2017. december 21., csütörtök

14. rész: Bosszú és harag

Marcot a lábánál fogva rántották le a platóról, hátrabilincselt keze miatt a vállával és a fejével tompította az esést. A halántékát ért ütéstől azonban látása elhomályosult, így csak sötét foltok takarásában látta, ahogy Bones a vállára kapja a hevesen rúgkapáló Isabelle-t. A nő addig forgolódott fogvatartója kezei között, míg végül sikerült a térdét a férfi oldalába vágnia. Pontosan a szúrt seb közepébe. 
‒ Áááá, rohadt szuka! - üvöltötte el magát Tyler és a földhöz vágta a nőt, majd meglendítette a lábát a rúgáshoz, de Isabelle gyorsabb volt.
Kirúgta Bones támasztó lábát, mire a férfi arccal előre esett. 
‒ Megöllek, te ribanc! - tajtékzott Tyler, akinek már nem csak az oldalából, de az orrából is dőlt a vér.
‒ Próbálkozz csak! - sziszegte Isabelle, mire az ikrek két oldalról letámadták.
Amíg az egyikük lefogta, addig a másik egy jól irányzott ütéssel tette ártalmatlanná. Marc kis híján felordított, ahogy tanítványa teste ájultan összecsuklott, és nem törődve a szédüléssel próbált talpra állni, amikor Morris elkapta a karját és felrántotta.
‒ Imádom a tüzes nőket! - nevetett fel harsányan, pisztolyát Northman lüktető halántékának nyomva. - Gyerünk! - rántott egyet egykori tanítványán, aki száját összeszorítva indult meg az egykor húsipari telepként működő, mára már csak romosan düledező gyár épülete felé.


Orrfacsaró bűz és hideg, nyirkos levegő fojtogatta Marc torkát, miközben kezén a bilincseket súlyosabb vaspántokra cserélték és a hűtőkamra egyik fémkampójához láncolták. Úgy lógott ott, akár egy feldolgozásra váró állat. S bár a feje még sajgott, de legalább a látása kitisztult, így jól láthatta, ahogy tőle pár méterre Isabelle-t is hasonló módon “felakasztják”. A Dwayne testvérek nem bíztak semmit a véletlenre, alaposan átkutatták és közben megfogdosták a még öntudatlan nő testét. Northman fogai hangosan koccantak össze, kezei ökölbe szorultak az elfojtott indulatától. Bones lépett be ekkor, arcát egy gigantikus mokka torzította el, és vicsorogva, döngő léptekkel indult meg társai és Isabelle felé.
‒ Ő az enyém! - lökte arrébb Karlt és akkora sallert kevert le a nőnek, hogy a csattanás visszhangot vert a kamrában.
Isabelle hörögve, láncait vadul rángatva tért magához. Marc is nekifeszült az őt fogvatartó fémnek, de hiába próbálta pillantásával jelezni tanítványának, hogy nyugodjon le, White úgy fújt, akár egy felbőszült macska. A három férfi csak röhögött rajta, míg Northman tehetetlen volt. A harag és a bűntudat eluralkodott rajta, és hibázott. Megint. Megfeledkezett arról a személyről, aki valójában dönt majd a haláluk felől, és aki most őt bámulta, öntelt mosollyal a szája szegletében. 
‒ Oh, Marc - csóválta a fejét színpadiasan Morris és egykori mentoráltja elé lépett, biztos távolságban megállva. - Hát, erről szólt a kezesség? Ejj, szegény Carmennek jobb is, hogy Tyler végzett vele, mielőtt összetörted volna a szívét.
‒ Ő a tanítványom, ezért…
‒ Ugyan, Marc, nem kell a süket duma! - legyintett Steven. - Te is a tanítványom voltál, mégsem vállaltam volna érted soha kezességet. Pedig mindig is rendkívüli tehetségnek tartottalak és tartalak most is, de az életemet nem kockáztattam volna miattad. De te… - hallgatott el a férfi és Isabelle-re tekintett, aki dühös pillantását most Morriséba fúrta. - Istenem! Azok a szemek! - sóhajtott a férfi.
‒ Ha bosszút akarsz állni, itt vagyok! De őt hagyd ki ebből! - kérte Marc egykori mesterét, nehezen lenyelve a büszkeségét.
‒ Bárcsak megtehetném, de tudod, a fiúknak is jár valami szórakozás - vonta meg a vállát Steven. - De ne aggódj! Ezúttal élőben nézheted végig a műsort - tette hozzá, mire Northman ereiben meghűlt a vér.
