20. rész: Végső búcsú

Marc Northman nem hagyta szanaszéjjel a levadászott testőr hulláját, hanem bevitte a vágóhíd épületébe. Hiába voltak jól képzettek az öreg White emberei, Northmannel szemben akkor is, közel esélytelenek. A férfi bevitte a vallatóba a holttestet, Morris és Bones közelében egyszerűen csak elengedte, majd a másik kettőt is a kupacba rakta.

Amikor végzett, vett néhány mély lélegzetet és a hátsó kijárathoz ment. Isabelle lövésre kész fegyverrel fogadta, de amikor meglátta, nem tudott tovább uralkodni magán, felzokogott. Marc elvette a kezéből a pisztolyt, lezárta Caleb szemét, aztán felsegítette a lányt. Magához húzta és egy ideig hagyta, hogy sírjon. Amikor úgy érezte, hogy tanítványa nagyrészt már megnyugodott, megszólalt:

– Mennünk kell. Minél előbb, annál jobb. Nem tudhatjuk, hogy a testőröknek be kell-e jelentkezniük, és ha ez nem történik meg, apád nem küld-e újabb embereket?

– De, Caleb… – csuklott el Isabelle hangja.

– Segített, pedig pontosan tudta, nincs sok esélyünk. Nem akart meghalni, de kimondottan dühítené, ha hiába történt volna.

– Akkor?

Northman kivitte magával a lányt az autókhoz. Hunt kocsijából átpakoltak mindent abba, amellyel menni szándékoztak. A két megrongáltat Marc üresbe rakta, a bejárat elé tolta, majd beült Caleb Fordjába és betolta vele a másik kettőt az épületbe. A vallató láncainál állította meg őket, majd az egyik csomagtartóban talált gumicső segítségével gyakorlatilag teljesen szétlocsolta mindkettő üzemanyagtartályából a benzint. Miután ezzel végzett, a Forddal a hátsó kijáraton betolatott. Elhunyt barátját beültette a kormány mögé, aztán visszament a vallatóhoz. Az árnyékok és Edward testőreinek üzemanyaggal lelocsolt maradványait meggyújtotta, így azok rövid időn belül lángolva égtek. Northman szemügyre vette a falon körbefutó csöveket és, ahogy számított rá, talált gázvezetéket is. Sietősen megfordult és kiment a helyiségből. A Ford üzemanyagtartályából is jócskán locsolt az autó karosszériájára, majd kiment a másik kocsi mellé, Isabelle kezébe nyomta az egyik pisztolyt, ő is lövésre emelte a sajátját, és egyszerre húzták meg a ravaszt. A háromnegyed részben üres benzintartály azonnal berobbant, és miután az ajtón keresztül immár csak a magasra csapó lángokat látták, beültek a járgányba és elhajtottak.

Már elég messze jártak, amikor robbanás döreje hallatszott.

Isabelle Marc felé fordult, aki továbbra is az utat nézve megszólalt:

– A vágóhíd gáztartálya. Épületen belül volt. Mire bárki is odaér oltani, nem biztos, hogy meg tudják fejteni, hogy mi történt.

– Calebet akkor is el kellett volna hoznunk – nézte dühösen a lány. – Neked nem fáj, hogy a gyilkosával együtt égett el?

A férfi beletaposott a fékbe, az autó keresztbeállt az úton, de Northmant nem érdekelte. Megragadta White csuklóját és magához húzta. Isabelle szinte fázott a pillantásától, hiszen az metsző, jéghideg és dühös volt.

– Gondolod, nekem mindegy? A barátom volt, talán az egyetlen. Ha nem tűnt volna fel, amennyire lehetett, elszeparáltam!

– És szerinted, ez volt a legtöbb, amit tehettél?

– Szerintem? A jelen körülmények között, igen – Northman álkapcsa megfeszült a visszafojtott indulattól, elfordította az indítózárban a kulcsot, amikor a lány odanyúlt és levette a gyújtást. Marc kilökte az ajtaját, szinte kirobbant az autóból, hosszú léptekkel megkerülte a járművet, feltépte a másik ajtót és kirángatta a lányt.

– Mi a szart akarsz tőlem? – penderítette a karosszériához a megdöbbent és talán kissé ijedt tanítványt. – Sajnálom, de nem tudom meg nem történtté tenni! – A férfi a kezébe vett egy tincset a mahagóni hajzuhatagból és elkerülve a csokoládészín szemek vizsgálódó pillantását, lehajtott fejjel, sokkal halkabban, mintha kizárólag a hajfürtnek mondaná, folytatta:

– Hagyj békén egy kicsit, kérlek! Végem van. Belém égett. Sosem fogom elfelejteni. Megbocsátani sem – aztán ismét a lány arcába nézett, és merev arcvonásokkal folytatta: – Neked sem.

– Nekem? – sikoltott a tanítvány. – Nekem mit nem tudsz megbocsátani? Azt, hogy szóba hoztam Calebet? – ütötte vállon a férfit dühében.

– Nem – fordult el lassan Northman. – A fájdalmat. A pokol tüzét. A kínokat. Az érzelmeket. A féltést. A nyugalmam elvesztését. A fontosságodat.

A mentor nyelt egyet, ellépett volna a nőtől, de az megragadta a karját. Amikor Northman visszanézett rá, Isabelle vadul nekiesett, ajkával, mint egy szomjazó, tapadt a férfi szájára. Marc teste szinte önkéntelenül válaszolt, visszafordult a lány felé, aki csak egy gyors pillantást vetett az arcára, és letépte róla a pólót. A mentor önuralma és józansága azonnal odalett, így gyakorlatilag rávetette magát Isabelle-re. Marc keze alatt is hasadt a ruha anyaga, hiszen minden vágya az volt, hogy a saját meztelen bőrén érezze a lányét. White mentora nyaka köré fonta a karját és olyan szorosan hozzátapadt, ahogy csak tudott.

Miután a rongyokat eltávolították egymás testéről, a férfi az egyik karját az autó tetejének élére fektette, hogy annak dőlhessen a tanítvány. Immár mindketten nappali fényben vehették szemügyre egymás felsőtestét. A lányé is tiritarka volt, de Marcé még mindig erőteljes sötétlila színekben pompázott. Isabelle elborult tekintettel nézte az ütlegek nyomait, hiszen a férfi nagyrészt miatta kapta azokat. White gyengéden végigsimogatta a vérömlenyek kontúrjait, óvatosan megcsókolta őket, Northman pedig mélyről lévő sóhajokkal jelezte, hogy tetszik neki a gyógymód. A férfi nem sokáig maradt tétlen, hiszen kényeztetni akarta a nőt, végre szabadon, sürgető idő, vagy zavaró körülmények nélkül. A gondolat éppen csak bevillant Marcnak, máris magához vonta Isabelle-t, kinyitotta az autó ajtaját, és betessékelte az ülésre. Hátulról előkotort mindkettőjüknek egy-egy pólót, majd visszament a sofőroldalra, beült, és csikorgó kerekekkel elindult. 

– Hová is sietünk? – kérdezte a kissé csalódottnak rémlő lány.

– Sürgős dolgunk van, és bár tényleg kietlen, kihalt ez a környék, talán mégsem az út közepén kellene szeretkeznünk – pillantott tanítványára a kérdezett.

– Nincs nálam a sminkkészletem – válaszolt valami egészen oda nem illőt White.

Marc egészen meghökkent, pár másodpercig eltartott, amíg megemésztette, amit hallott, hiszen tudomása szerint az ő fejét ütötték, nem a lányét, márpedig, eléggé úgy tűnt a témaidegen kijelentésből, hogy Isabelle valamiért félrebeszél:

– Baj van? Rosszul vagy?

– Nem, semmi bajom.

– Akkor, miről beszélsz? Egyáltalán, hogy jön ez ide?

– Feltételezem, némi halvány fogalmad van a környékről, ezért valami motelba száguldunk. A piperekészletem meg azért hiányzik, mert pár kiló alapozóval, talán vállalható kinézetet tudnék varázsolni, mindkettőnknek, hogy ne legyünk annyira feltűnőek – hajtotta le a napellenzőt a lány és alaposan megnézte a tükörben az arcát. 

