5. rész: A menekülés

Isabelle a földre esett, és egyetlen végtelen pillanatig azt hitte, Marc valóban lelőtte őt. De a nehézlégzést nem a szívébe fúródó golyó, hanem a férfi ránehezedő teste okozta. Pillantása találkozott a szürkés-kék szempárral, és minden a helyére kattant, mintha csak üzemmódot váltott volna az agya.

Újabb lövések hangzottak fel, átlyukasztva több helyen is az olcsó hotelszoba falát, beborítva őket tapétadarabokkal. Mentora a testével takarva húzta be őt az ágy mögé, majd Isabelle érezte az ujjai közé csúsztatott pisztolyt. A földön lapulva várták a golyózápor végét, ám akkor egy kézigránát repült be az ablakon. Egyszerre mozdultak az ágymatracért és épp az utolsó pillanatban sikerült magukra rántani, mielőtt a fülsüketítő robbanás ripityára zúzta volna a helyiséget.

Egymás után léptek be a füstölgő romok közé a talpig feketébe öltözött fegyveresek. Csizmáik alatt ropogtak a törmelékek, egyre közelebb és közelebb. Isabell csuklója köré ujjak szorultak, mire Northmannel együtt ugrott fel, lelökve magáról az elszenesedett ágybetétet és célba vette a hozzá legközelebb álló fickót. Egyetlen pontos lövés a sisak és a ruha gallérjának találkozásához, és máris spriccelt a vér. Nem várta meg, míg a hulla a földre zuhant, már fordult is a másik felé.

Marc keze ugyan megégett a robbanás okozta tűzben, a fájdalom mégsem hátráltatta. Egymás után hullottak el támadói Glockjától, miközben fél szemmel Isabelle-t figyelte. Még a halál közelében is élvezettel nézte a nőt ölés közben, aki abban a pillanatban hajolt le és kapott fel egy gépfegyvert az egyik halott pasas mellől. Vékony ujja a ravaszra siklott és már sorozta is a kidőlt ajtón belépőket. Miután Northman tára is kiürült, követte a nő példáját, és a szerzett fegyverrel tört utat magának az utcára, ahol még mindig egy tucatnyian támadtak rá.

Oldalra vetődve tért ki a golyók elől, gurulás közben kioldva a kézigránátot, majd a tömeg felé hajította. A robbanás nyomán lángcsóvák csaptak az ég felé, betörtek az ablaküvegek és jó néhány autó riasztója is beindult.

– Isabelle! – kiáltotta el magát Marc, és felpattanva a földről az egyik épen maradt gépjármű felé kezdett rohanni.

Éppen beindította a motort, amikor a nő beesett mellé az anyósülésre. Csupasz lábai feketék voltak a koromtól, míg pólóját hatalmas vérfoltok borították.

– Jól vagy? – kérdezte tőle Northman, mire Isabelle bólintott.

Marc ekkor felbőgette a motort, füstölgő gumikkal kikanyarodott az útra, majd rátaposott a gázra. Pillanatok alatt ötödik sebességbe váltott, és több mint kétszázzal repesztették végig a pályán.

– Kik..voltak…? – nyögte rekedten a nő.

– Még nem tudom – felelte rá sem nézve a férfi.

– Értem?

– Inkább értünk.

– Miért? – folytatta a faggatózást Isabelle, de mentora nem válaszolt. – Marc – ragadta meg a karját, mire a férfi felsóhajtott.

Isabelle-nek feltűnt, hogy Northman háza felé száguldanak. A férfi égett keze erősen markolta a sebességváltót. A ház sötét volt, amikor megállt előtte az autó. Marc csak egy pillantást váltott a lánnyal, aki már ebből is tudta, hogy mi következik. Kibiztosította a zsákmányolt géppisztolyt és a hátsó ajtóhoz indult. A férfi elölről ment be a házba. Teljes sötétség volt, egy nesz sem hallatszott. Northman ért először a hálószobába. Carmen az oldalán feküdt, testének körvonalai tisztán kivehetőek voltak az ablakon beszűrődő holdfényben. Úgy tűnt, a nő nyugodtan alszik, de ahogy a mozdulatlan alakot nézte, Marcot egyre inkább a hatalmába kerítette a balsejtelem. Nyelt egyet, odalépett az ágyhoz és megérintette a nőt. Carmen bőre hideg tapintású volt, a férfi sóhajtott egyet és felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló kislámpát. A vértől tocsogó lepedőn elrendezett pózban feküdt az összevissza vagdalt test, Northman bénultan bámulta a felületes, mégis nagy fájdalmat okozó sebeket, aztán a tüdőt átszúró, végzetes döfést. A fodrász által gondosan kócosra igazított haj a kín verejtékétől összetapadva simult a nő fejére. Arcán látszott az utolsó pillanatok fájdalma. Marc átvizsgálta, majd a takarót visszahúzva, letakarta a holttestet. Isabelle megdöbbenve, leeresztett fegyverrel állt mögötte. A férfi határozottan, mégis gépiesen mozogva ment át a nappaliba, magához vette a tabletet, és rácsatlakozott a ház kamerájára. A négy feketeálarcos a felvételen rögzített idő szerint ugyanakkor hatolt be az épületbe, amikor Marc odaért Isabelle szállodájához.

