46. rész: A megbízás

Isabelle – bár Rebecca annak idején, csúnyán elárulta – teljesen kiborult. Ms. Anderson ugyanis, a kórházban töltött ötödik napján meghalt. Nem követtek el ellene újabb merényletet, viszont az elszenvedett sérülései olyan sokfélék és súlyosak voltak, hogy az egyébként fiatal és egészséges szervezet feladta a küzdelmet. A lány felhívta a hírrel Clarát, aki hamarosan megérkezett. Brian nem tartott vele a kórházba, így a tanítvány csak a mentornak beszélt a döntéséről:

– Már nincs kire vigyáznom itt, úgyhogy én is lelépek. Mivel még nincs saját lakásom, ezért odaköltözöm Ethanhez – nézett egyenesen a japán nő szemébe Isabelle.

– Ha gondod van ezzel, lakhatsz nálam – ajánlotta fel Clara, amivel igencsak meglepte tanítványát és Rosst is. – Jöhetsz, mehetsz, kapsz kulcsot, nincs beszámolási kötelezettség... – kezdett az ajánlat átcsapni tukmálásba – legalábbis, Isabelle érzése szerint.

– Kösz, de – pillantott a férfira a tanítvány, egy ideig nézte őt, majd a jelenlegi mentorhoz fordult – Ethan ajánlotta fel előbb – és ne haragudj meg érte, Clara – ezért egyelőre inkább nála laknék. 

– Brian számít rád – figyelmeztette a japán a lányt.

– Tudom, és köszönöm a lehetőséget, amit ad. De valóban csak annyit jelent, hogy Ethannél fogok lakni. Egy ideig.

– Azt hiszem, hogy emlékeztetnem kell téged arra, lehet, hogy éjszaka esetleg jön egy telefonod és menned kell. A melletted fekvő zsaru ezt fogja tolerálni, hiszen biztosan tudja majd, hogy valakit éppen elsikálsz?

– A mellette fekvő zsaru – szólt bele a társalgásba a férfi – továbbra sem zsaru, illetve a másik életében kábítószerkereskedő. És mint olyan, akár saját magát is feldobhatná a „kollégáinak”. Mivel eddig nem éreztem erre késztetést, azt gondolom, hogy megállom, és nem fogom Isabelle kezéből kicsavarni a pengét, csak akkor, ha belém szeretné mártani. Részemről, ezt túltárgyaltuk.

– Legyen – engedett Clara Morgan és mindenféle egyéb instrukció nélkül, köszönésként csak biccentve, magukra hagyta őket.

Isabelle megkereste a kezelőorvosát, aki megírta a zárójelentését, utána pedig Rosszal együtt távozott a kórház épületéből. 

Már az autóban ültek, amikor Ethan telefonja csörögni kezdett. A férfi felvette, csak néhány rövid szót mondott válaszul a hívónak, aztán beletaposott a gázpedálba. Hamarosan lefékezett egy raktárépületnél, amely előtt rengeteg rendőrautó állt, majd megszólalt:

– Maradj a kocsiban. De ha nem is itt, mindenképpen a kordonon kívül. Ne gyere be, kérlek!

Ethan kiszállt és bement az épületbe, Isabelle pedig elment sétálni az ellenkező irányba.

Miközben sétált, a környezetet figyelte. Bár Ross nem mondta, hogy pontosan mi a helyzet, a lány annyira már megfejtette társát, hogy tudja miért kérte meg arra, hogy maradjon távol. Ethan most, mint rendőrségi tanácsadó volt jelen a helyszínen. Tehát, a hivatalos melóját végezte. Zsaruszerű, és egy tetthelyen a kórházból frissen elbocsátott barátnőnek semmi keresnivalója. Nem beszélve arról, Morganék érdeklődése továbbra is fennáll, nekik is gyanús lenne, ha a férfi „csak úgy” beviszi magával a helyszínre. Ethan Ross dörzsölt fickó, körültekintő és alapos. Nem ma kezdte, valószínűleg nem is tegnap. Megnyugtató egy ilyen pasas védőszárnyai alá bérletet váltani. 

Ms. White tisztában volt vele, hogy akár többen is megfigyelhetik. Morganék, az apja, esetleg az ő megbízottja. A célkereszt még mindig nem mozdult el róla, ezt nem is feltételezte. Így hát látótávolságon belül sétálgatott, a helyszín biztosítására felkért, teljes felszerelésben álldogáló kommandósok orra előtt. A férfiak – a termetükből, alkatukból adódóan vélhetőleg valamennyien azok voltak – nem úgy viselkedtek, ahogy egy egyszerű rendőr tette volna hasonló helyzetben. Azok hozzászoktak volna a jelenlétéhez, és nem figyelik árgus szemekkel. A kommandósok viszont, végig szemmel tartották. Isabelle a parton sétált, de nem nyugodott meg a víz közelében, hiába reménykedett pont ebben. Sokkal inkább dühös és elkeseredett lett, az elé táruló látvány kimondottan sokkolta. A vízen, a hullámok között, fekete nejlonzsák, illetve a mennyiség alapján, nejlonzsákok szétszaggatott darabjai bukdácsoltak. Elszomorította, hogy valaki minden további nélkül képes ilyesmire. Úgy döntött, hogy amit a partról elér, azt megpróbálja kihalászni. Keresett egy botot, és elkezdte a lebegő zsákdarabokat maga felé húzni. Már a sokadiknál tartott, amikor megérezte, hogy a soron következő zsákdarab nem üres, bár a formája is mutatta, hogy valamire rácsavarodott. A partra kormányozta, és amikor széthajtotta a nejlont, térdre esett mellette, mégis, nagy nehezen visszagyűrte a rosszullétét. Egy kiázott, a vízi ragadozók által már valószínűleg megtépázott, emberi kart talált. Elfordult, mély lélegzetvételekkel próbálta visszanyerni az önuralmát és magában tartani a kórházban elfogyasztott reggelit. Amikor felnézett, látta, hogy két kommandós felé tart, és ha nem is kísérletezett azzal, hogy talpra álljon, felfedezésétől mindenképpen távolabb húzódott. A két álarcos, sisakos férfi közül az egyik mellélépett, a másik pedig továbbment megnézni, hogy mit rejt a fekete zsákdarab. Miután kiderítette, nekiállt rádiózni. A másik felsegítette a lányt és magához húzta, feltételezhetően, vigaszképpen. Nem volt ebben semmi furcsa, hiszen egy teljesen ismeretlen kommandós honnan is sejthette volna, hogy a parton sétáló fiatal nő közel minden téren jóval edzettebb az átlagnál? Isabelle-nek jólesett az ölelés, a figyelmesség és egészen addig a vigasztaló karokban maradt, ameddig Ethan fel nem bukkant. A kommandós rögtön áttestálta az ügynökre a nőről való gondoskodást, majd visszatért kijelölt helyére. Ross – anélkül, hogy a lány bármit kérdezett volna – beszélni kezdett:

