46. rész: A megbízás

Isabelle – bár Rebecca annak idején, csúnyán elárulta – teljesen kiborult. Ms. Anderson ugyanis, a kórházban töltött ötödik napján meghalt. Nem követtek el ellene újabb merényletet, viszont az elszenvedett sérülései olyan sokfélék és súlyosak voltak, hogy az egyébként fiatal és egészséges szervezet feladta a küzdelmet. A lány felhívta a hírrel Clarát, aki hamarosan megérkezett. Brian nem tartott vele a kórházba, így a tanítvány csak a mentornak beszélt a döntéséről:

– Már nincs kire vigyáznom itt, úgyhogy én is lelépek. Mivel még nincs saját lakásom, ezért odaköltözöm Ethanhez – nézett egyenesen a japán nő szemébe Isabelle.

– Ha gondod van ezzel, lakhatsz nálam – ajánlotta fel Clara, amivel igencsak meglepte tanítványát és Rosst is. – Jöhetsz, mehetsz, kapsz kulcsot, nincs beszámolási kötelezettség... – kezdett az ajánlat átcsapni tukmálásba – legalábbis, Isabelle érzése szerint.

– Kösz, de – pillantott a férfira a tanítvány, egy ideig nézte őt, majd a jelenlegi mentorhoz fordult – Ethan ajánlotta fel előbb – és ne haragudj meg érte, Clara – ezért egyelőre inkább nála laknék. 

– Brian számít rád – figyelmeztette a japán a lányt.

– Tudom, és köszönöm a lehetőséget, amit ad. De valóban csak annyit jelent, hogy Ethannél fogok lakni. Egy ideig.

– Azt hiszem, hogy emlékeztetnem kell téged arra, lehet, hogy éjszaka esetleg jön egy telefonod és menned kell. A melletted fekvő zsaru ezt fogja tolerálni, hiszen biztosan tudja majd, hogy valakit éppen elsikálsz?

– A mellette fekvő zsaru – szólt bele a társalgásba a férfi – továbbra sem zsaru, illetve a másik életében kábítószerkereskedő. És mint olyan, akár saját magát is feldobhatná a „kollégáinak”. Mivel eddig nem éreztem erre késztetést, azt gondolom, hogy megállom, és nem fogom Isabelle kezéből kicsavarni a pengét, csak akkor, ha belém szeretné mártani. Részemről, ezt túltárgyaltuk.

– Legyen – engedett Clara Morgan és mindenféle egyéb instrukció nélkül, köszönésként csak biccentve, magukra hagyta őket.

Isabelle megkereste a kezelőorvosát, aki megírta a zárójelentését, utána pedig Rosszal együtt távozott a kórház épületéből. 

Már az autóban ültek, amikor Ethan telefonja csörögni kezdett. A férfi felvette, csak néhány rövid szót mondott válaszul a hívónak, aztán beletaposott a gázpedálba. Hamarosan lefékezett egy raktárépületnél, amely előtt rengeteg rendőrautó állt, majd megszólalt:

– Maradj a kocsiban. De ha nem is itt, mindenképpen a kordonon kívül. Ne gyere be, kérlek!

Ethan kiszállt és bement az épületbe, Isabelle pedig elment sétálni az ellenkező irányba.

Miközben sétált, a környezetet figyelte. Bár Ross nem mondta, hogy pontosan mi a helyzet, a lány annyira már megfejtette társát, hogy tudja miért kérte meg arra, hogy maradjon távol. Ethan most, mint rendőrségi tanácsadó volt jelen a helyszínen. Tehát, a hivatalos melóját végezte. Zsaruszerű, és egy tetthelyen a kórházból frissen elbocsátott barátnőnek semmi keresnivalója. Nem beszélve arról, Morganék érdeklődése továbbra is fennáll, nekik is gyanús lenne, ha a férfi „csak úgy” beviszi magával a helyszínre. Ethan Ross dörzsölt fickó, körültekintő és alapos. Nem ma kezdte, valószínűleg nem is tegnap. Megnyugtató egy ilyen pasas védőszárnyai alá bérletet váltani. 

Ms. White tisztában volt vele, hogy akár többen is megfigyelhetik. Morganék, az apja, esetleg az ő megbízottja. A célkereszt még mindig nem mozdult el róla, ezt nem is feltételezte. Így hát látótávolságon belül sétálgatott, a helyszín biztosítására felkért, teljes felszerelésben álldogáló kommandósok orra előtt. A férfiak – a termetükből, alkatukból adódóan vélhetőleg valamennyien azok voltak – nem úgy viselkedtek, ahogy egy egyszerű rendőr tette volna hasonló helyzetben. Azok hozzászoktak volna a jelenlétéhez, és nem figyelik árgus szemekkel. A kommandósok viszont, végig szemmel tartották. Isabelle a parton sétált, de nem nyugodott meg a víz közelében, hiába reménykedett pont ebben. Sokkal inkább dühös és elkeseredett lett, az elé táruló látvány kimondottan sokkolta. A vízen, a hullámok között, fekete nejlonzsák, illetve a mennyiség alapján, nejlonzsákok szétszaggatott darabjai bukdácsoltak. Elszomorította, hogy valaki minden további nélkül képes ilyesmire. Úgy döntött, hogy amit a partról elér, azt megpróbálja kihalászni. Keresett egy botot, és elkezdte a lebegő zsákdarabokat maga felé húzni. Már a sokadiknál tartott, amikor megérezte, hogy a soron következő zsákdarab nem üres, bár a formája is mutatta, hogy valamire rácsavarodott. A partra kormányozta, és amikor széthajtotta a nejlont, térdre esett mellette, mégis, nagy nehezen visszagyűrte a rosszullétét. Egy kiázott, a vízi ragadozók által már valószínűleg megtépázott, emberi kart talált. Elfordult, mély lélegzetvételekkel próbálta visszanyerni az önuralmát és magában tartani a kórházban elfogyasztott reggelit. Amikor felnézett, látta, hogy két kommandós felé tart, és ha nem is kísérletezett azzal, hogy talpra álljon, felfedezésétől mindenképpen távolabb húzódott. A két álarcos, sisakos férfi közül az egyik mellélépett, a másik pedig továbbment megnézni, hogy mit rejt a fekete zsákdarab. Miután kiderítette, nekiállt rádiózni. A másik felsegítette a lányt és magához húzta, feltételezhetően, vigaszképpen. Nem volt ebben semmi furcsa, hiszen egy teljesen ismeretlen kommandós honnan is sejthette volna, hogy a parton sétáló fiatal nő közel minden téren jóval edzettebb az átlagnál? Isabelle-nek jólesett az ölelés, a figyelmesség és egészen addig a vigasztaló karokban maradt, ameddig Ethan fel nem bukkant. A kommandós rögtön áttestálta az ügynökre a nőről való gondoskodást, majd visszatért kijelölt helyére. Ross – anélkül, hogy a lány bármit kérdezett volna – beszélni kezdett:

– Elég sűrű a problémakör odabenn. Ha nevén kellene neveznem, akkor sem tudom, mi lenne a találóbb, a csoportos kivégzés, a mészárlás, vagy a vérfürdő. Bárki tette is, kimondottan dühös volt. Ráadásul, nem egyedül csinálta, segítették, vélhetőleg, többen is. A helyszínelők egyelőre azt sem tudják megmondani, hány hulla van. Néhányan ugyan egy darabban maradtak, de van olyan, akinek csak a fejét találták meg. Nem biztos, hogy értem, hogy az egyiket miért fejezték le, a másikat miért belezték ki, a harmadik miért vérzett el ütőeresen. Két dolog viszont, biztos. Az egyik az, hogy minden gyilkosság pengével történt, a másik, hogy az esemény csúnyán egybeesik Ms. Anderson halálával. Holden emberei a térfigyelő kamerákat faggatják, ha kellőképpen optimista vagyok, akkor azt mondom, hogy ha elég sokáig visszamennek a felvételen, valószínűleg az elkövetők létszámán kívül, maga az indíték is világossá válik majd. 

– Miért is? – szúrta közbe a logikus kérdést Ms. White.

– Mert a hely nem ismeretlen számomra. Ez egy bázis, de nyilván, nem a jófiúké. Nem mellesleg, apád ügyfelei. Annak oka volt, hogy itt és így történt az eset. Azzal, hogy meg sem próbálták a hullákat, valamint a haláluk körülményeit eltüntetni, azt biztosra veheted, ez egy üzenet, és akinek szól, az igencsak hamar felfogja majd a lényeget. 

– Nyilván. Azt viszont nem értem, hogy miért kapcsolod össze ezt a borzalmat Rebecca halálával? 

– Elsősorban megérzés, amit viszont megtámogat az elkövetés módja. Penge, Isabelle. 

– Gyanúsított vagyok?

– Amennyiben csak valami hasonmásod héderezett a kórházban a felügyeletem alatt, akár még az is lehetnél. Viszont, van egy pengebarát mentorod, aki közel házigazdaként tündökölt a versenytárgyaláson, ugyanúgy, mint Rebecca. Becca halott, itt meg kiirtottak valamiféle igencsak éles vágószerszámmal egy egész bandát. Pontos számokat nem tudok, de azt gondolom, írmagjuk sem maradt.  

– Mivel azt mondtad, hogy a hely ismerős, a figurák pedig apám üzletfelei, nem lehetséges, hogy hozzá köthető, ami itt történt?

– Nem igazán. Patrick nem az a fajta fazon, aki becsukja a szemét, befogja a fülét, ha ilyesmi jut a tudomására. Ha személyesen nem is ő, akkor is lett volna valaki, akit rámozdítanak a dologra. Illetve, újdonsült kenyéradód kórházban előadott monológjából ugyan kimaradt, hogy ezt nem hagyja büntetlenül, azonban ha egy Brian Morgan/Hishida Kazuki nem lufit, virágot, egyéb figyelmességet küld a pórul járt alkalmazott kórházi ágyához, hanem személyesen megjelenik, az jelent valamit. Ki tudja, hogy szegény Becca miféle szolgálatokat tett neki? Szerintem, olyanokat is, amilyeneket apádnak nem. 

– Egy ilyen japán főmufti kavarhat nem japán bigével?

– Brian félvér, kezdésnek. Holden emberei szerint a Hishida-klán ojabunja, és ha cirka ezerötszáz embernek parancsol, vajon van-e olyan vakmerő és életunt bárki is, aki rákérdez, majd bírálja amiatt, hogy kit visz ágyba? 

– Csak attól zsong a fejem, amit most hirtelen elmeséltél – szorította a kezét a homlokára a lány. 

– Amíg kellőképpen átélten agonizáltál a kórteremben, informálódtam. 

– Ezek szerint, olyan az agyad, mint a szivacs. 

– Ha az embernek az élete múlik a tudáson és a helyes következtetésen, gyorsan megtanul, jó hatásfokkal memorizálni. 

Isabelle csak bólintott egyet, majd Rosszal együtt sarkon fordult, autóba ült és elszáguldottak a férfi lakásához. 

