46. rész: A megbízás

Isabelle – bár Rebecca annak idején, csúnyán elárulta – teljesen kiborult. Ms. Anderson ugyanis, a kórházban töltött ötödik napján meghalt. Nem követtek el ellene újabb merényletet, viszont az elszenvedett sérülései olyan sokfélék és súlyosak voltak, hogy az egyébként fiatal és egészséges szervezet feladta a küzdelmet. A lány felhívta a hírrel Clarát, aki hamarosan megérkezett. Brian nem tartott vele a kórházba, így a tanítvány csak a mentornak beszélt a döntéséről:

– Már nincs kire vigyáznom itt, úgyhogy én is lelépek. Mivel még nincs saját lakásom, ezért odaköltözöm Ethanhez – nézett egyenesen a japán nő szemébe Isabelle.

– Ha gondod van ezzel, lakhatsz nálam – ajánlotta fel Clara, amivel igencsak meglepte tanítványát és Rosst is. – Jöhetsz, mehetsz, kapsz kulcsot, nincs beszámolási kötelezettség... – kezdett az ajánlat átcsapni tukmálásba – legalábbis, Isabelle érzése szerint.

– Kösz, de – pillantott a férfira a tanítvány, egy ideig nézte őt, majd a jelenlegi mentorhoz fordult – Ethan ajánlotta fel előbb – és ne haragudj meg érte, Clara – ezért egyelőre inkább nála laknék. 

– Brian számít rád – figyelmeztette a japán a lányt.

– Tudom, és köszönöm a lehetőséget, amit ad. De valóban csak annyit jelent, hogy Ethannél fogok lakni. Egy ideig.

– Azt hiszem, hogy emlékeztetnem kell téged arra, lehet, hogy éjszaka esetleg jön egy telefonod és menned kell. A melletted fekvő zsaru ezt fogja tolerálni, hiszen biztosan tudja majd, hogy valakit éppen elsikálsz?

– A mellette fekvő zsaru – szólt bele a társalgásba a férfi – továbbra sem zsaru, illetve a másik életében kábítószerkereskedő. És mint olyan, akár saját magát is feldobhatná a „kollégáinak”. Mivel eddig nem éreztem erre késztetést, azt gondolom, hogy megállom, és nem fogom Isabelle kezéből kicsavarni a pengét, csak akkor, ha belém szeretné mártani. Részemről, ezt túltárgyaltuk.

– Legyen – engedett Clara Morgan és mindenféle egyéb instrukció nélkül, köszönésként csak biccentve, magukra hagyta őket.

Isabelle megkereste a kezelőorvosát, aki megírta a zárójelentését, utána pedig Rosszal együtt távozott a kórház épületéből. 

Már az autóban ültek, amikor Ethan telefonja csörögni kezdett. A férfi felvette, csak néhány rövid szót mondott válaszul a hívónak, aztán beletaposott a gázpedálba. Hamarosan lefékezett egy raktárépületnél, amely előtt rengeteg rendőrautó állt, majd megszólalt:

– Maradj a kocsiban. De ha nem is itt, mindenképpen a kordonon kívül. Ne gyere be, kérlek!

Ethan kiszállt és bement az épületbe, Isabelle pedig elment sétálni az ellenkező irányba.

Miközben sétált, a környezetet figyelte. Bár Ross nem mondta, hogy pontosan mi a helyzet, a lány annyira már megfejtette társát, hogy tudja miért kérte meg arra, hogy maradjon távol. Ethan most, mint rendőrségi tanácsadó volt jelen a helyszínen. Tehát, a hivatalos melóját végezte. Zsaruszerű, és egy tetthelyen a kórházból frissen elbocsátott barátnőnek semmi keresnivalója. Nem beszélve arról, Morganék érdeklődése továbbra is fennáll, nekik is gyanús lenne, ha a férfi „csak úgy” beviszi magával a helyszínre. Ethan Ross dörzsölt fickó, körültekintő és alapos. Nem ma kezdte, valószínűleg nem is tegnap. Megnyugtató egy ilyen pasas védőszárnyai alá bérletet váltani. 

Ms. White tisztában volt vele, hogy akár többen is megfigyelhetik. Morganék, az apja, esetleg az ő megbízottja. A célkereszt még mindig nem mozdult el róla, ezt nem is feltételezte. Így hát látótávolságon belül sétálgatott, a helyszín biztosítására felkért, teljes felszerelésben álldogáló kommandósok orra előtt. A férfiak – a termetükből, alkatukból adódóan vélhetőleg valamennyien azok voltak – nem úgy viselkedtek, ahogy egy egyszerű rendőr tette volna hasonló helyzetben. Azok hozzászoktak volna a jelenlétéhez, és nem figyelik árgus szemekkel. A kommandósok viszont, végig szemmel tartották. Isabelle a parton sétált, de nem nyugodott meg a víz közelében, hiába reménykedett pont ebben. Sokkal inkább dühös és elkeseredett lett, az elé táruló látvány kimondottan sokkolta. A vízen, a hullámok között, fekete nejlonzsák, illetve a mennyiség alapján, nejlonzsákok szétszaggatott darabjai bukdácsoltak. Elszomorította, hogy valaki minden további nélkül képes ilyesmire. Úgy döntött, hogy amit a partról elér, azt megpróbálja kihalászni. Keresett egy botot, és elkezdte a lebegő zsákdarabokat maga felé húzni. Már a sokadiknál tartott, amikor megérezte, hogy a soron következő zsákdarab nem üres, bár a formája is mutatta, hogy valamire rácsavarodott. A partra kormányozta, és amikor széthajtotta a nejlont, térdre esett mellette, mégis, nagy nehezen visszagyűrte a rosszullétét. Egy kiázott, a vízi ragadozók által már valószínűleg megtépázott, emberi kart talált. Elfordult, mély lélegzetvételekkel próbálta visszanyerni az önuralmát és magában tartani a kórházban elfogyasztott reggelit. Amikor felnézett, látta, hogy két kommandós felé tart, és ha nem is kísérletezett azzal, hogy talpra álljon, felfedezésétől mindenképpen távolabb húzódott. A két álarcos, sisakos férfi közül az egyik mellélépett, a másik pedig továbbment megnézni, hogy mit rejt a fekete zsákdarab. Miután kiderítette, nekiállt rádiózni. A másik felsegítette a lányt és magához húzta, feltételezhetően, vigaszképpen. Nem volt ebben semmi furcsa, hiszen egy teljesen ismeretlen kommandós honnan is sejthette volna, hogy a parton sétáló fiatal nő közel minden téren jóval edzettebb az átlagnál? Isabelle-nek jólesett az ölelés, a figyelmesség és egészen addig a vigasztaló karokban maradt, ameddig Ethan fel nem bukkant. A kommandós rögtön áttestálta az ügynökre a nőről való gondoskodást, majd visszatért kijelölt helyére. Ross – anélkül, hogy a lány bármit kérdezett volna – beszélni kezdett:

– Elég sűrű a problémakör odabenn. Ha nevén kellene neveznem, akkor sem tudom, mi lenne a találóbb, a csoportos kivégzés, a mészárlás, vagy a vérfürdő. Bárki tette is, kimondottan dühös volt. Ráadásul, nem egyedül csinálta, segítették, vélhetőleg, többen is. A helyszínelők egyelőre azt sem tudják megmondani, hány hulla van. Néhányan ugyan egy darabban maradtak, de van olyan, akinek csak a fejét találták meg. Nem biztos, hogy értem, hogy az egyiket miért fejezték le, a másikat miért belezték ki, a harmadik miért vérzett el ütőeresen. Két dolog viszont, biztos. Az egyik az, hogy minden gyilkosság pengével történt, a másik, hogy az esemény csúnyán egybeesik Ms. Anderson halálával. Holden emberei a térfigyelő kamerákat faggatják, ha kellőképpen optimista vagyok, akkor azt mondom, hogy ha elég sokáig visszamennek a felvételen, valószínűleg az elkövetők létszámán kívül, maga az indíték is világossá válik majd. 

– Miért is? – szúrta közbe a logikus kérdést Ms. White.

– Mert a hely nem ismeretlen számomra. Ez egy bázis, de nyilván, nem a jófiúké. Nem mellesleg, apád ügyfelei. Annak oka volt, hogy itt és így történt az eset. Azzal, hogy meg sem próbálták a hullákat, valamint a haláluk körülményeit eltüntetni, azt biztosra veheted, ez egy üzenet, és akinek szól, az igencsak hamar felfogja majd a lényeget. 

– Nyilván. Azt viszont nem értem, hogy miért kapcsolod össze ezt a borzalmat Rebecca halálával? 

– Elsősorban megérzés, amit viszont megtámogat az elkövetés módja. Penge, Isabelle. 

– Gyanúsított vagyok?

– Amennyiben csak valami hasonmásod héderezett a kórházban a felügyeletem alatt, akár még az is lehetnél. Viszont, van egy pengebarát mentorod, aki közel házigazdaként tündökölt a versenytárgyaláson, ugyanúgy, mint Rebecca. Becca halott, itt meg kiirtottak valamiféle igencsak éles vágószerszámmal egy egész bandát. Pontos számokat nem tudok, de azt gondolom, írmagjuk sem maradt.  

– Mivel azt mondtad, hogy a hely ismerős, a figurák pedig apám üzletfelei, nem lehetséges, hogy hozzá köthető, ami itt történt?

– Nem igazán. Patrick nem az a fajta fazon, aki becsukja a szemét, befogja a fülét, ha ilyesmi jut a tudomására. Ha személyesen nem is ő, akkor is lett volna valaki, akit rámozdítanak a dologra. Illetve, újdonsült kenyéradód kórházban előadott monológjából ugyan kimaradt, hogy ezt nem hagyja büntetlenül, azonban ha egy Brian Morgan/Hishida Kazuki nem lufit, virágot, egyéb figyelmességet küld a pórul járt alkalmazott kórházi ágyához, hanem személyesen megjelenik, az jelent valamit. Ki tudja, hogy szegény Becca miféle szolgálatokat tett neki? Szerintem, olyanokat is, amilyeneket apádnak nem. 

– Egy ilyen japán főmufti kavarhat nem japán bigével?

– Brian félvér, kezdésnek. Holden emberei szerint a Hishida-klán ojabunja, és ha cirka ezerötszáz embernek parancsol, vajon van-e olyan vakmerő és életunt bárki is, aki rákérdez, majd bírálja amiatt, hogy kit visz ágyba? 

– Csak attól zsong a fejem, amit most hirtelen elmeséltél – szorította a kezét a homlokára a lány. 

– Amíg kellőképpen átélten agonizáltál a kórteremben, informálódtam. 

– Ezek szerint, olyan az agyad, mint a szivacs. 

– Ha az embernek az élete múlik a tudáson és a helyes következtetésen, gyorsan megtanul, jó hatásfokkal memorizálni. 