Morris járatta az agyát, mert bár eredetileg sem akarta még megölni egyik foglyát sem, azért mindkettőjük kínlódását szívesen nézte. Sok múlt azon, hogy mennyire tudja irányítani az irányíthatatlanokat, elvégre Edward White élve akarta viszontlátni a lányát. Persze, ez nem jelentette azt, hogy majd megkíméli Isabelle életét, csak annyit, hogy a halála előtt találkozni kívánt vele. Northman ráadásul, megint adott egy ütőkártyát a kezébe azzal, hogy nem tudott uralkodni magán. Igen, látványos kínokat okozott Tyler Marcnak azzal, hogy ütötte Isabelle-t, de talán akad más is, ami hasonlóan érzékenyen érinti a lány mentorát. Amit nézni sem bír majd. Ami megőrjíti, megtöri, gyakorlatilag megsemmisíti...
Steven Morris arcán jól látható elégedettség suhant át. Tény, a ribanc őrülten kívánatos. Alapból is vannak rá négyen, az, hogy Edward White majd tevőlegesen is beszáll-e, amikor mindannyian végigmennek rajta, vagy csak nézni fogja, megint egy másik kérdés. Mindaddig, amíg ez biztosan kiderül, egy kicsit oda lehet hatni a fizikális síkra, ami azért lelkileg is meggyötri a madárkákat. Mindkettőt. Az egyiket azért, mert fizikailag elszenvedi, a másikat azért, mert látja a társa kínjait. 
Morris magához intette az embereit. Tyler, Karl és Sam körbevették, meghallgatták az utasításait, aztán kimentek a helyiségből. Egyedül Steven maradt ott, majd kezdésnek odament Isabelle-hez. A háta mögé állt és halkan, úgy, hogy csak a lány hallhatta, elkezdett beszélni:
‒ Már jó ideje figyellek, igazi vadmacska vagy. Ez nekem eléggé bejön, kicsikém. Ha eddig nem tudtad volna, akkor most megtudod, apád ugyan először kérte az elnököt, hogy nyírasson ki, de aztán direktben adott parancsot. 
White szintén nem emelte meg a hangját, amikor válaszolt:
‒ Apám egy féreg. Sajnos, egy gazdag, nagyhatalmú féreg, aki közel bármit el tud intéztetni. Mert gyomra és pénze is van hozzá.
‒ Nem szép dolog így beszélni apuciról, kislány - fedte meg tanárbácsian Steven a lányt. - Fel fog dühödni, ha meghallja. Persze, ha önszántadból meggyőzöl róla, hogy érdemes mindezt elhallgatnom a kedves papa elől, még talán meg is teszem neked ezt a szívességet. Vagy nem fogadod el az ajánlatomat, mert már te is annyira belepistultál Marcba, amennyire ő beléd? - kérdezte a férfi, miközben elkezdte simogatni Isabelle-t. 
Morrist nem ejtették a fejére, nagyjából tudta, hogy mire számíthat, így az óvintézkedéseket is meg tudta tenni. Northman és White ugyanúgy volt fellógatva, a csuklójánál fogva, a lábuk összebilincselve és leláncolva, ha nem is kifeszítve. A talpuk nem ért le a talajra, csak ha nagyon akarták, a lábujjhegyük, így még hozzájuk sem értek, máris fájdalmaik voltak. Kínjaikat fokozandó, a két helyet egymással szemben, megfelelő megvilágítással együtt alakították ki nekik. Steven rátaposott Isabelle lábának láncára, a nő teste ezáltal megfeszült, így semmiféle módon nem tudott elhúzódni a tapogatózó kezek elől. A férfi gúnyos vigyorral konstatálta, hogy Northman arcvonásai leplezetlen dühvel árulkodtak arról, hogy meglehetősen megfeküdte a gyomrát már, ahogy egy idegen férfikéz matat az imádott női testen. Morris meglepve tapasztalta, hogy kutató kezei akadálytalanul becsúszhatnak a formás combok közé, és amikor megsimogatta a lányt, az lehunyta a szemét és sóhajtott egy kéjeset. Steven egy ideig még tesztelgette, hogy valóban jól érzi-e, aztán hirtelen ellépett a nő mögül, megkereste a fellépőt, felállt rá, és elhúzta a nyakától a haját. Csókolta és harapdálta White nyakát, az egyik karjával átkarolta a derekát és magára húzta, a másikkal pedig tovább simogatta, immár a felsőtestét. Isabelle talpa meg tudott támaszkodni a dobogón, így már sokkal kevésbé kínlódott. Fenekét jutalmul nekinyomta a pasas ágyékának, és lassan mozogni kezdett. 