Néhány napig csend volt, nyugalom, mintha még Edward White, valamint Hishida Kazuki erőszakos és ijesztő világában is kitört volna a béke. Holdenék lassan haladtak, helyesebben inkább, egy helyben toporogtak, hiszen a térfigyelő kamerák a felvételek tanúsága szerint gyakorlatilag egyszerre mondták be az unalmast. Használhatót nem találtak rajtuk, a kritikus időszakban pedig semmi más nem látszott a képernyőn, mint szürke-fehér-fekete csíkok. 

Aztán elérkezett a pillanat, amit még Clara jósolt meg a kórházban. Egy éjszaka jött a telefon, Isabelle-nek pedig mennie kellett. Ethan riasztotta a megfigyelőket, a nyomkövető aktiválva lett, a drón felszállt. 

Isabelle és Clara külön utakon járt, mindkettőjüknek más feladatot jelölt ki Hishida. A tanítványnak az volt a dolga, hogy a Kazuki megtorlása ellen ágáló legnagyobb csoport vezetőjét móresre tanítsa. 

A végrehajtáshoz megkapta a szükséges információkat, aztán elindult. Holden – Ethanen keresztül – üzent, miszerint a célpont nem kimondottan ártatlan, így nem feltétlenül kell erőforrást pazarolni arra, hogy a figura megmeneküljön, és Kazuki is végrehajtottnak tekintse a feladatot. Isabelle hitetlenkedve kérdezett vissza, hiszen – amióta a főmufti képbe került – még nem tapasztalt olyasmit, hogy „hullik a forgács”, azaz gyakorlatilag engedélyt kap egy gyilkosságra. Isabelle majdnem el is mosolyodott saját naivitásán. Nyilvánvalóan nem ez az első eset, amikor Holden likvidálásra adott parancsot. És nem is az utolsó. Nem beszélve arról, hogy Ross is figyelmeztette: élesben, Brian Morgan bérgyilkosaként ez az első önálló megbízása, tehát bizonyítania kell. A férfi csak a lényegre szorítkozva elsorolta, hogy ez a bizonyos David Goss miben bűnös – legalábbis, a rendelkezésre álló információk szerint. A lány a védelmi pénzen, tiltott szerencsejátékon fenn sem akadt, viszont a kényszerprostitúció szíven ütötte. Ms. White logikája azt is feltételezte, hogy a kényszerprostitúció mellett Goss mindenbe belekotort, amibe csak tudott. A kábítószert Ethan megerősítette, a fegyver is gyakorlatilag nyilvánvaló volt.

Isabelle White a címre ért és elindult a házba. Az ajtót néhány pillanat alatt, óvatosan nyitotta ki, szemügyre vette a riasztót is, de az nem volt bekapcsolva. Lassan, lopakodva járt helyiségről-helyiségre, és magában káromkodva vette figyelembe a tényt: Goss néhány embere is a házban van, tehát tényleg teljesen nesztelenül kell elvégeznie a feladatát, ha nem akar pórul járni.

Már az emeleti utolsó helyiség következett és Isabelle forrón remélte, hogy David Goss ott lesz, hiszen Brian elemzői és Jeff Holdenéi is ugyanazt mondták: a célpont a házban van.

Nesztelenül osont a franciaágyhoz, amelyben neki háttal, teljesen beburkolózva, a fejére a karjával párnát szorítva, egy férfi aludt. A lány elővette a pengét, ekkor viszont meghallott egy kétségbeejtően ismerős hangot, közvetlenül a füle mellett. Nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy mennyire valódi a pisztoly, hiszen támadója a csövét rányomta a nyakára, aztán felkapcsolta a világítást. A lány engedelmesen kiejtette a kezéből a pengét és megfordult. Aztán vele is a világ, hiszen támadóját meglehetősen jól ismerte. Daniel Trent volt az, akivel a Northman felbukkanását megelőző időszakban, egy bandához tartozott. Akkortájt ketten vitték a csoportot, mint vezetők. De nem csak a pozíciót osztották meg, hanem az ágyban is egészen jól megértették egymást. 

45. rész: Vérbosszú

Brian Morgan tisztában volt azzal, hogy aki neki dolgozik, az veszélyben van. Japánban ugyan sokkal kevésbé, mint az Államokban, de főleg a közeli és fontos munkatársaknak volt okuk támadástól tartani.

A félvér nem bízta a véletlenre, Rebeccának nem csak a mobiljában volt nyomkövetője, hanem a bőre alatt is. Ahogy lerakta a baráti hívást, rákeresett a nő chipjére. Sajnos, igaz volt a hír, Becca jelzése valóban a cimbora által megnevezett kórházból jött.

Kazuki megnézte az adatokat, majd rákeresett a körzetben lévő kamerákra. Szenvtelenül nézte, ahogy Ms. Anderson reménykedve rohan, és amikor már azt hiszi, hogy megmenekült, az autója nem indul. Vadidegenként is szívbemarkoló látvány volt a lány arcán a félelem, amely lassan-lassan átalakult rettegéssé. Hishidát annak ellenére elöntötte a düh, hogy nem volt szerelmes a lányba. Ellenben, válaszolnia kellett az üzenetre. Gyorsan és úgy, hogy legyen visszatartó ereje.

Kezdésnek – a húgával az oldalán – elment meglátogatni Isabelle-t.

Ms. White mellett a szobában volt Ethan Ross is, de az ügynök a háttérbe húzódva figyelt.

A lány nem vette elő a pisztolyt, amikor Clara belépett a szobába, de határozottan megdöbbent az általa kertészként ismert kísérőn.

– Elhagyta valahol útközben a gazt, amit hozni akart? Vágottat, vagy cserepeset szánt nekem? Mondjuk, teljesen mindegy, nem vagyok egy botanikus alkat.

A férfi elmosolyodott és megszólalt:

– Hishida Kazuki vagyok. Mivel megfeleltél, kedves Isabelle, alkalmazlak, mint problémamegoldót. A húgomat,egyben mentorodat, már ismered. Rögtön lenne is egy meló. Nem hinném, hogy veszélyes, de mégis kellene valaki.

– Mr. Kazuki… – kezdte volna a lány, de a félvér a szavába vágott.

– Mr. Hishida, ha már. A Kazuki a keresztnevem. De van szépen csengő amerikai nevem is, történetesen, a Brian Morgan.

– Értem – mélázott el Ms. White. – De nem ez a lényeg, hanem az, hogy kórházban fekszem. Nem mondom, hogy tűrhetetlenül fáj, hogy lelőttek, de azért még nem szívesen vagdalkoznék, ha nem muszáj.

– Nem kell vagdalkozni – jegyezte meg a japán. – Ms. Andersont támadás érte, kórházban van. Rá kellene vigyázni. Leginkább úgy, mintha szobatársak lennétek. Mr. Ross pedig gyűjtené továbbra is a jó pontokat, ha felügyelne rátok. Intézkedtem, úgyhogy már csak igent kell mondanod.

– Lehet nemet is? – lepődött meg őszintén a lány.

– Lehet, csak nem célszerű – szólalt meg a testvérpár érkezése óta először Ethan.

– Igaz – villantott egy mosolyt Morgan a másik férfira.

– Mi történt Beccával? – kérdezte meg Ms. White.

A sérült és az ügynök legnagyobb megdöbbenésére, Brian őszintén elmondta, amit tudott az esetről.

Ross egy ideig emésztgette az információkat, majd megszólalt:

– Edward White-nak be kellene jelentenie a rendőrségen, hogy eltűnt a sógornője. Aztán tenni róla, hogy a zsaruk villámgyorsan megtalálják a kórházban. Akkor ők is vigyáznának rá, bár nem hiszem, hogy lenne jelentősége, mert azt gondolom, amennyiben tényleg meg akarták volna ölni, megtették volna.

– Én is így gondolom – válaszolta Brian. – Hajlandó vagy vigyázni a lányokra?

– Igen – bólintott rá a felkérésre gondolkodás nélkül az ügynök. 

– Köszönöm. Mindent elintézek – biccentett köszönésképpen Morgan és a húgával együtt elhagyta a kórházi szobát. 

A testvérpár a férfi házába ment, ahol Brian átvedlett Kazukivá, illetve még inkább egy olyasvalakivé, akit nagyrészt rejtve tartott a világ előtt. Hishida Kazuki yakuza volt, de mellé még ugyanolyan hajszálpontos, gyors és halálos gyilkos, mint Mizuki. A lánytestvér elsősorban a bátyjától tanult, csak azután következtek a „külsős” tanítómesterek, hogy Brian úgy ítélte meg, a húga már eleget tud ahhoz, hogy kikerülhessen a szárnyai alól. 

Hishida Kazuki térdelve várta az embereit, miközben arcát már eltakarta. Csak köntösének jelzése mutatta, hogy ő a család feje, akinek a parancsait kérdezés nélkül követni kell.

A családfővel szemben nem csak udvariatlanság, hanem sértés lett volna, ha bárki késik, aki megkapta az ojabun hívását. Ezt pedig, senki nem kockáztatta.

Hishida kiosztotta a vezetőknek a feladatokat, akik máris indultak, hogy végrehajtsák a parancsot.

Brian Clarával együtt indult ahhoz a férfihoz, akit a kamerák képein a Rebecca Anderson elleni támadás irányítójaként látott.

Hishida emberei az éjszaka leple alatt, nesztelenül közelítették meg célpontjaikat. Sokan voltak és csendben hajtották végre a feladatot. Mindannyian kardforgatók voltak és bár a modern fegyverekkel is tudtak bánni, most az ojabun kikötötte: ebben az akcióban senki sem használhat lőfegyvert.

Az őrökkel kegyetlenkedés nélkül, gyorsan és nesztelenül végeztek a támadók, majd sor került az épület bevételére is. Az ojabun és a húga ugyanúgy kivette a részét a tisztogatásban, mint a többiek, ezzel újólag kivívták magunknak a tiszteletet és megerősítették a családon belüli pozíciójukat.

Brian az álarcát levéve, egyenként nézte végig az előtte térdelők arcát és hasonlította össze a kamerák képeivel. Aki nem volt bűnös a Rebecca elleni támadásban, azt két oldalról megfogták, kivitték a sorból. Többen összevizelték magukat, amikor az első kiemelt megkapta a jutalmát. Villant a fogolyhoz legközelebbi katana, vér fröccsent, a fej pedig távolabb gurult az éppen összecsukló, élettelen testtől. Egyre többen könyörögtek kegyelemért, de Kazuki csak megvetően nézte őket, nem könyörült. Huszonöten voltak, akiknek az arca nem szerepelt a felvételeken és gyors halált halhattak. A helyiség émelyítő vérszagának rettenetét még tovább fokozta, hogy Morgan a fejeket arccal a megmaradtak felé rakatta a földre. A testeket összeszedték, bezsákolták és már vitték is a közeli folyóba, haleledelnek.

