44. rész: Az ellenségem ellensége, a barátom

Isabelle határozottan nézte mentorát, aki egy pillanatra mintha meghökkent volna, de aztán nemtörődöm módon, hátat fordított a sérültnek.

– Kérdeztem valamit – nyomatékosított a lány a csőre töltött fegyverrel.

– Hallottam. Most soroljam fel?

– Ha megtennéd… – meredt továbbra is fenyegetően a pisztolycső a japán nőre.

– Eljöttem megnézni, hogy vagy – sétált vissza az ágy mellé Clara és kibontotta az üdítőt. Jól láthatóan töltött magának az italból és beleivott. – Ezt kipipálhatjuk, mint módszert, tehát nem akarlak megmérgezni. Pisztollyal fenyegetsz, de még élsz, ebből az látszik, hogy semmiféle szúrószerszámot nem hoztam magammal, mivelhogy eddig nem vágtam ilyesmit beléd, sem felindulásból, sem önvédelemből.

– Lehet, hogy most nem akarsz megölni, de rám küldtél négy nindzsát. Abban biztos vagyok, hogy az te voltál.

Clara Morgan váratlanul elmosolyodott, úgy válaszolt:

– Határozottan tetszik nekem, hogy van érzéked az árnyalatnyi finomságokhoz. Igen, a nindzsa az árnyék harcosa, a sötétségben való lopakodás és a gyilkosság mestere. Így van, valóban én küldtem őket. Méghozzá a megbízó kérésére, tesztként.

– Szép kis teszt. Ha beledöglök, nem feleltem meg?

– Valahogy úgy – maradt a letörölhetetlen mosoly a nő arcán. – Bérgyilkos leszel, Isabelle. Nem bízhatsz senkiben és egy pillanatra sem lankadhat a figyelmed. Nem lehet gyenge pontod.

– Felfogtam – biztosította be és tette maga mellé a takaróra a pisztolyt a lány. – És a fickó, aki lelőtt?

– Még a zsaruk sem tudják, hogy ki az – hallatszott az ajtóból Ethan Ross hangja. – Üdvözlet, hölgyeim. Csak folytassák, mintha itt se lennék – tette le az ételes dobozokat az üdítő mellé a férfi. – Meghívhatjuk, Clara?

Ms. Morgan egy ideig némán nézte az ügynököt, majd megszólalt:

– Ön folyamatosan meglep engem, Mr. Ross.

– Egy meghívással? – adta az értetlent a pasas.

– Nem. A viselkedésével és a tetteivel.

– Furcsa – felelte a férfi, miközben Isabelle elé tette az ételt. – Jelen oldal, ahol mindannyian tartózkodunk éppen, pontosan tudja, hogy szoros kapcsolatot ápolok a rendőrséggel. Ott játszanom kell, ez tiszta sor, hiszen pont a kábítószercsoport nem díjazná, ha kiderülne, én vagyok Miller felestársa. Isabelle-t pont ön sodorta egy olyan helyzetbe, amellyel kapcsolatban „zsaruként” többet tudtam segíteni. De az egyenlet ismeretlenjeit és változóit pont azért hívják azoknak amik, mert ismeretlenek és változók. Isabelle szép nő és már volt szerencsém néhányszor elmélyíteni az ismeretségünket, így kénytelen vagyok meglepni önt a hírrel, a célnak pont megfelel. A kettős életemből adódóan viszont, nem áll módomban minden másodpercben új lyuk után rohangálni, így időnként az is előfordul velem, amelyen váratlan betoppanása okán rajtakapott: néha együtt étkezem a csajjal, akivel szexuális kapcsolatom van. A helyszín igazán nem az én bűnöm, ahogy a körülményekről sem tehetek. Udvarias fickóként, most még egy plusz adagért is elrohantam volna, ha igényli. Nem mondom, hogy nincsenek hátsó szándékaim, hiszen hazudnék, ha ezt állítanám. Jó benyomást szeretnék tenni a megbízójára, bár határozottan más fajtát, mint Isabelle-re. A leányzó majdhogynem alkalmazott, tehát a megbízója szempontjából bizonyára értékes is. A társammal együtt ugyanennek a megbízónak megnyertem a versenytárgyalását, tehát kimondottan pozitív felhangú lenne, ha gyűjtenék néhány jó pontot.

– Mondja, nem fél tőle, hogy a „lyuk” megorrol magára ezért a dumáért?

– Remélem, nem teszi, sokkal inkább értékeli az őszinteségemet. Találkoztunk, szexeltünk, bejött mindkettőnknek. Nem szándékozzuk túlbonyolítani, ettől függetlenül, jócskán belefér az eddigiekbe, hogy most, a sérülése miatt, kiszolgálom a kórházi ágyán, vagy hagyok nála egy pisztolyt, hogy megvédhesse magát, ha kell.

– Nincs elragadtatva a saját kollégáitól – állapította meg a tényt a nő.

– Való igaz. De ezt nekik nem kell tudniuk.

– Igaza van. Már majdhogynem kedvelem magát, Ethan Ross – mosolyodott el Clara, jó étvágyat kívánt és kiment a szobából.

A férfi kipakolta a zsebéből a telefonját, saját magának is odakészítette az ételt, és jó étvággyal együtt evett Isabelle-lel.

Az éjsötét, inkognitót biztosító ruházatban és a hozzá tartozó felszerelésben érkező magas férfi leváltotta Edward White házánál a megfigyelőt. Miután megtalálták az épületbe vezető alagutat és annak minden milliméterét átvizsgálták, nem elégedtek meg a telepített kamerák, mozgó drónok adta képekkel, emberi erővel is vigyázták a házat és környékét.

Amióta így is megfigyelés alá vonták a mogult, gyakorlatilag semmi sem történt az üzletember körül.

A kommandósok tudták, hogy az egyezség megköttetett, Edward White vallott és ezzel kiérdemelte a tanúvédelmet is. Az információit leellenőrizték, azok nagyrészt helytállónak bizonyultak. A kocka azonban fordult, és Isabelle apjának minden zsigerében bénító félelem reszketett, hiszen immár ő volt a csali. Brian Morgan csalija elsősorban, azonban arra is számíthatott, hogy hoppon maradt üzletfelei sem maradnak türelmesek a végtelenségig. Ettől a tudattól valósággal megdermedt. Edward White immár rettegett, amire minden oka meg is volt.  

Rebecca Anderson kezdetben elégedett volt. Nyilvánvalóan – mint leendő ane-san – Brian Morgan érdekeit nézte elsősorban és ez olyannyira így volt, hogy őt helyezte az első helyre. Saját maga elé is.

Mert hiszen, néhányan már megkeresték. Volt, aki csak közvetítőn keresztül, de a többség inkább nem üzengetett, személyesen érkezett, találkoztak, beszélgettek. Sean McBride-ot – az egykori Mendez-birodalom jelenlegi urát – relatív egyszerű volt meggyőzni, hiszen Miller és Ross neve több mint ismerős volt neki. Ha ők nyernek – márpedig, így történt – akkor az Seannak új csatornákat és teljesen kockázatmentesen, sokkal több pénzt is jelentett. McBride tehát nem szívta fel magát, hanem egyszerűen örvendett a sikernek és határozottan vidáman utazott vissza Mexikóba.

Lyle Brown igyekezett nem kimutatni, hogy érzékeny veszteség érte az egyik elsőrangú végrehajtója halálával, akit – a rendőrségi besúgója szerint – Isabelle új palija nyírt ki. Brown utasítása kimondottan csak a lány likvidálására korlátozódott, szó sem volt hősiesen lovagias pisztolypárbajról. Ráadásul, ha egy végrehajtó rajtaveszt a feladaton, akkor immár nem elég jó. Ha sikerült volna dolgavégezetlenül elmenekülnie, a megbízója úgyis megkeresteti. Tehát, a végkicsengés szempontjából mindegy, ki lyukasztotta ki a homlokát. Lyle – ha nem is nyílt sisakkal – egyébként is az ellenpólus volt, sokkal inkább Edward lekötelezettje, mint annak a Morgannek a szövetségese, aki a részegsége miatt már a versenytárgyaláson való részvétel lehetőségét is megtagadta tőle. Ms. Anderson vele is hamar szót értett. Vagy legalábbis, akkor úgy tűnt.

Azonban a többi fickótól a lányt nagyon rázta a hideg. Akik a sógora hoppon maradt ügyfelei voltak, és teljesen jogosan haragudtak. Fizettek, de nem kaptak semmit. Egyik-másik alkalommal még a bőrük is veszélybe került, ezért egyre nyíltabban és egyre hangosabban pocskondiázták Edwardot, majd már Hishidát is.

Rebeccának a szemükben több bűne is volt, így alkalmasnak találták arra, hogy átadja az üzenetet. Ms. Anderson akkor tette volna a legjobban, ha elfut, elbújik. Nem volt rá ideje.  Ezen a találkozón harcedzett gyilkosok, kérges lelkű terroristák kezébe került, akik – a saját fogalmaik szerint – csak játszottak vele. Körbevették és fenyegetően közeledtek hozzá. Élvezettel figyelték, ahogy menekülni próbált. Hagyták, hogy azt higgye, sikerült és akkor ismét elfogták. Becca hiába nem problémázott soha a testiségen, amikor a rátestált feladatot hajtotta végre, önszántából cselekedett. Most megkóstoltatták vele a félelmet és a kényszert. Ütötték, megalázták, meggyalázták, többször és többen. Aztán ismét eljátszották, hogy megkönyörülnek és elengedik. Majd ismét használták, közben mind több fájdalmat okoztak neki. Hiába sikoltott, hiába kérdezte, hogy mit akarnak tőle, választ nem kapott. Közel felismerhetetlenné verték, majd, mint egy rongyot, kidobták egy sikátorba.

A negyed lakói már megtanulták a leckét, nem láttak semmit, nem kérdezősködtek, de főként nem segítettek.

Eltévedt turisták találták meg, mentőt is hívtak hozzá. A kórház sürgősségi osztályán, ahová beszállították, a sokat látott orvosok és ápolók is elborzadtak, amikor meglátták. Szerencséjére, azonnal a műtőbe került, így megrepedt lépét eltávolították mielőtt a belső vérzés megölte volna. Mivel semmiféle igazolványt nem találtak nála, így azonosítani sem tudták. Orvosai az altatás mellett döntöttek, viszont a többórás műtétsorozat ellenére sem tudták megmondani, mekkora az esélye az életben maradásra.

Larry Morgan úgy határozott, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. A családja veszélyben volt, így most már nem tehetett mást, felül kellett emelkednie a múlton. Az ojabun, azaz Brian a kezdőlépést már megtette, amikor Edward White-tal kapcsolatban a segítségét kérte. Igen, valahogy így működött és mindig is így kell működnie. A leköszönt, immár visszavonult ojabun tapasztalata és egyben segítsége nélkülözhetetlen. Ez akkor is így van, ha a fiatal, modern felfogású családfő ágál is ellene.

Brian abban a házban tartózkodott, amely ugyan az övé volt, de a tulajdonjogot mégsem lehetett visszakövetni sem Brian Morganig, sem Hishida Kazukiig. A sensei Rebecca Andersont várta, de a lány helyett valami egészen más érkezett.

Egy videóhívás az egyik jó barátjától, a kevesek egyikétől. Miután köszöntötték egymást, a hívó fél nem kerülgette a forró kását, rögtön a közepébe vágott:

– Rossz híreim vannak, Kazuki.