– Elég sűrű a problémakör odabenn. Ha nevén kellene neveznem, akkor sem tudom, mi lenne a találóbb, a csoportos kivégzés, a mészárlás, vagy a vérfürdő. Bárki tette is, kimondottan dühös volt. Ráadásul, nem egyedül csinálta, segítették, vélhetőleg, többen is. A helyszínelők egyelőre azt sem tudják megmondani, hány hulla van. Néhányan ugyan egy darabban maradtak, de van olyan, akinek csak a fejét találták meg. Nem biztos, hogy értem, hogy az egyiket miért fejezték le, a másikat miért belezték ki, a harmadik miért vérzett el ütőeresen. Két dolog viszont, biztos. Az egyik az, hogy minden gyilkosság pengével történt, a másik, hogy az esemény csúnyán egybeesik Ms. Anderson halálával. Holden emberei a térfigyelő kamerákat faggatják, ha kellőképpen optimista vagyok, akkor azt mondom, hogy ha elég sokáig visszamennek a felvételen, valószínűleg az elkövetők létszámán kívül, maga az indíték is világossá válik majd. 

– Miért is? – szúrta közbe a logikus kérdést Ms. White.

– Mert a hely nem ismeretlen számomra. Ez egy bázis, de nyilván, nem a jófiúké. Nem mellesleg, apád ügyfelei. Annak oka volt, hogy itt és így történt az eset. Azzal, hogy meg sem próbálták a hullákat, valamint a haláluk körülményeit eltüntetni, azt biztosra veheted, ez egy üzenet, és akinek szól, az igencsak hamar felfogja majd a lényeget. 

– Nyilván. Azt viszont nem értem, hogy miért kapcsolod össze ezt a borzalmat Rebecca halálával? 

– Elsősorban megérzés, amit viszont megtámogat az elkövetés módja. Penge, Isabelle. 

– Gyanúsított vagyok?

– Amennyiben csak valami hasonmásod héderezett a kórházban a felügyeletem alatt, akár még az is lehetnél. Viszont, van egy pengebarát mentorod, aki közel házigazdaként tündökölt a versenytárgyaláson, ugyanúgy, mint Rebecca. Becca halott, itt meg kiirtottak valamiféle igencsak éles vágószerszámmal egy egész bandát. Pontos számokat nem tudok, de azt gondolom, írmagjuk sem maradt.  

– Mivel azt mondtad, hogy a hely ismerős, a figurák pedig apám üzletfelei, nem lehetséges, hogy hozzá köthető, ami itt történt?

– Nem igazán. Patrick nem az a fajta fazon, aki becsukja a szemét, befogja a fülét, ha ilyesmi jut a tudomására. Ha személyesen nem is ő, akkor is lett volna valaki, akit rámozdítanak a dologra. Illetve, újdonsült kenyéradód kórházban előadott monológjából ugyan kimaradt, hogy ezt nem hagyja büntetlenül, azonban ha egy Brian Morgan/Hishida Kazuki nem lufit, virágot, egyéb figyelmességet küld a pórul járt alkalmazott kórházi ágyához, hanem személyesen megjelenik, az jelent valamit. Ki tudja, hogy szegény Becca miféle szolgálatokat tett neki? Szerintem, olyanokat is, amilyeneket apádnak nem. 

– Egy ilyen japán főmufti kavarhat nem japán bigével?

– Brian félvér, kezdésnek. Holden emberei szerint a Hishida-klán ojabunja, és ha cirka ezerötszáz embernek parancsol, vajon van-e olyan vakmerő és életunt bárki is, aki rákérdez, majd bírálja amiatt, hogy kit visz ágyba? 

– Csak attól zsong a fejem, amit most hirtelen elmeséltél – szorította a kezét a homlokára a lány. 

– Amíg kellőképpen átélten agonizáltál a kórteremben, informálódtam. 

– Ezek szerint, olyan az agyad, mint a szivacs. 

– Ha az embernek az élete múlik a tudáson és a helyes következtetésen, gyorsan megtanul, jó hatásfokkal memorizálni. 

Isabelle csak bólintott egyet, majd Rosszal együtt sarkon fordult, autóba ült és elszáguldottak a férfi lakásához. 

Néhány napig csend volt, nyugalom, mintha még Edward White, valamint Hishida Kazuki erőszakos és ijesztő világában is kitört volna a béke. Holdenék lassan haladtak, helyesebben inkább, egy helyben toporogtak, hiszen a térfigyelő kamerák a felvételek tanúsága szerint gyakorlatilag egyszerre mondták be az unalmast. Használhatót nem találtak rajtuk, a kritikus időszakban pedig semmi más nem látszott a képernyőn, mint szürke-fehér-fekete csíkok. 

Aztán elérkezett a pillanat, amit még Clara jósolt meg a kórházban. Egy éjszaka jött a telefon, Isabelle-nek pedig mennie kellett. Ethan riasztotta a megfigyelőket, a nyomkövető aktiválva lett, a drón felszállt. 

Isabelle és Clara külön utakon járt, mindkettőjüknek más feladatot jelölt ki Hishida. A tanítványnak az volt a dolga, hogy a Kazuki megtorlása ellen ágáló legnagyobb csoport vezetőjét móresre tanítsa. 

A végrehajtáshoz megkapta a szükséges információkat, aztán elindult. Holden – Ethanen keresztül – üzent, miszerint a célpont nem kimondottan ártatlan, így nem feltétlenül kell erőforrást pazarolni arra, hogy a figura megmeneküljön, és Kazuki is végrehajtottnak tekintse a feladatot. Isabelle hitetlenkedve kérdezett vissza, hiszen – amióta a főmufti képbe került – még nem tapasztalt olyasmit, hogy „hullik a forgács”, azaz gyakorlatilag engedélyt kap egy gyilkosságra. Isabelle majdnem el is mosolyodott saját naivitásán. Nyilvánvalóan nem ez az első eset, amikor Holden likvidálásra adott parancsot. És nem is az utolsó. Nem beszélve arról, hogy Ross is figyelmeztette: élesben, Brian Morgan bérgyilkosaként ez az első önálló megbízása, tehát bizonyítania kell. A férfi csak a lényegre szorítkozva elsorolta, hogy ez a bizonyos David Goss miben bűnös – legalábbis, a rendelkezésre álló információk szerint. A lány a védelmi pénzen, tiltott szerencsejátékon fenn sem akadt, viszont a kényszerprostitúció szíven ütötte. Ms. White logikája azt is feltételezte, hogy a kényszerprostitúció mellett Goss mindenbe belekotort, amibe csak tudott. A kábítószert Ethan megerősítette, a fegyver is gyakorlatilag nyilvánvaló volt.

