót. Az első gombnyomásra lezuhant a ház minden nyílászárójára egy rácsszerkezet, és öt másodperc múlva felrobbant az egész épület.

A kint maradt néhány feketeálarcos az épület felé rohant, a két üldözött pedig előkapta a fegyverét, és leszedték őket, mint az agyaggalambokat szokás.

Az utolsó elhulltával Marc Northman indított és elhajtott. Nem akarván veszélybe sodorni a csoportja többi tagját, illetve rokont, barátot, ismerőst, olyan ismeretlen úti célt választott, ahol egy ideig észrevétlenül meghúzhatják magukat.

Fél nap száguldás után Isabelle átvette mentora helyét a kormány mögött. Már sötét éjszaka volt, amikor megálltak egy motelnél. Northman félmeztelenül, az ágy szélén ült, az arcát a tenyerébe hajtotta, és visszagondolt az elmúlt harminchat óra eseményeire. Összerezzent, amikor az ajtó kinyílt, megfordult és kezében a fegyverrel, a belépőre célzott.

– Csak én vagyok – szólalt meg csendesen Isabelle, aki suttogva már egész tisztán tudott beszélni.

– Hol voltál? – förmedt rá a férfi, aki a zuhanyzás után üresen találta a szobát.

– Szereztem ezt-azt – mutatott fel egy megtömött nejlonzacskót, miközben mentorához sétált.

– Mégis, hogy szerezted? – pillantott végig Northman a nőn lévő új ruhákon.

– Loptam – felelte egyszerűen Isabelle, majd letérdelt a főnöke elé és a szatyorból elővett pár ruhaneműt. – Tudod, ahhoz is jól értek.

– Észrevehettek volna – morgolódott tovább Marc, és a pisztolyt maga mellé rakta az ágyra.

– Engem sosem kapnak el.

– Csak én.

– Ezért vettél magadhoz – eresztett meg egy halvány mosolyt a nő. – Akárhogy is, erre most szükség volt – mutatott fel egy kék tégelyt, melyre nagy betűkkel volt ráírva: aloe vera.

– Ezért nem kellett volna kockáztatnod! Ha megláttak…

– De nem láttak meg! – vágott Northman szavába Isabelle. – A sebed pedig elég csúnya – csavarta le a doboz tetejét, majd magához húzta a férfi sérült karját.

Gyengéden végigkente a hűsítő gélt Marc megégett bőrén, aki rezzenéstelen arccal meredt tanítványára. Elnézte annak finom mozdulatait, a koncentrálástól enyhe ráncokba szaladó homlokát, és melegség járta át fagyos, bosszúra szomjazó szívét.

– A te combod is megégett – törtek ki belőle önkéntelenül a szavak.

– Semmi komoly, ne aggódj! – simított végig utoljára a tűzpiros bőrön Isabelle, majd elengedte a férfi kezét.

– Mutasd! – utasította Northman, mire a nő felpillantott.

Pár másodpercig csendben néztek egymásra, majd Isabelle nagyot sóhajtva felállt és letolta újonnan szerzett farmerjét a főnöke orra előtt. A szürkés-kék szempár összeszűkült, de nem csupán seb körvonalait mérte fel.

– Mondtam, hogy nem nagy ügy – szólalt meg Isabelle és már nyúlt a nadrágjáért, de Marc elkapta a kezét, hogy megállítsa.

Ezúttal ő mártotta ujjait a zöldes színű gélbe és kente be a nő szintén forró, vöröslő bőrét. Miután végzett, visszacsavarta a dobozra a tetejét és a kezét nyújtotta a tanítványának.

– Bújj ki a nadrágból és feküdj ide mellém!

Isabelle szó nélkül engedelmeskedett, majd miután elhelyezkedett, keze ügyében a fegyverével ő is, Marc lekapcsolta a kislámpát.

Sokáig feküdtek némán, mozdulatlanul, de egyikük szemére sem jött álom. Végül a nő törte meg a csendet:

– Sajnálom, ami Carmennel történt – fordult a férfi felé a sötétben, kezét az övébe kulcsolta.

– Nem a te hibád, és bosszút fogok állni érte – ígérte csendesen, mégis dühvel telve Northman.

