26. rész: A pszichiáter

Isabelle-t az alkalmazott bekísérte a nappaliba, ahol Rebecca Anderson várakozott.

White odalépett Kimberly húgához, kezet nyújtott neki és bemutatkozott:

– Elisabeth Jenkins vagyok, jó napot kívánok! Mr. White-ot keresem.

– Edward nincs itthon, milyen ügyben keresi?

– Kimberly pszichiátere voltam. Ha valóban öngyilkos lett, ahogy a televízióban mondták, akkor az, valamennyire az én személyes kudarcom is. Elnézést, hogy megkérdezem, de ön kicsoda?

– Rebecca Anderson vagyok, Kim húga.

– Örvendek, és elnézését kérem a zavarásért! Bocsánat, de nem tettem el névjegyet, tudna adni egy tollat és egy papírt, amire felírhatom Mr. White-nak, hogy hol érhet el? – tett úgy Isabelle, mint aki arra készül, hogy csak felírja az elérhetőségét és már megy is.

– Természetesen – Becca szólt az alkalmazottnak, de közben vizsgálódva nézte a másik nőt, majd megkérdezte:

– Régóta kezelte a testvéremet?

– Nem igazán – felelte Isabelle. – De mindenképpen beszélni szeretnék a sógorával, hátha közelebb kerülünk a megoldáshoz. Kimberly alvászavarokkal és szorongással küzdött, valószínűleg a húgának nem mondok újat azzal, hogy a házassága sem volt rendben.

– Így van – bólintott Ms. Anderson. – A családi körben, de szerintem, az ismerősök között is, ez köztudomású volt. Kimy szeretett volna gyereket, Edward viszont, már nem. Nem tudták normálisan megbeszélni, a köztük lévő feszültségnek, azt gondolom, ez volt a forrása.

– Nincs okom kételkedni benne, de Kimberly arról is mesélt, hogy a férje évek óta nem közeledett hozzá, sőt, Edward becsukta a szemét, ha a neje kalandjairól volt szó.

– Így van. Sokaknak bizonyára furcsa, de attól, hogy évek óta nem volt köztük intim kapcsolat, Edward még nagyon szerette Kimyt.

– Hallottam némi tettlegességről is.

– Sajnos, az is igaz. Bár a kívülállók úgy láthatják, hogy a sógorom egy érzéketlen szemétláda, nem az. Mint bizonyára tudja, nemrég kaptuk a hírt, hogy megtalálták Isabelle-t, a sógorom első házasságából született lányát. De Edward ennek sem örülhetett felhőtlenül, hiszen Isabelle-t elrabolták, és váltságdíjat követeltek érte. Én pont vendégségben voltam itt, viszont egy vásárlás alkalmával találkoztam a volt barátommal. A yachtjára mentünk és ott, khhhmm – látszott a beszélgetés során először némi zavar Rebeccán – kibékültünk. El is feledkeztem a mobilomról, amit a fedélzeten hagyhattam, és amikor elindult a hajó, a telefon a vízbe eshetett, mert amikor eszembe jutott, hogy jelentkeznem kellene Kimynél, hogy ne aggódjon, hiába fordítottuk fel az egész yachtot, nem találtuk meg. Tudja, minden számot a telefonom memóriájára bízok, így sem Edward, sem Kim telefonszámát nem tudom fejből. Egyiküknek sem tudtam telefonálni, és hát nem is nagyon volt érkezésem ezzel foglalkozni – pirult el Becca.

– Tudom, Kimberly teljesen kiborult attól, hogy ön gyakorlatilag eltűnt. Kérdőre vonta Edwardot, aki normális válasz helyett megütötte őt.

– A sógorom igencsak felfokozott idegállapotban lehetett akkor – felelte a lány. – Bár, ettől még nem értem meg, hogy miért ütötte meg Kimyt, ahelyett, hogy annyit mondott volna, fogalma sincs, hogy merre járok.

– Kim rengeteg dolgot elmondott nekem, és mivel tisztázatlan körülmények között hunyt el, hát számíthatok rá, a rendőrség is fel fogja tenni azokat a kérdéseket, amelyek esetleg rávilágíthatnak a háttérre. Tudok arról is, hogy a férje időnként megkérte olyan szívességekre is Kimberlyt, amelyek – hogy is fogalmazzak? – eléggé furcsán hatnak. Gondolok itt olyasmikre, hogy Edward néha kimondottan megkérte rá a feleségét, legyen kedves az üzletfeleihez.

– Nincs értelme tagadni és azt gondolom, Edward sem fogja. Nem kényszerítette semmire őt, a szabad akaratából cselekedett, amikor megtette. Nem minden esetben tette meg, de ez nem jelentett soha konfliktust közte és a férje között.

– Ez azért, meglehetősen furcsa – vélte Isabelle.

– Higgye el, nem az – mosolyodott el Rebecca. – Mivel ön nagyon fiatal, Elisabeth, nyilván még nincs kialakult pacientúrája, és nem hallott elég sok mindent a gazdagok szokásairól. Tudja, én magam nem vagyok gazdag, Kim révén letten bejáratos ezekbe a körökbe. Kezdetben nekem is nagyon furcsák voltak, de idővel megszoktam őket.

– Miről beszél? – mutatott érdeklődést az ál-pszichiáter.

– Nem muszáj általánosítani, de Edward köreiben elég sok férfinak nem kimondottan szokványos az ízlése. Amióta – mondhatni – bennfentes vagyok, eszemben sincs elítélni őket ezért.  Sőt, még meg is értem, hiszen sok nő utazik az ilyen gazdag pasasok pénzére, és nekik még az is mindegy, hogy az adott hapsi esetleg öreg és kimondottan ronda. Ha elég vastag a bukszája, majdnem minden mindegy. Ezért a zártkörű klubjukban szoktak árveréseket rendezni. Izgalmas esemény, és nem törvénybe ütköző, hiszen mindenki százszázalékosan önként vesz részt benne. A nők álarcban megmutatnak annyit magukból, amennyit akarnak, előtte megjelölik azon személyek körét, akik licitálhatnak rájuk. A legmagasabb licit nyer, de a nő még itt is visszakozhat, ha akar. Kim és én is részt vettünk már néhány ilyen árverésen. Ahogy, Edward is.

– Ne haragudjon Rebecca, de ez gyomorforgató – játszotta el Isabelle, hogy megbotránkozott.

– Miért lenne az? – érdeklődött a lány. – Választhatok, nem kell kötelezően igent mondanom még akkor sem, ha kiválasztanak. A kezemben van a döntés, és még azt is megtudhatom, hogy aki nekem tetszik, annak én tetszem-e? Nincs ebben semmi rossz.

– Rendben, értem. De térjünk vissza a nővérére! A televízióban azt mondták, hogy Kimberly öngyilkos lett. Én, mint a pszichiátere, ezt erősen kétlem. Szépen fejlődött, a gyógyszerek mellett különféle egyéb technikákkal is igyekezett kordában tartani a rosszulléteit. Ezek a rosszullétek egyre ritkábbak voltak, és csak akkor következett be némi visszaesés, amikor nem tudta, hogy ön hol lehet. De szándékában állt felkutatni magát, volt célja. Nem volt elkeseredve. És ezt fogom mondani a rendőröknek is, ha eljutnak hozzám és megkérdezik.  

– Mire céloz, Elisabeth? Arra, hogy megölték?

– Igen.

– Nézze! Az igazság fontos nekünk, Edwardnak és nekem egyaránt. Egyikünk sem volt itt, amikor a haláleset bekövetkezett. Erre mindkettőnknek tanúi vannak, nem egy és nem kettő.

– Értem – sóhajtott úgy Ms. White, mintha elbizonytalanodott volna. – De akkor sem hagy nyugodni a lelkiismeretem.

– Ezt megértem, bár én magam nem hibáztatom önt – felelte választékos udvariassággal, kellemesen mosolyogva Becca. – Ha elfogadjuk a felvetését, akkor kezdésnek a köreinkben kellene körülnézni, hiszen a rendőrök azt mondták, hogy semmiféle idegenkezűségre utaló nyom nincs. Tehát, ha a nővérem gyilkosság áldozata lett, akkor ismerte az elkövetőt. Aki ezek szerint, vagy a személyzethez tartozott, vagy valamelyik ismerősünk tette. Ha a személyzet egyik tagja volt, akkor ez hamarosan kiderül, hiszen mindenkitől begyűjtötték a mintákat az azonosításhoz.

– Ne haragudjon, Rebecca, hogy megkérdezem, de amióta beszélgetünk, egyre inkább elcsodálkozom. Ön kimondottan tájékozottnak, sőt mondhatni, rutinosnak tűnik a történtek felderítésének technikai hátterével kapcsolatban.

– Ez így van – mosolygott talányosan Ms. Anderson. – Jártam a rendőrtiszti akadémiára, de aztán átjelentkeztem a jogra. A tandíjamat Edward cége fizeti, hivatalosan tanulmányi szerződés is köt a sógorom vállalkozásához. Ha végeztem, minimum annyi időt kell a cégnél töltenem, amennyi ideig folyósították az ösztöndíjamat.

– Most már értem – mosolyodott el Isabelle.