Isabelle White a címre ért és elindult a házba. Az ajtót néhány pillanat alatt, óvatosan nyitotta ki, szemügyre vette a riasztót is, de az nem volt bekapcsolva. Lassan, lopakodva járt helyiségről-helyiségre, és magában káromkodva vette figyelembe a tényt: Goss néhány embere is a házban van, tehát tényleg teljesen nesztelenül kell elvégeznie a feladatát, ha nem akar pórul járni.

Már az emeleti utolsó helyiség következett és Isabelle forrón remélte, hogy David Goss ott lesz, hiszen Brian elemzői és Jeff Holdenéi is ugyanazt mondták: a célpont a házban van.

Nesztelenül osont a franciaágyhoz, amelyben neki háttal, teljesen beburkolózva, a fejére a karjával párnát szorítva, egy férfi aludt. A lány elővette a pengét, ekkor viszont meghallott egy kétségbeejtően ismerős hangot, közvetlenül a füle mellett. Nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy mennyire valódi a pisztoly, hiszen támadója a csövét rányomta a nyakára, aztán felkapcsolta a világítást. A lány engedelmesen kiejtette a kezéből a pengét és megfordult. Aztán vele is a világ, hiszen támadóját meglehetősen jól ismerte. Daniel Trent volt az, akivel a Northman felbukkanását megelőző időszakban, egy bandához tartozott. Akkortájt ketten vitték a csoportot, mint vezetők. De nem csak a pozíciót osztották meg, hanem az ágyban is egészen jól megértették egymást. 

45. rész: Vérbosszú

Brian Morgan tisztában volt azzal, hogy aki neki dolgozik, az veszélyben van. Japánban ugyan sokkal kevésbé, mint az Államokban, de főleg a közeli és fontos munkatársaknak volt okuk támadástól tartani.

A félvér nem bízta a véletlenre, Rebeccának nem csak a mobiljában volt nyomkövetője, hanem a bőre alatt is. Ahogy lerakta a baráti hívást, rákeresett a nő chipjére. Sajnos, igaz volt a hír, Becca jelzése valóban a cimbora által megnevezett kórházból jött.

Kazuki megnézte az adatokat, majd rákeresett a körzetben lévő kamerákra. Szenvtelenül nézte, ahogy Ms. Anderson reménykedve rohan, és amikor már azt hiszi, hogy megmenekült, az autója nem indul. Vadidegenként is szívbemarkoló látvány volt a lány arcán a félelem, amely lassan-lassan átalakult rettegéssé. Hishidát annak ellenére elöntötte a düh, hogy nem volt szerelmes a lányba. Ellenben, válaszolnia kellett az üzenetre. Gyorsan és úgy, hogy legyen visszatartó ereje.

Kezdésnek – a húgával az oldalán – elment meglátogatni Isabelle-t.

Ms. White mellett a szobában volt Ethan Ross is, de az ügynök a háttérbe húzódva figyelt.

A lány nem vette elő a pisztolyt, amikor Clara belépett a szobába, de határozottan megdöbbent az általa kertészként ismert kísérőn.

– Elhagyta valahol útközben a gazt, amit hozni akart? Vágottat, vagy cserepeset szánt nekem? Mondjuk, teljesen mindegy, nem vagyok egy botanikus alkat.

A férfi elmosolyodott és megszólalt:

– Hishida Kazuki vagyok. Mivel megfeleltél, kedves Isabelle, alkalmazlak, mint problémamegoldót. A húgomat,egyben mentorodat, már ismered. Rögtön lenne is egy meló. Nem hinném, hogy veszélyes, de mégis kellene valaki.

– Mr. Kazuki… – kezdte volna a lány, de a félvér a szavába vágott.

– Mr. Hishida, ha már. A Kazuki a keresztnevem. De van szépen csengő amerikai nevem is, történetesen, a Brian Morgan.

– Értem – mélázott el Ms. White. – De nem ez a lényeg, hanem az, hogy kórházban fekszem. Nem mondom, hogy tűrhetetlenül fáj, hogy lelőttek, de azért még nem szívesen vagdalkoznék, ha nem muszáj.

– Nem kell vagdalkozni – jegyezte meg a japán. – Ms. Andersont támadás érte, kórházban van. Rá kellene vigyázni. Leginkább úgy, mintha szobatársak lennétek. Mr. Ross pedig gyűjtené továbbra is a jó pontokat, ha felügyelne rátok. Intézkedtem, úgyhogy már csak igent kell mondanod.

– Lehet nemet is? – lepődött meg őszintén a lány.

– Lehet, csak nem célszerű – szólalt meg a testvérpár érkezése óta először Ethan.

– Igaz – villantott egy mosolyt Morgan a másik férfira.

– Mi történt Beccával? – kérdezte meg Ms. White.

A sérült és az ügynök legnagyobb megdöbbenésére, Brian őszintén elmondta, amit tudott az esetről.

Ross egy ideig emésztgette az információkat, majd megszólalt:

– Edward White-nak be kellene jelentenie a rendőrségen, hogy eltűnt a sógornője. Aztán tenni róla, hogy a zsaruk villámgyorsan megtalálják a kórházban. Akkor ők is vigyáznának rá, bár nem hiszem, hogy lenne jelentősége, mert azt gondolom, amennyiben tényleg meg akarták volna ölni, megtették volna.

– Én is így gondolom – válaszolta Brian. – Hajlandó vagy vigyázni a lányokra?

– Igen – bólintott rá a felkérésre gondolkodás nélkül az ügynök. 

– Köszönöm. Mindent elintézek – biccentett köszönésképpen Morgan és a húgával együtt elhagyta a kórházi szobát. 