– Tudom. Én pedig segítek neked – szorította meg erősebben Isabelle az őt tartó kezet.

– Kénytelen vagy – felelte mogorván Northman. – Hirtelen fontos és sürgős lett, hogy kiirtsanak, mindkettőnket. Nem tudom megmondani, hogy mióta volt poloska a mobilomban. Ahogy annak a logikáját sem értem, hogy miért fenyegetőzött az elnök és csikarta ki belőlem a kezességet, ha most itt tartunk?

– A tégla egészen pontosan egy olyan ember, aki tudott az akcióinkról. Az egy jó kérdés, hogy a csoport tagja-e, vagy valahol a parancsosztogató szinten kell keresni? Az biztos, hogy útban vagyunk, mindketten.

– Az első elbaltázott akció majdnem az életedbe került. De kiügyeskedted magadat a kutyaszorítóból, bár azért pakoltunk alád némi segítséget, ez is tagadhatatlan. A másodiknál már biztosra akartak menni, csak hát Jones mégis csak pasasból volt, aki a veszély ellenére, azért az izgalmas nőt is meglátta Laurine-ben. A fedezetedet adó mesterlövész nem lőtt, ellenben te mégis végrehajtottad a feladatodat. A köreinkben köztudott volt, hogy Carmen akarja Warren Jones skalpját, mégis megkapta a parancsot, hogy engedje át nekünk. A rohadt életbe, csak a kérdőjelek szaporodnak, ahelyett, hogy már valami fény derengene!

– Próbáljunk aludni valamennyit, hogy tisztább fejjel, pihentebben tudjunk agyalni reggel!

– Igazad van, ez most tényleg nem segít – sóhajtott egy nagyot a férfi. – Van egy cimborám. Ügyes srác, és cseppet sem ijedős. Információt és fegyvereket is szerezhetünk tőle.

– Bízol benne?

– Mint magamban. Mint benned.

– Akkor jó, az elég – mosolyodott el jól hallhatóan Isabelle, kényelmesen elhelyezkedett az ágyon és perceken belül már aludt is.

Northman egy ideig hallgatta tanítványa légvételeinek hangját, majd őt is legyőzte a kimerültség.

4. rész: Ölj meg, ha mersz!

Carmen szépen megterített, hiszen ünnepszámba ment, ha együtt tudtak lenni. Az pláne, ha volt idejük együtt enni is. A lány az ételt viszont megrendelte, mert semmi kedve nem volt akció utáni levezetésként főzőcskézni. Marc megígérte, hogy rácsörög, ha végzett, hiszen Isabelle után a csapathoz is szándékozott néhány keresetlen szót szólni. Ennek okán igazán nem volt nagy kunszt időre megmelegíteni az ételt. 

Az Audi dízelmotorjának hangja már néhány perce elhalt, mire a férfi belépett az ajtón. Carment sem dicsérte meg a felettese, viszont a jól értesültek azt rebesgették, hogy Northmant maga a tanács elnöke hívta fel. Az pedig a semminél is kevesebb jót jelentett.

Marc elmosolyodott, hiszen nem akarta megbántani azzal a barátnőjét, hogy nem ül le az asztalhoz. Holott valójában semmi kedve nem volt enni, de főként evés közben beszélgetni nem akart. Carmen nem is erőltette, hiszen tudta, ha a férfi nem akar beszélni róla, akkor nem is fog. 

A lány evés után leszedte az asztalt, bepakolt a mosogatógépbe és megengedte a fürdővizet Northmannek. A férfi a sötétben, az eresz alatt üldögélt, a kezében whiskys poharat forgatott. Látszott rajta, hogy nem pihen, hanem igencsak jártatja az agyát, és a megoldáson töpreng. 

‒ Gyere, édes, megengedtem a vizedet - simította a pasas poharat tartó kezére az ujjait a nő. 

‒ Köszönöm - nézett fel Marc, lehúzta az italt, elfintorodott és barátnőjét kézen fogva, bement a házba. 

Carmen már éppen ki akart menni a fürdőből, amikor Northman megfogta a kezét:

‒ Gyere te is, szépségem! 

