43. rész: Sötétben

Ethan hallotta csukódni a lakosztály ajtaját, de mivel Isabelle nem búcsúzott el, sejtette, hogy a lánynak szándékában áll visszajönni. Lekapcsolt lámpa mellett, a sötétben egy ideig az ablakból nézte, ahogy sétál, de aztán végigdőlt az ágyon és behunyta a szemét.

Legközelebb arra eszmélt, hogy valaki belebokszolt a lakosztály ajtajába, villámgyorsan összekapta magát és legelőször a szomszédos helyiségben berendezett megfigyelőközpontba nézett be. A szolgálatot adót már ápolták, így Ross inkább a monitorokat nézte. Cifrát káromkodott, amikor gyors pillantással felmérte az azokon látható eseményeket. Futtában akasztotta a nyakába jelvényét, illetve töltötte csőre fegyverét.

Elsőként egy hullába botlott, majd az erősen vérző, eszméletlen Isabelle-be és mellette térdelő férfiba. Értő pillantást váltottak, Ethan a csövénél fogva odanyújtotta a saját fegyverét és azzal egy időben máris megkapta a másik pasasét. Mire az ellenkező irányból a rendőrök odaértek, a másik férfi nyomtalanul eltűnt.

Ross felvillantotta a jelvényét, így a helyiek nem akadályozták meg semmiben. A mentő is pillanatokon belül megérkezett, majd szakszerűen és gyorsan kezelésbe vették a sérültet. Az ügynök bekísérte Isabelle-t a kórházba és roppant közel állt a vigyorgáshoz, amikor meglátta Holden „különbejáratú” sebészét, ahogy átvette a mentőktől Ms. White-ot és bement vele a műtőbe.

Ethan Ross csak akkor ment ki a kórház épülete elé, amikor megérkeztek a rendőrök, akik a lány szobájának őrzését kapták feladatul. Isabelle azonban még a műtőben volt és mivel az ügynök páciensként is ismerte Dr. Victor Larát, teljesen biztos volt benne, hogy egyrészt odafigyelő, gondos ápolást kap, másrészt időbe fog telni, mire bekerül a kórterembe és felébresztik.

Bement a legközelebbi bárba, és kért magának egy tripla eszpresszót. Magához vette a bögrét, amiben egyébként a tejjel jócskán felengedett koffeint szokták felszolgálni, majd leült ahhoz az asztalhoz, amely a legközelebb volt a zenegéphez. Gondolt egyet, megetette apróval a szerkezetet, aztán visszaült az asztalához. Hamarosan Ben Taylor csatlakozott hozzá, kezet ráztak, majd a kommandó helyettes parancsnoka halkan beszélni kezdett.

– Isabelle-t még foltozza Victor, de annyit már üzent, hogy rendben lesz. Ha egy kicsit nagyobb szerencséje van, akkor csak súrolta volna, de így sajnos, átment rajta a golyó. Létfontosságú szerveket nem ért, de azért nem ártott gyorsan kórházba juttatni. Az elhunyt bárkire, aki a földön hátazott, Jeff rátette a kezét, az ujjlenyomata alapján most faggatják a nyilvántartást, hogy vajh, ki is lehetett?

– Engem az érdekel inkább, hogy kerültek a zsaruk olyan gyorsan a helyszínre? Közel kiköptem a tüdőmet, hogy mégis én érjek előbb oda.

– Öregszel, Ethan – vigyorgott Ben. Majd Ross gúnyosan elhúzott szájára válaszul, folytatta: – Isabelle négy ismeretlennel kardoskodott, mint egy lökött D’Artagnan. Ezt a tornagyakorlatot látta egy nő a szálloda egyik ablakából, ő hívta a rendőrséget.

– A megfigyelőid?

– Ha vélhetőleg nincs akció, akkor éjszakára egy megfigyelő van. A mai elaludt. Aztán meglehetősen durván ébresztették, de most legalább hivatalosan is pihentetheti a szemét és az agyrázkódását. Szar lehet úgy ébredni, hogy kikapnak a monitor mögül és akkorát lezúznak, hogy a fal adja a másikat. Szó szerint.

– Megérdemelte.

– Tény.

– Egyéb?

– Morganék Clara házában. Azonban, ismerve a nő szinte perverz vonzódását a kardokhoz, nekem gyanús, hogy a pengés meglepetéssel körített mozgásformát ő szervezte Isabelle-nek.

– A pisztolyos tag viszont, másik versenyző lehet – morfondírozott a bögréjét forgatva az ügynök. – Clara folyamatosan úgy hangzott a közelmúltban, mint aki elég makacsul próbálja elkerülni a tanítványa kinyiffantását. Ha pedig mégsem sikerülne neki, nem engedné át másnak az élvezetet. Edward White?

– Az egyezség megköttetik.  

– Nem ezt kérdeztem.

– Tudom, de nem árt, ha ezzel is tisztában vagytok. Patrick küldött üzenetet arról, hogy Mr. Brown engedélyt mi több, felkérést kapott a drága édesapától a leánygyermek kiirtására. Mellesleg, óvatosságra is intette Lyle-t, miszerint jobban jár, ha messziről puffantja le, lévén, a kishölgy impulzív és roppant jól bánik a pengékkel.

– Korrekt. Remélhetőleg, a hulla Edward White vagy Lyle Brown embere és nem kell ezerfelé figyelnünk, mert a drága Isabelle már annyi mindenkinek csípi a szemét.

– Gyűjtött már rajongókat és hát, ha a kedves papa mással nem is dicsekszik, azt azért úton-útfélen hangoztatja, a leányzó jócskán elfajzott, élve bárkire nézve őrült veszélyes.

– Különösképpen rá – értett egyet Taylorral Ross.

– A pisztoly?

– Leadtam a helyieknek, és szóltam Kellynek, hogy írja át a sorozatszámot a nevemre. A lövés abból történt, az ujjlenyomat az enyém. A nyilvántartás szerint most már a fegyver is. Ha nagyon muszáj, lőpornyomot is tudok prezentálni a kézfejemre. Kár lenne egy ilyen csekélység miatt Brandont belökni a köztudatba. Nekem meg belefér, hogy a hulla még életében lelőtte a tyúkomat, aztán velem próbálkozott, de gyorsabb voltam. Zsaru-szerű, önvédelem, erős felindulás, miegymás.  

– Tetszetős és hihető mese. Ráadásul, a belügyminiszter egyik elvárása az, hogy az elit kommandósai neve ne igazán szerepeljen sehol. Mert aki arctalan és láthatatlan lehet, hogy nem is létezik.

– Jól van – mosolyodott el fáradtan Ethan. – Alakulnak a dolgok?

– Úgy tűnik. Tudatosítsd a leányzóban, hogy a végtelenségig nem tudunk várni, kapja össze magát.

– Jó, majd szólok neki, hogy ne legyen ilyen slendrián. Ha legközelebb lelöveti magát, akkor csinálja rendesen, mert nem érünk rá – mordult némileg ingerülten az ügynök.

