39. rész: Ál-arcok

Isabelle és Ethan szobára ment, elvégre Clara „engedélyezte”. Előtte Taylor műszeresen átvizsgáltatta a lány szobáját, de nem volt benne sem vizuális, sem audio megfigyelő eszköz. Amint a pár után becsukódott az ajtó, Ross elvetette magát a fotelban, miközben figyelmesen nézte Ms. White-ot. A nő idegesnek tűnt, pedig – egyelőre – egész jól alakultak az események. Lyle Brown a frissen beszerzett, könnyedebb alkoholmérgezése következtében bármit mondhatott, amit akart, senki sem hitt neki. De hála az égnek, nem akart, leginkább mutatkozni sem volt hajlandó. A nagyobb baj továbbra is Mr. Secret, Edward White és az új versenyző, az a bizonyos Larry volt. A lány éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor kopogás hallatszott az ajtaján. Taylor a füldugóban közölte, hogy Rebecca Anderson áll a küszöbön, így hát Ross ledobta magáról a pólót, Isabelle pedig teljesen levetkőzött és magára tekerte a takarót. A férfi összekócolta társa haját, aztán a sajátját is, majd a takarót magán tartva, a nő ajtót nyitott.

Beccának elállt a szava mellett a lélegzete is, hiszen elég sok mindenre számított, de a látványra, amely elé tárult, nos, arra nem. „Elisabeth Jenkins” csillogó szemmel, kócos hajjal, kipirult ajkakkal, a borosta apró szúrásainak nyomával a nyakán és a vállán nyitott ajtót, egy szál takaróba burkolózva. Nem beszélve a félig mögötte álló pasasról, aki bizony, bizsergetően jól nézett ki. Fagyos pillantású, kék szeme hidegen villanva, nem hazudott arról, hogy a pokolba kívánja azt, aki megzavarta őket és ezt alátámasztotta, amikor tengermély hangján megszólalt:

– Még egy gardedám, bébi? Tőle is engedélyt kell kérned?

– Nem – szólalt meg Isabelle. – Bocs, Rebecca, de ha nem halaszthatatlan, akkor inkább később beszéljünk.

A pasas elvigyorodott, nevetőráncai határozottan szimpatikussá varázsolták az imént még bosszús arcát, amikor a megdermedt, küszöbön szobrozó Ms. Andersonnak címezte a mondandót:

– Ha időben a szobámban akarok lenni a társammal, amikor meghozzák a kütyüt, akkor bele kell húznunk a témába, úgyhogy nem tartóztatjuk, kedves Becca. Ezt az ínycsiklandozó falatot most már gyorsan felfalom, de ahogy kinéz – fordította maga felé Isabelle arcát Ross, – majd, ha végeztem az üzlettel, ráérősen is végigkóstolom – csókolta meg mohó vággyal a lányt Ethan.

Ms. White odaadóan, partneréhez hasonló hevességgel viszonozta a csókot és mindketten gondosan ügyeltek rá, hogy mielőtt Rebecca orra előtt becsukódik az ajtó, még láthassa, ahogy Isabelle meztelen testére simul Ethan Ross keze.  

Miután Ben közölte, hogy tiszta a levegő, a lány bevonult a fürdőbe és felöltözött. Miután visszament, Ross nem húzta az időt, elmondta, amit tudott:

– Tehát. Mint azt mindketten tapasztaltuk, Secret barátunk roppant óvatos. Még te sem találkoztál vele személyesen, és a saját buliján sem jelent meg. Elvileg. Bennek nem csak az volt a dolga, hogy támadási parancsot adjon, ha szükséges. Sokkal inkább az, hogy megpróbáljuk megtalálni a fickót. Patrick kamerája és az enyém minden pofát felvett, így Taylor ráereszthette az arcfelismerőt a képekre. Secret tényleg nem volt ott, mert mindenki az, akinek mondja magát. Apádat a limuzin nem vitte messzire, csak egy irodaépülethez. Nyilván, Edward White sokkal kevésbé értékelte a pasas humorát, mint mi, ugyanis az ingatlan az apádé. Ellenben, nincs az ott történtekről egy kockányi képünk, vagy egy pisszenésnyi hangunk sem. Viszont, a továbbiakból az következik, hogy a faterod olyan szinten összecsinálta magát, hogy immár bármire képes. Beszélt Larry Morgannel, és mint azt már említettem, ama figura nem azonos azzal a Larry Morgannel, akinek a nevén van Clara háza. Tehát, nem az a Larry vegetál kórházban, aki érdekelhet minket. Az már csak hab a tortán, hogy a kedves papa felhívta kedvenc golfpartnerét, a polgármester urat, hogy a segítségét kérje ahhoz, hogy a belügyminiszterrel egy magánbeszélgetés erejéig összefuthasson.

– Az én szempontomból nem hangzik valami jól.

– Valóban nem – értett egyet a lánnyal az ügynök. – Mert, ha az apád meg lett fenyegetve, amitől kellőképpen össze is csinálta magát, igyekszik majd a bőrét menteni. Tartok tőle, hogy ő ismeri Mr. Secretet, és akár fel is adja, ha az élete múlik rajta. Ez pedig már az a mérték segítségből, amely a vádalku mellett, akár tanúvédelmet is érhet.

– Tudom – válaszolta sóhajtva Isabelle. – De ezen ráérünk akkor filozofálni és megkeresni rá a megoldást, ha bekövetkezik. Most haladjunk szépen, sorjában. Intéztél valamit azzal kapcsolatban, amit kértem?

– Igen, felhívtam Johnt. Megígérte, hogy összeszedi a kapcsolatait és hamarosan jelentkezik.

– Szuper. Kösz, Ethan.  Most pedig, menj nyerni! Utána bulizunk egyet, kettesben is.

–  Ha már Rebecca Andersonnak is megígértem… – vigyorodott el a pasas, majd ügyelve a látszatra, a ruháját igazgatva, sietősen távozott a szobából.

A valódi Larry Morgan telefonszáma nem igazán forgott a köztudatban, több okból is. Ezzel Edward White tisztában is volt, de úgy érezte, nincs más választása. A régi törzshelyükre beszélték meg a találkozót, és még véletlenül sem hangzott el a hely neve a rövid, célratörő telefonbeszélgetés során.

Edward Hammonddal kettesben kocsikázott a helyszín közelébe, majd a személyi testőrt az autóban hagyva, magához vette a pisztolyát – már csak azért is, hogy ne legyen teljesen védtelen. Azért ment, mert szövetségest keresett, segítséget remélt, de azért mégiscsak nagyobb biztonságérzetet adott neki, hogy ott lapult a zsebében a fegyver. Azt is tudta, hogy, Larryvel szemben ennek nincs jelentősége, pedig Edward egyáltalán nem misztifikálta egyik Morgant sem, hiszen bőven elegendő volt a jócskán bevésődött, személyes tapasztalat. Az idősebb Morgan – azaz Hishida Kazuhiro – jakuza volt, ahogy a fia is, méghozzá, egy klán feje. Larryben nem csörgedezett ázsiai vér, White-nak meggyőződése volt, hogy ezért is lehet jobban szót érteni vele, mint a fiával.

A két férfi örömmel üdvözölte egymást, hiszen négyszemközt voltak, senkinek nem kellett megjátszania magukat ilyen-olyan okok miatt. Larry kitöltött szakéval várta Edwardot és roppant szívélyesnek tűnt. White szívéről egy szikla gördült le, hiszen az idősebb Morgan mosolya azt mutatta, nincs tisztában az elmúlt órák történéseivel.

Miután megitták a szakét, Larry szólalt meg elsőnek:

– Úgy sejtem, nem feltétlenül csak inni akartál velem, Edward.

– Így van – ismerte el a mogul. – A segítségedet szeretném kérni.

– Hallgatlak – bólintott a másik férfi.

– Nagyon úgy tűnik, hogy magamra haragítottam a fiadat. Szeretnék néhány tippet kapni arra, hogyan békíthetném meg, hiszen az üzlet jól működik, csak bizonyos események kissé összekuszálták a dolgokat. – Edward White a komoly helyzet ellenére is elmosolyodott és tovább folytatta: – Az ujjperces engesztelést kihagynám a repertoárból, úgyhogy inkább azt mondd, mi van helyette?

Patrick Hammond mindeközben határozottan élvezte a mogul öltönyének gallérja alá rejtett, gombostűfejnyi lehallgatókészülék által közvetített hangjátékot, pedig még csak a bevezetésnél tartott a megbeszélés.

Larry Morgan hangja még mindig segítőkészen csengett, amikor megkérdezte:

– Mi történt?