A testvérpár a férfi házába ment, ahol Brian átvedlett Kazukivá, illetve még inkább egy olyasvalakivé, akit nagyrészt rejtve tartott a világ előtt. Hishida Kazuki yakuza volt, de mellé még ugyanolyan hajszálpontos, gyors és halálos gyilkos, mint Mizuki. A lánytestvér elsősorban a bátyjától tanult, csak azután következtek a „külsős” tanítómesterek, hogy Brian úgy ítélte meg, a húga már eleget tud ahhoz, hogy kikerülhessen a szárnyai alól. 

Hishida Kazuki térdelve várta az embereit, miközben arcát már eltakarta. Csak köntösének jelzése mutatta, hogy ő a család feje, akinek a parancsait kérdezés nélkül követni kell.

A családfővel szemben nem csak udvariatlanság, hanem sértés lett volna, ha bárki késik, aki megkapta az ojabun hívását. Ezt pedig, senki nem kockáztatta.

Hishida kiosztotta a vezetőknek a feladatokat, akik máris indultak, hogy végrehajtsák a parancsot.

Brian Clarával együtt indult ahhoz a férfihoz, akit a kamerák képein a Rebecca Anderson elleni támadás irányítójaként látott.

Hishida emberei az éjszaka leple alatt, nesztelenül közelítették meg célpontjaikat. Sokan voltak és csendben hajtották végre a feladatot. Mindannyian kardforgatók voltak és bár a modern fegyverekkel is tudtak bánni, most az ojabun kikötötte: ebben az akcióban senki sem használhat lőfegyvert.

Az őrökkel kegyetlenkedés nélkül, gyorsan és nesztelenül végeztek a támadók, majd sor került az épület bevételére is. Az ojabun és a húga ugyanúgy kivette a részét a tisztogatásban, mint a többiek, ezzel újólag kivívták magunknak a tiszteletet és megerősítették a családon belüli pozíciójukat.

Brian az álarcát levéve, egyenként nézte végig az előtte térdelők arcát és hasonlította össze a kamerák képeivel. Aki nem volt bűnös a Rebecca elleni támadásban, azt két oldalról megfogták, kivitték a sorból. Többen összevizelték magukat, amikor az első kiemelt megkapta a jutalmát. Villant a fogolyhoz legközelebbi katana, vér fröccsent, a fej pedig távolabb gurult az éppen összecsukló, élettelen testtől. Egyre többen könyörögtek kegyelemért, de Kazuki csak megvetően nézte őket, nem könyörült. Huszonöten voltak, akiknek az arca nem szerepelt a felvételeken és gyors halált halhattak. A helyiség émelyítő vérszagának rettenetét még tovább fokozta, hogy Morgan a fejeket arccal a megmaradtak felé rakatta a földre. A testeket összeszedték, bezsákolták és már vitték is a közeli folyóba, haleledelnek.

Tíz férfi maradt fenn a rostán, akikről a japán emberei levágták a ruhát és meztelenül térdeltették az egyenként eléjük rakott fadobozok mögé. Brian nyitott tenyérrel kinyújtotta oldalra a karját, az egyik alvezére pedig főhajtással egybekötve adott a kezébe egy kést, amelyet a kutatás közben, a helyiségben találtak. Bár élesnek tűnt, az ojabun katanájához – vagy bármelyik másik yakuzáéhoz – képest olyan volt, mint egy eldobható, műanyag kés.

Morgan odasétált balról a harmadik férfihoz és rezzenéstelen arcvonásokkal közölte:

– Bántalmaztatok egy hozzám közelálló, fontos beosztásban lévő nőt. Te, mit tettél vele?

A fogoly remegő hangon, mégis habozás nélkül válaszolt:

– Üldöztem, és amikor utolértem, megütöttem.

– Melyik kezeddel?

– Bal.

Hishida intett egyet, két embere lefogta a fickót, a bal kezét a fadobozra rakták, az ojabun pedig lesújtott a kezében tartott késsel. A találat tökéletes volt, ellenben a kés nem elég éles, így nem vágta le teljesen csuklóból a kezet.

Az üvöltő, ütőeresen vérző férfi remegő jobb kezébe adták a pengét, amellyel megcsonkították, majd a hegyét a hasához illesztették. Kazuki futó pillantással mérte fel a többi térdelő rettenetét, majd a legjobban remegőt kiemeltette a sorból. Az átvehette a sebesült kezéből a kést, de elhagyta az összes ereje és összerogyott.

Brian undorral az arcán lépett oda, megfogta a kést tartó kezet és egy határozott mozdulattal hasba szúrta a kezén sérültet. Az idegösszeroppantnak rémlő pengét tartó még fel sem fogta a rámeredő szemet, amikor a japán még fordított is egyet a csuklóján, így az okozott seb valamennyire hasonlított a harakirire, bár nem volt pontos.

– Te mit tettél Rebecca Andersonnal? – kérdezte az ojabun, miközben elvette a kést a zokogó, nyálát folyató férfitól.

– Csak kergettem. Nem értem hozzá. Sehogy, semmivel – üvöltötte sírva.

A japán bólintott, a pasast talpra rángatták, a két csuklóját összekötözték. Brian a húga kezébe adta a kést, Clara pedig mindkét lábon elvágta vele a combartériát. A sérültet a fejek mögött, a falnál, a kezénél fogva felkötötték.

Kazuki a „csak” kergetőket mind hasonlóképpen büntette, mire a harmadik a falhoz került, az első elvérzett és meghalt.

Sor került azokra, akik megerőszakolták Ms. Andersont. Azok látták, hogy az őszinteség sem segít rajtuk, így amikor elhangzott a kérdés, hogy melyikük és hányszor mászott rá a lányra, egymásra kezdtek mutogatni, és számokat mondani.

Clara időközben megélezte a kést, így már az is olyan éles volt, hogy nyomás nélkül, könnyedén hasított a bőrbe. A hímvessző bőrébe és annyiszor, amennyi a legnagyobb szám volt a liciten az adott pasast illetően.

Brian tableten mutatta a húgának, hogy milyen sérülései vannak Rebeccának, ő pedig igazságosan szétosztotta őket a hét férfi között. Kimondottan óvatosan, vigyázva szúrt, lévén ennyi volt a dolga, nem ölhetett. A többi az ojabuntól függött.