Marc Northman ugyan nem hallotta, hogy miről folyik Isabelle és Steven között a diskurzus, de Morris tapogatását nem lehetett félreérteni. Valóságos, fizikai fájdalmat okozott neki, amikor a másik férfi benyúlt a lány lába közé, White pedig behunyta a szemét és felnyögött. Az árnyékkomandó vezetője élt a felkínált lehetőséggel, és a mozdulataiból ítélve, minden perccel egyre közelebbivé vált a pillanat, amikor Isabelle White-ot Marc Northman szeme láttára teszi a magáévá. Northman nagyot nyelt, amikor Steven mindkét keze elkezdett a lány nadrágjának gombjaival küzdeni, lévén, a feszülős farmer nem tűnt egyszerűen leküzdhetőnek, főleg azért, mert Isabelle nem hagyta abba a mozgást. Az utolsó gomb kigombolása után Morris félalkarig eltűnt a ruhadarabban és hangosan felnyögött. Isabelle teljes erejét beleadva rátaposott a férfi lábára és amikor Steven felordított, majd önkéntelenül előremozdult, a nő a fejét elszántan hátravágva fejelte le. Morris orrából vér fröccsent, megszédült, és lezuhant a fellépőről, miközben a jobb karját kitekerve a szoros farmernadrág tartotta fogva. White kíméletlenül a rajta lógó férfi bordáira taposott, amit Steven harsány ordítással honorált. 
Az árnyékkomandó többi tagja még a hangok ellenére sem rontott ajtóstul a helyiségbe, hiszen nem tudhatták, hogy vezetőjük még véletlenül sem az orgazmusát ünnepli ekkora üvöltéssel. 
Steven Morris bal kézzel kínlódta elő a pisztolyát, és ráfogta a lányra. White megadóan megállt, és amíg a férfi erőt gyűjtött a már betervezett, nő nevelő ütéshez, addig még szemen is köpte a pasast.  
Morris a pisztolyával a kezében vágta szájon Isabelle-t, így a lány vére is folyni kezdett.   


2017. december 14., csütörtök

13. rész: Az üldözés

Caleb egészen addig nem mozdult, amíg Marc és Isabelle autója, nagy porfelhőt kavarva maga után, el nem tűnt a kanyarban. Arcáról eltűnt a könnyednek szánt vigyor, vállai megfeszültek, ahogy összeszűkült szemmel körbenézett. Miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli, döngő léptekkel vonult vissza az udvarra, ám ezúttal ügyet sem vetett a még mindig darabjaiban álló motorra. Besétált a házba, magához vette fegyverét és egy újabb üveg whiskyt, majd a konyhaasztalhoz leülve várt. Még csak az ital felénél járt, amikor megcsörrent a mobilja. A kijelzőre rá sem pillantva emelte a füléhez a készüléket.
‒ Hunt.
‒ Caleb – szólt bele az elnök kissé rekedt hangon – Új feladatom lenne a számodra.
‒ Éspedig? – dőlt hátra a széken a férfi, majd nagyot kortyolt a füstös ízű szeszből.
‒ Sürgősen likvidálnia kellene két személyt.
‒ Northmanre és a tanítványára céloz, elnök úr?
‒ Igen – jött a kelletlen válasz, mire Caleb felmordult. – A vérdíj húszmillió, az kapja meg, aki…
‒ Leszarom a pénzt! – vágott közbe Hunt. – Ingyen is megölöm magának Northmant! De csak azután, hogy kizsigereltem a kislányt, a szeme láttára – szorult ökölbe a keze az asztalon.
‒ Helyes! – nyugtázta az elnök. – Két napot kap!
‒ Nem kell annyi – válaszolt Caleb és letette a telefont.

Marc nem szívesen állt meg, de fogytán volt a benzin és nekik is enniük kellett valamit. Nagyot sóhajtva fékezett le egy útmenti benzinkútnál. A visszapillantóban tükröződött a lemenő nap narancssárgás-vöröses fénye, míg az anyósülésről Isabelle átható, csokoládészín szemei meredtek rá. Mindkét látványt kerülte pillantásával, helyette hátranyúlt a bőrkabátjáért és kiszállt az autóból. A nő követte őt.
‒ Amíg tankolsz, addig én szerzek…
‒ Nem! – vágott tanítványa szavába Marc, miközben belebújt a kabátjába. – Itt maradsz! Megtankolod a kocsit és vársz!
‒ Ez most parancs? – kérdezte némi élellel a hangjában Isabelle.