Rebeccán szinte látszott, hogy milyen turbó-tempóban gondolkodik, aztán megszólalt:

– Bár meglehetősen megbotránkozott, amikor a klubos árverésről beszéltem, azt is látom, hogy önnek tényleg fontos az igazság a nővéremmel kapcsolatban. Ahogy, nekem is. Ha a személyzet tagjai között nem találják meg az elkövetőt, akkor tovább kell keresgélni. Kérem, gondolkodjon el az ajánlatomon, ne reagáljon azonnal! Én, mint beavatott, bevihetem önt egy ilyen árverésre. Hogy mindezt milyen formában tudom megtenni, még utána kell néznem, de azt gondolom, hogy kezdetben nem kellene felfedni, hogy kicsoda valójában, és mi érdekli. Mivel, ott semmi sem kötelező, nem hiszem, hogy problémát okozna egy szexi ruhában, álarc mögül körülnézni, személyes benyomásokat gyűjteni az urakról. Megmutatom a fényképes listát, akikből választani lehet. Esetleg, rá tudnék bökni azokra a férfiakra, akik a nővérem szempontjából érdekesek lehetnek. Azt nem mondom, hogy a halála szempontjából is azok, csak azt, hogy volt köztük közelebbi kapcsolat.

– Ha jól értem, akkor ez egy, még a szokványosnál is zártabb swinger-klub. Ígérem, elgondolkodom az ajánlatán, és a döntésemről értesíteni fogom.

– Igen, az. Az árveréses játék ad még némi extra pikantériát az egésznek.

Ebben a pillanatban Isabelle mobiljára érkezett egy SMS:

„Az apád elindult a golfpályáról, úgyhogy pattanj meg onnan, ha kedves az életed! Lehet, hogy Kimberly húgát meg tudtad etetni, de Edward tutira felismerne, úgyhogy, kifelé, méghozzá most! A sarkon túl parkolok, igyekezz! E.”

– Elnézését kérem, Rebecca, de mennem kell, az asszisztensem írt, hogy vészhelyzet van az egyik páciensemmel kapcsolatban. Nagyon sajnálom, hogy a sógorával nem tudtam beszélni, de muszáj mennem!

– Menjen csak! – állt fel mosolyogva és kísérte személyesen a bejárathoz Isabelle-t Rebecca Anderson. – Várom a jelentkezését!

– Nagyon köszönöm a rám szánt idejét, és amint döntöttem, telefonálok – vette át elhunyt mostohaanyja húgának a névjegyét Ms. White.

Isabelle felvette a napszemüvegét, és elindult az utcán. Legnagyobb rémületére azonban, hamarosan felbukkant az apja Jaguárja, amelynek ablaka le volt eresztve, azon pedig Edward White nézett kifelé. A lány torkát rémület szorította össze, már azon gondolkodott, hogy lekapja a magas sarkúját és futásnak ered, amikor a derekára egy kar simult, miközben Ethan hangját hallotta:

– Bármit csinálok, uralkodsz magadon. Nem hívod fel ránk a figyelmet, és próbálod követni a mozdulataimat. Ha másként nem megy, csúnya lövöldözést rendezek, de ez a lehetőség az utolsó utáni sorszámot kapta. Ne izgulj, nem kerülsz élve apád kezébe, mert tutira kitekerem a nyakadat. Ha nem itt és most, majd a rejtekhelyen, nyugodt körülmények között teszem meg, magánszorgalomból.

Ross magához vonta a lányt és megcsókolta, ezáltal maximum az ő arcának egy részét láthatta bárki is az autóból, Isabelle-ét nem. Az ügynök fülelt, de a szemét behunyta, ezt a kockázatot vállalnia kellett a hihetőség kedvéért. A Jaguár még csak nem is lassított, elgurult mellettük. Ethan egyik keze továbbra is a lány derekát tartotta, a másik a tarkóján volt, bár igyekezett nem beletúrni a parókába. Amikor levette a száját White ajkáról, nekitámasztotta a homlokát Isabelle-ének és a szemébe nézett. A lány visszanézett rá, és megkérdezte:

– Melyik az igazi? A kék, vagy a barna?

Ross elvigyorodott, amikor válaszolt:

– A barna. Úgy beidegesedtem az akciódtól, hogy még a kontaktlencsémet sem tettem be. Gondoltam, ha megbukunk, tök mindegy, ha megússzuk, akkor is.

– Mindent hallottál.

– Igen. Aggasztóan okos a hugica.

– Az. Viszont nem ismertük egymást személyesen, azért mertem rápróbálkozni a faggatózásra.

– Lehet, de szerintem, nem vette be a dumádat. Majd megnézem a felvételt, de az feltűnt, hogy nagyon be akar vinni erre az árverésre. Már bocs, de teljesen logikátlan egy vadidegent, ráadásul olyasvalakit agitálni erre, aki azt mondta első hallásra, hogy szerinte ez gyomorforgató.

– Kénytelenek leszünk kockáztatni, Ethan, ha a végére akarunk járni az ügynek még a nyugdíjazásunk előtt. Apám is egy dörzsölt figura, de ha arra várunk, hogy hibát kövessen el, a monitor előtt fogunk megöregedni. Ha viszont tényleg nem ő, vagy Becca tette el, vagy tetette el láb alól Kimberlyt, és kizárjuk a szerelemféltést, mint indítékot, akkor az apám egyik üzletfele lehetett, a kevésbé legális fajtából. Aki így üzent a fateromnak, és aki ugyanúgy börtönt érdemelne, mint Edward.

– Lehet, de ha Becca gyanakszik, és ezáltal Edward White érdeklődésének középpontjába kerülsz, rövid úton ki fognak nyírni. Márpedig, valami olyasmit kaptam parancsba, hogy úgy sikáljuk el az apádat, hogy utána hálából kellőképpen együttműködőek legyetek. Ha kinyíratod magadat, senki ízlésének nem leszel elég hálás és együttműködő.

– Megértettem és bocs – hajtotta le a fejét a lány, pedig általában nem volt egy önkritikus és könnyen meggyőzhető típus.

Mindeközben Edward White is hazaért, és Rebecca rögtön le is támadta a bomba hírrel:

– Hála a Jones-tesók mosolyalbumának, biztos vagyok benne, hogy megismerkedtem a lányoddal, Eddie. Mivel kezet fogtunk, tuti, hogy nem jelenést láttam.

– Eddig is biztosra tudtuk, hogy a vágóhídi robbanásnál nem találtak női holttestet. Tehát, a lányom megmenekült. A felbukkanása csak idő kérdése volt.

– A mostani sztorija az, hogy ő volt Kimy pszichiátere. Lehet, hogy tud egy csomó dolgot, de egyből lejött, hogy nem ismerte eléggé. Honnan tudhatta volna, hogy a nővérem szóba sem állt volna egy hozzá hasonló, tapasztalatlan, fiatal lélekdokival?

– Mit gondolsz, bekapta a horgot?

– Majd kiderül. Nem akartam nagyon rámenősnek látszani, az gyanús lett volna. Majd a helyzet hozza, hogy gyorsítani, vagy lassítani kell-e a tempón. Te intézd el, hogy Kimy ügyében a nyomozók ne törjék össze magukat az igyekezettől!

– Az már sínen van. Nagyon ügyes voltál, Becca! – simogatta meg a fiatal nő arcát Edward, majd kiment a szobából.  

25. rész: Szövetségesek

Ethan Ross azonnal bemutatta, hogy mit jelent náluk a gyors reagálású. A keze a villám gyorsaságával járt, és már lökte is át a képet Holdenéknek. Kellytől chaten kérte a két járőr mobiltelefonjának, illetve az autóba épített rádiókapcsolat figyelését, és a központba irányuló hívás átirányítását. A kivezényelt rendőrök hamarosan indították a hívást, utasítást kértek, és egy pillanatra sem fogtak gyanút azt illetően, hogy nem a kapitányságra futott be a hívásuk.  Ross a két tanú elkülönítését kérte, és ígéretet tett egy másik járőrautó kiküldésére. Nem kellett sokáig várnia, hamarosan meghallotta az újabb rendőröket indító utasítást, immáron valóban a kapitányság diszpécserének hangján.

Rebecca Andersont beültették a kerítés tövében álló rendőrautóba, Edward White pedig a Jaguárjában várakozott, amíg meg nem érkezett az ígért erősítés.

Az ügynök indulásra készen várta, hogy megkapja az értesítést, azt a hibát azonban nem követte el, hogy magával vigye társait is.

Mindkét kihallgatásról továbblőtték a képeket és a hangot a rejtekhelyre, illetve Jeffék is egyenes, élő adásban nézték. Ethan nem mutatta meg magát egyik tanúnak sem, csak azért jelent meg személyesen, hogy amennyiben szükséges, tudjon még kérdezni. A nyomozók azonban odarakták magukat – lévén, tudták, hogy magas beosztású szemek és fülek is figyelik őket – és összeszedetten, pontosan, mindenre kiterjedően hallgatták ki Kimberly húgát és férjét.

Miután Rebecca és Edward aláírták a jegyzőkönyvet, a férfi előzékenyen kikísérte sógornőjét, kinyitotta a limuzin ajtaját és hazahajtottak.

Ethan még nem ért vissza, amikor Marc felkapcsolta a többi monitort is és az osztott képernyőn nézte a házat, amelyet Holden helyszínelői tökéletesen bepoloskáztak, tehát immár nem csak külső, drónos audio és videó megfigyelés alá volt vonva az épület.

Azonban, semmi érdekes nem történt, Edward és Rebecca is visszavonult, hogy felfrissítse magát. A késő délután kora estébe hajlott, amikor az ebédlőben megterített a személyzet a vacsorához.

Időközben Ross is megérkezett a rejtekhelyre, és ő is úgy gondolta, hogy valamikor a frissen megözvegyült férjnek és a húgnak beszélnie kell egymással, hiszen a limuzinban sem hangzott el semmiféle érdemleges, lévén, Edward White mobiltelefonja is lehallgatták, de egy pisszenést nem sok, annyi újdonságot sem közvetített a megfigyelőknek.