– Nagyjából képben vagyok – sóhajtott mélyet a félvér.

– Félek, hogy te csak azt hiszed, bassza meg!

– Figyelek – pillantott éppen belépő apjára az ojabun. Larry a fia mellé állt, mire képernyőn látszó férfi tiszteletteljesen fejet hajtott, úgy köszöntötte az öreget. Nem volt egyébként egy főhajtós típus, de Hishida Kazuhirót tisztelte.

– Minél előbb rendet kell tenned, különben véged, Brian – folytatta úgy, mintha még mindig négyszemközt beszélgetnének. –  Nem feltétlenül Jones és a kábszer miatt, White most sokkal nagyobb gond. Fél. És bár gyáva, mégis a sarokba szorított, félelemből támadó kutya vakmerő az esztelenségig ezt ne hagyd számításon kívül. Illetve, ha az utóbbi idők sorozatos hibáit elnézed neki, téged is bepróbálnak majd, lévén, egy kalap alá vesznek vele.  

– Nálam jobban senki sem tudja, mit kockáztatok és mennyit veszíthetek.

– Tudom, hogy felmérted a lehetőségeket, de ez itt, nem Tokió. Nincs mindenki a zsebedben és nem úgy félnek tőled, mint ott.

– Értékelem, hogy segíteni próbálsz… – maradt befejezetlen Brian mondata, mert barátja a szavába vágott:

– A területemen történt a dolog. Presztízskérdés, hogy gyorsan lereagáljam, ha rám irányul. De kénytelen vagyok azt mondani, hogy fogalmam sincs, kire irányult, csak azt tudom biztosra, hogy nem rám.

– Miről beszélsz? – vesztette türelmét Hishida.

– Erről – mutatott egy kórházi ágyon fekvő, összevert nőt a másik férfi.

– Még mindig nem értem.

– Bementem, személyesen. Felismerni képtelenség, ezért átvizsgáltam. Rebecca az, semmi kétség. A kérdés csupán annyi, hogy miattad, vagy Edward miatt dekorálták ki ennyire?

– Az mindegy – szólalt meg érkezése óta első ízben Larry Morgan. – Mert bárki is a címzett, Briannek kell megválaszolnia ezt az üzenetet.

19. rész: Veszteség

Isabelle White éppen azt nézegette, hogy miként is tehetne szert arra a bizonyos gyors golyóra, amikor Hunt erőteljesen magához vonta. A lány már éppen azon volt, hogy irgalmatlanul odahat az áruló férfiasságára, amikor Caleb hozzásimult és fojtott hangon a fülébe suttogta:

– Ha most a kasztrálásomon gondolkodsz, akkor ideje, hogy tudd, nem a farkam nyomja a derekadat. Amit érzel, attól csak akkor ficánkolj vagy hangoskodj, ha tényleg meg akarsz halni. Tehát, tedd hátra a kacsódat, a kezedbe nyomom, amire vágysz. Nem biztos, hogy én is arra vágyom, hogy itt és most azt markolászd, de apróságokkal nem foglalkozunk – hallatszott a visszafojtott vigyor a férfi hangján. – Csőre töltöttem, kibiztosítottam. Gondolom, nem kell azon tépnem a számat, hogy egyetlen dobásunk van, az is csak addig, amíg a faterod ide nem ér.

– Miért higgyek neked? Mi van akkor, ha nincs megtöltve, és Morrisékkal együtt majd jót röhögsz rajtam?

– Kockáztass, úgysincs más választásod!

– Tényleg nincs. De, ha átvertél, nem sokáig fogsz vigyorogni, erre megesküszöm!

– Tudom.

– Terv?

– Majd alakul. Improvizálunk. De amennyire csak lehet, egyértelmű leszek, szivi. Most viszont, különösebben ne viruljon a fejed, mert nincs rá okod. Menjünk!

Caleb Hunt tehát bevonszolta a vallatóba a lányt, megvárta, amíg Marcot is odaviszik, aztán szövegelni kezdett.

Morriséknál érzelmek széles skáláját sikerült a dumával elérnie, hiszen Steven és bandája hol üdvözülten vigyorgott, hol lilára váltott fejjel dühöngött.

Caleb, amikor félresöpörte Isabelle haját és ráhajolt a nyakára, szinte a bőrnek suttogta az instrukciókat, mindeközben Northmant fixírozta. A kevésbé beavatottak úgy látták, hergeli a másik férfit, ezért az árnyékok kárörvendően, gyanútlanul és leplezetlenül vigyorogtak. Nem sokáig, hiszen eldörrent a két lövés. 

Marc Northman őrei a Dwayne-ikrek voltak, akik azonnal meghaltak, hiszen Isabelle és Caleb halálosan pontos volt. A lány mentora villámgyorsan reagált, és magához vette a két elhunyt fegyverét. Az eseményeket lövésekkel indító két vakmerő szinte nem is foglalkozott azzal, hogyan találták el célpontjaikat, máris módosítottak a célon. Immár teljesen nyíltan, egymás mellett állva szegezték pisztolyaikat Tylerre és Stevenre. Az elnöki szék várományosa, illetve helyettese, kerülve a hirtelen mozdulatokat megvált a saját fegyverétől. Megadóan emelték fel kezüket, amíg Northman és White lövésre kész pisztollyal tartották sakkban őket, Hunt átkutatta, majd megbilincselte mindkettőjüket. Caleb begyűjtötte a laptopokat, és kivitte a parkoló autókba őket. Lepattintotta az össze kocsiról a nyomkövetőket, hiszen nem tudták pontosan, mikor érkezik Edward White, és bár az erőviszonyok közel kiegyenlítettek voltak, ráadásul a meglepetés ereje is az oldalukon állt, váratlan eseményre, gyors távozásra is fel kellett készülniük.

Amint visszaért a vallatóba, Caleb érdekes helyzettel találta magát szemközt. Northman Steven Morris szájához tartotta a kihangosított telefont, míg Isabelle Tyler Bonest bírta néma csöndre, hiszen ráutaló magatartása egyértelmű volt, a férfi álla alá döfött, kibiztosított stukker ékesebben és érthetőbben beszélt minden szónál. 

A telefonból Edward White hangja hallatszott, amint éppen utasításokat osztogatott:

– Az embereim már elindultak a foglyokért. Nagyon sajnálom, hogy nem az előre megbeszélt terveink szerint alakulnak a dolgok, de képtelenség elszabadulnom. Ha úgy gondolod, Steven, ti is velük tarthattok, és akkor csak a helyszín változik, a többi ugyanaz marad. Ellenben, ha úgy döntesz, hogy lemondasz a lehetőségről és inkább nekiálltok máris a tisztogatásnak, azzal sincs problémám. Az akcióért járó lóvét viszik a fiúk, azt természetesen azonnal megkapjátok.

Marc nem finomkodott, rányomta egy kicsit egykori mentora torkára a kést, így a bőrbe maró penge megmotiválta Stevent, aki saját magának is megtette azt a szívességet, hogy nem beszélt hülyeségeket:

– Köszönöm, Mr. White. Megbeszélem a fiúkkal, hogy mi legyen, és annak megfelelően fogunk cselekedni.

– Rendben, Steven. Csak gondoltam, szólok a programváltozásról. Viszlát! – szakította meg a vonalat választ sem várva, Edward White. Ebből is látszott, Morrisék mindenképpen a szolganéphez tartoznak, a gazdit csak addig érdekelte az egész bagázs, amíg a feladatot végre nem hajtották. 

Marc és Caleb visszavitték, majd bezárták a cellába Bonest és Morrist. Hunt – lévén, neki volt a legcivilizáltabb kinézete – autóba pattant és a legközelebbi településről hozott ennivalót és ruhát. 

Legyűrve a késztetést és ellenérzéseiket, a három problémamegoldó mégsem a szabadban evett, hiszen White gorilláinak érkezéséről nem tudtak pontos információt. Kár lett volna elcsúszni ezen a banánhéjon, mert bár nem volt biztos, hogy Edward testőrei tudták, hogy a foglyok hogy néznek ki, azért a szabadlábon lófráló Isabelle meglehetősen gyanús lett volna. 

Evés után úgy döntöttek, ideje tervezni és megbeszélni a továbbiakat. Caleb Huntnak volt a legtöbb információja, így ő beszélt:

– Nagy kár, hogy Edward White személyesen mégsem jön ide – sóhajtotta a férfi. – Nem lett volna hátrány legalább az egyik szálat teljesen elvarrni, hogy utána tudjunk foglalkozni a másikkal. Az elnök és White ugyanazt akarja, ezt ti is hallottátok, még Morris szájából. Az, hogy nem vagytok hullák, nem jelenti azt, hogy szabadon grasszálhattok, esetleg van még melótok is. Viszont, az nekem sincs, amióta negyvennyolc, vagy annál is kevesebb óra alatt nem hajtottam végre a feladatot. Tehát, én is számíthatok valamelyik ex-kollégára, aki az én holttestemen keresztül kívánna feljebb lépni a ranglétrán. 

– Megérte? – tette fel a kérdést Isabelle, miközben vizsgálódva nézte Calebet. 

– Mindenképpen. Ha az elnök a puszipajtásai kénye-kedve szerint ugrál, és a kérésükre hajlandó likvidáltatni a legjobbjai egyikét-másikát, ott baj van. Ha nem kapott észbe időben, akkor azért, ha pedig Edward papi ennyire fontos neki, akkor azért. Ha nem tudott az árnyékkommandó létezéséről, az elég nagy baj, ha meg tudott, akkor az még nagyobb. Ez már akkor sem tetszett, amikor még oda sem értetek hozzám; de igazán akkor érlelte meg az elhatározásomat, amikor elfilozofáltam az összefüggéseken is. 

– A továbbiak? – tette fel a gyakorlatias kérdést Northman.

– Tyler Bones az enyém, remélem, nincs ellenvetésetek. Már egy ideje így kellene lennie, de most valóban meghal. Igyekszem az agyamnál maradni, de nem golyót kap, az biztos. Közelről és tevékenyen fogok megbizonyosodni róla, hogy tényleg felfordult. Esetleg, Isabelle – nézett jelentőségteljesen a lányra Hunt – ha akarod, beszállhatsz. 

– Álljak neki farigcsálni? 

– Ha attól úgy érzed, hogy jobb lesz, igen – maradt komoly a férfi arca. 

– Mert neked jobb lesz, ha milliméterenként hántod le a bőrt és a húst arról a vadállatról? 

– Igen, jobb lesz – jelentette ki igazán meggyőzően Caleb. – Sőt, Marcnak is jobb lenne, de abban nem vagyok biztos, hogy a szemed láttára bevállalná. Még a végén belelovalnád magad mindenféle marhaságba.

– Mire gondolsz?

– Éjszaka mintha kicsit érzékeny lettél volna... – mondta Hunt, de nem fűzött további kommentárt az elhangzottakhoz, hagyta, hogy a lány elgondolkodjon. Isabelle White azonban nem gondolkodóba zuhant, hanem dühös lett. 

– Te tényleg nézted, ahogy mi... – váltott vörösre, aztán falfehérre a nő arca. 

– Nem, szivi. Azt csak hallgattam. Muszáj volt, mert, ha színészkedtél is Boneséknak, azért jócskán kétségbe voltál esve. Sokféle forgatókönyvvel dolgoztam, de egyikben sem szerepelt az, hogy kinyírod, vagy kinyíratod magadat. Nyugtasson a tudat, erősen reménykedtem benne, hogy nem kell bemennem. 