‒ Annak veszed, aminek akarod, nem érdekel – kerülte meg az autót Northman és a tanítványa elé lépett. – A lényeg, hogy fogadj szót! – hajolt egészen közel a nőhöz, így mielőtt az visszavághatott volna, egy gyors csókkal hallgattatta el. – Te sokkal...feltűnőbb jelenség vagy, mint én. Mindjárt jövök!
Isabelle puffogva nézett a férfi után, és a kelleténél lendületesebben tépte ki a benzin töltőpisztolyt a helyéről.
‒ Még valami – fordult hátra Marc. – Ha úgy adódna, ne várj rám! Taposs a gázra és menekülj!
‒ Egy fenét! – sziszegte White és hátat fordított mentorának.
Northman a kis üzletbe lépve biccentett a fiatal eladónak, majd lopva felmérte a biztonsági kamerák számát és elhelyezkedését. Kerülve minden hirtelen mozdulatot, lassan pakolta meg kosarát, miközben fél szemmel Isabelle-t, fél szemmel pedig a srácot figyelte a pult mögött. Volt valami furcsa a fiúban, valami, ami idegessé tette Marcot, és arra késztette, hogy felhagyjon a nyugodt, ráérős vásárló látszatával. A kasszához lépett, hogy gyorsan kifizesse a halom kaját és leléphessenek innen Isabelle-lel, amikor ismerős hang ütötte meg a fülét.
‒ Nem tudtam, hogy ekkora rajongója vagy a mogyorós csokoládénak – lépett mellé ráérősen a karcos hang tulajdonosa. A hangé, amit ezer közül is felismert volna. – Vagy inkább az odakint várakozó, szemrevaló hölgy kedvére akartál csak tenni? Oh, Marc…
Northman a mellette kuncogó, negyvenes éveinek végén járó férfira pillantott. Ujjai megfeszültek az említett, piros csomagolású édességen, míg a velük szemben álló fiú úgy remegett, akár a kocsonya.
‒ Steven – szűrte a fogai között a kelletlen üdvözlést.
‒ Nocsak, hát nem is örülsz? Látom, jót tett neked a halálom. Magas beosztás, menő ruhák, csak úgy döglenek utánad a nők – nevetett fel Morris és a pultra csapott, mire az eladó rémülten ugrott hátra. – Hogy is hívták azt a rövid hajút? Christina?
‒ Carmen – morogta Marc, erősen küzdve a vágy ellen, hogy tanítványa felé pillantson.
‒ Oh, igen! Carmen. Vadító szépség volt, nem mondom. De ez a másik...Isabelle – ejtette ki lassan a nő nevét Steven. – Igen. Őt lehet, hogy megtartom magamnak. Remélem, Bones nem tesz benne nagy kárt!
Marc eddig bírta türtőztetni magát, fejét az ablak felé fordította, épp akkor, amikor Tyler a tanítványa mögé osont.
‒ Isab… – akarta kiáltani, de ekkor egy erős kar szorult a torkára.
A tetoválásból rögtön tudta, hogy az egyik Dwayne testvér próbálta ájulásig szorítani. A fickó erőfölényben volt, így Northman hiába küzdött, pláne, hogy a látómezejében megjelent a másik, és beleöklözött a gyomrába.



Isabelle, még mindig kissé bosszúsan, visszazárta a tanksapkát az autón, amikor a szeme sarkából mozgást látott visszatükröződni az ablaküvegen. Nem volt ideje a fegyveréért nyúlni, megpördült a tengelye körül és a töltőpisztoly ravaszát tövig nyomva, benzinsugarat spriccelt támadójának arcába. Bones dühödten felordított és a kezével próbálta védeni a szemét. White-nak csupán ennyire volt szüksége, kezében villant a tőr és mélyen a férfiba szúrta, bár fogalma sem volt róla, hogy pontosan hová, elvégre, egyelőre annyi volt a lényeg, hogy levakarja magáról. Tyler nekitántorodott a kútoszlopnak, mire Isabelle eldobta a töltőpisztolyt és az autó motorháztetején átcsúszva vágódott be a vezetőülésre. Pillantása az üzlet felé esett, és nem gondolkodott tovább. Rátaposott a gázra és egy éles jobb kanyarral célba vette a benzinkút boltjának fotocellás ajtaját.