A lány mosolyogva engedett le a vízből, hiszen azt egyedül Marcnak szánta, kettejüknek magas lett volna a vízszint. 

Hamarosan, a hátával a párja mellkasának dőlve, jóleső sóhajjal merült el a közel csípősen meleg vízben. Mindkettőjük bőre kipirult a melegtől, de határozottan élvezték a relaxálást. Marc - mintha lényegtelen momentum lenne, - jegyezte meg: 

‒ Kezességet vállaltam érte.

‒ Miért? - tette fel az egyszavas kérdést a nő.

‒ Mert csapdába csalták, nem tehet a kudarcról. Sőt, erős a gyanúm, hogy az előzőről sem tehetett. 

‒ De... - harapta el a mondandóját a lány.

‒ Tisztában vagyok vele, hogy mit jelent - szorította meg barátnője kezét Northman. - Ne aggódj!

‒ Féltelek - fordult szembe a férfival a nő. - Ha elszúrjátok… 

‒ Nem szúrjuk el. Bízom benne. Azt is tudom, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy kimásszunk a slamasztikából. 

‒ Én elsősorban benned bíztam már akkor is, amikor átengedtem az akciót - felelte sóhajtva Carmen. - Isabelle…, tudom, elég jó, hiszen nálad fejezte be a kiképzést. De azért, óvatosabban kellene kezelned. És az, hogy felelősséget vállaltál érte… nem tetszik. Nagyon nem. 

‒ Elhiszem, és talán meg is értem. De a csoportom bármelyik tagjáért ugyanezt tenném. Még akkor is, ha téglát sejtek a sikertelenség hátterében. Akit szintén a csoportban kell keresnem. Vagy ott, ahonnan a parancs jött…

‒ Fogd be, Marc! - tapasztotta ajkait a férfi szájára a nő. Miközben csókolta, úgy döntött, ideje a kölcsönös feszültség levezetésnek, figyelemelterelésnek, lazításnak. 

Northman értett a ráutaló magatartásból, és jobb ötlete nem lévén, feszültséget vezetett le, és figyelmet terelt el. Carmen már aludt, amikor Marc felkelt, magához vette a telefonját, küldött egy SMS-t, majd felöltözött, és elsétált a találkozójára. 

Az informátora a szokott helyen várta, a boxban üldögélve a kávéját iszogatta. Az érkező leült, hátradőlt és várt.

‒ Nem sokat tudok, Marc - kezdte a mondókáját Adam Wood. - Az biztos, hogy Jones tudta, White kicsoda és miért ment el az összejövetelre. Nekem az magas, hogy miért nem nyírta ki azonnal, amint kettesben maradt vele? 

‒ Isabelle szép nő. Te rögtön kinyiffantanád, ha megtudnád róla, hogy kicsoda? Tisztában vagy a veszéllyel, de esélyed van rá, hogy rátedd a mancsodat. Warren Jones úgy működött, ahogy jó eséllyel a férfiak nagy többsége, beleértve téged és akár engem is. Adott az elsőosztályú csali, akit én biztosan ráérősen lepleztem volna le. A nyakamat rá, hogy a fegyvernepper úr is így tervezte. 

‒ Hallottam rebesgetni, hogy kezeskedtél érte. Baromira szorulni fogsz Northman, ha Carmen megtudja! 

‒ Már tudja, és tényleg nem örült. Ahogy én sem annak, amikor bevállalta a testőrködést Jones mellett. Azt viszont, kimondottan furcsállom, hogy te már tudod. Erről az elnökkel beszéltem, aztán, miután betakargattam Isabellet, neki említettem, mint érintettnek. 

Wood elvigyorodva intett egyet, mindketten felálltak az asztaltól, és a szórakozóhely DJ-pultjától nem messze, a hangfalra tették a mobiljaikat. A keverőpultot állítgató fickó vette az adást, és indította is a zenét. A dübörgő hangfal fedezékében Adam megjegyezte:

‒ Ideje lesz kártevőt irtanod, cimbora, a tiéd a poloska. Vigyázz a bőrötökre! 