Tíz férfi maradt fenn a rostán, akikről a japán emberei levágták a ruhát és meztelenül térdeltették az egyenként eléjük rakott fadobozok mögé. Brian nyitott tenyérrel kinyújtotta oldalra a karját, az egyik alvezére pedig főhajtással egybekötve adott a kezébe egy kést, amelyet a kutatás közben, a helyiségben találtak. Bár élesnek tűnt, az ojabun katanájához – vagy bármelyik másik yakuzáéhoz – képest olyan volt, mint egy eldobható, műanyag kés.

Morgan odasétált balról a harmadik férfihoz és rezzenéstelen arcvonásokkal közölte:

– Bántalmaztatok egy hozzám közelálló, fontos beosztásban lévő nőt. Te, mit tettél vele?

A fogoly remegő hangon, mégis habozás nélkül válaszolt:

– Üldöztem, és amikor utolértem, megütöttem.

– Melyik kezeddel?

– Bal.

Hishida intett egyet, két embere lefogta a fickót, a bal kezét a fadobozra rakták, az ojabun pedig lesújtott a kezében tartott késsel. A találat tökéletes volt, ellenben a kés nem elég éles, így nem vágta le teljesen csuklóból a kezet.

Az üvöltő, ütőeresen vérző férfi remegő jobb kezébe adták a pengét, amellyel megcsonkították, majd a hegyét a hasához illesztették. Kazuki futó pillantással mérte fel a többi térdelő rettenetét, majd a legjobban remegőt kiemeltette a sorból. Az átvehette a sebesült kezéből a kést, de elhagyta az összes ereje és összerogyott.

Brian undorral az arcán lépett oda, megfogta a kést tartó kezet és egy határozott mozdulattal hasba szúrta a kezén sérültet. Az idegösszeroppantnak rémlő pengét tartó még fel sem fogta a rámeredő szemet, amikor a japán még fordított is egyet a csuklóján, így az okozott seb valamennyire hasonlított a harakirire, bár nem volt pontos.

– Te mit tettél Rebecca Andersonnal? – kérdezte az ojabun, miközben elvette a kést a zokogó, nyálát folyató férfitól.

– Csak kergettem. Nem értem hozzá. Sehogy, semmivel – üvöltötte sírva.

A japán bólintott, a pasast talpra rángatták, a két csuklóját összekötözték. Brian a húga kezébe adta a kést, Clara pedig mindkét lábon elvágta vele a combartériát. A sérültet a fejek mögött, a falnál, a kezénél fogva felkötötték.

Kazuki a „csak” kergetőket mind hasonlóképpen büntette, mire a harmadik a falhoz került, az első elvérzett és meghalt.

Sor került azokra, akik megerőszakolták Ms. Andersont. Azok látták, hogy az őszinteség sem segít rajtuk, így amikor elhangzott a kérdés, hogy melyikük és hányszor mászott rá a lányra, egymásra kezdtek mutogatni, és számokat mondani.

Clara időközben megélezte a kést, így már az is olyan éles volt, hogy nyomás nélkül, könnyedén hasított a bőrbe. A hímvessző bőrébe és annyiszor, amennyi a legnagyobb szám volt a liciten az adott pasast illetően.

Brian tableten mutatta a húgának, hogy milyen sérülései vannak Rebeccának, ő pedig igazságosan szétosztotta őket a hét férfi között. Kimondottan óvatosan, vigyázva szúrt, lévén ennyi volt a dolga, nem ölhetett. A többi az ojabuntól függött.

Hishida olyan példát statuált, amilyet még nem látott az amerikai kontinens. Az erőszakolók parancsra egymás péniszét rövidítették meg, Clara tette rá a kést, de a korábbi harcostársak nyomták rá. Egyre több volt a vér, már senki sem volt a foglyok között, aki ne ájult volna el, de mindegyiket eszméletre pofozták. Kazuki emberei a karjuknál fogva kötötték fel és rögzítették a mennyezetre az eszméletüket alig-alig megtartó foglyokat, és kört alakítottak ki belőlük. Hishida Kazuki megkapta a rajtaütés során elesett egyik harcostárs katanáját. Megígérte a kard szellemének, hogy a bosszú vérével áztatottan kerül elhunyt gazdája mellé, majd bement a kör közepére. Pontosan szúrva olyan sebeket ejtett, amelyek nem rögtön ölnek, azonban teljesen biztosan halálosak. Az értelmi szerző és egyben vezér maradt utoljára, neki a félvér művészien kivitelezett mozdulattal nyitotta meg a hasát.

Az ojabun – ígéretéhez híven – a vértől csöpögő kardot egy selyemzsákba helyezte, azt pedig rátette hosszában a halott harcostárs testére, a markolatra igazítva a kezeket.

Brian Morgan ugyanolyan csendben távozott, ahogy érkezett, hiszen tudta, a köreikben ennek híre megy, az pedig helyre fogja állítani a kissé megtépázott tekintélyét még itt, az Államokban is.

Isabelle nem igényelte a fontoskodó betegszállító segítségét, aki minduntalan tolószékbe akarta ültetni, holott állni és feküdni még mindig jobban esett a lánynak, mint ülni. A szobába érve a lány elborzadt, hiszen Ms. Anderson még ahhoz képest is borzasztóan nézett ki, hogy Ms. White-nak pont volt fogalma arról, milyen jól tud kinézni, ha valakit ennyire megvernek.

Rebecca életfunkcióit gépek felügyelték, hiszen mesterséges altatásban volt célszerű tartani őt, tekintettel a sérülései mennyiségére és súlyosságára.  

Isabelle White és Ethan Ross még alig rendezkedett be, amikor máris látogató érkezett. Edward White szabályosan megrettent, amikor felismerhetetlenné vert sógornője mellett a lányával nézett farkasszemet.

– Szia! – köszönt jól nevelten a lábadozó leánygyermek, és még hozzátette: – Ez megint nem jött össze, apa. 

– Látom – igazgatta zavartan Rebecca takaróját a mogul. – Hiába, legalább ahhoz van érzéked, hogy olyan pasi alá feküdj, aki ki tud húzni a szarból.

– Ezen ne rágódjon, Mr. White, hiszen ha öntől nem számíthat ilyesmire, valakitől azért már csak meg kell kapnia – vette elő a telefonját az ügynök. – Mint „álcázott fakabát” rögzítettem ezt a könnyekig megható találkozást, amely mintha némi beismerést is tartalmazna. Ez egy kissé ellentétes a tanúvédelem feltételeivel, de hát van az a mértékű segítség, amiért még ezt is megúszhatná. Azonban remélem, mégsem fogja. Azt már csak a lánya pasijaként mondom, talán át kellene értékelnie a hozzáállását. Arról már szót sem ejtek, hogy Hishida Kazuki hangsúlya, ha mostanában önről beszél, távolról sem elégedett. Vegyen vissza, és maradjon az eredeti, csodaszép tervénél, miszerint, menti a bőrét.

A mogulban némileg megállt az ütő, hiszen meggyőződése volt, hogy az „álcázott fakabát” nem beavatott. Gondolatai felpörögtek, mert Ethan mondókájából kiderült, mindkét oldal sokat tud. De vajon, eleget is?

44. rész: Az ellenségem ellensége, a barátom

Isabelle határozottan nézte mentorát, aki egy pillanatra mintha meghökkent volna, de aztán nemtörődöm módon, hátat fordított a sérültnek.

– Kérdeztem valamit – nyomatékosított a lány a csőre töltött fegyverrel.

– Hallottam. Most soroljam fel?

– Ha megtennéd… – meredt továbbra is fenyegetően a pisztolycső a japán nőre.

– Eljöttem megnézni, hogy vagy – sétált vissza az ágy mellé Clara és kibontotta az üdítőt. Jól láthatóan töltött magának az italból és beleivott. – Ezt kipipálhatjuk, mint módszert, tehát nem akarlak megmérgezni. Pisztollyal fenyegetsz, de még élsz, ebből az látszik, hogy semmiféle szúrószerszámot nem hoztam magammal, mivelhogy eddig nem vágtam ilyesmit beléd, sem felindulásból, sem önvédelemből.

– Lehet, hogy most nem akarsz megölni, de rám küldtél négy nindzsát. Abban biztos vagyok, hogy az te voltál.

Clara Morgan váratlanul elmosolyodott, úgy válaszolt:

– Határozottan tetszik nekem, hogy van érzéked az árnyalatnyi finomságokhoz. Igen, a nindzsa az árnyék harcosa, a sötétségben való lopakodás és a gyilkosság mestere. Így van, valóban én küldtem őket. Méghozzá a megbízó kérésére, tesztként.

– Szép kis teszt. Ha beledöglök, nem feleltem meg?

– Valahogy úgy – maradt a letörölhetetlen mosoly a nő arcán. – Bérgyilkos leszel, Isabelle. Nem bízhatsz senkiben és egy pillanatra sem lankadhat a figyelmed. Nem lehet gyenge pontod.

– Felfogtam – biztosította be és tette maga mellé a takaróra a pisztolyt a lány. – És a fickó, aki lelőtt?

– Még a zsaruk sem tudják, hogy ki az – hallatszott az ajtóból Ethan Ross hangja. – Üdvözlet, hölgyeim. Csak folytassák, mintha itt se lennék – tette le az ételes dobozokat az üdítő mellé a férfi. – Meghívhatjuk, Clara?

Ms. Morgan egy ideig némán nézte az ügynököt, majd megszólalt:

– Ön folyamatosan meglep engem, Mr. Ross.

– Egy meghívással? – adta az értetlent a pasas.

– Nem. A viselkedésével és a tetteivel.

– Furcsa – felelte a férfi, miközben Isabelle elé tette az ételt. – Jelen oldal, ahol mindannyian tartózkodunk éppen, pontosan tudja, hogy szoros kapcsolatot ápolok a rendőrséggel. Ott játszanom kell, ez tiszta sor, hiszen pont a kábítószercsoport nem díjazná, ha kiderülne, én vagyok Miller felestársa. Isabelle-t pont ön sodorta egy olyan helyzetbe, amellyel kapcsolatban „zsaruként” többet tudtam segíteni. De az egyenlet ismeretlenjeit és változóit pont azért hívják azoknak amik, mert ismeretlenek és változók. Isabelle szép nő és már volt szerencsém néhányszor elmélyíteni az ismeretségünket, így kénytelen vagyok meglepni önt a hírrel, a célnak pont megfelel. A kettős életemből adódóan viszont, nem áll módomban minden másodpercben új lyuk után rohangálni, így időnként az is előfordul velem, amelyen váratlan betoppanása okán rajtakapott: néha együtt étkezem a csajjal, akivel szexuális kapcsolatom van. A helyszín igazán nem az én bűnöm, ahogy a körülményekről sem tehetek. Udvarias fickóként, most még egy plusz adagért is elrohantam volna, ha igényli. Nem mondom, hogy nincsenek hátsó szándékaim, hiszen hazudnék, ha ezt állítanám. Jó benyomást szeretnék tenni a megbízójára, bár határozottan más fajtát, mint Isabelle-re. A leányzó majdhogynem alkalmazott, tehát a megbízója szempontjából bizonyára értékes is. A társammal együtt ugyanennek a megbízónak megnyertem a versenytárgyalását, tehát kimondottan pozitív felhangú lenne, ha gyűjtenék néhány jó pontot.