– Akkor...

– Igen. Pontosan ezért meséltem el Morriséknak, hogy amíg előbb sokkot kapnak, majd kárörvendenek, legyen időnk cselekedni. Mivel benned kicsit bizonytalan voltam, ezért teregettem ki a kártyáimat, miközben jöttünk a zuhanyzóból visszafelé.

– És Marc?

– Northman ismer. Pontosan tudta, hogy Carmen halálát soha nem bocsátom meg az árnyékoknak. Nincs az a pénz, nincs az a pozíció.  

– Megbeszéltétek?

– Részletesen nem. Az biztos volt, hogy utolérnek és elkapnak titeket. Rengeteg kockázat volt benne, és még most sem ismerjük az összes változót az egyenletből. Az elnök kezdetben csak kedvezni akart az apádnak. Amikor másodszor sem jött össze, hogy „akció közben” elpatkolj, kicsikarta a mentorodból a kezességet. Odadobta Marcot is, valószínűleg azért, mert az akció vezetőjeként, a mentorodként hamar rájött volna, hogy nem szúrtad el, hanem csapdába csaltak. Amikor az elnök tudomást szerzett az árnyékokról, nem simán félt, hanem egyenesen rettegett. Ettől függetlenül, nem hinném, hogy bármelyikünket is át kellene hatnia  a megbocsátásnak vele kapcsolatosan.

– Morris?

– Gyűlöli Marcot. Amíg él, fenyegetés. Vele és Tylerrel addig kell végeznünk, amíg ide nem érnek Edward emberei.

Isabelle csak bólintott egyet, de már nem szólt semmit. A két férfi átment az árnyékok privát szobájába, átkutatták, és a talált, hasznosnak ítélt tárgyakat, gyógyszereket, kötszereket kettéosztották, majd bepakolták abba a két autóba, amit a későbbiekben használni szándékoztak. A többi járművet mozgásképtelenné tették, aztán visszamentek az épületbe.

Elsőként Tyler Bonest vitték át a vallatóba. Ott a fémasztalra szíjazták, majd Northman elment Steven Morrisért. Bones félelemtől dermedten nézte, ahogy Marc mindenféle különösebb kegyetlenség nélkül ejtett egy mély és erősen vérző sebet egykori mentora nyakán, majd a lábánál fogva, fejjel lefelé, fellógatta a lánccal. Tyler ugyanúgy tisztában volt az elkövetkezőkkel, mint az ordító Morris. A testhelyzet eléggé életellenes hosszútávon, hiszen a vér az agyból nem tud visszajutni a szívhez. Leáll a légzés, összeomlik a keringés és végül bekövetkezik a halál. A folyamatot csak meggyorsítja a vérző seb. A jó helyre küldött golyónál mindenképpen kegyetlenebb vég.

Miután Steven Morris végképp elcsendesedett, Hunt kezelésbe vette Tylert, méghozzá nem akárhogy. Elővette a tabletet, levette róla a hangot, és mozzanatról-mozzanatra ugyanazt művelte Bones-szal, amit a férfi a felvételen Carmennel.

A műveletet egyedül Isabelle nem volt hajlandó nézni, a két férfi már nem engedte meg magának azt a luxust, hogy ne győződjenek meg róla, Morris és Bones valóban befejezte földi pályafutását. 

Már majdnem végeztek, amikor pár pillanat különbséggel, éppen ezért, közel dupla zajhatással, hirtelen, két lövés dörrent. Northmant éppen csak megelőzte az ajtónyílásban felbukkanó, Edward White tenyészetéből származó, humán gorilla. A behatoló a halálos találat folyományaként még földet sem ért, amikor felbukkant egy másik böhöm. Hunt nem teketóriázott sokat, amint kibukkant a fedezékből az ellenfél feje, lőtt. A találata tökéletes volt, mire a második White-féle verőember elterült, Caleb is összerogyott. Azonban összeszedte magát, kicsit felemelkedett és fedezékéből lelőtte az asztalon heverő, immár csak egy szörnyű, véres masszának látszó Tyler Bonest.

Mivel nem volt tudható, merre jár a harmadik testőr, Marc óvatosan odament barátjához, felnyalábolta, és a hátsó kijárathoz vitte, ahol Isabelle már fegyverekkel a kezében várta őket. Northman elvette a géppisztolyt tanítványa kezéből, és rögtön el is tűnt mellőlük, hogy levadássza az utolsó megmaradtat.

A lány megtámasztotta a patakzóan vérző Calebet, kezét rászorította a sérülésre, de azon kívül, hogy fájdalmat okozott, nem ért el vele semmit. A férfi ránézett, és halkan, szinte suttogva kérte:

– Hagyd, semmi értelme!

A nő nézte, ahogy egyre inkább elszíntelenedik a férfi arca és szája, aztán Caleb Hunt megszorította a kezét, kinyitotta a szemét, majd immár alig hallhatóan megszólalt:

– Ne haragudj! Vigyázzatok egymásra!

Caleb keze lassan, fokozatosan elernyedt, barna szeme rezzenéstelenül meredt Isabelle arcára, amelyen legördültek a gyász könnyei. 

  

18. rész: Az utolsó éjszaka

Napok teltek el Caleb érkezése óta és fulladtak eseménytelenségbe. Morris komolyan gondolta, amit mondott, emberei a nap legnagyobb részében a laptopok előtt görnyedtek, és gyűjtötték, szűrték az információkat.

Hunt nem hagyott ki egy alkalmat sem, amikor hozzáérhetett Isabelle-hez, és mindennap az ellenőrzések során többször is megmotozta a lányt. White igyekezett megfogadni mentora tanácsát, és teljes közönnyel viselte a tapogatást. Fásultan nézett maga elé, meg sem rezdült.

Northman az ilyen alkalmakkor leginkább hátat fordított, így sem az ikrek, sem újdonsült szövetségesük nem lelt semmiféle élvezetet a dologban, hiszen a nő egy pisszenéssel, vagy mozdulattal sem árulta el, mit érez.

Az egyik nap Steven Morris fülig érő szájjal ment be a cellába, és rögtön közölte is foglyaival, minek örül annyira:

– Edward White holnap délután érkezik. Egyeztettem vele mindent, úgyhogy készüljetek, buli lesz! Isabelle, tündérkém – fogta meg a lány állát Steven – Caleb kért némi jutalmat, és mivel tényleg megérdemli, hát beleegyeztem. Holnap ő fog téged megfürdetni, hogy friss és üde legyél, amikor a kedves papa megérkezik. Ja, apuci nem egyedül jön, de nyilván, az övé lesz az elsőbbség, ebben is megállapodtunk. Nagy nap lesz a holnapi szívecském, kilenc pasit kell boldoggá tenned. Mint mindannyian tudjuk, megkaptad ilyesmire is a mindenre kiterjedő, gondos  felkészítést a mentorodtól, hát nem hiszem, hogy bármiféle nehézségbe fogsz ütközni és felsülsz. Csak lazán, kislány!

A csokoládészín szempár fénytelenül, üresen, mindenféle érzelem, vagy reakció nélkül meredt a jövendőbeli elnökre, aki meg is unta a verbális gyötrést, hiszen nagyon úgy tűnt, Isabelle-t nem érdekli sem a jelen, sem a holnap.

– A picsába! – káromkodta el magát Bones is. – Ha ez holnap, alattunk is úgy fog feküdni, mint egy fadarab, mindenféle reakció nélkül, alig lesz benne valami élvezet.

– Majd meglátjuk – maradt nyugodt Morris – ha úgy is lenne, majd csak kitalálunk valamit, amivel kicsalunk belőle ezt-azt.

– Nekem van ötletem – vette elő a lány tőrét Tyler.

– Tudom, cimbora – vigyorodott el Steven. – Már nem kell sokáig türtőztetned magad.

Mivel sem egyik, sem másik fogolynál nem értek el semmit, Morrisék inkább magukra hagyták White-ot és Northmant.

Hamarosan sötétség borult a cella előterére is, így Isabelle óvatosan, hogy lánca csörgése el ne árulja, odament Marc ágya mellé. Szabadon lévő kezével megérintette mentorát. A férfi – szintén óvatosan, a lánc csörgésére vigyázva – felé fordult. White elkezdte gyengéden simogatni mentora arcát, mire Northman rásimította a tenyerét a lány tarkójára és magához húzta. Isabelle megcsókolta a férfit, először óvatosan, puhatolózva, aztán egyre hevesebben. A nő megláncolt kezét Marc megbilincselt csuklója fölött annak tenyerébe simította, ujjaik összekulcsolódtak, miközben a másik kezükkel vetkőztették egymást. Isabelle két csók között suttogta Northman szájába a kívánságát:

– Nem akarok úgy meghalni, hogy nem szerettük egymást. Akarlak, Marc!

White szívverése határozottan nekilódult, amikor mentora szája rátapadt először a nyakára, majd rásiklott enyhén szétnyílt ajkára, amit határozottan birtokba vett. Isabelle – miután Northman kihámozta a pólójából, és a textilt bilincses karjára húzta – ráhajolt a férfi szájára, közelről nézte a szemét, és odaadóan viszonozta a csókokat. Marc csak arra a néhány pillanatra vette el a száját az ajkairól, ameddig lehúzta magáról is a pólót. Northman tenyere élvezettel simította a lány derekát, majd gerincvonalát. Szája felfedezőútra indult, borostájával végigkarcolta a selymes bőrt, miközben lány segített neki és elemelkedve odatartotta magát hol a kezének, hol a szájának. Meztelen felsőtestük újra egymásra simult, majd a láncokat meg sem mozdítva felkeltek az ágyról. White a falnak támaszkodva várta mentorát, aki egy pillanatig sem késlekedve, ugyanakkor nyúlt a lány farmerjének gombjához, amikor az letolta a férfi nadrágját. Isabelle kilépett a farmer egyik szárából, és miközben a szabadon lévő karjával mentora nyakába kapaszkodott, meztelen lábát felemelte,  térdhajlatát a pasas erőteljes tenyerébe rakta, aki minden erőlködés nélkül, könnyedén tartotta. Egymáshoz simultak, mohón csókolóztak, miközben arra is kellett ügyelniük, hogy őrült kívánságuk ellenére, lehetőleg csendesek maradjanak. Northman sokáig elfojtott vágyai kitörtek, Isabelle-t a falhoz szorította, aki hasonlóan tébolyult módon fogadta a régóta vágyott, heves közeledést. Marc tekintete szinte foglyul ejtette a félig leeresztett, hosszú, sötét pillák rejteke alatti csokoládészínű szemeket. A pár az ágy fejrészének rácsán, egymás kezét szorítva és lehetőleg mozdulatlanul tartva, szinte a másik szájából vett lélegzetet, hiszen semmilyen módon nem akartak zajt csapni. A hosszú, mély, lassú mozdulatok is próbálták azt a célt szolgálni, hogy észrevétlen maradjon, amit műveltek. Hiszen afelől nem volt kétségük, hogy ha lebuknak, mindennek vége.