A telepített kamerák képei és a mikrofonok tanúsága szerint az étkezés teljes csendben folyt, a két ember nem beszélgetett. Ahogy egyikükön sem látszott düh, de még csak megrendülés, vagy gyász sem. Ez azért furcsa volt, pláne azt figyelembe véve, amit Rebecca előadott érkezéskor. Ahhoz a hisztériás, üvöltős belépőhöz képest most jól nevelten, a könyökét az oldalához szorítva, apró falatokat a szájához emelve evett, méghozzá úgy, mintha nem is a frissen elhunyt nővére férjével vacsorázna, és minden kérdés le lenne tisztázva.

Isabelle arcán mindkét társa pontosan látta, hogy mit gondol. A vonásaira szinte rávésődött a megvetés, pedig soha nem rajongta Kimberlyt, most mégis kimondottan rosszul viselte annak a két részvétlen, jóízűen vacsorázó embernek a látványát, akiket megfigyeltek. Nem beszéltek Kimberlyről, nem esett szó arról, hogy mi történt, nem látszott, hogy egymást vagy legalább önmagukat hibáztatnák a bekövetkezett tragédia miatt. Sehol egy könnycsepp, elszomorodó arcvonások, esetleg étvágytalanság, vigaszt kereső összeborulás meg aztán főleg nem történt.

Ross összenézett Northmannel, aztán Ethan felállt és kiment a helyiségből. Isabelle White remegő hangon szólalt meg:

– Vajon, akkor is így viselkedett, amikor meghalt az anyám? Képes bármit is érezni egyáltalán ez a tetű?

Marc maga felé fordította a nő székét, felsegítette, és amikor felállt, átölelte.

– Ne kínozd magadat, Isabelle. Ha nem bírod nézni, akkor Ethannel átvesszük, és amint van valami érdekes, szólunk.

A nő felnézett mentorára, a nyaka köré fonta a karját, lágyan megkóstolta a férfi száját, közben suttogva mondta:

– Nem bocsátottam meg neked. Viszont, szükségem van rád. Tudni akarom, hogy én képes vagyok-e érezni még valamit?

Northman nézte egy ideig tanítványát, majd kiment, hogy szóljon Rossnak, üljön be a monitorok elé és folytassa a megfigyelést.

Isabelle Marc szobájában várakozott. A mentor, miután bement, becsukta az ajtót és nekidőlt. Isabelle White némán lépett oda hozzá, hiszen annál többet, amit már elmondott, nem tudott volna kinyögni. A lány elővette azt a tőrt, amit először beledöfött Bonesba, illetve amivel a kínzáskor a férfi vagdalta a ruháját, később a bőrét. Marc Northman rezzenéstelenül nézte, ahogy közeledett felé a penge, és akkor sem moccant, amikor döfésre emelkedett, majd a mellkasát-hasát is időnként érintve, fölülről lefelé haladva, széthasította a pólóját. Amikor befejezte az anyag vágását, a nő a hideg fémet a mentor torkához nyomta és egy kicsit megkarcolta vele a bőrét. Marc mit sem törődve a vassal, magához húzta a lányt, aki a csókba belefeledkezve ejtette ki a kezéből a kést.

White a kezdetleges inggé avanzsált, használhatatlanná vált ruhadarabot lesimogatta mentoráról, miközben a férfi le sem vette a száját az ajkairól. A pasas fékezte magát, mozdulatai érzékiek voltak, ahogy mindkét kezét tanítványa derekára tette, majd lassan, tenyerével a póló alá lopakodva simogatott, miközben az anyagot egyre feljebb tolta. Isabelle sokkal türelmetlenebb volt, így amikor Marc áthúzta a fején a pólót, és a kisasztal melletti székre ejtette, a lány kihasználva a lehetőséget, szájával a mentor mellkasán kezdett kalandozni, miközben kezével a férfi nadrágját gombolta ki. Northman keze beletúrt a mahagóni loboncba, a nő haját megragadva arra kényszerítette, hogy ismét felegyenesedjen, a szája pedig mohón lecsapott a tanítvány ajkaira. Másik kezével kikapcsolta a melltartót, a hajat hátrahúzva, szabaddá téve a nyakat, szájával elindult a női testen lefelé. Kisvártatva a sörényt elengedve, erős alkarjával megtámasztotta Isabelle hátát, először lassan, a nyelve hegyével, éppen csak érintve, majd erőteljesen csókolva a szájába vette a mellbimbót. Amíg tanítványa lélegzetelakadva ellazult, addig Marc megfordította, így immár a lány háta simult az ajtóhoz, de nem úgy tűnt, hogy a hideg fém érintéséből bármit is érzékelt volna. Northman letérdelt, a szájával tovább becézgette Isabelle-t, és elkezdte levenni róla a szűk, tapadós farmert. A nő belekapaszkodott a férfi hajába, miközben az két kézzel markolta a farmeranyagot és húzta egyre lejjebb. Ahol kibukkant a lány bőre, Marc hol csiklandós csókot, hol csak meleg levegőt lehelt rá, Isabelle tehát kellemesen borzongott, de ehhez az érzéklethez még mindig semmi köze nem volt a fémajtó hűvösének. Northman a lány pólója mellé tette a farmert, de nem kegyelmezett, hiszen az egyik lábat ujjheggyel, és teljes tenyérrel simogatta, míg a vállán nyugvó láb combjának belsejét hol lágyan csókolta, hol pedig gyengéden a fogai közé vette az érzékeny bőrt. Isabelle testének becézgetését egy másodpercre sem szüneteltetve Marc megszabadult a már egyébként is kigombolt nadrágjától, majd felegyenesedett. Nekinyomta White-ot az ajtónak, mohón csókolni kezdte a száját, majd mindkét tenyerét a feneke alá csúsztatta és megragadta azt. A lány belekapaszkodott a nyakába, lábait a dereka köré kulcsolta, és az ágyékához nyomta magát. Northman felnyögött, sietős és hosszú léptekkel az ágyhoz vitte, lerakta, majd a fogával lehámozta róla a leheletnyi csipkét. Megint a lány bizonyult türelmetlenebbnek, hiszen amikor átlátta a férfi szándékát, felült, megcsókolta, hozzásimult és a nyakát szorosan tartva, Marcot magára húzva, hanyatt feküdt alatta. A pasasnak sem módja, sem ideje nem volt arra, hogy egy kicsit még kényeztesse, hiszen Isabelle megelőzte. Onnan már egyikük sem tudott, vagy akart visszafordulni, inkább megadták magukat a vágyuk által kikényszerített kemény és heves együttlétnek, amely gyorsan véget is ért. Marc Northman kedvtelve nézegette a karcsú és izmos női testet, amely az övéhez képest mégis törékenynek tűnt. Gyengéden simította végig a csókoktól megduzzadt, vöröslő szájat, élvezettel kóstolgatta a borostája szúrásai nyomán kipirult, selymes bőrt. Bizonyítva, hogy nem felejtette el az együttlétet felvezető pár mondatot, két csók között válaszolt Isabelle-nek:

– Most már biztosan tudod, hogy vannak érzéseid. Nem kizárólag negatívak, mint a harag és a düh. Szeretni is tudsz, úgyhogy genetika ide, vagy oda, ebből a szempontból mindegy, Edward White vér szerinti lánya vagy-e.

– Köszönöm, de a sima vágyat nem venném egy kalap alá egyéb érzelmekkel, amelyeknek pozitív töltésük van, és normál körülmények között jelentenek is valamit. Mint mondtam, ez nem jelenti a bűneid bocsánatát, Northman

– Akkor, mit jelent? – könyökölt fel kíváncsian Marc.

– Semmit – próbált elfordulni a tanítvány. A mentor viszont számított erre a reakcióra, és nem engedte, hogy kibújjon az öleléséből. A lány viszont nem erőlködött, csak megállt, úgy tett, mintha hidegen hagyná, bárhogy reagál is a pasas. – Akár el is engedhetnél, hogy visszamehessek a szobámba.

Marc alig néhány másodperc alatt döntött. Nem akart semmit sem rákényszeríteni Isabelle-re, így inkább elengedte.

A nő jócskán meglepődött, a férfi pedig tartva magát az elhangzottakhoz, egy bizalmasabb érintés, pillantás nélkül magához vette a törölközőjét és kiment a helyiségből.

Isabelle is elment zuhanyozni, majd bement a központi helyiségbe, ahol a két férfit a monitor előtt találta. A lány vetett egy pillantást az élőképre, de mivel azon éppen semmi érdekes nem volt látható, ő is inkább a korábban rögzített anyagot nézte.  

A felvételen, Rebecca Anderson és Edward White a dolgozószobában, zárt ajtók mögött beszélgetett:

– A kérdés még mindig az Eddie, hogy mit műveltél a nővéremmel? – kérdezte a fiatal lány, és egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy akár csak minimálisan, de tartana az öregtől.

– Még mindig utálom, amikor Eddie-zel – válaszolta a férfi.

– Tudom. Nem is volt véletlen – hangzott Becca válasza. – Szóval?

– Már nem akart segíteni, de mivel te hajlandónak mutatkoztál rá, hát nem foglalkoztam vele. Egy pofont adtam neki, amikor nekem esett, hogy hová tűntél?

– Miért érzékenykedsz? Nyugodt lélekkel igazat mondhattál volna neki, a maflás helyett. Már ha jól gondolom, hogy először őt kérted meg, szenteljen némi figyelmet Warren Jones öcsikéjének.