Isabelle csak bólintott egyet, majd Rosszal együtt sarkon fordult, autóba ült és elszáguldottak a férfi lakásához. 

Néhány napig csend volt, nyugalom, mintha még Edward White, valamint Hishida Kazuki erőszakos és ijesztő világában is kitört volna a béke. Holdenék lassan haladtak, helyesebben inkább, egy helyben toporogtak, hiszen a térfigyelő kamerák a felvételek tanúsága szerint gyakorlatilag egyszerre mondták be az unalmast. Használhatót nem találtak rajtuk, a kritikus időszakban pedig semmi más nem látszott a képernyőn, mint szürke-fehér-fekete csíkok. 

Aztán elérkezett a pillanat, amit még Clara jósolt meg a kórházban. Egy éjszaka jött a telefon, Isabelle-nek pedig mennie kellett. Ethan riasztotta a megfigyelőket, a nyomkövető aktiválva lett, a drón felszállt. 

Isabelle és Clara külön utakon járt, mindkettőjüknek más feladatot jelölt ki Hishida. A tanítványnak az volt a dolga, hogy a Kazuki megtorlása ellen ágáló legnagyobb csoport vezetőjét móresre tanítsa. 

A végrehajtáshoz megkapta a szükséges információkat, aztán elindult. Holden – Ethanen keresztül – üzent, miszerint a célpont nem kimondottan ártatlan, így nem feltétlenül kell erőforrást pazarolni arra, hogy a figura megmeneküljön, és Kazuki is végrehajtottnak tekintse a feladatot. Isabelle hitetlenkedve kérdezett vissza, hiszen – amióta a főmufti képbe került – még nem tapasztalt olyasmit, hogy „hullik a forgács”, azaz gyakorlatilag engedélyt kap egy gyilkosságra. Isabelle majdnem el is mosolyodott saját naivitásán. Nyilvánvalóan nem ez az első eset, amikor Holden likvidálásra adott parancsot. És nem is az utolsó. Nem beszélve arról, hogy Ross is figyelmeztette: élesben, Brian Morgan bérgyilkosaként ez az első önálló megbízása, tehát bizonyítania kell. A férfi csak a lényegre szorítkozva elsorolta, hogy ez a bizonyos David Goss miben bűnös – legalábbis, a rendelkezésre álló információk szerint. A lány a védelmi pénzen, tiltott szerencsejátékon fenn sem akadt, viszont a kényszerprostitúció szíven ütötte. Ms. White logikája azt is feltételezte, hogy a kényszerprostitúció mellett Goss mindenbe belekotort, amibe csak tudott. A kábítószert Ethan megerősítette, a fegyver is gyakorlatilag nyilvánvaló volt.

Isabelle White a címre ért és elindult a házba. Az ajtót néhány pillanat alatt, óvatosan nyitotta ki, szemügyre vette a riasztót is, de az nem volt bekapcsolva. Lassan, lopakodva járt helyiségről-helyiségre, és magában káromkodva vette figyelembe a tényt: Goss néhány embere is a házban van, tehát tényleg teljesen nesztelenül kell elvégeznie a feladatát, ha nem akar pórul járni.

Már az emeleti utolsó helyiség következett és Isabelle forrón remélte, hogy David Goss ott lesz, hiszen Brian elemzői és Jeff Holdenéi is ugyanazt mondták: a célpont a házban van.

Nesztelenül osont a franciaágyhoz, amelyben neki háttal, teljesen beburkolózva, a fejére a karjával párnát szorítva, egy férfi aludt. A lány elővette a pengét, ekkor viszont meghallott egy kétségbeejtően ismerős hangot, közvetlenül a füle mellett. Nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy mennyire valódi a pisztoly, hiszen támadója a csövét rányomta a nyakára, aztán felkapcsolta a világítást. A lány engedelmesen kiejtette a kezéből a pengét és megfordult. Aztán vele is a világ, hiszen támadóját meglehetősen jól ismerte. Daniel Trent volt az, akivel a Northman felbukkanását megelőző időszakban, egy bandához tartozott. Akkortájt ketten vitték a csoportot, mint vezetők. De nem csak a pozíciót osztották meg, hanem az ágyban is egészen jól megértették egymást. 

45. rész: Vérbosszú

Brian Morgan tisztában volt azzal, hogy aki neki dolgozik, az veszélyben van. Japánban ugyan sokkal kevésbé, mint az Államokban, de főleg a közeli és fontos munkatársaknak volt okuk támadástól tartani.

A félvér nem bízta a véletlenre, Rebeccának nem csak a mobiljában volt nyomkövetője, hanem a bőre alatt is. Ahogy lerakta a baráti hívást, rákeresett a nő chipjére. Sajnos, igaz volt a hír, Becca jelzése valóban a cimbora által megnevezett kórházból jött.

Kazuki megnézte az adatokat, majd rákeresett a körzetben lévő kamerákra. Szenvtelenül nézte, ahogy Ms. Anderson reménykedve rohan, és amikor már azt hiszi, hogy megmenekült, az autója nem indul. Vadidegenként is szívbemarkoló látvány volt a lány arcán a félelem, amely lassan-lassan átalakult rettegéssé. Hishidát annak ellenére elöntötte a düh, hogy nem volt szerelmes a lányba. Ellenben, válaszolnia kellett az üzenetre. Gyorsan és úgy, hogy legyen visszatartó ereje.

Kezdésnek – a húgával az oldalán – elment meglátogatni Isabelle-t.

Ms. White mellett a szobában volt Ethan Ross is, de az ügynök a háttérbe húzódva figyelt.

A lány nem vette elő a pisztolyt, amikor Clara belépett a szobába, de határozottan megdöbbent az általa kertészként ismert kísérőn.

– Elhagyta valahol útközben a gazt, amit hozni akart? Vágottat, vagy cserepeset szánt nekem? Mondjuk, teljesen mindegy, nem vagyok egy botanikus alkat.

A férfi elmosolyodott és megszólalt:

– Hishida Kazuki vagyok. Mivel megfeleltél, kedves Isabelle, alkalmazlak, mint problémamegoldót. A húgomat,egyben mentorodat, már ismered. Rögtön lenne is egy meló. Nem hinném, hogy veszélyes, de mégis kellene valaki.

– Mr. Kazuki… – kezdte volna a lány, de a félvér a szavába vágott.

– Mr. Hishida, ha már. A Kazuki a keresztnevem. De van szépen csengő amerikai nevem is, történetesen, a Brian Morgan.

– Értem – mélázott el Ms. White. – De nem ez a lényeg, hanem az, hogy kórházban fekszem. Nem mondom, hogy tűrhetetlenül fáj, hogy lelőttek, de azért még nem szívesen vagdalkoznék, ha nem muszáj.

– Nem kell vagdalkozni – jegyezte meg a japán. – Ms. Andersont támadás érte, kórházban van. Rá kellene vigyázni. Leginkább úgy, mintha szobatársak lennétek. Mr. Ross pedig gyűjtené továbbra is a jó pontokat, ha felügyelne rátok. Intézkedtem, úgyhogy már csak igent kell mondanod.

– Lehet nemet is? – lepődött meg őszintén a lány.

– Lehet, csak nem célszerű – szólalt meg a testvérpár érkezése óta először Ethan.

– Igaz – villantott egy mosolyt Morgan a másik férfira.

– Mi történt Beccával? – kérdezte meg Ms. White.

A sérült és az ügynök legnagyobb megdöbbenésére, Brian őszintén elmondta, amit tudott az esetről.

Ross egy ideig emésztgette az információkat, majd megszólalt:

– Edward White-nak be kellene jelentenie a rendőrségen, hogy eltűnt a sógornője. Aztán tenni róla, hogy a zsaruk villámgyorsan megtalálják a kórházban. Akkor ők is vigyáznának rá, bár nem hiszem, hogy lenne jelentősége, mert azt gondolom, amennyiben tényleg meg akarták volna ölni, megtették volna.

– Én is így gondolom – válaszolta Brian. – Hajlandó vagy vigyázni a lányokra?

– Igen – bólintott rá a felkérésre gondolkodás nélkül az ügynök. 

– Köszönöm. Mindent elintézek – biccentett köszönésképpen Morgan és a húgával együtt elhagyta a kórházi szobát. 

A testvérpár a férfi házába ment, ahol Brian átvedlett Kazukivá, illetve még inkább egy olyasvalakivé, akit nagyrészt rejtve tartott a világ előtt. Hishida Kazuki yakuza volt, de mellé még ugyanolyan hajszálpontos, gyors és halálos gyilkos, mint Mizuki. A lánytestvér elsősorban a bátyjától tanult, csak azután következtek a „külsős” tanítómesterek, hogy Brian úgy ítélte meg, a húga már eleget tud ahhoz, hogy kikerülhessen a szárnyai alól. 

Hishida Kazuki térdelve várta az embereit, miközben arcát már eltakarta. Csak köntösének jelzése mutatta, hogy ő a család feje, akinek a parancsait kérdezés nélkül követni kell.

A családfővel szemben nem csak udvariatlanság, hanem sértés lett volna, ha bárki késik, aki megkapta az ojabun hívását. Ezt pedig, senki nem kockáztatta.

Hishida kiosztotta a vezetőknek a feladatokat, akik máris indultak, hogy végrehajtsák a parancsot.

Brian Clarával együtt indult ahhoz a férfihoz, akit a kamerák képein a Rebecca Anderson elleni támadás irányítójaként látott.

Hishida emberei az éjszaka leple alatt, nesztelenül közelítették meg célpontjaikat. Sokan voltak és csendben hajtották végre a feladatot. Mindannyian kardforgatók voltak és bár a modern fegyverekkel is tudtak bánni, most az ojabun kikötötte: ebben az akcióban senki sem használhat lőfegyvert.

Az őrökkel kegyetlenkedés nélkül, gyorsan és nesztelenül végeztek a támadók, majd sor került az épület bevételére is. Az ojabun és a húga ugyanúgy kivette a részét a tisztogatásban, mint a többiek, ezzel újólag kivívták magunknak a tiszteletet és megerősítették a családon belüli pozíciójukat.

Brian az álarcát levéve, egyenként nézte végig az előtte térdelők arcát és hasonlította össze a kamerák képeivel. Aki nem volt bűnös a Rebecca elleni támadásban, azt két oldalról megfogták, kivitték a sorból. Többen összevizelték magukat, amikor az első kiemelt megkapta a jutalmát. Villant a fogolyhoz legközelebbi katana, vér fröccsent, a fej pedig távolabb gurult az éppen összecsukló, élettelen testtől. Egyre többen könyörögtek kegyelemért, de Kazuki csak megvetően nézte őket, nem könyörült. Huszonöten voltak, akiknek az arca nem szerepelt a felvételeken és gyors halált halhattak. A helyiség émelyítő vérszagának rettenetét még tovább fokozta, hogy Morgan a fejeket arccal a megmaradtak felé rakatta a földre. A testeket összeszedték, bezsákolták és már vitték is a közeli folyóba, haleledelnek.

