42. rész: Az alku

Edward White egy teljes egészében kiadó irodaház ötödik emeletére tartott. Az épületet üzemeltető ingatlanhasznosító céget a mogul ismerte, nem ez volt az egyetlen komplexum, amelyet ilyen célra használtak a befektetők. White majdnem elmosolyodott: a belügyminiszter határozottan ügyesnek és kellőképpen óvatosnak tűnik. Mert miért is ne mehetne egy ilyen irodaházba tárgyalni Edward White? Kis cégek, egy-két napos bérletek, sőt még komplett iroda-szolgáltatásra is volt lehetőség, asszisztenssel, irodai gépekkel együtt. Hol van az megírva, hogy mindenkinek saját irodával kell rendelkeznie? Tehát a találkozó helyszíne gyanú fölött áll, ez már biztos. Isabelle apja a következő lépésen sem csodálkozott: érkezés után a belügyminiszter emberei megmotozták, fémdetektorral is átnézték, illetve a telefonját szintén le kellett adnia, amit azonnal el is zártak.

Személyi testőre, Patrick Hammond is fennakadt a szűrőn, így őt megkérték, fáradjon át egy másik helyiségbe, ameddig a megbeszélés tart. Hammond roppant kelletlennek rémlőn, de távozott. Egészen a szomszédos szobáig ment, ahol ismét átlényegült, méghozzá a belügyminiszter elit kommandósainak parancsnokává. Benyitott a helyiségbe, odaállt Holden mellé, aki Nick Hayes füldugójára tudott rászólni, ha a megbeszélés során egyáltalán szükséges lenne, hiszen alaposan felkészítette a tárgyalás résztvevőit a mogulból.

Edward White hálát adott az égnek, hogy a belügyminiszter és a sleppje ennyire óvatos. Egészen megkönnyebbült, mert kezdett úgy kinézni a dolog, akár még meg is úszhatja. Sértetlenül. Elhatározta, hogy minden kérdésre a legjobb tudása szerint fog válaszolni, ha lehetséges, még igazat is mond.

Kevin Nox belügyminiszter nem húzta az időt és rögtön a tárgyra tért:

– Mr. White, a polgármester úrtól úgy tudom, fontos kérdésben óhajt velem egyeztetni. 

– Igen – válaszolta Isabelle apja – cserébe büntetlenséget és tanúvédelmet kérek. 

– Valóban hajlandó lenne tanúskodni is? – vette át a szót Nick.

– Ha elkerülhetetlen, igen. 

– Nos, mindezekért cserébe olyan információkat kell közölnie, amelyekre azt mondhatjuk, valóban, nekünk is megéri. Ha az mégis kevésnek bizonyulna, akkor csak annyit ígérhetek meg, hogy a megbeszélés után kivételesen, szabadon távozhat. 

– Megértettem. Mit szólnának hozzá, ha a kezükre játszanám a kontinens északi felének legnagyobb kábítószer- és fegyverkereskedőjét?

– Azt, hogy érdekel – nézett Nox Edwardra. – Folytassa!

A mogul mindent őszintén elmondott, amit tudott, bár az Isabelle-lel kapcsolatos tudnivalókat – természetesen a saját javára – kissé elferdítette. A belügyminiszter és az ügyosztályvezető ritkán kérdeztek közbe. Miután White elhallgatott, Hayes összegezte a megbeszélés eredményét:

– Ön bevallottan Brian Morgan, azaz Hishida Kazuki egyik embere, a fegyverkereskedő részleg vezetője. A pozíciót Kazuki apjától Kazuhirótól, azaz Larry Morgantől kapta. A meséjéből az derül ki, hogy a lánya is érintett, immár annyira, hogy Clara Morgan bérgyilkost csinált belőle. Biztos benne, hogy Isabelle-re vonatkozóan nem kéri a büntetlenséget és tanúvédelmet?

– Teljesen biztos vagyok benne. A lányom döntött, hogy milyen életformát szeretne választani. Nem állunk egyazon oldalon. Felnőtt nő, vállalnia kell a felelősséget a tetteiért. 

– Mondja, mi az oka annak, hogy meg sem próbálja megmenteni a saját lányát?

– Isabelle gyűlöl...

– Bizonyára van rá oka – jelentette ki kérdés helyett Nick.

– Van – ismerte el Edward. – Miután elveszítettem a feleségemet, újra megnősültem. Isabelle ezt sosem tudta megbocsátani. 

–Tudja, ezt azért nehezen hiszem – nézett keményen a férfi szemébe a belügyminiszter, de moderálta magát, hiszen – elvileg – fogalma sem volt a mogul és a lánya közötti ellentét eredetéről, súlyosságáról. – A feleségét nem elhagyta, hanem megözvegyült. Miután felnőtt, nem hinném, hogy Isabelle valóban számon kérné öntől, amiért nem maradt hű az elhunythoz.

– Tehát, nem mondtam igazat, belügyminiszter úr? – próbált a kérdés ellenére higgadt maradni White.

– Tehát nem kezelem fenntartások nélkül a meséjét, és amit tudok, az le is fogom ellenőriztetni. Ez időbe telik, ha nem is rengetegbe. Addig vigyázzon a bőrére!

– Akkor, áll az alku? – nyújtotta a kezét a mogul.

– Feltételesen – rázott kezet Hayes Edwarddal, mert az ablak felé sétáló Kevinen látta, hogy még gesztus szinten sem parolázna White-tal. – Majd értesítjük! 

Patrick már az előtérben állt és ott várta munkaadóját. Némán a nyomába szegődött, majd az épület garázsában beszállt az autóba a kormány mögé és elindult. Alig távolodtak el a találkozó helyszínétől egy saroknyira, amikor a mogul mondott egy ismeretlen címet. Hammond beírta a GPS-be, és irányt változtatott. Érkezés után Edward maga mellé intette, majd becsöngettek egy modern, kétszintes ház kapuján. 

Az ajtót Lyle Brown nyitotta ki vigyorogva, aztán félreállt, hogy a vendégek be tudjanak menni. 

A fekete bőrű férfi lehuppant az egyik kanapéra és elkomorodva szólalt meg:

– Ugye, nem követtek?

– Nem. De nem is adtam rá okot, hogy bárki megfigyeljen – válaszolta nagyképűen White.

– Másként hallottam – nézett jelentőségteljesen a mogul nyakára Brown. 

– Igen, a lányom egy kicsit heves természet – köszörülte meg a torkát Edward.

– Nem akarom megbántani atyai érzéseidet, de a lányod egy késelő ribanc – tornásztatta meg látványosan sérült kezét Lyle. 

– Helyben vagyunk – csapott le a témára Edward White. 

– Amennyiben? – hajolt közelebb és könyökölt a térdére a néger. 

– Kapd el. De vigyázz, jobban jársz, ha a közelébe se mész. Biztos forrásból tudom, hogy kinyiffantotta a szeretőjét. 

– Miért, nem elég gyorsan állt fel a cerka? – röhögött fel Brown.

– Próbaképpen. Hidegvér és hűség témakörében. 

– Rosszul hangzik. 

– Eléggé – értett egyet a másik férfival a mogul. – Kefélés után, késsel csinálta. Egy olyan pasival, akit szeretett, és aki mindig mellette állt. Úgyhogy, hiba lenne alábecsülni. Akkor jársz a legjobban, ha messziről lepuffantod. 

– Miért nem te teszed, vagy ez az öltönyös ficsúr? – pillantott megvetően az álcázott kommandósra Lyle. 

– Mert nem elégednék meg vele, ez a legnyomósabb indokom – komorodott el Isabelle apja. – Illetve, van egy kis dolgom még. 

– És a többi?

– Nem leszek hálátlan, Brown – állt fel White a kanapéról, majd Patrickkal együtt kiment a házból és újra autóba ült.  

Isabelle White minden információt megkapott Ethan Rosstól ahhoz, hogy ne érhessék meglepetések. A férfi – jó érzékkel – inkább nem forszírozta Marcról a beszélgetést, bár meglátása szerint, jót tett volna a lánynak, ha kiadhatja magából.

Ms. White hálás volt érte, hogy újdonsült társa kellőképpen tapintatos, de aztán leült a férfival szemben a lakosztály nappalijának kanapéjára és beszélni kezdett, igaz, Ádámnál és Évánál kezdte:

– Amikor Northman kikapart a slamasztikából, nem igazán tudtam, mihez kezdjek vele. Hála az én drága apámnak, addigra már megtanultam az utca törvényét. Erre jött egy fickó, megmentett a biztos haláltól és egyelőre nem kért ellenszolgáltatást. Meggyógyultam, felkészített, problémamegoldó lettem. Lassan, idővel meggyóntam neki az előző gyepálást, az erőszakot és egyáltalán, mindent. Fura mód, megértőnek bizonyult, holott előre megmondta, leginkább csalinak akar majd használni. Még abban is segített, hogy feldolgozzam és továbblépjek. Hálás voltam, segíteni akartam.

– Sokszor segítettél, volt olyan akciótok, amelynek nélküled nem tudott volna a végére járni. Nem beszélve arról, vérprofinak bizonyultál. Nem kizárólag csak a múltban, hanem most is.

– Ennek ellenére is fáj.

– Tudom. Látni meghalni azt, akit szeretsz olyan, mintha izzó, folyékony fémmel öntenék le a szívedet-lelkedet. Ha túl is éled, egy részed vele hal, ami megmarad, kérgessé, keménnyé válik. Csak akkor élheted túl, ha kizárod, ami fáj. Mielőtt megvádolnál vele, hogy a műkedvelő pszichiáter beszél belőlem, csak szólok, hogy ez sokkal inkább a tapasztalat hangja, mint bármiféle lélekbúvár-okosság.

Ethan felállt a kanapéról, töltött magának egy derekas adag whiskyt, megemelte a poharat Isabelle felé, aztán bevonult a hálószobájába és magára csukta az ajtót.

Ms. White nem akart menni, de maradni sem volt kedve. Lesétált hát a szálloda parkjába és úgy döntött, az összes halastavat megnézi, úgysincs nyugta.