– Majdnem rendesen csinálta – közölte Ben. – Holden szakértői megszállták a helyszínt. Tényekkel alátámasztott véleményük szerint, a mostani kimenetel leginkább egy gyors reagálású, unatkozó, mondhatni álmatlan mesterlövésznek köszönhető. Ha Fisher nem pont arra tekereg, a végkicsengés is teljesen más lett volna.  

– Kyle-ék?

– A terv szerint, kellemetlenkednek. 

– Szeretem, ahogy átveszitek Holden szóhasználatát. Kellemetlenkednek... – húzta mosolyra a száját Ross. – Fegyverraktárakat robbantanak fel. Méghozzá olyanokat, ahol már szállításra vár a cucc. 

– Végül is, az a lényeg, hogy Brian Morgan is kellőképpen bosszús legyen, és az ügyfelek is, akik nem kapták meg, amiben megállapodtak. Ez az ostor pedig, egyértelműen Edward White-on csattan. Tehát, ez a rész alakul. 

– Jó – állt fel Ethan az asztaltól, miközben kezet fogott Bennel. – Igyekszünk mi is összerántani, amit lehet. 

Taylor csak biccentett egyet, miközben a távozó hátát fixírozta, hiszen nagyon jól tudta, társa nincs könnyű helyzetben, ismét improvizálni lesz kénytelen. 

Isabelle az altatásból ébredezett az őrzőben, és amíg a tudata próbált kitisztulni, élénk, harsányan színes, mégis többségében szomorú, fájdalmas hangulatú képek peregtek előtte, amelyekbe belesajdult a szíve. 

Egy temetőben volt, a nyitott gödör fölött, az emelvényen, a mahagóni, arannyal vésett koporsó állt. Kitörölhetetlen, beégett és bevésődött emlékkép, az édesanyja búcsúztatója. Az apja mellett állt, de a férfi nem fogta meg a kezét, hogy esetleg az érintésével legalább sugallja, nem maradt egyedül ebben a világban. Edward White talán a szobája magányában kisírta magát, hiszen valóban szerette a feleségét, de itt már nem látszott rajta semmi. Kifogástalan öltöny, rendezett haj, gondosan manikűrözött kezek, napszemüveg és rezzenéstelen, érzelemmentes arcvonások. 

A kép váltott, de ismét pocsék hangulatú emlék érkezett. Egy sötét helyiség a bentlakásos iskolában, ahol az idegenek által, a sokadik testi fenyítés fájdalmát próbálta keményen, könnyek nélkül elviselni. 

A lány pulzusa felgyorsult, rendetlen ütemben vert a szíve, vérnyomása megemelkedett, amikor a szülői ház pincéjének képe jelent meg előtte. Nyöszörögve próbált teljesen éberré válni, de nem sikerült neki. Victor a jelzésre bement a szobába, ellenőrizte a műszerek által mutatott értékeket és elfacsarodott szívvel nézte a fiatal nő küzdelmét a lelke démonjaival. A lezárt szemhéj alól szivárgó könnyek is azt mutatták, nem könnyű a visszaút, még ha teljesen éberen tökéletesen működött is az önkontrollja. 

Isabelle kiszáradt ajka megrándult, hiszen emlékei között feltűnt Marc. A mentor meghallgatta, tanította, ha úgy hozta a helyzet ugyan megfeddte, de sokszor dicsérte is, biztatta, rengetegszer megmentette és végül, szerette.  

Ms. White sikoltva tért magához, hiszen ismét borzalmat látott: a vértől tocsogó ágyneműt és az immár rezzenéstelen, szürkéskék szemeket. A lelki gyötrelemhez csatlakozott az oldalába élesen belehasító fájdalom, ami a kábultságát pillanatok alatt megszüntette. 

Az orvos közelebb lépett az ágyhoz és nyugodt hangon megszólalt:

– Üdv ismét köztünk, Isabelle. Victor Lara vagyok, sebész, én műtöttelek meg. Szerencséd volt. A golyó ugyan keresztülment a testeden, de nem okozott nagy károkat. Azt nem mondom, hogy nem fog fájni, ahogy gyógyul, csak azt, hogy nem veszélyes. A vágások felületesek voltak, nem volt szükséges varrnom egyiket sem. A műtét után kaptál fájdalomcsillapítót, antibiotikumot, és folyadékpótlást. Nemsokára kaphatsz inni, néhány óra múlva pedig, enni is. Pár perc múlva visszavisznek a kórtermedbe és mivel támadás következtében kerültél ide, a szobádat őrzik. Nehezen, de elértem, hogy csak egy kiadós, nyugodt alvás után hallgassanak ki. 

– Köszönöm! 

– Szívesen. Jeff Holden is jobbulást kíván – mosolygott Victor, majd kiment a kórteremből. 

Ethan Ross már a szobájában várta a sérültet. Az ügynök helytelenítően megcsóvált feje még nem is annyira, de a megkönnyebbült homlokcsók azért meglepte a lányt. A férfi összetolt két fotelt és elhelyezkedett az ágy mellett. Isabelle is pihent, sőt, mindkettőjüknek sikerült néhány órát aludni is. 

Ébredés után az ügynök leguggolt az ágy mellé és megszólalt:

– Elmegyek, hozok valami normális kaját. Vigyázz magadra! – nyújtotta át Ms. White-nak a pisztolyát. Isabelle kérdő tekintetére válaszul elvigyorodott és folytatta:

– Ha egy esti levegőzésnek ilyen kimenetele lesz, mint ez, akkor bármi megtörténhet. A kedvenc pengédet lefoglalták a zsaruk, majd meglátom, mit tehetek annak érdekében, hogy ismét egymáséi lehessetek. A hajigáláshoz most még úgyis korán van, ezt viszont elbírod. 

Ms. White éppen megint lehunyta a szemét, amikor ismét nyílt az ajtó. 

Isabelle lezárva tartotta a szemét, de egész teste megfeszült, hiszen női parfüm illata csapta meg az orrát. 

Clara Morgan az ágy mellé lépett, letette az asztalra az üdítőt, amit hozott, majd közel hajolt a pittyegő, szívritmust felügyelő műszer képernyőjéhez, illetve szemrevételezte az infúziós szereléket is. 

Amikor ismét az ágy felé pillantott, határozottan meglepődött, hiszen tanítványa tökéletesen éberen, egy Browningot szegezett rá:

– Mondj legalább egy jó okot arra, hogy miért ne lőjelek le? – biztosította ki a pisztolyt Isabelle, miközben válaszra várva figyelte Clara minden rezzenését. 