Tíz férfi maradt fenn a rostán, akikről a japán emberei levágták a ruhát és meztelenül térdeltették az egyenként eléjük rakott fadobozok mögé. Brian nyitott tenyérrel kinyújtotta oldalra a karját, az egyik alvezére pedig főhajtással egybekötve adott a kezébe egy kést, amelyet a kutatás közben, a helyiségben találtak. Bár élesnek tűnt, az ojabun katanájához – vagy bármelyik másik yakuzáéhoz – képest olyan volt, mint egy eldobható, műanyag kés.

Morgan odasétált balról a harmadik férfihoz és rezzenéstelen arcvonásokkal közölte:

– Bántalmaztatok egy hozzám közelálló, fontos beosztásban lévő nőt. Te, mit tettél vele?

A fogoly remegő hangon, mégis habozás nélkül válaszolt:

– Üldöztem, és amikor utolértem, megütöttem.

– Melyik kezeddel?

– Bal.

Hishida intett egyet, két embere lefogta a fickót, a bal kezét a fadobozra rakták, az ojabun pedig lesújtott a kezében tartott késsel. A találat tökéletes volt, ellenben a kés nem elég éles, így nem vágta le teljesen csuklóból a kezet.

Az üvöltő, ütőeresen vérző férfi remegő jobb kezébe adták a pengét, amellyel megcsonkították, majd a hegyét a hasához illesztették. Kazuki futó pillantással mérte fel a többi térdelő rettenetét, majd a legjobban remegőt kiemeltette a sorból. Az átvehette a sebesült kezéből a kést, de elhagyta az összes ereje és összerogyott.

Brian undorral az arcán lépett oda, megfogta a kést tartó kezet és egy határozott mozdulattal hasba szúrta a kezén sérültet. Az idegösszeroppantnak rémlő pengét tartó még fel sem fogta a rámeredő szemet, amikor a japán még fordított is egyet a csuklóján, így az okozott seb valamennyire hasonlított a harakirire, bár nem volt pontos.

– Te mit tettél Rebecca Andersonnal? – kérdezte az ojabun, miközben elvette a kést a zokogó, nyálát folyató férfitól.

– Csak kergettem. Nem értem hozzá. Sehogy, semmivel – üvöltötte sírva.

A japán bólintott, a pasast talpra rángatták, a két csuklóját összekötözték. Brian a húga kezébe adta a kést, Clara pedig mindkét lábon elvágta vele a combartériát. A sérültet a fejek mögött, a falnál, a kezénél fogva felkötötték.

Kazuki a „csak” kergetőket mind hasonlóképpen büntette, mire a harmadik a falhoz került, az első elvérzett és meghalt.

Sor került azokra, akik megerőszakolták Ms. Andersont. Azok látták, hogy az őszinteség sem segít rajtuk, így amikor elhangzott a kérdés, hogy melyikük és hányszor mászott rá a lányra, egymásra kezdtek mutogatni, és számokat mondani.

Clara időközben megélezte a kést, így már az is olyan éles volt, hogy nyomás nélkül, könnyedén hasított a bőrbe. A hímvessző bőrébe és annyiszor, amennyi a legnagyobb szám volt a liciten az adott pasast illetően.

Brian tableten mutatta a húgának, hogy milyen sérülései vannak Rebeccának, ő pedig igazságosan szétosztotta őket a hét férfi között. Kimondottan óvatosan, vigyázva szúrt, lévén ennyi volt a dolga, nem ölhetett. A többi az ojabuntól függött.

Hishida olyan példát statuált, amilyet még nem látott az amerikai kontinens. Az erőszakolók parancsra egymás péniszét rövidítették meg, Clara tette rá a kést, de a korábbi harcostársak nyomták rá. Egyre több volt a vér, már senki sem volt a foglyok között, aki ne ájult volna el, de mindegyiket eszméletre pofozták. Kazuki emberei a karjuknál fogva kötötték fel és rögzítették a mennyezetre az eszméletüket alig-alig megtartó foglyokat, és kört alakítottak ki belőlük. Hishida Kazuki megkapta a rajtaütés során elesett egyik harcostárs katanáját. Megígérte a kard szellemének, hogy a bosszú vérével áztatottan kerül elhunyt gazdája mellé, majd bement a kör közepére. Pontosan szúrva olyan sebeket ejtett, amelyek nem rögtön ölnek, azonban teljesen biztosan halálosak. Az értelmi szerző és egyben vezér maradt utoljára, neki a félvér művészien kivitelezett mozdulattal nyitotta meg a hasát.

Az ojabun – ígéretéhez híven – a vértől csöpögő kardot egy selyemzsákba helyezte, azt pedig rátette hosszában a halott harcostárs testére, a markolatra igazítva a kezeket.

Brian Morgan ugyanolyan csendben távozott, ahogy érkezett, hiszen tudta, a köreikben ennek híre megy, az pedig helyre fogja állítani a kissé megtépázott tekintélyét még itt, az Államokban is.

Isabelle nem igényelte a fontoskodó betegszállító segítségét, aki minduntalan tolószékbe akarta ültetni, holott állni és feküdni még mindig jobban esett a lánynak, mint ülni. A szobába érve a lány elborzadt, hiszen Ms. Anderson még ahhoz képest is borzasztóan nézett ki, hogy Ms. White-nak pont volt fogalma arról, milyen jól tud kinézni, ha valakit ennyire megvernek.

Rebecca életfunkcióit gépek felügyelték, hiszen mesterséges altatásban volt célszerű tartani őt, tekintettel a sérülései mennyiségére és súlyosságára.  

Isabelle White és Ethan Ross még alig rendezkedett be, amikor máris látogató érkezett. Edward White szabályosan megrettent, amikor felismerhetetlenné vert sógornője mellett a lányával nézett farkasszemet.

– Szia! – köszönt jól nevelten a lábadozó leánygyermek, és még hozzátette: – Ez megint nem jött össze, apa. 

– Látom – igazgatta zavartan Rebecca takaróját a mogul. – Hiába, legalább ahhoz van érzéked, hogy olyan pasi alá feküdj, aki ki tud húzni a szarból.

– Ezen ne rágódjon, Mr. White, hiszen ha öntől nem számíthat ilyesmire, valakitől azért már csak meg kell kapnia – vette elő a telefonját az ügynök. – Mint „álcázott fakabát” rögzítettem ezt a könnyekig megható találkozást, amely mintha némi beismerést is tartalmazna. Ez egy kissé ellentétes a tanúvédelem feltételeivel, de hát van az a mértékű segítség, amiért még ezt is megúszhatná. Azonban remélem, mégsem fogja. Azt már csak a lánya pasijaként mondom, talán át kellene értékelnie a hozzáállását. Arról már szót sem ejtek, hogy Hishida Kazuki hangsúlya, ha mostanában önről beszél, távolról sem elégedett. Vegyen vissza, és maradjon az eredeti, csodaszép tervénél, miszerint, menti a bőrét.

A mogulban némileg megállt az ütő, hiszen meggyőződése volt, hogy az „álcázott fakabát” nem beavatott. Gondolatai felpörögtek, mert Ethan mondókájából kiderült, mindkét oldal sokat tud. De vajon, eleget is?

44. rész: Az ellenségem ellensége, a barátom

Isabelle határozottan nézte mentorát, aki egy pillanatra mintha meghökkent volna, de aztán nemtörődöm módon, hátat fordított a sérültnek.

– Kérdeztem valamit – nyomatékosított a lány a csőre töltött fegyverrel.

– Hallottam. Most soroljam fel?

– Ha megtennéd… – meredt továbbra is fenyegetően a pisztolycső a japán nőre.

– Eljöttem megnézni, hogy vagy – sétált vissza az ágy mellé Clara és kibontotta az üdítőt. Jól láthatóan töltött magának az italból és beleivott. – Ezt kipipálhatjuk, mint módszert, tehát nem akarlak megmérgezni. Pisztollyal fenyegetsz, de még élsz, ebből az látszik, hogy semmiféle szúrószerszámot nem hoztam magammal, mivelhogy eddig nem vágtam ilyesmit beléd, sem felindulásból, sem önvédelemből.

– Lehet, hogy most nem akarsz megölni, de rám küldtél négy nindzsát. Abban biztos vagyok, hogy az te voltál.

Clara Morgan váratlanul elmosolyodott, úgy válaszolt:

– Határozottan tetszik nekem, hogy van érzéked az árnyalatnyi finomságokhoz. Igen, a nindzsa az árnyék harcosa, a sötétségben való lopakodás és a gyilkosság mestere. Így van, valóban én küldtem őket. Méghozzá a megbízó kérésére, tesztként.

– Szép kis teszt. Ha beledöglök, nem feleltem meg?

– Valahogy úgy – maradt a letörölhetetlen mosoly a nő arcán. – Bérgyilkos leszel, Isabelle. Nem bízhatsz senkiben és egy pillanatra sem lankadhat a figyelmed. Nem lehet gyenge pontod.

– Felfogtam – biztosította be és tette maga mellé a takaróra a pisztolyt a lány. – És a fickó, aki lelőtt?

– Még a zsaruk sem tudják, hogy ki az – hallatszott az ajtóból Ethan Ross hangja. – Üdvözlet, hölgyeim. Csak folytassák, mintha itt se lennék – tette le az ételes dobozokat az üdítő mellé a férfi. – Meghívhatjuk, Clara?

Ms. Morgan egy ideig némán nézte az ügynököt, majd megszólalt:

– Ön folyamatosan meglep engem, Mr. Ross.

– Egy meghívással? – adta az értetlent a pasas.

– Nem. A viselkedésével és a tetteivel.

– Furcsa – felelte a férfi, miközben Isabelle elé tette az ételt. – Jelen oldal, ahol mindannyian tartózkodunk éppen, pontosan tudja, hogy szoros kapcsolatot ápolok a rendőrséggel. Ott játszanom kell, ez tiszta sor, hiszen pont a kábítószercsoport nem díjazná, ha kiderülne, én vagyok Miller felestársa. Isabelle-t pont ön sodorta egy olyan helyzetbe, amellyel kapcsolatban „zsaruként” többet tudtam segíteni. De az egyenlet ismeretlenjeit és változóit pont azért hívják azoknak amik, mert ismeretlenek és változók. Isabelle szép nő és már volt szerencsém néhányszor elmélyíteni az ismeretségünket, így kénytelen vagyok meglepni önt a hírrel, a célnak pont megfelel. A kettős életemből adódóan viszont, nem áll módomban minden másodpercben új lyuk után rohangálni, így időnként az is előfordul velem, amelyen váratlan betoppanása okán rajtakapott: néha együtt étkezem a csajjal, akivel szexuális kapcsolatom van. A helyszín igazán nem az én bűnöm, ahogy a körülményekről sem tehetek. Udvarias fickóként, most még egy plusz adagért is elrohantam volna, ha igényli. Nem mondom, hogy nincsenek hátsó szándékaim, hiszen hazudnék, ha ezt állítanám. Jó benyomást szeretnék tenni a megbízójára, bár határozottan más fajtát, mint Isabelle-re. A leányzó majdhogynem alkalmazott, tehát a megbízója szempontjából bizonyára értékes is. A társammal együtt ugyanennek a megbízónak megnyertem a versenytárgyalását, tehát kimondottan pozitív felhangú lenne, ha gyűjtenék néhány jó pontot.