Northman – az előző órák feszültsége és az átélt veszteség óta először – önkéntelenül is elmosolyodott, amikor válaszolt:

– Amikor Calebnél voltunk, mesélt nekem egy messze-messze tanyázó, ellenben a belügyminiszterhez közelálló fazonról. Felvette vele a kapcsolatot és abban egyet is értettek, hogy a fejétől bűzlő hallal nincs mit tenni. Edward White, vagy a tanács jelenlegi elnöke kimondottan nem kívánatos személy a továbbiakban. Főleg, nem a tanács élén. Viszont, a figura tudna a problémamegoldókkal mit kezdeni, akár legális keretek között is. Jeff Holden Hunt monológja után eltöprengett, és ígért némi segítséget. Caleb – amikor éppen nem az elnök asszisztensnőjét tette boldoggá információszerzés közben, vagy a motorját bütykölte az udvaron – ezt készítette elő. Most oda döngetünk. Jópofizni nem kell senkivel, csak mi ketten tudtunk a helyről Calebbel. Kaja, folyó hideg- és meleg víz, ágy, gyógy- és kötszerek, műholdas telefon, és néhány számítógép van már a sufniban. 

– Sufni?

– Na, jó, nem az. Ott nyugiban lehetünk egy kicsit. Smink sem kell. Ruha is csak néha – lágyult el Marc időnként pengeéles, borzongatóan fagyos tekintete. 

Több mint két órája száguldottak, amikor Northman hirtelen bekanyarodott egy kerítéssel, szögesdróttal körülvett betontömbhöz, amelyre a magasfeszültség piktogramja volt festve, miközben a felirat felhívta a figyelmet a biztonsági távolság betartására. Isabelle döbbenten nézte, hiszen a méreteiből ítélve, talán hason csúszva lehetett is benne közlekedni. Viszont, a kerítés tetejére telepített kamerák azt mutatták, hogy feltehetően van valami érdekesség a rácson belül, még ha ránézésre nem is látszik.

Marc előkapott egy – White számára ismeretlen – kütyüt, az felvillantott a képernyőjén néhány képet, majd a férfi beütött egy kódot. A drótkerítés szikrázott egyet, majd kinyílt. Aztán egy, eddig valóban tökéletesen észrevehetetlen ajtó belecsusszant a tömb falába, Northman óvatosan rámanőverezett egy süllyesztett rámpára, a férfi leállította a motort, az ajtó pedig súrlódás közben halkan sziszegve, becsukódott mögöttük. Egy szemvillanásnyi időt töltöttek teljes sötétségben, aztán felkapcsolódtak a lámpák.

Northman az immár tökéletesen felismerhető liftajtóhoz lépett, az ujjlenyomatával azonosította magát, mire az kinyílt. Már lefelé tartottak, amikor Isabelle a döbbenettől nagy nehezen szóhoz jutott:

– Mi az öreg ördög ez? Atombunker?

– Nem feltétlenül, bár állítólag, akár arra is használható lenne. A fejesek egyik titkos kis rejtekhelye.

– Ha ez az, aminek látszik, és aminek nevezed, akkor Caleb roppantul felizgathatta a dumájával ezt a Holdent, vagy kicsodát.

– Valóban. Elvileg a kormány szolgálatában állunk, bár ezt azért nem sokszor mondták ki hangosan sehol. Viszont, a közelmúltban az elnök úr és az apád elkezdte a magáncéljaira használni az apparátust, ami erősen csípte azon kevés fejes szemét, akik egyáltalán tudtak a programról. Caleb lepedőakrobatika közben szembesült a valósággal, de becsületére legyen mondva – legalábbis, ezzel dicsekedett maximális önelégültséggel és tele szájjal – a teljesítményén abszolút nem volt érzékelhető a döbbenet. Nekiállt keresni, kutatni, aztán felvette a kapcsolatot Hayes-szal és Holdennel. Apád és az elnök közötti összetűzés, később a kirobbant konfliktus kellemesen eltussolta a csípett szemű fejesek ellenlépéseit. Hunt azért ugrott be árulóként a folyamat sodrába, hogy nagyjából képe lehessen arról, amit néhai mentorom is feszegetett.

– A csoportosítás. A velem- és ellenem tábor – mondta ki a lift megállását jelző kattanással egy időben a nő.   

Northman csak helyeslően bólintott, aztán kézen fogta tanítványát, és bevezette a fürdőbe. Már éppen magára akarta hagyni a lányt, amikor az rákulcsolta a karját a nyakára és belelehelte a szájába:

– Ne szökj meg! Maradj velem!

A mentornak nem kellett kétszer mondani, magához húzta a nőt, hevesen megcsókolta, közben biztos kézzel, ámde a ruhákat nem kímélve vetkőztette. Isabelle vágyakozva, odaadóan viszonozta a gyengédséget, aminek az lett az eredménye, hogy a zuhanyfülke falához tántorodva, véletlenül meghúzva a zuhanykart, megnyitották a vizet. A zuhanyrózsa által kellemesen szétszórt, langyos víz záporozott rájuk, de így is pillanatok alatt bőrig áztak. Northman lehúzta a nőről a pólót, ami cuppanva landolt a zuhanytálcában. Hasonló hangot kiadva, hamarosan a férfié is ott kötött ki. A farmernadrágokkal azonban már nem volt ennyire egyszerű a dolguk, hiszen a nedves anyag elnehezült, tapadt. Miközben csókolóztak, a farmernadrágos akadályokat is elhárították, mindkettő a pólók mellé került. Összesimultak, és míg a lány keze könnyed érintéssel simogatott, addig Marc erőteljes, széles tenyere, enyhe nyomással ráfeszült Isabelle porcikáira, mintha le akarná törölni az imádott testet még mindig színesítő ütések foltjait. A simító mozdulatokat követte a férfi szája is, így a tanítvány néha el-elakadó, máskor felgyorsuló légvételei bizonyították, jó úton jár.

Isabelle White talán csak pillanatokra vette fel a passzív szerepet, akkor is csak azért, hogy végre gondtalanul kiélvezhesse mentora hozzáértését. Ami felől az előző éjszaka óta egyébként sem volt kétsége, hiszen a pasas minden mozdulatán akkor is átsütött a vágy, amikor fékeznie kellett magát és kontrollálni volt kénytelen az összes rezdülését.

Most azonban Marcot a fájó bordái sem fékezték, gyakorta ritmust váltva szerette Isabelle-t, aki teljesen ráhangolódva, hol vadul elébe ment a megkezdett mozdulatnak, hol pedig lassan, mélyen, tökéletesen kiélvezve a pillanatot varázsolták el egymást.

Tisztálkodás és némi pihenés után az ágyban folytatták az idegnyugtató, stresszoldó, összetartozást elmélyítő tevékenységet, majd egymás karjában, összesimulva, nyugodtan elaludtak.

Reggel Isabelle arra ébredt, hogy Marc már nincs mellette. Magára tekerte a takarót, és elindult, hogy megkeresse a férfit. Northmant egy monitor előtt találta, amelynek fekete képernyőjén fehér betűkkel, rövid üzenet virított:

Köszönöm az információkat, ha bármiben tudok segíteni, szóljanak! Részvétem Hunt miatt. Pihenjenek, regenerálódjanak! Éppen az imént azonosították önöket is, mint a vágóhídi robbanásos baleset eddig ismeretlen áldozatait. Amint kicsit helyrerázódtak, használják ki, hogy halottak!  JH. 

19. rész: Veszteség

Isabelle White éppen azt nézegette, hogy miként is tehetne szert arra a bizonyos gyors golyóra, amikor Hunt erőteljesen magához vonta. A lány már éppen azon volt, hogy irgalmatlanul odahat az áruló férfiasságára, amikor Caleb hozzásimult és fojtott hangon a fülébe suttogta:

– Ha most a kasztrálásomon gondolkodsz, akkor ideje, hogy tudd, nem a farkam nyomja a derekadat. Amit érzel, attól csak akkor ficánkolj vagy hangoskodj, ha tényleg meg akarsz halni. Tehát, tedd hátra a kacsódat, a kezedbe nyomom, amire vágysz. Nem biztos, hogy én is arra vágyom, hogy itt és most azt markolászd, de apróságokkal nem foglalkozunk – hallatszott a visszafojtott vigyor a férfi hangján. – Csőre töltöttem, kibiztosítottam. Gondolom, nem kell azon tépnem a számat, hogy egyetlen dobásunk van, az is csak addig, amíg a faterod ide nem ér.