42. rész: Az alku

Edward White egy teljes egészében kiadó irodaház ötödik emeletére tartott. Az épületet üzemeltető ingatlanhasznosító céget a mogul ismerte, nem ez volt az egyetlen komplexum, amelyet ilyen célra használtak a befektetők. White majdnem elmosolyodott: a belügyminiszter határozottan ügyesnek és kellőképpen óvatosnak tűnik. Mert miért is ne mehetne egy ilyen irodaházba tárgyalni Edward White? Kis cégek, egy-két napos bérletek, sőt még komplett iroda-szolgáltatásra is volt lehetőség, asszisztenssel, irodai gépekkel együtt. Hol van az megírva, hogy mindenkinek saját irodával kell rendelkeznie? Tehát a találkozó helyszíne gyanú fölött áll, ez már biztos. Isabelle apja a következő lépésen sem csodálkozott: érkezés után a belügyminiszter emberei megmotozták, fémdetektorral is átnézték, illetve a telefonját szintén le kellett adnia, amit azonnal el is zártak.

Személyi testőre, Patrick Hammond is fennakadt a szűrőn, így őt megkérték, fáradjon át egy másik helyiségbe, ameddig a megbeszélés tart. Hammond roppant kelletlennek rémlőn, de távozott. Egészen a szomszédos szobáig ment, ahol ismét átlényegült, méghozzá a belügyminiszter elit kommandósainak parancsnokává. Benyitott a helyiségbe, odaállt Holden mellé, aki Nick Hayes füldugójára tudott rászólni, ha a megbeszélés során egyáltalán szükséges lenne, hiszen alaposan felkészítette a tárgyalás résztvevőit a mogulból.

Edward White hálát adott az égnek, hogy a belügyminiszter és a sleppje ennyire óvatos. Egészen megkönnyebbült, mert kezdett úgy kinézni a dolog, akár még meg is úszhatja. Sértetlenül. Elhatározta, hogy minden kérdésre a legjobb tudása szerint fog válaszolni, ha lehetséges, még igazat is mond.

Kevin Nox belügyminiszter nem húzta az időt és rögtön a tárgyra tért:

– Mr. White, a polgármester úrtól úgy tudom, fontos kérdésben óhajt velem egyeztetni. 

– Igen – válaszolta Isabelle apja – cserébe büntetlenséget és tanúvédelmet kérek. 

– Valóban hajlandó lenne tanúskodni is? – vette át a szót Nick.

– Ha elkerülhetetlen, igen. 

– Nos, mindezekért cserébe olyan információkat kell közölnie, amelyekre azt mondhatjuk, valóban, nekünk is megéri. Ha az mégis kevésnek bizonyulna, akkor csak annyit ígérhetek meg, hogy a megbeszélés után kivételesen, szabadon távozhat. 

– Megértettem. Mit szólnának hozzá, ha a kezükre játszanám a kontinens északi felének legnagyobb kábítószer- és fegyverkereskedőjét?

– Azt, hogy érdekel – nézett Nox Edwardra. – Folytassa!

A mogul mindent őszintén elmondott, amit tudott, bár az Isabelle-lel kapcsolatos tudnivalókat – természetesen a saját javára – kissé elferdítette. A belügyminiszter és az ügyosztályvezető ritkán kérdeztek közbe. Miután White elhallgatott, Hayes összegezte a megbeszélés eredményét:

– Ön bevallottan Brian Morgan, azaz Hishida Kazuki egyik embere, a fegyverkereskedő részleg vezetője. A pozíciót Kazuki apjától Kazuhirótól, azaz Larry Morgantől kapta. A meséjéből az derül ki, hogy a lánya is érintett, immár annyira, hogy Clara Morgan bérgyilkost csinált belőle. Biztos benne, hogy Isabelle-re vonatkozóan nem kéri a büntetlenséget és tanúvédelmet?

– Teljesen biztos vagyok benne. A lányom döntött, hogy milyen életformát szeretne választani. Nem állunk egyazon oldalon. Felnőtt nő, vállalnia kell a felelősséget a tetteiért. 

– Mondja, mi az oka annak, hogy meg sem próbálja megmenteni a saját lányát?

– Isabelle gyűlöl...

– Bizonyára van rá oka – jelentette ki kérdés helyett Nick.

– Van – ismerte el Edward. – Miután elveszítettem a feleségemet, újra megnősültem. Isabelle ezt sosem tudta megbocsátani. 

–Tudja, ezt azért nehezen hiszem – nézett keményen a férfi szemébe a belügyminiszter, de moderálta magát, hiszen – elvileg – fogalma sem volt a mogul és a lánya közötti ellentét eredetéről, súlyosságáról. – A feleségét nem elhagyta, hanem megözvegyült. Miután felnőtt, nem hinném, hogy Isabelle valóban számon kérné öntől, amiért nem maradt hű az elhunythoz.

– Tehát, nem mondtam igazat, belügyminiszter úr? – próbált a kérdés ellenére higgadt maradni White.

– Tehát nem kezelem fenntartások nélkül a meséjét, és amit tudok, az le is fogom ellenőriztetni. Ez időbe telik, ha nem is rengetegbe. Addig vigyázzon a bőrére!

– Akkor, áll az alku? – nyújtotta a kezét a mogul.

– Feltételesen – rázott kezet Hayes Edwarddal, mert az ablak felé sétáló Kevinen látta, hogy még gesztus szinten sem parolázna White-tal. – Majd értesítjük! 

Patrick már az előtérben állt és ott várta munkaadóját. Némán a nyomába szegődött, majd az épület garázsában beszállt az autóba a kormány mögé és elindult. Alig távolodtak el a találkozó helyszínétől egy saroknyira, amikor a mogul mondott egy ismeretlen címet. Hammond beírta a GPS-be, és irányt változtatott. Érkezés után Edward maga mellé intette, majd becsöngettek egy modern, kétszintes ház kapuján. 

Az ajtót Lyle Brown nyitotta ki vigyorogva, aztán félreállt, hogy a vendégek be tudjanak menni. 

A fekete bőrű férfi lehuppant az egyik kanapéra és elkomorodva szólalt meg:

– Ugye, nem követtek?

– Nem. De nem is adtam rá okot, hogy bárki megfigyeljen – válaszolta nagyképűen White.

– Másként hallottam – nézett jelentőségteljesen a mogul nyakára Brown. 

– Igen, a lányom egy kicsit heves természet – köszörülte meg a torkát Edward.

– Nem akarom megbántani atyai érzéseidet, de a lányod egy késelő ribanc – tornásztatta meg látványosan sérült kezét Lyle. 

– Helyben vagyunk – csapott le a témára Edward White. 

– Amennyiben? – hajolt közelebb és könyökölt a térdére a néger. 

– Kapd el. De vigyázz, jobban jársz, ha a közelébe se mész. Biztos forrásból tudom, hogy kinyiffantotta a szeretőjét. 

– Miért, nem elég gyorsan állt fel a cerka? – röhögött fel Brown.

– Próbaképpen. Hidegvér és hűség témakörében. 

– Rosszul hangzik. 

– Eléggé – értett egyet a másik férfival a mogul. – Kefélés után, késsel csinálta. Egy olyan pasival, akit szeretett, és aki mindig mellette állt. Úgyhogy, hiba lenne alábecsülni. Akkor jársz a legjobban, ha messziről lepuffantod. 

– Miért nem te teszed, vagy ez az öltönyös ficsúr? – pillantott megvetően az álcázott kommandósra Lyle. 