– Az sem lett volna sokkal jobb – felelte Edward. – Kezdett kiakadni attól, hogy lassan bármiben tudod helyettesíteni. Te viszont, tarthattad volna magadat a megállapodásunkhoz! Legalább felhívhattad volna, hogy összefutottál a volt paliddal, és elmentetek hajókázni. Az a szándékotok, hogy végigkefélitek az utat, és csak azért szólsz, hogy ne aggódjon. Ennyire egyszerű lett volna. Nem ront nekem, nem ütöm meg, és akkor most nem tartanánk itt.

– Szerinted, az én hibám?

– Ha tényleg öngyilkos lett, akkor benne van a kezed.

– Csak annyira, mint a tiéd, Eddie.

– Tudom. Lapozzuk el, majd a zsaruk kiderítik, hogy mi történt. Abból a szempontból kivételesen tiszta a lelkiismeretem, hogy nem adtam megbízást a feleségem megölésére. Sem most, sem máskor. Mesélj inkább, Luke Jonesról!

– Hasznát vettem annak, amit tőled tanultam, Eddie.

– Örömmel hallom – mosolyodott el Edward, amit a megfigyelők totális döbbenettel vettek tudomásul.

Az öreg White. Mosolyog. Hihetetlen. Nem, sokkal inkább felfoghatatlan. Immár mindhárman feszülten koncentrálva figyeltek nem csupán a szavakra, hanem a mozdulatokra, gesztusokra, mimikára is.

– Tehát, Luke – folytatta Rebecca. – Sokkal fickósabb, ha tiltakozik az ember. Ha még bőgtem is hozzá, akkora kan lett belőle, hogy komoly formában élveztem vele a szexet. Izgi a srác. Viszont a testőre... Na, attól a figurától komolyan ráz a hideg.

– Miért?

– Nem tudom megmondani.

– Értem. Most Kim miatt egy kicsit meghúzzuk magunkat. A zsernyákok úgyis erre számítanak, Luke-kal meg nyugodtabb körülmények között kell leülnöm, hogy érdemben tárgyalhassunk. Ha addigra sincs a kezemben semmi róla, az sem gond. Majd megoldjuk. Holnap délelőtt a rendőrfőnökkel találkozom, golfozás közben megbeszéljük a Kimmel kapcsolatos teendőket.

Edward White adott egy puszit a sógornője homlokára, és visszavonult a lakosztályába.

A megfigyelők ezek után már hiába kerestek a felvett anyagban, nem találtak semmi érdekeset.

Ethan átpasszolta az élő megfigyelés terheit Holden embereinek, így a rejtekhelyen mindenki visszavonulhatott pihenni. Ross nem fűzött különösebb megjegyzést ahhoz, hogy társai továbbra is külön helyiségben tértek nyugovóra, hiszen úgy gondolta, nem rá tartozik, mi történt, amikor kettesben voltak.

Reggel Northman ébredt elsőnek, aztán Ethan is előkerült. A monitor előtt ülve már mindketten a kávéjukat kortyolgatták, amikor a meglepetéstől majdnem ráporlasztották a serkentőt a képernyőre.

Edward White távozása után nem sokkal, egy feketehajú, elegáns, nadrágkosztümös nőt láttak érkezni, és becsöngetni. Amíg az ajtónyitásra várt, a várakozó felnézett, pontosan a kamerába. Az álcázott Isabelle White villantott egy mosolyt, kacsintott egyet, majd bement az ajtón.

Ethan úgy levágta a bögrét az asztalra, hogy kilöttyent belőle a kávé, hangosan szidta a lányt, de már talpon volt, összeszedte a felszerelését és már mondta is Marcnak az instrukciókat:

– Figyelj légy szíves, és mondd a fülemre folyamatosan, hogy mit látsz, hallasz! Kihozom onnan azt a lökött libát, de nem esküszöm meg rá, hogy életben hagyom! 

Northman csak biccentett, hogy tudomásul vette az utasítást, és máris beizzította a kapcsolatot Holdenékkel, több szem, többet lát alapon.

24. rész: Álcázva

Ethan a számítógépen elindította a hívást, így rövidesen Hayes és Holden arca tűnt fel a képernyőn.

– Gyorsak voltatok – állapította meg köszönés helyett az ügyosztály vezetője.

– Nincs fél napja, hogy beszéltem Kimberly White-tal. Innentől kezdve, a hír még engem is kiütött – felelte az üdvözlést szintén mellőzve az ügynök.

–  Gondoltam. A felvétel, amit átlöktél a megjegyzéseiddel együtt, egyáltalán nem utal rá, hogy öngyilkos akart lenni. Erősen bűzlik a dolog, úgyhogy, a helyiek már megkapták a parancsot, hogy minden információt osszanak meg veled. Edward White-ot, amint leszáll a repülőgépe, be fogják kísérni, kihallgatni. Nézd végig, de maradj a háttérben. Amíg nem ér oda, egyeztess a nyomozókkal. A helyszínelőink pillanatokon belül odaérnek, átveszik a helyszínt, és a testet. Tudnak rólad, úgyhogy neked készségesebben fognak információt adni, mint bárki másnak. White kihallgatását élőben nézzük, megosztjuk veletek is. Amennyiben nincs egyéb programotok, Isabelle és Marc is nézze. Még messzebbről, mint te, Ethan.

– Nincs egyéb programunk – szólalt meg a lány. – De azt azért elárulhatná, Mr. Holden, hogy miként lehetséges ez?

– Mire gondol?

– Arra, hogy a mostohaanyám még gyakorlatilag ki sem hűlt, ön máris parancsot, saját helyszínelő stábot és információkat küld, pedig mi vagyunk sokkal közelebb.

– Egy ideje már megfigyeljük a házat, a személyzetet, a mostohaanyját, az apját. Tehát, a telefonos bejelentés pillanatában beindult a gépezet. Nem dicsekvésképpen mondom, de határozottan gyors reagálásúak vagyunk, nem beszélve roppant ügyes és felkészült kollégáinkról.

– Konkrétabban? – szívta fel magát a lány, hiszen ismét elöntötte a düh, lévén, Jeff nem szándékosan ugyan, de bevallotta, hogy totálisan képben volt Edward White terveit illetően.

– Konkrétan? – válaszolta a főmufti. – A holttest sérülésmentes volt, tehát első lépésként már fut a toxikológia. Az imént észrevettem, hogy szinte elzöldült a feje dühében, Isabelle – bizonyította be Holden, hogy nem kizárólag Ethan, hanem ő is eléggé folyékonyan olvas a mozdulatokból, rezdülésekből, még képernyőn keresztül is. – Nyilvánvaló, hogy nem a szülői ház megfigyelése miatt orrol ennyire. Mennyire nyugtatja meg, ha azt mondom, Morrisék feje folyamatosan célkeresztben volt?

– Semennyire – robbant jól láthatóan a nő dühe. – Istenkomplexusos seggfej!

– Már a szememre vetették néhányan – bólintott belenyugvóan Jeff. – Viszont, ahogy elnézem, néhány mondat erejéig muszáj elkérődznünk a múlton. Tehát, mindenképpen elkapták volna magukat. Azt gondolom, sokkal jobb volt ellenőrzött körülmények között, mint egyébként, nem is beszélve Oliver Black vérebeiről. Akik – tekintve Marc és az ön hírnevét – valószínűleg nem mentek volna látótávolságon belülre. Lehet, hogy komplexusom van, de isten semmiképpen sem vagyok. Azt nem biztos, hogy meg tudtuk volna akadályozni. Élje meg az érzelmeit, de ne látszódjon meg a teljesítményén. És jusson eszébe: ha az apjának a fülébe jutott volna, hogy megfigyelés alatt áll, akkor eltűnik, leáll. De abban is biztos lehet, hogy nem végleg.

– Nincs szerencséd a vörös nőkkel, Jeff – szólalt meg váratlanul Nick Hayes.

– Igaz – mosolyodott el valódi jókedvvel Holden. – Majd vigyázok, hogy Isabelle lehetőleg ne fusson össze Bonnie-val.

– Ő kicsoda? – csillant érdeklődés a lány szemében.

– Jeff másik rajongója – pillantott Ross a nőre. – Okos, motivált, nem megbocsátó típus, és eléggé utálja Holdent.  

– Meg tudom érteni.

– Én is – mosolyodott el az ügynök. – Ha gondolod, összehozlak vele.

Mielőtt Ms. White megszólalhatott volna, Hayes közbevágott:

– Ethan Ross eltakarodik nyomozni, és nem bujtogat, főleg előre megfontolt szándékkal nem.

Az ügynök egy vigyorral honorálta felettese szavait, aztán felállt a képernyő elől és elkezdte összekészíteni a terepre szükségesnek ítélt felszerelését. Amely leginkább egy másik igazolványból, jelvényből, mobiltelefonból állt.

–  Szédület, úgy cserélgeted a cuccot, mint más a gatyáját – jegyezte meg a nő.

– Edward White merre jár? – pillantott a képernyőre Ethan úgy, mintha meg sem hallotta volna a hozzá intézett szavakat.

– Az óceán fölött – költözött egy értő vigyor Holden arcára. – Leghamarabb tizenöt óra múlva ér oda.

Ross bólintott, a táskájából elővett két másik jelvényt, igazolványt és mobiltelefont. Az egyik kupacot Isabelle, a másikat Marc elé rakta.

– Menjetek piperézni – bökött az iratokban látható fényképekre a férfi.