White néhány pillanatig hallgatott, majd mély sóhajjal kezdte a választ:

– Kerestettem a lányomat, mint tudod. Igénybe vettem Oliver Black segítségét is. Majdnem infarktust kaptam, amikor Oliver közölte, Isabelle nála problémamegoldó. Tényleg nem tudtam, hogy mit csináljak, a lányom pedig már az üzletfeleim körében is tisztogatott. Black közölte, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha szép szóval hatnék a gyerekre és ő pedig kilépne. Isabelle nem volt erre hajlandó. Könyörögtem neki, hiszen tudtam, hogy célpont lett belőle és a többiek nem fognak kegyelmezni, ha elkapják. Majd megszakadt az atyai szívem, hiszen éppen, hogy megtaláltam, máris az elvesztése fenyegetett. Black azt mondta, megpróbál másként segíteni, ha már a gyermekem nem hallgat a szép szóra. Én féltettem, hiszen mégiscsak veszélyben volt az élete minden egyes ilyen alkalommal, de Oliver közölte, hogy a mentora, Northman a legjobb, ne aggódjak. Tényleg több akciót elszúrtak, de azért nagy nehezen általában kievickéltek belőle. Ez odáig fajult, hogy Isabelle – mivel nem a teljes igazságot tudta meg – megharagudott rám és persze Blackre is. Azt hitte, hogy meg akarom öletni – nem is tudom, hogy juthatott eszébe! Mire észbe kaptunk – Oliver és én – a lányom a mentorával együtt lelépett. Oliver Black tajtékzott, mert ilyet az emberei nem tehetnek büntetlenül és közölte, hogy kénytelen hajtóvadászatot indítani ellenük. Én is a nyomukra uszítottam az embereimet, mert előbb akartam megtalálni őket. Igen, bevallom, nem szóltam Briannek. De meg kell értened Larry, Isabelle a lányom, a vérem!

– Megértelek, Edward. Szerintem, Brian is megértené, ha elmondanád neki.

– Már nem hallgat meg, Larry. Azt hiszi, hogy magáncélokra használtuk Oliverrel a problémamegoldókat.

– És nem?

– Részben igen, megtettem! Meg is kaptam érte a büntetésemet, mert Kimyt Brian… – csuklott el a mogul hangja. – De Isabelle a lányom! Szeretem! Az életemet is odaadnám érte! Végre megtaláltuk egymást, nem veszíthetünk újra! Segíts! Larry, kérlek! Tudom, hogy nem vagytok jóban, de hát mégis az apja vagy! Biztos vagyok benne, hogy meghallgatna!

– A rossz hír az Edward, hogy Kazuki, azaz Brian az ojabun. Igaz, hogy az apja vagyok, de sem családi, sem üzleti ügyben nem vonhatom kérdőre a senseit. Ez egy olyan hagyomány, amelyet nem szeghetek meg, még én sem. Szeretném azonban, ha tovább mesélnél, hiszen ez a problémáknak még csak az egyik része lehet, bár tudom, hogy Brian már csak emiatt is őrjöngene. Szereti, ha minden olajozottan működik, hiszen mindketten rengeteget dolgoztunk azért, hogy így legyen.

– Tudom, hiszen együtt indítottuk az egészet. Ahogy te mondtad, az egyensúly üzletét. Hatalmas elismerés, hogy a fiaddal is együtt dolgozhatok. Éppen ezért fáj, hogy már nem bízik meg bennem. Helyre szeretném hozni, amíg lehet.

– Tudod, Edward, az őszinteség mindig a lehető legjobb megoldás. Brian keménykezű vezető, talán még nálam is sokkal keményebb. Emlékszem, hogy amikor megismertelek, friss házasok voltatok Barbarával. Gyönyörű nő volt és úgy látom, Isabelle lassan a megszólalásig hasonlít rá. Tudom, hogy imádtad az első feleségedet és rettenetesen összetört, amikor elveszítetted őt. Úgy sejtem, hogy Kimberly csak egy kétségbeesett kísérlet volt, egy szép nő, akitől azt remélted, betölti azt az űrt, amelyet Barbara hagyott.

– Igen – nyelt egyet White. – Kimy elvesztése is fáj, de Barbaráé még hosszú évek múltával is sokkal fájóbb.

Morgan arcáról néhány pillanatra eltűnt az együttérzés, amikor válaszolt:

– Egy jó ideje érzelmi húrokat pengetsz és reménykedsz benne, hogy veled tartok, hiszen némi párhuzam, hasonlóság van a sorsunkban. Például az, hogy a gyermekeink a maguk életét élik. Egy olyan életet, amelybe majdnem belehal az apai szív.

– Igen, tudom, emlékszem rá – sietett megértő lenni a mogul – Mizuki, Kazuki és a közted lévő ellentét.

– Így van. Ma sem értek egyet azzal, hogy Mizuki ezt az utat választotta. Tudta, hogy nem lehet jakuza, hiába vér szerinti családtag. Nőnek született, ezzel nincs mit tenni. Erre a bátyja, ahogy ojabun lett, maga mellé vette, kiképezte.

– Még mindig nem lehet könnyű ezzel együtt élned, barátom.

– Valóban nem az – vett mély lélegzetet Larry Morgan, majd kevésbé érzelmes hangon folytatta: – Elgondolkodom rajta, hogy mit tehetnél. Ha van valamiféle ötletem, megkereslek. Tudom – fojtotta Edward White-ba a szót a másik férfi – nincs rá sok idő.

– Köszönöm – állt fel Isabelle apja, majd elbúcsúzott korábbi üzlettársától és elment.

Miután becsukódott mögötte az ajtó, a másik helyiségből besétált Brian Morgan, megállt az apjával szemben és megszólalt:

– Félelmetes, hogy még a halál árnyékában sem képes őszinteségre. Olyan átéléssel hazudozott, hogy szerintem, már ő is elhitte.

– Változtatott volna valamin, ha igazat mond? – nézett csodálkozva a fiára Larry.

– Igazad van, nem.

– Forog a gyomrom ettől a patkánytól – jegyezte meg Kazuhiro. – Miért hagyod még életben?

– Mert nem rettegett még eleget, azért. A legszívesebben fognék egy valódi patkányt, beletenném egy fémvödörbe, Edward White meztelen altestét pedig beleszorítanám úgy, hogy az állat ne kapjon levegőt. A feljegyzések szerint, 75/25 arányban, a patkány szokott nyerni és túlélni.

– Életösztön, fogak, karmok, harciasság. De sajnos, túl keleti módszer.

– Igen, az. Én pedig a végleges megoldásaim mellé ritkán rakok névjegykártyát, amit alá is írtam.

38. rész: Versenytárgyalás III.

Edward White nem akarta tovább ingerelni Briant, ezért nem vitt magával testőröket. Brian Morgan furcsa keveréke volt a keletnek és a nyugatnak, nehezen lehetett kiigazodni rajta. Sokkal nehezebben, mint az apján, Larryn. Nem, egyáltalán nem azon a Larry Morganen, aki a város egyik legjobb, legdrágább kórházának magánlakosztályában, állandó orvosi felügyelet mellett vegetált. Aki megszólalni sem tudott, így senki sem tudta, hogy vérségi kötelék szintjén semmi köze Morganékhez, nemhogy az apjuk lenne.

A valódi Larry Morgan, azaz Hishida Kazuhiro gyakorlatilag kitagadta elsőszülött fiát és a vele tartó Mizukit. Pedig, az sosem történt meg, amitől az öreg féltette a lányát, és amiért elsősorban feldühödött. Kazuki sosem kérte arra a húgát, hogy a teste bevetésével szerezzen meg bármilyen információt. Mizuki ráadásul elsősorban bérgyilkos, végrehajtó volt. Nem információt szerzett, hanem annak alapján cselekedett. Kazuhiro megnyugodott, nagyon büszke volt Mizukira és Kazukira egyaránt, de ez nem jelentette azt, hogy bárhogy is a tudomásukra hozta volna, hogy megbocsátott. Viszont, a stafétabotot már átadta elsőszülöttjének, így a hagyományok szerint nem szólhatott bele abba, hogy a klán feje, a sensei, hogyan intézi a családi és az üzleti ügyeket.

White abban reménykedett, hogy mivel a japán sok tanú előtt hívta el a találkozóra – ez talán még nem a vég. Tisztában volt vele, hogy már nincs sok dobása, így elgondolkodott rajta, hogy szövetségest kellene szereznie, akinek a segítségével esetleg megúszhatja. Hiszen azt érzékelte, Hishida komolyan haragszik rá.

Brian egy mesterséges fénnyel megvilágított, egyszerűen berendezett irodában várta, amelynek a redőnyei le voltak eresztve és a biztonsági rendszerei ugyanúgy működtek, mint Japánban, a Hishida-toronyban. A különbség annyi volt, hogy a recepción egy amerikai lány ült, aki Mr. White-nak szólította az érkezőt, akit Mr. Morgan várt.

A házigazda most sem nyújtotta a kezét, csupán biccentett a mogul felé és szintén csak kézmozdulattal kínálta hellyel.