– Mert nem elégednék meg vele, ez a legnyomósabb indokom – komorodott el Isabelle apja. – Illetve, van egy kis dolgom még. 

– És a többi?

– Nem leszek hálátlan, Brown – állt fel White a kanapéról, majd Patrickkal együtt kiment a házból és újra autóba ült.  

Isabelle White minden információt megkapott Ethan Rosstól ahhoz, hogy ne érhessék meglepetések. A férfi – jó érzékkel – inkább nem forszírozta Marcról a beszélgetést, bár meglátása szerint, jót tett volna a lánynak, ha kiadhatja magából.

Ms. White hálás volt érte, hogy újdonsült társa kellőképpen tapintatos, de aztán leült a férfival szemben a lakosztály nappalijának kanapéjára és beszélni kezdett, igaz, Ádámnál és Évánál kezdte:

– Amikor Northman kikapart a slamasztikából, nem igazán tudtam, mihez kezdjek vele. Hála az én drága apámnak, addigra már megtanultam az utca törvényét. Erre jött egy fickó, megmentett a biztos haláltól és egyelőre nem kért ellenszolgáltatást. Meggyógyultam, felkészített, problémamegoldó lettem. Lassan, idővel meggyóntam neki az előző gyepálást, az erőszakot és egyáltalán, mindent. Fura mód, megértőnek bizonyult, holott előre megmondta, leginkább csalinak akar majd használni. Még abban is segített, hogy feldolgozzam és továbblépjek. Hálás voltam, segíteni akartam.

– Sokszor segítettél, volt olyan akciótok, amelynek nélküled nem tudott volna a végére járni. Nem beszélve arról, vérprofinak bizonyultál. Nem kizárólag csak a múltban, hanem most is.

– Ennek ellenére is fáj.

– Tudom. Látni meghalni azt, akit szeretsz olyan, mintha izzó, folyékony fémmel öntenék le a szívedet-lelkedet. Ha túl is éled, egy részed vele hal, ami megmarad, kérgessé, keménnyé válik. Csak akkor élheted túl, ha kizárod, ami fáj. Mielőtt megvádolnál vele, hogy a műkedvelő pszichiáter beszél belőlem, csak szólok, hogy ez sokkal inkább a tapasztalat hangja, mint bármiféle lélekbúvár-okosság.

Ethan felállt a kanapéról, töltött magának egy derekas adag whiskyt, megemelte a poharat Isabelle felé, aztán bevonult a hálószobájába és magára csukta az ajtót.

Ms. White nem akart menni, de maradni sem volt kedve. Lesétált hát a szálloda parkjába és úgy döntött, az összes halastavat megnézi, úgysincs nyugta.

Jó ideje sétálgatott a sövénylabirintus útvesztőiben, miközben valóban megnézte az összes tavat. A halak kíváncsian odagyűltek, ahogy az árnyéka rávetődött a vízre, hiszen etették őket, így az árnyék az aranyhalaknak egyet jelentett a táplálékkal is. 

Sötét volt, a lányt lefoglalták a gondolatai, de nem annyira, hogy teljesen készületlenül érte volna a támadás. Kedvenc pengéje most is nála volt, de elég gyengécske és szánalmas lehetőségnek tűnt azzal harcolni négy – vélhetőleg – férfi ellen. Isabelle egyetlen reménye a Taylor és emberei által abszolvált állandó megfigyelés volt. Úgy tűnt, a támadók nem akarnak zajt csapni, ahogy valószínűleg ölni sem. Még. Ms. White úgy döntött megvárja, amíg elég közel mennek hozzá, hiszen, ha eldobja a tőrt, totálisan fegyvertelenné válik és gyakorlatilag pillanatok alatt ledarálják.

A négy férfi gyűrűje egyre szorosabbá vált és mindannyian elővették a lányéhoz hasonló fegyverüket. Egyszerre csak egy támadott, látszott, hogy igen, élve akarják és fárasztásra játszanak. Nem volt hiábavaló Clara Morgan iskolájába beiratkozni, hiszen már abból látszott a szint, ahogy Isabelle a fegyverét tartotta. A támadókat kellemetlen meglepetésként érte Ms. White gyorsasága és pontossága. Amikor kiviláglott, hogy egy ember nem tud a lánnyal elbánni, megindultak a páros támadások. A harc minden résztvevője vérzett már. Isabelle-en egyre csak szaporodtak a gondosan elhelyezett, felületi vágások, hiszen valóban nem akarták megölni.

Majd hirtelen magas hangon visító, kék-piros megkülönböztető jelzéseiket villogtató rendőrautók zárták körbe a parkot. A négy férfi a menekülés mellett döntött, így a nő több sebből vérezve, de végre megállhatott.

Isabelle ugyan hátat fordított a felé siető fakabátoknak, de úgy volt vele, megvárja őket. Nekitámaszkodott az egyik oszlopnak, hogy kifújja magát, és csak egy relatív halk, mégis kegyetlenül ismerős pukkanást hallott, amikor égető fájdalom tüze robbant a testében. Mint egy rongybaba, úgy csuklott össze, miközben az oldalához kapott. Nem először lőtték le, így gyorsan a fájdalom közepére nyomta a kezét és már azt is biztosan tudta, hogy erősen vérzik. Mielőtt azonban elvesztette volna az eszméletét, a látóterébe került egy pár nagyméretű bakancs. A másik irányból érkezett, nem onnan, ahonnan a rendőrök voltak várhatók. A nő meglepve tapasztalta, hogy teljesen tisztán gondolkodva konstatálja a tényt, a lábbeli nem egyen-kincstári, tehát viselője sem zsaru, valószínűleg. Az ormótlan cipő gazdája megállt mellette, leguggolt hozzá, de mielőtt megláthatta volna az arcát, minden elsötétedett előtte.

41. rész: Emlékezz!

Isabelle-t Clara és Brian visszavitte a japán nő házába. Miután bementek az épületbe, a lány leült, átölelte a térdét és a semmibe meredt, órákon keresztül gyakorlatilag meg sem mozdult. Csak akkor rebbent meg a szeme, amikor a televízióban a gyilkosságról esett szó. Könnyek kezdtek folyni az arcán, de amikor a véres ágyneműt és a hordágyra pakolt fekete nejlonzsákot kezdték mutogatni, már zokogott. Clara Morgan részvéttelen arccal, megvetően nézte, aztán elment. Gyakorláshoz átöltözve tért vissza, úgy nyújtotta oda tanítványának a pengét:

– Bérgyilkos voltál, vagy és leszel. Ha ki tudtad nyírni a pasidat, már bármit tudsz.

– Hagyj békén! – mordult Ms. White és rá sem nézett a felé nyújtott tőrre.

– Nem tehetem, Isabelle. Ki kell derítenem, méghozzá nagyon gyorsan, hogy használható vagy-e még? Ha nem, akkor sem fogok neked pszichiátert játszani. Elvágom a torkodat és annyi. Tudd, most potyára vergődsz, hiszen a pasid mindenképpen meghalt volna. Veled együtt. Fogd fel jutalomnak, hogy te végezhettél vele. Egy szeretkezés után, méghozzá úgy, hogy nem szenvedett.