Marc hamarabb előkerült a fürdőből, mint a lány, hiszen a borostája valódi volt, a meglévőnél vastagabb és sűrűbb bajusz felragasztása, a vékonykeretes szemüveg orra illesztése, a laza pólóra a zakó felöltése nem telt sok időbe. A lány már jóval tovább elidőzött az álca megalkotásával, de amikor belépett a helyiségbe, a férfiak egyöntetűen bólogatva ismerték el, hogy ennek a komoly, feketehajú, fehérblúzos, nadrágkosztümben feszítő nőnek kizárt, hogy bármiféle köze lenne a tűzrőlpattant Isabelle-hez.  

– Amint végeztetek, jelentést kérek! – húzta el a nyaka előtt vízszintesen a kezét Holden, jelezve ezzel a saját technikusának, hogy szüntesse meg a kapcsolatot.

Northmanék a jelvényüket megvillantva, gond nélkül jutottak be a házba. Nem sima rendőri, hanem ügynöki igazolványuk sokat segített abban, hogy a helyiek mindenféle ellenvetés nélkül, sőt, valamiféle tisztelettel vegyes segítőkészséggel engedtek utat nekik.

Kimberly hálószobájának előterében már Holden helyszínelői tevékenykedtek, vezetőjük ismerősként köszöntötte Rosst.

– Egyelőre, nem sokat találtunk – kezdte a Josh Smithként bemutatkozó férfi. – Kimberly White szorongásoldókat, időnként altatót szedett, amelyeket az orvosa írt fel neki. A szobában erőszakos behatolásnak, dulakodásnak nincs nyoma. Ellenben, találtunk egy palack megbontott ásványvizet, amiben oldott állapotban volt az altató, méghozzá jelentős mennyiségben. Kikérdeztem a személyzetet, de egyöntetűen azt mondták, hogy az áldozatnak nem voltak problémái a gyógyszerszedéssel. Az előírt adagokat szedte, nem viselkedett furcsán, és főként, nem okozott neki gondot a pirulák lenyelése.

Ethan bólintott egyet, majd társaival együtt besétált a nő hálószobájába.

A helyiség falai és az összes berendezés fehér volt. Ahogy a függöny és a redőnyök is.

– Amíg itt laktál, akkor is fehér volt? – kérdezte halkan Isabelle-től az ügynök.

– Igen. Lehet, hogy első ránézésre látszik a tisztaság, de soha nem tudtam az otthonomnak nevezni, hiszen itt lehetetlen ellazulni. Főleg, ha az apád a legkisebb rendezetlenség miatt veled és a személyzettel is nekiáll ordibálni.

– Van fogalmad róla, hogy Kimberlynek milyen alvási szokásai voltak? – húzott kesztyűt és hajtotta fel a rendezett, nem megbontott térfélen a takarót a férfi.

– Szinte soha nem mentem be a hálószobájába – nézte a helyenként ráncos lepedőt a lány. –  De apám elvárása az volt, hogy egy térfélen aludjak. Ha nem jött össze, saját kezűleg kellett megigazítanom, mert ha nem, akkor büntetést kaptam. El tudom képzelni, hogy ezt a feleségétől is ugyanígy elvárta.

– Nem csoda, hogy megléptél innen – jegyezte meg a pasas. – Milyen gyakran volt ágyneműcsere?

– Kétnaponta. Kimnek ezzel nem volt semmi baja.

– Miért lett volna? Nem ő cserélte le, mosta és vasalta ki – mondta ki a nyilvánvalót az ügynök. – Josh! – szólt át a másik helyiségbe Ross.

– Igen? – lépett be az ajtón Smith.

– Amikor átnézitek az ágyat, a másik térfelét is alaposan vizsgáljátok meg, ne csak azt, ahol a nő feküdt. A matracból is vegyetek mintát.

A helyszínelő bólintott, éppen visszatért volna a másik helyiségben a munkájához, amikor Marc utána szólt:

– Josh, egy pillanatra!

A szakértő Northman mellé lépett, aki elkérte a kezében tartott csipeszt, kihúzott egy zacskót a helyszínelő zsebéből, majd az Ethan által felhajtott dísztakaró alatti párnáról egy hajszálat szedett fel. Mielőtt belerakta volna a zacskóba, mindenkinek megmutatta. A hajszál rövid és fekete volt.

Josh Smith elvigyorodott, miközben a zacskóra ráírta a dátumot, a pontos helyszínt, megszólalt:

– Az áldozat szőke volt. A Hector nevű szerető szintén, ráadásul meghalt. Az öreg White teljesen ősz, tehát ránézésre ő is ki van zárva. A kollégák a személyzettől már egyébként is gyűjtik a DNS-t. Ha bármire jutottunk, hívlak, Ethan.

– Kösz.

Ross telefonja videóhívást jelzett, de a kijelzőn mégsem Kelly Taylor tűnt fel, hanem George Keegan:

– Szia, Ethan.

– George – mosolyodott el Ross.

– Kelly hangszálainak – valószínűleg Ben és Jesse legnagyobb örömére – odapakolt valami vírus, nem tud beszélni szegénykém – vigyorgott a hadnagy. – Ezért leszel kénytelen beérni az én hangommal és látványommal.

– Beérem, főleg, ha azért hívtál, mert találtatok valamit.

– Így is fogalmazhatunk – mondta a hadnagy. – A toxikológia szerint Kimberly White gyógyszer-túladagolásban halt meg. Igaz, ivott mellé még némi pezsgőt is, de abban nem volt semmi. Nem mondom, hogy jót tett magával, csak azt, hogy valószínűleg teljesen elzsibbadt tőle, nem szenvedett.

– Még nem mondtál semmi újat, George.

– Majd most – jósolta Keegan. – Én is láttam a nő meghallgatásának felvételét, olvastam a megjegyzéseidet és egyetértek, ahogy Holdenék is. Kimberly White meg akarta találni a húgát. Elszánt volt, és messze nem elkeseredett. Nagyon nem illik bele a képbe ez az öngyilkosság. A testet még most is boncolják, de néhány ütős részeredmény már van. Védekezési nyomok nincsenek, viszont a nő a halála előtt közösült. Önként. Ondó nincs, viszont idegen szőrszál van. Már futtatják a DNS-t.

– Mi is találtunk egy hajszálat. Bizonyára összevetik a szőrszállal.

– Valószínű. Tehát, Kimberly White kerestetni kezdte a húgát, a halála előtt közvetlenül szeretkezett valakivel, aki vagy a személyzethez tartozik, vagy fogalmunk sincs, hogy jutott be a házba, mert a vizuális megfigyelés nem jelezte. Innentől kezdve, ez eléggé biztosan nem öngyilkosság. Sokkal inkább, gyilkosság.

– Szerintem is. Edward White?

– A repülőgépén – hangzott George tőmondatos válasza.

– Akkor, nem ő volt.

– Személyesen biztos, hogy nem. Viszont, megbízást adhatott rá.

– Ahogy mondod.

– Nincs több dolgotok ott, mehettek. Ha van valami, tájékoztatunk titeket.

– Oliver Black?

– Befeküdt. A műtét előtti kivizsgálások folynak. Némi magas vérnyomást már találtak nála, de én nem csodálkozom rajta – húzta ismét mosolyra a száját a hadnagy. – A lényeg úgyis az, hogy amíg be nem állítják neki, nem műtik meg.

– Helyes – reagált Ethan. – Visszamegyünk a rejtekhelyre, ha van már valamitek, lökjétek át!

– Ahogy szoktuk – bólintott Keegan és kinyomta a telefonját.

A hármas elköszönt a helyszínelőktől, illetve a helyiek vezető nyomozójától is, és visszatértek a rejtekhelyre.

Már elkezdett hajnalodni, mire lefeküdtek aludni.

Pihenésük ideje alatt nem kaptak semmiféle riasztást, így késő délelőtt, amikor magukhoz tértek, evés közben, lusta elégedettséggel nézegették a White-házat megfigyelő kamerák képeit.

Miután mindannyian végeztek a zuhanyozással is, Ross ráadta a hangot is a kaput figyelő kamera képeire, hiszen lassan várható volt Edward White érkezése. A fehér kerítés tövében egy rendőrautó várakozott, mert az üzletembert azonnal be akarták kísérni kihallgatásra. Ethan az éjjel hiába mondta a nyomozónak, hogy inkább várják White-ot a repülőtéren és onnan kísérjék be a kapitányságra, – úgy tűnt – a rendőrtiszt nem hallgatott rá, megmaradt a saját, eredeti elképzelésénél.

A sötét limuzin lassan gördült be a kamera látószögébe. A parkoló rendőrautóból kiszálltak a rendőrök, hogy amint megáll Edward White járműve, azonnal átkísérhessék a járgányukhoz a célszemélyt.

Az ősz hajú férfi éppen kiszállt, amikor a másik oldalról egy taxi gördült be a képbe. Kivágódott a jármű ajtaja, és egy sötéthajú, jól láthatóan zokogva, artikulálatlanul üvöltő, fiatal lány rohant Edwardhoz, méghozzá olyan váratlanul és gyorsan, hogy sem a mogul testőrei, sem a rendőrök nem tudták megakadályozni, hogy gyakorlatilag rávesse magát és ököllel püfölje.

A megtámadott volt az első, aki magához tért, elkapta a lány csuklóit, de ahelyett, hogy ellökte volna magától, szorosan átölelte, közben pedig csillapítóan intett a testőreinek.