Northman hálásan biccentett egyet köszönetképpen, majd kérdőn oldalra fordította a fejét. Az informátor először tanácstalanul felhúzta a vállát, majd tagadólag megrázta a fejét. Ez annyit jelentett, hogy fogalma sincs, hogy Isabelle és Marc kinek csípi a szemét, illetve még azt is közölte a másik férfival, hogy egyelőre nem tartják vizuális megfigyelés alatt. 

A két pasas elbúcsúzott egymástól, majd külön-külön távoztak a mulatóból. Northman visszament a házához, magához vette az autója kulcsait és a szállodához hajtott. 

Bekopogott az ajtón, és amint Isabelle kinyitotta, magához rántotta a nőt és megcsókolta. A lány szenvedélyesen viszonozta főnöke közeledését, miközben Northman a sarkával csukta be a szobaajtót. Marc levette a pólót a nőről, az pedig kibújtatta az ingéből. A férfi keze ugyan fogva tartotta a lányt, az ujjai viszont időnként gyengéden végigsimították a testét. Mohón csókolta Ms. White-ot, és közben a fürdőszoba felé irányította. 

Isabelle csak arra tudott tippelni, hogy mentora közös zuhanyozást tervez, holott a férfi bőre friss és jóillatú volt, tehát bizonyára már megfürdött. A nő gondolatai között gyanú suhant át, de Marc nem hagyta, hogy gondolkodjék, hevesen ostromolta. Néha fel-felnyögtek mindketten és immár Northman is képtelen lett volna letagadni, hogy kívánja tanítványát. Isabelle már a férfi nadrágjával bajlódott, amikor annak farzsebéből kihullott a mobiltelefon, bele a parányi fürdőszoba vécéjébe. Marc a csobbanás hallatán rátapasztotta a száját a nő ajkaira, majd felemelte a fejét, ránézett a lányra, de tekintetében már nyoma sem volt az iménti élvezetnek, vágynak. Szeme szürkés-kéksége csak rásegített arra, hogy pillantását a szokásos hideghez képest is jegesebbnek érzékelje Isabelle, pedig a férfi nem engedte el, sőt, a szája továbbra is kalandozott, miközben halkan - mintha csak szavakkal is becézgetné - megszólalt: 

‒ A műsor továbbra is a megfigyelőidnek szól, ne éld bele magad! A telefonom poloskája, ameddig meg nem úsztattuk, csak alátámasztja majd a jelentést, ami szerint gerincre vágtalak, a farkamnál fogva vezetsz, ezért próbállak megvédeni. 

‒ Ér...tem - felelte akadozva, rekedten a nő, miközben cirógatta mentora borostáját és gyakorlatilag minden porcikájával hozzásimult. Mélyen a szemébe nézett, kóstolgatta Marc száját és bár még mindig nehézséget okozott neki a beszéd, mosolyogva megjegyezte: - Elh...húzhatsz a...fenébe a…. terveiddel és... az álló... farkaddal együtt!

Az utolsó szavaknál sötétbarna szemei dühösen villantak, majd ellökte magát mentorától, aki hagyta őt kicsúszni a karjai közül.

‒ Tűnj…el…! - sziszegte Isabelle, majd kiviharzott a fürdőszobából.

Felkapta a földről a pólóját, és gyorsan belebújt. 

Marc a nő után lépett, de nem sietett magára venni az inget. Ráérősen sétált az ágy támlájába akadt ingéhez, kiélvezve tanítványának ízét a nyelvén. Egy férfi nem tudott hazudni a vágyairól. De vajon ő akart-e? Magára vette az inget, és lassan gombolta egyik gombot a másik után.

‒ Nem...hallottál? - jelent meg az arca előtt Isabelle, villámló tekintettel, de Northman egyszerűen arrébb lökte őt.

‒ Elég legyen a hisztiből! Az életemet kockáztatom miattad, úgyhogy fogd be a szád! 

‒ Ki kért...kérte? - fújtatott a nő, mire Marc felkapta a fejét.

‒ Inkább meghalnál? - kérdezte leejtve mindkét kezét maga mellé. - Azt is elintézhetjük!

Northman kirántotta az övéből a fegyverét és egyenesen Isabelle gyorsan emelkedő és süllyedő mellkasára célzott vele, egész pontosan, a szívére. Büszkén konstatálta, hogy tanítványának szeme sem rebbent. Felszegett fejjel, mozdulatlanul várta sorsa alakulását. A benne dúló érzésekről csupán elsötétedő tekintete árulkodott.