– Miért higgyek neked? Mi van akkor, ha nincs megtöltve, és Morrisékkal együtt majd jót röhögsz rajtam?

– Kockáztass, úgysincs más választásod!

– Tényleg nincs. De, ha átvertél, nem sokáig fogsz vigyorogni, erre megesküszöm!

– Tudom.

– Terv?

– Majd alakul. Improvizálunk. De amennyire csak lehet, egyértelmű leszek, szivi. Most viszont, különösebben ne viruljon a fejed, mert nincs rá okod. Menjünk!

Caleb Hunt tehát bevonszolta a vallatóba a lányt, megvárta, amíg Marcot is odaviszik, aztán szövegelni kezdett.

Morriséknál érzelmek széles skáláját sikerült a dumával elérnie, hiszen Steven és bandája hol üdvözülten vigyorgott, hol lilára váltott fejjel dühöngött.

Caleb, amikor félresöpörte Isabelle haját és ráhajolt a nyakára, szinte a bőrnek suttogta az instrukciókat, mindeközben Northmant fixírozta. A kevésbé beavatottak úgy látták, hergeli a másik férfit, ezért az árnyékok kárörvendően, gyanútlanul és leplezetlenül vigyorogtak. Nem sokáig, hiszen eldörrent a két lövés. 

Marc Northman őrei a Dwayne-ikrek voltak, akik azonnal meghaltak, hiszen Isabelle és Caleb halálosan pontos volt. A lány mentora villámgyorsan reagált, és magához vette a két elhunyt fegyverét. Az eseményeket lövésekkel indító két vakmerő szinte nem is foglalkozott azzal, hogyan találták el célpontjaikat, máris módosítottak a célon. Immár teljesen nyíltan, egymás mellett állva szegezték pisztolyaikat Tylerre és Stevenre. Az elnöki szék várományosa, illetve helyettese, kerülve a hirtelen mozdulatokat megvált a saját fegyverétől. Megadóan emelték fel kezüket, amíg Northman és White lövésre kész pisztollyal tartották sakkban őket, Hunt átkutatta, majd megbilincselte mindkettőjüket. Caleb begyűjtötte a laptopokat, és kivitte a parkoló autókba őket. Lepattintotta az össze kocsiról a nyomkövetőket, hiszen nem tudták pontosan, mikor érkezik Edward White, és bár az erőviszonyok közel kiegyenlítettek voltak, ráadásul a meglepetés ereje is az oldalukon állt, váratlan eseményre, gyors távozásra is fel kellett készülniük.

Amint visszaért a vallatóba, Caleb érdekes helyzettel találta magát szemközt. Northman Steven Morris szájához tartotta a kihangosított telefont, míg Isabelle Tyler Bonest bírta néma csöndre, hiszen ráutaló magatartása egyértelmű volt, a férfi álla alá döfött, kibiztosított stukker ékesebben és érthetőbben beszélt minden szónál. 

A telefonból Edward White hangja hallatszott, amint éppen utasításokat osztogatott:

– Az embereim már elindultak a foglyokért. Nagyon sajnálom, hogy nem az előre megbeszélt terveink szerint alakulnak a dolgok, de képtelenség elszabadulnom. Ha úgy gondolod, Steven, ti is velük tarthattok, és akkor csak a helyszín változik, a többi ugyanaz marad. Ellenben, ha úgy döntesz, hogy lemondasz a lehetőségről és inkább nekiálltok máris a tisztogatásnak, azzal sincs problémám. Az akcióért járó lóvét viszik a fiúk, azt természetesen azonnal megkapjátok.

Marc nem finomkodott, rányomta egy kicsit egykori mentora torkára a kést, így a bőrbe maró penge megmotiválta Stevent, aki saját magának is megtette azt a szívességet, hogy nem beszélt hülyeségeket:

– Köszönöm, Mr. White. Megbeszélem a fiúkkal, hogy mi legyen, és annak megfelelően fogunk cselekedni.

– Rendben, Steven. Csak gondoltam, szólok a programváltozásról. Viszlát! – szakította meg a vonalat választ sem várva, Edward White. Ebből is látszott, Morrisék mindenképpen a szolganéphez tartoznak, a gazdit csak addig érdekelte az egész bagázs, amíg a feladatot végre nem hajtották. 

Marc és Caleb visszavitték, majd bezárták a cellába Bonest és Morrist. Hunt – lévén, neki volt a legcivilizáltabb kinézete – autóba pattant és a legközelebbi településről hozott ennivalót és ruhát. 

Legyűrve a késztetést és ellenérzéseiket, a három problémamegoldó mégsem a szabadban evett, hiszen White gorilláinak érkezéséről nem tudtak pontos információt. Kár lett volna elcsúszni ezen a banánhéjon, mert bár nem volt biztos, hogy Edward testőrei tudták, hogy a foglyok hogy néznek ki, azért a szabadlábon lófráló Isabelle meglehetősen gyanús lett volna. 

Evés után úgy döntöttek, ideje tervezni és megbeszélni a továbbiakat. Caleb Huntnak volt a legtöbb információja, így ő beszélt:

– Nagy kár, hogy Edward White személyesen mégsem jön ide – sóhajtotta a férfi. – Nem lett volna hátrány legalább az egyik szálat teljesen elvarrni, hogy utána tudjunk foglalkozni a másikkal. Az elnök és White ugyanazt akarja, ezt ti is hallottátok, még Morris szájából. Az, hogy nem vagytok hullák, nem jelenti azt, hogy szabadon grasszálhattok, esetleg van még melótok is. Viszont, az nekem sincs, amióta negyvennyolc, vagy annál is kevesebb óra alatt nem hajtottam végre a feladatot. Tehát, én is számíthatok valamelyik ex-kollégára, aki az én holttestemen keresztül kívánna feljebb lépni a ranglétrán. 

– Megérte? – tette fel a kérdést Isabelle, miközben vizsgálódva nézte Calebet. 

– Mindenképpen. Ha az elnök a puszipajtásai kénye-kedve szerint ugrál, és a kérésükre hajlandó likvidáltatni a legjobbjai egyikét-másikát, ott baj van. Ha nem kapott észbe időben, akkor azért, ha pedig Edward papi ennyire fontos neki, akkor azért. Ha nem tudott az árnyékkommandó létezéséről, az elég nagy baj, ha meg tudott, akkor az még nagyobb. Ez már akkor sem tetszett, amikor még oda sem értetek hozzám; de igazán akkor érlelte meg az elhatározásomat, amikor elfilozofáltam az összefüggéseken is. 

– A továbbiak? – tette fel a gyakorlatias kérdést Northman.

– Tyler Bones az enyém, remélem, nincs ellenvetésetek. Már egy ideje így kellene lennie, de most valóban meghal. Igyekszem az agyamnál maradni, de nem golyót kap, az biztos. Közelről és tevékenyen fogok megbizonyosodni róla, hogy tényleg felfordult. Esetleg, Isabelle – nézett jelentőségteljesen a lányra Hunt – ha akarod, beszállhatsz. 

– Álljak neki farigcsálni? 

– Ha attól úgy érzed, hogy jobb lesz, igen – maradt komoly a férfi arca. 

– Mert neked jobb lesz, ha milliméterenként hántod le a bőrt és a húst arról a vadállatról? 

– Igen, jobb lesz – jelentette ki igazán meggyőzően Caleb. – Sőt, Marcnak is jobb lenne, de abban nem vagyok biztos, hogy a szemed láttára bevállalná. Még a végén belelovalnád magad mindenféle marhaságba.

– Mire gondolsz?