A lány tovább zokogott, de immár érthetően kérdezte, amit vélhetőleg futás közben, üvöltve már egyszer megtett:

– Mit műveltél a nővéremmel, te rohadék? 

23. rész: A nyomozás

White, Ross és Northman megbeszélte a továbbiakat. Ami leginkább úgy hangzott, hogy Marc elmegy, és kezdésnek besegít Holden kommandósainak, majd egészen közelről megfigyeli Oliver Blacket.

Isabelle és Ethan maradnak a „konzervdobozban” és mindent előkészítenek ahhoz, hogy a férfi gond nélkül tudja alakítani a magánnyomozót.

Ross elküldte az eszközszükségletet, és hamarosan meg is kapták a mindenféle kütyüket. Holden emberei kézbesítettek, de nem mentek el egészen a létesítményig, hanem szintén egy nagyfeszültségű berendezésnek álcázott építménynél pakoltak le és személyes találkozás nélkül, csőposta segítségével juttatták el a kért eszközöket a címzetteknek. Ugyanezen a rendszeren keresztül, de máshonnan indítva érkeztek az élelmiszerek is. A magánnyomozói iroda tényleges tulajdonosát költőpénzzel együtt elküldték üdülni, majd nekiálltak felszerelni a kamerákat, és az egyéb biztonsági berendezéseket.

Isabelle a bepoloskázott, bekamerázott iroda melletti szobában rendezkedett be, és mivel Northmannek még nem kellett indulnia, Marc is részt vett a megfigyelésben. Egymás mellett ültek, a fülükön fülhallgatóval, és felváltva nézegették a normál, illetve a hőkamera képeit.

Kimberly White kíséret nélkül, hatalmas napszemüveggel, parókával felszerelkezve érkezett az első megbeszélésre. Ethan nem is várt magyarázatra, mosolyogva dicsérte újdonsült ügyfelét:

– Ügyes. Egy Kimberly White, aki a férje tudta nélkül szeretne megbízni a húga felkutatásával, valóban ne kérjen kíséretet, illetve próbálja álcázni magát, amennyire csak lehet.

– Ön szerint sem eltúlzott dolog ez tőlem?

– A beszélgetésünk során ki fog derülni.

– Komoly az a titoktartási záradék, ami benne van a szerződésben?

– Igen, asszonyom.

– Akkor, valóban teljesen őszinte lehetek?

– Nyomatékosan megkérem rá – bólintott Ethan. – Csak akkor tudok segíteni, ha valóban minden apró részletet elmond nekem. Kezdjünk is, Mrs. White. Szerintem egyszerűbb, ha én kérdezek. A kérdéseim célzottak lesznek, és csak olyan témaköröket fogok érinteni, amelyeket fontosnak ítélek meg a húga felkutatása érdekében. Ettől függetlenül előfordulhat, hogy túlságosan személyesnek fog tűnni, mégis arra kérem, őszintén válaszoljon.

– Megértettem, Mr. Ross.

Ethan megnyugtatóan mosolyogva kezdett bele a faggatózásba, Isabelle és Marc a szomszédos helyiségben pedig határozottan unatkozott. Főleg amíg arról folyt a társalgás, hogyan ismerte meg Kimberly Edwardot, mennyi idő után kötöttek házasságot, terveztek-e közös gyermeket, satöbbi. Aztán következtek az érdekfeszítőbb kérdések, amelyekre néha igen meglepő válaszokat adott a nő.

Ethan hamarosan befejezte a megbeszélést Kimberlyvel, az pedig igénybe vette az iroda fürdőszobáját, hogy ismét tökéletesítse álcáját. Miután becsukta ügyfele után a bejárati ajtót, Ross benyitott kollégáihoz, hiszen kíváncsi volt, Isabelle ki tudja-e egészíteni valamivel az elhangzottakat.

A lány komor arccal ült a monitor előtt, hiszen tényleg nem volt rá oka, hogy mosolyogjon. A két férfi összenézett, majd az ügynök megszólalt:

– Sok újdonságot hallottál, Isabelle?

– Akadt néhány, igen. Azt már kamaszként felfogtam, hogy apám második házassága érdekből köttetett, bár eddig arra tippeltem, hogy csak Kim részéről. Az némileg letaglózott, hogy az első idők néhány alkalmán kívül, ebben a házasságban nincs szex. Legalábbis Kimberly és Edward White között. Elborzaszt a lehetőség, hogy anyámnak is ezt az Edward White-ot kellett elviselnie, arról nem is beszélve, hogy innentől kezdve nem lehetek benne biztos, valóban az apám-e? Valamennyire könnyebbség lenne, ha kiderülne, hogy nem – sóhajtott gondterhelten a nő.

– Ütős infók voltak, főleg, ha az általunk tudottakat is melléjük soroljuk – jegyezte meg Northman. – Az üzleti élet mogulja, aki nem gerjed a klasszikus felállásra, hiába fekszik mellette egy ex-modell. „Kifinomult” ízlése sokkal inkább a büntetendő és jócskán ferde vonal felé tendál. Kiskorúval, erőszakkal, vérfertőzéssel, akár a nejét is áruba bocsátva, elég széles a skála. Ennek ismeretében nem nehéz elképzelni, inkább vett magának egy családot, hogy fedezve legyen, minden gyanú fölött álljon.

– Azért Kimberly sem piskóta. Egészen addig együttműködött a férjével, amíg a hugica miatt össze nem rúgták a port. Kim megtette Edwardnak azt a szívességet, hogy tündökölt mellette, ha az kellett. Esetleg üzleti előnyökhöz juttatta a férjét, gyönyörű ám hanyagolt feleségként, és ezt azért elég sokan megették. Néhanap még abban is benne volt, hogy a férj nézze, ahogy az éppen kiválasztott testőr a kedvére tesz – bólogatott Ethan.

– Nekem akkor sem áll össze a kép – gondolkodott hangosan Isabelle. – Vajon, mekkora az esélye annak, hogy Edward megkívánta, legyűrte, majd eltüntette a hugicát?

– Az átlagnál nagyobb, szerintem – vélte Marc. – Rebecca Anderson még véletlenül sem egy kedves, szerény, ifjú hölgy. Sokkal inkább makacs, balhés, Edward-féle trófeának való, akárcsak… – maradt befejezetlen a mentor mondata.

– Akárcsak, én? – kérdezett rá a nyilvánvalóra a tanítvány.  

– Igen – válaszolt Northman.

– Látod, mester – gúnyolódott Ms. White – ha megéri, mennyi mindent lenyel az ember lánya? Kimi mami egész sorozatot felvonultatott azokból a lehetőségekből, amit egy nő megtesz, akár a gondtalan életért, akár magáért a fickóért. Mi nők, hihetetlenül egyszerűek, sőt megbocsátóak vagyunk, főleg akkor, ha nem hazudnak sorozatban bele az arcunkba!

– Ha térden állva könyörögnék bocsánatért, akkor sem érnék el semmit, úgyhogy nem erőlködöm – válaszolt a lányéhoz kísértetiesen hasonló stílusban a férfi.

– Őrület, mégis ismer a pali – tettetett csodálkozást a nő. – Innentől kezdve még inkább nem értem, hogy miért is úgy történt, ami megtörtént?

– Nem feltétlenül ez a beszélgetés a legkonstruktívabb megközelítése a problémánknak – vetette közbe Ross. – Tudom, hogy köztetek jelenleg ez elég nagy gond, de nem villámhárítónak, vagy békebírónak jöttem ide. Szabadidőzés közben duzzogjatok és menjetek egymás agyára, ha kérhetem!

– Miért, van itt olyan is? – pattogott tovább Isabelle.

– Ha itt nincs is – vette fel a kesztyűt Ethan – a „konzervdobozban” akad. Még sosem rángattalak ki a zuhany alól, vagy vertem ki az álmot a szemedből.

– Bocs – talált vissza józanabbik önmagához a lány. – Tehát, a magánügyes közjáték előtt ott tartottunk, hogy Becca az a típus, akire elindul atyám nyálelválasztása.

– Így van. Külsőre és belső tulajdonságokban egyaránt.

– Elsőre tehát, Rebecca eltűnése kapcsán a tipp, Edward – mondta ki a közel nyilvánvalót Ms. White. – Megtámogatja az elképzelést, hogy a kedves papám saját kezűleg nyomott le egy sallert Kimberlynek, amikor az kérdőre vonta. A nő állítása szerint, csak kérdezősködésről volt szó, nem pedig vádaskodásról, ezért nem is értette a heves reakciót. Utólag nekünk és saját magának is azzal magyarázta Mrs. White a monoklit, hogy akkortájt tudhatta meg az öreg, hogy elveszettnek hitt szeme fénye megkerült, csak sajnos elrabolták, a váltságdíj öt milla.

– Következő kérdés, miszerint arról tudott-e Kimberly, hogy a férje nem örömlányokhoz jár elsősorban? Bár, az iménti megbeszélés során csak kipréselt néhány könnycseppet, amikor arról mesélt, hogy milyen érzés volt női hiúságában megbántva szembesülni hites ura közömbösségével – jegyezte meg Marc. – Jó lenne pontosan tudni, mikor mondott igazat, és mikor csak azt, ami egy ilyen helyzetben felvállalható.

Ethan Ross elmosolyodott és a képernyők elé invitálta a két kollégát. Elindította a hőkamerás felvételt, de levette a hangot. Amikor a színek a nő testhőmérsékletének emelkedését mutatták, ráadta a hangot is. Érdekes módon, a testkép sosem akkor pirult el, amikor az asszony a férjével történt megismerkedésükről, a házasságkötésükről, vagy az Edwardtól kapott pofon körülményeiről beszélt. Hanem akkor, amikor szóba került a húgával való „remek, kifogástalan” testvéri kapcsolata.