‒ Tedd meg! - ejtette ki tisztán a szavakat Isabelle

‒ Valóban azt szeretnéd?

A nő bólintott, mire Marc élesítette a fegyvert. Pár másodpercig farkasszemet néztek egymással, majd eldördült a fegyver.

3. rész: Az akció

A megfigyelők és Marc szinte egyszerre mozdultak, hiszen Isabelle komoly veszélyben volt. Northman tudta, hogy a lány immár nem válogathat az eszközökben, önmaga védelme közben nem foglalkozhat a látszattal. A gondosan kidolgozott terv szerinti, fegyverpiacot is megnyugtató, természetes halál látszatával. Mély sóhajjal vette tudomásul a tényeket: erre az akcióra már keresztet vethetnek, ez biztos, most már nem tudják felszámolni az egész hálózatot. Fuccs az egésznek, mert így a többi fegyverkereskedő, és a vevők is óvatosabbá válnak. Az agya pörgésével szinkronban szedte a lábát is, rohant, ahogy tudott. Az embereivel egy időben ért a folyosóhoz, ahol Jones gorillái már várták őket. Ezt határozottan érdekes fordulatnak érezte, hiszen a megfigyelők szerint Isabelle White Warrennel küzdött, a lakosztály ajtaján nem igazán szűrődhetett ki a dulakodás zaja, Jones pedig a lánnyal volt elfoglalva, nem ugrasztotta a testőreit. A célpontot pedig az kötötte le, hogy maga alá gyűrje a nőt, a lehető legtöbb értelemben. Egy trófeának való, izgató nőt, és egyben egy olyat, aki képzett ügynökként az életére tört.  

Warren Jones kegyetlenül szorosan tartotta Isabelle haját, feszítette hátrafelé, hogy a nő összes energiája a támadás és védekezés helyett, inkább a szabadulásra koncentrálódjon. Ms. White átlátta a szándékát, viszont ellene tenni nem nagyon tudott. Helyesebben, egy ideig úgy tűnt, hogy nem tud. Aztán a teste váratlanul elernyedt, aminek a hatására a férfi kibillent az egyensúlyából. Több se kellett a lánynak, fellendítette a lábát, és úgy rúgott, mintha az elérendő cél a férfi arca mögött lenne. Az ezüst szandál tű sarka felszántotta a pasas arcát az állától a pofacsontjáig. Jones felordított, a sebével mit sem törődve, rávetette magát a nőre és miután elérte, megmarkolta a nyakát.

Fojtogatni kezdte, és mivel bizonyára nagy gyakorlata volt benne, hát meglehetősen hatékonynak bizonyult. Isabelle már valóban az életéért küzdött, a szeme előtt színes karikák ugráltak, hörögve kapott minden szippantásnyi levegő után. Rádöbbent, hogy a pasas erőfölényben van, így taktikát váltott. Ebben a megmozdulásban volt az utolsó reménye, ezért ismét bevetette az elernyedős trükköt. Benntartotta a levegőt és mozdulatlan maradt. Azt volt a legnehezebb megállnia, hogy amikor a férfi levette róla a kezét, ne vegyen egy hatalmas lélegzetet. Warren felszisszent, ahogy a sérült arcához nyúlt, a lány pedig csak erre várt. Felrántotta a térdét, a tőle telhető legnagyobb erővel belenyomta Jones ágyékába.

A fegyverkereskedő összegörnyedve fordult le róla, a nő előkapta a körömreszelőnek álcázott tőrt, és belenyomta a pasas torkába. Vér fröccsent, élénken megszínezve a hófehér inget, de hatalmas foltot hagyott a királykék selymen is. Warren Jones a nyakához kapott, megragadta a tőr vékony nyelét, és az összes erejét összeszedve, kirántotta magából. Isabelle ezt már biztonságos távolságból nézte, hiszen neki magának is koncentrálnia kellett ahhoz, hogy talpon tudjon maradni. A félelem, de leginkább a fojtogatás fizikai hatásai miatt nem ment közel a férfihoz, leginkább abban reménykedett, hogy mesterlövész kollégája távolról végre befejezi ezt az elpuskázott akciót.