Isabelle ugyan nem látta pontosan, hogy odabent mi történt, viszont biztosan tudta, hogy Tyler Bones nincs egyedül. Azon már nem is filozofált, hogy hogyan találták meg őket ilyen gyorsan, mert most nem ez volt a legfontosabb dolga. A fotocellás, biztonsági üveges ajtó nem nyílt elég gyorsan, így az ütközés pillanatában apró darabokra robbant, az autó karosszériáján úgy kopogtak a darabjai, mint a jégeső. Az autó bőgő motorral, üvegcserepeket fröcskölve vágódott be az események közepébe. Morris ledermedt, a Dwayne-ikreket pedig szabályosan lesodorta a karosszéria Northmanről. Marcnak sem volt érkezése arra, hogy a visszavágó gondolatával játsszon, így hát inkább villámgyorsan bevetődött a kocsiba, Isabelle pedig tövig nyomta a gázpedált. Az autó hátramenetben mindent letarolt, aztán nekilódult és kirobbant az üvegajtó helyén. Karosszériáján immáron a felocsúdó árnyékkommandósok lövedékei kopogtak, és igazán nem lehetett rájuk fogni, hogy spórolnának a golyókkal.
A kútoszlop mellett, vérmaszatos ruhában álló Tyler Bones is beszállt a lövöldözésbe, amikor a menekülők autója elhúzott mellette. A benzinkút shopjában a Dwayne-ikrek kilőtték a biztonsági kamerákat, Steven Morris pedig az alkalmazottat. A négy árnyék sietősen, mégsem rohanvást ment a kút épületének hátuljánál álló autójukhoz. Karl Dwayne előásta a nyomkövető vevőegységét, és navigálni kezdte a kormánynál ülő Stevent. A hátsó ülésen eközben néhány perccel fiatalabb öccse, Sam elsősegélyben részesítette Tylert. Bones még a kútoszlop mellett kiügyeskedte magából White tőrét, így már csak a kötözés volt hátra. Az ifjabbik Dwayne lefertőtlenítette a sebet, majd lefedte azt. Sam vigyorogva figyelte sérült társát, amint az a lány tőrével játszott. Az ápolónőként tevékenykedő árnyék már társa mozdulataiból és összehúzott szeméből látta, hogy elég nagy bajban lesz az a késelő kis ribanc, ha végre elkapják őket. Márpedig, elkapják. Morris nem rohant, hiszen még két másik autó is úton volt, és azon igyekeztek, hogy bekerítsék a menekülőket.
Isabelle száguldott, Northman nézte a tükröket és mindenféle mellékutak felé irányította a lányt. Marc hirtelen szólalt meg, a lány még egy kicsit össze is rezdült a hangjára, nem különben a tartalomra:
– Már ott voltak. Ugye, tudod Isabelle, hogy ez mit jelent?
A nő csak némán bólintott, aztán beleállt a fékbe és megtekerte a kormányt. Ugyanis, előttük az úton keresztben egy autó állt, meg két férfi, miközben lazán tartották a vállukra vetett géppisztolyokat. White elszáguldott egy mellékúton, de hamarosan ott is összefutottak üldözőikkel. Ők azonban már nem bízták a véletlenre, szöges útzárat raktak ki, így a lány a közelükbe se ment. Visszafordult, de még alig lépett a gázra, amikor ismét fékezésre kényszerült, hiszen a kereszteződés előtt, felmeredő tüskékkel egy ugyanolyan útzár volt az aszfaltra téve, mint az előbbi. Northman ugyanúgy a menekülés lehetőségét kereste, mint Isabelle, amikor oldalról nekik rontott egy gallytörővel, tetőreflektorokkal felszerelt terepjáró-monstrum. White villámgyors hátramenettel elkerülte az ütközést, kikerülte a böhöm terepjárót, de a keskeny aszfaltcsíkot mindkét oldalról homokos talaj szegélyezte, ezért semmi értelme nem lett volna lehajtani az útról.
Isabelle White megállt és Marcra nézett, aki egy vállrándítással jelezte, hogy nincs parancs, tegyen amit akar, vagy tud. A lány füstölgő gumikkal süvített az útzár felé, ami mögött nem állt autó. A becsapódás előtti utolsó pillanatban félrekapta a kormányt, így lendületből a homokban kötött ki, majd újra korrigált, így az akadály mögött máris megint aszfaltot ért a járgány kerekeivel. Eszeveszett tempóban száguldott, és úgy tűnt, hogy némi előnyre is szert tudnak tenni. Viszont Steven Morris talpa szintén ráfeszült a gázpedálra – és mivel vélhetőleg, egy iskolát jártak – hasonlóan offenzív vezetési technikája volt, mint a nőnek. Isabelle nem tudott meglógni, egyre fogyott a két kocsi között a távolság. Néhány perc alatt az üldözők utolérték őket, Marc egykori mentora pedig a leckéztetés mellett döntött. Többször ráhúzta a kormányt a másik autóra, de a lány ügyesen korrigált. Amikor Steven rájött, hogy ezzel a módszerrel még elfogócskáznak egy ideig, intett a mellette ülő Karlnak, aki immáron nem a jeladó vevőkészülékét, hanem a pisztolyát szorongatta. Dwayne a hátsó kerékre célzott, és mivel igen gyors volt a tempó, ezért az üldözött autó többször is megpördült. Mire megállt, másik két autó is érkezett, azokból fegyveresek szálltak ki, akik nyilvánvalóan nem Northmanék oldalán kívántak beleszólni a végkifejletbe.