Hishida olyan példát statuált, amilyet még nem látott az amerikai kontinens. Az erőszakolók parancsra egymás péniszét rövidítették meg, Clara tette rá a kést, de a korábbi harcostársak nyomták rá. Egyre több volt a vér, már senki sem volt a foglyok között, aki ne ájult volna el, de mindegyiket eszméletre pofozták. Kazuki emberei a karjuknál fogva kötötték fel és rögzítették a mennyezetre az eszméletüket alig-alig megtartó foglyokat, és kört alakítottak ki belőlük. Hishida Kazuki megkapta a rajtaütés során elesett egyik harcostárs katanáját. Megígérte a kard szellemének, hogy a bosszú vérével áztatottan kerül elhunyt gazdája mellé, majd bement a kör közepére. Pontosan szúrva olyan sebeket ejtett, amelyek nem rögtön ölnek, azonban teljesen biztosan halálosak. Az értelmi szerző és egyben vezér maradt utoljára, neki a félvér művészien kivitelezett mozdulattal nyitotta meg a hasát.

Az ojabun – ígéretéhez híven – a vértől csöpögő kardot egy selyemzsákba helyezte, azt pedig rátette hosszában a halott harcostárs testére, a markolatra igazítva a kezeket.

Brian Morgan ugyanolyan csendben távozott, ahogy érkezett, hiszen tudta, a köreikben ennek híre megy, az pedig helyre fogja állítani a kissé megtépázott tekintélyét még itt, az Államokban is.

Isabelle nem igényelte a fontoskodó betegszállító segítségét, aki minduntalan tolószékbe akarta ültetni, holott állni és feküdni még mindig jobban esett a lánynak, mint ülni. A szobába érve a lány elborzadt, hiszen Ms. Anderson még ahhoz képest is borzasztóan nézett ki, hogy Ms. White-nak pont volt fogalma arról, milyen jól tud kinézni, ha valakit ennyire megvernek.

Rebecca életfunkcióit gépek felügyelték, hiszen mesterséges altatásban volt célszerű tartani őt, tekintettel a sérülései mennyiségére és súlyosságára.  

Isabelle White és Ethan Ross még alig rendezkedett be, amikor máris látogató érkezett. Edward White szabályosan megrettent, amikor felismerhetetlenné vert sógornője mellett a lányával nézett farkasszemet.

– Szia! – köszönt jól nevelten a lábadozó leánygyermek, és még hozzátette: – Ez megint nem jött össze, apa. 

– Látom – igazgatta zavartan Rebecca takaróját a mogul. – Hiába, legalább ahhoz van érzéked, hogy olyan pasi alá feküdj, aki ki tud húzni a szarból.

– Ezen ne rágódjon, Mr. White, hiszen ha öntől nem számíthat ilyesmire, valakitől azért már csak meg kell kapnia – vette elő a telefonját az ügynök. – Mint „álcázott fakabát” rögzítettem ezt a könnyekig megható találkozást, amely mintha némi beismerést is tartalmazna. Ez egy kissé ellentétes a tanúvédelem feltételeivel, de hát van az a mértékű segítség, amiért még ezt is megúszhatná. Azonban remélem, mégsem fogja. Azt már csak a lánya pasijaként mondom, talán át kellene értékelnie a hozzáállását. Arról már szót sem ejtek, hogy Hishida Kazuki hangsúlya, ha mostanában önről beszél, távolról sem elégedett. Vegyen vissza, és maradjon az eredeti, csodaszép tervénél, miszerint, menti a bőrét.

A mogulban némileg megállt az ütő, hiszen meggyőződése volt, hogy az „álcázott fakabát” nem beavatott. Gondolatai felpörögtek, mert Ethan mondókájából kiderült, mindkét oldal sokat tud. De vajon, eleget is?

44. rész: Az ellenségem ellensége, a barátom

Isabelle határozottan nézte mentorát, aki egy pillanatra mintha meghökkent volna, de aztán nemtörődöm módon, hátat fordított a sérültnek.

– Kérdeztem valamit – nyomatékosított a lány a csőre töltött fegyverrel.

– Hallottam. Most soroljam fel?

– Ha megtennéd… – meredt továbbra is fenyegetően a pisztolycső a japán nőre.

– Eljöttem megnézni, hogy vagy – sétált vissza az ágy mellé Clara és kibontotta az üdítőt. Jól láthatóan töltött magának az italból és beleivott. – Ezt kipipálhatjuk, mint módszert, tehát nem akarlak megmérgezni. Pisztollyal fenyegetsz, de még élsz, ebből az látszik, hogy semmiféle szúrószerszámot nem hoztam magammal, mivelhogy eddig nem vágtam ilyesmit beléd, sem felindulásból, sem önvédelemből.

– Lehet, hogy most nem akarsz megölni, de rám küldtél négy nindzsát. Abban biztos vagyok, hogy az te voltál.

Clara Morgan váratlanul elmosolyodott, úgy válaszolt:

– Határozottan tetszik nekem, hogy van érzéked az árnyalatnyi finomságokhoz. Igen, a nindzsa az árnyék harcosa, a sötétségben való lopakodás és a gyilkosság mestere. Így van, valóban én küldtem őket. Méghozzá a megbízó kérésére, tesztként.

– Szép kis teszt. Ha beledöglök, nem feleltem meg?

– Valahogy úgy – maradt a letörölhetetlen mosoly a nő arcán. – Bérgyilkos leszel, Isabelle. Nem bízhatsz senkiben és egy pillanatra sem lankadhat a figyelmed. Nem lehet gyenge pontod.

– Felfogtam – biztosította be és tette maga mellé a takaróra a pisztolyt a lány. – És a fickó, aki lelőtt?

– Még a zsaruk sem tudják, hogy ki az – hallatszott az ajtóból Ethan Ross hangja. – Üdvözlet, hölgyeim. Csak folytassák, mintha itt se lennék – tette le az ételes dobozokat az üdítő mellé a férfi. – Meghívhatjuk, Clara?

Ms. Morgan egy ideig némán nézte az ügynököt, majd megszólalt:

– Ön folyamatosan meglep engem, Mr. Ross.

– Egy meghívással? – adta az értetlent a pasas.

– Nem. A viselkedésével és a tetteivel.