Jó ideje sétálgatott a sövénylabirintus útvesztőiben, miközben valóban megnézte az összes tavat. A halak kíváncsian odagyűltek, ahogy az árnyéka rávetődött a vízre, hiszen etették őket, így az árnyék az aranyhalaknak egyet jelentett a táplálékkal is. 

Sötét volt, a lányt lefoglalták a gondolatai, de nem annyira, hogy teljesen készületlenül érte volna a támadás. Kedvenc pengéje most is nála volt, de elég gyengécske és szánalmas lehetőségnek tűnt azzal harcolni négy – vélhetőleg – férfi ellen. Isabelle egyetlen reménye a Taylor és emberei által abszolvált állandó megfigyelés volt. Úgy tűnt, a támadók nem akarnak zajt csapni, ahogy valószínűleg ölni sem. Még. Ms. White úgy döntött megvárja, amíg elég közel mennek hozzá, hiszen, ha eldobja a tőrt, totálisan fegyvertelenné válik és gyakorlatilag pillanatok alatt ledarálják.

A négy férfi gyűrűje egyre szorosabbá vált és mindannyian elővették a lányéhoz hasonló fegyverüket. Egyszerre csak egy támadott, látszott, hogy igen, élve akarják és fárasztásra játszanak. Nem volt hiábavaló Clara Morgan iskolájába beiratkozni, hiszen már abból látszott a szint, ahogy Isabelle a fegyverét tartotta. A támadókat kellemetlen meglepetésként érte Ms. White gyorsasága és pontossága. Amikor kiviláglott, hogy egy ember nem tud a lánnyal elbánni, megindultak a páros támadások. A harc minden résztvevője vérzett már. Isabelle-en egyre csak szaporodtak a gondosan elhelyezett, felületi vágások, hiszen valóban nem akarták megölni.

Majd hirtelen magas hangon visító, kék-piros megkülönböztető jelzéseiket villogtató rendőrautók zárták körbe a parkot. A négy férfi a menekülés mellett döntött, így a nő több sebből vérezve, de végre megállhatott.

Isabelle ugyan hátat fordított a felé siető fakabátoknak, de úgy volt vele, megvárja őket. Nekitámaszkodott az egyik oszlopnak, hogy kifújja magát, és csak egy relatív halk, mégis kegyetlenül ismerős pukkanást hallott, amikor égető fájdalom tüze robbant a testében. Mint egy rongybaba, úgy csuklott össze, miközben az oldalához kapott. Nem először lőtték le, így gyorsan a fájdalom közepére nyomta a kezét és már azt is biztosan tudta, hogy erősen vérzik. Mielőtt azonban elvesztette volna az eszméletét, a látóterébe került egy pár nagyméretű bakancs. A másik irányból érkezett, nem onnan, ahonnan a rendőrök voltak várhatók. A nő meglepve tapasztalta, hogy teljesen tisztán gondolkodva konstatálja a tényt, a lábbeli nem egyen-kincstári, tehát viselője sem zsaru, valószínűleg. Az ormótlan cipő gazdája megállt mellette, leguggolt hozzá, de mielőtt megláthatta volna az arcát, minden elsötétedett előtte.

31. rész: Tisztogatás

Oliver Black kinyitotta kórházi szobája ajtaját, és csodálkozva nézte a tökéletesen elsötétített helyiséget. Emlékei szerint, teljesen felhúzta a redőnyt, sőt még az ablakot is kinyitotta, mielőtt elment volna az orvosi szobába, az előírt ellenőrzésre. Az elnök szívritmusa felpörgött, amikor belegondolt, hogy ez mit jelenthet. Nyilván, nem a szobája takarítását. Black érezte, hogy a vérnyomásmérő felpumpálja a mandzsettát és azt is sejtette, hogy a mért érték kiugróan magas lesz. Nem voltak illúziói, tudta, hogy White megtalálja majd. Az is közel részletkérdés volt, hogy az apa, avagy a lánya teszi előbb tiszteletét nála. Mindkettőjükre számított, elvégre az üldözött Isabelle mellett ott állt Marc Northman, aki az egyik legjobb problémamegoldó volt. Edward pedig… Aki kezdetben a barátja volt, aztán rávette az árnyékkommandó létrehozására, és amikor összeállt a csapat, „lenyúlta” Morrisékat. A mogul elsőre azzal kínálta meg Stevent, amire az vágyott, így az árnyékok lojalitásához nem is fért kétség. Northman Carmenjét is csak azért vállalták be – bár ezt akkor még gondosan titkolták – mert Edward White érdekei éppen egybecsengtek Oliver Blackével.

Az egykori elnök tehát felkészült rá, hogy a foteljében üldögélő „vendég” nem a legjobb szándéktól vezérelve vár rá, de minden mindegy alapon a kapcsolóhoz nyúlt, hogy szembenézhessen vele.  

A szoba fényárba borult, a fotelben ülő pedig gúnyosan elmosolyodott, amint konstatálta, hogy roppant mód meglepte Blacket.

– Morgan! – suttogta elhalóan Oliver.

– Ahogy mondod – maradt a letörölhetetlen vigyor Hishida Kazuki, azaz Brian Morgan arcán. – Tudod, a keleti ember szereti az egyensúlyt. Amikor a jó és a rossz kiegyenlíti egymást. Mostanság egy kicsit mintha felborult volna ez az egyensúly, elvégre mindannyian azt hiszitek magatokról, hogy vagytok valakik. Ráadásul, mindegyikőtök azt képzeli, hogy ő a sokkal valakibb.

– Brian, én… – kezdte volna a suta védekezést az egykori elnök, de a japán a szavába vágott:

– Igen, te, Oliver. Akinek az lett volna a feladata, hogy a jó oldalt támogasd, segítsd, hogy a rosszat kordában tudjuk tartani. Elvégre, ha valamihez nem egyszerű hozzájutni, annak mindig magasabb az ára, mintha minden sarkon kapható lenne. Ez a fegyverrel vagy a kábítószerrel is így van. Mindig attól kell tanulni, aki érdemes rá. Itt van például az 1920-as Volstead-törvény, közérthetően, a szesztilalom. Fogadni mernék rá, hogy Al Capone rengeteget lobbizott azért, hogy életbe lépjen, hiszen így meg tudta magát szedni általa. Még azt is el tudom képzelni, hogy Andrew Volsteaddel közösen whiskyzve találta ki az egészet. Szóval, hagytam veled futni a lovakat, időnként még néhány emberem beáldozására is hajlandó voltam. Ők is jól jártak, hiszen amíg tartott a dolog, jól éltek, a bukás lehetősége pedig mindnek benne volt a paklijában. A magánakciókat abban az esetben engedélyeztem, ha logikusan levezetve megokolták, nekem mi hasznom lesz belőle. Viszont, Edward és te az utóbbi időben igencsak elfelejtettétek nem csak engedélyeztetni, hanem csak csupán közölni is.

– Tudom, hogy sokat köszönhetek neked, Brian – kezdte a válaszát Black.

– Én nem úgy látom – jegyezte meg Hishida. – Elmentél odáig, ahonnan nincs visszaút, ezzel mindketten tisztában vagyunk. Ha nem így lenne, te nem lennél itt, hogy amint beállították a vérnyomásodat, átszabasd a fejedet, és az új személyazonosságoddal meglépj, immár mindenki elől.

– Ha elengedsz, megígérem, hogy többet nem hallasz rólam – alkudozott Oliver.

– Ez már kevés, Black. A White-ok és a belügyminiszter sleppje is tudja, hogy itt vagy. Keresni fognak, és meg is találnak, ebben is biztos lehetsz. De, ha most önként velem jössz, kiköszörülheted a csorbát – nézte várakozón a másik férfit a japán.

Oliver Black nem kérette magát, levette magáról a vérnyomásmérőt, az ágyára dobta, és anélkül, hogy bármit is magához vett volna, Kazuki nyomába szegődött. A kórház előtt Hishida páncélozott limuzinja várt rájuk, és amint becsukódott az ajtó már indultak is.

Az egykori elnök a kocsikázás ideje alatt hallgatásba burkolózott, és útitársa sem szólt egy szót sem. Black úgy gondolta, hogy a feltétlen engedelmesség és az, hogy nem kérdezősködött, néhány jó pontot jelent. Mert Brian Morgannek igaza volt, elszaladt az a bizonyos ló, és valóban jó messzire vitte…

Az Edwarddal való csatározással felhívta magára a figyelmet, méghozzá azokét leginkább, akik felé megbízhatóságot, lojalitást, pártatlanságot kellett volna sugároznia. Akiknek csak egy hivatalnokot lett volna szabad látniuk, aki a magasabb cél érdekében cselekszik, amit ráadásul csak és kizárólag utasításra tesz. Ez az egész, hiba volt. Nagyon nagy hiba. Ha pedig, Hishida Kazuki most azt mondja, ez az utolsó esélye, akkor ezt most meg kell ragadni. Muszáj.