Remegve kapaszkodtak egymásba, majd kis idő múlva Isabelle hanyatt feküdt a férfi ágyán, Marc egyik kézzel a rácsot fogva, a másik alkarján támaszkodva a lány fölé helyezkedett. Ebben a pózban a tanítvány keze volt szabad, az pedig hol a mentor hajában szántott, máskor a nyaka köré fonódott, vagy a támaszkodó kar bicepszét simította. Félelmetesen gyorsan egymásra hangolódtak, a lány remek ritmusban ment a férfi mozdulatai elé, amivel mindkettőjüknek extra élvezeteket okozott.

Aztán Marc feküdt hanyatt, tanítványa szabad keze magabiztosan simította ujjheggyel a mellkasát, és vándorolt mindkettőjük számára egyre izgalmasabb tájak felé. Ahogy világosodott, szinte percről-percre jobban látták egymást, már nem csak kontúrokat, hanem az arcvonásokat is. A lány szája mohón falta a mentorét, majd megtámaszkodott a férfi mellkasán. Marc szürkéskék szeme lecsukódott az élvezettől, amikor Isabelle átvette az irányítást és az uralmat a teste felett. Leláncolt kezükkel egymás ujjait szorították, Northman megfeszült, miközben White rányomta csípőjét az ágyékára. A lány az ajkába harapva fojtotta el a sikolyát, míg Marc – nem törődve még mindig fájó bordáival – háta ívbe feszült a kéjtől. Miután lehiggadtak némileg, Northman magára húzta tanítványát, és lágyan csókolta. Isabelle ugyan kemény csaj volt, de most vadonatúj problémával kellett szembenéznie, és ez határozottan megviselte. Olyannyira, hogy a szemét ellepték a könnyek, amikor belegondolt a helyzetbe. Marc csak magához szorította, hiszen semmi biztatót nem tudott neki mondani. Volt egy csodaszép éjszakájuk, életük – valószínűleg – legutolsó éjjele. Mindez egy olyan nap előtt, amikor a tanítványt a mentor szeme láttára többen is megerőszakolják, majd befejezésként Tyler Bones, hosszan tartó gyötrelmeket okozva, megöli. Ez sem lenne mindegy, de miután a mentor-tanítvány viszony végérvényesen átalakult, még pokolibb lesz. Mindkettőjüknek. Isabelle White-nak elviselni, Marc Northmannek pedig végignézni.
A lány közel vigasztalhatatlan volt, remegve sírt, és hiába volt a férfi közelsége, szemernyit sem könnyített a helyzeten. Próbálták vigasztalni egymást, de nem sikerült még pillanatnyi megnyugvást sem elérniük. Isabelle White-nak azonban hamarosan ötlete támadt, bár elég végérvényes megoldást kínált.

– Marc… – suttogta a lány – ölj meg! Kérlek! Ha szeretsz, megteszed! Az apám, a gorillái, Morrisék és Hunt, nem, nem, nem...nem tudom és nem is akarom elviselni! – csorogtak a tanítvány könnyei, miközben suttogóra fogott, halk hangja is elcsuklott.

A mentor még szorosabban magához ölelte a kétségbeesett nőt, és elszorult a torka a gondolattól, hogy még soha nem látta ilyennek. Voltak már sűrű, közel kilátástalan helyzetben, de Isabelle-nek ezt az arcát még nem ismerte. A férfi gondolkodott, és arra jutott, hogy minden eszközzel fel kell ráznia tanítványát. Egyszerűen muszáj. Mert, ha megtört és fásult, nem csak elkeseredett, akkor tényleg végük van, ráadásul valószínűleg úgy, ahogy Morrisék tervezik. Isabelle White-nak elérendő célt kellett látnia, még ha ez a cél nem is mutatott túl messzire...

– Isabelle – suttogta két csók között Northman – nem tehetem, nem ölhetlek meg. Tudom, értem, hogy miért kéred, de nem adhatod fel, nem erre tanítottalak! Ígérem, nem úgy halunk meg, ahogy ők akarják! De most próbálj megnyugodni, és pihenj! Ha értünk jönnek, figyelj! Meg kell találnunk a pillanatot, amikor léphetünk.  

A lány néhány mély levegővétel után, talán egy kicsit megnyugodva, vizsgálódva nézte Marc szürkéskék szemét. Northman arca életre kelt, mosolyában nem is a vidámság fogta meg a lányt, hanem az abban tükröződő biztatás, féltés és szerelem. Hálásan simult a férfi mellkasára, miközben az halkan folytatta:

– Nincs egyértelmű utasítás, Isabelle. Improvizálnunk kell. A mikorral kapcsolatban pedig: sem az asztal bőrszíjainak, sem a láncoknak nem tudunk ártani. Ha már ott vagyunk, akkor tényleg végünk.

Isabelle White egyetértése jeléül adott egy csókot a férfinak, aztán a lehetőségekhez képest rendbe szedte magát, és a saját ágyára visszatelepedve tett úgy, mintha semmi sem történt volna.

Hamarosan megjelentek a cella előterében Morrisék, és vigyorogva, gusztálva nézegették a foglyokat, természetesen elsősorban a lányt. Jó ideig minden a már megszokott koreográfia szerint ment, de aztán Caleb bement a cellába és levette a bilincset Isabelle-ről. A lány egy kétségbeesett pillantást váltott mentorával, ami nem kerülte el Hunt figyelmét, így gúnyos vigyorral honorálta.

Isabelle jócskán meglepődött, mert a zuhanyzóban Hunt a kezébe adta a folyékony szappant, és elfordult, majdhogynem magára hagyta. Amikor végzett a tisztálkodással, felöltözött, Caleb hátulról átkarolta a nyakát úgy mentek kifelé a helyiségből. White nem tudta magában tartani, ezért megvetően megjegyezte:

– Azt hittem, minden vágyad egy kis tapizás, görényházi.

– Az, de átértékeltem – jegyezte meg halkan a férfi. – Nem mintha attól félnék, hogy a későbbiekben nem tudok mit kezdeni veled, de neked is jobb, ha inkább az elkövetkezőkre koncentrálsz.

A lány megfeszült, és tervbe vette, hogy máris kiérdemli a gyors halált, amikor meglátta a két Dwayne által, a cellából előrángatott Northmant.

Caleb, mintha olvasott volna a gondolataiban, fogást váltott rajta, így nem maradt más választása, mint engedelmeskedni a férfi akaratának.

Isabelle reszketni kezdett, amikor a vallatóban, a láncok alatt megállították Marckal szemben és Hunt megszólalt mögötte:

– Steven, azt hiszem, lenne még itt egy dolog, amiről tudnod kell.

Amikor minden szempár felé fordult, a nőt erősen tartva, folytatta:

– Madárkáink az éjjel egymáséi lettek.

– Hogyan? – bődült el Morris

– Csendesen, óvatosan, hosszan és többször.

– Miért nem szóltál? – üvöltötte az elnöki szék várományosa.

– Kellett volna? Oszt, vagy szoroz? Ezek itt ketten – intett Northman felé a fejével Caleb – nem érik meg a holnap reggelt. A régmúltban is divatozott az utolsó vacsora intézménye. Vegyük úgy, hogy megvolt nekik.  

Steven Morris egy ideig vészjóslóan nézte a beszélőt, majd felröhögött:

– Igazad van, nem számít. Mivel tudtál róla, remélem, jól kimostad a mézesbödönt! – aztán elkomorodva folytatta: – Ennyire nem önállóskodunk, új fiú. Szólsz, kérdezel, végül végrehajtod az utasítást. Az első és egyben az utolsó eset volt, Hunt!

– Megértettem – válaszolta Caleb, majd a mahagóni hajzuhatagot elhúzva az útból, ráhajolt Isabelle nyakára, miközben rezzenéstelen tekintettel Northmant nézte.

A következő pillanatban, gyors egymásutánban, két lövés dörrent.   

16. rész: Fogságban

Morris fellépett a dobogóra, és Northman nyakára tette a kezét, hiszen az már egy jó ideje nem mozdult, csak lógott a láncon. Steven némi vizsgálódás után elvigyorodott, majd odaszólt az ikreknek:

– Vigyétek ki a lányt!

Karl és Sam megragadta az ágyat és betolták egy olyan helyiségbe, amit eddig Isabelle még nem látott. Valaha bizonyára a vágóhíd munkásainak a zuhanyzója lehetett, de az a rész, ahová bevitték White-ot – az épület egyéb részeinek elhanyagoltságához képest – kimondottan tisztának és használatban lévőnek tűnt. A Dwayne-k beállították az ágyat a zuhanyrózsa alá és megnyitották a vizet. Isabelle testére kellemesen langyos víz folyt, a nőt meg is lepte, hogy nem jéghideg, vagy tűzforró vízben kínozzák tovább. Az ifjabbik iker magára vett egy nylon védőruhát, és belépett a fülkébe. A kezében egy sokat hirdetett, baktériumölő hatásáról közismert, folyékony szappan volt. Amikor elkezdte lemosni a lányt, megszólalt:

– Mivel az apucidat meg kell várnunk a további szórakozással, kénytelenek vagyunk némileg gondoskodni rólad. Mert ugye, azt mondanom sem kell, hogy egy ilyen helyen előfordulhat még ennyi idő után is némi fertőzésképes ez-az. A papád igazán nagyon megharagudna, ha esetleg történne veled valami végzetes, amíg nem találkoztatok. Mivel külföldön van, azt nem tudta megmondani, hogy mikorra ér ide, így hát várnunk kell.

Isabelle megtörve és némán viselte a fürdetést, hiszen a sebeibe kenődő fertőtlenítő hatású szappan, vagy a zúzódásait megnyomó kéz, esetlegesen maga a tény, hogy egy gyűlöletes fickó mossa, együtt sem okoztak akkora szenvedést, mint Marc ütlegelésének látványa, illetve az, hogy fogalma sem volt róla, mentora él-e még egyáltalán.

Ahogy Northmannek, úgy White-nak is a lelkébe égett a másik kínlódásának látványa, hiszen Isabelle tudta, Marcot csak miatta bántották. Ha nem vállalt volna kezességet, és nem próbálja tisztázni, később megvédeni, akkor mentora még most is sértetlen és szabad lenne. Sőt, Carmen is életben maradt volna. Isabelle White elkeseredett arra a gondolatra, hogy pont az szenvedett kegyetlenül sokat miatta, akinek soha életében nem akart ártani.

Miután Sam végzett a fürdetéssel, bevitte a lányt egy három oldalán fallal körülvett, a negyedi oldalán rácsos helyiségbe. A cellaszerű szoba meglepő módon szintén tiszta volt, a falakon és a rácson ugyan látszott a használat és az idő, viszont, ha nem is sokcsillagos szinten, de a fekvőalkalmatosságok határozottan újnak látszottak. Ahogyan a falba süllyesztett fémkarika is, amihez egy lánc volt rögzítve. Dwayne elsőként Isabelle bal kezéről vette le a rögzítőszíjat, bár azonnal rá is kapcsolta a láncon fityegő bilincset. Ezután a fémasztalt arrébb húzta olyan módon, hogy White karja megfeszült.