– Mondja, nem fél tőle, hogy a „lyuk” megorrol magára ezért a dumáért?

– Remélem, nem teszi, sokkal inkább értékeli az őszinteségemet. Találkoztunk, szexeltünk, bejött mindkettőnknek. Nem szándékozzuk túlbonyolítani, ettől függetlenül, jócskán belefér az eddigiekbe, hogy most, a sérülése miatt, kiszolgálom a kórházi ágyán, vagy hagyok nála egy pisztolyt, hogy megvédhesse magát, ha kell.

– Nincs elragadtatva a saját kollégáitól – állapította meg a tényt a nő.

– Való igaz. De ezt nekik nem kell tudniuk.

– Igaza van. Már majdhogynem kedvelem magát, Ethan Ross – mosolyodott el Clara, jó étvágyat kívánt és kiment a szobából.

A férfi kipakolta a zsebéből a telefonját, saját magának is odakészítette az ételt, és jó étvággyal együtt evett Isabelle-lel.

Az éjsötét, inkognitót biztosító ruházatban és a hozzá tartozó felszerelésben érkező magas férfi leváltotta Edward White házánál a megfigyelőt. Miután megtalálták az épületbe vezető alagutat és annak minden milliméterét átvizsgálták, nem elégedtek meg a telepített kamerák, mozgó drónok adta képekkel, emberi erővel is vigyázták a házat és környékét.

Amióta így is megfigyelés alá vonták a mogult, gyakorlatilag semmi sem történt az üzletember körül.

A kommandósok tudták, hogy az egyezség megköttetett, Edward White vallott és ezzel kiérdemelte a tanúvédelmet is. Az információit leellenőrizték, azok nagyrészt helytállónak bizonyultak. A kocka azonban fordult, és Isabelle apjának minden zsigerében bénító félelem reszketett, hiszen immár ő volt a csali. Brian Morgan csalija elsősorban, azonban arra is számíthatott, hogy hoppon maradt üzletfelei sem maradnak türelmesek a végtelenségig. Ettől a tudattól valósággal megdermedt. Edward White immár rettegett, amire minden oka meg is volt.  

Rebecca Anderson kezdetben elégedett volt. Nyilvánvalóan – mint leendő ane-san – Brian Morgan érdekeit nézte elsősorban és ez olyannyira így volt, hogy őt helyezte az első helyre. Saját maga elé is.

Mert hiszen, néhányan már megkeresték. Volt, aki csak közvetítőn keresztül, de a többség inkább nem üzengetett, személyesen érkezett, találkoztak, beszélgettek. Sean McBride-ot – az egykori Mendez-birodalom jelenlegi urát – relatív egyszerű volt meggyőzni, hiszen Miller és Ross neve több mint ismerős volt neki. Ha ők nyernek – márpedig, így történt – akkor az Seannak új csatornákat és teljesen kockázatmentesen, sokkal több pénzt is jelentett. McBride tehát nem szívta fel magát, hanem egyszerűen örvendett a sikernek és határozottan vidáman utazott vissza Mexikóba.

Lyle Brown igyekezett nem kimutatni, hogy érzékeny veszteség érte az egyik elsőrangú végrehajtója halálával, akit – a rendőrségi besúgója szerint – Isabelle új palija nyírt ki. Brown utasítása kimondottan csak a lány likvidálására korlátozódott, szó sem volt hősiesen lovagias pisztolypárbajról. Ráadásul, ha egy végrehajtó rajtaveszt a feladaton, akkor immár nem elég jó. Ha sikerült volna dolgavégezetlenül elmenekülnie, a megbízója úgyis megkeresteti. Tehát, a végkicsengés szempontjából mindegy, ki lyukasztotta ki a homlokát. Lyle – ha nem is nyílt sisakkal – egyébként is az ellenpólus volt, sokkal inkább Edward lekötelezettje, mint annak a Morgannek a szövetségese, aki a részegsége miatt már a versenytárgyaláson való részvétel lehetőségét is megtagadta tőle. Ms. Anderson vele is hamar szót értett. Vagy legalábbis, akkor úgy tűnt.

Azonban a többi fickótól a lányt nagyon rázta a hideg. Akik a sógora hoppon maradt ügyfelei voltak, és teljesen jogosan haragudtak. Fizettek, de nem kaptak semmit. Egyik-másik alkalommal még a bőrük is veszélybe került, ezért egyre nyíltabban és egyre hangosabban pocskondiázták Edwardot, majd már Hishidát is.

Rebeccának a szemükben több bűne is volt, így alkalmasnak találták arra, hogy átadja az üzenetet. Ms. Anderson akkor tette volna a legjobban, ha elfut, elbújik. Nem volt rá ideje.  Ezen a találkozón harcedzett gyilkosok, kérges lelkű terroristák kezébe került, akik – a saját fogalmaik szerint – csak játszottak vele. Körbevették és fenyegetően közeledtek hozzá. Élvezettel figyelték, ahogy menekülni próbált. Hagyták, hogy azt higgye, sikerült és akkor ismét elfogták. Becca hiába nem problémázott soha a testiségen, amikor a rátestált feladatot hajtotta végre, önszántából cselekedett. Most megkóstoltatták vele a félelmet és a kényszert. Ütötték, megalázták, meggyalázták, többször és többen. Aztán ismét eljátszották, hogy megkönyörülnek és elengedik. Majd ismét használták, közben mind több fájdalmat okoztak neki. Hiába sikoltott, hiába kérdezte, hogy mit akarnak tőle, választ nem kapott. Közel felismerhetetlenné verték, majd, mint egy rongyot, kidobták egy sikátorba.

A negyed lakói már megtanulták a leckét, nem láttak semmit, nem kérdezősködtek, de főként nem segítettek.

Eltévedt turisták találták meg, mentőt is hívtak hozzá. A kórház sürgősségi osztályán, ahová beszállították, a sokat látott orvosok és ápolók is elborzadtak, amikor meglátták. Szerencséjére, azonnal a műtőbe került, így megrepedt lépét eltávolították mielőtt a belső vérzés megölte volna. Mivel semmiféle igazolványt nem találtak nála, így azonosítani sem tudták. Orvosai az altatás mellett döntöttek, viszont a többórás műtétsorozat ellenére sem tudták megmondani, mekkora az esélye az életben maradásra.

Larry Morgan úgy határozott, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. A családja veszélyben volt, így most már nem tehetett mást, felül kellett emelkednie a múlton. Az ojabun, azaz Brian a kezdőlépést már megtette, amikor Edward White-tal kapcsolatban a segítségét kérte. Igen, valahogy így működött és mindig is így kell működnie. A leköszönt, immár visszavonult ojabun tapasztalata és egyben segítsége nélkülözhetetlen. Ez akkor is így van, ha a fiatal, modern felfogású családfő ágál is ellene.

Brian abban a házban tartózkodott, amely ugyan az övé volt, de a tulajdonjogot mégsem lehetett visszakövetni sem Brian Morganig, sem Hishida Kazukiig. A sensei Rebecca Andersont várta, de a lány helyett valami egészen más érkezett.

Egy videóhívás az egyik jó barátjától, a kevesek egyikétől. Miután köszöntötték egymást, a hívó fél nem kerülgette a forró kását, rögtön a közepébe vágott:

– Rossz híreim vannak, Kazuki.

– Nagyjából képben vagyok – sóhajtott mélyet a félvér.

– Félek, hogy te csak azt hiszed, bassza meg!

– Figyelek – pillantott éppen belépő apjára az ojabun. Larry a fia mellé állt, mire képernyőn látszó férfi tiszteletteljesen fejet hajtott, úgy köszöntötte az öreget. Nem volt egyébként egy főhajtós típus, de Hishida Kazuhirót tisztelte.

– Minél előbb rendet kell tenned, különben véged, Brian – folytatta úgy, mintha még mindig négyszemközt beszélgetnének. –  Nem feltétlenül Jones és a kábszer miatt, White most sokkal nagyobb gond. Fél. És bár gyáva, mégis a sarokba szorított, félelemből támadó kutya vakmerő az esztelenségig ezt ne hagyd számításon kívül. Illetve, ha az utóbbi idők sorozatos hibáit elnézed neki, téged is bepróbálnak majd, lévén, egy kalap alá vesznek vele.  

– Nálam jobban senki sem tudja, mit kockáztatok és mennyit veszíthetek.

– Tudom, hogy felmérted a lehetőségeket, de ez itt, nem Tokió. Nincs mindenki a zsebedben és nem úgy félnek tőled, mint ott.

– Értékelem, hogy segíteni próbálsz… – maradt befejezetlen Brian mondata, mert barátja a szavába vágott:

– A területemen történt a dolog. Presztízskérdés, hogy gyorsan lereagáljam, ha rám irányul. De kénytelen vagyok azt mondani, hogy fogalmam sincs, kire irányult, csak azt tudom biztosra, hogy nem rám.

– Miről beszélsz? – vesztette türelmét Hishida.

– Erről – mutatott egy kórházi ágyon fekvő, összevert nőt a másik férfi.

– Még mindig nem értem.

– Bementem, személyesen. Felismerni képtelenség, ezért átvizsgáltam. Rebecca az, semmi kétség. A kérdés csupán annyi, hogy miattad, vagy Edward miatt dekorálták ki ennyire?

– Az mindegy – szólalt meg érkezése óta első ízben Larry Morgan. – Mert bárki is a címzett, Briannek kell megválaszolnia ezt az üzenetet.

37. rész: Versenytárgyalás II.