Isabelle White az első két napot határozottan élvezte az Arabellán. Egyelőre annyi volt a feladata, hogy különböző napszakokban modellt állt (azaz feküdt) Marcnak, aki fotókat csinált róla. Jones kajütjében, megbilincselve. A harmadik napon már nem volt sem rövid, sem annyira élvezetes a fotózás, hiszen Ethan Ross is beszállt. Northman keze sokkal nagyobb és más formájú volt, mint Luke-é, ezért kellett keresni valakit, akié hasonlított Joneséra. Ezek a képek már igencsak emlékeztettek azokra, amelyeket a fegyverkereskedő az árverés után, a házában készített a lányról. A negyedik napon még emelték a tétet, és bevetették Luke Jonest is. Warren öccse dühös volt és eszébe sem jutott együttműködni. Egészen addig, amíg meg nem látta a lányt. A bátyja gyilkosát. Aki a kajütben, meztelenül, az ágyban feküdt, a két keze a támlához volt bilincselve. A kiszolgáltatott helyzet ellenére azonban a nő szemében olyasmit látott, ami még inkább felkorbácsolta a vágyait. Isabelle pillantásából sütött a megvetés és az undor. Luke arcán megrándult néhány izom és lassan elindult a nő felé. Ellentétben az előző alkalommal, most csak a lány keze volt megbilincselve, így valamennyire képes volt védekezni is. White tisztában volt vele, hogy amennyire csak lehet, fel kell hergelnie a férfit, hogy mindenféle kontrollját elveszítse. Isabelle várt, a fegyverkereskedő pedig lassan közeledett. Jones hirtelen egy szempillantás alatt rávetette magát, a nő erősen koncentrált arra, hogy figyelmen kívül tudja hagyni a tényt, minden megmozdulását és az összes porcikáját filmre veszik. Úgy rúgta meg a férfit, hogy fájdalmat okozzon, de az ne váljon használhatatlanná. Marc kezelte a telefon kameráját, és erősen uralkodnia kellett magán, mert hang nélkül, lehetőleg mozdulatlanul kellett tartania, hogy semmit ne kelljen ismételni. Luke arca elsötétedett, elkapta a rugdosódó lábat és maga felé rántotta. Isabelle csuklójába belemélyedt a bilincs, a válla is megrándult, így felsikoltott. Jones kegyetlen vigyorra húzta a száját, de miközben gyönyörködött a lány fájdalmas fintorában, ismét kapott egy rúgást. A férfi szája felrepedt, de a kedvét nem vette el a találat, egyébként is, gyorsan megtorolta. Ms. White már tapasztalta nemrég, hogy milyen, amikor a combjára rátérdel a fickó és rá is nehezedik. Úgy tűnt, ez Luke bevett és jól begyakorolt fogása, ami kellőképpen fájdalmas, így az ellenállást is megtöri egy kicsit. Viszont Isabelle válaszul akkorát rúgott a másik lábával a férfiba, hogy az lefordult róla. Jones agyát elöntötte a düh, rúgótávolságon kívülre húzódott, megragadta a lány mindkét bokáját és hasra fordította. Villámgyorsan ráfeküdt a nő hátára, marokra fogta a haját és hátrahúzta a fejét. Isabelle szeme könnybe lábadt, felnyögött, Jones pedig oldalra húzta a fejét és beleharapott a nyakába. A nő felsikoltott, aztán elernyedt, mire a pasas meg akarta nézni, hogy mi történt vele. Amint a fickó keze Ms. White arcára siklott, a lány villámgyorsan reagált és beleharapott a karjába. A pasas a fájdalom miatt testhelyzetet váltott, így Isabelle meg tudott mozdulni, ledobta magáról és megint megrúgta. A férfi válaszreakciója szintén gyors volt, a vállánál fogva rántotta maga felé a lányt és lekevert egy hatalmas pofont neki. Már nem csak Luke Jones, hanem Isabelle White is vérzett. A fegyverkereskedő arca rángatózott az indulattól, csépelte az alatta fekvő lányt, majd rányúlt a torkára és elkezdte szorítani. A nő – amennyire csak tudott – küzdött, vergődött, de a levegőért folytatott küzdelem közben már nem tudott mindenre odafigyelni. Ellenállása pillanatról-pillanatra lankadt, így Jones egyrészt valóban megfeledkezett arról, hogy hol van, másrészt úgy érezte, győzött. A kritikus pillanatban azonban, Marc valósággal letépte Isabelle-ről és egy jól irányzott ökölcsapással ártalmatlanná tette.

Northman betakarta a lányt, elővette a bilincs kulcsát, kiszabadította a kezét, magához vonta és átölelte. Ms. White-nak nem csak a bilincs nyoma színesedett a csuklóján; az arcán, a nyakán, a testén, a combján is virított néhány ütés- és kéznyom. A mentor nagyot sóhajtva adta oda Rossnak a telefont, két kommandós pedig kivitte a kajütből az eszméletlen Luke Jonest.  

– Jó voltál, Marc – krákogta, köhécselte a tanítvány alig érthetően.

– Rengeteget kívántál tőlem, Isabelle. De kénytelen voltam mindent nézni és figyelni, hogy időben közbe tudjak lépni – cirógatta meg az ujjnyomok kontúrjait a nő nyakán a mentor. 

– Te is tudod, ennek a csalinak nagyon igazinak kellett lennie – futotta el a lány szemét a könny, miközben ivott néhány korty vizet. 

– Tudom. De voltak fenntartásaim. Kezdésnek nem hittem, hogy Jones valóban ennyire begőzöl, és gyakorlatilag totálisan a kedvünkben fog járni azzal, amit csinál. Nem gondoltam, hogy egyáltalán nézni tudom majd, nemhogy rögzíteni. Viszont azt tudtam, hogy bebizonyítom, tényleg bízhatsz bennem.

Isabelle White nem válaszolt, csak megcsókolta mentorát, aztán maga mellé húzta az ágyba és elhelyezkedett a vállán.  

A következő napok ismét fotózással teltek, Isabelle immár bilincsek nélkül, nyitott szemmel, de a képek tanúsága szerint a környezetére totális érzéketlenséggel hevert a lepedőn. A szúrásnyomok ugyanolyan jól láthatóak voltak a képeken, mint a gyógyulófélben lévő vérömlenyek.

Edward White mindig reagált a küldeményekre és azt kérte Jones-tól, hogy jól dolgozza meg, gyakorlatilag törje be a lányt, mire megérkezik.

Isabelle és Marc megbeszélte a problémákat, kibékültek és újra együtt voltak. Ennek okán a tanítvány következő vad ötlete az volt, hogy az egyik együttlétükről is legyen videó és azt is küldjék el a kedves papának. Ezt a sokadik nap forgatókönyve követte, amely arról szólt, hogy már a legénység is megkaphatta az engedelmessé drogozott foglyot. Akire már bilincs sem kellett, hiszen önként maradt és immár szolgálatkészen kedves volt a következő löket reményében.

A legvadabbra mégis az a kép sikerült, amelyen Isabelle White fehér bőre valósággal virított a két izmos és barna férfitest által közrefogva.

Elérkezett a nap, amikor Edward White-nak meg kellett érkeznie. A kommandósok felkészültek, viszont továbbra is észrevehetetlen volt a jelenlétük. A forgatókönyv ki volt dolgozva, Holden hatalmas apparátust, és minden elérhető, csúcskategóriás technikai kütyüt bevetett a siker érdekében.

Azért, hogy ránézésre minden rendben lévőnek tűnjön, a fedélzeti medencénél Jones ült a napozóágyon, frissítőt iszogatott, mellette sötét öltönybe csomagolva, napszemüveges személyi testőre feszített. Isabelle szexi fürdőruhában, a medencében hűsölt. Szikrázó kövekkel kirakott nyakörvéhez egy aranyozott lánc volt kapcsolva, amelyet Luke tartott, de elég lazán ahhoz, hogy kényelmes legyen. Jones engedelmesen tette, amit mondtak neki, mert már kapott némi ízelítőt abból, hogy milyen az, amikor utoléri a sors keze. Személyi testőre, azaz Patrick személyesítette meg a sorsot általában, hiszen a kommandós parancsnok igencsak ügyelt a látszatra, és Luke magaviseletére. A fegyverkereskedő megregulázásába aktívan besegített Northman is, ennek okán Jones jelenleg is teljes sminkben heverészett a napozóágyon, lévén, valahogyan el kellett tüntetni a fejéről a feltűnő monoklit, amit a videóforgatás közben szerzett. 

Edward White helikoptere a jelzett időben érkezett. A gép leírt egy tiszteletkört a yacht körül, majd Hammond arra lett figyelmes, hogy Luke Jones kilyukasztott homlokkal borult fel a napozóággyal. Patrick célba vette a helikoptert, azonban a pilóta egy veszélyes, mégis remek manőverrel szinte kivágódott a célkeresztből. A gép gyorsan távolodott, majd lőtávolon kívül, egy narancssárga ballonokkal kidekorált fémládát dobtak róla a tengerbe.

Hammond csak egy pillantást vetett a halott fegyverkereskedőre, és miközben a kormányállás felé ment, hogy utasítást adjon a láda kiemelésére, szinte levegővétel nélkül sorolta a további feladatokat a mikrofonjába.

A fedélzeten először a specialisták vizsgálták át a ládát, de nem találtak robbanószerkezetre, vagy vegyi támadásra utaló nyomokat rajta. Látszólagos ártalmatlansága ellenére, továbbra is óvatosan bántak vele, de miután felnyitották, még a harcedzett, erős gyomrú kommandósok némelyike is rosszul lett a látványtól.

A küldemény elég egyértelmű üzenet volt, hiszen Oliver Black sebészi-anatómiai pontossággal feldarabolt holttestét tényleg nehéz volt félreérteni.  

  

18. rész: Az utolsó éjszaka

Napok teltek el Caleb érkezése óta és fulladtak eseménytelenségbe. Morris komolyan gondolta, amit mondott, emberei a nap legnagyobb részében a laptopok előtt görnyedtek, és gyűjtötték, szűrték az információkat.

Hunt nem hagyott ki egy alkalmat sem, amikor hozzáérhetett Isabelle-hez, és mindennap az ellenőrzések során többször is megmotozta a lányt. White igyekezett megfogadni mentora tanácsát, és teljes közönnyel viselte a tapogatást. Fásultan nézett maga elé, meg sem rezdült.

Northman az ilyen alkalmakkor leginkább hátat fordított, így sem az ikrek, sem újdonsült szövetségesük nem lelt semmiféle élvezetet a dologban, hiszen a nő egy pisszenéssel, vagy mozdulattal sem árulta el, mit érez.