– Éjszaka mintha kicsit érzékeny lettél volna... – mondta Hunt, de nem fűzött további kommentárt az elhangzottakhoz, hagyta, hogy a lány elgondolkodjon. Isabelle White azonban nem gondolkodóba zuhant, hanem dühös lett. 

– Te tényleg nézted, ahogy mi... – váltott vörösre, aztán falfehérre a nő arca. 

– Nem, szivi. Azt csak hallgattam. Muszáj volt, mert, ha színészkedtél is Boneséknak, azért jócskán kétségbe voltál esve. Sokféle forgatókönyvvel dolgoztam, de egyikben sem szerepelt az, hogy kinyírod, vagy kinyíratod magadat. Nyugtasson a tudat, erősen reménykedtem benne, hogy nem kell bemennem. 

– Akkor...

– Igen. Pontosan ezért meséltem el Morriséknak, hogy amíg előbb sokkot kapnak, majd kárörvendenek, legyen időnk cselekedni. Mivel benned kicsit bizonytalan voltam, ezért teregettem ki a kártyáimat, miközben jöttünk a zuhanyzóból visszafelé.

– És Marc?

– Northman ismer. Pontosan tudta, hogy Carmen halálát soha nem bocsátom meg az árnyékoknak. Nincs az a pénz, nincs az a pozíció.  

– Megbeszéltétek?

– Részletesen nem. Az biztos volt, hogy utolérnek és elkapnak titeket. Rengeteg kockázat volt benne, és még most sem ismerjük az összes változót az egyenletből. Az elnök kezdetben csak kedvezni akart az apádnak. Amikor másodszor sem jött össze, hogy „akció közben” elpatkolj, kicsikarta a mentorodból a kezességet. Odadobta Marcot is, valószínűleg azért, mert az akció vezetőjeként, a mentorodként hamar rájött volna, hogy nem szúrtad el, hanem csapdába csaltak. Amikor az elnök tudomást szerzett az árnyékokról, nem simán félt, hanem egyenesen rettegett. Ettől függetlenül, nem hinném, hogy bármelyikünket is át kellene hatnia  a megbocsátásnak vele kapcsolatosan.

– Morris?

– Gyűlöli Marcot. Amíg él, fenyegetés. Vele és Tylerrel addig kell végeznünk, amíg ide nem érnek Edward emberei.

Isabelle csak bólintott egyet, de már nem szólt semmit. A két férfi átment az árnyékok privát szobájába, átkutatták, és a talált, hasznosnak ítélt tárgyakat, gyógyszereket, kötszereket kettéosztották, majd bepakolták abba a két autóba, amit a későbbiekben használni szándékoztak. A többi járművet mozgásképtelenné tették, aztán visszamentek az épületbe.

Elsőként Tyler Bonest vitték át a vallatóba. Ott a fémasztalra szíjazták, majd Northman elment Steven Morrisért. Bones félelemtől dermedten nézte, ahogy Marc mindenféle különösebb kegyetlenség nélkül ejtett egy mély és erősen vérző sebet egykori mentora nyakán, majd a lábánál fogva, fejjel lefelé, fellógatta a lánccal. Tyler ugyanúgy tisztában volt az elkövetkezőkkel, mint az ordító Morris. A testhelyzet eléggé életellenes hosszútávon, hiszen a vér az agyból nem tud visszajutni a szívhez. Leáll a légzés, összeomlik a keringés és végül bekövetkezik a halál. A folyamatot csak meggyorsítja a vérző seb. A jó helyre küldött golyónál mindenképpen kegyetlenebb vég.

Miután Steven Morris végképp elcsendesedett, Hunt kezelésbe vette Tylert, méghozzá nem akárhogy. Elővette a tabletet, levette róla a hangot, és mozzanatról-mozzanatra ugyanazt művelte Bones-szal, amit a férfi a felvételen Carmennel.

A műveletet egyedül Isabelle nem volt hajlandó nézni, a két férfi már nem engedte meg magának azt a luxust, hogy ne győződjenek meg róla, Morris és Bones valóban befejezte földi pályafutását. 

Már majdnem végeztek, amikor pár pillanat különbséggel, éppen ezért, közel dupla zajhatással, hirtelen, két lövés dörrent. Northmant éppen csak megelőzte az ajtónyílásban felbukkanó, Edward White tenyészetéből származó, humán gorilla. A behatoló a halálos találat folyományaként még földet sem ért, amikor felbukkant egy másik böhöm. Hunt nem teketóriázott sokat, amint kibukkant a fedezékből az ellenfél feje, lőtt. A találata tökéletes volt, mire a második White-féle verőember elterült, Caleb is összerogyott. Azonban összeszedte magát, kicsit felemelkedett és fedezékéből lelőtte az asztalon heverő, immár csak egy szörnyű, véres masszának látszó Tyler Bonest.

Mivel nem volt tudható, merre jár a harmadik testőr, Marc óvatosan odament barátjához, felnyalábolta, és a hátsó kijárathoz vitte, ahol Isabelle már fegyverekkel a kezében várta őket. Northman elvette a géppisztolyt tanítványa kezéből, és rögtön el is tűnt mellőlük, hogy levadássza az utolsó megmaradtat.

A lány megtámasztotta a patakzóan vérző Calebet, kezét rászorította a sérülésre, de azon kívül, hogy fájdalmat okozott, nem ért el vele semmit. A férfi ránézett, és halkan, szinte suttogva kérte:

– Hagyd, semmi értelme!

A nő nézte, ahogy egyre inkább elszíntelenedik a férfi arca és szája, aztán Caleb Hunt megszorította a kezét, kinyitotta a szemét, majd immár alig hallhatóan megszólalt:

– Ne haragudj! Vigyázzatok egymásra!

Caleb keze lassan, fokozatosan elernyedt, barna szeme rezzenéstelenül meredt Isabelle arcára, amelyen legördültek a gyász könnyei. 

  

18. rész: Az utolsó éjszaka

Napok teltek el Caleb érkezése óta és fulladtak eseménytelenségbe. Morris komolyan gondolta, amit mondott, emberei a nap legnagyobb részében a laptopok előtt görnyedtek, és gyűjtötték, szűrték az információkat.

Hunt nem hagyott ki egy alkalmat sem, amikor hozzáérhetett Isabelle-hez, és mindennap az ellenőrzések során többször is megmotozta a lányt. White igyekezett megfogadni mentora tanácsát, és teljes közönnyel viselte a tapogatást. Fásultan nézett maga elé, meg sem rezdült.

Northman az ilyen alkalmakkor leginkább hátat fordított, így sem az ikrek, sem újdonsült szövetségesük nem lelt semmiféle élvezetet a dologban, hiszen a nő egy pisszenéssel, vagy mozdulattal sem árulta el, mit érez.

Az egyik nap Steven Morris fülig érő szájjal ment be a cellába, és rögtön közölte is foglyaival, minek örül annyira:

– Edward White holnap délután érkezik. Egyeztettem vele mindent, úgyhogy készüljetek, buli lesz! Isabelle, tündérkém – fogta meg a lány állát Steven – Caleb kért némi jutalmat, és mivel tényleg megérdemli, hát beleegyeztem. Holnap ő fog téged megfürdetni, hogy friss és üde legyél, amikor a kedves papa megérkezik. Ja, apuci nem egyedül jön, de nyilván, az övé lesz az elsőbbség, ebben is megállapodtunk. Nagy nap lesz a holnapi szívecském, kilenc pasit kell boldoggá tenned. Mint mindannyian tudjuk, megkaptad ilyesmire is a mindenre kiterjedő, gondos  felkészítést a mentorodtól, hát nem hiszem, hogy bármiféle nehézségbe fogsz ütközni és felsülsz. Csak lazán, kislány!

A csokoládészín szempár fénytelenül, üresen, mindenféle érzelem, vagy reakció nélkül meredt a jövendőbeli elnökre, aki meg is unta a verbális gyötrést, hiszen nagyon úgy tűnt, Isabelle-t nem érdekli sem a jelen, sem a holnap.

– A picsába! – káromkodta el magát Bones is. – Ha ez holnap, alattunk is úgy fog feküdni, mint egy fadarab, mindenféle reakció nélkül, alig lesz benne valami élvezet.