– Mondja, nem fél tőle, hogy a „lyuk” megorrol magára ezért a dumáért?

– Remélem, nem teszi, sokkal inkább értékeli az őszinteségemet. Találkoztunk, szexeltünk, bejött mindkettőnknek. Nem szándékozzuk túlbonyolítani, ettől függetlenül, jócskán belefér az eddigiekbe, hogy most, a sérülése miatt, kiszolgálom a kórházi ágyán, vagy hagyok nála egy pisztolyt, hogy megvédhesse magát, ha kell.

– Nincs elragadtatva a saját kollégáitól – állapította meg a tényt a nő.

– Való igaz. De ezt nekik nem kell tudniuk.

– Igaza van. Már majdhogynem kedvelem magát, Ethan Ross – mosolyodott el Clara, jó étvágyat kívánt és kiment a szobából.

A férfi kipakolta a zsebéből a telefonját, saját magának is odakészítette az ételt, és jó étvággyal együtt evett Isabelle-lel.

Az éjsötét, inkognitót biztosító ruházatban és a hozzá tartozó felszerelésben érkező magas férfi leváltotta Edward White házánál a megfigyelőt. Miután megtalálták az épületbe vezető alagutat és annak minden milliméterét átvizsgálták, nem elégedtek meg a telepített kamerák, mozgó drónok adta képekkel, emberi erővel is vigyázták a házat és környékét.

Amióta így is megfigyelés alá vonták a mogult, gyakorlatilag semmi sem történt az üzletember körül.

A kommandósok tudták, hogy az egyezség megköttetett, Edward White vallott és ezzel kiérdemelte a tanúvédelmet is. Az információit leellenőrizték, azok nagyrészt helytállónak bizonyultak. A kocka azonban fordult, és Isabelle apjának minden zsigerében bénító félelem reszketett, hiszen immár ő volt a csali. Brian Morgan csalija elsősorban, azonban arra is számíthatott, hogy hoppon maradt üzletfelei sem maradnak türelmesek a végtelenségig. Ettől a tudattól valósággal megdermedt. Edward White immár rettegett, amire minden oka meg is volt.  

Rebecca Anderson kezdetben elégedett volt. Nyilvánvalóan – mint leendő ane-san – Brian Morgan érdekeit nézte elsősorban és ez olyannyira így volt, hogy őt helyezte az első helyre. Saját maga elé is.

Mert hiszen, néhányan már megkeresték. Volt, aki csak közvetítőn keresztül, de a többség inkább nem üzengetett, személyesen érkezett, találkoztak, beszélgettek. Sean McBride-ot – az egykori Mendez-birodalom jelenlegi urát – relatív egyszerű volt meggyőzni, hiszen Miller és Ross neve több mint ismerős volt neki. Ha ők nyernek – márpedig, így történt – akkor az Seannak új csatornákat és teljesen kockázatmentesen, sokkal több pénzt is jelentett. McBride tehát nem szívta fel magát, hanem egyszerűen örvendett a sikernek és határozottan vidáman utazott vissza Mexikóba.

Lyle Brown igyekezett nem kimutatni, hogy érzékeny veszteség érte az egyik elsőrangú végrehajtója halálával, akit – a rendőrségi besúgója szerint – Isabelle új palija nyírt ki. Brown utasítása kimondottan csak a lány likvidálására korlátozódott, szó sem volt hősiesen lovagias pisztolypárbajról. Ráadásul, ha egy végrehajtó rajtaveszt a feladaton, akkor immár nem elég jó. Ha sikerült volna dolgavégezetlenül elmenekülnie, a megbízója úgyis megkeresteti. Tehát, a végkicsengés szempontjából mindegy, ki lyukasztotta ki a homlokát. Lyle – ha nem is nyílt sisakkal – egyébként is az ellenpólus volt, sokkal inkább Edward lekötelezettje, mint annak a Morgannek a szövetségese, aki a részegsége miatt már a versenytárgyaláson való részvétel lehetőségét is megtagadta tőle. Ms. Anderson vele is hamar szót értett. Vagy legalábbis, akkor úgy tűnt.

Azonban a többi fickótól a lányt nagyon rázta a hideg. Akik a sógora hoppon maradt ügyfelei voltak, és teljesen jogosan haragudtak. Fizettek, de nem kaptak semmit. Egyik-másik alkalommal még a bőrük is veszélybe került, ezért egyre nyíltabban és egyre hangosabban pocskondiázták Edwardot, majd már Hishidát is.

Rebeccának a szemükben több bűne is volt, így alkalmasnak találták arra, hogy átadja az üzenetet. Ms. Anderson akkor tette volna a legjobban, ha elfut, elbújik. Nem volt rá ideje.  Ezen a találkozón harcedzett gyilkosok, kérges lelkű terroristák kezébe került, akik – a saját fogalmaik szerint – csak játszottak vele. Körbevették és fenyegetően közeledtek hozzá. Élvezettel figyelték, ahogy menekülni próbált. Hagyták, hogy azt higgye, sikerült és akkor ismét elfogták. Becca hiába nem problémázott soha a testiségen, amikor a rátestált feladatot hajtotta végre, önszántából cselekedett. Most megkóstoltatták vele a félelmet és a kényszert. Ütötték, megalázták, meggyalázták, többször és többen. Aztán ismét eljátszották, hogy megkönyörülnek és elengedik. Majd ismét használták, közben mind több fájdalmat okoztak neki. Hiába sikoltott, hiába kérdezte, hogy mit akarnak tőle, választ nem kapott. Közel felismerhetetlenné verték, majd, mint egy rongyot, kidobták egy sikátorba.

A negyed lakói már megtanulták a leckét, nem láttak semmit, nem kérdezősködtek, de főként nem segítettek.

Eltévedt turisták találták meg, mentőt is hívtak hozzá. A kórház sürgősségi osztályán, ahová beszállították, a sokat látott orvosok és ápolók is elborzadtak, amikor meglátták. Szerencséjére, azonnal a műtőbe került, így megrepedt lépét eltávolították mielőtt a belső vérzés megölte volna. Mivel semmiféle igazolványt nem találtak nála, így azonosítani sem tudták. Orvosai az altatás mellett döntöttek, viszont a többórás műtétsorozat ellenére sem tudták megmondani, mekkora az esélye az életben maradásra.

Larry Morgan úgy határozott, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. A családja veszélyben volt, így most már nem tehetett mást, felül kellett emelkednie a múlton. Az ojabun, azaz Brian a kezdőlépést már megtette, amikor Edward White-tal kapcsolatban a segítségét kérte. Igen, valahogy így működött és mindig is így kell működnie. A leköszönt, immár visszavonult ojabun tapasztalata és egyben segítsége nélkülözhetetlen. Ez akkor is így van, ha a fiatal, modern felfogású családfő ágál is ellene.

Brian abban a házban tartózkodott, amely ugyan az övé volt, de a tulajdonjogot mégsem lehetett visszakövetni sem Brian Morganig, sem Hishida Kazukiig. A sensei Rebecca Andersont várta, de a lány helyett valami egészen más érkezett.

Egy videóhívás az egyik jó barátjától, a kevesek egyikétől. Miután köszöntötték egymást, a hívó fél nem kerülgette a forró kását, rögtön a közepébe vágott:

– Rossz híreim vannak, Kazuki.

– Nagyjából képben vagyok – sóhajtott mélyet a félvér.

– Félek, hogy te csak azt hiszed, bassza meg!

– Figyelek – pillantott éppen belépő apjára az ojabun. Larry a fia mellé állt, mire képernyőn látszó férfi tiszteletteljesen fejet hajtott, úgy köszöntötte az öreget. Nem volt egyébként egy főhajtós típus, de Hishida Kazuhirót tisztelte.

– Minél előbb rendet kell tenned, különben véged, Brian – folytatta úgy, mintha még mindig négyszemközt beszélgetnének. –  Nem feltétlenül Jones és a kábszer miatt, White most sokkal nagyobb gond. Fél. És bár gyáva, mégis a sarokba szorított, félelemből támadó kutya vakmerő az esztelenségig ezt ne hagyd számításon kívül. Illetve, ha az utóbbi idők sorozatos hibáit elnézed neki, téged is bepróbálnak majd, lévén, egy kalap alá vesznek vele.  

– Nálam jobban senki sem tudja, mit kockáztatok és mennyit veszíthetek.

– Tudom, hogy felmérted a lehetőségeket, de ez itt, nem Tokió. Nincs mindenki a zsebedben és nem úgy félnek tőled, mint ott.

– Értékelem, hogy segíteni próbálsz… – maradt befejezetlen Brian mondata, mert barátja a szavába vágott:

– A területemen történt a dolog. Presztízskérdés, hogy gyorsan lereagáljam, ha rám irányul. De kénytelen vagyok azt mondani, hogy fogalmam sincs, kire irányult, csak azt tudom biztosra, hogy nem rám.

– Miről beszélsz? – vesztette türelmét Hishida.

– Erről – mutatott egy kórházi ágyon fekvő, összevert nőt a másik férfi.

– Még mindig nem értem.

– Bementem, személyesen. Felismerni képtelenség, ezért átvizsgáltam. Rebecca az, semmi kétség. A kérdés csupán annyi, hogy miattad, vagy Edward miatt dekorálták ki ennyire?

– Az mindegy – szólalt meg érkezése óta első ízben Larry Morgan. – Mert bárki is a címzett, Briannek kell megválaszolnia ezt az üzenetet.

40. rész: A nyertes

Érdekes módon, nem Charles Miller ujjlenyomatával működött a ketyere, hanem Ethan Rosséval. Ezen a tényen csak az csodálkozott volna, aki nincs tisztában a leosztással. Mert igen, Miller volt a terület ura, – miután az előző gazda megboldogult – ellenben a kábítószerüzlethez egyáltalán nem értett. Ethan pedig valóban rendőrségi tanácsadó volt, ugyanakkor Charles felestársa. 

Miller éppen ezen okoknál fogva egyrészt nem volt érzékeny és sértődékeny; másrészt Rossnak megvolt hozzá a tudása, hogy sikerre vigye a boltot. A férfi bőszen koncentrált is, hiszen sikerülnie kellett, erre az alapra akartak építkezni. 