Az egyik nap Steven Morris fülig érő szájjal ment be a cellába, és rögtön közölte is foglyaival, minek örül annyira:

– Edward White holnap délután érkezik. Egyeztettem vele mindent, úgyhogy készüljetek, buli lesz! Isabelle, tündérkém – fogta meg a lány állát Steven – Caleb kért némi jutalmat, és mivel tényleg megérdemli, hát beleegyeztem. Holnap ő fog téged megfürdetni, hogy friss és üde legyél, amikor a kedves papa megérkezik. Ja, apuci nem egyedül jön, de nyilván, az övé lesz az elsőbbség, ebben is megállapodtunk. Nagy nap lesz a holnapi szívecském, kilenc pasit kell boldoggá tenned. Mint mindannyian tudjuk, megkaptad ilyesmire is a mindenre kiterjedő, gondos  felkészítést a mentorodtól, hát nem hiszem, hogy bármiféle nehézségbe fogsz ütközni és felsülsz. Csak lazán, kislány!

A csokoládészín szempár fénytelenül, üresen, mindenféle érzelem, vagy reakció nélkül meredt a jövendőbeli elnökre, aki meg is unta a verbális gyötrést, hiszen nagyon úgy tűnt, Isabelle-t nem érdekli sem a jelen, sem a holnap.

– A picsába! – káromkodta el magát Bones is. – Ha ez holnap, alattunk is úgy fog feküdni, mint egy fadarab, mindenféle reakció nélkül, alig lesz benne valami élvezet.

– Majd meglátjuk – maradt nyugodt Morris – ha úgy is lenne, majd csak kitalálunk valamit, amivel kicsalunk belőle ezt-azt.

– Nekem van ötletem – vette elő a lány tőrét Tyler.

– Tudom, cimbora – vigyorodott el Steven. – Már nem kell sokáig türtőztetned magad.

Mivel sem egyik, sem másik fogolynál nem értek el semmit, Morrisék inkább magukra hagyták White-ot és Northmant.

Hamarosan sötétség borult a cella előterére is, így Isabelle óvatosan, hogy lánca csörgése el ne árulja, odament Marc ágya mellé. Szabadon lévő kezével megérintette mentorát. A férfi – szintén óvatosan, a lánc csörgésére vigyázva – felé fordult. White elkezdte gyengéden simogatni mentora arcát, mire Northman rásimította a tenyerét a lány tarkójára és magához húzta. Isabelle megcsókolta a férfit, először óvatosan, puhatolózva, aztán egyre hevesebben. A nő megláncolt kezét Marc megbilincselt csuklója fölött annak tenyerébe simította, ujjaik összekulcsolódtak, miközben a másik kezükkel vetkőztették egymást. Isabelle két csók között suttogta Northman szájába a kívánságát:

– Nem akarok úgy meghalni, hogy nem szerettük egymást. Akarlak, Marc!

White szívverése határozottan nekilódult, amikor mentora szája rátapadt először a nyakára, majd rásiklott enyhén szétnyílt ajkára, amit határozottan birtokba vett. Isabelle – miután Northman kihámozta a pólójából, és a textilt bilincses karjára húzta – ráhajolt a férfi szájára, közelről nézte a szemét, és odaadóan viszonozta a csókokat. Marc csak arra a néhány pillanatra vette el a száját az ajkairól, ameddig lehúzta magáról is a pólót. Northman tenyere élvezettel simította a lány derekát, majd gerincvonalát. Szája felfedezőútra indult, borostájával végigkarcolta a selymes bőrt, miközben lány segített neki és elemelkedve odatartotta magát hol a kezének, hol a szájának. Meztelen felsőtestük újra egymásra simult, majd a láncokat meg sem mozdítva felkeltek az ágyról. White a falnak támaszkodva várta mentorát, aki egy pillanatig sem késlekedve, ugyanakkor nyúlt a lány farmerjének gombjához, amikor az letolta a férfi nadrágját. Isabelle kilépett a farmer egyik szárából, és miközben a szabadon lévő karjával mentora nyakába kapaszkodott, meztelen lábát felemelte,  térdhajlatát a pasas erőteljes tenyerébe rakta, aki minden erőlködés nélkül, könnyedén tartotta. Egymáshoz simultak, mohón csókolóztak, miközben arra is kellett ügyelniük, hogy őrült kívánságuk ellenére, lehetőleg csendesek maradjanak. Northman sokáig elfojtott vágyai kitörtek, Isabelle-t a falhoz szorította, aki hasonlóan tébolyult módon fogadta a régóta vágyott, heves közeledést. Marc tekintete szinte foglyul ejtette a félig leeresztett, hosszú, sötét pillák rejteke alatti csokoládészínű szemeket. A pár az ágy fejrészének rácsán, egymás kezét szorítva és lehetőleg mozdulatlanul tartva, szinte a másik szájából vett lélegzetet, hiszen semmilyen módon nem akartak zajt csapni. A hosszú, mély, lassú mozdulatok is próbálták azt a célt szolgálni, hogy észrevétlen maradjon, amit műveltek. Hiszen afelől nem volt kétségük, hogy ha lebuknak, mindennek vége.

Remegve kapaszkodtak egymásba, majd kis idő múlva Isabelle hanyatt feküdt a férfi ágyán, Marc egyik kézzel a rácsot fogva, a másik alkarján támaszkodva a lány fölé helyezkedett. Ebben a pózban a tanítvány keze volt szabad, az pedig hol a mentor hajában szántott, máskor a nyaka köré fonódott, vagy a támaszkodó kar bicepszét simította. Félelmetesen gyorsan egymásra hangolódtak, a lány remek ritmusban ment a férfi mozdulatai elé, amivel mindkettőjüknek extra élvezeteket okozott.

Aztán Marc feküdt hanyatt, tanítványa szabad keze magabiztosan simította ujjheggyel a mellkasát, és vándorolt mindkettőjük számára egyre izgalmasabb tájak felé. Ahogy világosodott, szinte percről-percre jobban látták egymást, már nem csak kontúrokat, hanem az arcvonásokat is. A lány szája mohón falta a mentorét, majd megtámaszkodott a férfi mellkasán. Marc szürkéskék szeme lecsukódott az élvezettől, amikor Isabelle átvette az irányítást és az uralmat a teste felett. Leláncolt kezükkel egymás ujjait szorították, Northman megfeszült, miközben White rányomta csípőjét az ágyékára. A lány az ajkába harapva fojtotta el a sikolyát, míg Marc – nem törődve még mindig fájó bordáival – háta ívbe feszült a kéjtől. Miután lehiggadtak némileg, Northman magára húzta tanítványát, és lágyan csókolta. Isabelle ugyan kemény csaj volt, de most vadonatúj problémával kellett szembenéznie, és ez határozottan megviselte. Olyannyira, hogy a szemét ellepték a könnyek, amikor belegondolt a helyzetbe. Marc csak magához szorította, hiszen semmi biztatót nem tudott neki mondani. Volt egy csodaszép éjszakájuk, életük – valószínűleg – legutolsó éjjele. Mindez egy olyan nap előtt, amikor a tanítványt a mentor szeme láttára többen is megerőszakolják, majd befejezésként Tyler Bones, hosszan tartó gyötrelmeket okozva, megöli. Ez sem lenne mindegy, de miután a mentor-tanítvány viszony végérvényesen átalakult, még pokolibb lesz. Mindkettőjüknek. Isabelle White-nak elviselni, Marc Northmannek pedig végignézni.
A lány közel vigasztalhatatlan volt, remegve sírt, és hiába volt a férfi közelsége, szemernyit sem könnyített a helyzeten. Próbálták vigasztalni egymást, de nem sikerült még pillanatnyi megnyugvást sem elérniük. Isabelle White-nak azonban hamarosan ötlete támadt, bár elég végérvényes megoldást kínált.

– Marc… – suttogta a lány – ölj meg! Kérlek! Ha szeretsz, megteszed! Az apám, a gorillái, Morrisék és Hunt, nem, nem, nem...nem tudom és nem is akarom elviselni! – csorogtak a tanítvány könnyei, miközben suttogóra fogott, halk hangja is elcsuklott.

A mentor még szorosabban magához ölelte a kétségbeesett nőt, és elszorult a torka a gondolattól, hogy még soha nem látta ilyennek. Voltak már sűrű, közel kilátástalan helyzetben, de Isabelle-nek ezt az arcát még nem ismerte. A férfi gondolkodott, és arra jutott, hogy minden eszközzel fel kell ráznia tanítványát. Egyszerűen muszáj. Mert, ha megtört és fásult, nem csak elkeseredett, akkor tényleg végük van, ráadásul valószínűleg úgy, ahogy Morrisék tervezik. Isabelle White-nak elérendő célt kellett látnia, még ha ez a cél nem is mutatott túl messzire...

– Isabelle – suttogta két csók között Northman – nem tehetem, nem ölhetlek meg. Tudom, értem, hogy miért kéred, de nem adhatod fel, nem erre tanítottalak! Ígérem, nem úgy halunk meg, ahogy ők akarják! De most próbálj megnyugodni, és pihenj! Ha értünk jönnek, figyelj! Meg kell találnunk a pillanatot, amikor léphetünk.  

A lány néhány mély levegővétel után, talán egy kicsit megnyugodva, vizsgálódva nézte Marc szürkéskék szemét. Northman arca életre kelt, mosolyában nem is a vidámság fogta meg a lányt, hanem az abban tükröződő biztatás, féltés és szerelem. Hálásan simult a férfi mellkasára, miközben az halkan folytatta:

– Nincs egyértelmű utasítás, Isabelle. Improvizálnunk kell. A mikorral kapcsolatban pedig: sem az asztal bőrszíjainak, sem a láncoknak nem tudunk ártani. Ha már ott vagyunk, akkor tényleg végünk.

Isabelle White egyetértése jeléül adott egy csókot a férfinak, aztán a lehetőségekhez képest rendbe szedte magát, és a saját ágyára visszatelepedve tett úgy, mintha semmi sem történt volna.

Hamarosan megjelentek a cella előterében Morrisék, és vigyorogva, gusztálva nézegették a foglyokat, természetesen elsősorban a lányt. Jó ideig minden a már megszokott koreográfia szerint ment, de aztán Caleb bement a cellába és levette a bilincset Isabelle-ről. A lány egy kétségbeesett pillantást váltott mentorával, ami nem kerülte el Hunt figyelmét, így gúnyos vigyorral honorálta.