Isabelle White nem tudott és nem is akart mozdulni, hiszen a lakosztály ajtaja előtt is lövések dörrentek, nem tudta, kitől és mire számíthat, hiszen a füldugója megsemmisülésével együtt elvesztette kapcsolatát a külvilággal is.

Marc és emberei fedezékbe húzódva viszonozták a tüzet, majd módszeresen elkezdték a tisztogatást. Már csak Carmen és egyetlen testőr volt talpon, amikor Northman alig észrevehetően biccentett egyet, mire a rövid hajú nő módosított a célon, Warren emberére fogta a stukkert és lőtt. A férfi elrakta a fegyverét, és minden további nélkül kilépett a fedezékéből. Carmen elmosolyodott, szintén elrakta a pisztolyát, egy futó csókkal üdvözölte a férfit, majd óvatosan kinyitotta a lakosztály ajtaját.

Egy gyors pillantást vetett Isabelle-re, akinek Marc csillapítóan intett, majd egykori főnökéhez lépett. Warren Jones már halott volt, megüvegesedett tekintete a plafonra szegeződött. Isabelle White alig állt a lábán, a nyakán lilán látszottak a fegyverkereskedő ujjnyomai, a sminkje elmosódott, a szeme bevérzett, a haja összekócolódott, a ruhája véres és rongyos volt. Northman látta, hogy segítségre van szüksége, illetve némi magyarázatra. Odament hozzá, átölelte és az ajtó felé támogatta. Carmen utolérte őket, és megszólalt:

– Szép dúlást végeztél itt, drágám, ahelyett, hogy azt csináltad volna, amivel megbíztak. Nem mondom, annak sem örültem, mert Jones skalpját magamnak akartam. Köszönd Marcnak, hogy beengedtelek és az akciót is átengedtem. Ha nem is úgy sikerült a dolog, ahogy szerettem volna, egyvalamit azért megköszönhetek neked. Hosszú idő óta először, ma éjjel, végre a pasasom karjában alhatok. Otthon találkozunk, édes – simult Nortmanhez a nő, majd kiment a lakosztályból.  

Isabelle villámló szemekkel meredt a távozó nő után, de káromkodása nem volt több, fájdalmas krahácsolásnál. Könnyek szöktek a szemébe az erőlködéstől.

– Ne beszélj! – szólt rá Marc. – Megsérülhettek a hangszálaid – húzta el társa kezét annak vörös és lila színekben játszó nyakáról. – Gyere, hazaviszlek! Előbb veled számolok, aztán a csapattal!
Olcsó, névtelen motel, egyszerűen bútorozott szoba, ki tudja hányadik álnéven foglalva. Se hívogató nem volt, se meleg az ágy, Isabelle mégsem vágyott másra, csakhogy elbújhasson a takaró alatt. Újabb akció sült el balul. A második, egy hónapon belül. S még ha nem is az ő hibájából, a tanács biztosan nem ad neki több esélyt. Ezúttal talán még mentora szava is kevés lesz, ami azt jelenti: neki befellegzett.
– Menj fürdeni! – utasította Marc, miután bezárta maguk mögött az ajtót. – Rémesen nézel ki!

Isabelle haragosan fújtatott, de hang továbbra sem jött ki a száján. Tehetetlen dühében a férfihoz vágta levetett szandálját és a fürdőbe masírozott. Hangosan csattant az ajtó a háta mögött.

Marc halványan elmosolyodott a nő gyerekes reakcióján, majd a szandált maga mellé dobva, elővette rezgő mobilját.
– Northman! – csattant a tanács elnökének hangja. – Magyarázatot követelek! Mi a jó büdös franc történt már megint?
– Elnök úr, Ms. White álcáját kiadták.
– Úgy érti, hogy spicli van a csapatában?
– Ez a gyanúm. Warren Jones pontosan tudta, kicsoda Ms. White.
– És, ennek ellenére felvitte volna magához? Erősen kétlem. Miért érzem azt, hogy a kis kedvencét próbálja védeni? Már megint. Ha elszúrta, tudja a dolgát.
– Nem szúrta el! Más keze van a dologban, ebben biztos vagyok!
– Valóban? – kérdezett vissza némi éllel a hangjában az elnök. – Hajlandó lenne kezeskedni is érte?