– Furcsa – felelte a férfi, miközben Isabelle elé tette az ételt. – Jelen oldal, ahol mindannyian tartózkodunk éppen, pontosan tudja, hogy szoros kapcsolatot ápolok a rendőrséggel. Ott játszanom kell, ez tiszta sor, hiszen pont a kábítószercsoport nem díjazná, ha kiderülne, én vagyok Miller felestársa. Isabelle-t pont ön sodorta egy olyan helyzetbe, amellyel kapcsolatban „zsaruként” többet tudtam segíteni. De az egyenlet ismeretlenjeit és változóit pont azért hívják azoknak amik, mert ismeretlenek és változók. Isabelle szép nő és már volt szerencsém néhányszor elmélyíteni az ismeretségünket, így kénytelen vagyok meglepni önt a hírrel, a célnak pont megfelel. A kettős életemből adódóan viszont, nem áll módomban minden másodpercben új lyuk után rohangálni, így időnként az is előfordul velem, amelyen váratlan betoppanása okán rajtakapott: néha együtt étkezem a csajjal, akivel szexuális kapcsolatom van. A helyszín igazán nem az én bűnöm, ahogy a körülményekről sem tehetek. Udvarias fickóként, most még egy plusz adagért is elrohantam volna, ha igényli. Nem mondom, hogy nincsenek hátsó szándékaim, hiszen hazudnék, ha ezt állítanám. Jó benyomást szeretnék tenni a megbízójára, bár határozottan más fajtát, mint Isabelle-re. A leányzó majdhogynem alkalmazott, tehát a megbízója szempontjából bizonyára értékes is. A társammal együtt ugyanennek a megbízónak megnyertem a versenytárgyalását, tehát kimondottan pozitív felhangú lenne, ha gyűjtenék néhány jó pontot.

– Mondja, nem fél tőle, hogy a „lyuk” megorrol magára ezért a dumáért?

– Remélem, nem teszi, sokkal inkább értékeli az őszinteségemet. Találkoztunk, szexeltünk, bejött mindkettőnknek. Nem szándékozzuk túlbonyolítani, ettől függetlenül, jócskán belefér az eddigiekbe, hogy most, a sérülése miatt, kiszolgálom a kórházi ágyán, vagy hagyok nála egy pisztolyt, hogy megvédhesse magát, ha kell.

– Nincs elragadtatva a saját kollégáitól – állapította meg a tényt a nő.

– Való igaz. De ezt nekik nem kell tudniuk.

– Igaza van. Már majdhogynem kedvelem magát, Ethan Ross – mosolyodott el Clara, jó étvágyat kívánt és kiment a szobából.

A férfi kipakolta a zsebéből a telefonját, saját magának is odakészítette az ételt, és jó étvággyal együtt evett Isabelle-lel.

Az éjsötét, inkognitót biztosító ruházatban és a hozzá tartozó felszerelésben érkező magas férfi leváltotta Edward White házánál a megfigyelőt. Miután megtalálták az épületbe vezető alagutat és annak minden milliméterét átvizsgálták, nem elégedtek meg a telepített kamerák, mozgó drónok adta képekkel, emberi erővel is vigyázták a házat és környékét.

Amióta így is megfigyelés alá vonták a mogult, gyakorlatilag semmi sem történt az üzletember körül.

A kommandósok tudták, hogy az egyezség megköttetett, Edward White vallott és ezzel kiérdemelte a tanúvédelmet is. Az információit leellenőrizték, azok nagyrészt helytállónak bizonyultak. A kocka azonban fordult, és Isabelle apjának minden zsigerében bénító félelem reszketett, hiszen immár ő volt a csali. Brian Morgan csalija elsősorban, azonban arra is számíthatott, hogy hoppon maradt üzletfelei sem maradnak türelmesek a végtelenségig. Ettől a tudattól valósággal megdermedt. Edward White immár rettegett, amire minden oka meg is volt.  

Rebecca Anderson kezdetben elégedett volt. Nyilvánvalóan – mint leendő ane-san – Brian Morgan érdekeit nézte elsősorban és ez olyannyira így volt, hogy őt helyezte az első helyre. Saját maga elé is.

Mert hiszen, néhányan már megkeresték. Volt, aki csak közvetítőn keresztül, de a többség inkább nem üzengetett, személyesen érkezett, találkoztak, beszélgettek. Sean McBride-ot – az egykori Mendez-birodalom jelenlegi urát – relatív egyszerű volt meggyőzni, hiszen Miller és Ross neve több mint ismerős volt neki. Ha ők nyernek – márpedig, így történt – akkor az Seannak új csatornákat és teljesen kockázatmentesen, sokkal több pénzt is jelentett. McBride tehát nem szívta fel magát, hanem egyszerűen örvendett a sikernek és határozottan vidáman utazott vissza Mexikóba.

Lyle Brown igyekezett nem kimutatni, hogy érzékeny veszteség érte az egyik elsőrangú végrehajtója halálával, akit – a rendőrségi besúgója szerint – Isabelle új palija nyírt ki. Brown utasítása kimondottan csak a lány likvidálására korlátozódott, szó sem volt hősiesen lovagias pisztolypárbajról. Ráadásul, ha egy végrehajtó rajtaveszt a feladaton, akkor immár nem elég jó. Ha sikerült volna dolgavégezetlenül elmenekülnie, a megbízója úgyis megkeresteti. Tehát, a végkicsengés szempontjából mindegy, ki lyukasztotta ki a homlokát. Lyle – ha nem is nyílt sisakkal – egyébként is az ellenpólus volt, sokkal inkább Edward lekötelezettje, mint annak a Morgannek a szövetségese, aki a részegsége miatt már a versenytárgyaláson való részvétel lehetőségét is megtagadta tőle. Ms. Anderson vele is hamar szót értett. Vagy legalábbis, akkor úgy tűnt.

Azonban a többi fickótól a lányt nagyon rázta a hideg. Akik a sógora hoppon maradt ügyfelei voltak, és teljesen jogosan haragudtak. Fizettek, de nem kaptak semmit. Egyik-másik alkalommal még a bőrük is veszélybe került, ezért egyre nyíltabban és egyre hangosabban pocskondiázták Edwardot, majd már Hishidát is.

Rebeccának a szemükben több bűne is volt, így alkalmasnak találták arra, hogy átadja az üzenetet. Ms. Anderson akkor tette volna a legjobban, ha elfut, elbújik. Nem volt rá ideje.  Ezen a találkozón harcedzett gyilkosok, kérges lelkű terroristák kezébe került, akik – a saját fogalmaik szerint – csak játszottak vele. Körbevették és fenyegetően közeledtek hozzá. Élvezettel figyelték, ahogy menekülni próbált. Hagyták, hogy azt higgye, sikerült és akkor ismét elfogták. Becca hiába nem problémázott soha a testiségen, amikor a rátestált feladatot hajtotta végre, önszántából cselekedett. Most megkóstoltatták vele a félelmet és a kényszert. Ütötték, megalázták, meggyalázták, többször és többen. Aztán ismét eljátszották, hogy megkönyörülnek és elengedik. Majd ismét használták, közben mind több fájdalmat okoztak neki. Hiába sikoltott, hiába kérdezte, hogy mit akarnak tőle, választ nem kapott. Közel felismerhetetlenné verték, majd, mint egy rongyot, kidobták egy sikátorba.