Marc halkan odaszólt tanítványának, hogy akkor is engedelmeskedjen, ha nagyon a nehezére esik, majd felemelt kézzel kiszállt az autóból.
– Nocsak, a nagy Marc Northman, amint megadja magát – gúnyolódott Morris. Aztán végignézett a kormány mögül kicibált Isabelle-en, odalépett hozzá, megmarkolta a haját, hátrahúzta a fejét és vigyorogva folytatta: – Ezt tuti szereted, te ribanc, elvégre Warren Jones is hasonlóval kedveskedett.
Marc az egyik Dwayne-t felrúgta, aki a másikat elsodorva adott alkalmat arra Northmannek, hogy még a  túlerő ellenére is megpróbáljon valamit tenni. White sem tétlenkedett, és bár fájdalmasan sok hajszálába került, kiszabadította magát Steven markából. Tyler Bones – bár sokkal jobban szerette a szúró- és vágófegyvereket – a nő fejére szegezte a pisztolyát, és ezzel két pillanat alatt rövidre zárta az eseményeket. Marc megkapta a szokásos gyomrosát az egyik Dwayne-től, Isabelle jutalma pedig egy nagy pofon volt, Morristól. Northmant térdelve és öklendezve is büszkeség töltötte el, hiszen tanítványa remekül alkalmazta a tanultakat. Mert ugyan Steven pofonja valóban elérte, azonban a lány jócskán rájátszott a hatásra. A földre zuhant és ott is maradt, így pillanatnyilag nem szolgáltatott okot arra, hogy megint megüssék.
Mindkettőjük kezét hátrabilincselték, és bepakolták őket egy furgon rakterébe. Egymással szemben feküdtek, majd a férfi nagy munkával annyira közel vergődött a lányhoz, amennyire csak tudott.
‒ Sajnálom, Isabelle – suttogta Northman, és olyan közelről nézte tanítványa szemét hogy az orruk is összeért.
White, amennyire tudott, még közelebb húzódott mentorához. A férfi lemondóan sóhajtott egyet, aztán megemelte a fejét, és megcsókolta. Vágy és féltés keveredett csókjaikban, hiszen az elég biztosnak látszott, ezt már nem élik túl. Egészen addig csókolták egymást, amíg a furgon meg nem állt, ekkor  Northman lendületet vett és messzebb gördült Isabelle-től. Nem akart még egy ütőkártyát adni Morrisék kezébe azzal, hogy összesimulva találják őket.





2017. december 7., csütörtök

12. rész: Kísértet a múltból

A lövések hallatán Hunt felállt a motor mellől, és szinte közönyösen baktatott hátra, hogy megnézze, mi történt. Northmant jól ismerte, feltűnt neki, hogy mennyire beszámíthatatlan, amikor Isabelle közelében van. White pedig - amióta mentora megérkezett - szinte folyamatosan robbanásközeli állapotban volt. Caleb - bár igazából nem sok oka volt rá - magában elvigyorodott. Na, igen. Így néz ki, amikor két kiképzett gyilkos érzelmekkel megverve összegabalyodik, és jobban féltik a másikat, mint saját magukat. A lány hisztije és Marc dühe is erről szólt, méghozzá oly nyilvánvalóan, hogy teljesen fölösleges lett volna tagadniuk. Persze, először nem ártott volna saját maguknak bevallani, aztán a másiknak kimutatni. Tömérdek energiát megspóroltak volna, és miután a feszültséglevezetés is sikeresen megtörtént, akár még koncentrálni is tudnának. Arra, hogy életben maradjanak.  
Caleb Hunt kiért a ház takarásából, és fejcsóválva volt kénytelen tudomásul venni, hogy azok ott ketten, teljesen el vannak varázsolva. Odasétált hozzájuk, és megszólalt:
‒ Ideje lenne végre a pisztoly helyett a köztetek lévő feszültséget kisütni. Már csak azért is, mert ha sokat totojázunk drágáim, elfogy az időtök. 
‒ Ünneprontó vagy, Caleb - jutott szóhoz elsőként a visszavágásban, feleselésben világbajnok Isabelle White. 