Isabelle még a kritikus pillanaton túl is erőteljesen hezitálni látszott. Ha mozdult és döfött volna, a problémái egy csapásra megoldódnak. Az más kérdés, hogy nem élvezhette volna ki, hiszen Patrick szemén látta, nem ez lenne a nyerő forgatókönyv. Néhány iszonyatosan hosszúnak tűnő másodperccel később, egy kéz érintette meg Ms. White hátát, majd Clara Morgan állt meg mellette. A lány rápillantott, és leeresztette a tőrt. Hammond gyakorlatilag ugyanabban a pillanatban eresztette le a fegyverét és köszönetet biccentett Clara felé. A japán nő is leakasztotta a hajdíszről a fátylat és felfedte arcát. Edward White hófehérre sápadt, megtántorodott, de aztán erőt vett magán. Hishida Mizuki kedvesen elmosolyodva szólalt meg:

– Mr. White, örülünk, hogy ebben az illusztris körben üdvözölhetjük. Mint a meghívóján is szerepelt, öntől nem várunk ajánlatot, kizárólag azért van itt, hogy jövendő üzleti partnerét is megismerhesse. Ahogy néhányan azzal is tisztában vagyunk, kolléganőm nem csupán szeszélyből cselekedett az imént, és erős felindulása is maximálisan érthető. Ha nem bánja, ezt nem fejteném ki itt és most bővebben. „Áruló” sógornőjének rengeteget köszönhet, azt hiszem, ezt sem kell részletekbe menően elmesélnem, és azt is megjegyezném, az ön szájából kimondottan érdekesen hangzik bármiféle bírálat. Ami pedig a többi meghívottat illeti: tisztelje meg megbízómat azzal, hogy elhiszi, tudja, mit miért csinál és kiket hívott meg. Akit Lyle Brown lezsaruzott, illetve ön az imént álcázott fakabátnak hívott, már többször bizonyított. Néhányunk előtt – ezalatt értse a megbízómat elsősorban! – teljesen tiszta, hogy Ethan Ross valóban szoros kapcsolatban van a rendőrséggel, viszont nem zsaru, hanem rendőrségi tanácsadó. Azt hiszem, hogy a polgármester úr kedvenc golfpartnerének nem kell elmagyaráznom, hogy milyen előnyökkel járhat, ha bennfentes információk birtokosa egy üzletember.

Ebben a pillanatban a képernyőn ismét megjelent a sötét sziluett, majd felhangzott a torzított férfihang is:

– Mr. White, kérem, fáradjon ki a szálloda épülete elé, ahol várja egy limuzin. Személyesen szeretnék önnel beszélni. Ms. Morgan, Ms. Anderson, legyenek kedvesek továbbra is mindent megtenni azért, hogy a meghívottak jól érezzék magukat.

Edward White intett egyet Patricknak, hogy maradjon és elindult.

Isabelle szúrósan nézte az apja hátát, de nem mozdult és az arcán sem látszott semmiféle különösebb érzelem.

– Egy kicsit kimennék levegőzni a kertbe, ha nem probléma – fordult Clarához a lány. Halkan beszélt, a másik nőn kívül nem hallotta senki, amit mondott. Mielőtt a jelenlegi mentor megszólalt volna, Ms. White folytatta:

– Nem lépek le, bízhatsz bennem.

– Menj csak – mosolyodott el bizalomgerjesztő, kedves arcvonásokkal a japán. – Ha átvágsz, megtalállak. Ha megtalállak, kibelezlek.  

Isabelle nem szólt semmit, csak biccentett egyet és már ment is.

A szálloda kertje egy közepes méretű park volt. Gondozott sövények, formára nyírt bokrok, a növényzetből kialakított labirintusok váltották egymást. A labirintusok közepére tavak voltak telepítve, amelyek összeköttetésben voltak egymással. A tavakban különféle méretű, színű és formájú aranyhalak úszkáltak. A tó körül az ösvény fahánccsal volt felszórva, a parton a meleg, sárga fényű lámpák kellemes hangulatot árasztottak. A mesterséges tavacska a medence szélén, a vízszint alatt is meg volt világítva, így annak ellenére, hogy már besötétedett, jól látható volt a vízi, telepített élővilág. A lány nem is egy padra ült le, hanem a tavacska mellett, egy kőre. Belenyúlt a vízbe és elmélyülten nézte, ahogy ujjai mellett fodrozódik a víz, illetve a magukat biztonságban érző, nem háborgatott halak kíváncsian megközelítik a kezét. Miközben az aranyhalakat figyelte, az elmúlt pár óra eseményein töprengett. Többek között, Clara Morgan rapid gyorsasággal kialakult bizalmán, amely még a nyomkövetős, robbanós nyakpántot is eltávolította róla. A közbelépésén, amellyel több legyet ütött egy csapásra, hiszen megfékezett egy hőzöngőt, megakadályozott egy gyilkosságot, bebizonyította újdonsült mentorának, hogy figyel, helyesen méri fel a helyzetet, gyorsan és hibátlanul cselekszik, illetve még az apjával kapcsolatos indulatait is képes kontroll alatt tartani. Egyáltalán nem bánta, hogy végre megmutatta magát Edwardnak. Az a néhány pillanat és a férfi szemében látott félelem, sok mindenért kárpótolta. Igaz, Clara megjelenésekor őrült gyorsan kihunyt benne és egyenesen rettegés költözött bele. Igen. Edward White tudja, hogy mire képes a japán nő, sőt valószínűleg, Mr. Secret-Sziluett személyével is totálisan tisztában van.

Közel békésen szemlélődött, elmélkedett, amikor a torkára egy lapátnyi kéz hosszú ujjai fonódtak. Isabelle – bár meglepődött – nem esett pánikba, hűtötte a fejét. Már csak arra volt kíváncsi, hogy Edward kedveskedett neki ezzel a váratlan meglepetéssel, esetleg Lyle Brown, vagy Clara és Mr. Secret teszteli?

Ms. White azonban nem ért rá találgatni, mert egész komolyan fojtogatták, így kénytelen volt a vélhető legeredményesebb megoldást választani. Kezdésnek abbahagyta a küzdelmet – ez eddig mindannyiszor bevált neki, nem is értette, hogy sikerülhet százból százszor – aztán amikor meglazult a szorítás, hátrafejelt. Ha állt volna és nem kirívóan magas az ellenfél, a találat állcsúcs-orr magasság. De mivel egy kövön ült, hát pontosan ágyékmagasságban vágta hátra a fejét. A fojtogató lelkesedése alábbhagyott, és mindenféle kellemet-kecsességet mellőzve, a halastóba csobbant. A lány krákogott néhányat és tőrrel a kezében a pasast nézte, aki immár sokkal kevésbé látszott agresszívnek. Nem csoda, hiszen az altesti hűtés valamennyi enyhet adott az agresszor meggyötört férfiasságának, miközben a tavacska flórájába tartozó növények lágyan övezték a férfi felsőtestét, fejét. Volt abban tavi káka, átokhínár, vízitök, tavirózsa. Az, hogy lőfegyver nem került elő, nyilvánvalóan a fájdalmas atrocitáson kívül annak volt köszönhető, hogy Isabelle kezében jól látható volt a penge. Ms. White intésére a figura a két ujja közé csippentette pisztolya markolatát, majd bedobta a tó közepére. A férfi afroamerikai volt, de nem Lyle Brown, ettől függetlenül a nő úgy sejtette, az általa megfékezett „üzletember” a megbízó. Ebben a következtetésében nem is kellett csalódnia, hiszen reccsent a sövény, ahogy Lyle menekülőre fogta. Isabelle utána vetette magát, de elkapni már nem tudta, mivel a férfi a park mellett várakozó, járó motorú autóba vetődve kereket oldott. A lánynak ötlete sem volt, hogy mit tehetne, amikor észrevette a motorjáról éppen lekászálódó fiatal férfit. Odarohant hozzá, a reakcióra időt sem hagyva félrelökte, felpattant a kétkerekűre, majd üldözőbe vette Brownt.

Marc a képernyőn folyamatosan azt az ablakot nézte, amelyen Isabelle-t látta. Amíg még a szállodában volt, nagyjából Ross kamerája adta róla a legjobb képeket, a kertben pedig a beültetett nyomkövető által sugárzott jelre uszított drón. A mentor heveny, lábon kihordott infarktusa alábbhagyott, amikor a lány belefejelt a fojtogató ágyékába és Lyle Brown után indult. Northman Ben Taylorral csak összenézett, és már indult is.

Motorra ült, lévén az sokkal gyorsabban tudott haladni az autóúton, még akkor is, ha éjszaka lévén nem volt éppen csúcsforgalom.

Ben folyamatosan mondta a fülére, hogy merre menjen, miközben egy másik kommandós a képernyőn keresztül a lányt figyelte. A mentortól így már csak egy fojtott káromkodásra futotta, amikor a parancsnok helyettese közölte vele: Brown az autójával és a ki tudja mennyi, időközben mozgósított fegyveresével együtt egy raktárban van, Isabelle pedig szál egyedül, be is ment utána az épületbe. Marc a raktárépület mellett lévő erdőben, a bokrok között rejtette el a motort, majd leellenőrizte a fegyvereit. Aktiválta a saját jeladóját, aztán bejelentkezett Taylornál, aki közölte vele, hogy az Isabelle-t jelző zöld pötty lassú mozgásban van, viszont a hőkamera szerint, sokszoros túlerő várja.

Northman rátekerte a hangtompítót mindkét pisztolyára, ellenőrizte a tárakat és külső támogatást kérve, elindult.

Marc teljesen Benre hagyatkozva elkezdte ritkítani az ellenfelet, hiszen minél kevesebbet kell majd kerülgetniük menekülés közben, annál nagyobbak lesznek az esélyeik. A mentor megpróbált kikapcsolni, csak a feladatra koncentrálni, de mindannyiszor feldübörgött a szívverése, ahányszor csak lövést hallott. Mert nem tudta, nem tudhatta, hogy meglátták a lányt és csak miheztartás végett rálőttek, vagy nem volt szerencséje és el is találták… Neki nem volt gondja, Hammond helyettese tökéletesen navigálta, Taylorral élmény volt együtt dolgozni, de ez nem hatott rá az újdonság erejével, hiszen néhányszor már megtapasztalta. 

Lyle bandája megfogyatkozott, Ben hosszú másodperceket is hallgatott már a fülesben, amikor Northman közvetlenül maga előtt, egy fémes villanásra lett figyelmes. Villámgyorsan oldalra fordult, így a felé hajított tőr éppen hogy elkerülte.

Patrick helyettese jól érzékelhetően vigyorogva konstatálta a füldugóban:

– Szívszerelmed dobálózik. Ha gyorsan és halkan megkerülöd a tőled jobbra lévő dobozhalmot, hátba tudod kapni. Óvatosan, Marc!

Northman szót fogadott, és sikerült meglepnie a lányt, bár az nem adta olcsón a győzelmet, erőteljesen belekönyökölt a bordái közé. A mentornak azonban némi dulakodás után sikerült lefogni a tanítványt, így immár volt ideje rászólni is:

– Hagyd abba, én vagyok!

– Marc! – hallatszott a teljes döbbenet Ms. White hangján. – Hogy kerülsz te ide?

– Ezt meg sem hallottam – húzta fel az orrát a férfi. – Nyilván, te azért tudsz a bőröd alá ültetett kapszulás nyomkövetőről, tehát ezt túltárgyaltuk. Az sem ártott volna, ha feltűnik, hogy egészen elfogyott az ellenfél. Komolyan mondod, hogy egy hullával sem futottál össze, akit nem te nyírtál ki?

– Ne haragudj, igazad van. Csak nagyon arra koncentráltam, hogy ne tudjanak elkapni.

– Arra koncentrálhattál volna például, az erdőben bujkálva! Mondd, miért jöttél be?

– A kocsiban ketten voltak. Egy vezetett, egy vetődött és menekült. Úgy gondoltam, nem vagyok totálisan esélytelen arra, hogy hadsereg segítsége nélkül elkapjam őket.