– Majd meglátjuk – maradt nyugodt Morris – ha úgy is lenne, majd csak kitalálunk valamit, amivel kicsalunk belőle ezt-azt.

– Nekem van ötletem – vette elő a lány tőrét Tyler.

– Tudom, cimbora – vigyorodott el Steven. – Már nem kell sokáig türtőztetned magad.

Mivel sem egyik, sem másik fogolynál nem értek el semmit, Morrisék inkább magukra hagyták White-ot és Northmant.

Hamarosan sötétség borult a cella előterére is, így Isabelle óvatosan, hogy lánca csörgése el ne árulja, odament Marc ágya mellé. Szabadon lévő kezével megérintette mentorát. A férfi – szintén óvatosan, a lánc csörgésére vigyázva – felé fordult. White elkezdte gyengéden simogatni mentora arcát, mire Northman rásimította a tenyerét a lány tarkójára és magához húzta. Isabelle megcsókolta a férfit, először óvatosan, puhatolózva, aztán egyre hevesebben. A nő megláncolt kezét Marc megbilincselt csuklója fölött annak tenyerébe simította, ujjaik összekulcsolódtak, miközben a másik kezükkel vetkőztették egymást. Isabelle két csók között suttogta Northman szájába a kívánságát:

– Nem akarok úgy meghalni, hogy nem szerettük egymást. Akarlak, Marc!

White szívverése határozottan nekilódult, amikor mentora szája rátapadt először a nyakára, majd rásiklott enyhén szétnyílt ajkára, amit határozottan birtokba vett. Isabelle – miután Northman kihámozta a pólójából, és a textilt bilincses karjára húzta – ráhajolt a férfi szájára, közelről nézte a szemét, és odaadóan viszonozta a csókokat. Marc csak arra a néhány pillanatra vette el a száját az ajkairól, ameddig lehúzta magáról is a pólót. Northman tenyere élvezettel simította a lány derekát, majd gerincvonalát. Szája felfedezőútra indult, borostájával végigkarcolta a selymes bőrt, miközben lány segített neki és elemelkedve odatartotta magát hol a kezének, hol a szájának. Meztelen felsőtestük újra egymásra simult, majd a láncokat meg sem mozdítva felkeltek az ágyról. White a falnak támaszkodva várta mentorát, aki egy pillanatig sem késlekedve, ugyanakkor nyúlt a lány farmerjének gombjához, amikor az letolta a férfi nadrágját. Isabelle kilépett a farmer egyik szárából, és miközben a szabadon lévő karjával mentora nyakába kapaszkodott, meztelen lábát felemelte,  térdhajlatát a pasas erőteljes tenyerébe rakta, aki minden erőlködés nélkül, könnyedén tartotta. Egymáshoz simultak, mohón csókolóztak, miközben arra is kellett ügyelniük, hogy őrült kívánságuk ellenére, lehetőleg csendesek maradjanak. Northman sokáig elfojtott vágyai kitörtek, Isabelle-t a falhoz szorította, aki hasonlóan tébolyult módon fogadta a régóta vágyott, heves közeledést. Marc tekintete szinte foglyul ejtette a félig leeresztett, hosszú, sötét pillák rejteke alatti csokoládészínű szemeket. A pár az ágy fejrészének rácsán, egymás kezét szorítva és lehetőleg mozdulatlanul tartva, szinte a másik szájából vett lélegzetet, hiszen semmilyen módon nem akartak zajt csapni. A hosszú, mély, lassú mozdulatok is próbálták azt a célt szolgálni, hogy észrevétlen maradjon, amit műveltek. Hiszen afelől nem volt kétségük, hogy ha lebuknak, mindennek vége.

Remegve kapaszkodtak egymásba, majd kis idő múlva Isabelle hanyatt feküdt a férfi ágyán, Marc egyik kézzel a rácsot fogva, a másik alkarján támaszkodva a lány fölé helyezkedett. Ebben a pózban a tanítvány keze volt szabad, az pedig hol a mentor hajában szántott, máskor a nyaka köré fonódott, vagy a támaszkodó kar bicepszét simította. Félelmetesen gyorsan egymásra hangolódtak, a lány remek ritmusban ment a férfi mozdulatai elé, amivel mindkettőjüknek extra élvezeteket okozott.

Aztán Marc feküdt hanyatt, tanítványa szabad keze magabiztosan simította ujjheggyel a mellkasát, és vándorolt mindkettőjük számára egyre izgalmasabb tájak felé. Ahogy világosodott, szinte percről-percre jobban látták egymást, már nem csak kontúrokat, hanem az arcvonásokat is. A lány szája mohón falta a mentorét, majd megtámaszkodott a férfi mellkasán. Marc szürkéskék szeme lecsukódott az élvezettől, amikor Isabelle átvette az irányítást és az uralmat a teste felett. Leláncolt kezükkel egymás ujjait szorították, Northman megfeszült, miközben White rányomta csípőjét az ágyékára. A lány az ajkába harapva fojtotta el a sikolyát, míg Marc – nem törődve még mindig fájó bordáival – háta ívbe feszült a kéjtől. Miután lehiggadtak némileg, Northman magára húzta tanítványát, és lágyan csókolta. Isabelle ugyan kemény csaj volt, de most vadonatúj problémával kellett szembenéznie, és ez határozottan megviselte. Olyannyira, hogy a szemét ellepték a könnyek, amikor belegondolt a helyzetbe. Marc csak magához szorította, hiszen semmi biztatót nem tudott neki mondani. Volt egy csodaszép éjszakájuk, életük – valószínűleg – legutolsó éjjele. Mindez egy olyan nap előtt, amikor a tanítványt a mentor szeme láttára többen is megerőszakolják, majd befejezésként Tyler Bones, hosszan tartó gyötrelmeket okozva, megöli. Ez sem lenne mindegy, de miután a mentor-tanítvány viszony végérvényesen átalakult, még pokolibb lesz. Mindkettőjüknek. Isabelle White-nak elviselni, Marc Northmannek pedig végignézni.
A lány közel vigasztalhatatlan volt, remegve sírt, és hiába volt a férfi közelsége, szemernyit sem könnyített a helyzeten. Próbálták vigasztalni egymást, de nem sikerült még pillanatnyi megnyugvást sem elérniük. Isabelle White-nak azonban hamarosan ötlete támadt, bár elég végérvényes megoldást kínált.

– Marc… – suttogta a lány – ölj meg! Kérlek! Ha szeretsz, megteszed! Az apám, a gorillái, Morrisék és Hunt, nem, nem, nem...nem tudom és nem is akarom elviselni! – csorogtak a tanítvány könnyei, miközben suttogóra fogott, halk hangja is elcsuklott.

A mentor még szorosabban magához ölelte a kétségbeesett nőt, és elszorult a torka a gondolattól, hogy még soha nem látta ilyennek. Voltak már sűrű, közel kilátástalan helyzetben, de Isabelle-nek ezt az arcát még nem ismerte. A férfi gondolkodott, és arra jutott, hogy minden eszközzel fel kell ráznia tanítványát. Egyszerűen muszáj. Mert, ha megtört és fásult, nem csak elkeseredett, akkor tényleg végük van, ráadásul valószínűleg úgy, ahogy Morrisék tervezik. Isabelle White-nak elérendő célt kellett látnia, még ha ez a cél nem is mutatott túl messzire...

– Isabelle – suttogta két csók között Northman – nem tehetem, nem ölhetlek meg. Tudom, értem, hogy miért kéred, de nem adhatod fel, nem erre tanítottalak! Ígérem, nem úgy halunk meg, ahogy ők akarják! De most próbálj megnyugodni, és pihenj! Ha értünk jönnek, figyelj! Meg kell találnunk a pillanatot, amikor léphetünk.  

A lány néhány mély levegővétel után, talán egy kicsit megnyugodva, vizsgálódva nézte Marc szürkéskék szemét. Northman arca életre kelt, mosolyában nem is a vidámság fogta meg a lányt, hanem az abban tükröződő biztatás, féltés és szerelem. Hálásan simult a férfi mellkasára, miközben az halkan folytatta:

– Nincs egyértelmű utasítás, Isabelle. Improvizálnunk kell. A mikorral kapcsolatban pedig: sem az asztal bőrszíjainak, sem a láncoknak nem tudunk ártani. Ha már ott vagyunk, akkor tényleg végünk.