Edward White leült és türelmesen várt. A másik férfi szintén leült és rezzenéstelen tekintetét le sem vette üzletfeléről. Isabelle apja – éppen ezért, viszont szokásosan – továbbra sem tudta eldönteni még azt sem, hogy a japán rá nézve pozitív, vagy negatív dolgot fog közölni. Kazuki nem váratta tovább, megszólalt:

– Több ízben megsértettél Edward, nyilvánosan is. Azt hittem, hogy az üzenetem célba ért és felfogtad a lényegét. Végignézted felvételről Kimberly és Oliver Black halálát is. Figyelmeztettelek rá, hogy nincs már sok dobásod. Egy ideig úgy tűnt, megértettél. Aztán ismét csalódnom kellett. Mondd, meddig kísérletezzek még azzal, hogy helyrerázzam abba a formába az üzleti kapcsolatunkat, amely eredményes és személyes vonatkozásokban is kielégítő? Ne tévedj el, nem kell kedvelned. A tiszteletet és az együttműködést viszont elvárom. Ha nem megy, szólj és leváltalak. Véglegesen – fejezte be higgadtan a mondandóját a japán.

– Ne haragudj, Brian – felelte rá nem jellemző módon, remegő hangon, és egészében véve kimondottan sután White. – De olyan helyzetbe hoztál, amelyet le kellett reagálnom. Ismersz, nem mindig tudok parancsolni magamnak. 

– Értem, csak nem biztos, hogy el is tudom fogadni – maradt még mindig vérfagyasztóan kimért Hishida. – Legyen, elhiszem, hogy meglepett, amikor kiderült, Becca nekem dolgozik. De ezen nem kellene csodálkoznod, hiszen te indítottad el ezen az úton. Fizeted a jogi tanulmányait, ez rendben van. Viszont, olyan körökben forgolódik, ahol akadnak lehetőségek, amelyeket bolond lenne kihagyni. Nekem főként események megszervezésében segít. Azt gondolsz erről, amit akarsz, de mint mecénásához és rokonához meglehetősen lojális hozzád.  Azt is elismerem, valóban sokkolt, hogy összefutottál itt a lányoddal, aki egészen komolyan a torkodra tette a kést, méghozzá nem képletesen. Viszont egy számodra ismeretlen meghívottal személyeskedni egy részeg vádaskodása alapján; nem üzletemberhez méltó. És, ahogy Clara mondta is, tarts annyira körültekintőnek, hogy a meghívottakat lenyomoztattam, mindannyian megbízhatóak, még a hőzöngős, részeg Lyle is. Az más kérdés, hogy aki az ingyen piára ilyen szinten ugrik, mint Brown, holott még nem tudta, mi lesz a tárgyalás menete, az kihullott a rostán. A kábítószer üzletágat szándékozom a nyertesre bízni, amivel az összes meghívott tisztában is volt.

– Direkt hoztál kellemetlen helyzetbe. Clarával, Beccával, Isabelle-lel.

– Én inkább úgy fogalmaznék, teszteltelek. Fájdalom, hogy ezt kell mondanom, de nemhogy nem ugrottad meg a lécet Edward, hanem leginkább el sem láttál odáig. Ez baj. Nagyon nagy baj. Neked és nekem egyaránt.

– Oké, legyen. Clara Morgant és Rebecca Andersont még le tudtam volna nyelni. De a lányomat nem. Te is tudod, hogy miért.

– Valóban, most már tényleg tudom. Azt azért következetesen elfelejtetted elmondani, hogy Isabelle nem kamaszos lázadásból szökött meg tőled. Tudod, engem tényleg családcentrikusnak neveltek, számomra valóban érték a család. Egészen a közelmúltig azt hittem, hogy a tűrhetetlen bánat az oka, hogy ilyen szívósan keresteted a lányodat. Aztán kiderült, hogy egy kicsit másként van, mint ahogy én tudom. Nálam a családcentrikusság nem azt jelenti, hogy vérfertőző módon rámásznék a kiskorú lányomra, bármennyire is hasonlít az imádott, elhunyt feleségemre. Undorodom tőled, Edward. A lányod meséje után ránéztem a Luke Jonesszal folytatott üzenetváltásaidra. Már szavaim sincsenek rá, hogy mit érzek, úgyhogy felfoghatod csodaként, hogy még élsz. Mindezek ismeretében, egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy Isabelle megsebezte a nyakadat. Azon inkább, hogy sokkal jobban tudott uralkodni magán, mint te. Úgyhogy Edward White, ha hibáznál még egyet, akkor jobb, ha tudod: a lányodat fogom elküldeni a fejedért. Most csak azért úszod meg, mert nem akarom, hogy a tárgyalást bármi is beárnyékolja. Ez volt az utolsó dobásod. Nincs több figyelmeztetés.

Edward White felállt és szó nélkül kiment. Némán beszállt a limuzinba, amely visszavitte a versenytárgyalás helyszínére. Amikor a szálloda előtt kiszállt az autóból, először a parkba ment be, ahol egy ideig elgondolkodva nézte a telefonja kijelzőjét, megkereste a névjegyzékben, akit hívni akart, majd miután a hívott bejelentkezett, Edward is elővette az egyenrangú felek közötti üzleti megbeszéléseire kifejlesztett, negédesen tukmálós, kellőképpen behízelgő hanglejtését és beleszólt a hangszóróba:

– Üdvözöllek, Larry.

Northman és tanítványa kihasználták az alkalmat, aztán megbeszélték a továbbiakat, majd annak megfelelően cselekedtek. Nem akartak annak a banánhéján elcsúszni, hogy ekkora túlerővel szemben miként is nyerhetett Isabelle, így Marc kért némi takarítást Ben Taylortól. Abban szinte biztosak voltak, hogy amennyiben Lyle teljes agyi kapacitása birtokában lenne, akkor sem dicsekedne ekkora kudarccal, de ettől nem kellett tartani, mert Brown közel tudattalanul, megkötözve, a részeg emberek nemtörődöm gondtalanságával hortyogott az autója csomagtartójában. Mentort és tanítványát némileg foglalkoztatta is, hogy ilyen fokú ittassággal a meneküléskor, hogy tudott koordináltan és gyorsan mozogni.

Amint megérkeztek a „takarítók” Marc Northman motorra pattant, Isabelle pedig az autó kormánya mögé ült és visszament a szállodához. Nem akart balhét, ezért jelzett Clarának, mintegy a nő belátására bízva a továbbiakat.

– Ma egyik meglepetés ér a másik után, veled kapcsolatban – pillantott elismerően tanítványára Morgan. – Azt gondoltam, lelépsz, amint megteheted. Kijöttem utánad, de már csak a motor hátsó lámpáját bámulhattam. A tavi fickó megesküdött rá, hogy parancsot teljesített, még közölte, hogy Brown után száguldasz éppen, majd motyogott valamiféle felmondásról, aztán lelécelt. Mit csináltál Lyle-lal?

Ms. White egyelőre nem válaszolt, csak kinyitotta a csomagtartót. Miután Clara szemrevételezte a továbbra is ezer méter mélyen alvó férfit, Isabelle is megszólalt:

– Az apámat sem nyírtam ki. Azért, mert a pasas ordítva rondákat mondott Rebeccáról, megvádolt egy hapsit, akit valóban láthatott a rendőrségen, illetve megorrolt rám, mert tőrt vágtam a kezébe; még nem kellett meghalnia. Ha jól sejtem, üzletileg egyébként is elvágta magát a megbízónknál. 

– Így van. Mindjárt szólok néhány emberének, hogy vigyék fel a szobájába. Beccát pedig értesítem, hogy neki már eleve ne is menjen felhívás.

– További feladat? – nézett szolgálatkészen a japánra a lány.

– Menj, szedd rendbe magadat, öltözz át. A terembe már nem kell visszamenned, az urak már elkezdtek visszaszállingózni a szobáikba, hogy biztos legyen, aki ajtót nyit, amikor a hostess keresi őket.

– Nem teljesen mindegy, ki veszi át a kütyüt?

– De, az. Csak akkor úgy viselkedik az eszköz, mint ahogy a nyakpántoddal kapcsolatban jövendöltem. Megsemmisül, ha nem is viszi le annak a fejét, aki a kezébe veszi. A betáplált ujjlenyomat állítja meg a visszaszámlálást, és mutatja meg a file-t.

Isabelle biccentett egyet és visszament a szobájába. Ahogy új mentora kérte, lezuhanyozott, átöltözött.

Jelzett Ethannek, hogy találkozzanak és elindult. A parkban, az egyik tó melletti kis faháznál randiztak. Ben Taylor kezdésnek leellenőriztette a környéket és biztonságosnak nyilvánította. Ross már éppen azon volt, hogy a részletekbe beavassa a lányt, amikor a füldugójában a megfigyelést végző kommandós közölte, hogy Clara Morgan közeledik hozzájuk.

Isabelle elmosolyodott, és halkan megjegyezte:

– Nekem sincs jobb ötletem most, mint a tiéd volt, amikor Elisabeth Jenkinsként megmentettél a lebukástól.

Ethan Rosstól már csak egy értő vigyorra futotta, mert Ms. White nekilökte a faház falának, hozzásimult, és hevesen megcsókolta. Az ügynök pillanatok alatt összerakta az elhangzott mondatot, és a félreérthetetlen ráutaló magatartást. Egy ideig lehunyt szemmel hagyta érvényesülni partnerét, majd magához ragadta a kezdeményezéssel együtt a nőt is, és immár ő nyomta a falhoz Isabelle-t.  