– Tényleg? – vonaglott meg a dühtől a lány arca, megmarkolta a penge élét, elvette Clarától és azonnal nekirontott.

A japán folyamatosan hárított, Ms. White csak ment előre, a kezében forgott a tőr, csattogott a fém, az arcát egészen megváltoztatta az indulat feszültsége. Gúnyos fintor suhant át rajta, amikor elérte mentorát a pengével. Egyre jobban belemelegedett a kaszabolásba és Ms. White immár élvezettel, egyre nagyobb lendülettel küzdött. Clara Morgan már vérzett néhány felületes sebből, amikor úgy döntött, elég volt. Isabelle nyakának lökte a katana élét, de a lány kontrollja működött és megállt. Felemelte a fejét, hogy még hozzáférhetőbbé váljék a torka, ezzel is jelezve, elég a leckéből, megértette.

A japán rezzenéstelen arcvonásokkal eresztette le a kardot, és megszólalt:

– Menj tisztálkodni. Elviszlek Rosshoz.

– Miért? – döbbent meg igazán a tanítvány.

– Mert így akarom. Mielőtt kinyírtad volna Northmant, roppant lelkesen jártál hozzá kefélni. Hátha most is megnyugszol tőle.

– Ha meg akarod ölni, csináld magad! – vágott vissza Isabelle.

– Ha nem tűnt volna fel – szorította meg Ms. White nyakát a japán – isten tudja miért, azon pedálozok, hogy ne kelljen elvágnom a kibaszott torkodat! Viszont, igencsak a türelmem végén járok, úgyhogy ne dühíts! Ross egyelőre nagyobb szolgálatot tud tenni élve, mint holtan. Tudni fogod, ha ez megváltozik. Persze, csak akkor, ha megéred.

Isabelle White bement a szobájába, aztán magára nyitotta a zuhanyt, majd felöltözve várta, hogy újdonsült mentora is előkerüljön.

Clara csak intett neki és már indultak is.

A szállodai lakosztály ajtaját Ethan Ross whiskyvel a kezében nyitotta ki. Udvariatlanul hátat fordított látogatóinak, ezzel is jelezve, hogy nem kimondottan örvendezik.

– Italt?

Clara tagadólag megrázta a fejét, Isabelle pedig villantott egy mosolyt, a bárpulthoz ment és kiszolgálta magát.

– Hölgyeim, miben lehetek a segítségükre? – fordult a férfi egyértelműen a japán felé. 

– Isabelle-nek tehet nagy szolgálatot, de engem is lekötelez, ha foglalkozik vele.

– Hallgatom – kortyolt az aranyló italba Ethan.

– Szegény nehéz időszakot él át, szüksége lenne némi figyelemelterelésre.

– Pontosabban?

– Kiborultam, mert szeretkezés után megöltem a szerelmemet – szólalt meg Ms. White.

– Hogyan és miért? – nézte merőn a fiatal nőt az ügynök.

– Késsel. Elvágtam a torkát.

– Ez az a történet, amit a híradóban is mutattak?

– Igen.

– Értem. Már csak a másik kérdésre érdekel a válasz. Miért?

– Azért, mert őnagyságának, illetve a gazdijának útban volt.

– Az ő gazdija a tiéd is, ha nem tévedek – tette le a kiürült poharat Ross. – Mi a kívánsága, Clara? Álmodjak én nagykéssel, mert maga nem akar? Különben is, a történet tegnapi. Előtte éjjel együtt hancúroztunk, ha jól emlékszem – nézte szinte undorral Isabelle-t Ethan. – Utána rögtön egy másik farok járt benne, most pedig megint én lennék a soron? Van kedvem egyáltalán ehhez?

– Nekem szerinted van? – rontott a férfinak Ms. White és elkezdte csépelni.

Ethan Ross lekevert egy nagy pofont Isabelle-nek, megragadta és alaposan átkutatta. Elvette tőle a késeket, Clara Morgan lába elé szórta őket, miközben kíméletlenül fogva tartotta a lányt:

– Azokat a bökőket vigye innen. Ezt meg betöröm magamnak, egészen megjött hozzá a kedvem. De emellett kérek még felvésni nekem egy jó pontot is, hogy bevállaltam. 

A japán nő arca megvonaglott, de felszedte a késeket. Amikor az ajtóból visszanézett, Ethan akkor teperte le a kanapéra a lányt, és közben letépte róla a pólót.   

Ross fejében szinte visszhangzott Ben hangja a fülesen keresztül:

– Tiszta a levegő.

Ethan elengedte Ms. White-ot, a bársarokhoz ment, felkapott egy kéztörlőt, megtöltötte zúzott jéggel és a lány kezébe adta. Megnézte az arcát, majd megjegyezte:

– Hülye picsa.

Edward White lassan fehérebb volt a nevénél is. Larry nem törte össze magát, hogy segítsen, Brian felől nem is hallott, de jobb is volt. A legesélyesebb lett a versenytárgyalás nyertese, az „álcázott fakabát” és a társa. Aki nem hülye, mint ahogy túlságosan nem is volt oda az együttműködés lehetőségétől. Úgy tűnt, Isabelle-ből Morganéknek mindent sikerült kiölniük, hiszen meggyilkolta Northmant. Az egyetlen embert, aki mindig mellette állt. Azért pedig, hogy a mogul nehogy elmulassza a híradó ismétlését, és jól bevésődjön a látvány, kapott egy SMS-t. Sokat nem kellett rajta gondolkodnia, hogy kitől és miért. Tehát, Isabelle átfordult, valószínűleg ugyanolyan gyilkos pszichopata lett, mint az a japán nő. Nem mintha eddig bármiféle kegyelmet várhatott volna az apja tőle, hiszen kétszer is megkínoztatta. Kétszer… Edward elhúzta a száját. Igen, a lánya kettőről tud, biztosan. A mogult az emlék hatására elő is vette a nosztalgia olyannyira, hogy lesétált a pincébe, ahol az eset történt. Mint egy filmet, úgy látta maga előtt az akkori eseményeket.

Akkor már teljesen biztos volt, hogy Isabelle emlékszik a megrontási kísérletre, pontosan tudja immár, mi történhetett volna, mindezek együtthatójaként, nem palástolta sem az undorát, sem a gyűlöletét.

A lányt már eleve sérülten vitték be a pincébe, mert a fogdmegek némileg már leverték rajta az őket ért anyagi veszteséget. Hiszen Isabelle White teljesen nyíltan állt és nézte, amint az apja verőlegényeinek egy részét letartóztatták. Akik miután ismét szabadlábra kerültek, vadászni kezdtek kenyéradójuk leánygyermekére, hiszen olyan egyértelmű volt, hogy neki köszönhetik a lebukást, mintha kiírta volna a homlokára. Az még inkább meghozta a kedvüket, hogy Edward külön jutalmat is ígért, ha a lányát élve kerítik kézre és a színe elé viszik.