A kütyün villámkérdések is olvashatóak voltak, de Ethan nem esett kétségbe, tényleg tudott rájuk válaszolni. Ahogy azt is tudta, az általa adott válasz pontossága és gyorsasága csak egy dolog, a szoba be van kamerázva, Mr. Secret pedig megfigyel. Leginkább azt, hogy ki és milyen segítséget vesz igénybe a gyors, jó, esetleg majdnem tökéletes válaszhoz. Rossnak majdnem megremegett a szája a visszafojtott vigyortól, amikor elképzelte, hogy néhány ellenlábasa esetleg a laptopján próbálja bármiféle internetes kereső segítségével megoldani a feladatokat. Tény, hogy a laptop és az internetes keresők sokat tudnak, de nem biztos, hogy eleget. Helyesebben, a kulcsszavas kereséssel van a gond. Ha valaki tudja, mit kell keresnie, és amit talált, azt hogy kell dekódolnia, akkor egyszerű. De ha nem, akkor nem segítség az sem, amit esetleg talál. 

Ethan Ross gyors, jó válaszokat adott, ráadásul saját kútfőből. 

Miután ismét megjelent a hostess és elkérte a kütyüt, Rossnak megint mehetnékje támadt, de egyelőre visszafogta magát. 

Charles Miller már egy jó ideje nem próbálkozott baráti nexusba keveredni a társával. Meglehetősen keveset tudott róla, ez egy ideig zavarta, de aztán nem pazarolt energiát arra, hogy ezt megváltoztassa. Fogalma sem volt arról, Ethannek van-e családja, vagy legalább barátnője, mi a hobbija, tart-e háziállatot, hol lakik, satöbbi. Annyit tudott róla, hogy az üzlettel kapcsolatban totálisan képben van, a whiskyt jobban szereti, mint a tequilát, nem ijedős, kimondottan határozott és céltudatos, roppant óvatos, meglehetősen bizalmatlan, jól bánik a fegyverrel, az embereik respektálják. Ez pedig éppen elég volt neki ahhoz, hogy felfogja: bratyizás nélkül is rendben mennek a dolgaik, és ami nem megy, azt egyébként is szükségtelen erőltetni. 

Ross viszont, annál többet tudott Charlesról, bár eszében sem volt haverkodni. Miller és az összes nyúlványa csak egy meló volt, a szükségesnél többet nem foglalkozott vele.

Amikor két óra elteltével sem történt semmi, Ethan fogta magát és kiment a parkba. Tényleg csak levegőzni akart, meg némileg eltűnni Mr. Secret képernyőjéről.

Miközben sétálgatott, összefutott Edward White-tal és személyi testőrével, akit Patrick Hammond továbbra is briliáns módon alakított.

– Mr. Ross – mosolyodott el Isabelle apja, miközben úgy tett, mintha nem ő lett volna, aki álcázott fakabátnak nevezte a teremben.

– Mr. White – felelte udvariasan, de mosolytalan arccal a megszólított.

– Elnézését kérem, ha megsértettem – folytatta a mogul. – De meglehetősen felfokozott idegállapotban voltam.

– Semmi gond, uram.

– Megtisztel.

Ethan Ross biccentett és továbbment volna, de White megállította:

– Némileg utánanéztem önnek és őszintén szeretném megkövetni. Nem tudom, hogy a versenytárgyalás kiírója hogyan fog dönteni, de szeretném, ha tudná, szívesen dolgoznék önökkel.

– Mr. White – felelte Ethan – a tájékoztatás szerint a megbízó az egész kábítószer üzletágat szeretné rábízni a tárgyalás nyertesére. Az ön területe továbbra is a fegyver. Tény, hogy lehetnek, vannak kapcsolódási pontok, de nem gondolom, hogy ez igazán szoros együttműködést jelentene.

– Ez igaz. Azonban az elhunyt Jones-testvérekkel is volt közös projektünk, elvégre a drogból származó pénzből az ügyfeleik többször is vettek fegyvert.  

– Tisztában vagyok vele, uram – maradt vérfagyasztóan udvarias az ügynök. – De tekintve a terembeli incidenst, nem tudom, hogy ön miként viszonyulna az esetleges, jövőbeli közös projektünkhöz.

– Elnézést kértem, Mr. Ross.

– Tudom és nem is ez a probléma.

– Akkor, mi? – vált határozottan érdeklődővé Edward.

– Abban a teremben nemcsak azt nevezhetjük incidensnek, amelyért már megkövetett, Mr. White – nézte Isabelle késének nyomát a mogul nyakán Ethan. – Hanem a lányával történteket is.

Edward White még mindig nem értette, miről van szó, ezért az ügynök felvilágosította:

– Érdeklődöm Isabelle iránt, Mr. White. Pillanatnyilag laza, elvárások nélküli kapcsolatban gondolkodom. A lánya önhöz intézett szavaiból és a non-verbális egyéb kommunikációból is azt szűrtem le, hogy nem igazán állnak közel egymáshoz. Viszont, ha ezt már most tudja, nem róhatja fel nekem hibaként, ha mégis közelebbi üzleti kapcsolatba keverednénk és Isabelle a barátnőm. Mondjuk, esetemben ennek nem igazán van jelentősége, hiszen ritkán – sőt, leginkább soha – keverem az üzletet a magánélettel.

– Én sem szoktam, ez egyedi, kivételes eset volt.

Ethan Ross nem válaszolt semmit, majd kisvártatva kezet nyújtott a mogulnak:

– Örvendtem, Mr. White. Amennyiben mégis ránk esne a megbízó választása, részemről semmi akadálya nincs a minden érintett számára előnyös, üzleti kapcsolatnak. Bízom benne, hogy az ön részéről sincs – villantott egy ragadozó-mosolyt az ügynök, majd magára hagyta Isabelle apját.

Már pirkadt, amikor Rebecca Anderson eredményt hirdetett. Charles Miller és Ethan Ross lett a befutó. A résztvevőknek adtak egy záróbulit, a nyertesek pedig vendégként továbbra is a szállodában maradtak. Ethan – amint megtudta az eredményt – kiköltözött a szobából és kivette az egyik lakosztályt magának, társa, Charles Miller is ugyanígy tett.

Clarán és Beccán keresztül Brian elnézést kért, de halaszthatatlan üzleti ügyeire hivatkozva, egy héttel későbbi időpontot jelölt meg a személyes találkozóra.

Ethan és Isabelle mindennap találkoztak, immár a férfi lakosztályában. A lány nála töltötte az éjszakákat is, Clara fejcsóválva vette tudomásul, hogy tanítványa gyakorlatilag kicsúszott mindenre kiterjedő ellenőrzése alól. Pedig a lány napközben az idejét a japán nő házában töltötte, továbbra is fáradhatatlanul gyakorolt és ennek hatására fejlődött. Az új mentornak nem volt oka panaszra, sőt, egyre többször dicsérte meg Ms. White-ot, hiszen az valóban igencsak remek teljesítményt nyújtott.

Hagyományos japán öltözékében, továbbra is inkognitóban, Brian Morgan többször is végignézte a gyakorló feladatokat és még ő is elégedett volt a fejlődéssel, amelyet igen közelről láthatott. Mert Hishida Kazukinak semmiféle halaszthatatlan üzleti ügye nem volt, így el sem utazott. Csak kíváncsi volt, hogy az újdonsült üzletágvezetők hogyan reagálják le a bejelentését.

Ross rezzenéstelen arcvonásokkal vette tudomásul a helyzetet, Miller fején azonban látszott némi türelmetlen düh.

Brian azonban Ethan reakciójára volt igazán kíváncsi és nem is csalódott benne.

Lassan ismét beesteledett, így Isabelle – a már megszokott koreográfia szerint – elbúcsúzott Clara Morgantől és elment Ethanhez.

Ross nem hagyta békén a lányt, a nappaliban gyakoroltak, amikor a félmeztelen, immár csatakosra izzadt férfi csendre intette társát. Aztán körkörös csuklómozdulattal jelezte, hogy inkább mégis folytassa a gyakorlatot, miközben óvatos léptekkel a fegyveréért ment. Immár Isabelle is látta az árnyat az erkélyre beugrani, Ethan pedig villámgyorsan az erkélyajtó melletti falhoz húzódott, ott várta az ismeretlen betolakodót.

Az, hogy egy halk reccsenés sem árulta el az érkezőt, amikor kinyitotta az erkély ajtaját, azt sugallta, nem kezdővel van dolguk.

Ethan Ross csak egy hosszú másodpercre bökte pisztolyát a betolakodó fejéhez, majd bebiztosította a Glockot és elvigyorodva megszólalt:

– Majdnem lelőttelek, Pókember.

– Hiszed te – vette le a csuklyáját Northman, miközben egy kicsit belenyomta az ügynök jobb oldalába a kezében tartott pengét.

– Egyezzünk ki döntetlenben, legalábbis ezt illetően. Sokkal kevésbé tetszik az érkezésed módja. Ez egy szálloda, Marc. Alkotsz egy álcát, kiveszel egy szobát és kész.

– Az ajtót figyelik – mondott ellent a mentor.

– Mert az ablakot nem? – csodálkozott rá az ügynök, miközben elővette telefonját és megpöccintette az egyik gyorshívót. Ben Taylor bejelentkezett, a kérésnek megfelelően átnézte a szállodát felügyelő kamerák képeit, és mivel semmi gyanúsat nem talált, néhány megnyugtató szó után ki is szállt a kontaktusból.  

Ethan nem maradt sokáig, szótlan, futó félmosolyra húzta a száját, magához vette a whiskysüveget és kiment a nappaliból.

Isabelle kézen fogva húzta magával Marc Northmant, a fürdőben kihámozták egymást az izzadt göncökből, aztán beálltak a zuhany alá.

Az egész éjszakát szeretkezéssel töltötték, de reggel, amikor a férfi felébredt, Ms. White már nem volt ott.

A mentor ugyanolyan észrevétlenül távozott a szállodából, ahogy előző este érkezett, majd – éppen semmi dolga nem lévén – lazulással töltötte a napját. Időnként rá-ránézett a mobiljára, de teljes csönd volt, nem bízták meg semmiféle rohangálnivalóval.

Lakótársa lelépett, így Marc tökéletesen egyedül volt a lakásban.