A tanítvány a férfi válla fölött nézte, ahogy a behatolók nesztelenül körülvették az ágyat és kirángatták onnan Carment. A nő védekezett, kiosztott néhány ütést és rúgást, de aztán legyűrte a túlerő. A támadók leszaggaták róla az alváshoz viselt, kényelmes pólót, a kamera látószögébe vitték, és módszeresen elkezdték kínozni. Nem akartak semmit megtudni tőle, teljesen tisztán látszott a szándék. Nem volt különösebb bajuk Carmennel, ő csak egy eszköz volt. A félreérthetetlen üzenethez a teste a levélpapír, a vére pedig a tinta.

Marc dermedtnek látszott egészen addig a pillanatig, amíg Ms. White a vállára nem tette a kezét. A férfi felnézett rá, a nő pedig az ajtó felé biccentve jelezte, ismét látogatóik vannak. Northman villámgyorsan elmentette a videót, a nadrágja derekába tűzte az eszközt, és bevitte a lányt az egyik gardróbnak tűnő helyiségbe. Kinyitotta az ablak melletti szekrényt, a hátsó borítást félretolta és beütött egy kódot. A másik falon megmozdult egy tolóajtó, amely mögött állványon fegyverek álltak, illetve a polcon néhány golyóálló mellény és hátizsák hevert. Northman intett Isabelle-nek, aki felkapott egy mellényt és teletömött fegyverrel, lőszerrel egy hátizsákot is. Mentor és tanítványa teleaggatta magát fegyverrel, majd elindultak kifelé.

A lány fel volt rá készülve, hogy ismét véres rendet vágnak a támadóik között, ezért úgy helyezte el a fegyvereket is, hogy kézre essenek, mégse akadályozzák se a mozgásban, se pedig a lövésben. Elég volt mentorára néznie ahhoz, hogy lássa, pillanatnyilag csak arra a feladatra koncentrál, hogy kijussanak, minden mást félrerakott. A gyászt, a dühöt és a bosszúvágyat is. A tanítvány meglepve konstatálta, hogy Marc nem a támadók felé indul, hanem lopakodva az oldalsó kijárathoz tart. A férfi óvatosan kinyitotta az ajtót, és úgy távoztak a házból, hogy sem a bentiek, sem a kint őrködők nem vették észre. A nővel a nyomában, Northman egy távoli autóhoz kúszott, feltörte és szorosan az üléshez lapulva elővett egy távirányítót. Az első gombnyomásra lezuhant a ház minden nyílászárójára egy rácsszerkezet, és öt másodperc múlva felrobbant az egész épület.

A kint maradt néhány feketeálarcos az épület felé rohant, a két üldözött pedig előkapta a fegyverét, és leszedték őket, mint az agyaggalambokat szokás.

Az utolsó elhulltával Marc Northman indított és elhajtott. Nem akarván veszélybe sodorni a csoportja többi tagját, illetve rokont, barátot, ismerőst, olyan ismeretlen úti célt választott, ahol egy ideig észrevétlenül meghúzhatják magukat.

Fél nap száguldás után Isabelle átvette mentora helyét a kormány mögött. Már sötét éjszaka volt, amikor megálltak egy motelnél. Northman félmeztelenül, az ágy szélén ült, az arcát a tenyerébe hajtotta, és visszagondolt az elmúlt harminchat óra eseményeire. Összerezzent, amikor az ajtó kinyílt, megfordult és kezében a fegyverrel, a belépőre célzott.

– Csak én vagyok – szólalt meg csendesen Isabelle, aki suttogva már egész tisztán tudott beszélni.

– Hol voltál? – förmedt rá a férfi, aki a zuhanyzás után üresen találta a szobát.

– Szereztem ezt-azt – mutatott fel egy megtömött nejlonzacskót, miközben mentorához sétált.

– Mégis, hogy szerezted? – pillantott végig Northman a nőn lévő új ruhákon.

– Loptam – felelte egyszerűen Isabelle, majd letérdelt a főnöke elé és a szatyorból elővett pár ruhaneműt. – Tudod, ahhoz is jól értek.