– Az lehet, de a telefon feltalálása és Bell után ügyködtek még páran a kapcsolattartás forradalmasításán. Példának okáért volt ez a Cooper nevű fazon, aki a mobiltelefonálás atyja.

Ms. White nagyot sóhajtott, amikor leesett neki:

– Brown segítséget hívott és direkt csalt ide.

– Pontosan.  Most hol van?

– Pihen a kocsija hátsó ülésén. Fejbe nyomtam, megkötöztem.

– Mit akarsz vele tenni?

– Visszaviszem Clarának. Berúgott, nem lelkesedett egy zsaruért…

– Nem zsaru – vágott közbe Northman.

– Tényleg nem. Rosszabb. Vagy jobb, még nem tudom.

– Nézőpont kérdése – vigyorgott a mentor.

– Tehát, nem rajongott Rossért, és miután tőrt vágtam bele, már értem sem. Azt sem gondolom, hogy alaptalanul vádaskodott Beccával kapcsolatban. Ezek nem főbenjáró bűnök, vagy legalábbis, nem halálosak.

– Ebben a körben – szúrta közbe Marc.

Isabelle nézte a férfi szemét, majd lábujjhegyre állva, megcsókolta a száját. Northmannek éppen elég volt ennyi ráutaló magatartás, és máris vigyázva húzta le a ruha cipzárját, majd simogatta le a textilt tanítványa testéről. Ms. White, miközben elkezdte megszabadítani a mentort a ruhájától, a mikrofonhoz hajolt és beleszólt:

– Légy olyan jó Ben Taylor, hogy nagyjából húsz percre kikapcsolsz és visszahívod a drónt is. Majd jelentkezünk.

Marc Northmant mosolygásra késztette, ahogy a füldugóban meghallotta a kommandó helyettes parancsnokának halk nevetését és a nyugtázó visszajelzést:

– Részemről vége, mostantól ketyeg az óra, gerlepár.

Isabelle White mohón és vágyakozva csókolta mentorát és mielőtt teljesen eszüket vesztették volna, megszólalt:

– Már csak azt kellene eldönteni, hogy vizsgafeladatként és hűségem jeléül téged teljes valódban, vagy csak a fejedet vigyem vissza Clarának?

35. rész: A felkészülés

Clara Morgant nem ejtették a fejére, hiszen az igenlő választól nem esett hasra. Főként azért nem tette, mert a lány helyében ő is rábólintott volna az ajánlatra. Már csak azért is, hogy nyerjen némi időt. Tudta, hogy Isabelle egyik főfoglalkozása a megtévesztés, a másik pedig, a gyilkolás. Úgy döntött, nem hagy időt egyiküknek sem a rágódásra, ezért rögtön gyakorolni kezdett a fogollyal. Kezdésnek a kezébe vette saját kardját, megmutatta Ms. White-nak, de még azt sem hagyta, hogy hozzáérjen. Elmosolyodott, amikor beszélni kezdett:

– Tudom rólad, hogy a kedvenced a penge, és ezen nem is csodálkozom. Gyors, pontos, csendes, és avatott kézben, kiváló eszköz. Én is jobban szeretem, mint a lőfegyvereket. Mielőtt tudatlanságból elkövetnél olyat, amit nem kellene, mesélek – emelte fel a kardot Morgan. – Ez egy japán kard, azaz katana. Kemény, de rugalmas. Kizárólag a tulajdonosa nyúlhat hozzá, de magához a pengéhez, a kard lapjához, éléhez puszta kézzel, még ő sem. A katanának lelke van, és a gazdájának mindent meg kell tennie azért, hogy a kard lelke szeressen a pengében lakni, illetve, hogy jól szolgálja. A kard és a harcos egy, elválaszthatatlan egység. Valaha, a szamurájok fegyvere volt. Katanát venni botorság – már csak a benne lakó lélek miatt is – sokkal inkább, ki kell érdemelni, hogy hagyományosan kovácsoljanak egyet a részedre. A te neveltetésed ehhez nem megfelelő, ahogy időd sincs rá, hogy megszerezd. Mivel, nálad nem a nulláról kezdünk és igen jó alapjaid vannak, csak mutatok néhány fogást, gyakorolunk, aztán a megbízóm kitalálja, hogy mivel bizonyíts.

– Mit tud rólam?

– Szerintem, mindent. Ha nem így lenne, akkor nem adott volna lehetőséget, nincs ajánlat. Igaz, akkor nem cipellek el idáig, már a szobádban kinyírlak, ahogy a dokit. Miután meséltél apád viselt dolgairól, már nem volt kérdés, hogy merre megyünk tovább.

Clara foglya kezébe nyomott néhány ruhadarabot, hogy átöltözhessen, majd magára hagyta. A házigazda hamarosan visszatért, immár ő maga is edzőcipőben, ujjatlan felsőben, rövidnadrágban volt. Kivezette Ms. White-ot a kertbe, ahol egy középkorú férfi várt rájuk. Clara főhajtással köszöntötte, majd a fogolyhoz fordult:

– Kapsz néhány jó éles pengét, amivel gyakorolhatsz. Elsősorban, most dobni fogsz, de majd néhány közelharc-elemet is átveszünk. Ne próbálkozz, a fickó érti a dolgát, sokkal előbb beléd állítja a saját vasait, mint ahogy te kigondolnád, hogy ellenem fordítod.

Isabelle csak bólintott egyet, aztán engedelmesen munkához látott.

Brian Morgan szeretett saját tapasztalatokat gyűjteni. Főként, ha olyasmit tett, amit még soha. Isabelle White esetében pedig, pontosan ez történt. Ahogy a húga mondta a fogolynak, igen, Hishida Kazuki a kezében tartotta a pengét, és pillantását le sem vette a célpontról. Kíváncsian figyelte a lányt, aki súlypontot, kényelmes fogást keresett elsőként a tőrökön. Miután már kézre álltak a szerszámok, mindegyikkel begyakorolta a dobást, azután immár mozgás közben hajította a céltáblába a vasakat.

Mizuki is végigcsinálta a formagyakorlatait, és miután végzett, Briannel szemben, Isabelle másik oldalán állt meg.

Ms. White-nak jólesett a mozgás, egészen felélénkült tőle. Kíváncsian várta a másik nő által beharangozott fogásokat, hiszen azt látta, hogy fogva tartója, nem csak hadonászik, vagy balettozik a karddal. Ráadásul, – ugyan nem szívesen gondolt vissza rá – Black kivégzéséből az is nyilvánvalóvá vált, hogy Clara Morgan pontosan tudja, hol, hogyan és milyen erővel használja a katanát.

– Elég lesz – zökkent vissza gondolataiból a valóságba a japán nő hangjára Isabelle. – Nem csalódtam, már most is nagyon jó vagy. Itt-ott még megcsiszolgatlak, aztán máris hálálkodhatsz a megbízónak, bevethető leszel. Add ide az egyiket! – nyújtotta a kezét a tőrért Morgan. Ms. White a pengét fogva odaadta, Clara viszont pillanatnyi késedelem és mindenféle figyelmeztetés nélkül támadott. Isabelle kifordult, hárított, ugrott, elhajolt, így ellenfele hiába próbálkozott, nem tudta elérni.

Mizuki kezében – bár örült, hogy nincs könnyű dolga – egyre gyorsabban forgott a penge, ennek okán elvétve elérte, és meg is karcolta a lányt. Az újdonsült tanítvány, amikor találat érte, felszisszent és igyekezett hárítani, de ez nem mindig sikerült. Clara Morgan belendült, és már a magasiskola vágásainál, szúrásainál tartott. Isabelle egy ideig hárított, aztán egy alkalommal, szinte lassított felvételként látta a cselt és azt is, hogy a szúrás el fogja érni, méghozzá, teljes lendülettel. Mivel már nem tudott mit tenni, megpróbált kifordulni, arrébb vetődni, amikor ellenfele pengéjének egy másik állta útját – a férfié.

Clara mozdulata megakadt, és mintha valamiféle bűbáj alól szabadulna, feszült arcvonásai felengedtek, tőrt tartó keze ellazult. Néma, alig észrevehető főhajtással biccentett a bátyja felé, Brian pedig, hátat fordított és hang nélkül távozott. A japán nő elmosolyodott, és visszaadta tanítványának a tőrt:

– Tényleg jó vagy. Ügyes, gyors. Szuper. Zuhanyozz le, utána pedig keress meg, adok valamit a karcolásaidra. 

Isabelle nem sietett engedelmeskedni, egy ideig még állt a kertben, és vett néhány mély lélegzetet. Clara az ablakból figyelte, de nem látott semmi olyat, ami aggodalomra adhatott volna okot.

Marc nehezen aludt el, és gyorsan felébredt, mert zakatolt az agya, leginkább Isabelle miatt. Az ágy szélén ülve, mélyet sóhajtva vette tudomásul, hogy egyre jobban félti a lányt. Carmennel, sokkal egyszerűbb volt az egész, pedig az sem volt érzelemmentes.

Felállt és átment a másik szobába, ahol Holden embere nézte a monitort. Northman összefutott már néhányszor Patrick kommandós csoportjával, így az embereit is minimum látásból ismerte. Ron – miután konstatálta társa még mindig elég gyűrött fejszerkezetét – megszólalt:

– Ha összekapartad magadat, visszamehetnénk a bázisra, mert ott több infót kapunk, ráadásul azonnal.

– Akkor, mi értelme ennek a kéglinek? – nézett nagyot Marc.

– Álcázás. Az arctalan ellenfél sokat tud, de remélhetőleg, nem mindent. Ha arról szól is a történet, hogy tudja, ki vagy, ez nem gyanús, hiszen, még neked is kell laknod valahol. Ha nyomtalanul eltűnsz, sokkal jobban felhívod magadra a figyelmet. Azért beszélhetek itt teljesen nyíltan és őszintén, mert ha tudnak is róla, hol vagy, egyelőre itt nem tudnak lehallgatni. Holden technikusai odapakolták magukat, amikor levédték a lakást. Engem azért rakott ide Jeff, hogy tényleg tudj pihenni, hiszen szükség lesz rád.

– Van már valami?

– Gyülekeznek a viharfelhők. Hammond és Ross már rajta van a problémakörön.

– Isabelle-lel kapcsolatban némi újdonság?

– Akad. Ugyan Larry Morgan ingatlanjának épülete még mindig fekete folt, azonban Isabelle jeladója rögtön szórta a jelet, amint kilépett a házból. Egy drón egyből rálibbent a történésre és igen, láttuk szívszerelmedet épen, egészségesen, sőt meglehetősen lelkesen, tőröket hajigálni.

– Ennyire amatőr lenne az ismeretlen?

– Nem – vigyorgott szélesen Slayer. – Mi vagyunk ennyire jók.

– Amennyiben?