Késő délutánra járt az idő, amikor a bejárati ajtón, sürgető kopogás hangzott fel. A férfi egy szál pólóban, rövidnadrágban, mezítláb ment ajtót nyitni. A küszöbön Isabelle állt, aki azt sem várta meg, amíg Northman levegőhöz jut, nemhogy szóhoz, hanem belekapaszkodott a nyakába, magához húzta és megcsókolta. A mentor már a küszöbön felkapta szerelmét és ölben vitte be a szobájába. Az ajtót lábbal és kissé hangosan csukta be, az ágy felé haladtában vette le a lányról a pólóját, így már csak a vadító csipkemelltartó állta útját mohón követelőző szájának, nyelvének. Isabelle White felnyögött, aztán nevetve vette tudomásul, hogy időközben a nadrágjából is kihámozták, amit a pasas csak a párna mellé ejtett. A tanítvány a másik párnát sietve az ágy és a fal közötti résbe gyömöszölte, hiszen így már nem kellett attól félnie, hogy a telefonja beesik a résbe, aminek az előhalászása előzőleg is csak csekélyke negyedórát vett el az életükből.

Marc egyenesen rávetette magát Isabelle szájára, két nyitott tenyere értőn siklott a meztelen testen, izgatott, mély sóhajokat előcsalogatva a lányból. Hamarosan azonban Ms. White került felülre, amit határozottan élvezett is mindkét fél.

Northman lassan mozogva, szinte ringatta magán tanítványát, aki lassan ráhajolt a szájára és gyengéden megharapdálta a mohó csókoktól vörösre duzzadt ajkait. A lány keze kezdetben csak araszolva mozgott, aztán tempót váltva előkapta a tőrt és egyetlen lendületes suhintással elvágta a szeretkezés mámorából még alig ocsúdó férfi torkát. Isabelle másik keze is gyorsan reagált, és mielőtt beterítette volna a vér, a virágmintás takarót ráborította a nyaki sebre. Marc Northman némi vergődés után elcsendesedett, és amikor a lány érzett már elég erőt magában a látványhoz, akkor levette a nyakra és arcra borított, vértől tocsogó ágyneműt. Nagyot nyelt, amikor észrevette, hogy a szürkéskék szem – még ha immár élettelenül is – őt nézi. Nem sokáig bírta, visszaborította rá a véres takarót, a pengét törlés gyanánt végighúzta a pasas pólóján, és gyorsan összeszedte magát. Nem akart belegondolni abba, amit tett, de már régen meghozta a döntést, meggyőződése volt, hogy mindenkinek így lesz a legjobb.

Amikor kilépett az ajtón, nem settenkedett, de nem is sietett, hiszen egyikkel sem akarta felhívni magára a figyelmet.

A parkoló autóban Clara és az a kertésznek látszó, hagyományos, japán öltözéket viselő férfi várta. Isabelle White-ot akkor vette elő az elemi erejű remegés, amikor a kezét az autó kilincsére rakta. Amikor kinyitotta az ajtót, már zokogott, a kezéből gyakorlatilag kiesett a Marc vérétől még nedves penge.

A férfi megtörölte a tőrt, elővett egy olyasmi eszközt, mint egy vércukorszint-mérő és az érzékelőjét bekente a letörölt mintával. Egy ideig hallgatott, majd egy csippanás után megszólalt:

– Tényleg emberi vér. 

Aztán a szerkezet megint jelzett, a továbbra is inkognitóban lévő Brian Morgan pedig folytatta:

– Marc Northman vére.    

37. rész: Versenytárgyalás II.

Isabelle még a kritikus pillanaton túl is erőteljesen hezitálni látszott. Ha mozdult és döfött volna, a problémái egy csapásra megoldódnak. Az más kérdés, hogy nem élvezhette volna ki, hiszen Patrick szemén látta, nem ez lenne a nyerő forgatókönyv. Néhány iszonyatosan hosszúnak tűnő másodperccel később, egy kéz érintette meg Ms. White hátát, majd Clara Morgan állt meg mellette. A lány rápillantott, és leeresztette a tőrt. Hammond gyakorlatilag ugyanabban a pillanatban eresztette le a fegyverét és köszönetet biccentett Clara felé. A japán nő is leakasztotta a hajdíszről a fátylat és felfedte arcát. Edward White hófehérre sápadt, megtántorodott, de aztán erőt vett magán. Hishida Mizuki kedvesen elmosolyodva szólalt meg:

– Mr. White, örülünk, hogy ebben az illusztris körben üdvözölhetjük. Mint a meghívóján is szerepelt, öntől nem várunk ajánlatot, kizárólag azért van itt, hogy jövendő üzleti partnerét is megismerhesse. Ahogy néhányan azzal is tisztában vagyunk, kolléganőm nem csupán szeszélyből cselekedett az imént, és erős felindulása is maximálisan érthető. Ha nem bánja, ezt nem fejteném ki itt és most bővebben. „Áruló” sógornőjének rengeteget köszönhet, azt hiszem, ezt sem kell részletekbe menően elmesélnem, és azt is megjegyezném, az ön szájából kimondottan érdekesen hangzik bármiféle bírálat. Ami pedig a többi meghívottat illeti: tisztelje meg megbízómat azzal, hogy elhiszi, tudja, mit miért csinál és kiket hívott meg. Akit Lyle Brown lezsaruzott, illetve ön az imént álcázott fakabátnak hívott, már többször bizonyított. Néhányunk előtt – ezalatt értse a megbízómat elsősorban! – teljesen tiszta, hogy Ethan Ross valóban szoros kapcsolatban van a rendőrséggel, viszont nem zsaru, hanem rendőrségi tanácsadó. Azt hiszem, hogy a polgármester úr kedvenc golfpartnerének nem kell elmagyaráznom, hogy milyen előnyökkel járhat, ha bennfentes információk birtokosa egy üzletember.

Ebben a pillanatban a képernyőn ismét megjelent a sötét sziluett, majd felhangzott a torzított férfihang is:

– Mr. White, kérem, fáradjon ki a szálloda épülete elé, ahol várja egy limuzin. Személyesen szeretnék önnel beszélni. Ms. Morgan, Ms. Anderson, legyenek kedvesek továbbra is mindent megtenni azért, hogy a meghívottak jól érezzék magukat.

Edward White intett egyet Patricknak, hogy maradjon és elindult.

Isabelle szúrósan nézte az apja hátát, de nem mozdult és az arcán sem látszott semmiféle különösebb érzelem.

– Egy kicsit kimennék levegőzni a kertbe, ha nem probléma – fordult Clarához a lány. Halkan beszélt, a másik nőn kívül nem hallotta senki, amit mondott. Mielőtt a jelenlegi mentor megszólalt volna, Ms. White folytatta:

– Nem lépek le, bízhatsz bennem.

– Menj csak – mosolyodott el bizalomgerjesztő, kedves arcvonásokkal a japán. – Ha átvágsz, megtalállak. Ha megtalállak, kibelezlek.  

Isabelle nem szólt semmit, csak biccentett egyet és már ment is.

A szálloda kertje egy közepes méretű park volt. Gondozott sövények, formára nyírt bokrok, a növényzetből kialakított labirintusok váltották egymást. A labirintusok közepére tavak voltak telepítve, amelyek összeköttetésben voltak egymással. A tavakban különféle méretű, színű és formájú aranyhalak úszkáltak. A tó körül az ösvény fahánccsal volt felszórva, a parton a meleg, sárga fényű lámpák kellemes hangulatot árasztottak. A mesterséges tavacska a medence szélén, a vízszint alatt is meg volt világítva, így annak ellenére, hogy már besötétedett, jól látható volt a vízi, telepített élővilág. A lány nem is egy padra ült le, hanem a tavacska mellett, egy kőre. Belenyúlt a vízbe és elmélyülten nézte, ahogy ujjai mellett fodrozódik a víz, illetve a magukat biztonságban érző, nem háborgatott halak kíváncsian megközelítik a kezét. Miközben az aranyhalakat figyelte, az elmúlt pár óra eseményein töprengett. Többek között, Clara Morgan rapid gyorsasággal kialakult bizalmán, amely még a nyomkövetős, robbanós nyakpántot is eltávolította róla. A közbelépésén, amellyel több legyet ütött egy csapásra, hiszen megfékezett egy hőzöngőt, megakadályozott egy gyilkosságot, bebizonyította újdonsült mentorának, hogy figyel, helyesen méri fel a helyzetet, gyorsan és hibátlanul cselekszik, illetve még az apjával kapcsolatos indulatait is képes kontroll alatt tartani. Egyáltalán nem bánta, hogy végre megmutatta magát Edwardnak. Az a néhány pillanat és a férfi szemében látott félelem, sok mindenért kárpótolta. Igaz, Clara megjelenésekor őrült gyorsan kihunyt benne és egyenesen rettegés költözött bele. Igen. Edward White tudja, hogy mire képes a japán nő, sőt valószínűleg, Mr. Secret-Sziluett személyével is totálisan tisztában van.

Közel békésen szemlélődött, elmélkedett, amikor a torkára egy lapátnyi kéz hosszú ujjai fonódtak. Isabelle – bár meglepődött – nem esett pánikba, hűtötte a fejét. Már csak arra volt kíváncsi, hogy Edward kedveskedett neki ezzel a váratlan meglepetéssel, esetleg Lyle Brown, vagy Clara és Mr. Secret teszteli?

Ms. White azonban nem ért rá találgatni, mert egész komolyan fojtogatták, így kénytelen volt a vélhető legeredményesebb megoldást választani. Kezdésnek abbahagyta a küzdelmet – ez eddig mindannyiszor bevált neki, nem is értette, hogy sikerülhet százból százszor – aztán amikor meglazult a szorítás, hátrafejelt. Ha állt volna és nem kirívóan magas az ellenfél, a találat állcsúcs-orr magasság. De mivel egy kövön ült, hát pontosan ágyékmagasságban vágta hátra a fejét. A fojtogató lelkesedése alábbhagyott, és mindenféle kellemet-kecsességet mellőzve, a halastóba csobbant. A lány krákogott néhányat és tőrrel a kezében a pasast nézte, aki immár sokkal kevésbé látszott agresszívnek. Nem csoda, hiszen az altesti hűtés valamennyi enyhet adott az agresszor meggyötört férfiasságának, miközben a tavacska flórájába tartozó növények lágyan övezték a férfi felsőtestét, fejét. Volt abban tavi káka, átokhínár, vízitök, tavirózsa. Az, hogy lőfegyver nem került elő, nyilvánvalóan a fájdalmas atrocitáson kívül annak volt köszönhető, hogy Isabelle kezében jól látható volt a penge. Ms. White intésére a figura a két ujja közé csippentette pisztolya markolatát, majd bedobta a tó közepére. A férfi afroamerikai volt, de nem Lyle Brown, ettől függetlenül a nő úgy sejtette, az általa megfékezett „üzletember” a megbízó. Ebben a következtetésében nem is kellett csalódnia, hiszen reccsent a sövény, ahogy Lyle menekülőre fogta. Isabelle utána vetette magát, de elkapni már nem tudta, mivel a férfi a park mellett várakozó, járó motorú autóba vetődve kereket oldott. A lánynak ötlete sem volt, hogy mit tehetne, amikor észrevette a motorjáról éppen lekászálódó fiatal férfit. Odarohant hozzá, a reakcióra időt sem hagyva félrelökte, felpattant a kétkerekűre, majd üldözőbe vette Brownt.