– Na, babám! - kezdett szövegelni az ifjabb iker. – Mivel tudom, hogy mi mindenre vagy képes, nem kockáztatok. Igaz, úgy nézel ki, mint aki meg sem tud mozdulni, de pechedre, láttam a felvételt a Jones-féle akcióról. Innentől kezdve, nem adok rá alkalmat, hogy esetleg a nyakam köré tekerd a láncodat, vagy valami ilyesmi. Ha bejövök ide, akkor így állsz, ahogy majd most fogsz. Feszesre húzott lánccal, és én még így sem fogok nagyon közel menni hozzád. Ha nem állsz neki őrjöngeni, és engedelmes leszel, akkor a papi érkezéséig itt nem fog senki bántani. Arra nem esküszöm meg, hogy ha kivisznek, vissza a vallatóba, akkor sem nyúlnak hozzád. A helyedben átgondolnám, hogyan viselkedjek, mert arra, gondolom, már rájöttél, hogy nem volt díjnyertes ötlet lefejelni, aztán megtaposni Morrist. Ennek ellenére, úgy tudom, hogy enni és inni is kapsz majd.

– Mi van Marckal? – kérdezte White, mit sem törődve az esetleges következményekkel.

– Nem tudom. De jobban járt, ha már megdöglött – felelte készségesen és kimondottan őszintén a kérdezett.   

Isabelle arca eltorzult, neki akart rontani Samnek, de az precízen kimérte az ártótávolságot, azon kívül állt, így a lány hozzá sem tudott érni.  

Sam Dwayne csak elvigyorodott, leszórt néhány ruhadarabot a földre, hátat fordított és kiment a cellából.

Steven Morris eközben a vallatóban, Karl Dwayne segítségével, Northmanbe próbált életet lehelni. Az idősebbik Dwayne már a harmadik vödör vízzel locsolta Marcot, mire az nagy nehezen mutatott némi életjelet. Morris felállt a dobogóra, megfogta egykori tanítványa haját és elmerülten vizsgálgatta a zúzódásokat. Aztán nagyot sóhajtott és lement az emelvényről. Jól tette, mert Northman rosszullétének már a hangjaitól is undorodott, és nagyon nem akart belőle a ruhájára, arcára. Pedig, tényleg csak pillanatok kérdése volt, hogy ezen a fronton is pórul járjon.

Karl ennek okán, szorgalmasan öntözgette vízzel Marcot, majd amikor már nagyjából két órája nem vette elő a vallatottat a rosszullét, szólt Morrisnak.

Steven vigyorogva bökte a fájdalomcsillapító injekciót egykori tanítványába, aztán leoldoztatta a láncról és bevitette a zuhanyozóba. Amikor Sam meglátta, tiltakozva megszólalt:

– Ki van zárva! Én ugyan hozzá nem érek! Kihozom a bigét, majd ő megfürdeti.

Isabelle kapott védőruhát, Morris figyelmeztette, hogy csak egy rossz mozdulat és mindkettőjükbe golyót eresztenek. A három férfi árgus tekintetétől kísérve, csőre töltött, rászegezett pisztolyaiknak célkeresztjével a hátában, White bemehetett végre Northmanhez.

A mentor lehunyt szemmel, a rozsdamentes asztalhoz szíjazva várt, miközben meggyötört testén közepes erősséggel folyt a langyos víz, amely a lefolyóban már jócskán elszíneződve tűnt el.

Isabelle – rá nem igazán jellemző módon – remegő, halk hangon szólalt meg:

– Marc...

A férfi lassan – már amennyire képes volt rá – kinyitotta a szemét. Northman szürkéskék szeme közel úgy nézett ki, mintha egy középkategóriás vámpírfilm főszereplője lett volna. Az írisze körül a fehér gyakorlatilag vérvörös volt. Markáns, férfias arca vérömlenyektől tarka, és nem is lila, hanem szinte fekete.

– Istenem… – nyögte Isabelle, majd megpróbálta gyengéden, óvatosan lemosni a borostás arcot, miközben azon igyekezett, hogy a sebekbe is jusson a fertőtlenítős szappanból.

Northman nem mozdult, valószínűleg, egyébként sem esett volna jól neki a mocorgás. A lány alapos volt, hiszen a fülében visszacsengett az ifjabbik Dwayne megjegyzése a fertőzés lehetőségéről, és nem akart kockáztatni. Még akkor sem, ha mentora állapota semmiféle bizakodásra nem adott okot. Már egy közepes méretű csoda sem lett volna elég ahhoz, hogy megmeneküljenek, hiszen ha eltűntek volna a falak és rácsok, nem beszélve Morrisról és az embereiről, Marc akkor is közel mozgásképtelen volt. Isabelle White arca nem csak a víztől volt nedves, a tehetetlenség könnyei is kibuggyantak a szeméből, de azokat igyekezett elrejteni, mindenki elől.    

Miután végeztek, közös cellába rakták őket. Elsőként a férfit pakolták át az ágyra, az ő egyik csuklójára is bilincs került. Northman teste továbbra is olyan ernyedt, tartás nélküli volt, mintha valóban nem lenne egyetlen ép csontja sem.

Steven Morrisnak roppantul elege volt már az egész napból. Fájt az orra meg a bordái, ráadásul, a jobb kezének számító Tylert továbbra is elzárva kellett tartani, mert még mindig az őrjöngő fázisban volt. Karl és Sam kitett magáért, rájuk fért a pihenés. Morrisék tehát hamarosan visszavonultak, így Isabelle és Marc kettesben maradt. A lány rögtön odament mentora ágyához, hogy ha szükséges, bármiben segíteni tudjon. Northman aludt, hiszen jó nagy adag fájdalomcsillapítót bökött bele egykori mentora. White elmélyülten nézte egy ideig, majd melléfeküdt, és kettőjükre húzta a takarót. A nő néha elszundított, de többször is felriadt, és megnézte a közel mozdulatlanul fekvő Northmant.

Már virradt, amikor a férfi felébredt. Nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy valamelyik végtagját megmozdítsa, de kezdésnek megelégedett azzal, hogy nézhette Isabelle-t. Rajta kívül nem sokan látták volna most vonzónak a lányt, viszont neki megkönnyebbülés, öröm és boldogság volt látni, hogy él és ott van vele. Mélyet sóhajtott, aminek a hangjára szinte kipattant a csokoládészín szempár. Isabelle mosolyra húzta a száját, még akkor is, ha felrepedt ajkaiba rögvest fájdalom hasított. Felemelte a kezét, és végigsimított a borostás arcon.

Mire Morrisék előkerültek, mindketten a saját ágyukban voltak. A fogva tartók elsőnek a lányt vitték el fürdőszobázni, aztán Northmant állították talpra és támogatták ki. Marchoz kellett mindkét iker, hiszen továbbra sem igazán állt meg a lábán.

Steven Morris az egész délelőttre eltűnt és még Bones sem volt szabadlábon. Karl és Sam óvatos volt, ha be kellett menni a cellába, az egyikük pisztollyal fedezte a másikat. Valószínűleg, Sam lehetett a csoport „ápolónője” hiszen Northman injekciózását ugyanúgy ő végezte, mint Tyler Bones sebének kötözését. Karl általában ételt és italt vitt. Az ifjabbik Dwayne közvetlenebb volt, ezt Isabelle White rögtön észrevette, így egy alkalommal meg is kérdezte tőle:

– Komolyan azért bántok így velünk, hogy tudjak találkozni az apámmal?

– Igen – válaszolt készségesen Sam. – Bár az elnök is felajánlott ezt-azt, ha kiiktatunk, de apád ajánlata sokkal jobb volt. Megegyeztünk az öregeddel, és minden segítséget megadott hozzá, hogy összejöjjjön. Pénzt, helyet, kocsikat, gyógyszereket, tényleg mindent. Óvatosságra intett minket veletek kapcsolatban, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy a mentorod szart sem ér kislány, és nem kell a para.

Isabelle már mozdult volna, amikor Sam megrántotta a láncot.

– Ne heveskedj, mert esélyed sem lesz némileg emberibb formát ölteni addig, amíg megjön a faterod. Ha sokat vergődsz, ápolásra fogsz szorulni, sokkal jobban és hosszabb ideig, mint most.

White már éppen válaszolt volna, amikor meglátta Northman helytelenítő szemvillanását. Erőt vett magán és csendben maradt, nem akarván feldühíteni a Dwayne-ket, hiszen a jólétük, de elsősorban Marc relatív komfortérzete, tőlük függött.    

Már a második, nyugtatónak szánt, mély lélegzetvétel közepén volt, amikor két férfi hangját hallotta meg, ahogy közelednek. A hangsúlyból és a halk, kedélyes nevetésből úgy tűnt, minimum cimboraság van köztük, akárkik is azok. Isabelle forrón remélte, hogy még egyik sem az apja. El is határozta, ha mégis Edward White-ot pillantaná meg, akkor mindent megtesz majd egy gyors golyóért. Jelenlegi helyzetében sokkal inkább vonzónak tűnt ez a fajta megoldás, mint a beígért megaláztatás és kínzás.  

A beszélgetők közeledtek és White, amikor a szemébe nézett a Morris-szal kedélyeskedőnek, talán még annál is jobban elkeseredett, mintha az apja érkezett volna meg.

Caleb Hunt megvetően végigmérte, majd odafordult a Dwayne-ikrekhez, és barátian kezet rázott velük.

15. rész: Kínok

A nőnek adott első nagy pofon után Morris a társainak üvöltve elbődült, ezért Tyler Bones, Karl Dwayne, és Sam Dwayne hamarosan megjelent a helyiségben. Kárörvendően elvigyorodtak, amikor meglátták a vérző lányt.

Steven leápolta előbb a saját arcát, majd kiadta az utasításokat a továbbiakhoz. A három másik árnyék kiment megint, majd egy hordágyra hasonlító alkalmatosságot toltak be, amit jól láthatóan, a két fellógatott fogoly között helyeztek el. A fekvőfelület rozsdamentesnek látszott, a rászerelt, patinásan sötétre színeződött, vastag szíjak látványa semmiféle jóval nem kecsegtetett. Nyilvánvalóan, akit ráfektettek, nem igazán akart rajtamaradni. Mivel Morris inkább a fejét borogatta, Tyler Bones kezdett beszélni:

– Nem ti vagytok az elsők, akiket itt vendégül látunk. A hely gazdátlan, a környék kihalt. Bár vezet ide út, véletlenül elég nehézkes idetévedni, de ez nem is baj, hiszen jobb érzésű ember nem is akar idejönni. Valaha vágóhíd és húsfeldolgozó volt, a vér szaga beleivódott a falakba, ahogy éreztétek, a bűz még mindig gyomorforgató.

Marc – időhúzásra és figyelemelterelésre játszva – megszólalt:

– A ti szagotokhoz képest nem is vészes.

Bones csak elvigyorodott és folytatta:

– Ingerelj csak nyugodtan, Northman. Nem biztos, hogy a legjobb taktika részedről. Steven miatt elsőként úgyis a ribanc kerül sorra. Ígérem, csodálatos rálátásod lesz!

Tyler nem húzta az időt, odalépett a lány láncához, leengedte Isabelle-t, és amíg a Dwayne-k fogták két oldalról, térdhajlaton rúgta, hogy elesett. White – szokás szerint – nem akart adós maradni, de nem tudott ártani az őt körülvevő férfiak egyikének sem. Bones kéjesen mosolyogva nézte, ahogy Karl és Sam üti a nőt. Ő maga csak azért nem szállt be ebbe a fajta szórakozásba, mert a sebe, ha nem is fájt tűrhetetlenül, azért meglehetősen éreztette vele, hogy van. Az ikrek már tíz perce fárasztották a lányt, hideg pontossággal adtak neki nem veszélyes, mégis fájdalmas leckét. Morris eközben vigyorogva figyelte Marcot, hiszen minden célt érő, elcsattant ütés, vagy találatként puffanó rúgás hangjára megvonaglott a mentor arca, biztosan mutatva azt, hogy Isabelle bántalmazásának látványát pokoli nehéz elviselnie.