Clara Morgan nem volt szégyenlős, egészen közel lépett az egymással elfoglaltakhoz, és megszólalt:

– Azt hittem, zuhanyozol. Megtudhatnám, hogy miért vagy itt és mit művelsz?

Ethan gyorsan reagált, hibátlanul hozta az élményben megzavart, ezáltal dühös pasast, amikor válaszolt:

– Nem tartozik magára, Clara.

– Hagyd – bontakozott ki a karjából a lány, odalépett a japánhoz és félrevonta.

– Éjfélig még van idő. Tetszik nekem, én pedig neki. Esetleg tilos és engedélyeztetnem kellene veled?

– Nem, csak Jones… – bizonytalanodott el rá nem jellemző módon Morgan hangja.

Ms. White sóhajtott egyet és csak utána válaszolt:

– Jonesból csak néhány mozzanatra emlékszem. Amíg problémamegoldó voltam, többnyire az volt a feladatom, hogy elcsábítsam a célpontot. Ez a pasas nem célpont. Kötetlen, szabadon választott. Mesélhetnék arról, hogy tesztelném, milyen mély nyomokat hagyott bennem Jones és a két cimborája, de akkor hazudnék. Bejön a fickó, tetszik és akarom. Érzelmek és bonyodalmak nélkül, mert most erre van szükségem.

– És mi van a volt mentoroddal?

Isabelle White arca még a sötétség ellenére is jól láthatóan elkomorodott:

– Igyekszem elfelejteni és a közelébe se menni.

– Nocsak! Kiábrándultál volna belőle?

– Nem. Nagyon szeretem. Éppen ezért, egyelőre képtelen vagyok a közelébe menni, mert még nem érzem elég erősnek magamat ahhoz, hogy a megbízódnak és neked is bebizonyítsam a rátermettségemet és a hűségemet.

Clara Morgan pár pillanatig tanítványa válla fölött a sövény leveleire meredt, majd lassan, vontatottan megszólalt:

– Megint egy meglepetés. Isabelle White őszinte – majd a lány szeme közé nézett és megjegyezte: – legalábbis, annak tűnik. Menj, de igyekezzetek, mert Rossnak még dolga van és személyesen kell hozzá.

A japán sarkon fordult és nem nézett vissza, de ennek ellenére, a pár igyekezett messzemenően ügyelni a látszatra. Amikor Ben megint bejelentkezett azzal, hogy tiszta a levegő, Ethan megszólalt:

– Amíg gyanakvást altattál, híreket hallgattam. Apád nemrég beszélt egy Larry Morgan nevezetű illetővel, aki nagyon nem a városi kórház méregdrága szárnyában vegetál, hanem elég érthetően és értelmesen kommunikál. De a másik hír sokkal érdekesebb. Apád bejelentkezett a belügyminiszternél, ráadásul, nem golfpartira.

32. rész: A feladat

– Most, mi legyen? – tette fel a kérdést Isabelle, hiszen a yachton mindenkit ez foglalkoztatott. Elvégre, Oliver Blacket és Luke Jonest az ismeretlen ellenfél lehúzta a listáról, azon már egyedül csak Edward White volt rajta.

Patrick elgondolkodott, aztán válaszolt:

– Rá kell tapadni apádra, ha meg akarjuk tudni, hogy mi történt. Szerencsére, nem kell totális sötétben tapogatóznunk, vannak kapaszkodóink.  

– Szeretem az optimista palikat – jegyezte meg a lány. – Remélem, a sejtésnél és következtetésnél több van a tarsolyotokban.

– Több – vigyorgott Hammond. – Majd útközben kiosztom a feladatokat.

A parancsnok kiadta az utasításokat, a yacht meglódult, és nem is vettek vissza a tempóból, de így is volt néhány órájuk az érkezésig. Még a nyílt vízen voltak, amikor Ethan Ross elbúcsúzott mindenkitől, átszállt egy helikopterre, és elment. A horizonton lassan feltűnt a partvonal, a hajón mindenki tette a dolgát, így a parti őrség utasításait pontosan követve, gond nélkül kikötöttek. A parton hemzsegtek a rendőrök és volt néhány mentőautó is az egymás hegyén-hátán parkoló, megkülönböztető jelzést villogtató járművek között. A rendőrök felszálltak a yachtra, egyedül az eszméletlen Isabelle-t, és a rá vigyázó Marcot engedték leszállni, de őket is szigorú őrizet mellett vitte a mentő a legközelebbi kórházba.

Northman már régen túl volt a kihallgatáson, fáradt arcvonásokkal a lány ágya mellett ült, fogta a kezét és várta, hogy magához térjen. De Isabelle lehunyt szemmel feküdt és semmi jelét nem adta annak, hogy tudomása lenne a környezetéről.

Órák teltek el eseménytelenül, a mentor éppen a sokadik kávéval a kezében ment vissza a kórterembe, amikor az ajtóban összefutott tanítványa kezelőorvosával. A doki megnézte a szívverésre felügyelő monitort, meghallgatta a lány légzését, majd Northmanre nézve beszélni kezdett:

– Miss Jenkinsnek nagy szerencséje van. A vérvizsgálat szerint, elkezdett kiürülni a szervezetéből a kábítószer. Minden támogatást megadunk neki, amit csak kell, vigyázunk rá. Fiatal és erős nő, most már rendben lesz.

– Köszönöm – fogott kezet az orvossal Marc.

– Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de vigyázhatott volna jobban is a barátnőjére. Nem csoda, hogy a zsaruk továbbra is itt silbakolnak az ajtóban.

– Valóban, de ez kicsit hosszú és bonyolult történet.

– Tudja, nekem kötelességem jelenteni, ha valami aggodalomra okot adó dologgal szembesülök. És rohadtul utálom, ha egy férfi veri a barátnőjét – ütközött ki a düh a dokin. – Nagyon remélem, hogy amikor Elisabeth Jenkins magához tér, akkor közelítőleg ugyanazt a mesét fogja előadni, amit maga a rendőröknek.

– Nem mondhatok mást, csak ami történt – sóhajtott mélyet Northman. – Luke Jones yachtján szolgáltam. Lizzy Luke partnereként jött a hajóra. Kezdésnek csak szívtak, majd egy idő után már jóval keményebb cuccokat nyomattak. Joneshoz vendégségbe jött még két hasonszőrű, kikapcsolódni. Nincs mit szépíteni rajta, orgiákat rendeztek a taton, a medence mellett. Volt, hogy nem lőtték be Elisabethet, és úgy vágták partiba. Megverték, aztán belenyomták a szert és úgy már nem ellenkezett. Egyszer, akkor voltam szolgálatban, amikor a lány tiszta volt. Sírt, remegett és könyörgött, hogy segítsek neki. Elterveztem, hogy mikor és hogyan, mert – köszörülte meg a torkát Marc – szóval, érti... Elterveztük, hogy ő otthagyja Jonest, én pedig kilépek tőle. Meg akartam menteni, vele akartam lenni. Aztán másnap – bicsaklott meg Northman hangja – belőve, láncra verve láttam viszont. Luke tényleg úgy bánt vele, mint egy kutyával. Egy értékes, de mégiscsak alantas jószággal. El tudja képzelni mit éreztem, amikor megláttam strasszokkal kirakott nyakörvben, aranyláncon? A cimborám akadályozta meg, hogy nekiessek Jonesnak. Luke és a haverja nagyon el volt szállva, de annak a másik fickónak mennie kellett, a harmadik viszont, eltűnt. Amennyire nem voltak maguknál, azt hittük, hogy a hiányzó figura beesett a tengerbe, mert tényleg nem találtuk meg a hajón. A mehetnékes pali felszállt a helikopterére, a pisztolyával integetett, amikor az eldördült. A fején találta el Jonest, az rögtön meg is halt. A pilóta meg ahelyett, hogy letette volna a gépet, ide-oda rángatta, mire kiesett belőle egy láda. A helikopteres ezerrel elhúzott, mi meg kihalásztuk a fémládát. Hát, doki, ha csak rágondolok, rosszul leszek. Az eltűnt pali volt a ládában, feldarabolva. Én Lizzyhez rohantam, de teljesen ki volt ütve. Jones testőre nekiállt intézkedni, így kerültünk a legközelebbi kikötőbe, majd ide. Tudom, hogy totál hihetetlen, de így volt.

– Nézze, nem az én dolgom kivizsgálni a történetet, de azt jó, ha tudja, hogy pontosan dokumentáltam, milyen sérülésekkel hozták be Elisabeth Jenkinst. Ha azon kívül, meggörbül akár csak egy hajszála is, azért már magát fogják elővenni. Nem véletlen, hogy még egy nyomorult függöny sincs az ajtón és a többi üvegen. Figyelik és az első gyanús megmozdulására letartóztatják.

– Sejtettem, de sosem bántanám. Akarom őt. Úgy érzem, máris eléggé szeretem ahhoz, hogy tiszta lappal, új életet kínáljak neki.

– Mindkettőjük érdekében azt kívánom, így legyen.