‒ Pedig, ahogy elnézem, még mindig nincs mire pezsgőt bontani. Eddig tartott a türelmem. Húzzunk be a házba, és elmesélem, amit megtudtam. Most szólok, rohadt szar híreim vannak, és nem várhatnak tovább.
Mester és tanítványa mélyet sóhajtott, egymást kézen fogva követték Huntot a házba. A házigazda kirakott egy üveg ásványvizet az asztal közepére, és kiosztotta hozzá poharakat is. Teletöltötte az összeset, a sajátját kézbe vette, és szomjasan eltüntette. Hiába, a másnap erőteljes folyadékpótlást kívánt. Caleb komoran hátradőlt a székén, és a lányt nézve beszélni kezdett:
‒ Nem akarok a lelkedbe taposni Isabelle, de az apád az egyik hunyó. Edward White. 
‒ Ez nem új - válaszolt a nő helyett Northman. - A kedves papa sohasem szimpatizált Isabelle foglalkozásával, életmódjával. 
‒ Soha? - kérdezett vissza elhűlten Hunt. 
‒ Soha - erősítette meg immár Isabelle az információt. - Apám gorilláinak a kezéből szedett ki Marc, ekkor először találkoztunk. Megmentette az életemet, szó szerint. 
‒ Mit vétettél?
‒ Majd egyszer elmesélem, ha lesz rá időnk. Az a lényeg, hogy amíg az üzleti és egyéb ellenfeleit ritkítottam, hagyott futni. De miután a lekötelezett üzletfelei is terítékre kerültek, hát morcos lett. Ez mostanában csúcsosodott ki igazán. 
‒ Értem. De a szar híreimnek még nincs vége. Marc, emlékszel még Steven Morrisra?
‒ Nehezen tudnám elfelejteni. A mentorom volt. 
‒ Mi lett vele? - szólt közbe a lány, mert észrevette, hogy Northman arca még jobban elkomorodott. 
‒ Meghalt - nézett rá merőn Marc - Én lőttem le. 


‒ Na, ez a szarabb hír  - sóhajtotta Caleb. - Csak annyira hulla, mint Tyler Bones. 
‒ Nem ellenőrizted? - kérdezte megdöbbenve Ms. White. - De hiszen...
‒ Nem tudta - vágott a lány szavába Hunt. - Egyszerű végrehajtóként a hátteret aládpakolják, ezt te is így tudod, ugye, Isabelle? Tudod, hogy kit és hol, a csapat az elemzők adatai alapján elmeséli a hogyant. Akció, aztán csók. Ha nem jön össze, akkor kinyírnak. A tanács nem arról híres, hogy ötszázszor megrágja, likvidáltasson-e valakit, vagy sem. Az elnök ugyan jó barátságban van az apáddal, de úgy tűnik, mégsem eléggé. Steven Morris az árnyékkommandó vezetője. Alá tartozik Tyler, a Dwayne-ikrek, és még néhány hasonszőrű kegyetlen vadállat. Az elnök már fél. Méghozzá olyannyira, hogy bárkit odadob azért, hogy lekösse Morrisék kapacitását. Edward White Isabelle White halálát akarja, Steven pedig Marc Northmanét. Gyakorlatilag, semmi esélyetek. 
‒ Szuper - válaszolt töprengve Northman. - És vajon, mióta létezik tanács a tanácsban, vagy cég a cégben? De főleg, miért? 
‒ A franc se tudja - felelte Caleb. - Ha minden likvidálásra megjelöltnek felajánlották ezt a lehetőséget, akkor jó nagy szarban vagytok, helyesebben, vagyunk. Tyler Bonesnak nyilvánvalóan nem én vagyok a kedvence. A kérdés az, hogy mit kell ahhoz véteni, hogy megkapjam a bélyeget? Hiszen, igazából ti sem tudjátok, hogy miért pont most?
‒ Ráadásul, ha belőlük lett a tanács árnyékkommandója, akik egyébként is túl kegyetlenek, irányíthatatlanok voltak, vajon mi rá a garancia, hogy ezentúl engedelmesek lesznek? - kérdezte White.
‒ Mi vagyunk az irányíthatók, bébi - simította végig a lány arcát Northman. - Erős a gyanúm, hogy őket csak ellenünk vetik be. Calebnek igaza van. Gyakorlatilag, tényleg semmi esélyünk.  
‒ Akkor? 
‒ Menjünk, csomagoljunk össze és húzzunk el innen! Legalább Calebnek ne essen baja! Főként, miattunk ne. 
Isabelle egyetértően bólintott, és Marc nyomába szegődött. 