– Isabelle két nyomkövetőt kapott. Egyet a nyakláncába, amit – felteszem – a kedves Clara Morgan megtalált, elvett, elkért – lényegtelen. Egyet pedig, a belső combjába, a bőre alá. Azért, hogy tutira ne vegyék észre, egy jelárnyékolós, testszínű ragtapaszt is tettek rá. Csak akkor találhatják meg, ha a csajod megmutatja nekik, hol van.

– Ettől eltekintve, iszonyatos kockázat van ebben az egészben.

– Ezt senki nem vitatja. De amióta biztos, hogy nem kizárólag Edward White és Oliver Black egymás közötti játszmája volt a történet, mégis Isabelle az egyik kulcsszereplő, nem volt más választás. Sem neki, sem nekünk.

Marc Northman csak felhúzta válaszul a vállát, majd Ron Slayer mögött kilépett az ajtón.

Napok teltek el Isabelle elrablása óta. Mindenki igyekezett felkészülni a feladatára, egyik fél bázisán sem lazsáltak.

Clara Morgan házában, mindennap órákon keresztül gyakorolt a két nő. Ms. White szenzációs gyorsasággal fejlődött, még Brian is – anélkül, hogy felfedte volna magát a lány előtt – elismerően figyelte az egyre gyorsabb és pontosabb mozdulatokat.

Az egyik estén Mizuki ment át a bátyjához, így a szem- és fültanúja volt Rebecca Anderson és Hishida búcsúzásának.

A nő türtőztette magát és csak akkor esett neki a testvérének, amikor a kamera képei szerint Becca már az épületet is elhagyta:

– Komolyan, Brian? Ane-san? Egy Rebeccából? Ezt a buta libát nem zavarja, hogy a nővérével is összeszűrted a levet?

A férfi felnevetett, átölelte a húgát, amikor válaszolt:

– Ha megkapjátok, amit szeretnétek, vagy csak beígérik nektek, hát valami hihetetlenül együttműködőek, és roppant hatékonyak tudtok lenni. Ezt pont neked magyarázzam, Clara?

A nő odasimult a bátyjához és megkérdezte:

– Őt is csak eteted?

– Akárcsak, a drága Kimyt – maradt a letörölhetetlen vigyor a férfi száján. – Pedig, Becca mérföldekkel intelligensebb a nővérénél, de minden további nélkül megeszi, hogy egy olyan nő lesz a gyerekeim anyja, aki bármilyen indíttatásból, lazán hancúrozik, bárkivel.

– Én nem csodálkozom rajta. Ha játszol, akkor hihetetlenül jól csinálod.

– Kösz, hugi. Amit lehetett, megcsináltattam Beccával. A meghívottak értesítve, a visszajelzések, a foglalások rendben vannak. Ti, készen vagytok?

– Igen. Northmanről, mit mond az embered?

– Semmi különöset. Próbálja keresni Isabelle-t, felvette a kapcsolatot néhány problémamegoldóval, de nem tudtak neki segíteni.

– Ez jól hangzik – mosolygott Clara.

– Valóban. Ha lement a versenytárgyalás, foglalkozhattok vele is.

– Pontosabban?

– Northman a vizsgafeladat. A végső hűségeskü Isabelle White-tól.

Hishida Mizuki értőn, elégedetten elmosolyodott és kényelmesen elhelyezkedett a székben.

Marc a Larry Morgan háza mellett parkoló autóban várakozott a jelre. Amikor megkapta, megigazította magán az elektromos művek egyenruháját, a nyakába akasztotta az azonosító kártyát és elindult. Az alkalmazott ajtót nyitott, és megjegyezte, hogy már éppen ideje volt, hogy végre tényleg megérkezzen az ellenőr, hiszen a bedobott értesítés szerint, már két napja jönnie kellett volna. Northman nem szólt semmit, csak vállat vont és bevonult a nappaliba.

A csengő ismételten felberregett, így a takarításért felelős asszonyság kiment az ajtóhoz. A férfi háttal Ms. White-nak lejátszotta a telefonjáról a jó előre felvett, segítségkérő mondatot, aminek hatására Isabelle megmutatta villanyóraszekrényt.

Már éppen magára hagyta volna a „szakembert”, amikor Marc megfogta a kezét, és lassan felé fordult. A tanítvány szíve hatalmasat dobbant, de uralkodott magán és hangosan csak annyit mondott, hogy máris segít. Northman közben a kémkedő elektromos kütyük után kutatott a műszerrel, de a közlekedő villanyórás beugrója nem volt bekamerázva. Hamarosan megreccsent a férfi füldugója és Ron közölte vele:

– Az előzetes értesítésnek megfelelően kinyírtuk az áramellátást, és sajna, a saját generátor sem működik. Tizenöt percetek van, ha Clara elindulna közben, szólok. Jó mulatást! – lépett ki a kontaktusból Slayer.

Isabelle vigyázva, hogy ne tűnjön fel a sietsége, odament az éppen visszafelé tartó alkalmazotthoz, és kért tőle egy kis levest. Az asszonyság sajnálkozva felelte, hogy a hűtőből már elfogyott, de ha a lány kibír éhen fél órát, addigra elkészíti az új adagokat. Ms. White csak bólintott egyet és kiment a konyhából. Marc még mindig a villanyórás beugróban volt, ahogy tanítványa odaért, behúzta a kis helyiségbe, ahol vadul egymásnak estek. Mohón, de a ruhákra vigyázva simogatták, csókolták egymást. A mentor álcázásként szakállt növesztett, a megszokott néhány napos, szúrós borosta helyett, ez az arcszőrzet már puhán csiklandozott, és nem hagyott Isabelle bőrén árulkodó nyomokat.

A negyedóra szédítő sebességgel elrepült, megbeszélték, amit tudtak, majd Northman jelzésére az áramellátás is helyreállt. Kifelé menet a mentor köhögést imitálva rejtette a tenyere mögé az arcát, és feltűnés nélkül elhagyta a házat.

Az elektromos művek autójával bement a cég telephelyére, ott ruhát és autót cserélt, aztán visszakocsikázott a bázisra. Útközben mély légvételekkel nyugtatta magát, hiszen az Isabelle-lel folytatott non-verbális kommunikáció, eléggé felzaklatta. Keserűen elmosolyodott a gondolatra, hogy az érzéseiről a lánynak már akkor sem tudna hazudni, ha akarna. Ahogy tanítványa sem neki, elvégre minden pillantásukban, érintésükben, csókjukban az öröm mellett, ott volt a vágy és a féltés is. 

Amikor belépett az eligazítóba, Ron mindent tudó vigyorral lepacsizott vele, majd visszafordult a nagyképernyő felé.

A kamera egy szálloda auláját mutatta, ahová egymás után érkeztek a vendégek. Az élére vasalt, öltönyös, nyakkendős, női kísérő nélkül érkező elegáns férfiak láttán nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy minden bizonnyal üzleti tárgyalásra jöttek. Hamarosan ismerős arc bukkant fel a bejáratnál, Edward White érkezett éppen. A fél arcát eltakaró napszemüveg ellenére, Marcnak nem esett nehezére beazonosítani az Isabelle apja mellett lépkedő Patrick Hammondot, ahogy a pár pillanattal később egy ismeretlen férfival együtt belépő Ethan Rosst sem.

34. rész: Az ajánlat

Marc a kapitányság kihallgatójában ült és körülbelül éppen ötszázadszor mondta el a hajón történt eseményeket, majd rátért a kórháziakra is. A vele szemben ülő rendőrtisztnek nem volt szerencséje, a tanúvallomás mindannyiszor összecsengett a jegyzőkönyvezett verzióval, Northman még véletlenül sem zavarodott bele.

Miután az egész éjszakát, és a rá következő nap fél délelőttjét is ott töltötte, amikor végre elbocsátották, gyakorlatilag kitámolygott az épületből. Nem nagyon tudta, hogy mihez kezdjen, hiszen semmi nem úgy alakult, ahogy eltervezték, így erre az eshetőségre nem volt kidolgozott forgatókönyv.

Ettől eltekintve, elég gyorsan megoldódtak a problémái, hiszen maga Jeff Holden várt rá a kapitányság előtt parkoló autóban. Marc beült, Jeff pedig elfuvarozta egy lakásba. Egy olyanba, amelynek a fényképe megtalálható volt Northman telefonjában, mint bérelhető kégli. Amikor felértek a lifttel, a kommandós nagyfőnök betessékelte a hullafáradt férfit az egyik szobába, és máris adta az instrukciókat:

– Hívd fel a zsarut, add meg neki ezt a címet. A lakótársad is az én emberem, ráadásul a hajóról is ismerős lehet. Aludj egyet, Ron itt marad és figyel. Amint felébredtél, gyere be a bázisra.

– Isabelle?

– Hivatalosan, elég keveset tudunk. Clara nővér kísérte vizsgálatra, a kórterem előtt álló őr, vagy a nővérpultban ülő asszisztensnő sem furcsaságot, sem kényszert nem látott. A fegyver hangtompítós volt, a lövész biztos kezű. Morgant senki sem ismerte az épületben, azért tudott szabadon mozogni, mert Ms. White kezelőorvosa bennfentesként bánt vele.

– Edward White?

– Nem tudunk róla, hogy köze lenne hozzá. A vizuális megfigyelés szerint, kimondottan rosszul van. Amíg Japánban volt, nem mindig tudtuk figyelemmel kísérni, mert a telefonjába telepített poloska – vagy mit tudom én, minek hívják, és egyáltalán kütyü-e, vagy csak valami alkalmazás – nagyjából harminc percre kinyiffant. Hang nem hallatszott, az meg felejtős, hogy esetleg kép lett volna a helymeghatározás alapján drónról, vagy műholdról. Annyit tudunk, hogy a Hishida-toronyban volt. Csak azért merem a sejtésnél egy kicsit bátrabban megnevezni Hishida Kazukit, mint vendéglátót, mert a limuzin, ami a repülőtéren várta White-ot, az övé. Legalábbis, a cége flottájához tartozik.

– Róla valami?

– Nem sok. Gazdag, befolyásos és még egy gyorshajtása sincs. Nem is lehet, hiszen saját kezűleg, talán még a kutyáját sem vezeti. 

– Miben utazik?

– Számítástechnika és annak az összes oldalága. Szoftverfejlesztéstől kezdve sajátmárkás csúcskütyükig mindennel és bármivel foglalkozik.

– Edward White is érdekelt ezen a területen?

– Akár még az is lehet. De ha nem, akkor sincs semmi különös ebben. White legális vállalkozásai nyilvánvalóan használnak számítógépeket, szoftvereket, kütyüket. Bármit akarhattak egymástól, akár legálisan is.

– Clara Morgan és Edward White között, valamiféle kapcsolat?

– Semmi. De azért nagyon ne rágd magad, és próbálj pihenni! Isabelle-t alaposan felkészítettük, te is tudod.

– Azt mondtad, nem sokat tudtok.