Amikor Steven megelégelte a bemelegítésnek számító, közel egyoldalú küzdelmet, intett egyet, így a Dwayne-k megragadták a nőt, és felpakolták a fémasztalra. Isabelle White vergődött, de csak azt érte el, hogy még többet kapott az ikrektől.

Tyler – miután segítői kikötötték a szíjakkal a lányt – úgy forgatta az asztalt, hogy Marc Northmannek valóban remek rálátása legyen. Persze, Steven Morris és az ikrek sem akartak kimaradni a látványosságból, így mindannyian Northman mellé álltak. A mentor – lévén, fel volt lógatva – minden mozdulatot, minden rezzenést látott, holott ha választhatott volna, bizonyára nem ezt nézi. Egyelőre segédeszköz nem került elő, Bones gusztálgatta, nézegette Isabelle-t. Nyilvánvaló kéjjel töltötte el a nő vérző orra, felrepedt szája és szemöldöke. Néhány zúzódás nyoma is elkezdett határozottan színesedni, a lámpa éles fényében szinte pillanatról-pillanatra sötétedtek azok a találatok, amelyeket White már képtelen volt hárítani. Tyler várt, hagyta egy ideig pihenni áldozatát, aztán kezelésbe vette, méghozzá puszta kézzel. A lány vállgödrével kezdte, ujjai közé csippentette a bőrt és morzsolgatta. Isabelle egyelőre csöndben volt és lehunyta a szemét, de a benntartott levegő és az összeszorított fogak elárulták, hogy nem sokáig marad néma. Amikor a férfi ezt megunta, leoldozta az egyik kezet, és a csukló csavarásával már sikerült egy sikolyt előcsalnia a nőből. A csuklóról áttért az ujjakra, majd fordított egyet az ágyon és ugyanezt megismételte a másik kézen. Isabelle és Marc egyaránt tudta, hogy a fájdalmas, de nem veszélyes pontokat veszi sorra Tyler. Igazuk volt, mert Bones rátért a lábakra, a lány a combjára, sípcsontjára, bokájára egyaránt kapott, viszont, ahogy a karoknál a könyököket, úgy a lábaknál a térdeket is kihagyta a férfi.

Isabelle White sikoltott, meggyötört végtagjai remegtek, szeméből folyt a könny. Tyler Bones – arcán földöntúli vigyorral – elővette Isabelle tőrét, amit nem is olyan régen, saját testéből rángatott ki.

Marc, amikor meglátta a kést, vadul elkezdte rángatni a láncait, és izzó gyűlölettel, viszont mégis jól érzékelhető félelemmel a hangjában könyörgőre fogta:

– Morris, ne engedd, kérlek! Hagyjátok békén! Inkább engem, őt ne bántsátok!

Steven elvigyorodott, amikor ránézett Northmanre:

–Te is sorra kerülsz cimbora, ne aggódj! De ne zajongj, inkább figyelj! Nem lehet panaszod, akadálytalan a kilátás. Bones ebben egy kibaszott nagy művész, ne zavard meg!

– Rohadt tetű, aljas görény – üvöltötte az összes erejét összeszedve, a láncait rángatva Northman.

Tyler elfordult Isabelle-től, fellépett a dobogóra, megragadta Marc haját és úgy sziszegte a másik férfi arcába a választ:

– A helyedben bekussolnék, mielőtt a kiscsaj keserüli meg! – lökte el magától a foglyot Bones.

Aztán visszatért a nőhöz, elhelyezkedett a  lábaknál, majd a bokánál a feszes, sztreccs anyag alá nyúlt a pengével és elkezdte felvágni a nadrág szárát. Úgy tett, mintha óvatosan, vigyázva dolgozna, azonban nem vette a szívére, ha a bőrbe is belevágott. Azokon a részeken, ahol az ütésektől vérömlenyek keletkeztek, miután megnyitotta a bőrt, kissé intenzívebb vérzés indult el, mint egyébként, és ez Tyler Bones beteg lelkének meglehetősen tetszett.

Steven Morris árgus szemekkel figyelt, főként a vergődő, láncait üvöltve rángató Marc Northmanre. Pontosan tudta, hogy minden csoportvezetőnek elmondták, miért volt szükséges végleg kivonni Tyler Bonest a forgalomból. Már csak ez a tudat is éppen elég lett volna ahhoz, hogy Marc közel megőrüljön attól, hogy mindkét nőjét Tyler vette kezelésbe. Azonban, Morris nem tudhatta, hogy Isabelle mentora, a Carmen halálát dokumentáló videózás után kifaggatta Caleb Huntot, és sokkal többet megtudott Bonesról, mint amit anno előadtak nekik. Tyler kegyetlensége és majdhogynem a kezelhetetlensége is egy dolog volt, azonban, ha vért látott, többször vesztette el a kontrollt, mint nem. Volt, hogy erősen vérző társán egy jól irányzott döféssel segített, kötözés és egyéb vérzéscsillapítási módszerek helyett. Akik ellen bevetették, azokkal is különösen kegyetlen volt, de még az elnök és a tanács tagjai is besokalltak attól, hogy Bones, mint egy vérszagtól megvadult állat, a saját társait is képes volt legyilkolni. Ehhez pedig, nem kellett sok, csak némi vér.

Az, hogy Isabelle-nek fájt, a sikoltásokból tisztán tudható volt. De Marc látta a kétségbeesett félelmet is a lány arcán, és ez megőrjítette, szinte elvette a józan eszét. Az csak rátett egy lapáttal, hogy a nő karcsú, vadítóan szexis testéről Tyler Bones a tőrrel lehámozta a ruhát, így az immár meztelenül feküdt a hideg fémasztalon. Az éles fényben szinte tűélesen látszó ütlegek okozta vérömlenyek és a tőr által felkarmolt, véres sebek beleégtek Northman lelkébe. Tudta, hogy viselkedésével a kedvében jár Morrisnak, de egy jó ideje már képtelen volt uralkodni magán. Akkor üvöltött minden eddiginél jóval nagyobbat, és kezdte szinte emberfeletti erővel rángatni a láncait, amikor meglátta a pillanatot, amint Bones átlényegült egy vérszomjas valamivé. A sokszoros gyilkos egyébként sem szimpatikus arca valami torz rettenetté gyűrődött, torkából mély, morgáshoz hasonlatos hang tört elő. Valószínűleg, Steven és a Dwayne-k nem először voltak ennek tanúi, mert még mielőtt bármi végzeteset művelhetett volna a sikoltozó, rettegő áldozattal, rávetették magukat, elrángatták a nőtől, és megbilincselve kivitték a helyiségből.

Hamarosan visszatért a csoportvezető és az ikrek is. Isabelle ágyát felállították a fal mellett, de sem a lány sebeivel, sem a pőreségével nem foglalkoztak.

Steven vigyorogva tájékoztatta Northmant az elkövetkezőkről:

– Edward White-ot várjuk ide, tanítványod édesapját. Aki egyébként, ragaszkodik hozzá, hogy élve kerüljetek a szeme elé. Mivel ő a megbízóm, aki fizet, ezért kénytelen voltam Tylert megfékezni, hiszen elég sok mindent beígért az öreg. Nem csak lóvét, mielőtt rám sütnéd, hogy milyen pénzéhes vagyok. Úgyhogy, nyugi, addig minimum életben maradtok. Mivel a kicsi Isabelle nem volt soha apukája engedelmes, pici tündére, ezért Edward kifejezetten kérte, hogy igazítsunk némileg fazont a lányán addig is, amíg ideér. Most te jössz, Northman, csak megvárjuk, amíg a kicsi bige teljesen észhez tér, hadd élvezze ő is, amit te kapsz!

– Annak a nyomorult, faszkalap White-nak betegebb az agya, mint annak a megláncolt, vérfürdőző vadállatnak, aki csak akkor kurva erős, ha nem tudnak védekezni ellene! – forrt Marcban az indulat.

– Lehet, de tengernyi lóvéja van, és vastagon mézes a madzagja is, király az ajánlata. Ezért még azt sem éreztem drágának, hogy Bonest most leszedjük a pipiről. Nem baj, amíg nincs itt a papa, addig odafigyelünk, hogy ne legyen gond. Edward a lányával kapcsolatban egy kis látványos, tevőleges szórakozást is beígért, ha az megvolt, Tylert igazán nem lesz nehéz megint felhergelni.

– Ocsmány féreg! – köpte ki szinte Marc Northman, hiszen arra már nem tudott mit mondani, amire Morris célozgatott.

– Ő, vagy én? – vigyorgott Steven.

– Mindketten.

A válasz hallatán Marc egykori mentora csak intett egyet, az egyik Dwayne koncentráltabb eszméletre pofozta Isabelle-t, a másik pedig megfeszítette Northman lácait. A nőt úgy helyezték el, hogy jól láthasson mindent, aztán elkezdték megdolgozni Marcot. Rá már nem vigyáztak annyira, mint a lányra. Az éppen soros verőlegény fellépett a dobogóra, így egy szintre került Northmannel. Steven Morris volt az első, aki leginkább egykori tanítványa fejét ütötte. Marc kezdetben, amíg még volt hozzá ereje, néha elhúzta a fejét a felé zúduló ököl elől. Ilyenkor felrepedt szájával gúnyosan mosolygott, de csak azt érte el vele, hogy Steven még erősebben ütötte.

Marc Northman bosszantóan sokáig bírta csendben a verést. Már arccsontja, szája, orra, szemöldöke is vérzett, amikor Morrist leváltotta az egyik Dwayne. Karl a fogoly felsőtestét használta boxzsáknak, felváltva osztogatta az ütéseket a lánccal közel mozdulatlanná feszített férfi gyomrára és bordáira.

Amíg mentorát ütötték, Isabelle-t az éppen pihenő két férfi egyrészt arra kényszerítette, hogy nézze Northmant, pluszban össze is tapogatták. Az árnyékoknak roppantul tetszett, amikor Marc vére időnként ráfröccsent a lányra, azt azonmód szét is kenték a testén. Isabelle White-ot leginkább Northman szenvedése viselte meg, de azért a kiszolgáltatottság és a verés okozta fájdalom is hozzájárult ahhoz, hogy a nő álla remegni kezdett és hiába próbálta visszagyűrni a könnyeit, azok világos sávot rajzoltak vérmaszatos arcára. Isabelle sírva, szinte csak magában könyörögve, a szájába hasító fájdalommal mit sem törődve, alig hallhatóan suttogta:

– Aljas rohadékok, elég, elég, elég!

Northman verése már a második körnél járt, amikor a férfi teste elernyedt, feje a mellkasára csuklott, és a feszítés ellenére úgy lógott a láncon, mintha nem lenne egy darab csontja sem.

Isabelle könnyei megállíthatatlanul potyogtak, hiszen ránézésre képtelenség volt megítélni, hogy Marc él-e még egyáltalán.

14. rész: Bosszú és harag

Marcot a lábánál fogva rántották le a platóról, hátrabilincselt keze miatt a vállával és a fejével tompította az esést. A halántékát ért ütéstől azonban látása elhomályosult, így csak sötét foltok takarásában látta, ahogy Bones a vállára kapja a hevesen rúgkapáló Isabelle-t. A nő addig forgolódott fogvatartója kezei között, míg végül sikerült a térdét a férfi oldalába vágnia. Pontosan a szúrt seb közepébe. 