Marc a képernyőn folyamatosan azt az ablakot nézte, amelyen Isabelle-t látta. Amíg még a szállodában volt, nagyjából Ross kamerája adta róla a legjobb képeket, a kertben pedig a beültetett nyomkövető által sugárzott jelre uszított drón. A mentor heveny, lábon kihordott infarktusa alábbhagyott, amikor a lány belefejelt a fojtogató ágyékába és Lyle Brown után indult. Northman Ben Taylorral csak összenézett, és már indult is.

Motorra ült, lévén az sokkal gyorsabban tudott haladni az autóúton, még akkor is, ha éjszaka lévén nem volt éppen csúcsforgalom.

Ben folyamatosan mondta a fülére, hogy merre menjen, miközben egy másik kommandós a képernyőn keresztül a lányt figyelte. A mentortól így már csak egy fojtott káromkodásra futotta, amikor a parancsnok helyettese közölte vele: Brown az autójával és a ki tudja mennyi, időközben mozgósított fegyveresével együtt egy raktárban van, Isabelle pedig szál egyedül, be is ment utána az épületbe. Marc a raktárépület mellett lévő erdőben, a bokrok között rejtette el a motort, majd leellenőrizte a fegyvereit. Aktiválta a saját jeladóját, aztán bejelentkezett Taylornál, aki közölte vele, hogy az Isabelle-t jelző zöld pötty lassú mozgásban van, viszont a hőkamera szerint, sokszoros túlerő várja.

Northman rátekerte a hangtompítót mindkét pisztolyára, ellenőrizte a tárakat és külső támogatást kérve, elindult.

Marc teljesen Benre hagyatkozva elkezdte ritkítani az ellenfelet, hiszen minél kevesebbet kell majd kerülgetniük menekülés közben, annál nagyobbak lesznek az esélyeik. A mentor megpróbált kikapcsolni, csak a feladatra koncentrálni, de mindannyiszor feldübörgött a szívverése, ahányszor csak lövést hallott. Mert nem tudta, nem tudhatta, hogy meglátták a lányt és csak miheztartás végett rálőttek, vagy nem volt szerencséje és el is találták… Neki nem volt gondja, Hammond helyettese tökéletesen navigálta, Taylorral élmény volt együtt dolgozni, de ez nem hatott rá az újdonság erejével, hiszen néhányszor már megtapasztalta. 

Lyle bandája megfogyatkozott, Ben hosszú másodperceket is hallgatott már a fülesben, amikor Northman közvetlenül maga előtt, egy fémes villanásra lett figyelmes. Villámgyorsan oldalra fordult, így a felé hajított tőr éppen hogy elkerülte.

Patrick helyettese jól érzékelhetően vigyorogva konstatálta a füldugóban:

– Szívszerelmed dobálózik. Ha gyorsan és halkan megkerülöd a tőled jobbra lévő dobozhalmot, hátba tudod kapni. Óvatosan, Marc!

Northman szót fogadott, és sikerült meglepnie a lányt, bár az nem adta olcsón a győzelmet, erőteljesen belekönyökölt a bordái közé. A mentornak azonban némi dulakodás után sikerült lefogni a tanítványt, így immár volt ideje rászólni is:

– Hagyd abba, én vagyok!

– Marc! – hallatszott a teljes döbbenet Ms. White hangján. – Hogy kerülsz te ide?

– Ezt meg sem hallottam – húzta fel az orrát a férfi. – Nyilván, te azért tudsz a bőröd alá ültetett kapszulás nyomkövetőről, tehát ezt túltárgyaltuk. Az sem ártott volna, ha feltűnik, hogy egészen elfogyott az ellenfél. Komolyan mondod, hogy egy hullával sem futottál össze, akit nem te nyírtál ki?

– Ne haragudj, igazad van. Csak nagyon arra koncentráltam, hogy ne tudjanak elkapni.

– Arra koncentrálhattál volna például, az erdőben bujkálva! Mondd, miért jöttél be?

– A kocsiban ketten voltak. Egy vezetett, egy vetődött és menekült. Úgy gondoltam, nem vagyok totálisan esélytelen arra, hogy hadsereg segítsége nélkül elkapjam őket.

– Az lehet, de a telefon feltalálása és Bell után ügyködtek még páran a kapcsolattartás forradalmasításán. Példának okáért volt ez a Cooper nevű fazon, aki a mobiltelefonálás atyja.

Ms. White nagyot sóhajtott, amikor leesett neki:

– Brown segítséget hívott és direkt csalt ide.

– Pontosan.  Most hol van?

– Pihen a kocsija hátsó ülésén. Fejbe nyomtam, megkötöztem.

– Mit akarsz vele tenni?

– Visszaviszem Clarának. Berúgott, nem lelkesedett egy zsaruért…

– Nem zsaru – vágott közbe Northman.

– Tényleg nem. Rosszabb. Vagy jobb, még nem tudom.

– Nézőpont kérdése – vigyorgott a mentor.

– Tehát, nem rajongott Rossért, és miután tőrt vágtam bele, már értem sem. Azt sem gondolom, hogy alaptalanul vádaskodott Beccával kapcsolatban. Ezek nem főbenjáró bűnök, vagy legalábbis, nem halálosak.

– Ebben a körben – szúrta közbe Marc.

Isabelle nézte a férfi szemét, majd lábujjhegyre állva, megcsókolta a száját. Northmannek éppen elég volt ennyi ráutaló magatartás, és máris vigyázva húzta le a ruha cipzárját, majd simogatta le a textilt tanítványa testéről. Ms. White, miközben elkezdte megszabadítani a mentort a ruhájától, a mikrofonhoz hajolt és beleszólt:

– Légy olyan jó Ben Taylor, hogy nagyjából húsz percre kikapcsolsz és visszahívod a drónt is. Majd jelentkezünk.

Marc Northmant mosolygásra késztette, ahogy a füldugóban meghallotta a kommandó helyettes parancsnokának halk nevetését és a nyugtázó visszajelzést:

– Részemről vége, mostantól ketyeg az óra, gerlepár.

Isabelle White mohón és vágyakozva csókolta mentorát és mielőtt teljesen eszüket vesztették volna, megszólalt:

– Már csak azt kellene eldönteni, hogy vizsgafeladatként és hűségem jeléül téged teljes valódban, vagy csak a fejedet vigyem vissza Clarának?

36. rész: Versenytárgyalás I.

Marc Northman csak némileg nyugodott meg attól, hogy életben találta Isabelle-t és beszélni is tudott vele. Ugyanis, abba a bizonyos negyedórába nem csak az élvezetnek, hanem a komoly egyeztetésnek is bele kellett férnie. A mentor majdnem eldobta az agyát, amikor tanítványa közölte, hogy Clara Morgan ajánlata – ha nem is tetszik jobban, mint Holdené – komolyan megfontolandó. Northman ledermedt, pedig Ms. White magyarázata teljesen érthető és logikus volt. Hiszen, az a tények közé tartozott, hogyha Edward White-ot nem sikerül legalább lesittelni, akkor a lánya továbbra sincs biztonságban. Igen, Morgan valóban überelni tudta Jeff ajánlatát, hiszen ha Isabelle Clara mellett marad és vele dolgozik a továbbiakban, az apja nem bánthatja. Vagy ha mégis, akkor az volt az utolsó megmozdulása. Isabelle White meglátása szerint, ezt a kedves papa nem kockáztatta volna, hiszen a titokzatos megbízó roppant meggyőző tudott lenni. Azt viszont, a lány egyelőre nem tudta megmondani, hogy ki az, hiszen még nem lettek bemutatva egymásnak, éppen ezért el is nevezte Mr. Secretnek. Akkor Marc nehéz sóhajjal hagyta magára a lányt, nem volt ínyére a helyzet, de nem volt más választása.

A mentor ismét a falra szerelt óriásmonitorra koncentrált, amelynek sarkában még két másik ablak is megjelent, az egyik Hammond kamerájának képét közvetítette, a másik pedig Rossét. Egyelőre semmi érdekes nem történt, az érkezők kulcsokat vettek át, a szobáikban felfrissítették magukat, átöltöztek.

– Mi a program? – kérdezte Marc a mellette álló Ben Taylortól.

– Állófogadás, úgy tudom. A versenytárgyalás holnapra van kiírva, a bulin a drogkereskedő urak ihatnak, mulathatnak, de legfőképpen szemrevételezhetik a konkurenciát.

– Ethan is testőr?

– Nem. Az álcája szerint felestársa egy kábítószerkereskedőnek. Nemcsak a valószínűsíthető hatósági érdeklődés miatt pattant meg a hajóról, hanem Charles Miller is azon vinnyogott, hogy kell mellé Ross. Ezt viszont nem látta rosszul, mert tény. De, ha nagyon nem muszáj, akkor nem fogja leleplezni magát.

– Hol kezdődik a muszáj?

– Ethan megítélésétől függ. Nem kezdő úgyhogy, ne aggódj.

– Csak azért kérdezem, mert nem is olyan régi, személyes tapasztalatom alapján azt mondom, elég magas az ingerküszöbötök. 

– Két különböző dologról beszélsz, Marc. Van a parancs és van a saját bőr. Az utóbbira mindenki érzékenyebb. Ross azonban, félig-meddig szabadúszó. Holden nem énekel bele, hogyan végezze a melóját, főleg, ha a közreműködésével olyan eredmény várható, amely másként nem is érhető el.

– Szépen kikerülted az egyenes választ.

– Miért kellene túlragoznom? Bevállaltad, túl vagy rajta. Ahogy, Isabelle is. Inkább menj, öltözz be. Ha már ma ki kell kaparni a hölgyeményt a slamasztikából, akkor ezt a lehetőséget buktuk. Ahogy a barátnőd is a relatív nyugodt mindennapokat. Elvégre, akkor attól a perctől kezdve, nem csak apuka fokozott érdeklődésétől kellene tartania, hanem az arctalanétól is. Tényleg, hogy is hívja a palit?

– Mr. Secret.  

– Szóval, mindenki azért merül el a vallásos áhítatban mostanság, mert abban reménykedünk, hogy a tanítványod forró feje már lehűlt egy kicsit. Nyilván, Clara Morgan és Mr. Secret is rákészül a leány és nemzőatyja nagy találkozására. Secreték a hidegvérét fogják elsősorban tesztelni, bár a végkifejlethez valószínűleg hozzászól majd apuka is, méghozzá a saját vérmérsékletével együtt. Ez ugyanaz a mentalitás egyébként, amelyet genetikusan örökített leánygyermekére. Tehát, van miért izgulni és beöltözni.

– Nagyszerű – húzta el a száját Northman, ennek ellenére elindult, hogy összeszedje a felszerelését és elfoglalja kijelölt helyét.