Isabelle tehát, már jócskán meg volt tépázva, amikor a pincében apa és lánya egymás szemébe nézett. A hevesvérű sarj nem igazán mérlegelt, véres nyálával köpte képen az apját és azzal is kísérletezett, hogy belerúgjon. A vastagnyakúak röhögve fogták le, mert hiába volt mozgékony és a testalkatához képest még erős is, ellenük nem volt esélye. Kezdésnek vallatták. Fájdalmas pofonokat, öklösöket kapott, de nem árulta el, hogy honnan szedte az információit. Pedig a mogult és az embereit egyaránt érzékenyen érintették, hogy napvilágra kerültek, mert az anyagi veszteség mellett még erősen büntetendők is voltak a mellékvágányos tevékenységek. Védelmi pénz, a cimborák által némi kábítószer, méghozzá úgy, hogy Brian Morgan még csak nem is sejtette. Innentől kezdve, nem kizárólag csak a zsaruk miatt kellett izgulni, hiszen Morgannek nem kellett sok, a gyanú árnyékára is rámozdult, de hát Edward és Warren ügyesen összerakta a dolgokat. Egy ideig.

Isabelle-t ezen a napon sokat ütötték. Az apja ezt ugyanolyan élvezettel nézte, mint azt, amikor mind a négy gorillája megerőszakolta a lányt. Nem mert beszállni, mert nem akart kockáztatni, hiszen voltak a testőrök között újak is. A régiek tudták, hogy a fiatal, tiltakozó lányok jobban feltüzelik a gazdájukat, mint bármi más, elvégre nem egyszer segédkeztek neki az igényei kielégítésében.

Edward White tehát nézte a történéseket, jól szabott öltönyének a zakóját összegombolta, lévén, szemmel látható volt, hogy számára roppant izgató, amit lát. Az első két testőrnél még vergődött, sikoltozott, sírt Isabelle, a szeme rettegéssel, fájdalommal volt tele, viszont a másik kettőnél már csak hevert, mint egy darab fa. Le sem kellett fogni, a szájáról elfogyott a sikoly, a szeméből eltűntek a könnyek, ahogy a fény is.

Isabelle White-ot eszméletlenül dobták ki az erdei úton a kocsiból. Edward idáig ismerte teljes mélységében a történetet, hiszen senki nem volt, aki elmesélhette volna neki. Maximum maga az érdekelt, aki megesküdött rá, hogy amennyiben módja lesz rá, mindezért megjáratja az apjával a poklot. Ha a mogul ismerte volna a történetet, a tényleges eseményeket, még annál is sokkal jobban tartott volna a lányától, mint egyébként tette.

Amikor igazán rázendített az eső, Isabelle akkor tért magához. A teste minden porcikája meg volt gyötörve, több helyen vérzett is. A szája, az orra, a szemöldöke felrepedt, szerencsére azonban, az orra nem tört el. Ahogy végignézett magán, látta, hogy a combja belső oldala is vérmaszatos, tépett ruhájából gyakorlatilag mindene kilátszik. Az egyik karját képtelen volt mozgatni, utóbb kiderült, hogy eltört, ahogy néhány bordája is. Levegőt is alig kapott még, de már ott megesküdött arra, hogy az apja megfizet ezért. Makacs és hajthatatlan természete hozzásegítette, hogy visszajusson civilizált körülmények közé, a kisváros kórházának információs pultjánál vesztette el ismét az eszméletét. Legközelebb egy hónap múlva ébredt fel, addig művileg altatták, mondván, jobb az úgy neki.

Tényleg jobb volt. A bordái összeforrtak, lassan a kezét is lehetett tornáztatni. A nőgyógyász elmesélte neki, hogy igencsak meg kellet küzdeni azért, hogy megmaradhasson a méhe. Ezek csak a fizikai sérülések voltak, az „élmény” hatására született démonjainak távoltartásához is kellett egy ideig orvosi segítség. Isabelle-t elbocsátották a kórházból és szinte abban a pillanatban el is kezdett „kellemetlenkedni”. Okosan csinálta, immár nem volt egyértelmű, hogy ő áll a történések mögött. Úgy tervezte, hogy ínyencfalatként az apját hagyja utoljára, az erőszaktevőkkel kezdi a bosszút.

Az első áldozata a négyes sorszámú volt, aki alatt akkor már csak feküdt. Akire már semmilyen módon nem reagált. De ez nem tartotta vissza a fickót, így a lány listájára is felkerült. Mert az arcát megjegyezte. Beleégett a tudatába, akár a többié.
Az utca kemény hely, a területei leosztások eléggé egyértelműek. Négyeske éppen Edwardnak vitte a fegyvereket, amikor rajta ütöttek azok, akiknek Isabelle néhány közvetítőn keresztül megsúgta, mi lesz a csomagtartóban és merre megy majd az ipse. A fickónak védekezésre, pláne menekülésre, esélye sem volt.

Hármaskát egy autóbaleset vonta ki a forgalomból, de mivel Isabelle-en kívül is annyi minden volt a rovásán, képtelenség volt valóban kideríteni, hogy a töménytelen mennyiségű rajongója közül ki segített neki megboldogulni.

Ketteske üvöltését Isabelle még hallhatta is, hiszen a mese szerint, lenyúlt némi anyagot, amit az istennek sem akart előadni. Nem csoda, hiszen a fél kilónyi port Isabelle saját kezűleg húzta le a klotyón.

Egyeske Isabelle lelkén száradt, hiszen a lány szőke parókával a fején, felismerhetetlenné sminkelve csípette fel magát vele. Felmentek a férfi lakására, ahol a lényegre térés helyett a lány a fickót az ágyhoz szegezte a tőrével, aztán lemosta a sminkjét, levette a parókáját, majd a felismerés pillanatában fejbe lőtte a gorillát. Bár kacérkodott a gondolattal, hogy ne a kezénél, hanem a farkánál döfje át, inkább nem hagyott egyértelmű nyomot maga után.

Az apjának személyesen adta át az egyértelmű üzenetet, megjelent Egyeske temetésén, levette a napszemüvegét, köpött egyet a koporsóra, kezével pedig pisztolyt utánozva rámutatott az apjára.

Edward White új gorillái – úgy tűnt – teljesen tisztában voltak vele, ki is a lány és üldözőbe vették. Már el is kapták, amikor Marc Northman – a saját akcióját veszni hagyva – Isabelle segítségére sietett és kiszedte a testőrök keze közül.

40. rész: A nyertes

Érdekes módon, nem Charles Miller ujjlenyomatával működött a ketyere, hanem Ethan Rosséval. Ezen a tényen csak az csodálkozott volna, aki nincs tisztában a leosztással. Mert igen, Miller volt a terület ura, – miután az előző gazda megboldogult – ellenben a kábítószerüzlethez egyáltalán nem értett. Ethan pedig valóban rendőrségi tanácsadó volt, ugyanakkor Charles felestársa. 