Isabelle jócskán meglepődött, mert a zuhanyzóban Hunt a kezébe adta a folyékony szappant, és elfordult, majdhogynem magára hagyta. Amikor végzett a tisztálkodással, felöltözött, Caleb hátulról átkarolta a nyakát úgy mentek kifelé a helyiségből. White nem tudta magában tartani, ezért megvetően megjegyezte:

– Azt hittem, minden vágyad egy kis tapizás, görényházi.

– Az, de átértékeltem – jegyezte meg halkan a férfi. – Nem mintha attól félnék, hogy a későbbiekben nem tudok mit kezdeni veled, de neked is jobb, ha inkább az elkövetkezőkre koncentrálsz.

A lány megfeszült, és tervbe vette, hogy máris kiérdemli a gyors halált, amikor meglátta a két Dwayne által, a cellából előrángatott Northmant.

Caleb, mintha olvasott volna a gondolataiban, fogást váltott rajta, így nem maradt más választása, mint engedelmeskedni a férfi akaratának.

Isabelle reszketni kezdett, amikor a vallatóban, a láncok alatt megállították Marckal szemben és Hunt megszólalt mögötte:

– Steven, azt hiszem, lenne még itt egy dolog, amiről tudnod kell.

Amikor minden szempár felé fordult, a nőt erősen tartva, folytatta:

– Madárkáink az éjjel egymáséi lettek.

– Hogyan? – bődült el Morris

– Csendesen, óvatosan, hosszan és többször.

– Miért nem szóltál? – üvöltötte az elnöki szék várományosa.

– Kellett volna? Oszt, vagy szoroz? Ezek itt ketten – intett Northman felé a fejével Caleb – nem érik meg a holnap reggelt. A régmúltban is divatozott az utolsó vacsora intézménye. Vegyük úgy, hogy megvolt nekik.  

Steven Morris egy ideig vészjóslóan nézte a beszélőt, majd felröhögött:

– Igazad van, nem számít. Mivel tudtál róla, remélem, jól kimostad a mézesbödönt! – aztán elkomorodva folytatta: – Ennyire nem önállóskodunk, új fiú. Szólsz, kérdezel, végül végrehajtod az utasítást. Az első és egyben az utolsó eset volt, Hunt!

– Megértettem – válaszolta Caleb, majd a mahagóni hajzuhatagot elhúzva az útból, ráhajolt Isabelle nyakára, miközben rezzenéstelen tekintettel Northmant nézte.

A következő pillanatban, gyors egymásutánban, két lövés dörrent.   

16. rész: Fogságban

Morris fellépett a dobogóra, és Northman nyakára tette a kezét, hiszen az már egy jó ideje nem mozdult, csak lógott a láncon. Steven némi vizsgálódás után elvigyorodott, majd odaszólt az ikreknek:

– Vigyétek ki a lányt!

Karl és Sam megragadta az ágyat és betolták egy olyan helyiségbe, amit eddig Isabelle még nem látott. Valaha bizonyára a vágóhíd munkásainak a zuhanyzója lehetett, de az a rész, ahová bevitték White-ot – az épület egyéb részeinek elhanyagoltságához képest – kimondottan tisztának és használatban lévőnek tűnt. A Dwayne-k beállították az ágyat a zuhanyrózsa alá és megnyitották a vizet. Isabelle testére kellemesen langyos víz folyt, a nőt meg is lepte, hogy nem jéghideg, vagy tűzforró vízben kínozzák tovább. Az ifjabbik iker magára vett egy nylon védőruhát, és belépett a fülkébe. A kezében egy sokat hirdetett, baktériumölő hatásáról közismert, folyékony szappan volt. Amikor elkezdte lemosni a lányt, megszólalt:

– Mivel az apucidat meg kell várnunk a további szórakozással, kénytelenek vagyunk némileg gondoskodni rólad. Mert ugye, azt mondanom sem kell, hogy egy ilyen helyen előfordulhat még ennyi idő után is némi fertőzésképes ez-az. A papád igazán nagyon megharagudna, ha esetleg történne veled valami végzetes, amíg nem találkoztatok. Mivel külföldön van, azt nem tudta megmondani, hogy mikorra ér ide, így hát várnunk kell.

Isabelle megtörve és némán viselte a fürdetést, hiszen a sebeibe kenődő fertőtlenítő hatású szappan, vagy a zúzódásait megnyomó kéz, esetlegesen maga a tény, hogy egy gyűlöletes fickó mossa, együtt sem okoztak akkora szenvedést, mint Marc ütlegelésének látványa, illetve az, hogy fogalma sem volt róla, mentora él-e még egyáltalán.

Ahogy Northmannek, úgy White-nak is a lelkébe égett a másik kínlódásának látványa, hiszen Isabelle tudta, Marcot csak miatta bántották. Ha nem vállalt volna kezességet, és nem próbálja tisztázni, később megvédeni, akkor mentora még most is sértetlen és szabad lenne. Sőt, Carmen is életben maradt volna. Isabelle White elkeseredett arra a gondolatra, hogy pont az szenvedett kegyetlenül sokat miatta, akinek soha életében nem akart ártani.

Miután Sam végzett a fürdetéssel, bevitte a lányt egy három oldalán fallal körülvett, a negyedi oldalán rácsos helyiségbe. A cellaszerű szoba meglepő módon szintén tiszta volt, a falakon és a rácson ugyan látszott a használat és az idő, viszont, ha nem is sokcsillagos szinten, de a fekvőalkalmatosságok határozottan újnak látszottak. Ahogyan a falba süllyesztett fémkarika is, amihez egy lánc volt rögzítve. Dwayne elsőként Isabelle bal kezéről vette le a rögzítőszíjat, bár azonnal rá is kapcsolta a láncon fityegő bilincset. Ezután a fémasztalt arrébb húzta olyan módon, hogy White karja megfeszült.

– Na, babám! - kezdett szövegelni az ifjabb iker. – Mivel tudom, hogy mi mindenre vagy képes, nem kockáztatok. Igaz, úgy nézel ki, mint aki meg sem tud mozdulni, de pechedre, láttam a felvételt a Jones-féle akcióról. Innentől kezdve, nem adok rá alkalmat, hogy esetleg a nyakam köré tekerd a láncodat, vagy valami ilyesmi. Ha bejövök ide, akkor így állsz, ahogy majd most fogsz. Feszesre húzott lánccal, és én még így sem fogok nagyon közel menni hozzád. Ha nem állsz neki őrjöngeni, és engedelmes leszel, akkor a papi érkezéséig itt nem fog senki bántani. Arra nem esküszöm meg, hogy ha kivisznek, vissza a vallatóba, akkor sem nyúlnak hozzád. A helyedben átgondolnám, hogyan viselkedjek, mert arra, gondolom, már rájöttél, hogy nem volt díjnyertes ötlet lefejelni, aztán megtaposni Morrist. Ennek ellenére, úgy tudom, hogy enni és inni is kapsz majd.

– Mi van Marckal? – kérdezte White, mit sem törődve az esetleges következményekkel.

– Nem tudom. De jobban járt, ha már megdöglött – felelte készségesen és kimondottan őszintén a kérdezett.   

Isabelle arca eltorzult, neki akart rontani Samnek, de az precízen kimérte az ártótávolságot, azon kívül állt, így a lány hozzá sem tudott érni.  

Sam Dwayne csak elvigyorodott, leszórt néhány ruhadarabot a földre, hátat fordított és kiment a cellából.

Steven Morris eközben a vallatóban, Karl Dwayne segítségével, Northmanbe próbált életet lehelni. Az idősebbik Dwayne már a harmadik vödör vízzel locsolta Marcot, mire az nagy nehezen mutatott némi életjelet. Morris felállt a dobogóra, megfogta egykori tanítványa haját és elmerülten vizsgálgatta a zúzódásokat. Aztán nagyot sóhajtott és lement az emelvényről. Jól tette, mert Northman rosszullétének már a hangjaitól is undorodott, és nagyon nem akart belőle a ruhájára, arcára. Pedig, tényleg csak pillanatok kérdése volt, hogy ezen a fronton is pórul járjon.

Karl ennek okán, szorgalmasan öntözgette vízzel Marcot, majd amikor már nagyjából két órája nem vette elő a vallatottat a rosszullét, szólt Morrisnak.

Steven vigyorogva bökte a fájdalomcsillapító injekciót egykori tanítványába, aztán leoldoztatta a láncról és bevitette a zuhanyozóba. Amikor Sam meglátta, tiltakozva megszólalt:

– Ki van zárva! Én ugyan hozzá nem érek! Kihozom a bigét, majd ő megfürdeti.

Isabelle kapott védőruhát, Morris figyelmeztette, hogy csak egy rossz mozdulat és mindkettőjükbe golyót eresztenek. A három férfi árgus tekintetétől kísérve, csőre töltött, rászegezett pisztolyaiknak célkeresztjével a hátában, White bemehetett végre Northmanhez.

A mentor lehunyt szemmel, a rozsdamentes asztalhoz szíjazva várt, miközben meggyötört testén közepes erősséggel folyt a langyos víz, amely a lefolyóban már jócskán elszíneződve tűnt el.

Isabelle – rá nem igazán jellemző módon – remegő, halk hangon szólalt meg:

– Marc...

A férfi lassan – már amennyire képes volt rá – kinyitotta a szemét. Northman szürkéskék szeme közel úgy nézett ki, mintha egy középkategóriás vámpírfilm főszereplője lett volna. Az írisze körül a fehér gyakorlatilag vérvörös volt. Markáns, férfias arca vérömlenyektől tarka, és nem is lila, hanem szinte fekete.

– Istenem… – nyögte Isabelle, majd megpróbálta gyengéden, óvatosan lemosni a borostás arcot, miközben azon igyekezett, hogy a sebekbe is jusson a fertőtlenítős szappanból.