‒ Áááá, rohadt szuka! - üvöltötte el magát Tyler és a földhöz vágta a nőt, majd meglendítette a lábát a rúgáshoz, de Isabelle gyorsabb volt.

Kirúgta Bones támasztó lábát, mire a férfi arccal előre esett. 

‒ Megöllek, te ribanc! - tajtékzott Tyler, akinek már nem csak az oldalából, de az orrából is dőlt a vér.

‒ Próbálkozz csak! - sziszegte Isabelle, mire az ikrek két oldalról letámadták.

Amíg az egyikük lefogta, addig a másik egy jól irányzott ütéssel tette ártalmatlanná. Marc kis híján felordított, ahogy tanítványa teste ájultan összecsuklott, és nem törődve a szédüléssel próbált talpra állni, amikor Morris elkapta a karját és felrántotta.

‒ Imádom a tüzes nőket! - nevetett fel harsányan, pisztolyát Northman lüktető halántékának nyomva. - Gyerünk! - rántott egyet egykori tanítványán, aki száját összeszorítva indult meg az egykor húsipari telepként működő, mára már csak romosan düledező gyár épülete felé.

Orrfacsaró bűz és hideg, nyirkos levegő fojtogatta Marc torkát, miközben kezén a bilincseket súlyosabb vaspántokra cserélték és a hűtőkamra egyik fémkampójához láncolták. Úgy lógott ott, akár egy feldolgozásra váró állat. S bár a feje még sajgott, de legalább a látása kitisztult, így jól láthatta, ahogy tőle pár méterre Isabelle-t is hasonló módon “felakasztják”. A Dwayne testvérek nem bíztak semmit a véletlenre, alaposan átkutatták és közben megfogdosták a még öntudatlan nő testét. Northman fogai hangosan koccantak össze, kezei ökölbe szorultak az elfojtott indulatától. Bones lépett be ekkor, arcát egy gigantikus mokka torzította el, és vicsorogva, döngő léptekkel indult meg társai és Isabelle felé.

‒ Ő az enyém! - lökte arrébb Karlt és akkora sallert kevert le a nőnek, hogy a csattanás visszhangot vert a kamrában.

Isabelle hörögve, láncait vadul rángatva tért magához. Marc is nekifeszült az őt fogvatartó fémnek, de hiába próbálta pillantásával jelezni tanítványának, hogy nyugodjon le, White úgy fújt, akár egy felbőszült macska. A három férfi csak röhögött rajta, míg Northman tehetetlen volt. A harag és a bűntudat eluralkodott rajta, és hibázott. Megint. Megfeledkezett arról a személyről, aki valójában dönt majd a haláluk felől, és aki most őt bámulta, öntelt mosollyal a szája szegletében. 

‒ Oh, Marc - csóválta a fejét színpadiasan Morris és egykori mentoráltja elé lépett, biztos távolságban megállva. - Hát, erről szólt a kezesség? Ejj, szegény Carmennek jobb is, hogy Tyler végzett vele, mielőtt összetörted volna a szívét.

‒ Ő a tanítványom, ezért…

‒ Ugyan, Marc, nem kell a süket duma! - legyintett Steven. - Te is a tanítványom voltál, mégsem vállaltam volna érted soha kezességet. Pedig mindig is rendkívüli tehetségnek tartottalak és tartalak most is, de az életemet nem kockáztattam volna miattad. De te… - hallgatott el a férfi és Isabelle-re tekintett, aki dühös pillantását most Morriséba fúrta. - Istenem! Azok a szemek! - sóhajtott a férfi.

‒ Ha bosszút akarsz állni, itt vagyok! De őt hagyd ki ebből! - kérte Marc egykori mesterét, nehezen lenyelve a büszkeségét.

‒ Bárcsak megtehetném, de tudod, a fiúknak is jár valami szórakozás - vonta meg a vállát Steven. - De ne aggódj! Ezúttal élőben nézheted végig a műsort - tette hozzá, mire Northman ereiben meghűlt a vér.

Morris járatta az agyát, mert bár eredetileg sem akarta még megölni egyik foglyát sem, azért mindkettőjük kínlódását szívesen nézte. Sok múlt azon, hogy mennyire tudja irányítani az irányíthatatlanokat, elvégre Edward White élve akarta viszontlátni a lányát. Persze, ez nem jelentette azt, hogy majd megkíméli Isabelle életét, csak annyit, hogy a halála előtt találkozni kívánt vele. Northman ráadásul, megint adott egy ütőkártyát a kezébe azzal, hogy nem tudott uralkodni magán. Igen, látványos kínokat okozott Tyler Marcnak azzal, hogy ütötte Isabelle-t, de talán akad más is, ami hasonlóan érzékenyen érinti a lány mentorát. Amit nézni sem bír majd. Ami megőrjíti, megtöri, gyakorlatilag megsemmisíti...

Steven Morris arcán jól látható elégedettség suhant át. Tény, a ribanc őrülten kívánatos. Alapból is vannak rá négyen, az, hogy Edward White majd tevőlegesen is beszáll-e, amikor mindannyian végigmennek rajta, vagy csak nézni fogja, megint egy másik kérdés. Mindaddig, amíg ez biztosan kiderül, egy kicsit oda lehet hatni a fizikális síkra, ami azért lelkileg is meggyötri a madárkákat. Mindkettőt. Az egyiket azért, mert fizikailag elszenvedi, a másikat azért, mert látja a társa kínjait. 

Morris magához intette az embereit. Tyler, Karl és Sam körbevették, meghallgatták az utasításait, aztán kimentek a helyiségből. Egyedül Steven maradt ott, majd kezdésnek odament Isabelle-hez. A háta mögé állt és halkan, úgy, hogy csak a lány hallhatta, elkezdett beszélni:

‒ Már jó ideje figyellek, igazi vadmacska vagy. Ez nekem eléggé bejön, kicsikém. Ha eddig nem tudtad volna, akkor most megtudod, apád ugyan először kérte az elnököt, hogy nyírasson ki, de aztán direktben adott parancsot. 

White szintén nem emelte meg a hangját, amikor válaszolt:

‒ Apám egy féreg. Sajnos, egy gazdag, nagyhatalmú féreg, aki közel bármit el tud intéztetni. Mert gyomra és pénze is van hozzá.

‒ Nem szép dolog így beszélni apuciról, kislány - fedte meg tanárbácsian Steven a lányt. - Fel fog dühödni, ha meghallja. Persze, ha önszántadból meggyőzöl róla, hogy érdemes mindezt elhallgatnom a kedves papa elől, még talán meg is teszem neked ezt a szívességet. Vagy nem fogadod el az ajánlatomat, mert már te is annyira belepistultál Marcba, amennyire ő beléd? - kérdezte a férfi, miközben elkezdte simogatni Isabelle-t. 

Morrist nem ejtették a fejére, nagyjából tudta, hogy mire számíthat, így az óvintézkedéseket is meg tudta tenni. Northman és White ugyanúgy volt fellógatva, a csuklójánál fogva, a lábuk összebilincselve és leláncolva, ha nem is kifeszítve. A talpuk nem ért le a talajra, csak ha nagyon akarták, a lábujjhegyük, így még hozzájuk sem értek, máris fájdalmaik voltak. Kínjaikat fokozandó, a két helyet egymással szemben, megfelelő megvilágítással együtt alakították ki nekik. Steven rátaposott Isabelle lábának láncára, a nő teste ezáltal megfeszült, így semmiféle módon nem tudott elhúzódni a tapogatózó kezek elől. A férfi gúnyos vigyorral konstatálta, hogy Northman arcvonásai leplezetlen dühvel árulkodtak arról, hogy meglehetősen megfeküdte a gyomrát már, ahogy egy idegen férfikéz matat az imádott női testen. Morris meglepve tapasztalta, hogy kutató kezei akadálytalanul becsúszhatnak a formás combok közé, és amikor megsimogatta a lányt, az lehunyta a szemét és sóhajtott egy kéjeset. Steven egy ideig még tesztelgette, hogy valóban jól érzi-e, aztán hirtelen ellépett a nő mögül, megkereste a fellépőt, felállt rá, és elhúzta a nyakától a haját. Csókolta és harapdálta White nyakát, az egyik karjával átkarolta a derekát és magára húzta, a másikkal pedig tovább simogatta, immár a felsőtestét. Isabelle talpa meg tudott támaszkodni a dobogón, így már sokkal kevésbé kínlódott. Fenekét jutalmul nekinyomta a pasas ágyékának, és lassan mozogni kezdett. 

Marc Northman ugyan nem hallotta, hogy miről folyik Isabelle és Steven között a diskurzus, de Morris tapogatását nem lehetett félreérteni. Valóságos, fizikai fájdalmat okozott neki, amikor a másik férfi benyúlt a lány lába közé, White pedig behunyta a szemét és felnyögött. Az árnyékkomandó vezetője élt a felkínált lehetőséggel, és a mozdulataiból ítélve, minden perccel egyre közelebbivé vált a pillanat, amikor Isabelle White-ot Marc Northman szeme láttára teszi a magáévá. Northman nagyot nyelt, amikor Steven mindkét keze elkezdett a lány nadrágjának gombjaival küzdeni, lévén, a feszülős farmer nem tűnt egyszerűen leküzdhetőnek, főleg azért, mert Isabelle nem hagyta abba a mozgást. Az utolsó gomb kigombolása után Morris félalkarig eltűnt a ruhadarabban és hangosan felnyögött. Isabelle teljes erejét beleadva rátaposott a férfi lábára és amikor Steven felordított, majd önkéntelenül előremozdult, a nő a fejét elszántan hátravágva fejelte le. Morris orrából vér fröccsent, megszédült, és lezuhant a fellépőről, miközben a jobb karját kitekerve a szoros farmernadrág tartotta fogva. White kíméletlenül a rajta lógó férfi bordáira taposott, amit Steven harsány ordítással honorált. 

Az árnyékkomandó többi tagja még a hangok ellenére sem rontott ajtóstul a helyiségbe, hiszen nem tudhatták, hogy vezetőjük még véletlenül sem az orgazmusát ünnepli ekkora üvöltéssel. 

Steven Morris bal kézzel kínlódta elő a pisztolyát, és ráfogta a lányra. White megadóan megállt, és amíg a férfi erőt gyűjtött a már betervezett, nő nevelő ütéshez, addig még szemen is köpte a pasast.  

Morris a pisztolyával a kezében vágta szájon Isabelle-t, így a lány vére is folyni kezdett.   

10. rész: Pokoljárás

Caleb csókjának emlékét Marc ajkainak érintése pillanatok alatt kitörölte Isabelle fejéből. Nem úgy a haragot, amelyet a testében feltámadó vágy csak tovább szított. Ezúttal nem csókolt vissza, helyette öklével a férfi mellkasára csapott, aki erre ugyan felemelte a fejét, de el nem eresztette a karjai közt tartott nőt.

‒ Elegem van a színjátékból! - szűrte a fogai között Isabelle, majd leeresztette a tőrt tartó kezét, de úgy, hogy pengéjének hegye nyomán kiserkenjen Marc vére a nyakán. - Mivel felkerültem a cég által nem kívánatos személyek listájára, így már sem ők, sem te nem rendelkezel többé a testem felett. Lehet, hogy a mentorom vagy, de nem vagyok a tulajdonod. Még ha kezességet is vállaltál értem, amire amúgy senki nem kért! Most pedig, eressz el!