Isabelle White egyetértése jeléül adott egy csókot a férfinak, aztán a lehetőségekhez képest rendbe szedte magát, és a saját ágyára visszatelepedve tett úgy, mintha semmi sem történt volna.

Hamarosan megjelentek a cella előterében Morrisék, és vigyorogva, gusztálva nézegették a foglyokat, természetesen elsősorban a lányt. Jó ideig minden a már megszokott koreográfia szerint ment, de aztán Caleb bement a cellába és levette a bilincset Isabelle-ről. A lány egy kétségbeesett pillantást váltott mentorával, ami nem kerülte el Hunt figyelmét, így gúnyos vigyorral honorálta.

Isabelle jócskán meglepődött, mert a zuhanyzóban Hunt a kezébe adta a folyékony szappant, és elfordult, majdhogynem magára hagyta. Amikor végzett a tisztálkodással, felöltözött, Caleb hátulról átkarolta a nyakát úgy mentek kifelé a helyiségből. White nem tudta magában tartani, ezért megvetően megjegyezte:

– Azt hittem, minden vágyad egy kis tapizás, görényházi.

– Az, de átértékeltem – jegyezte meg halkan a férfi. – Nem mintha attól félnék, hogy a későbbiekben nem tudok mit kezdeni veled, de neked is jobb, ha inkább az elkövetkezőkre koncentrálsz.

A lány megfeszült, és tervbe vette, hogy máris kiérdemli a gyors halált, amikor meglátta a két Dwayne által, a cellából előrángatott Northmant.

Caleb, mintha olvasott volna a gondolataiban, fogást váltott rajta, így nem maradt más választása, mint engedelmeskedni a férfi akaratának.

Isabelle reszketni kezdett, amikor a vallatóban, a láncok alatt megállították Marckal szemben és Hunt megszólalt mögötte:

– Steven, azt hiszem, lenne még itt egy dolog, amiről tudnod kell.

Amikor minden szempár felé fordult, a nőt erősen tartva, folytatta:

– Madárkáink az éjjel egymáséi lettek.

– Hogyan? – bődült el Morris

– Csendesen, óvatosan, hosszan és többször.

– Miért nem szóltál? – üvöltötte az elnöki szék várományosa.

– Kellett volna? Oszt, vagy szoroz? Ezek itt ketten – intett Northman felé a fejével Caleb – nem érik meg a holnap reggelt. A régmúltban is divatozott az utolsó vacsora intézménye. Vegyük úgy, hogy megvolt nekik.  

Steven Morris egy ideig vészjóslóan nézte a beszélőt, majd felröhögött:

– Igazad van, nem számít. Mivel tudtál róla, remélem, jól kimostad a mézesbödönt! – aztán elkomorodva folytatta: – Ennyire nem önállóskodunk, új fiú. Szólsz, kérdezel, végül végrehajtod az utasítást. Az első és egyben az utolsó eset volt, Hunt!

– Megértettem – válaszolta Caleb, majd a mahagóni hajzuhatagot elhúzva az útból, ráhajolt Isabelle nyakára, miközben rezzenéstelen tekintettel Northmant nézte.

A következő pillanatban, gyors egymásutánban, két lövés dörrent.   

11. rész: Az ígéret

Marc Northman keserű szájízzel ébredt, aminek több oka is volt. Az első és legfontosabb, az előző este végignézett felvétel, Carmenről. Hunt is csak úgy tudta elviselni a lenémított videót, hogy rengetegszer leöblítette a látványt. Marc sem volt kivétel, pedig a nő iránti érzelmei még csak meg sem közelítették Caleb hajdani szerelmes lángolását. Nem mellesleg,  a benyakalt whisky sem segítette az éjszakai nyugodalmat, méregtelenítést, felfrissülést. Aztán a feketeruhások felismerése, Bones és a Dwyne-k. Mert amellett, hogy gyakorlatilag mindannyian a tanács magasan képzett, közel szenvtelenné drillezett bérgyilkosai, problémamegoldói, de még köztük is akadt olyan, aki különösen kegyetlen volt. Esetleg még pszichopata is, mint Tyler, akinek a kartonján jelzett indulatkezelési problémái csak finomkodó megnevezése volt a különös kegyetlenséggel, élvezettel történő ölésnek, ami ráadásul még irányíthatatlansággal is párosult. Akkortájt senki sem csodálkozott azon, hogy likvidálásra jelölték, nem beszélve arról, hogy közvetlen felettese Caleb Hunt volt, akitől azért csak megkérdezték, mit szól a dologhoz.  Northman nagyon jól tudta, hogy barátja is szembesült a ténnyel, Tyler Bones határozottan élvezte Carmen kínzását, és ha kizárólag rajta múlt volna, hogy meddig tart, a szerencsétlen nő sokkal tovább húzza. A felvételen is tisztán látszott, hogy a sisakkamerák képét már bizonyára megelégelte, aki távirányította az osztagot, tehát parancsra döfött halálosat az egyik Dwyne, holott addig leginkább Bones ügyködött nő testén.

Marc az eszmefuttatás e részénél óriásit sóhajtott, mert keserűségét tovább fokozta az előző este folyománya is. Isabelle. Aki megértő volt, és még az ellenségeskedést is félrerakta, amikor szembesült vele, hogy mit műveltek nélküle a férfiak. De ettől még Northmannek fájt, nem is akármennyire. Az agyában és a testében szabályosan zsongott a düh és a bosszúvágy, nem beszélve a gyászról, amit Caleb látványa, és a saját, pillanatnyi tehetetlensége még tovább szított. Az csak tovább fokozta közel tűrhetetlen fájdalmát, hogy folyton eszébe jutott, ha megtalálják és elkapják őket, Isabelle-re is ez a sors vár. Vagy még ennél is rosszabb. Ez volt az a pont, ahol már nem bírta tovább. Kellett. Muszáj volt, hogy tanítványa eleven testét közel érezze, és általa megnyugvást találjon. Ez egészen addig jó ötletnek tűnt, amíg bele nem nézett White szemébe. 

Sajnálatot látott benne csillogni, és ez jobban lenullázta a vágyait, mintha a lány mindenféle egyéb módon elragadtatta volna magát. Hiszen a tanítvány megkapta rá a kiképzést, ideig-óráig távolt tudta volna tartani magától, és ezzel a férfi is tisztában volt. Ugyan Marc Northman érzésekre vágyott, de a sajnálat pont nem volt köztük. Így viszont Marctól is csak egy csókra futotta, és a reményre, hogy felzaklatott idegrendszere legalább pillanatnyi megnyugvásra találhat.

Ilyen gondolatokkal birkózva botorkált ki a konyhába, ahol Hunt már a kávét főzte. Caleb sem nézett ki sokkal jobban, maximum annyival, hogy láthatóan már a zuhanyozáson is túl volt.

‒ Béke? – célzott Northman megviselt kinézetére a másik férfi.

‒ Maximum, fegyverszünet – vigyorodott el vidámság nélkül, keserűen a kérdezett.

‒ Nem gond, ha végre el tudunk mozdulni a holtpontról.

Marc leborította a torkán az első főzet tűzforró feketét, és elvonult zuhanyozni.

Isabelle arra ébredt, hogy már kihűlt mellette a férfi után a lepedő. Még alig volt magánál, de azt megnyugodva konstatálta, hogy van rajta némi ruha. Lassan eszébe jutottak az előző este eseményei. Nagyot sóhajtva idézte fel azt a kemény csókot, aminek azonban mégsem az lett a folytatása, amire az indításból következtetni lehetett. Marc kiakadt, ez egyértelmű volt, de ezen nem is csodálkozott, hiszen még frissiben végignézte ő is azt a rettenetet, amit Carmennel műveltek. Úgy sejtette, Caleb talán még Northmannél is rosszabb állapotban lehet, nem ok nélkül.