– Köszönöm. Szeretném a segítségét kérni, doki.

– Igen?

– Itt szeretnék maradni vele. Addig mindenképpen, amíg magához nem tér.

– Ez nem rajtam múlik – válaszolta az orvos. – A nyomozás vezetőjével beszélje meg. Én azonban, azt fogom kérni tőle, ha engedélyezi is, ne maradhasson kettesben vele.

– Nem bízik bennem? – nézett a másik férfi szemébe Northman.

– Még nem tudom – felelte a doki. – De nekem elsősorban, a betegem érdekeit kell szem előtt tartanom. A legfontosabb az, hogy őt ne érhesse baj akkor sem, ha maga most csak egy durva mesével kábított, és ez a lány önnek köszönheti, hogy itt kötött ki. Viszont, ha igazat mondott, és Elisabeth Jenkins magához tér, nyilván, azonnal látni akarja majd magát. De ennek engedélyezése és lebonyolítása továbbra sem az én hatásköröm, hanem a rendőrségé. 

– Megértettem.

Az orvos csak biccentett egyet és kiment a szobából.

Marc csak erre várt, máris küldte az üzenetet a bázisra:

„Eddig rendben vagyunk, minden stimmel. Isabelle diagnózisa túladagolás, amit túl fog élni. Ti, hogy álltok?”

„Nálunk is minden oké. Jones boncolási eredményei összecsengenek a rögzített vallomásokkal. Találtak kábítószert jócskán, a zúzódásai attól vannak, hogy teljes mákon elesett, nekizuhant ennek-annak. A darabolt mandrónál többet kellett ügyeskedni az eredményekkel, de összeraktuk.”

„Edward White?” – tette fel a számára közel legfontosabb kérdést Northman.

„Nem volt a helikopteren. A gép sem az övé. A házában, vagy annak az udvarán gunnyadt. Látszott, hogy ideges. Logikusan: ha ő küldte volna a gyilkost, nem csak Jones patkol el, hanem Isabelle is. Új versenyzővel van dolgunk, aki parancsol Edwardnak. És, ha parancsol neki, akkor nem is annyira új. Megint, vagy még mindig nincs szerencsénk.”  

„A továbbiak?”

„A megbeszéltek szerint, Marc. Az üzenet indirekt lesz, de hatásos.”

Northman sóhajtott egyet, aztán rárakta a kezét a telefonjára úgy, hogy a megfelelő ujjainak lenyomata parancsot adjon a törlésre. Arra a fajta törlésre, amit nem lehet semmiféle módon visszavonni.

Időközben beesteledett, Marc a szobában található televíziót bekapcsolta, a hangot halkra, de érthetőre vette. Isabelle még mindig nem mutatott hajlandóságot a felébredésre, pedig lassan már meg kellett volna történnie. Northman – még ha bízott is Holdenékben és a munkatársaik tudásában – már jobban szerette volna, ha a lány ébren van, hiszen akkor egy kicsit megnyugodhatnak, és jöhet a következő lépés is.  

Éppen Isabelle arcát simogatta, amikor megütötte a fülét a városka neve, amelynél kikötöttek. Ránézett a képernyőre, ahol a riporternő mögött, még mindig hatósági tumultust örökített meg a kamera, miközben a kellemes arcvonású, harmincas nő beszélni kezdett:

A hátam mögött lévő kikötőben nem mindennapi eseményhez riasztották a hatóságokat. A kikötőben egy yacht horogonyoz, amelynek tulajdonosa Luke Jones volt. Mr. Jones kikapcsolódni indult újdonsült partnerével, Elisabeth Jenkinsszel. Hamarosan helikopteren, két vendég is érkezett a hajóra. Mivel a yacht és annak felszereltsége semmiféle új élményt nem nyújtott az uraknak, ezért másfajta izgalmakat kerestek. Miss Jenkins kárára többször is nemi erőszakot követtek el, aztán bedrogozták. Mr. Jones és barátai szintén fogyasztottak kábítószert, amelynek folyományaként Luke Jones és Oliver Black elhalálozott. Miss Jenkins a városi kórház sürgősségi osztályára került, állapota jelen pillanatban is kritikus.

A képernyőről eltűnt a riporter, viszont megjelent egymás mellett Jones, Black és Isabelle fényképe.

A műsor tovább folytatódott, immár a stúdióban, ahol a szakértő higgadtan ismertette a különféle kábítószerek hatásait és intette óvatosságra a nézőket.

– Szép – szólalt meg az ágyban a lány.

Marc elmosolyodott, megkönnyebbülten sóhajtott egy mélyet, majd könnyed csókot lehelt tanítványa szájára és megkérdezte:

– Hogy érzed magad?

– Jól. Kicsit kótyagos még a fejem, de minden úgy van, ahogy Patrick mondta. Egy kis szájszárazság, leheletnyi szédelgés, de semmi extra.

– Emlékszel rá, hogy mit kell mondanod?

– Persze.

Northman nem szólt egy szót sem, csak elmosolyodott és elégedetten hátradőlt a fotelban.

Brian Morgan dühösen nyitott be a házba. Meglepte, ami történt, hiszen Mizuki nem szokott hibázni. A személyzet nem mutatkozott, mert tudták, hogy Hishida Kazukinak jobb nem az útjába kerülni, amikor dühös. Gyakorlatilag végigrohant a házon, mert biztosan tudta, a hátsó részben találja azt a valakit, aki az egész kialakult helyzetért felelős volt.

Mizuki háttal állt az ajtónak, éppen teletetovált hátára emelte a selymet, amikor a férfi belépett és jól hallhatóan becsukta maga után az ajtót. 

– Brian – csengett tisztán egy női hang. – Foglalj helyet! Kérsz valamit?

– Hogyne kérnék – emelte meg a hangját a férfi, holott igazán ritkán jött ki a béketűrésből. – Magyarázatot kérek, kishúgom!

A nő megfordult és rámosolygott a bátyjára.

– Azonnal, sensei.

– Ne gúnyolódj, Clara, nem áll jól.

– Neked meg ez a hiszti nem áll jól. Nincs semmi baj.

– Nincs? Ahhoz képest, hogy mit kértem, rohadtul nem azt csináltad! Itt maradtam Edwarddal, Jones meghalt, és szerinted, nincs semmi baj? Azt kértem, hogy ijessz rá Luke-ra. De nem volt ideje megijedni, mert meghalt!

– Brian Morgan, vagy Hishida Kazuki, tök mindegy, minek hívlak, akkor is a testvérem vagy. Szeretlek, és nem ártanék neked, szándékosan pedig, pláne nem. Azt sem felejtem el soha, amit értem tettél, hiszen apánk akarata ellenére magadhoz vettél és kiképeztél, így más utam lehet, nem kellett alázatos, engedelmes feleségként, egy elrendezett házasságban boldogtalannak lennem.

– Éppen ezért hittem mostanáig, hogy bízhatok benned.

– Bízhatsz is, Brian. A legjobb bérgyilkosod vagyok, ezt mindketten tudjuk.

– Igaz, bebizonyítottad, számtalanszor. Cserébe olyan szabadságot kaptál tőlem, amilyet japán nő még soha, senkitől.

– Csak félig vagyok japán, akárcsak te – öntötte el a düh a nőt. – Ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben, és közel ugyanúgy nem érdekelnek a gyepes hagyományok, mint téged. Persze, a te pozíciódban sensei, játszani kell. A Hishida-klán fejeként ugyanúgy helyt kell állnod, mint nyugati üzletemberként. Mindkettőben segítek, ez is tiszta sor. Elismerem, hogy nem teljesítettem a parancsodat maradéktalanul, de nem kérek bocsánatot, és nem ajánlom fel sem az életemet, sem a kisujjamat engesztelésül. Fölösleges játszani az agyadat, meg a nagyfőnököt, tudod jól, ha szükséges lesz, korrigálok, úgyhogy, ne üvöltözz velem!

– Oké – sóhajtott egyet a báty és igyekezett visszaszerezni a higgadtságát. – Mondd el, hogy mi történt!

– Edwarddal nem volt gondom, hiszen engedelmesen azt csinálta, amire utasítást kapott. Black megkapta a büntetését, amit jócskán megérdemelt. Hiszen már hasznát sem vehettük, és útban is volt. Ahogy kérted, felpakoltam a ládát a helikopterre, hogy kézbesítsem Jonesnak. Ránéztem Luke üzeneteire, és… – remegett meg a nő hangja – láttam mit művelt Edward lányával.

– Én is láttam. Figyelmeztettelek Clara, hogy Jones nem való hozzád. A nőügyeit sem tudtad volna lenyelni, azt meg pláne nem, hogy erőszakos és ferde. – A férfi egy kis időre elgondolkodott, majd miután összerakta a mozaikot, folytatta: – Tehát, ezért lőtted le.

– Igen. A ládát kézbesítettem terv szerint, aztán leléptem.

– És, Edward lánya?