Ám Northman nem eresztette a nőt, sőt, egész testével ránehezedve szorította őt a falhoz. Így kezei szabaddá váltak, amikkel erősen rámarkolt tanítványának mindkét csuklójára. Isabelle nekifeszült Marcnak, de tehetetlen volt az erőfölénnyel szemben.

‒ A játéknak rég vége, Isabelle - szólalt meg színtelen hangon a férfi.

‒ Akkor mégis, miért csinálod ezt? - pillantott fel White a szürkéskék szemekbe, amikben most először - a közösen eltöltött évek során - nem rideg fény csillant.

‒ Ha már úgyis meg kell halnom, akkor inkább általad, mint a cég által - hajolt közel Marc ismét a nőhöz, de az dühösen elrántotta a fejét, és szinte kitépte magát az annyira vágyott karok közül.

Isabelle villámló tekintettel meredt mentorára, majd a tőrét annak lába elé, a padlóba hajította. 

‒ Nem leszek a gyilkosod - felelte elhaló hangon, és kimenekült a szobából.

Háta mögött hangosan csattant az ajtó. Újra.

Isabelle White kiviharzott az udvarra, és egyenesen a motorját szerelő Calebhez tartott. 

‒ Mi baja a mocinak?

‒ Még nem tudom, de szeretek legózni vele. Kikapcsol - mosolygott Hunt. - Ha képesek lesztek végre egy légtérben megmaradni és elviselni egymást Marc-kal, akár beszélhetnénk is. Elég furcsán adjátok elő ezt a vonzódás dolgot, de felfogtam a miheztartást, úgyhogy nem kavarok be. 

‒ Vonzódás? Kiszótárazhatnád, Caleb, mert úgy látom, gőzöd nincs róla, mit jelent a szó!

‒ Gondolod? - vigyorgott a férfi. - Mesélek neked valamit, végzet asszonya. Téged megtanítottak rá, hogyan használd az adottságaidat arra, hogy lépre csald a célpontodat. Jó a tested, szép az arcod, és van, akinek ez elég. Marc nem az a fajta, ráadásul félt téged, hiába tudja biztosan, hogy mit tudsz. 

‒ Lélekbúvárkodsz is? 

‒ Kevés köze van a lélekhez annak, amiről most meséltem. Elég hozzá látni. Titeket, együtt. Nézz magadra, Isabelle! Szinte tüzet okádsz, úgy felhergelt. És ki tud a legjobban megbántani, felhergelni? Aki fontos. Nem beszélve arról, hogy Marcot talán még sosem láttam durcásan rohangálni, meg is lepődtem. Rögtön ezután pedig, megfogadtam magamnak, hogy békén hagylak. Nem mintha nem jönne be a helyes pofid és a bombázó alakod, csak hát tök fölösleges lenne kezdenem veled. 

‒ Tévedésben élsz, Hunt. Az, hogy te ezt magaddal megbeszélted, nem változtat azon, hogy majd én eldöntöm, kivel és mihez kezdek. Ezt belemondtam a haverod arcába is, csak azért, hogy nehogy félreértse. 

‒ Ahogy gondolod - vont vállat Caleb, miközben tovább bütykölte a motort. 

Kis idő elteltével, Northman is kijött, viszont amint megjelent az udvaron, Isabelle vonult be a házba. 

Hunt gúnyosan vigyorogva vette tudomásul, hogy az érdemi megbeszélésre még mindig nem tudnak sort keríteni. Marc felmarkolt a teraszról egy széket, és barátja mellé ült, miközben az még mindig a géppel foglalatoskodott. 

‒ Megnézted?

‒ Meg - pillantott a kérdezőre a házigazda. - Miközben egymást öltétek a kiscsajjal, sort kerítettem rá. Borzalmas.

‒ Ne haragudj, tudom, milyen érzés lehetett látni.

‒ Tudod? - sütött Caleb hangjából a düh. - Erősen kétlem, hogy tudod. Szerettem Carment.

‒ Én is - hangzott Marc meglepően halk válasza. 

‒ Oké, szeretted. Viszont én szerelmes voltam belé. Veled ellentétben. De nem hibáztatlak titeket. Carment lehet, hogy miattatok ölték meg, de a gyilkosai akkor is azok, akik kést fogtak rá. 

‒ Volt köztük ismerős? - kérdezett rá a lényegre Northman. 

‒ Ahhoz, hogy ez kiderüljön, még néhányszor meg kell néznem, ahogy neked is. 

‒ Nem tudom, képes leszek-e rá? - mutatott talán életében először bizonytalanságot Marc.

‒ Képes leszel - nézett komoran barátjára Caleb. - Csak akkor tudod megvédeni White-ot és magadat, ha találsz valamit. Arról, hogy kik ezek, ismerheted-e őket, és még sorolhatnám. Nem beszélve arról, hogy a te bosszúd, az enyém is egyben. Számíthatsz rám, Northman. Főként akkor, ha a végzetes szúrást majd átengeded nekem - rándult meg egy izom Hunt arcán, jelezve, hogy nagyon is komolyan beszél. 

Marc csak némán bólintott, hiszen ha nem is tudta pontosan, azért sejtette, hogy mit élhet át most Caleb. Főként azóta volt teljesebb a kép, amióta részben tisztába került önmagával. Igen, Isabelle szép nő, de már nem csak arról volt szó, hogy a testére vágyott, pedig egy ideig azzal vigasztalta magát, hogy kíván egy jó nőt, és kész. Ráadásul abban nem is volt semmi kivetnivaló, hiszen lényegében minden férfi eljátszadozik a gondolattal, ha egy szexi nőt sodor az útjába az élet. Megtenni, vagy nem megtenni persze már egy másik lapra tartozott volna, de még az sem gond. Az a probléma, hogy Isabelle White megfontosodott Mark Northman számára. Érzelmeket váltott ki, ijesztően intenzíveket. Ez pedig mindkettőjüket feldühítette. Marcot azért, mert még nem tudott mit kezdeni a helyzettel, Isabelle-t pedig azért, mert csak annyit érzékelt Northman változásából, hogy az szexelni akar vele. Ez tiszta és egyértelmű volt a lány számára, viszont nem elég. Marc nem meló, és Isabelle - még ha magának sem akarta bevallani - többet akart. 

A kínosan csendes vacsora után, amelyet csak Caleb gúnyos, köhögésnek álcázott nevetése tett még elviselhetetlenebbé, Isabelle megköszönte az ételt a házigazdának és elvonult a vendégszobába. Marcot még csak pillantásra sem méltatta. Ez egyszerre dühítette és bántotta az érintettet, annak mégsem rándult egy arcizma sem. Ám Hunt így is átlátott rajta.

‒ Az az egy vendégszobám van. Kibírjátok egymás mellett vagy megharcoltok érte?

‒ Jó lesz nekem ott - bökött a fejével Northman a nappaliban lévő kicsi kanapé felé.

‒ Te tudod - szedte össze a tányérokat Caleb, majd eltűnt a konyhában.

Amikor újra előkerült, két pohár és egy üveg whiskey volt a kezében. 

‒ Úgy vélem, ránk fér - sóhajtott Hunt, majd töltött mindkettőjüknek italt. - Carmenre! - emelte magasba poharát, akárcsak Marc és húzóra kiitták az alkoholt.

Caleb kérdés nélkül töltött újra, Northman pedig nem ellenkezett. A következő adag is hamar lecsúszott, s míg a házigazda harmadszor színültig öntötte a poharakat, addig Marc elővette a tabletet és kirakta az asztalra. 

‒ Essünk túl rajta - pillantott egykori kollégájára, akinek a keze az üvegre szorult, de bólintott.

Northman, mielőtt elindította volna a videót, lenémította a készüléket. Épp elég lesz látniuk Carmen szenvedését, ha még hallanák is fájdalmas sikolyait, biztos, hogy Caleb kifordulna önmagából. Mindkét férfi összeszorított szájjal, megfeszülő karizmokkal nézte végig az egykor szeretett nő módszeres megkínzásának másodperceit, miközben felváltva kortyoltak nagyokat az előttük lévő italból. 

‒ Indítsd újra - mondta Caleb a videó végén, hangja inkább emlékeztetett állati morgásra, mint emberi hangra. - Állj! Őt ismerem! - mutatott a legnagyobb darab fickóra. - Tyler Bones. Egy ideig az én csapatomhoz tartozott, de áthelyezték. Indulatkezelési problémái vannak, emiatt akció közben sokszor elvesztette a kontrollt. Még egy társát is megölte. Azt hittem, likvidálták.

‒ Úgy tűnik, csak a publikus körökből és a tanács megtartotta verőembernek - pörgette tovább a képkockákat Marc. - A két pengés pasas pedig a Dwayne ikrek. Személyesen nem ismerem őket, de hallottam a módszereikről. Félelmetesen bánnak a késekkel. A negyedik… - akadt el a hangja a látványtól, ahogy Carmen bőrét lehántották a húsáról.

Caleb a harmadik adag italt is ledöntötte, sőt, a negyedik felét is.Olyan erősen szorította a whiskeys üveget, hogy az megrepedt egy helyen.

‒ Nem tudom, hogy ki lehet - fejezte be a mondanivalóját Northman torokköszörülés után. 

Harmadszor is újraindították a videót, de a felénél Hunt hangosan felmordult és elrúgta magát az asztaltól. 

‒ Én ezt...nem… - kezdte, de nem bírta befejezni. Helyette meghúzta az üveget. - Holnap elmondom, amit megtudtam. Addigra fejezzétek be a hisztit! - csapott az asztalra, majd kiviharzott a kis házból. 

Kintről még hallani lehetett, ahogy a motorjába többször is belerúgott. A fém tompa koppanása és Caleb káromkodása felváltva törte meg az éjszaka csendjét. 

A hangra Isabelle is előjött a szobából, de rögtön meg is torpant az ajtóban, ahogy szembetalálta magát Marc elgyötört tekintetével. Pillantása ezután a férfi előtt heverő tabletre, majd a bejárati ajtóra esett. Hamar összerakta a képet. 

‒ Felismertetek valakit? - kérdezte a nő halkan.

Northman bólintott, majd felhajtotta a maradék italát, miközben végig tanítványa arcát figyelte. Egy pillanatra sem nézett másfelé, képtelen volt rá. Az utolsó korty után letette a poharat, majd az asztaltól felállva pár lépéssel Isabelle előtt termett és testével kényszerítette őt hátrálásra. Ám a nő ezúttal nem ellenkezett. Csendben nézte végig, ahogy mentora becsukja maga mögött az ajtót, majd megszabadulva a nadrágjától és az ingétől kézen fogja őt és az ágyhoz húzza. Felhajtotta a takarót és felkapva Isabellet óvatosan a matracra fektette, aztán ő is mellé helyezkedett.

‒ Marc - szólalt meg a nő bizonytalan hangon, de Northman csókkal hallgattatta el. 

Egyetlen rövid, de annál intenzívebb csókkal, miközben szorosan magához ölelte Isabelle karcsú testét. Muszáj volt éreznie, hogy itt van, mellette. Csupán a testének érintése tudta megnyugtatni zaklatott idegrendszerét. 

‒ Marc? - próbálkozott újra Isabelle.

‒ Aludj - utasította a férfi, és arcát a lány édes illatú, mahagóni hajába temette.