Isabelle White felült az ágyban és erőt gyűjtött. Tudta, hogy hamarosan ki kell mennie, de mindkét férfitól tartott.

Marctól azért, mert teljes képtelenségnek tartotta, hogy Northman ne tudná biztosan, tegnap leginkább rajta múlt, hogy mégsem lett szex az összebújásból. Hiszen már a lány teste is fellázadt a büszkeség és az ész ellen, jó ideje kívánta a mentorát.

Ahogy az a gyengédséget nélkülöző csók is ékesen mesélt róla, Marc is őrülten akarja. Az életet, a testet, a vágyat, a szerelmet, az elevenséget, mindent, amit Isabelle jelentett neki.

Calebtól pedig azért, mert lehet, hogy Carmen után továbblépett, de a volt szerelme halála, illetve sokkal inkább a megkínzásának látványa átfordíthatja. Ha pedig ez megtörténik, nem biztos, hogy az jó lesz bárkinek is.

Isabelle felkapott pár tiszta ruhát és magabiztosságot magára erőltetve lépett ki az ajtón, de odakint senkit sem talált. Óvatosan az ablakhoz lépett és kilesett a megsárgult függöny mögül. Marc és Caleb az udvaron voltak, mindketten a motor fölé hajolva ügyködtek.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel, kapott még pár perc haladékot. Gyorsan be is slisszant a fürdőszobába és ruháit a földre dobva, beállt a zuhany alá. Percekig folyatta magára a forró vizet, miközben ujjaival önkéntelenül is végigsimított ajkain, amelyeken még mindig érezte a keserű whisky ízét. Marc ízét.

Hatalmas súlyként csapódott a mellkasának a vágy és a félelem. Az, hogy Marc viszonozni látszott éledező érzéseit, egyszerre töltötte el boldogsággal és rettegéssel. Hiszen jól tudta, megtanulta: hideg fej és semmi érzelem. Ezek a profi gyilkos ismérvei. Northman intelmei, melyeket épp ő maga fog megszegni. Miatta. Isabelle miatt, és ezt a nő képtelen volt elviselni. Hiszen őt akarták, az apja őrá vadászott. Mentorát csak a kezesség miatt akarják eltenni láb alól, de ha felszabadítja alóla azáltal, hogy lelép, talán túlélheti. Muszáj túlélnie. Nem viselné el, ha miatta halna meg. Hisz megfogadta: nem lesz a gyilkosa! Nem! Nem, mert...

Az elhatározást tett követte, elzárta a csapot és szinte még vizesen bújt bele ruháiba. Nedves haját összefogta, majd az ajtóhoz lépve hallgatózott. Csend. Óvatosan kilesett, a férfiak még mindig odakint voltak. Besietett a szobába és az egyik kézitáskába beledobott pár ruhát, pénzt és fegyvert. Felmarkolta a kocsikulcsot és táskával a hátán, kimászott az ablakon. Végigsietett a ház mellett, majd az autó felé akart futni, amikor lövés dördült a háta mögött. A golyó éppen a lába előtt fúródott a homokos talajba.

Isabelle szitkozódva felsóhajtott, és megacélozva magát fordult szembe mentorával.

Marc tekintete metsző volt, ahogy végigmérte tanítványát, akinek ruhái nedvesen tapadtak a testére.

‒ Takarodj vissza a házba! – sziszegte a férfi.

‒ Marc! Engem akarnak, nem téged! Te is tudod…

Újra elsült a fegyver, szinte centire pontosan ugyanoda repült a golyó. Isabelle nem mozdult.

‒ Azt mondtam, takarodj vissza a házba! – ismételte el Northman, de a hangját nem emelte meg. Nem volt szükség rá, szavai így is keményen csattantak.

‒ Nem! Marc, figyelj rám! Nincs más megoldás! Így megúszhatod...

‒ Isabelle! Nem mondom még egyszer!

‒ Hallgass már meg! Vagy, ha azt nem, akkor fejezd be, amit múltkor elkezdtél! – kiabálta dühösen a nő, de arra nem számított, amit mentora arcán látott átsuhanni.

Kegyetlen haragot várt, amit mindig is kapni szokott a szájalásért, de most rettegés ült meg a szürkéskék szemekben. Hiába minden!

Marc leeresztette a fegyvert és az övébe csúsztatta. Tanítványa szavai éles pengeként csapódtak halottnak hitt lelkébe. Józan esze tudta, a lánynak igaza van, és neki akkor lenne esélye az életre, ha őt elengedné. Igen. A régi Marc Northman ezt tenné, sőt, maga lőtte volna le. De az új énje, aki feladta a küzdelmet az évek óta tartó tagadással szemben, képtelen volt rá. Isabelle maga az élet!

Két hosszú lépéssel a lány előtt termett és elkapva őt az autónak lökte, de a becsapódást saját karjával tompította. Szorosan átölelte az egyik kezével, míg a másikkal az állát kapta el, kényszerítve, hogy felnézzen rá. Isabelle ujjai ugyan belevájtak mindkét bicepszébe, de nem próbálta eltaszítani magától.

‒ Utoljára mondom el: inkább általad halok meg, mint a cég által. Ne merészelj megszökni tőlem, Isabelle!

‒ Nem akarom, hogy meghalj! – felelte halkan, már-már kétségbeesetten a nő.

‒ Nem fogok!

Marc csókkal pecsételte meg az ígéretét. Ez volt az első, igazi csók, amit váltottak. Ezt nem mérgezte parancs, színjáték vagy gyász. A színtiszta vágy volt az, ami szenvedélyes ölelésbe olvasztotta össze testüket és lelküket.

4. rész: Ölj meg, ha mersz!

Carmen szépen megterített, hiszen ünnepszámba ment, ha együtt tudtak lenni. Az pláne, ha volt idejük együtt enni is. A lány az ételt viszont megrendelte, mert semmi kedve nem volt akció utáni levezetésként főzőcskézni. Marc megígérte, hogy rácsörög, ha végzett, hiszen Isabelle után a csapathoz is szándékozott néhány keresetlen szót szólni. Ennek okán igazán nem volt nagy kunszt időre megmelegíteni az ételt. 

Az Audi dízelmotorjának hangja már néhány perce elhalt, mire a férfi belépett az ajtón. Carment sem dicsérte meg a felettese, viszont a jól értesültek azt rebesgették, hogy Northmant maga a tanács elnöke hívta fel. Az pedig a semminél is kevesebb jót jelentett.

Marc elmosolyodott, hiszen nem akarta megbántani azzal a barátnőjét, hogy nem ül le az asztalhoz. Holott valójában semmi kedve nem volt enni, de főként evés közben beszélgetni nem akart. Carmen nem is erőltette, hiszen tudta, ha a férfi nem akar beszélni róla, akkor nem is fog. 

A lány evés után leszedte az asztalt, bepakolt a mosogatógépbe és megengedte a fürdővizet Northmannek. A férfi a sötétben, az eresz alatt üldögélt, a kezében whiskys poharat forgatott. Látszott rajta, hogy nem pihen, hanem igencsak jártatja az agyát, és a megoldáson töpreng. 

‒ Gyere, édes, megengedtem a vizedet - simította a pasas poharat tartó kezére az ujjait a nő. 

‒ Köszönöm - nézett fel Marc, lehúzta az italt, elfintorodott és barátnőjét kézen fogva, bement a házba. 

Carmen már éppen ki akart menni a fürdőből, amikor Northman megfogta a kezét:

‒ Gyere te is, szépségem! 

A lány mosolyogva engedett le a vízből, hiszen azt egyedül Marcnak szánta, kettejüknek magas lett volna a vízszint. 

Hamarosan, a hátával a párja mellkasának dőlve, jóleső sóhajjal merült el a közel csípősen meleg vízben. Mindkettőjük bőre kipirult a melegtől, de határozottan élvezték a relaxálást. Marc - mintha lényegtelen momentum lenne, - jegyezte meg: 

‒ Kezességet vállaltam érte.

‒ Miért? - tette fel az egyszavas kérdést a nő.

‒ Mert csapdába csalták, nem tehet a kudarcról. Sőt, erős a gyanúm, hogy az előzőről sem tehetett. 