– Az a megláncolt, elhasznált kis szuka? – mosolyodott el gúnyosan Mizuki. – White sokszor hangoztatta, hogy milyen makacs és önfejű a lánya. Majd kiderül, hogy mi maradt a régi Isabelle-ből, ha az orvosok egyáltalán ki tudják kaparni a túladagolásból. Azért hagytam életben mert, ha megmarad, neki még hasznát vehetjük. Egyébként is, sietnem kellett, mert Luke új testőre nekiállt lövöldözni. Muszáj volt lelépnem.

– Jól van Clara, felejtsük el! – mosolyodott el érkezése óta első alkalommal a férfi.

– A továbbiak?

– Úgy döntöttem, szétválasztom az üzletágakat. White-é marad a fegyver, a kábítószerhez új ember kell. Ezt a szokott csatornákon már megszellőztettem. Te pedig, nézd meg egészen közelről, hogy mi maradt a híresen makacs és önfejű Isabelle White-ból!   

31. rész: Tisztogatás

Oliver Black kinyitotta kórházi szobája ajtaját, és csodálkozva nézte a tökéletesen elsötétített helyiséget. Emlékei szerint, teljesen felhúzta a redőnyt, sőt még az ablakot is kinyitotta, mielőtt elment volna az orvosi szobába, az előírt ellenőrzésre. Az elnök szívritmusa felpörgött, amikor belegondolt, hogy ez mit jelenthet. Nyilván, nem a szobája takarítását. Black érezte, hogy a vérnyomásmérő felpumpálja a mandzsettát és azt is sejtette, hogy a mért érték kiugróan magas lesz. Nem voltak illúziói, tudta, hogy White megtalálja majd. Az is közel részletkérdés volt, hogy az apa, avagy a lánya teszi előbb tiszteletét nála. Mindkettőjükre számított, elvégre az üldözött Isabelle mellett ott állt Marc Northman, aki az egyik legjobb problémamegoldó volt. Edward pedig… Aki kezdetben a barátja volt, aztán rávette az árnyékkommandó létrehozására, és amikor összeállt a csapat, „lenyúlta” Morrisékat. A mogul elsőre azzal kínálta meg Stevent, amire az vágyott, így az árnyékok lojalitásához nem is fért kétség. Northman Carmenjét is csak azért vállalták be – bár ezt akkor még gondosan titkolták – mert Edward White érdekei éppen egybecsengtek Oliver Blackével.

Az egykori elnök tehát felkészült rá, hogy a foteljében üldögélő „vendég” nem a legjobb szándéktól vezérelve vár rá, de minden mindegy alapon a kapcsolóhoz nyúlt, hogy szembenézhessen vele.  

A szoba fényárba borult, a fotelben ülő pedig gúnyosan elmosolyodott, amint konstatálta, hogy roppant mód meglepte Blacket.

– Morgan! – suttogta elhalóan Oliver.

– Ahogy mondod – maradt a letörölhetetlen vigyor Hishida Kazuki, azaz Brian Morgan arcán. – Tudod, a keleti ember szereti az egyensúlyt. Amikor a jó és a rossz kiegyenlíti egymást. Mostanság egy kicsit mintha felborult volna ez az egyensúly, elvégre mindannyian azt hiszitek magatokról, hogy vagytok valakik. Ráadásul, mindegyikőtök azt képzeli, hogy ő a sokkal valakibb.

– Brian, én… – kezdte volna a suta védekezést az egykori elnök, de a japán a szavába vágott:

– Igen, te, Oliver. Akinek az lett volna a feladata, hogy a jó oldalt támogasd, segítsd, hogy a rosszat kordában tudjuk tartani. Elvégre, ha valamihez nem egyszerű hozzájutni, annak mindig magasabb az ára, mintha minden sarkon kapható lenne. Ez a fegyverrel vagy a kábítószerrel is így van. Mindig attól kell tanulni, aki érdemes rá. Itt van például az 1920-as Volstead-törvény, közérthetően, a szesztilalom. Fogadni mernék rá, hogy Al Capone rengeteget lobbizott azért, hogy életbe lépjen, hiszen így meg tudta magát szedni általa. Még azt is el tudom képzelni, hogy Andrew Volsteaddel közösen whiskyzve találta ki az egészet. Szóval, hagytam veled futni a lovakat, időnként még néhány emberem beáldozására is hajlandó voltam. Ők is jól jártak, hiszen amíg tartott a dolog, jól éltek, a bukás lehetősége pedig mindnek benne volt a paklijában. A magánakciókat abban az esetben engedélyeztem, ha logikusan levezetve megokolták, nekem mi hasznom lesz belőle. Viszont, Edward és te az utóbbi időben igencsak elfelejtettétek nem csak engedélyeztetni, hanem csak csupán közölni is.

– Tudom, hogy sokat köszönhetek neked, Brian – kezdte a válaszát Black.

– Én nem úgy látom – jegyezte meg Hishida. – Elmentél odáig, ahonnan nincs visszaút, ezzel mindketten tisztában vagyunk. Ha nem így lenne, te nem lennél itt, hogy amint beállították a vérnyomásodat, átszabasd a fejedet, és az új személyazonosságoddal meglépj, immár mindenki elől.

– Ha elengedsz, megígérem, hogy többet nem hallasz rólam – alkudozott Oliver.

– Ez már kevés, Black. A White-ok és a belügyminiszter sleppje is tudja, hogy itt vagy. Keresni fognak, és meg is találnak, ebben is biztos lehetsz. De, ha most önként velem jössz, kiköszörülheted a csorbát – nézte várakozón a másik férfit a japán.

Oliver Black nem kérette magát, levette magáról a vérnyomásmérőt, az ágyára dobta, és anélkül, hogy bármit is magához vett volna, Kazuki nyomába szegődött. A kórház előtt Hishida páncélozott limuzinja várt rájuk, és amint becsukódott az ajtó már indultak is.

Az egykori elnök a kocsikázás ideje alatt hallgatásba burkolózott, és útitársa sem szólt egy szót sem. Black úgy gondolta, hogy a feltétlen engedelmesség és az, hogy nem kérdezősködött, néhány jó pontot jelent. Mert Brian Morgannek igaza volt, elszaladt az a bizonyos ló, és valóban jó messzire vitte…

Az Edwarddal való csatározással felhívta magára a figyelmet, méghozzá azokét leginkább, akik felé megbízhatóságot, lojalitást, pártatlanságot kellett volna sugároznia. Akiknek csak egy hivatalnokot lett volna szabad látniuk, aki a magasabb cél érdekében cselekszik, amit ráadásul csak és kizárólag utasításra tesz. Ez az egész, hiba volt. Nagyon nagy hiba. Ha pedig, Hishida Kazuki most azt mondja, ez az utolsó esélye, akkor ezt most meg kell ragadni. Muszáj.

Isabelle White az első két napot határozottan élvezte az Arabellán. Egyelőre annyi volt a feladata, hogy különböző napszakokban modellt állt (azaz feküdt) Marcnak, aki fotókat csinált róla. Jones kajütjében, megbilincselve. A harmadik napon már nem volt sem rövid, sem annyira élvezetes a fotózás, hiszen Ethan Ross is beszállt. Northman keze sokkal nagyobb és más formájú volt, mint Luke-é, ezért kellett keresni valakit, akié hasonlított Joneséra. Ezek a képek már igencsak emlékeztettek azokra, amelyeket a fegyverkereskedő az árverés után, a házában készített a lányról. A negyedik napon még emelték a tétet, és bevetették Luke Jonest is. Warren öccse dühös volt és eszébe sem jutott együttműködni. Egészen addig, amíg meg nem látta a lányt. A bátyja gyilkosát. Aki a kajütben, meztelenül, az ágyban feküdt, a két keze a támlához volt bilincselve. A kiszolgáltatott helyzet ellenére azonban a nő szemében olyasmit látott, ami még inkább felkorbácsolta a vágyait. Isabelle pillantásából sütött a megvetés és az undor. Luke arcán megrándult néhány izom és lassan elindult a nő felé. Ellentétben az előző alkalommal, most csak a lány keze volt megbilincselve, így valamennyire képes volt védekezni is. White tisztában volt vele, hogy amennyire csak lehet, fel kell hergelnie a férfit, hogy mindenféle kontrollját elveszítse. Isabelle várt, a fegyverkereskedő pedig lassan közeledett. Jones hirtelen egy szempillantás alatt rávetette magát, a nő erősen koncentrált arra, hogy figyelmen kívül tudja hagyni a tényt, minden megmozdulását és az összes porcikáját filmre veszik. Úgy rúgta meg a férfit, hogy fájdalmat okozzon, de az ne váljon használhatatlanná. Marc kezelte a telefon kameráját, és erősen uralkodnia kellett magán, mert hang nélkül, lehetőleg mozdulatlanul kellett tartania, hogy semmit ne kelljen ismételni. Luke arca elsötétedett, elkapta a rugdosódó lábat és maga felé rántotta. Isabelle csuklójába belemélyedt a bilincs, a válla is megrándult, így felsikoltott. Jones kegyetlen vigyorra húzta a száját, de miközben gyönyörködött a lány fájdalmas fintorában, ismét kapott egy rúgást. A férfi szája felrepedt, de a kedvét nem vette el a találat, egyébként is, gyorsan megtorolta. Ms. White már tapasztalta nemrég, hogy milyen, amikor a combjára rátérdel a fickó és rá is nehezedik. Úgy tűnt, ez Luke bevett és jól begyakorolt fogása, ami kellőképpen fájdalmas, így az ellenállást is megtöri egy kicsit. Viszont Isabelle válaszul akkorát rúgott a másik lábával a férfiba, hogy az lefordult róla. Jones agyát elöntötte a düh, rúgótávolságon kívülre húzódott, megragadta a lány mindkét bokáját és hasra fordította. Villámgyorsan ráfeküdt a nő hátára, marokra fogta a haját és hátrahúzta a fejét. Isabelle szeme könnybe lábadt, felnyögött, Jones pedig oldalra húzta a fejét és beleharapott a nyakába. A nő felsikoltott, aztán elernyedt, mire a pasas meg akarta nézni, hogy mi történt vele. Amint a fickó keze Ms. White arcára siklott, a lány villámgyorsan reagált és beleharapott a karjába. A pasas a fájdalom miatt testhelyzetet váltott, így Isabelle meg tudott mozdulni, ledobta magáról és megint megrúgta. A férfi válaszreakciója szintén gyors volt, a vállánál fogva rántotta maga felé a lányt és lekevert egy hatalmas pofont neki. Már nem csak Luke Jones, hanem Isabelle White is vérzett. A fegyverkereskedő arca rángatózott az indulattól, csépelte az alatta fekvő lányt, majd rányúlt a torkára és elkezdte szorítani. A nő – amennyire csak tudott – küzdött, vergődött, de a levegőért folytatott küzdelem közben már nem tudott mindenre odafigyelni. Ellenállása pillanatról-pillanatra lankadt, így Jones egyrészt valóban megfeledkezett arról, hogy hol van, másrészt úgy érezte, győzött. A kritikus pillanatban azonban, Marc valósággal letépte Isabelle-ről és egy jól irányzott ökölcsapással ártalmatlanná tette.