– Észrevehettek volna – morgolódott tovább Marc, és a pisztolyt maga mellé rakta az ágyra.

– Engem sosem kapnak el.

– Csak én.

– Ezért vettél magadhoz – eresztett meg egy halvány mosolyt a nő. – Akárhogy is, erre most szükség volt – mutatott fel egy kék tégelyt, melyre nagy betűkkel volt ráírva: aloe vera.

– Ezért nem kellett volna kockáztatnod! Ha megláttak…

– De nem láttak meg! – vágott Northman szavába Isabelle. – A sebed pedig elég csúnya – csavarta le a doboz tetejét, majd magához húzta a férfi sérült karját.

Gyengéden végigkente a hűsítő gélt Marc megégett bőrén, aki rezzenéstelen arccal meredt tanítványára. Elnézte annak finom mozdulatait, a koncentrálástól enyhe ráncokba szaladó homlokát, és melegség járta át fagyos, bosszúra szomjazó szívét.

– A te combod is megégett – törtek ki belőle önkéntelenül a szavak.

– Semmi komoly, ne aggódj! – simított végig utoljára a tűzpiros bőrön Isabelle, majd elengedte a férfi kezét.

– Mutasd! – utasította Northman, mire a nő felpillantott.

Pár másodpercig csendben néztek egymásra, majd Isabelle nagyot sóhajtva felállt és letolta újonnan szerzett farmerjét a főnöke orra előtt. A szürkés-kék szempár összeszűkült, de nem csupán seb körvonalait mérte fel.

– Mondtam, hogy nem nagy ügy – szólalt meg Isabelle és már nyúlt a nadrágjáért, de Marc elkapta a kezét, hogy megállítsa.

Ezúttal ő mártotta ujjait a zöldes színű gélbe és kente be a nő szintén forró, vöröslő bőrét. Miután végzett, visszacsavarta a dobozra a tetejét és a kezét nyújtotta a tanítványának.

– Bújj ki a nadrágból és feküdj ide mellém!

Isabelle szó nélkül engedelmeskedett, majd miután elhelyezkedett, keze ügyében a fegyverével ő is, Marc lekapcsolta a kislámpát.

Sokáig feküdtek némán, mozdulatlanul, de egyikük szemére sem jött álom. Végül a nő törte meg a csendet:

– Sajnálom, ami Carmennel történt – fordult a férfi felé a sötétben, kezét az övébe kulcsolta.

– Nem a te hibád, és bosszút fogok állni érte – ígérte csendesen, mégis dühvel telve Northman.

– Tudom. Én pedig segítek neked – szorította meg erősebben Isabelle az őt tartó kezet.

– Kénytelen vagy – felelte mogorván Northman. – Hirtelen fontos és sürgős lett, hogy kiirtsanak, mindkettőnket. Nem tudom megmondani, hogy mióta volt poloska a mobilomban. Ahogy annak a logikáját sem értem, hogy miért fenyegetőzött az elnök és csikarta ki belőlem a kezességet, ha most itt tartunk?

– A tégla egészen pontosan egy olyan ember, aki tudott az akcióinkról. Az egy jó kérdés, hogy a csoport tagja-e, vagy valahol a parancsosztogató szinten kell keresni? Az biztos, hogy útban vagyunk, mindketten.

– Az első elbaltázott akció majdnem az életedbe került. De kiügyeskedted magadat a kutyaszorítóból, bár azért pakoltunk alád némi segítséget, ez is tagadhatatlan. A másodiknál már biztosra akartak menni, csak hát Jones mégis csak pasasból volt, aki a veszély ellenére, azért az izgalmas nőt is meglátta Laurine-ben. A fedezetedet adó mesterlövész nem lőtt, ellenben te mégis végrehajtottad a feladatodat. A köreinkben köztudott volt, hogy Carmen akarja Warren Jones skalpját, mégis megkapta a parancsot, hogy engedje át nekünk. A rohadt életbe, csak a kérdőjelek szaporodnak, ahelyett, hogy már valami fény derengene!

– Próbáljunk aludni valamennyit, hogy tisztább fejjel, pihentebben tudjunk agyalni reggel!

– Igazad van, ez most tényleg nem segít – sóhajtott egy nagyot a férfi. – Van egy cimborám. Ügyes srác, és cseppet sem ijedős. Információt és fegyvereket is szerezhetünk tőle.

– Bízol benne?

– Mint magamban. Mint benned.

– Akkor jó, az elég – mosolyodott el jól hallhatóan Isabelle, kényelmesen elhelyezkedett az ágyon és perceken belül már aludt is.

Northman egy ideig hallgatta tanítványa légvételeinek hangját, majd őt is legyőzte a kimerültség.