A negyed lakói már megtanulták a leckét, nem láttak semmit, nem kérdezősködtek, de főként nem segítettek.

Eltévedt turisták találták meg, mentőt is hívtak hozzá. A kórház sürgősségi osztályán, ahová beszállították, a sokat látott orvosok és ápolók is elborzadtak, amikor meglátták. Szerencséjére, azonnal a műtőbe került, így megrepedt lépét eltávolították mielőtt a belső vérzés megölte volna. Mivel semmiféle igazolványt nem találtak nála, így azonosítani sem tudták. Orvosai az altatás mellett döntöttek, viszont a többórás műtétsorozat ellenére sem tudták megmondani, mekkora az esélye az életben maradásra.

Larry Morgan úgy határozott, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. A családja veszélyben volt, így most már nem tehetett mást, felül kellett emelkednie a múlton. Az ojabun, azaz Brian a kezdőlépést már megtette, amikor Edward White-tal kapcsolatban a segítségét kérte. Igen, valahogy így működött és mindig is így kell működnie. A leköszönt, immár visszavonult ojabun tapasztalata és egyben segítsége nélkülözhetetlen. Ez akkor is így van, ha a fiatal, modern felfogású családfő ágál is ellene.

Brian abban a házban tartózkodott, amely ugyan az övé volt, de a tulajdonjogot mégsem lehetett visszakövetni sem Brian Morganig, sem Hishida Kazukiig. A sensei Rebecca Andersont várta, de a lány helyett valami egészen más érkezett.

Egy videóhívás az egyik jó barátjától, a kevesek egyikétől. Miután köszöntötték egymást, a hívó fél nem kerülgette a forró kását, rögtön a közepébe vágott:

– Rossz híreim vannak, Kazuki.

– Nagyjából képben vagyok – sóhajtott mélyet a félvér.

– Félek, hogy te csak azt hiszed, bassza meg!

– Figyelek – pillantott éppen belépő apjára az ojabun. Larry a fia mellé állt, mire képernyőn látszó férfi tiszteletteljesen fejet hajtott, úgy köszöntötte az öreget. Nem volt egyébként egy főhajtós típus, de Hishida Kazuhirót tisztelte.

– Minél előbb rendet kell tenned, különben véged, Brian – folytatta úgy, mintha még mindig négyszemközt beszélgetnének. –  Nem feltétlenül Jones és a kábszer miatt, White most sokkal nagyobb gond. Fél. És bár gyáva, mégis a sarokba szorított, félelemből támadó kutya vakmerő az esztelenségig ezt ne hagyd számításon kívül. Illetve, ha az utóbbi idők sorozatos hibáit elnézed neki, téged is bepróbálnak majd, lévén, egy kalap alá vesznek vele.  

– Nálam jobban senki sem tudja, mit kockáztatok és mennyit veszíthetek.

– Tudom, hogy felmérted a lehetőségeket, de ez itt, nem Tokió. Nincs mindenki a zsebedben és nem úgy félnek tőled, mint ott.

– Értékelem, hogy segíteni próbálsz… – maradt befejezetlen Brian mondata, mert barátja a szavába vágott:

– A területemen történt a dolog. Presztízskérdés, hogy gyorsan lereagáljam, ha rám irányul. De kénytelen vagyok azt mondani, hogy fogalmam sincs, kire irányult, csak azt tudom biztosra, hogy nem rám.

– Miről beszélsz? – vesztette türelmét Hishida.

– Erről – mutatott egy kórházi ágyon fekvő, összevert nőt a másik férfi.

– Még mindig nem értem.

– Bementem, személyesen. Felismerni képtelenség, ezért átvizsgáltam. Rebecca az, semmi kétség. A kérdés csupán annyi, hogy miattad, vagy Edward miatt dekorálták ki ennyire?

– Az mindegy – szólalt meg érkezése óta első ízben Larry Morgan. – Mert bárki is a címzett, Briannek kell megválaszolnia ezt az üzenetet.

42. rész: Az alku

Edward White egy teljes egészében kiadó irodaház ötödik emeletére tartott. Az épületet üzemeltető ingatlanhasznosító céget a mogul ismerte, nem ez volt az egyetlen komplexum, amelyet ilyen célra használtak a befektetők. White majdnem elmosolyodott: a belügyminiszter határozottan ügyesnek és kellőképpen óvatosnak tűnik. Mert miért is ne mehetne egy ilyen irodaházba tárgyalni Edward White? Kis cégek, egy-két napos bérletek, sőt még komplett iroda-szolgáltatásra is volt lehetőség, asszisztenssel, irodai gépekkel együtt. Hol van az megírva, hogy mindenkinek saját irodával kell rendelkeznie? Tehát a találkozó helyszíne gyanú fölött áll, ez már biztos. Isabelle apja a következő lépésen sem csodálkozott: érkezés után a belügyminiszter emberei megmotozták, fémdetektorral is átnézték, illetve a telefonját szintén le kellett adnia, amit azonnal el is zártak.

Személyi testőre, Patrick Hammond is fennakadt a szűrőn, így őt megkérték, fáradjon át egy másik helyiségbe, ameddig a megbeszélés tart. Hammond roppant kelletlennek rémlőn, de távozott. Egészen a szomszédos szobáig ment, ahol ismét átlényegült, méghozzá a belügyminiszter elit kommandósainak parancsnokává. Benyitott a helyiségbe, odaállt Holden mellé, aki Nick Hayes füldugójára tudott rászólni, ha a megbeszélés során egyáltalán szükséges lenne, hiszen alaposan felkészítette a tárgyalás résztvevőit a mogulból.

Edward White hálát adott az égnek, hogy a belügyminiszter és a sleppje ennyire óvatos. Egészen megkönnyebbült, mert kezdett úgy kinézni a dolog, akár még meg is úszhatja. Sértetlenül. Elhatározta, hogy minden kérdésre a legjobb tudása szerint fog válaszolni, ha lehetséges, még igazat is mond.

Kevin Nox belügyminiszter nem húzta az időt és rögtön a tárgyra tért:

– Mr. White, a polgármester úrtól úgy tudom, fontos kérdésben óhajt velem egyeztetni. 

– Igen – válaszolta Isabelle apja – cserébe büntetlenséget és tanúvédelmet kérek. 