Northman nem mozdult, valószínűleg, egyébként sem esett volna jól neki a mocorgás. A lány alapos volt, hiszen a fülében visszacsengett az ifjabbik Dwayne megjegyzése a fertőzés lehetőségéről, és nem akart kockáztatni. Még akkor sem, ha mentora állapota semmiféle bizakodásra nem adott okot. Már egy közepes méretű csoda sem lett volna elég ahhoz, hogy megmeneküljenek, hiszen ha eltűntek volna a falak és rácsok, nem beszélve Morrisról és az embereiről, Marc akkor is közel mozgásképtelen volt. Isabelle White arca nem csak a víztől volt nedves, a tehetetlenség könnyei is kibuggyantak a szeméből, de azokat igyekezett elrejteni, mindenki elől.    

Miután végeztek, közös cellába rakták őket. Elsőként a férfit pakolták át az ágyra, az ő egyik csuklójára is bilincs került. Northman teste továbbra is olyan ernyedt, tartás nélküli volt, mintha valóban nem lenne egyetlen ép csontja sem.

Steven Morrisnak roppantul elege volt már az egész napból. Fájt az orra meg a bordái, ráadásul, a jobb kezének számító Tylert továbbra is elzárva kellett tartani, mert még mindig az őrjöngő fázisban volt. Karl és Sam kitett magáért, rájuk fért a pihenés. Morrisék tehát hamarosan visszavonultak, így Isabelle és Marc kettesben maradt. A lány rögtön odament mentora ágyához, hogy ha szükséges, bármiben segíteni tudjon. Northman aludt, hiszen jó nagy adag fájdalomcsillapítót bökött bele egykori mentora. White elmélyülten nézte egy ideig, majd melléfeküdt, és kettőjükre húzta a takarót. A nő néha elszundított, de többször is felriadt, és megnézte a közel mozdulatlanul fekvő Northmant.

Már virradt, amikor a férfi felébredt. Nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy valamelyik végtagját megmozdítsa, de kezdésnek megelégedett azzal, hogy nézhette Isabelle-t. Rajta kívül nem sokan látták volna most vonzónak a lányt, viszont neki megkönnyebbülés, öröm és boldogság volt látni, hogy él és ott van vele. Mélyet sóhajtott, aminek a hangjára szinte kipattant a csokoládészín szempár. Isabelle mosolyra húzta a száját, még akkor is, ha felrepedt ajkaiba rögvest fájdalom hasított. Felemelte a kezét, és végigsimított a borostás arcon.

Mire Morrisék előkerültek, mindketten a saját ágyukban voltak. A fogva tartók elsőnek a lányt vitték el fürdőszobázni, aztán Northmant állították talpra és támogatták ki. Marchoz kellett mindkét iker, hiszen továbbra sem igazán állt meg a lábán.

Steven Morris az egész délelőttre eltűnt és még Bones sem volt szabadlábon. Karl és Sam óvatos volt, ha be kellett menni a cellába, az egyikük pisztollyal fedezte a másikat. Valószínűleg, Sam lehetett a csoport „ápolónője” hiszen Northman injekciózását ugyanúgy ő végezte, mint Tyler Bones sebének kötözését. Karl általában ételt és italt vitt. Az ifjabbik Dwayne közvetlenebb volt, ezt Isabelle White rögtön észrevette, így egy alkalommal meg is kérdezte tőle:

– Komolyan azért bántok így velünk, hogy tudjak találkozni az apámmal?

– Igen – válaszolt készségesen Sam. – Bár az elnök is felajánlott ezt-azt, ha kiiktatunk, de apád ajánlata sokkal jobb volt. Megegyeztünk az öregeddel, és minden segítséget megadott hozzá, hogy összejöjjjön. Pénzt, helyet, kocsikat, gyógyszereket, tényleg mindent. Óvatosságra intett minket veletek kapcsolatban, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy a mentorod szart sem ér kislány, és nem kell a para.

Isabelle már mozdult volna, amikor Sam megrántotta a láncot.

– Ne heveskedj, mert esélyed sem lesz némileg emberibb formát ölteni addig, amíg megjön a faterod. Ha sokat vergődsz, ápolásra fogsz szorulni, sokkal jobban és hosszabb ideig, mint most.

White már éppen válaszolt volna, amikor meglátta Northman helytelenítő szemvillanását. Erőt vett magán és csendben maradt, nem akarván feldühíteni a Dwayne-ket, hiszen a jólétük, de elsősorban Marc relatív komfortérzete, tőlük függött.    

Már a második, nyugtatónak szánt, mély lélegzetvétel közepén volt, amikor két férfi hangját hallotta meg, ahogy közelednek. A hangsúlyból és a halk, kedélyes nevetésből úgy tűnt, minimum cimboraság van köztük, akárkik is azok. Isabelle forrón remélte, hogy még egyik sem az apja. El is határozta, ha mégis Edward White-ot pillantaná meg, akkor mindent megtesz majd egy gyors golyóért. Jelenlegi helyzetében sokkal inkább vonzónak tűnt ez a fajta megoldás, mint a beígért megaláztatás és kínzás.  

A beszélgetők közeledtek és White, amikor a szemébe nézett a Morris-szal kedélyeskedőnek, talán még annál is jobban elkeseredett, mintha az apja érkezett volna meg.

Caleb Hunt megvetően végigmérte, majd odafordult a Dwayne-ikrekhez, és barátian kezet rázott velük.

15. rész: Kínok

A nőnek adott első nagy pofon után Morris a társainak üvöltve elbődült, ezért Tyler Bones, Karl Dwayne, és Sam Dwayne hamarosan megjelent a helyiségben. Kárörvendően elvigyorodtak, amikor meglátták a vérző lányt.

Steven leápolta előbb a saját arcát, majd kiadta az utasításokat a továbbiakhoz. A három másik árnyék kiment megint, majd egy hordágyra hasonlító alkalmatosságot toltak be, amit jól láthatóan, a két fellógatott fogoly között helyeztek el. A fekvőfelület rozsdamentesnek látszott, a rászerelt, patinásan sötétre színeződött, vastag szíjak látványa semmiféle jóval nem kecsegtetett. Nyilvánvalóan, akit ráfektettek, nem igazán akart rajtamaradni. Mivel Morris inkább a fejét borogatta, Tyler Bones kezdett beszélni:

– Nem ti vagytok az elsők, akiket itt vendégül látunk. A hely gazdátlan, a környék kihalt. Bár vezet ide út, véletlenül elég nehézkes idetévedni, de ez nem is baj, hiszen jobb érzésű ember nem is akar idejönni. Valaha vágóhíd és húsfeldolgozó volt, a vér szaga beleivódott a falakba, ahogy éreztétek, a bűz még mindig gyomorforgató.

Marc – időhúzásra és figyelemelterelésre játszva – megszólalt:

– A ti szagotokhoz képest nem is vészes.

Bones csak elvigyorodott és folytatta:

– Ingerelj csak nyugodtan, Northman. Nem biztos, hogy a legjobb taktika részedről. Steven miatt elsőként úgyis a ribanc kerül sorra. Ígérem, csodálatos rálátásod lesz!

Tyler nem húzta az időt, odalépett a lány láncához, leengedte Isabelle-t, és amíg a Dwayne-k fogták két oldalról, térdhajlaton rúgta, hogy elesett. White – szokás szerint – nem akart adós maradni, de nem tudott ártani az őt körülvevő férfiak egyikének sem. Bones kéjesen mosolyogva nézte, ahogy Karl és Sam üti a nőt. Ő maga csak azért nem szállt be ebbe a fajta szórakozásba, mert a sebe, ha nem is fájt tűrhetetlenül, azért meglehetősen éreztette vele, hogy van. Az ikrek már tíz perce fárasztották a lányt, hideg pontossággal adtak neki nem veszélyes, mégis fájdalmas leckét. Morris eközben vigyorogva figyelte Marcot, hiszen minden célt érő, elcsattant ütés, vagy találatként puffanó rúgás hangjára megvonaglott a mentor arca, biztosan mutatva azt, hogy Isabelle bántalmazásának látványát pokoli nehéz elviselnie.

Amikor Steven megelégelte a bemelegítésnek számító, közel egyoldalú küzdelmet, intett egyet, így a Dwayne-k megragadták a nőt, és felpakolták a fémasztalra. Isabelle White vergődött, de csak azt érte el, hogy még többet kapott az ikrektől.

Tyler – miután segítői kikötötték a szíjakkal a lányt – úgy forgatta az asztalt, hogy Marc Northmannek valóban remek rálátása legyen. Persze, Steven Morris és az ikrek sem akartak kimaradni a látványosságból, így mindannyian Northman mellé álltak. A mentor – lévén, fel volt lógatva – minden mozdulatot, minden rezzenést látott, holott ha választhatott volna, bizonyára nem ezt nézi. Egyelőre segédeszköz nem került elő, Bones gusztálgatta, nézegette Isabelle-t. Nyilvánvaló kéjjel töltötte el a nő vérző orra, felrepedt szája és szemöldöke. Néhány zúzódás nyoma is elkezdett határozottan színesedni, a lámpa éles fényében szinte pillanatról-pillanatra sötétedtek azok a találatok, amelyeket White már képtelen volt hárítani. Tyler várt, hagyta egy ideig pihenni áldozatát, aztán kezelésbe vette, méghozzá puszta kézzel. A lány vállgödrével kezdte, ujjai közé csippentette a bőrt és morzsolgatta. Isabelle egyelőre csöndben volt és lehunyta a szemét, de a benntartott levegő és az összeszorított fogak elárulták, hogy nem sokáig marad néma. Amikor a férfi ezt megunta, leoldozta az egyik kezet, és a csukló csavarásával már sikerült egy sikolyt előcsalnia a nőből. A csuklóról áttért az ujjakra, majd fordított egyet az ágyon és ugyanezt megismételte a másik kézen. Isabelle és Marc egyaránt tudta, hogy a fájdalmas, de nem veszélyes pontokat veszi sorra Tyler. Igazuk volt, mert Bones rátért a lábakra, a lány a combjára, sípcsontjára, bokájára egyaránt kapott, viszont, ahogy a karoknál a könyököket, úgy a lábaknál a térdeket is kihagyta a férfi.