– Szép – vizslatta Isabelle Ethant. – Az nem annyira üt szíven, hogy technikailag ennyiféle kütyüt használsz, az sokkal inkább, hogy úgy néztél ki, a hőképek nélkül is biztosan tudod, mikor hazudott a nő.

– Tény, hogy ez a felvétel csak megerősített abban, amit menet közben kikövetkeztettem. Létezik testbeszéd, önkéntelen rezdülések, amelyeket csak a nagyon jól kiképzett emberek tudnak valamelyest kontrollálni. Azt láttam Kimberly White-on, hogy tényleg nem tudja, merre keresse a húgát. Azt is láttam, hogy valóban aggódik érte. Az is biztos, hogy tart Edwardtól, és nem valamiféle műsor része volt a paróka, napszemüveg, a szokásostól markánsan eltérő, közel hétköznapi, konfekció öltözék. Sőt, van egy ötletem még! – vette a kezébe a mobilját Ross, majd a tárcsázás után kihangosította a készüléket. Csendre intette társait, akik meglepve hallgatták a hívott fél bejelentkezését:

– Tessék, Kimberly White.

– Ethan Ross – mutatkozott be a férfi. – Tudunk beszélni, alkalmas az időpont?

– Igen, Mr. Ross.

– Felmerült bennem egy kérdés asszonyom, amit még tisztáznunk kellene.

– Igen?

– A megbeszélésünk során említette, hogy Edward gyakorlatilag engedélyezte a kapcsolatát az egyik testőrrel, csak az volt a feltétele, hogy a nyilvánosság előtt ön továbbra is játssza el az elégedett, szeretett, hűséges feleség szerepét.

– Így van.

– Értem. Ezzel a testőrrel még mindig tart a kapcsolata, Mrs. White?

A vonalba behallatszott, ahogy az asszony felzokogott, majd nagyjából fél perc múlva, el-elcsukló, remegő hangon válaszolt:

– Hector meghalt. Az egyike volt azoknak, akik Isabelle váltságdíját vitték és próbálták átadni. Edward legmegbízhatóbb embere volt.

– Fogadják őszinte részvétemet a veszteség miatt – mondta úgy Ethan, mintha biztos lenne benne, az öreg is hallja a szavait, vagy ha nem is, az asszony majd átadja neki a részvétnyilvánítást. – A megbeszéltek szerint akkor, holnap, délután kettőkor várom ismét az irodámban.

– Köszönöm – szipogta Kimberly. – Ott leszek – majd néhány pillanat múlva már csak a foglalt jelzés hallatszott.

Isabelle kérdőn nézett a beszélgetést befejező férfira, aki elmosolyodva folytatta a telefonhívással megszakított eszmefuttatást:

– Most már ezt is tudjuk. A jó Hector már nem tudja megvédeni Kimberlyt, tehát nem csoda, hogy a nő ennyire begyulladt. Holnap ütünk még párat Mrs. White-on, hátha megtörik, és mond olyasmit is, ami hasznunkra válik.

A tanítvány és mentora egyetértően bólintott, majd mindketten belemerültek a felvett anyag tanulmányozásába, hátha valami elkerülte esetleg a figyelmüket, ami fontos lett volna. Az idő haladt, és bár semmi újat, érdemlegeset és használhatót nem találtak, most már nekik is feltűnt Kimberly egyik-másik hazugságról árulkodó mozdulata.

Ross az ablakhoz lépett, és húzott egy keveset a leeresztett redőnyön, de éppen csak annyit, hogy annak feltáruló résein kileshessen.

 – Szépen besötétedett, lassan mehetünk – nézett társaira az ügynök.

Ethan lezárt mindent, beállította a jelszavas védelmet és miután már mindannyian az előszobában álltak, aktiválta a riasztót is.

A tanítvány és mentora óvatosan körbekémlelve, elhelyezkedett a terepjáró csomagterében, és magukra húztak egy pokrócot is. Eseménytelen kocsikázás után, már a „konzervdoboz” liftjében voltak, amikor Ethan Ross mobilja SMS érkezését jelezte. A férfi nem kötötte társai orrára, hogy miről szólt az üzenet, hanem amint kiszálltak a felvonóból, a központi helyiség számítógépéhez sietett és bekapcsolta.

Az e-mail feladója Jeff Holden volt, amelyhez egy videó fájl volt csatolva, mindenféle magyarázat nélkül.

Ethan ráadta a hangot és elindította a lejátszást.

A képernyőn rendőr- és mentőautók piros-kék fényeit verte vissza egy impozáns kovácsoltvas kapuval ellátott, hófehér terméskövekből rakott kerítés, amely a helyiségben tartózkodóknak egyöntetűen ismerős volt, de legfőképpen Isabelle White-nak.

A sárga kordonszalag előtt egy riporternő állt, aki hadarva tudósított a bekövetkezett eseményről:

– A rendőrséget a késő esti órákban riasztotta a ház egyik alkalmazottja. Kimberly White meghalt, információink szerint öngyilkosságot követett el. Férje, Edward White üzleti útját megszakítva, azonnal elindult haza, amint tudomást szerzett a történtekről.         

22. rész: A segítőtárs

Isabelle csendben emésztgette az információkat, majd Northman felé fordult és megszólalt:

– Már Caleb is egészen úgy hangzott az ominózus zuhanyozás után, mintha minden egy terv része lett volna. Ahogy elhallgattam Holdent, egyre erősödik bennem a gyanú. Ha pedig így volt, vajon, miért is nem voltam beavatva? Szóval?

Marc kínban volt. Hiszen a lány ráhibázott, gyakorlatilag tényleg minden egy előre kidolgozott terv szerint történt. Amennyire lehetett, igyekeztek csökkenteni a kockázatot, de biztosra menni képtelenség volt:

– Valóban, körvonalakban létezett a forgatókönyv. Ahogy Jeff is mondta, ebből lehetett kihozni a legtöbbet.

– Akkor, ha jól értem, a te megveretésed is a terv része volt, ahogy az enyém is. Ez még nem lett volna olyan óriási baj, ha nem kerülök a kétségbeesés határára. Tudod, Marc, ha mindezt tudom, esélyed sem lett volna rá, hogy lefeküdjek veled. Tényleg nem tudom, hogy melyik a nagyobb baj, az, hogy nem bíztál bennem és nem avattál be, vagy az, hogy kihasználtad a helyzetet? Viszont, a lényegen nem változtat, ami annyi, hogy visszaéltél a bizalmammal. Úgyhogy, végeztünk, Northman. Addig összedolgozom veled, ameddig ki nem lapátoljuk magunkat a szarból, utána viszont látni sem akarlak többé! Az pedig ettől a másodperctől felejtős, hogy hozzámérhetsz! – pattant fel és lökte el a forgószéket maga mögül a nő. Beviharzott abba a helyiségbe, ahol eddig a férfival együtt töltötte az éjszakákat, magához vett egy párnát és egy takarót, bement a szomszédos helyiségbe, aztán magára csukta az ajtót.

A mentor a szája szélét rágcsálva gondolkodott. Lényegében, megértette heves természetű, szenvedélyes tanítványát és még talán a döntését is. Lehetne szépíteni, de Isabelle szemszögéből nem volt mit. Átverték, megkínoztatták és még annyi könnyebbsége sem volt, hogy esetleg tudott volna arra egy jó indokot, hogy elviselje a testi-lelki fájdalmakat. Valóban, túl keményre sikerült a lecke, és a végkicsengése is pocsék lett.

Hamarosan nyílt a lány új lakrészének becsukott ajtaja. White egy ideig az ajtófélfának támaszkodva állt, majd meglepően nyugodtan megszólalt:

– Haragszom rád, de már nem vagyok egy hisztis, durcás kislány. Nem is tudom, hogy kiverték-e belőlem, vagy lefaragták rólam, de nem is ez a lényeg, – döfött egyet White oda, ahol tudta, hogy fáj – hanem az, hogy minél előbb meg akarok szabadulni tőled. Normál munkatársi viszony lehet köztünk, ami arról szól, hogy egymást segítve próbáljuk a legjobb tudásunk szerint megoldani a feladatunkat. Blacknek és az apámnak vesznie kell, ezen nincs vita.

Miközben némán nézték egymást, a számítógép diszkréten csippantott egyet, így mindketten visszamentek a képernyő elé. Holden egyik embere, Kelly Taylor küldött némi információt. Az egyik mappában Edward White nem éppen legális üzleteiről sikerült a kódokat visszafejteni, így helyszínek, időpontok, árufajták, és természetesen az ellenérték összege lett világos a kíváncsiskodók előtt. Kelly még azt is megosztotta velük, hogy három akciót már sikeresen zártak Holdenék, kettő pedig éppen folyamatban van.

Eddig jutottak az olvasásban, amikor egy férfi lépett be a központként berendezett helyiségbe. Bár a rejtekhely lakói meglepődtek, de nem ragadtatták el magukat, hiszen tisztában voltak vele, csak az juthat be, aki konkrétan tudta, hogy mit keres és az ujjlenyomata nyitotta a zárakat.