‒ De... - harapta el a mondandóját a lány.

‒ Tisztában vagyok vele, hogy mit jelent - szorította meg barátnője kezét Northman. - Ne aggódj!

‒ Féltelek - fordult szembe a férfival a nő. - Ha elszúrjátok… 

‒ Nem szúrjuk el. Bízom benne. Azt is tudom, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy kimásszunk a slamasztikából. 

‒ Én elsősorban benned bíztam már akkor is, amikor átengedtem az akciót - felelte sóhajtva Carmen. - Isabelle…, tudom, elég jó, hiszen nálad fejezte be a kiképzést. De azért, óvatosabban kellene kezelned. És az, hogy felelősséget vállaltál érte… nem tetszik. Nagyon nem. 

‒ Elhiszem, és talán meg is értem. De a csoportom bármelyik tagjáért ugyanezt tenném. Még akkor is, ha téglát sejtek a sikertelenség hátterében. Akit szintén a csoportban kell keresnem. Vagy ott, ahonnan a parancs jött…

‒ Fogd be, Marc! - tapasztotta ajkait a férfi szájára a nő. Miközben csókolta, úgy döntött, ideje a kölcsönös feszültség levezetésnek, figyelemelterelésnek, lazításnak. 

Northman értett a ráutaló magatartásból, és jobb ötlete nem lévén, feszültséget vezetett le, és figyelmet terelt el. Carmen már aludt, amikor Marc felkelt, magához vette a telefonját, küldött egy SMS-t, majd felöltözött, és elsétált a találkozójára. 

Az informátora a szokott helyen várta, a boxban üldögélve a kávéját iszogatta. Az érkező leült, hátradőlt és várt.

‒ Nem sokat tudok, Marc - kezdte a mondókáját Adam Wood. - Az biztos, hogy Jones tudta, White kicsoda és miért ment el az összejövetelre. Nekem az magas, hogy miért nem nyírta ki azonnal, amint kettesben maradt vele? 

‒ Isabelle szép nő. Te rögtön kinyiffantanád, ha megtudnád róla, hogy kicsoda? Tisztában vagy a veszéllyel, de esélyed van rá, hogy rátedd a mancsodat. Warren Jones úgy működött, ahogy jó eséllyel a férfiak nagy többsége, beleértve téged és akár engem is. Adott az elsőosztályú csali, akit én biztosan ráérősen lepleztem volna le. A nyakamat rá, hogy a fegyvernepper úr is így tervezte. 

‒ Hallottam rebesgetni, hogy kezeskedtél érte. Baromira szorulni fogsz Northman, ha Carmen megtudja! 

‒ Már tudja, és tényleg nem örült. Ahogy én sem annak, amikor bevállalta a testőrködést Jones mellett. Azt viszont, kimondottan furcsállom, hogy te már tudod. Erről az elnökkel beszéltem, aztán, miután betakargattam Isabellet, neki említettem, mint érintettnek. 

Wood elvigyorodva intett egyet, mindketten felálltak az asztaltól, és a szórakozóhely DJ-pultjától nem messze, a hangfalra tették a mobiljaikat. A keverőpultot állítgató fickó vette az adást, és indította is a zenét. A dübörgő hangfal fedezékében Adam megjegyezte:

‒ Ideje lesz kártevőt irtanod, cimbora, a tiéd a poloska. Vigyázz a bőrötökre! 

Northman hálásan biccentett egyet köszönetképpen, majd kérdőn oldalra fordította a fejét. Az informátor először tanácstalanul felhúzta a vállát, majd tagadólag megrázta a fejét. Ez annyit jelentett, hogy fogalma sincs, hogy Isabelle és Marc kinek csípi a szemét, illetve még azt is közölte a másik férfival, hogy egyelőre nem tartják vizuális megfigyelés alatt. 

A két pasas elbúcsúzott egymástól, majd külön-külön távoztak a mulatóból. Northman visszament a házához, magához vette az autója kulcsait és a szállodához hajtott. 

Bekopogott az ajtón, és amint Isabelle kinyitotta, magához rántotta a nőt és megcsókolta. A lány szenvedélyesen viszonozta főnöke közeledését, miközben Northman a sarkával csukta be a szobaajtót. Marc levette a pólót a nőről, az pedig kibújtatta az ingéből. A férfi keze ugyan fogva tartotta a lányt, az ujjai viszont időnként gyengéden végigsimították a testét. Mohón csókolta Ms. White-ot, és közben a fürdőszoba felé irányította. 

Isabelle csak arra tudott tippelni, hogy mentora közös zuhanyozást tervez, holott a férfi bőre friss és jóillatú volt, tehát bizonyára már megfürdött. A nő gondolatai között gyanú suhant át, de Marc nem hagyta, hogy gondolkodjék, hevesen ostromolta. Néha fel-felnyögtek mindketten és immár Northman is képtelen lett volna letagadni, hogy kívánja tanítványát. Isabelle már a férfi nadrágjával bajlódott, amikor annak farzsebéből kihullott a mobiltelefon, bele a parányi fürdőszoba vécéjébe. Marc a csobbanás hallatán rátapasztotta a száját a nő ajkaira, majd felemelte a fejét, ránézett a lányra, de tekintetében már nyoma sem volt az iménti élvezetnek, vágynak. Szeme szürkés-kéksége csak rásegített arra, hogy pillantását a szokásos hideghez képest is jegesebbnek érzékelje Isabelle, pedig a férfi nem engedte el, sőt, a szája továbbra is kalandozott, miközben halkan - mintha csak szavakkal is becézgetné - megszólalt: 

‒ A műsor továbbra is a megfigyelőidnek szól, ne éld bele magad! A telefonom poloskája, ameddig meg nem úsztattuk, csak alátámasztja majd a jelentést, ami szerint gerincre vágtalak, a farkamnál fogva vezetsz, ezért próbállak megvédeni. 

‒ Ér...tem - felelte akadozva, rekedten a nő, miközben cirógatta mentora borostáját és gyakorlatilag minden porcikájával hozzásimult. Mélyen a szemébe nézett, kóstolgatta Marc száját és bár még mindig nehézséget okozott neki a beszéd, mosolyogva megjegyezte: - Elh...húzhatsz a...fenébe a…. terveiddel és... az álló... farkaddal együtt!

Az utolsó szavaknál sötétbarna szemei dühösen villantak, majd ellökte magát mentorától, aki hagyta őt kicsúszni a karjai közül.

‒ Tűnj…el…! - sziszegte Isabelle, majd kiviharzott a fürdőszobából.

Felkapta a földről a pólóját, és gyorsan belebújt. 

Marc a nő után lépett, de nem sietett magára venni az inget. Ráérősen sétált az ágy támlájába akadt ingéhez, kiélvezve tanítványának ízét a nyelvén. Egy férfi nem tudott hazudni a vágyairól. De vajon ő akart-e? Magára vette az inget, és lassan gombolta egyik gombot a másik után.

‒ Nem...hallottál? - jelent meg az arca előtt Isabelle, villámló tekintettel, de Northman egyszerűen arrébb lökte őt.

‒ Elég legyen a hisztiből! Az életemet kockáztatom miattad, úgyhogy fogd be a szád! 

‒ Ki kért...kérte? - fújtatott a nő, mire Marc felkapta a fejét.

‒ Inkább meghalnál? - kérdezte leejtve mindkét kezét maga mellé. - Azt is elintézhetjük!

Northman kirántotta az övéből a fegyverét és egyenesen Isabelle gyorsan emelkedő és süllyedő mellkasára célzott vele, egész pontosan, a szívére. Büszkén konstatálta, hogy tanítványának szeme sem rebbent. Felszegett fejjel, mozdulatlanul várta sorsa alakulását. A benne dúló érzésekről csupán elsötétedő tekintete árulkodott.

‒ Tedd meg! - ejtette ki tisztán a szavakat Isabelle

‒ Valóban azt szeretnéd?

A nő bólintott, mire Marc élesítette a fegyvert. Pár másodpercig farkasszemet néztek egymással, majd eldördült a fegyver.