Isabelle White sikoltott, meggyötört végtagjai remegtek, szeméből folyt a könny. Tyler Bones – arcán földöntúli vigyorral – elővette Isabelle tőrét, amit nem is olyan régen, saját testéből rángatott ki.

Marc, amikor meglátta a kést, vadul elkezdte rángatni a láncait, és izzó gyűlölettel, viszont mégis jól érzékelhető félelemmel a hangjában könyörgőre fogta:

– Morris, ne engedd, kérlek! Hagyjátok békén! Inkább engem, őt ne bántsátok!

Steven elvigyorodott, amikor ránézett Northmanre:

–Te is sorra kerülsz cimbora, ne aggódj! De ne zajongj, inkább figyelj! Nem lehet panaszod, akadálytalan a kilátás. Bones ebben egy kibaszott nagy művész, ne zavard meg!

– Rohadt tetű, aljas görény – üvöltötte az összes erejét összeszedve, a láncait rángatva Northman.

Tyler elfordult Isabelle-től, fellépett a dobogóra, megragadta Marc haját és úgy sziszegte a másik férfi arcába a választ:

– A helyedben bekussolnék, mielőtt a kiscsaj keserüli meg! – lökte el magától a foglyot Bones.

Aztán visszatért a nőhöz, elhelyezkedett a  lábaknál, majd a bokánál a feszes, sztreccs anyag alá nyúlt a pengével és elkezdte felvágni a nadrág szárát. Úgy tett, mintha óvatosan, vigyázva dolgozna, azonban nem vette a szívére, ha a bőrbe is belevágott. Azokon a részeken, ahol az ütésektől vérömlenyek keletkeztek, miután megnyitotta a bőrt, kissé intenzívebb vérzés indult el, mint egyébként, és ez Tyler Bones beteg lelkének meglehetősen tetszett.

Steven Morris árgus szemekkel figyelt, főként a vergődő, láncait üvöltve rángató Marc Northmanre. Pontosan tudta, hogy minden csoportvezetőnek elmondták, miért volt szükséges végleg kivonni Tyler Bonest a forgalomból. Már csak ez a tudat is éppen elég lett volna ahhoz, hogy Marc közel megőrüljön attól, hogy mindkét nőjét Tyler vette kezelésbe. Azonban, Morris nem tudhatta, hogy Isabelle mentora, a Carmen halálát dokumentáló videózás után kifaggatta Caleb Huntot, és sokkal többet megtudott Bonesról, mint amit anno előadtak nekik. Tyler kegyetlensége és majdhogynem a kezelhetetlensége is egy dolog volt, azonban, ha vért látott, többször vesztette el a kontrollt, mint nem. Volt, hogy erősen vérző társán egy jól irányzott döféssel segített, kötözés és egyéb vérzéscsillapítási módszerek helyett. Akik ellen bevetették, azokkal is különösen kegyetlen volt, de még az elnök és a tanács tagjai is besokalltak attól, hogy Bones, mint egy vérszagtól megvadult állat, a saját társait is képes volt legyilkolni. Ehhez pedig, nem kellett sok, csak némi vér.

Az, hogy Isabelle-nek fájt, a sikoltásokból tisztán tudható volt. De Marc látta a kétségbeesett félelmet is a lány arcán, és ez megőrjítette, szinte elvette a józan eszét. Az csak rátett egy lapáttal, hogy a nő karcsú, vadítóan szexis testéről Tyler Bones a tőrrel lehámozta a ruhát, így az immár meztelenül feküdt a hideg fémasztalon. Az éles fényben szinte tűélesen látszó ütlegek okozta vérömlenyek és a tőr által felkarmolt, véres sebek beleégtek Northman lelkébe. Tudta, hogy viselkedésével a kedvében jár Morrisnak, de egy jó ideje már képtelen volt uralkodni magán. Akkor üvöltött minden eddiginél jóval nagyobbat, és kezdte szinte emberfeletti erővel rángatni a láncait, amikor meglátta a pillanatot, amint Bones átlényegült egy vérszomjas valamivé. A sokszoros gyilkos egyébként sem szimpatikus arca valami torz rettenetté gyűrődött, torkából mély, morgáshoz hasonlatos hang tört elő. Valószínűleg, Steven és a Dwayne-k nem először voltak ennek tanúi, mert még mielőtt bármi végzeteset művelhetett volna a sikoltozó, rettegő áldozattal, rávetették magukat, elrángatták a nőtől, és megbilincselve kivitték a helyiségből.

Hamarosan visszatért a csoportvezető és az ikrek is. Isabelle ágyát felállították a fal mellett, de sem a lány sebeivel, sem a pőreségével nem foglalkoztak.

Steven vigyorogva tájékoztatta Northmant az elkövetkezőkről:

– Edward White-ot várjuk ide, tanítványod édesapját. Aki egyébként, ragaszkodik hozzá, hogy élve kerüljetek a szeme elé. Mivel ő a megbízóm, aki fizet, ezért kénytelen voltam Tylert megfékezni, hiszen elég sok mindent beígért az öreg. Nem csak lóvét, mielőtt rám sütnéd, hogy milyen pénzéhes vagyok. Úgyhogy, nyugi, addig minimum életben maradtok. Mivel a kicsi Isabelle nem volt soha apukája engedelmes, pici tündére, ezért Edward kifejezetten kérte, hogy igazítsunk némileg fazont a lányán addig is, amíg ideér. Most te jössz, Northman, csak megvárjuk, amíg a kicsi bige teljesen észhez tér, hadd élvezze ő is, amit te kapsz!

– Annak a nyomorult, faszkalap White-nak betegebb az agya, mint annak a megláncolt, vérfürdőző vadállatnak, aki csak akkor kurva erős, ha nem tudnak védekezni ellene! – forrt Marcban az indulat.

– Lehet, de tengernyi lóvéja van, és vastagon mézes a madzagja is, király az ajánlata. Ezért még azt sem éreztem drágának, hogy Bonest most leszedjük a pipiről. Nem baj, amíg nincs itt a papa, addig odafigyelünk, hogy ne legyen gond. Edward a lányával kapcsolatban egy kis látványos, tevőleges szórakozást is beígért, ha az megvolt, Tylert igazán nem lesz nehéz megint felhergelni.

– Ocsmány féreg! – köpte ki szinte Marc Northman, hiszen arra már nem tudott mit mondani, amire Morris célozgatott.

– Ő, vagy én? – vigyorgott Steven.

– Mindketten.

A válasz hallatán Marc egykori mentora csak intett egyet, az egyik Dwayne koncentráltabb eszméletre pofozta Isabelle-t, a másik pedig megfeszítette Northman lácait. A nőt úgy helyezték el, hogy jól láthasson mindent, aztán elkezdték megdolgozni Marcot. Rá már nem vigyáztak annyira, mint a lányra. Az éppen soros verőlegény fellépett a dobogóra, így egy szintre került Northmannel. Steven Morris volt az első, aki leginkább egykori tanítványa fejét ütötte. Marc kezdetben, amíg még volt hozzá ereje, néha elhúzta a fejét a felé zúduló ököl elől. Ilyenkor felrepedt szájával gúnyosan mosolygott, de csak azt érte el vele, hogy Steven még erősebben ütötte.

Marc Northman bosszantóan sokáig bírta csendben a verést. Már arccsontja, szája, orra, szemöldöke is vérzett, amikor Morrist leváltotta az egyik Dwayne. Karl a fogoly felsőtestét használta boxzsáknak, felváltva osztogatta az ütéseket a lánccal közel mozdulatlanná feszített férfi gyomrára és bordáira.

Amíg mentorát ütötték, Isabelle-t az éppen pihenő két férfi egyrészt arra kényszerítette, hogy nézze Northmant, pluszban össze is tapogatták. Az árnyékoknak roppantul tetszett, amikor Marc vére időnként ráfröccsent a lányra, azt azonmód szét is kenték a testén. Isabelle White-ot leginkább Northman szenvedése viselte meg, de azért a kiszolgáltatottság és a verés okozta fájdalom is hozzájárult ahhoz, hogy a nő álla remegni kezdett és hiába próbálta visszagyűrni a könnyeit, azok világos sávot rajzoltak vérmaszatos arcára. Isabelle sírva, szinte csak magában könyörögve, a szájába hasító fájdalommal mit sem törődve, alig hallhatóan suttogta:

– Aljas rohadékok, elég, elég, elég!

Northman verése már a második körnél járt, amikor a férfi teste elernyedt, feje a mellkasára csuklott, és a feszítés ellenére úgy lógott a láncon, mintha nem lenne egy darab csontja sem.

Isabelle könnyei megállíthatatlanul potyogtak, hiszen ránézésre képtelenség volt megítélni, hogy Marc él-e még egyáltalán.

14. rész: Bosszú és harag

Marcot a lábánál fogva rántották le a platóról, hátrabilincselt keze miatt a vállával és a fejével tompította az esést. A halántékát ért ütéstől azonban látása elhomályosult, így csak sötét foltok takarásában látta, ahogy Bones a vállára kapja a hevesen rúgkapáló Isabelle-t. A nő addig forgolódott fogvatartója kezei között, míg végül sikerült a térdét a férfi oldalába vágnia. Pontosan a szúrt seb közepébe. 

‒ Áááá, rohadt szuka! - üvöltötte el magát Tyler és a földhöz vágta a nőt, majd meglendítette a lábát a rúgáshoz, de Isabelle gyorsabb volt.

Kirúgta Bones támasztó lábát, mire a férfi arccal előre esett. 

‒ Megöllek, te ribanc! - tajtékzott Tyler, akinek már nem csak az oldalából, de az orrából is dőlt a vér.

‒ Próbálkozz csak! - sziszegte Isabelle, mire az ikrek két oldalról letámadták.