Isabelle White alaposan szemügyre vette az érkezőt, és megállapította magában, hogy egészen, sőt, határozottan jó pasas. A fickó mosolyogva vette le napszemüvegét, kék szeme felváltva vizslatta hol a tanítványt, hol a mentort. Sötétszőke, vagy inkább világosbarna haja rövidre nyírva, tüskésre és kócosra igazítva igazán jól állt neki, ám világos alapszíneinek némileg ellentmondott sötét, közel fekete szemöldöke és borostája. Enyhén szögletes álla, ha nem is makacsságot, de legalábbis határozottságot sugallt. Kényelmes tornacipőt viselt, sötétkék farmernadrágja határozottan jól mutatott fehér ingével és hasított bőr, középbarna zakójával együtt. Az övébe tűzve jelvény villogott, de a zakó alól kilátszott pisztolyának tokja is. A kezében lévő, közepes méretű sporttáskát lazán az egyik székre tette és kezet nyújtott, elsőként a lánynak:

– Szia, Isabelle. Ethan Ross vagyok, Holden embere. Kimberly White-nak fogom eljátszani a magánnyomozót, bár valóban nem ártana megtalálni az elveszett hugicát. Úgyhogy, én tényleg rajta leszek a projekten.

– Szia, Ethan. Örülök neked – csúsztatta a jóképű, szimpatikus fazon kezébe a tenyerét a nő.

– Marc – fordult a kezét nyújtva a másik férfi felé Ross.

Northman megrázta a frissen érkezett kezét, aki zakóját a táskájára, napszemüvegét a billentyűzet mellé dobta, majd a monitor felé intve megkérdezte:

– Szabad?

– Persze – húzódott arrébb Northman.

Ross szédületes gyorsasággal zongorázott a klaviatúrán, aminek hatására megjelent Rebecca Anderson képe a monitoron. A lány csak némileg hasonlított a nővérére, Kimberly White-ra. Nagyjából a húszas éveinek az elején járhatott, a nyilvántartás szerint néhányszor gyorshajtott, illetve eldurvult egyetemi bulik kapcsán is bevitték a rendőrségre néhanapján. Isabelle meglepve fedezte fel a hasonlóságot az eltűnt lány és saját maga között.

Ethan, mintha olvasott volna a gondolataiban, megszólalt:

– Igen, jó látod. Kimberly helyében, én is aggódnék. Főleg, ha elhitte, amit meséltél neki hajdanán.

A nőnek szabályosan leesett az álla, majd lassan Northmanre pillantott.

Újdonsült társuk azonban ismét magához ragadta a szót:

– Jeff, amióta irodakukac, ha nem is mániákusan, de olvas aktákat. Arról ne is beszéljünk, hogy Hunt, amikor megpendítette, hogy kiről tudja teljesen biztosan, inkább szimpatizálna az elnökváltással, mint Blackkel, átlökte az egész csoport anyagát. Azt, ami Olivernél van. Én pedig felkészültem. Nem tudom, hogy a te szempontodból melyik a rosszabb, a vérfertőző, vagy a pedofil, de akkortájt még mindkettő igaz volt az apádra. Az is már egy kicsit több a feltételezésnél, hogy Edward White külföldi útjainak időpontjában – érdekes módon – az általa meglátogatott városokban jelentettek néhanapján eltűnéseket. Persze, nem kell végletekben gondolkodni, létezik az a fajta szegénység, ami némi pénz és egy jobb élet reményében sok mindenre hajlandó. De apád igazából azt szereti, ha akit maga alá gyűr, hasonlít rád, és egy kicsit talán még tiltakozik is. Írjuk a javára, hogy már nem ragaszkodik ahhoz, hogy kiskorú is legyen.

– Baszd meg, Ross! Ha ennyi mindent tudtok, akkor mi tart vissza attól, hogy lecsukjátok már végre?

– Mi is? – tett úgy a férfi, mintha gondolkodnia kellene. Aztán igazán közel hajolt Isabelle-hez és a szemébe nézve folytatta. – Ezt te kérdezed tőlem, problémamegoldókám? Edward White az a fajta hasfájás, aminek a megoldására kiképzést kaptál. Egy olyan nagyhatalmú görény, aki tanút, bírót, rendőrt, bárkit gondolkodás nélkül kivégeztet, ha úgy látja jónak. Éppen elég embert megnyomorított már ahhoz, hogy ne ültessük le.

– Jó, akkor másként kérdezem, ha nem érted! – jött ki a béketűrésből a nő. – Akkor, miért nincs már nagyon régen kinyírva?

– Igen, akár azt is megtehettük volna – válaszolta Ethan. – De, hogy értsd, megmagyarázom. Ismerve Holdent, kétlem, hogy ne mesélt volna a kedvenc szabadidős sportjáról.

– Tudom, a cápavadászat – húzta el a száját Isabelle.

– Amit nem feltétlenül kell a fogyóban lévő, szerencsétlen tengeri ragadozókra érteni – bólintott a vadiúj szövetséges. – Apád kiterjedt kapcsolatrendszere és a rohadt sok pénze legalábbis óvatosságra inti Jeffet és a többieket. A kedves papádnak és a hozzá hasonló rohadékoknak lehetőleg úgy kell kitörni a nyakát, hogy összeomoljon az általuk épített birodalom. A fekete és a fehér is. Tehát a Black & White, Ms. White.

– Kiütötték, kivágták belőlem, de az is lehet, hogy lefaragták rólam a humorérzékemet, sok mással együtt. Például, a megbocsátást, megértést is, tehát, ha nem tűnök túl lelkesnek és együttműködőnek, akkor az emiatt van, és nem azért, mert megsajnáltam nemzőmet, vagy nehéz a felfogásom. Úgyhogy, én elmegyek aludni, jó éjszakát, fiúk!

– Menj csak, jó éjt – válaszolt szinte egyszerre a két férfi.

Miután a lány mögött becsukódott a lakrésze ajtaja, Ross villámgyorsan machinált megint a klaviatúrával és folytatta:

– Elég baj, hogy ennyire ki van akadva és pont most.

– Holden őszinteségi rohama nem a legjobbkor jött, bár akció előtt Caleb is ejtegetett ezt-azt neki, hogy valamennyire kirángassa az apátiából. Úgyhogy, csak idő kérdése volt, hogy összerakja, és bedühödjön tőle. Felfogta, hogy mi, miért történt, de ettől az én szerepem nem lett szimpatikusabb neki.

– Milliószor jobban félteni valakit önmagadnál, pokoli érzés. Látni a kínjait és a fájdalmát, elviselhetetlen. Arra, amit neked kellett elkövetned, gyakorlatilag, szavak sincsenek. Sajnálom, Marc.

– Ha a továbbiakat is túléljük, leültetem, hogy tudjunk beszélni. Utána is ráérek golyót ereszteni magamba, esetleg belé – vigyorodott el keserűen Northman. – Lapozzunk! Mihez kellek?

– Nem tudhatjuk, hogy White gorillái a fényképeitekkel kelnek, és fekszenek-e? Ahogy azt sem, az öreg megette-e, amit le akartunk nyomni a torkán. Kétfrontos a problémakör, talán Black a kevésbé paranoiás, de erre sem vennék mérget, hiszen fosik Edwardtól. Mit mondasz, ha eltűnsz a képből, Isabelle irányíthatóbb lesz?

– Majdnem biztos. De ne legyenek illúzióid, eléggé lobbanékony. Nem mondom, hogy kezelhetetlen, viszont pontosan megrajzolt határok között játszik a legjobban. Jól motiválható, de a bizalmát csak egyszer kell eljátszani. Elsőrangú csali, az adottságai és a tudása megvan a sikerhez.

– Közvetlenül itt, vagy Black esetében, hiba lenne bevetni. Ha messziről kezdünk, még akár vele is lehet esélyünk a sikerre. A legszívesebben tényleg levetetném a hozzáférését, és itt hagynám punnyadni, amíg el nem ül a vihar.

– Rosszul tennéd, Ethan Ross – szólalt meg a két férfi mögött Isabelle.

Mindkettő megfordult a székkel, de csak az újonnan érkezetten látszott meglepetés, amit megtoldott némi helytelenítő fejcsóválással és két kérdéssel is:  

– Valóban? Miért is?

A lány magához húzta a pasas forgószékét, az ölébe ült, és félreérthetetlen mozdulatok mellett hevesen, vágyakozva simogatta, csókolta. Aztán, amikor abbahagyta, dühtől szikrázó szemekkel válaszolt:

– Mert akkor élesben próbálod ki, hogy milyen az, amikor felállítom a farkadat, majd kibelezlek, aztán a levágott ujjaddal kiengedem magamat ebből konzervdobozból. Ne csináljatok rendszert abból, hogy átbasszátok az agyamat, inkább avassatok be! Méghozzá, teljes mértékig.

Ethan elvigyorodva szólalt meg:

– Szeretem azokat a nőket, akik tudják, mit akarnak, és megfelelően érvelnek. Meggyőztél, Isabelle White, bár könnyedén előfordulhat, hogy meg fogod bánni, és ezerszer inkább visszakívánkoznál ide.

– Ezen ne rágd magad, Ethan. Kettőnk gyümölcsöző együttműködésének alapja, a helytálló információk alapján meghozott döntésem szabadsága. Nem kellene elkövetned Northman hibáit, mert még az is előfordulhat, hogy kölcsönös elégedettség vesz erőt mindkettőnkön, és akkor akár magaddal is vihetnél, a saját csoportodba.

– Ebbe ne éld bele magad Isabelle, már csak azért se, mert nincs csoportom, magányos farkasként nyomom.    

– Nem baj, magányos farkas, úgyis csak az lenne a lényeg, hogy földrajzilag is minél távolabb kerüljek Marc Northmantől – pillantott egyet megvetően mentorára a lány, majd bevonult a szobájába.