Northman betakarta a lányt, elővette a bilincs kulcsát, kiszabadította a kezét, magához vonta és átölelte. Ms. White-nak nem csak a bilincs nyoma színesedett a csuklóján; az arcán, a nyakán, a testén, a combján is virított néhány ütés- és kéznyom. A mentor nagyot sóhajtva adta oda Rossnak a telefont, két kommandós pedig kivitte a kajütből az eszméletlen Luke Jonest.  

– Jó voltál, Marc – krákogta, köhécselte a tanítvány alig érthetően.

– Rengeteget kívántál tőlem, Isabelle. De kénytelen voltam mindent nézni és figyelni, hogy időben közbe tudjak lépni – cirógatta meg az ujjnyomok kontúrjait a nő nyakán a mentor. 

– Te is tudod, ennek a csalinak nagyon igazinak kellett lennie – futotta el a lány szemét a könny, miközben ivott néhány korty vizet. 

– Tudom. De voltak fenntartásaim. Kezdésnek nem hittem, hogy Jones valóban ennyire begőzöl, és gyakorlatilag totálisan a kedvünkben fog járni azzal, amit csinál. Nem gondoltam, hogy egyáltalán nézni tudom majd, nemhogy rögzíteni. Viszont azt tudtam, hogy bebizonyítom, tényleg bízhatsz bennem.

Isabelle White nem válaszolt, csak megcsókolta mentorát, aztán maga mellé húzta az ágyba és elhelyezkedett a vállán.  

A következő napok ismét fotózással teltek, Isabelle immár bilincsek nélkül, nyitott szemmel, de a képek tanúsága szerint a környezetére totális érzéketlenséggel hevert a lepedőn. A szúrásnyomok ugyanolyan jól láthatóak voltak a képeken, mint a gyógyulófélben lévő vérömlenyek.

Edward White mindig reagált a küldeményekre és azt kérte Jones-tól, hogy jól dolgozza meg, gyakorlatilag törje be a lányt, mire megérkezik.

Isabelle és Marc megbeszélte a problémákat, kibékültek és újra együtt voltak. Ennek okán a tanítvány következő vad ötlete az volt, hogy az egyik együttlétükről is legyen videó és azt is küldjék el a kedves papának. Ezt a sokadik nap forgatókönyve követte, amely arról szólt, hogy már a legénység is megkaphatta az engedelmessé drogozott foglyot. Akire már bilincs sem kellett, hiszen önként maradt és immár szolgálatkészen kedves volt a következő löket reményében.

A legvadabbra mégis az a kép sikerült, amelyen Isabelle White fehér bőre valósággal virított a két izmos és barna férfitest által közrefogva.

Elérkezett a nap, amikor Edward White-nak meg kellett érkeznie. A kommandósok felkészültek, viszont továbbra is észrevehetetlen volt a jelenlétük. A forgatókönyv ki volt dolgozva, Holden hatalmas apparátust, és minden elérhető, csúcskategóriás technikai kütyüt bevetett a siker érdekében.

Azért, hogy ránézésre minden rendben lévőnek tűnjön, a fedélzeti medencénél Jones ült a napozóágyon, frissítőt iszogatott, mellette sötét öltönybe csomagolva, napszemüveges személyi testőre feszített. Isabelle szexi fürdőruhában, a medencében hűsölt. Szikrázó kövekkel kirakott nyakörvéhez egy aranyozott lánc volt kapcsolva, amelyet Luke tartott, de elég lazán ahhoz, hogy kényelmes legyen. Jones engedelmesen tette, amit mondtak neki, mert már kapott némi ízelítőt abból, hogy milyen az, amikor utoléri a sors keze. Személyi testőre, azaz Patrick személyesítette meg a sorsot általában, hiszen a kommandós parancsnok igencsak ügyelt a látszatra, és Luke magaviseletére. A fegyverkereskedő megregulázásába aktívan besegített Northman is, ennek okán Jones jelenleg is teljes sminkben heverészett a napozóágyon, lévén, valahogyan el kellett tüntetni a fejéről a feltűnő monoklit, amit a videóforgatás közben szerzett. 

Edward White helikoptere a jelzett időben érkezett. A gép leírt egy tiszteletkört a yacht körül, majd Hammond arra lett figyelmes, hogy Luke Jones kilyukasztott homlokkal borult fel a napozóággyal. Patrick célba vette a helikoptert, azonban a pilóta egy veszélyes, mégis remek manőverrel szinte kivágódott a célkeresztből. A gép gyorsan távolodott, majd lőtávolon kívül, egy narancssárga ballonokkal kidekorált fémládát dobtak róla a tengerbe.

Hammond csak egy pillantást vetett a halott fegyverkereskedőre, és miközben a kormányállás felé ment, hogy utasítást adjon a láda kiemelésére, szinte levegővétel nélkül sorolta a további feladatokat a mikrofonjába.

A fedélzeten először a specialisták vizsgálták át a ládát, de nem találtak robbanószerkezetre, vagy vegyi támadásra utaló nyomokat rajta. Látszólagos ártalmatlansága ellenére, továbbra is óvatosan bántak vele, de miután felnyitották, még a harcedzett, erős gyomrú kommandósok némelyike is rosszul lett a látványtól.

A küldemény elég egyértelmű üzenet volt, hiszen Oliver Black sebészi-anatómiai pontossággal feldarabolt holttestét tényleg nehéz volt félreérteni.  

  

12. rész: Kísértet a múltból

A lövések hallatán Hunt felállt a motor mellől, és szinte közönyösen baktatott hátra, hogy megnézze, mi történt. Northmant jól ismerte, feltűnt neki, hogy mennyire beszámíthatatlan, amikor Isabelle közelében van. White pedig - amióta mentora megérkezett - szinte folyamatosan robbanásközeli állapotban volt. Caleb - bár igazából nem sok oka volt rá - magában elvigyorodott. Na, igen. Így néz ki, amikor két kiképzett gyilkos érzelmekkel megverve összegabalyodik, és jobban féltik a másikat, mint saját magukat. A lány hisztije és Marc dühe is erről szólt, méghozzá oly nyilvánvalóan, hogy teljesen fölösleges lett volna tagadniuk. Persze, először nem ártott volna saját maguknak bevallani, aztán a másiknak kimutatni. Tömérdek energiát megspóroltak volna, és miután a feszültséglevezetés is sikeresen megtörtént, akár még koncentrálni is tudnának. Arra, hogy életben maradjanak.  

Caleb Hunt kiért a ház takarásából, és fejcsóválva volt kénytelen tudomásul venni, hogy azok ott ketten, teljesen el vannak varázsolva. Odasétált hozzájuk, és megszólalt:

‒ Ideje lenne végre a pisztoly helyett a köztetek lévő feszültséget kisütni. Már csak azért is, mert ha sokat totojázunk drágáim, elfogy az időtök. 

‒ Ünneprontó vagy, Caleb - jutott szóhoz elsőként a visszavágásban, feleselésben világbajnok Isabelle White. 