Miller éppen ezen okoknál fogva egyrészt nem volt érzékeny és sértődékeny; másrészt Rossnak megvolt hozzá a tudása, hogy sikerre vigye a boltot. A férfi bőszen koncentrált is, hiszen sikerülnie kellett, erre az alapra akartak építkezni. 

A kütyün villámkérdések is olvashatóak voltak, de Ethan nem esett kétségbe, tényleg tudott rájuk válaszolni. Ahogy azt is tudta, az általa adott válasz pontossága és gyorsasága csak egy dolog, a szoba be van kamerázva, Mr. Secret pedig megfigyel. Leginkább azt, hogy ki és milyen segítséget vesz igénybe a gyors, jó, esetleg majdnem tökéletes válaszhoz. Rossnak majdnem megremegett a szája a visszafojtott vigyortól, amikor elképzelte, hogy néhány ellenlábasa esetleg a laptopján próbálja bármiféle internetes kereső segítségével megoldani a feladatokat. Tény, hogy a laptop és az internetes keresők sokat tudnak, de nem biztos, hogy eleget. Helyesebben, a kulcsszavas kereséssel van a gond. Ha valaki tudja, mit kell keresnie, és amit talált, azt hogy kell dekódolnia, akkor egyszerű. De ha nem, akkor nem segítség az sem, amit esetleg talál. 

Ethan Ross gyors, jó válaszokat adott, ráadásul saját kútfőből. 

Miután ismét megjelent a hostess és elkérte a kütyüt, Rossnak megint mehetnékje támadt, de egyelőre visszafogta magát. 

Charles Miller már egy jó ideje nem próbálkozott baráti nexusba keveredni a társával. Meglehetősen keveset tudott róla, ez egy ideig zavarta, de aztán nem pazarolt energiát arra, hogy ezt megváltoztassa. Fogalma sem volt arról, Ethannek van-e családja, vagy legalább barátnője, mi a hobbija, tart-e háziállatot, hol lakik, satöbbi. Annyit tudott róla, hogy az üzlettel kapcsolatban totálisan képben van, a whiskyt jobban szereti, mint a tequilát, nem ijedős, kimondottan határozott és céltudatos, roppant óvatos, meglehetősen bizalmatlan, jól bánik a fegyverrel, az embereik respektálják. Ez pedig éppen elég volt neki ahhoz, hogy felfogja: bratyizás nélkül is rendben mennek a dolgaik, és ami nem megy, azt egyébként is szükségtelen erőltetni. 

Ross viszont, annál többet tudott Charlesról, bár eszében sem volt haverkodni. Miller és az összes nyúlványa csak egy meló volt, a szükségesnél többet nem foglalkozott vele.

Amikor két óra elteltével sem történt semmi, Ethan fogta magát és kiment a parkba. Tényleg csak levegőzni akart, meg némileg eltűnni Mr. Secret képernyőjéről.

Miközben sétálgatott, összefutott Edward White-tal és személyi testőrével, akit Patrick Hammond továbbra is briliáns módon alakított.

– Mr. Ross – mosolyodott el Isabelle apja, miközben úgy tett, mintha nem ő lett volna, aki álcázott fakabátnak nevezte a teremben.

– Mr. White – felelte udvariasan, de mosolytalan arccal a megszólított.

– Elnézését kérem, ha megsértettem – folytatta a mogul. – De meglehetősen felfokozott idegállapotban voltam.

– Semmi gond, uram.

– Megtisztel.

Ethan Ross biccentett és továbbment volna, de White megállította:

– Némileg utánanéztem önnek és őszintén szeretném megkövetni. Nem tudom, hogy a versenytárgyalás kiírója hogyan fog dönteni, de szeretném, ha tudná, szívesen dolgoznék önökkel.

– Mr. White – felelte Ethan – a tájékoztatás szerint a megbízó az egész kábítószer üzletágat szeretné rábízni a tárgyalás nyertesére. Az ön területe továbbra is a fegyver. Tény, hogy lehetnek, vannak kapcsolódási pontok, de nem gondolom, hogy ez igazán szoros együttműködést jelentene.

– Ez igaz. Azonban az elhunyt Jones-testvérekkel is volt közös projektünk, elvégre a drogból származó pénzből az ügyfeleik többször is vettek fegyvert.  

– Tisztában vagyok vele, uram – maradt vérfagyasztóan udvarias az ügynök. – De tekintve a terembeli incidenst, nem tudom, hogy ön miként viszonyulna az esetleges, jövőbeli közös projektünkhöz.

– Elnézést kértem, Mr. Ross.

– Tudom és nem is ez a probléma.

– Akkor, mi? – vált határozottan érdeklődővé Edward.

– Abban a teremben nemcsak azt nevezhetjük incidensnek, amelyért már megkövetett, Mr. White – nézte Isabelle késének nyomát a mogul nyakán Ethan. – Hanem a lányával történteket is.

Edward White még mindig nem értette, miről van szó, ezért az ügynök felvilágosította:

– Érdeklődöm Isabelle iránt, Mr. White. Pillanatnyilag laza, elvárások nélküli kapcsolatban gondolkodom. A lánya önhöz intézett szavaiból és a non-verbális egyéb kommunikációból is azt szűrtem le, hogy nem igazán állnak közel egymáshoz. Viszont, ha ezt már most tudja, nem róhatja fel nekem hibaként, ha mégis közelebbi üzleti kapcsolatba keverednénk és Isabelle a barátnőm. Mondjuk, esetemben ennek nem igazán van jelentősége, hiszen ritkán – sőt, leginkább soha – keverem az üzletet a magánélettel.

– Én sem szoktam, ez egyedi, kivételes eset volt.

Ethan Ross nem válaszolt semmit, majd kisvártatva kezet nyújtott a mogulnak:

– Örvendtem, Mr. White. Amennyiben mégis ránk esne a megbízó választása, részemről semmi akadálya nincs a minden érintett számára előnyös, üzleti kapcsolatnak. Bízom benne, hogy az ön részéről sincs – villantott egy ragadozó-mosolyt az ügynök, majd magára hagyta Isabelle apját.

Már pirkadt, amikor Rebecca Anderson eredményt hirdetett. Charles Miller és Ethan Ross lett a befutó. A résztvevőknek adtak egy záróbulit, a nyertesek pedig vendégként továbbra is a szállodában maradtak. Ethan – amint megtudta az eredményt – kiköltözött a szobából és kivette az egyik lakosztályt magának, társa, Charles Miller is ugyanígy tett.

Clarán és Beccán keresztül Brian elnézést kért, de halaszthatatlan üzleti ügyeire hivatkozva, egy héttel későbbi időpontot jelölt meg a személyes találkozóra.

Ethan és Isabelle mindennap találkoztak, immár a férfi lakosztályában. A lány nála töltötte az éjszakákat is, Clara fejcsóválva vette tudomásul, hogy tanítványa gyakorlatilag kicsúszott mindenre kiterjedő ellenőrzése alól. Pedig a lány napközben az idejét a japán nő házában töltötte, továbbra is fáradhatatlanul gyakorolt és ennek hatására fejlődött. Az új mentornak nem volt oka panaszra, sőt, egyre többször dicsérte meg Ms. White-ot, hiszen az valóban igencsak remek teljesítményt nyújtott.