Marc pillantása a fürdő ajtajára siklott, amely alól gőz szivárgott ki. Hallotta, ahogy zubog a víz, és akaratlanul is megjelent előtte Isabelle meztelen teste, amelyet már annyiszor látott. S amely mindannyiszor felkavarta tökéletes önuralmát. A nő nem hibázott, tudta jól, nem szolgált rá a likvidálásra.
– Northman? – szakította ki a gondolatai közül főnökének türelmetlen hangja.
– Kezeskedem érte – felelte szenvtelenül.
– Tudja, mivel jár, ha White újra hibázik, ugye?
– Tudom.
– Kár lenne magáért, Northman! Úgyhogy, ne szúrják el! A spiclit pedig kerítse elő! – utasította az elnök, majd bontotta a vonalat.

Marc felsóhajtott, és már most átkozta magát a döntéséért, de ha lett volna rá lehetősége sem változtatott volna rajta. Zsebre dugta a mobilját, majd a fürdőhöz sétált és benyitott az ajtón, de azonnal el is kellett hajolnia, a felé repülő penge elől.
– Célozz pontosabban! – fedte meg a nőt, miközben kihúzta a tőrt az ajtóból és becsukta azt.
– Marc...ne...für... – nyökögte Isabelle.
– Folytasd tovább! – támaszkodott neki a falnak a férfi. – Nem érek rá a hisztidre! Beszélnünk kell!

Isabelle arrébb rántotta a zuhanyfüggönyt, hogy eltakarja magát, de nem sejthette, hogy alakja így is tökéletesen kivehető az olcsó fólián keresztül.
– Beszéltem az elnökkel – kezdte Marc, mire a nő megmerevedett, majd óvatosan kilesett a függöny mögül. Sötétbarna szemeiben félelem csillant. – Nem foglak megölni – válaszolt Isabelle ki nem mondott kérdésére. – Még nem, de kezeskednem kellett érted.

A nő pillantása még jobban elnyílt, tisztában volt vele ő is, hogy ez mit jelentett. Gyorsan elzárta a csapot, maga köré tekert egy törülközőt, úgy lépett ki mentora elé.
– Miért? – nyögte ki nagy nehezen.

Marc nem válaszolt egyből. Tekintete a sötétlila foltokra esett Isabelle nyakán, mire a keze magától emelkedett meg, hogy gyengéden megérintse.
– Mert nem hibáztál – mondta ki végül, miközben ujjai végigsiklottak a még vizes bőrön. – És az enyém vagy! – kapta el a nő állát köze sem olyan finoman. – De még egy hiba, és mindketten meghalunk!

Isabelle morgolódva lökte el magától a férfit, aki követte őt vissza, a szobába.
– Tégla van közöttünk – folytatta Northman, figyelve a nő minden mozdulatát. – Valaki kiadott téged. Valaki a csapatból. Ki kell derítenem, hogy ki volt. Talán a múltkori balhéért is ő volt a felelős.

Isabelle vetett rá egy „ugye megmondtam” pillantást, majd ledobta magáról a nedves törölközőt. Halk szisszenést hallott a háta mögül, de nem fordult meg. Elégedett mosollyal az ajkán bújt bele bugyijába, majd egy hosszú pólóba. Miután végzett, megfordult és kérdőn nézett mentorára, aki megfeszült állkapoccsal bámult vissza rá.
– Ezentúl csak velem egyeztetsz, nem beszélsz mással! Most amúgy se tudnál – mosolyodott el gonoszul, és a nő elé lépett. – Most aludj! Holnap érted jövök!
– Carmen...má'...vár... – felelte gúnyosan Isabelle és elfordult mentorától.

Felemelte a takarót az ágyon és befészkelte magát alá. Ám mielőtt a párnára hajtotta volna a fejét, az ajtó felé intett.
Marc haragosan fújta ki a levegőt, majd vissza sem nézve a nőre, elhagyta a szobát. Bevágta magát az autóba, de csak percekkel később zúgott fel az Audi motorja.