– Igaz. Viszont, azt a keveset, biztosan tudjuk. Például azt, hogy pontosan hol veszett nyoma. Mekkora csoda, lakóövezetben tűnt el, és még véletlenül sem ott, ahol apuka lakik, vagy bármilyen ingatlan lenne a nevén. Tudom, ez sem jelent még semmit, hiszen jó pénzért, akármelyik hajléktalant rá lehet venni, hogy vásároljon ingatlant, adja hozzá a nevét és az adatait. Majdan ügyvéd előtt a haszonélvezetet átruházzuk, és szintén valami hivatalos személy előtt végrendelkezünk, és megjelöljük a valódi tulajt, mint kedvezményezettet. Tehát, mielőtt még a környéket megszállnánk, és akár az útburkolatot is felszednénk az álcázás kedvéért, ráküldtünk egy drónt a koordinátákra. Van ott egy fekete folt. Egy házikó, amely bizonyos Larry Morgan tulajdona.

– Rokona a kis Clarának – állította, semmint kérdezte volna Northman.

– Igen. Ellenben idős, állandó ápolásra szorul, és nem kommunikál.

– Zsákutca?

– Nem biztos. Mert, ha Clara Morgan és Edward White között nincs is kapcsolat, azért némi hasonlóság akad.

– Éspedig?

– Az a nullával egyenlő információmennyiség, amit Edward Japánban történt tárgyalásáról, illetve Clara Morgan lakhelyéről tudunk.

Isabelle úgy döntött, sokkal célravezetőbb engedelmeskedni, mint bármi mást megpróbálni. Egyébként is, volt mit kihevernie. Clara – miután elmúlt a miheztartást vázoló dührohama – megint normálisan viselkedett.

Ms. White a pihenés órái után megkérte rá a másik nőt, hogy mutassa meg, meddig mozoghat büntetlenül, hol vannak a határok. Morgan különösebb érzelmek és indulatok nélkül mutogatta meg a demarkációs vonalakat, aztán egy kis időre eltűnt. Amikor visszatért, leült foglyával szemben, és beszélni kezdett:

– Mint azt már mondtam, kíváncsivá tettél. Az is tény, hogy apád viselt dolgairól fogalmam sem volt, és ez kicsit más megvilágításba helyezi a történteket. Valószínűleg, én sem maradtam volna a közelében, így már teljes egészében érthető a döntésed. Ahhoz, hogy életben maradj, meg kellett ragadnod a kínálkozó lehetőséget, ez világos. Tudom, hogy kerültél Northman szárnyai alá, sőt, láttam az akcióidról néhány összefoglalót is. Még az ellenfeleimben is tisztelem a bátorságot, a tenni akarást, az ügyességet, és nem utolsó sorban, a tehetséget. Nem titok, ezek nagyban közrejátszanak abban, hogy még mindig élsz.

– Megtisztelő, hogy elismered a képességeimet, Clara. Mivel láttam Oliver Blacket a kezed által meghalni, tudom, hogy nem vagy kezdő, azt hiszem, igen, beszélhetünk teljesen őszintén. Az már eddig is tiszta volt, hogy nem ápolónő vagy. A mozi óta az is, hogy te is problémákat oldasz meg, méghozzá közel úgy, mint én.

– Így van. A különbség annyi, hogy ritkán dolgozom csapatban, bár az kétségtelen, hogy a küldetéseim sikerének hátterét mások biztosítják számomra. Én az utolsó láncszem vagyok, a végrehajtó.

– Értem.

– Helyes. Ha parancsot kaptam volna rá, akkor már a kórházban kinyírlak, de a megbízómnak más elképzelései voltak veled kapcsolatban. Csalinak, vagy ajándéknak akart felhasználni, ez attól függött volna, hogy Edward White mit lép válaszként a kezdésre. Nos, ez az eredeti elképzelés, két dolog miatt változott meg. Az egyik az, hogy már tudjuk, mi volt a valódi oka annak, hogy megléptél a szülői házból, és hogy Edward miért akar mindenáron elkapni és elhallgattatni. A másik pedig az, hogy a mi köreinkben vétek a pazarlás. Te már most kimondottan ígéretes vagy, idővel – méghozzá nem is olyan rengeteggel – rendkívüli, elsőrangú szakember lehetsz. Nem akarok táncolni az idegeiden, mondom, ahogy van. Ugyan meglépni nem tudsz, de ha mégis sikerülne, tovább kellene menekülnöd apád elől, hiszen annyira azért ismered, hogy tudd, nem adja föl. Keresni fog, és megtalál, ezt mindketten biztosan tudjuk. A problémamegoldáshoz értesz, ellenben, a szervezet szétesett, megszűnt létezni. Munkanélküli vagy. Üldözött.

– Igen, tudom – sóhajtotta úgy a lány, mintha nem esett volna régen le neki, merre akarja terelgetni őt Morgan.

– A megbízómnak van egy ajánlata számodra. De mielőtt elmondanám a konkrétumokat, tudnod kell, ilyen lehetőséget még senki sem kapott.

– Hallgatlak!

– Ha igent mondasz, a szárnyaim alá veszlek, és én leszek a mentorod. A megbízóval majd idővel megismerkedsz, de egyelőre nem azon van a hangsúly, hogy személyes kapcsolatba kerüljetek. Edzünk, gyakorolunk, tanítalak. A nyakörved marad, de átprogramozom, így már csak akkor visít és robban, ha átléped a kerítés vonalát. Ha elfogadod, és meggyőzöd a megbízót is, teszünk róla, hogy apádtól már ne kelljen tartanod. Amennyiben nem értené a szép szót, vizsgafeladatként te győzködheted az öregedet. Lehet, hogy Edward White jó és tapasztalt üzletember, de nem pótolhatatlan. Ha ezt felfogja és engedelmeskedik, akkor sajnos, nem nyírhatod ki – mosolyodott el Clara.

Isabelle White úgy tett, mint aki elgondolkodott, majd komolyan elrablója szemébe nézett és válaszolt:

– Köszönöm, megtisztelő az ajánlat, és elfogadom.

Clara Morgan elégedett mosollyal és rövid főhajtással nyugtázta Ms. White döntését, majd megszólalt:

– Jó. A bizalmam kialakulásán sokat lendítene előre, ha átadnád a nyomkövetődet. Mondjuk, jelentősége nincs, hogy odaadod-e, vagy sem, hiszen bemérni úgysem tudnak.

Isabelle előhúzta a nyakláncát, kipattintotta a medált, és átadta a Holden emberei által beleapplikált nyomkövetőt.

Brian Morgan a székében hátradőlve, képernyőn keresztül nézte a húga és a fogoly beszélgetését. Elégedett volt, és valóban úgy érezte, tényleg pazarlás lenne megölni a lányt, vagy átadni az apjának. Ami gyakorlatilag ugyanazt jelentette volna, hiszen Edward nagyon hamar és véglegesen lezárta volna az ügyet, elvégre, egyetlen szem magzata már igen sokszor kicsúszott a markából, és tényleges veszélyt jelentett ránézve.

Ekkor, könnyed érintéssel, a vállára, egy kéz siklott. A férfi érte nyúlt, a tenyerébe vette, majd belecsókolt. Felnézett a nőre és elmosolyodott. Hishida Kazukinak, illetve Brian Morgannek ezt az arcát még igen kevesen látták. Az egyik a húga volt, a másik pedig, ez a legújabb szerzeményéhez hasonlóan hamvas, fiatal lány. Az üzletember a nő karján feljebb csúsztatta a kezét, aztán az ölébe vonta és megcsókolta. Némileg már csillapodott a viszontlátás öröme, amikor Hishida megszólalt:

– Rendben ment minden, Rebecca?

Ms. Anderson Kazukihoz simult, amikor válaszolt:

– Minden.

– Mesélj, szépségem!

– Isabelle végig hülyének nézett, de vigyáztam minden rezzenésemre, teljesen biztos, hogy nem buktattam le magam. Amikor szóltál, hogy az árverésen az újakra koncentráljak, hát mindent megtettem, amit csak tudtam. Az egyetlen új fiú volt a nyerő, de abból a szempontból zsákutca, hogy tényleg egy híres zenész volt, nem holmi James Bond, tévedés kizárva. Rohadtul nem kérdezett semmit, és már a limuzinjában erőteljesen nyomult. Ez is teljesen stimmelt, hiszen a neje nemrég szült, ezért eléggé ki volt éhezve. Viszont, „Elisabeth Jenkinst” Jones vitte, ahogy elterveztük. Nem beszélve arról, Luke-nak sem kellett sokat duruzsolnom, miután megtudta, hogy ki a pipi.

– Muszáj volt lépnem, nem engedhettem, hogy a húgom még jobban belezúgjon, és valami meggondolatlanságot csináljon. Nem tudtam volna elviselni, ha megveri.

– Mizuki sem – mutatott rá a lényegre Becca. – Előbb elvágta volna a torkát, mint ahogy te megtudod, hogy megütötte.

– Igaz, de akkor sem akartam, hogy bántsa a húgomat. Így Mizuki láthatta, hogy milyen egy szemét, hitvány féreg. Meg is büntette, ahogy számítottam rá. Persze, a testvéremnek eljátszottam, hogy haragszom és nem ez volt a terv. Edward?

– Megfeküdte a gyomrát a látvány, szabályosan belebetegedett, de inkább a saját életéért retteg, mintsem Kimyt sajnálná. Az orra előtt hagytam a kütyüt, amit adtál. Bár az utóbbi időben már nem volt országos cimborája Blacknek, azért mégis megütötte az is. Persze, nyilván nem Oliver szenvedései és patakzó vére indított el benne valamit, ebben biztos vagyok.

– Ahogy attól is kiverhette a víz, hogy vajon, miként került a házába a lejátszó – értett egyet Hishida Kazuki Rebecca Andersonnal.

– Sokat nem kell erőltetni, hogy összefüggést találjon a találkozótok és a következő figyelmeztetés között. Hiszen, mondtad neki, akit a fejéért küldesz, az sem a küszöbön fog ácsingózni. 

– Reméljük, a kedves sógorod is eljut idáig. Mit mondtál neki, hová mész?

– Amíg azt hiszi, hogy én vagyok a Jolly Joker és életfogytig lojális leszek hozzá, nem számoltat be. Lóvét is ad, és hagyja, hogy intézzem az ügyeimet. Tőlem egyébként is csak kér, ami azért, nem jellemző rá.

– Nem kis meló volt, elismerem. Nagyon ügyes voltál. Segítesz összerakni a versenytárgyalást is, Ane-sanom?

– Mit mondtál, Brian? – kapott levegő után a lány.

– Ane-san. A nagyfőnök még nagyobb tiszteletű, első asszonya – Japánban.

– Tudom, hogy mit jelent a szó. Azt kérdeztem, komolyan mondtad-e? – nyelt nagyot Rebecca.

– Majd meglátjuk, Ms. Anderson – mosolygott a férfi. – A tárgyalásra egyébként is készülök néhány meglepetéssel.