Northman a szobában kinyitotta White sporttáskáját, kivette belőle a fegyvereket, majd néhány saját ruhadarabját a lányé mellé szórta. A tanítvány a másik táskába a pisztolyokat, késeket, lőszereket rakta be.
‒ Elmondod? - kérdezte a lány.
‒ Mit? - adta az értetlent a mentor.
‒ Morrist… 
‒ Miért is ne? - hangzott a férfi ingerült válasza. - Hiszen a tanítványom vagy, nem árt, ha tudod, mire figyelj, ha parancsot kapsz! Ha messziről is kell végrehajtanod, odamész, és ellenőrzöd. Ha totál véletlenül belezuhant a folyóba, akkor utánavetődsz és megbizonyosodsz. De az a leghelyesebb, ha eleve a fejét veszed célba.
‒ Én nem hibáztatlak… - kezdte Isabelle a mondanivalót, de Marc olyan gyilkos pillantással méregette, hogy a lány inkább elharapta a megkezdett mondatot.
Northmannek egy arcizma sem rándult, amikor megszólalt:
‒ Nem kell a szánalmad, a sajnálatod, de még csak a megértésed sem! Ahogy az sem érdekel, mit gondolsz arról, hogy mennyire szúrtam el a Morris elleni akciót! - fordított hátat ismét a mentor a tanítványnak. 
‒ Tényleg? - dühödött fel White. - Miért nem akarsz elengedni, ha nem bírsz elviselni?   
Marc nem válaszolt és továbbra sem fordult meg, ezért Isabelle dühösen odalépett hozzá és megragadta a karját. A férfi szembefordult vele, szürkéskék szeme a szokott közönnyel nézte a lányt. A tanítvány fel nem foghatta, hogy viselkedhet így, hiszen, amikor megállította az autónál, nagyon úgy tűnt, csak Hunt felbukkanása akadályozta meg, hogy a nyílt színen egymásnak essenek. Nem beszélve arról, amit akkor és ahogy mondott. Vajon, mi változott? 
Northman tovább pakolászott, mintha az lenne a legsürgősebb dolga. Isabelle - szinte szokásosan - meglehetősen messze volt attól, hogy lehiggadjon, elvégre Marc éppen levegőnek nézte. 
‒ Hozzád beszélek, az isten verjen meg! - ragadta meg a mentor karját ismét a lány.
Isabelle elengedte a férfit, hiszen látta a jelekből, most aztán sikerült jócskán túlfeszítenie a húrt. Northman látványosan mély lélegzetet vett, mozdulatai határozottan lassúak voltak, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem fordult és szembe nem került a hátráló nővel. Utánanyúlt, megragadta és határozott mozdulattal az ágyra lökte. Isabelle szinte abban a pillanatban talpon termett és ismét menekülőre fogta volna, de a férfi elkapta, magához rántotta és szorosan tartotta. Isabelle White úgy tett, mint aki enged, viszont amint a mentor került közelebb az ágyhoz, egy sokat gyakorolt fogással kirúgta Northman lábát, aki hanyatt esett a kusza ágyneműre, a nyitott táska mellé. A férfi vasmarokkal ragadta meg a lány mindkét kezét, így az vele együtt zuhant a takaróra. Marc a hátán feküdt, rajta Isabelle, a mahagóni hajzuhatag a férfi arcát csiklandozta, miközben a csokoládészín szemek fürkészve vizslatták a mentor szempillantás alatt megváltozott, immár távolról sem fagyos, sőt, leginkább őrülten lángoló tekintetét. A lány - egy életem, egy halálom alapon - megkóstolta a férfi száját. Northman keményen, szinte durván reagált, úgy szorította magához tanítványa testét, mintha azt akarná, hogy összeolvadjanak. Érzékien heves csókja Isabelle minden ellenállását, félelmét, akaratát megsemmisítve sodorta mindkettőjüket egyre közelebb a megoldást kínáló, mégis csak pillanatnyi felejtéshez vezető úthoz. Marc Northman ráfordult a hozzásimuló női testre, azonban e röpke közjáték hatására eszébe jutott, hogy mit kockáztat. Azt, hogy utolérik őket. Azt, hogy Isabelle Carmen sorsára jut. Azt, hogy immár sosem kapja meg, amire egyre jobban vágyott. Letaglózó módon kijózanító gondolatai hatására megállt, nyelt egyet, egy hosszú másodpercre engedte, hogy tanítványa meglássa a szemében a féltést, a vágyat és a lemondást, aztán felsegítette a megdöbbent lányt, és megszólalt:
‒ Nincs több időnk Isabelle, mennünk kell! Siess!