Hagyományos japán öltözékében, továbbra is inkognitóban, Brian Morgan többször is végignézte a gyakorló feladatokat és még ő is elégedett volt a fejlődéssel, amelyet igen közelről láthatott. Mert Hishida Kazukinak semmiféle halaszthatatlan üzleti ügye nem volt, így el sem utazott. Csak kíváncsi volt, hogy az újdonsült üzletágvezetők hogyan reagálják le a bejelentését.

Ross rezzenéstelen arcvonásokkal vette tudomásul a helyzetet, Miller fején azonban látszott némi türelmetlen düh.

Brian azonban Ethan reakciójára volt igazán kíváncsi és nem is csalódott benne.

Lassan ismét beesteledett, így Isabelle – a már megszokott koreográfia szerint – elbúcsúzott Clara Morgantől és elment Ethanhez.

Ross nem hagyta békén a lányt, a nappaliban gyakoroltak, amikor a félmeztelen, immár csatakosra izzadt férfi csendre intette társát. Aztán körkörös csuklómozdulattal jelezte, hogy inkább mégis folytassa a gyakorlatot, miközben óvatos léptekkel a fegyveréért ment. Immár Isabelle is látta az árnyat az erkélyre beugrani, Ethan pedig villámgyorsan az erkélyajtó melletti falhoz húzódott, ott várta az ismeretlen betolakodót.

Az, hogy egy halk reccsenés sem árulta el az érkezőt, amikor kinyitotta az erkély ajtaját, azt sugallta, nem kezdővel van dolguk.

Ethan Ross csak egy hosszú másodpercre bökte pisztolyát a betolakodó fejéhez, majd bebiztosította a Glockot és elvigyorodva megszólalt:

– Majdnem lelőttelek, Pókember.

– Hiszed te – vette le a csuklyáját Northman, miközben egy kicsit belenyomta az ügynök jobb oldalába a kezében tartott pengét.

– Egyezzünk ki döntetlenben, legalábbis ezt illetően. Sokkal kevésbé tetszik az érkezésed módja. Ez egy szálloda, Marc. Alkotsz egy álcát, kiveszel egy szobát és kész.

– Az ajtót figyelik – mondott ellent a mentor.

– Mert az ablakot nem? – csodálkozott rá az ügynök, miközben elővette telefonját és megpöccintette az egyik gyorshívót. Ben Taylor bejelentkezett, a kérésnek megfelelően átnézte a szállodát felügyelő kamerák képeit, és mivel semmi gyanúsat nem talált, néhány megnyugtató szó után ki is szállt a kontaktusból.  

Ethan nem maradt sokáig, szótlan, futó félmosolyra húzta a száját, magához vette a whiskysüveget és kiment a nappaliból.

Isabelle kézen fogva húzta magával Marc Northmant, a fürdőben kihámozták egymást az izzadt göncökből, aztán beálltak a zuhany alá.

Az egész éjszakát szeretkezéssel töltötték, de reggel, amikor a férfi felébredt, Ms. White már nem volt ott.

A mentor ugyanolyan észrevétlenül távozott a szállodából, ahogy előző este érkezett, majd – éppen semmi dolga nem lévén – lazulással töltötte a napját. Időnként rá-ránézett a mobiljára, de teljes csönd volt, nem bízták meg semmiféle rohangálnivalóval.

Lakótársa lelépett, így Marc tökéletesen egyedül volt a lakásban.

Késő délutánra járt az idő, amikor a bejárati ajtón, sürgető kopogás hangzott fel. A férfi egy szál pólóban, rövidnadrágban, mezítláb ment ajtót nyitni. A küszöbön Isabelle állt, aki azt sem várta meg, amíg Northman levegőhöz jut, nemhogy szóhoz, hanem belekapaszkodott a nyakába, magához húzta és megcsókolta. A mentor már a küszöbön felkapta szerelmét és ölben vitte be a szobájába. Az ajtót lábbal és kissé hangosan csukta be, az ágy felé haladtában vette le a lányról a pólóját, így már csak a vadító csipkemelltartó állta útját mohón követelőző szájának, nyelvének. Isabelle White felnyögött, aztán nevetve vette tudomásul, hogy időközben a nadrágjából is kihámozták, amit a pasas csak a párna mellé ejtett. A tanítvány a másik párnát sietve az ágy és a fal közötti résbe gyömöszölte, hiszen így már nem kellett attól félnie, hogy a telefonja beesik a résbe, aminek az előhalászása előzőleg is csak csekélyke negyedórát vett el az életükből.

Marc egyenesen rávetette magát Isabelle szájára, két nyitott tenyere értőn siklott a meztelen testen, izgatott, mély sóhajokat előcsalogatva a lányból. Hamarosan azonban Ms. White került felülre, amit határozottan élvezett is mindkét fél.

Northman lassan mozogva, szinte ringatta magán tanítványát, aki lassan ráhajolt a szájára és gyengéden megharapdálta a mohó csókoktól vörösre duzzadt ajkait. A lány keze kezdetben csak araszolva mozgott, aztán tempót váltva előkapta a tőrt és egyetlen lendületes suhintással elvágta a szeretkezés mámorából még alig ocsúdó férfi torkát. Isabelle másik keze is gyorsan reagált, és mielőtt beterítette volna a vér, a virágmintás takarót ráborította a nyaki sebre. Marc Northman némi vergődés után elcsendesedett, és amikor a lány érzett már elég erőt magában a látványhoz, akkor levette a nyakra és arcra borított, vértől tocsogó ágyneműt. Nagyot nyelt, amikor észrevette, hogy a szürkéskék szem – még ha immár élettelenül is – őt nézi. Nem sokáig bírta, visszaborította rá a véres takarót, a pengét törlés gyanánt végighúzta a pasas pólóján, és gyorsan összeszedte magát. Nem akart belegondolni abba, amit tett, de már régen meghozta a döntést, meggyőződése volt, hogy mindenkinek így lesz a legjobb.

Amikor kilépett az ajtón, nem settenkedett, de nem is sietett, hiszen egyikkel sem akarta felhívni magára a figyelmet.

A parkoló autóban Clara és az a kertésznek látszó, hagyományos, japán öltözéket viselő férfi várta. Isabelle White-ot akkor vette elő az elemi erejű remegés, amikor a kezét az autó kilincsére rakta. Amikor kinyitotta az ajtót, már zokogott, a kezéből gyakorlatilag kiesett a Marc vérétől még nedves penge.

A férfi megtörölte a tőrt, elővett egy olyasmi eszközt, mint egy vércukorszint-mérő és az érzékelőjét bekente a letörölt mintával. Egy ideig hallgatott, majd egy csippanás után megszólalt:

– Tényleg emberi vér. 

Aztán a szerkezet megint jelzett, a továbbra is inkognitóban lévő Brian Morgan pedig folytatta:

– Marc Northman vére.