Amíg az egyikük lefogta, addig a másik egy jól irányzott ütéssel tette ártalmatlanná. Marc kis híján felordított, ahogy tanítványa teste ájultan összecsuklott, és nem törődve a szédüléssel próbált talpra állni, amikor Morris elkapta a karját és felrántotta.

‒ Imádom a tüzes nőket! - nevetett fel harsányan, pisztolyát Northman lüktető halántékának nyomva. - Gyerünk! - rántott egyet egykori tanítványán, aki száját összeszorítva indult meg az egykor húsipari telepként működő, mára már csak romosan düledező gyár épülete felé.

Orrfacsaró bűz és hideg, nyirkos levegő fojtogatta Marc torkát, miközben kezén a bilincseket súlyosabb vaspántokra cserélték és a hűtőkamra egyik fémkampójához láncolták. Úgy lógott ott, akár egy feldolgozásra váró állat. S bár a feje még sajgott, de legalább a látása kitisztult, így jól láthatta, ahogy tőle pár méterre Isabelle-t is hasonló módon “felakasztják”. A Dwayne testvérek nem bíztak semmit a véletlenre, alaposan átkutatták és közben megfogdosták a még öntudatlan nő testét. Northman fogai hangosan koccantak össze, kezei ökölbe szorultak az elfojtott indulatától. Bones lépett be ekkor, arcát egy gigantikus mokka torzította el, és vicsorogva, döngő léptekkel indult meg társai és Isabelle felé.

‒ Ő az enyém! - lökte arrébb Karlt és akkora sallert kevert le a nőnek, hogy a csattanás visszhangot vert a kamrában.

Isabelle hörögve, láncait vadul rángatva tért magához. Marc is nekifeszült az őt fogvatartó fémnek, de hiába próbálta pillantásával jelezni tanítványának, hogy nyugodjon le, White úgy fújt, akár egy felbőszült macska. A három férfi csak röhögött rajta, míg Northman tehetetlen volt. A harag és a bűntudat eluralkodott rajta, és hibázott. Megint. Megfeledkezett arról a személyről, aki valójában dönt majd a haláluk felől, és aki most őt bámulta, öntelt mosollyal a szája szegletében. 

‒ Oh, Marc - csóválta a fejét színpadiasan Morris és egykori mentoráltja elé lépett, biztos távolságban megállva. - Hát, erről szólt a kezesség? Ejj, szegény Carmennek jobb is, hogy Tyler végzett vele, mielőtt összetörted volna a szívét.

‒ Ő a tanítványom, ezért…

‒ Ugyan, Marc, nem kell a süket duma! - legyintett Steven. - Te is a tanítványom voltál, mégsem vállaltam volna érted soha kezességet. Pedig mindig is rendkívüli tehetségnek tartottalak és tartalak most is, de az életemet nem kockáztattam volna miattad. De te… - hallgatott el a férfi és Isabelle-re tekintett, aki dühös pillantását most Morriséba fúrta. - Istenem! Azok a szemek! - sóhajtott a férfi.

‒ Ha bosszút akarsz állni, itt vagyok! De őt hagyd ki ebből! - kérte Marc egykori mesterét, nehezen lenyelve a büszkeségét.

‒ Bárcsak megtehetném, de tudod, a fiúknak is jár valami szórakozás - vonta meg a vállát Steven. - De ne aggódj! Ezúttal élőben nézheted végig a műsort - tette hozzá, mire Northman ereiben meghűlt a vér.

Morris járatta az agyát, mert bár eredetileg sem akarta még megölni egyik foglyát sem, azért mindkettőjük kínlódását szívesen nézte. Sok múlt azon, hogy mennyire tudja irányítani az irányíthatatlanokat, elvégre Edward White élve akarta viszontlátni a lányát. Persze, ez nem jelentette azt, hogy majd megkíméli Isabelle életét, csak annyit, hogy a halála előtt találkozni kívánt vele. Northman ráadásul, megint adott egy ütőkártyát a kezébe azzal, hogy nem tudott uralkodni magán. Igen, látványos kínokat okozott Tyler Marcnak azzal, hogy ütötte Isabelle-t, de talán akad más is, ami hasonlóan érzékenyen érinti a lány mentorát. Amit nézni sem bír majd. Ami megőrjíti, megtöri, gyakorlatilag megsemmisíti...

Steven Morris arcán jól látható elégedettség suhant át. Tény, a ribanc őrülten kívánatos. Alapból is vannak rá négyen, az, hogy Edward White majd tevőlegesen is beszáll-e, amikor mindannyian végigmennek rajta, vagy csak nézni fogja, megint egy másik kérdés. Mindaddig, amíg ez biztosan kiderül, egy kicsit oda lehet hatni a fizikális síkra, ami azért lelkileg is meggyötri a madárkákat. Mindkettőt. Az egyiket azért, mert fizikailag elszenvedi, a másikat azért, mert látja a társa kínjait. 

Morris magához intette az embereit. Tyler, Karl és Sam körbevették, meghallgatták az utasításait, aztán kimentek a helyiségből. Egyedül Steven maradt ott, majd kezdésnek odament Isabelle-hez. A háta mögé állt és halkan, úgy, hogy csak a lány hallhatta, elkezdett beszélni:

‒ Már jó ideje figyellek, igazi vadmacska vagy. Ez nekem eléggé bejön, kicsikém. Ha eddig nem tudtad volna, akkor most megtudod, apád ugyan először kérte az elnököt, hogy nyírasson ki, de aztán direktben adott parancsot. 

White szintén nem emelte meg a hangját, amikor válaszolt:

‒ Apám egy féreg. Sajnos, egy gazdag, nagyhatalmú féreg, aki közel bármit el tud intéztetni. Mert gyomra és pénze is van hozzá.

‒ Nem szép dolog így beszélni apuciról, kislány - fedte meg tanárbácsian Steven a lányt. - Fel fog dühödni, ha meghallja. Persze, ha önszántadból meggyőzöl róla, hogy érdemes mindezt elhallgatnom a kedves papa elől, még talán meg is teszem neked ezt a szívességet. Vagy nem fogadod el az ajánlatomat, mert már te is annyira belepistultál Marcba, amennyire ő beléd? - kérdezte a férfi, miközben elkezdte simogatni Isabelle-t. 

Morrist nem ejtették a fejére, nagyjából tudta, hogy mire számíthat, így az óvintézkedéseket is meg tudta tenni. Northman és White ugyanúgy volt fellógatva, a csuklójánál fogva, a lábuk összebilincselve és leláncolva, ha nem is kifeszítve. A talpuk nem ért le a talajra, csak ha nagyon akarták, a lábujjhegyük, így még hozzájuk sem értek, máris fájdalmaik voltak. Kínjaikat fokozandó, a két helyet egymással szemben, megfelelő megvilágítással együtt alakították ki nekik. Steven rátaposott Isabelle lábának láncára, a nő teste ezáltal megfeszült, így semmiféle módon nem tudott elhúzódni a tapogatózó kezek elől. A férfi gúnyos vigyorral konstatálta, hogy Northman arcvonásai leplezetlen dühvel árulkodtak arról, hogy meglehetősen megfeküdte a gyomrát már, ahogy egy idegen férfikéz matat az imádott női testen. Morris meglepve tapasztalta, hogy kutató kezei akadálytalanul becsúszhatnak a formás combok közé, és amikor megsimogatta a lányt, az lehunyta a szemét és sóhajtott egy kéjeset. Steven egy ideig még tesztelgette, hogy valóban jól érzi-e, aztán hirtelen ellépett a nő mögül, megkereste a fellépőt, felállt rá, és elhúzta a nyakától a haját. Csókolta és harapdálta White nyakát, az egyik karjával átkarolta a derekát és magára húzta, a másikkal pedig tovább simogatta, immár a felsőtestét. Isabelle talpa meg tudott támaszkodni a dobogón, így már sokkal kevésbé kínlódott. Fenekét jutalmul nekinyomta a pasas ágyékának, és lassan mozogni kezdett. 

Marc Northman ugyan nem hallotta, hogy miről folyik Isabelle és Steven között a diskurzus, de Morris tapogatását nem lehetett félreérteni. Valóságos, fizikai fájdalmat okozott neki, amikor a másik férfi benyúlt a lány lába közé, White pedig behunyta a szemét és felnyögött. Az árnyékkomandó vezetője élt a felkínált lehetőséggel, és a mozdulataiból ítélve, minden perccel egyre közelebbivé vált a pillanat, amikor Isabelle White-ot Marc Northman szeme láttára teszi a magáévá. Northman nagyot nyelt, amikor Steven mindkét keze elkezdett a lány nadrágjának gombjaival küzdeni, lévén, a feszülős farmer nem tűnt egyszerűen leküzdhetőnek, főleg azért, mert Isabelle nem hagyta abba a mozgást. Az utolsó gomb kigombolása után Morris félalkarig eltűnt a ruhadarabban és hangosan felnyögött. Isabelle teljes erejét beleadva rátaposott a férfi lábára és amikor Steven felordított, majd önkéntelenül előremozdult, a nő a fejét elszántan hátravágva fejelte le. Morris orrából vér fröccsent, megszédült, és lezuhant a fellépőről, miközben a jobb karját kitekerve a szoros farmernadrág tartotta fogva. White kíméletlenül a rajta lógó férfi bordáira taposott, amit Steven harsány ordítással honorált. 

Az árnyékkomandó többi tagja még a hangok ellenére sem rontott ajtóstul a helyiségbe, hiszen nem tudhatták, hogy vezetőjük még véletlenül sem az orgazmusát ünnepli ekkora üvöltéssel. 

Steven Morris bal kézzel kínlódta elő a pisztolyát, és ráfogta a lányra. White megadóan megállt, és amíg a férfi erőt gyűjtött a már betervezett, nő nevelő ütéshez, addig még szemen is köpte a pasast.  

Morris a pisztolyával a kezében vágta szájon Isabelle-t, így a lány vére is folyni kezdett.