‒ Pedig, ahogy elnézem, még mindig nincs mire pezsgőt bontani. Eddig tartott a türelmem. Húzzunk be a házba, és elmesélem, amit megtudtam. Most szólok, rohadt szar híreim vannak, és nem várhatnak tovább.

Mester és tanítványa mélyet sóhajtott, egymást kézen fogva követték Huntot a házba. A házigazda kirakott egy üveg ásványvizet az asztal közepére, és kiosztotta hozzá poharakat is. Teletöltötte az összeset, a sajátját kézbe vette, és szomjasan eltüntette. Hiába, a másnap erőteljes folyadékpótlást kívánt. Caleb komoran hátradőlt a székén, és a lányt nézve beszélni kezdett:

‒ Nem akarok a lelkedbe taposni Isabelle, de az apád az egyik hunyó. Edward White. 

‒ Ez nem új - válaszolt a nő helyett Northman. - A kedves papa sohasem szimpatizált Isabelle foglalkozásával, életmódjával. 

‒ Soha? - kérdezett vissza elhűlten Hunt. 

‒ Soha - erősítette meg immár Isabelle az információt. - Apám gorilláinak a kezéből szedett ki Marc, ekkor először találkoztunk. Megmentette az életemet, szó szerint. 

‒ Mit vétettél?

‒ Majd egyszer elmesélem, ha lesz rá időnk. Az a lényeg, hogy amíg az üzleti és egyéb ellenfeleit ritkítottam, hagyott futni. De miután a lekötelezett üzletfelei is terítékre kerültek, hát morcos lett. Ez mostanában csúcsosodott ki igazán. 

‒ Értem. De a szar híreimnek még nincs vége. Marc, emlékszel még Steven Morrisra?

‒ Nehezen tudnám elfelejteni. A mentorom volt. 

‒ Mi lett vele? - szólt közbe a lány, mert észrevette, hogy Northman arca még jobban elkomorodott. 

‒ Meghalt - nézett rá merőn Marc - Én lőttem le. 

‒ Na, ez a szarabb hír  - sóhajtotta Caleb. - Csak annyira hulla, mint Tyler Bones. 

‒ Nem ellenőrizted? - kérdezte megdöbbenve Ms. White. - De hiszen...

‒ Nem tudta - vágott a lány szavába Hunt. - Egyszerű végrehajtóként a hátteret aládpakolják, ezt te is így tudod, ugye, Isabelle? Tudod, hogy kit és hol, a csapat az elemzők adatai alapján elmeséli a hogyant. Akció, aztán csók. Ha nem jön össze, akkor kinyírnak. A tanács nem arról híres, hogy ötszázszor megrágja, likvidáltasson-e valakit, vagy sem. Az elnök ugyan jó barátságban van az apáddal, de úgy tűnik, mégsem eléggé. Steven Morris az árnyékkommandó vezetője. Alá tartozik Tyler, a Dwayne-ikrek, és még néhány hasonszőrű kegyetlen vadállat. Az elnök már fél. Méghozzá olyannyira, hogy bárkit odadob azért, hogy lekösse Morrisék kapacitását. Edward White Isabelle White halálát akarja, Steven pedig Marc Northmanét. Gyakorlatilag, semmi esélyetek. 

‒ Szuper - válaszolt töprengve Northman. - És vajon, mióta létezik tanács a tanácsban, vagy cég a cégben? De főleg, miért? 

‒ A franc se tudja - felelte Caleb. - Ha minden likvidálásra megjelöltnek felajánlották ezt a lehetőséget, akkor jó nagy szarban vagytok, helyesebben, vagyunk. Tyler Bonesnak nyilvánvalóan nem én vagyok a kedvence. A kérdés az, hogy mit kell ahhoz véteni, hogy megkapjam a bélyeget? Hiszen, igazából ti sem tudjátok, hogy miért pont most?

‒ Ráadásul, ha belőlük lett a tanács árnyékkommandója, akik egyébként is túl kegyetlenek, irányíthatatlanok voltak, vajon mi rá a garancia, hogy ezentúl engedelmesek lesznek? - kérdezte White.

‒ Mi vagyunk az irányíthatók, bébi - simította végig a lány arcát Northman. - Erős a gyanúm, hogy őket csak ellenünk vetik be. Calebnek igaza van. Gyakorlatilag, tényleg semmi esélyünk.  

‒ Akkor? 

‒ Menjünk, csomagoljunk össze és húzzunk el innen! Legalább Calebnek ne essen baja! Főként, miattunk ne. 

Isabelle egyetértően bólintott, és Marc nyomába szegődött. 

Northman a szobában kinyitotta White sporttáskáját, kivette belőle a fegyvereket, majd néhány saját ruhadarabját a lányé mellé szórta. A tanítvány a másik táskába a pisztolyokat, késeket, lőszereket rakta be.

‒ Elmondod? - kérdezte a lány.

‒ Mit? - adta az értetlent a mentor.

‒ Morrist… 

‒ Miért is ne? - hangzott a férfi ingerült válasza. - Hiszen a tanítványom vagy, nem árt, ha tudod, mire figyelj, ha parancsot kapsz! Ha messziről is kell végrehajtanod, odamész, és ellenőrzöd. Ha totál véletlenül belezuhant a folyóba, akkor utánavetődsz és megbizonyosodsz. De az a leghelyesebb, ha eleve a fejét veszed célba.

‒ Én nem hibáztatlak… - kezdte Isabelle a mondanivalót, de Marc olyan gyilkos pillantással méregette, hogy a lány inkább elharapta a megkezdett mondatot.

Northmannek egy arcizma sem rándult, amikor megszólalt:

‒ Nem kell a szánalmad, a sajnálatod, de még csak a megértésed sem! Ahogy az sem érdekel, mit gondolsz arról, hogy mennyire szúrtam el a Morris elleni akciót! - fordított hátat ismét a mentor a tanítványnak. 

‒ Tényleg? - dühödött fel White. - Miért nem akarsz elengedni, ha nem bírsz elviselni?   

Marc nem válaszolt és továbbra sem fordult meg, ezért Isabelle dühösen odalépett hozzá és megragadta a karját. A férfi szembefordult vele, szürkéskék szeme a szokott közönnyel nézte a lányt. A tanítvány fel nem foghatta, hogy viselkedhet így, hiszen, amikor megállította az autónál, nagyon úgy tűnt, csak Hunt felbukkanása akadályozta meg, hogy a nyílt színen egymásnak essenek. Nem beszélve arról, amit akkor és ahogy mondott. Vajon, mi változott? 

Northman tovább pakolászott, mintha az lenne a legsürgősebb dolga. Isabelle - szinte szokásosan - meglehetősen messze volt attól, hogy lehiggadjon, elvégre Marc éppen levegőnek nézte. 

‒ Hozzád beszélek, az isten verjen meg! - ragadta meg a mentor karját ismét a lány.

Isabelle elengedte a férfit, hiszen látta a jelekből, most aztán sikerült jócskán túlfeszítenie a húrt. Northman látványosan mély lélegzetet vett, mozdulatai határozottan lassúak voltak, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem fordult és szembe nem került a hátráló nővel. Utánanyúlt, megragadta és határozott mozdulattal az ágyra lökte. Isabelle szinte abban a pillanatban talpon termett és ismét menekülőre fogta volna, de a férfi elkapta, magához rántotta és szorosan tartotta. Isabelle White úgy tett, mint aki enged, viszont amint a mentor került közelebb az ágyhoz, egy sokat gyakorolt fogással kirúgta Northman lábát, aki hanyatt esett a kusza ágyneműre, a nyitott táska mellé. A férfi vasmarokkal ragadta meg a lány mindkét kezét, így az vele együtt zuhant a takaróra. Marc a hátán feküdt, rajta Isabelle, a mahagóni hajzuhatag a férfi arcát csiklandozta, miközben a csokoládészín szemek fürkészve vizslatták a mentor szempillantás alatt megváltozott, immár távolról sem fagyos, sőt, leginkább őrülten lángoló tekintetét. A lány - egy életem, egy halálom alapon - megkóstolta a férfi száját. Northman keményen, szinte durván reagált, úgy szorította magához tanítványa testét, mintha azt akarná, hogy összeolvadjanak. Érzékien heves csókja Isabelle minden ellenállását, félelmét, akaratát megsemmisítve sodorta mindkettőjüket egyre közelebb a megoldást kínáló, mégis csak pillanatnyi felejtéshez vezető úthoz. Marc Northman ráfordult a hozzásimuló női testre, azonban e röpke közjáték hatására eszébe jutott, hogy mit kockáztat. Azt, hogy utolérik őket. Azt, hogy Isabelle Carmen sorsára jut. Azt, hogy immár sosem kapja meg, amire egyre jobban vágyott. Letaglózó módon kijózanító gondolatai hatására megállt, nyelt egyet, egy hosszú másodpercre engedte, hogy tanítványa meglássa a szemében a féltést, a vágyat és a lemondást, aztán felsegítette a megdöbbent lányt, és megszólalt:

‒ Nincs több időnk Isabelle, mennünk kell! Siess!