Rebecca Anderson – miközben a küldött e-mailekre való megkésett reakciókra várt – elmélázott a helyzetén. Elégedett volt, hiszen Brian mondta ki, méghozzá anélkül, hogy erőltette volna.

Mielőtt a sógora révén bejárása lett a felső tízezer köreibe, escort lányként kereste meg a tandíjra valót. A testvére házasságkötése után nem sokkal függetlenítette magát az ügynökségtől és immár csak a mogul üzletfeleit kísérgette. Egy alkalommal, amikor „Eddy” ismét ilyen szívességre kérte, Becca határozottan a férfi elé állt és rákérdezett:

– Neked nem jövök be, Edward?

Sógora akkor olyan őszinte döbbenettel meredt rá, hogy a lány azt hitte, valamit nagyon elbaltázott azzal, hogy rákérdezett. De kíváncsi volt, hiszen Kimberly elmesélte, hogy a férjével nem feltétlenül a sistergő vágy az összekötő kapocs, ráadásul külön hálószobájuk van. Tehát, a kérdés helyénvaló, nem furcsa és teljesen jogos. Akkor a férfi hökkent vonásai hamarosan mosolyba fordultak, majd válaszolt:

– Jó kis nő vagy Becca és, ha benne vagy egy kis játékban, rövidesen kiderül, hogy bejössz-e nekem.

Ms. Anderson roppant kíváncsi lett, így beleegyezett az elkövetkezőkbe. Már azt nagyon izgalmasnak tartotta, amikor sógora bekötötte a szemét, kötelet hurkolt mindkét csuklójára. Edward levetkőztette, de például a száját egyszer sem csókolta meg. Rebecca már nem tapasztalatlan ártatlanságként hevert a nővére férjének ágyában, így rögvest feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. Egyáltalán nem volt kellemetlen az együttlét, sőt kimondottan izgató volt, elvégre a lány egy határozottan kemény, izmos testet érzett magán, amiről rögtön gondolta, hogy nem a mogulé. White, bár ügyelt a kondíciójára, nem volt egy kigyúrt fazon, ellenben Ms. Anderson partnerének lapátnyi, erős keze, mohó szája, kőkemény izmai és roppant erőteljes mozdulatai voltak. Hamarosan lekerült a kendő a lány szeméről, így Rebecca alaposan megnézhette iménti szeretőjét. Valóban nem Edward volt az, hanem a személyi testőre, aki a kinézete alapján vélhetőleg nagy barátja volt a szteroidoknak. Becca nem szólt semmit, csak magában konstatálta, hogy a nővére suttogóra fogott beszámolói a szőke Hectorral kapcsolatban, hellyel-közzel helytállóak. Miután rendbe hozta magát, megkereste sógorát és rákérdezett:

– Ebben mi volt a buli neked, Eddy?

– A reakció, Becca. Nem őrjöngesz és akadsz ki, ez tetszik. Ahogy az is, hogy megfelelően készséges vagy a partnerekkel. De van olyan üzletfelem, aki az engedetlenséget sokkal jobban díjazza, mint az odaadást. Az ilyen meló is ugyanolyan, mint a többi, csak némi színészi vénát is igényel.

– Mennyire mélyen kell belemenni a tiltakozásba, hogy jó legyen az uraknak?

– Teszteljük le! – taszította a falhoz sógornőjét White.

– Meghibbantál? Ez fáj! – sikított fel Ms. Anderson. Aztán visszanézett a férfira, akinek arckifejezése semmi jót nem ígért, sőt határozottan ijesztő volt. Becca nem is hezitált sokáig, menekülőre fogta. Vesztére, beleszaladt Hector karjába, aki ahelyett, hogy segített volna neki, lefogta. Rebecca sikoltott, könyörgött, vergődött, utóbb már sírt, amivel valóban feltüzelte Eddyt. White testileg elégedettnek tűnt, azonban tartott tőle, hogy a lány már nem lesz olyan lelkes, amikor ismét a közreműködését kérné az ügyfeleivel kapcsolatban. Próbálta kedvesen megérinteni az arcát elrejtő Rebeccát, aki felemelte könnyáztatta arcát – majd a szemébe nevetett:

– Lehet, hogy Oscart nem kapnék érte, de úgy érzékeltem, átjött az alakításom.

Edward White ekkor valóban megdöbbent, majd közösen csiszoltak még a játékon, hogy a kevésbé beavatott, viszont kissé furcsa ízlésű urak is elégedettek lehessenek.

Rebecca a nyíló ajtóra pillantott és elmosolyodott, hiszen Brian érkezett.

– Mi újság? – tette fel a kérdést a férfi.

– Az Arkangyalok visszajeleztek, nem jönnek – felelte a nő.

Hishida Kazuki elmosolyodott:

– Teljesen fölösleges volt megkérdezni is. Az Angyalkönny nem hagyományos drog, és az Arkangyalok nem is foglalkoznak másfajta kábítószerrel. Van rá néhány ezer dollárom, hogy Gabriel fel fog hívni és miután elküldött a bús picsába, azt is megkérdezi, mennyi van még hátra, mert ha a meghívás gondolata felmerült bennem, akkor az már a végstádium lehet, valamilyen súlyos agybajban. Ez több mint sértés volt, Rebecca.

– Persze, persze, ti Tokióban... – kapcsolt nagy nehezen Ms. Anderson.

– Igen, Becca. De ezt továbbra sem mondjuk ki hangosan, főleg akkor, ha továbbra is a tiszteletreméltó ane-san megnevezésre és státuszra áhítozunk.

– Ne haragudj, én… – védekezett sután Becca.

– Nem haragszom – cirógatta meg a szégyenpírtól lángoló arcot Morgan. – Inkább készülj, mert nem érünk rá. Gabriellel majd elintézem, ha lesz mit. Most pedig, menj! – kísérte az ajtóhoz a lányt, majd miután becsukta utána, kulcsra is zárta.

A szállodának az a szárnya, ahová a party volt szervezve, le volt zárva. Hishida Kazuki mindig is óvatos volt, ezen az összejövetelen nem is tervezte, hogy személyesen megjelenik. A terem be volt kamerázva, a közvetítés elő volt készítve. A férfi arra is roppant kíváncsi volt, hogy új szerzeménye – vagyis Isabelle – hogyan fog viselkedni.

A listán átnézte a névsort, időnként elmosolyodott, majd elégedetten hátradőlt forgószékében és várta a pillanatot, amikor bekapcsolódhat az eseménybe.

Clara és Isabelle szexi, mégis elegáns ruhában voltak, bár az általuk viselt feltűnő kiegészítő vonzotta a pillantásokat. Fátyollal kombinált hajdíszt viseltek, az arcuk nagy része el volt takarva. A két nő hostess feladatokat látott el, regisztrálták az érkezőket, aztán a falra függesztett nagyképernyő alatt álló pulpitus mellett helyezkedtek el, két oldalról.

Clara Morgan lépett a mikrofonhoz, figyelmet kért az uraktól, majd miután a teremben a beszélgetés zaja elhalkult, az emelvényre lépett Rebecca Anderson. Köszöntötte az egybegyűlteket, ismertette a programot, majd a pulpitus fölötti képernyőn megjelent egy férfi felsőtestének körvonala. Sötét volt a háttér, nem látszott a fotelban ülő arca, és amikor megszólalt, nyilvánvalóvá vált, hogy a hangja is el van torzítva.

– Kedves vendégeim, üdvözlöm önöket! Köszönöm, hogy elfogadták a meghívásomat és jelenlétükkel biztosítanak arról, ajánlatomat komolyan fontolóra vették. A holnapi versenytárgyalásról a bővebb információkat éjfélkor kapják meg, a külön az erre a célra kifejlesztett eszközön. A bejelentkezés után tizenöt percük lesz rá, hogy tanulmányozzák az ajánlatot, utána az eszköz memóriája először törlődik, majd megsemmisül. Szép estét, további jó mulatást kívánok!

A képernyő elsötétedett, de azt csak Rebecca és Clara tudta, hogy Brian továbbra is figyelemmel kíséri az eseményeket.

A party első félórája eseménytelenül telt, majd a Beccával kedélyesen beszélgető Charles Miller mellé odalépett az egyik hírhedt kereskedő, Lyle Brown. Brown afroamerikai volt, mélyről indult, és igen kemény környéken küzdötte fel magát jelenlegi pozíciójába. Rengeteget ivott már, ráadásul feltűnési viszketegségben szenvedett. Látszott, hogy ismeri a lányt, ahogy Ms. Anderson is pontosan tudta, mire számíthat tőle. Sajnos azonban, nem volt elég gyors és előrelátó ahhoz, hogy megússza:

 – Egész szépen kikupálódtál, Becca. Vajon, a téged tetőtől-talpig Versace-be öltöztető gazdád tisztában van vele, hogy milyen ócska ribanc vagy? – a férfi felemelt hanggal, gyakorlatilag ordítva kérdezte meg: – Ugye, másnak is megvolt már ez a riherongy, aki itt háziasszonyt játszik? Egyébként is, milyen rohadt bátor ez a rüfkéket távirányító akárki! Sötét képernyő, semmi egyedi a háttérben, eltorzított hang… csodás. Mennyire bíznék benne!

– Akkor, miért vagy itt? – kérdezte a háta mögül Ethan Ross.

Lyle megfordult és az ittasságához képest villámgyorsan reagált, amikor célba vette fegyverével Ethan fejét:

– Pont egy zsaru kérdezi ezt tőlem? – üvöltötte.

Mielőtt folytathatta volna, amit elkezdett, felordított és elejtette a pisztolyát. Vérző kezéből egy penge állt ki, Isabelle pedig elindult az emelvényről eldobott tőréért. A pórul járt férfi nem várta meg, amíg odaér, fájdalomtól eltorzult arccal kihúzta a kezéből a kést, és kitántorgott a helyiségből.

Időközben Edward White is odaért az események epicentrumába, személyi testőre kíséretében:

– Ez komoly? Egy álcázott fakabát és az én áruló sógornőm? Azt hittem… – rekedt a mogulban a hang, de majdhogynem a lélegzet is, amikor az előtte megálló fátylas nő a torkának szegezte a Brown vérétől még foltos tőrt.

Isabelle leakasztotta a fejdíszről a fekete selymet és immár fedetlen arccal, rezzenéstelen tekintettel, komor arcvonásokkal mozdította előre csak egy hajszálnyival a pengét. Amint a tőr hegye megkarcolta Edward White nyakát és lecsordult a sebből az első vércsepp, a lány feje mellett is felhangzott egy nagyon ismerős hang. Patrick Hammond egyik kezében a Ms. White fejére irányuló, kibiztosított pisztoly volt, míg a másik kezét kérőn kinyújtotta az Edward életét fenyegető pengéért.