– Valóban hajlandó lenne tanúskodni is? – vette át a szót Nick.

– Ha elkerülhetetlen, igen. 

– Nos, mindezekért cserébe olyan információkat kell közölnie, amelyekre azt mondhatjuk, valóban, nekünk is megéri. Ha az mégis kevésnek bizonyulna, akkor csak annyit ígérhetek meg, hogy a megbeszélés után kivételesen, szabadon távozhat. 

– Megértettem. Mit szólnának hozzá, ha a kezükre játszanám a kontinens északi felének legnagyobb kábítószer- és fegyverkereskedőjét?

– Azt, hogy érdekel – nézett Nox Edwardra. – Folytassa!

A mogul mindent őszintén elmondott, amit tudott, bár az Isabelle-lel kapcsolatos tudnivalókat – természetesen a saját javára – kissé elferdítette. A belügyminiszter és az ügyosztályvezető ritkán kérdeztek közbe. Miután White elhallgatott, Hayes összegezte a megbeszélés eredményét:

– Ön bevallottan Brian Morgan, azaz Hishida Kazuki egyik embere, a fegyverkereskedő részleg vezetője. A pozíciót Kazuki apjától Kazuhirótól, azaz Larry Morgantől kapta. A meséjéből az derül ki, hogy a lánya is érintett, immár annyira, hogy Clara Morgan bérgyilkost csinált belőle. Biztos benne, hogy Isabelle-re vonatkozóan nem kéri a büntetlenséget és tanúvédelmet?

– Teljesen biztos vagyok benne. A lányom döntött, hogy milyen életformát szeretne választani. Nem állunk egyazon oldalon. Felnőtt nő, vállalnia kell a felelősséget a tetteiért. 

– Mondja, mi az oka annak, hogy meg sem próbálja megmenteni a saját lányát?

– Isabelle gyűlöl...

– Bizonyára van rá oka – jelentette ki kérdés helyett Nick.

– Van – ismerte el Edward. – Miután elveszítettem a feleségemet, újra megnősültem. Isabelle ezt sosem tudta megbocsátani. 

–Tudja, ezt azért nehezen hiszem – nézett keményen a férfi szemébe a belügyminiszter, de moderálta magát, hiszen – elvileg – fogalma sem volt a mogul és a lánya közötti ellentét eredetéről, súlyosságáról. – A feleségét nem elhagyta, hanem megözvegyült. Miután felnőtt, nem hinném, hogy Isabelle valóban számon kérné öntől, amiért nem maradt hű az elhunythoz.

– Tehát, nem mondtam igazat, belügyminiszter úr? – próbált a kérdés ellenére higgadt maradni White.

– Tehát nem kezelem fenntartások nélkül a meséjét, és amit tudok, az le is fogom ellenőriztetni. Ez időbe telik, ha nem is rengetegbe. Addig vigyázzon a bőrére!

– Akkor, áll az alku? – nyújtotta a kezét a mogul.

– Feltételesen – rázott kezet Hayes Edwarddal, mert az ablak felé sétáló Kevinen látta, hogy még gesztus szinten sem parolázna White-tal. – Majd értesítjük! 

Patrick már az előtérben állt és ott várta munkaadóját. Némán a nyomába szegődött, majd az épület garázsában beszállt az autóba a kormány mögé és elindult. Alig távolodtak el a találkozó helyszínétől egy saroknyira, amikor a mogul mondott egy ismeretlen címet. Hammond beírta a GPS-be, és irányt változtatott. Érkezés után Edward maga mellé intette, majd becsöngettek egy modern, kétszintes ház kapuján. 

Az ajtót Lyle Brown nyitotta ki vigyorogva, aztán félreállt, hogy a vendégek be tudjanak menni. 

A fekete bőrű férfi lehuppant az egyik kanapéra és elkomorodva szólalt meg:

– Ugye, nem követtek?

– Nem. De nem is adtam rá okot, hogy bárki megfigyeljen – válaszolta nagyképűen White.

– Másként hallottam – nézett jelentőségteljesen a mogul nyakára Brown. 

– Igen, a lányom egy kicsit heves természet – köszörülte meg a torkát Edward.

– Nem akarom megbántani atyai érzéseidet, de a lányod egy késelő ribanc – tornásztatta meg látványosan sérült kezét Lyle. 

– Helyben vagyunk – csapott le a témára Edward White. 

– Amennyiben? – hajolt közelebb és könyökölt a térdére a néger. 

– Kapd el. De vigyázz, jobban jársz, ha a közelébe se mész. Biztos forrásból tudom, hogy kinyiffantotta a szeretőjét. 

– Miért, nem elég gyorsan állt fel a cerka? – röhögött fel Brown.

– Próbaképpen. Hidegvér és hűség témakörében. 

– Rosszul hangzik. 

– Eléggé – értett egyet a másik férfival a mogul. – Kefélés után, késsel csinálta. Egy olyan pasival, akit szeretett, és aki mindig mellette állt. Úgyhogy, hiba lenne alábecsülni. Akkor jársz a legjobban, ha messziről lepuffantod. 

– Miért nem te teszed, vagy ez az öltönyös ficsúr? – pillantott megvetően az álcázott kommandósra Lyle. 

– Mert nem elégednék meg vele, ez a legnyomósabb indokom – komorodott el Isabelle apja. – Illetve, van egy kis dolgom még. 

– És a többi?

– Nem leszek hálátlan, Brown – állt fel White a kanapéról, majd Patrickkal együtt kiment a házból és újra autóba ült.  

Isabelle White minden információt megkapott Ethan Rosstól ahhoz, hogy ne érhessék meglepetések. A férfi – jó érzékkel – inkább nem forszírozta Marcról a beszélgetést, bár meglátása szerint, jót tett volna a lánynak, ha kiadhatja magából.

Ms. White hálás volt érte, hogy újdonsült társa kellőképpen tapintatos, de aztán leült a férfival szemben a lakosztály nappalijának kanapéjára és beszélni kezdett, igaz, Ádámnál és Évánál kezdte:

– Amikor Northman kikapart a slamasztikából, nem igazán tudtam, mihez kezdjek vele. Hála az én drága apámnak, addigra már megtanultam az utca törvényét. Erre jött egy fickó, megmentett a biztos haláltól és egyelőre nem kért ellenszolgáltatást. Meggyógyultam, felkészített, problémamegoldó lettem. Lassan, idővel meggyóntam neki az előző gyepálást, az erőszakot és egyáltalán, mindent. Fura mód, megértőnek bizonyult, holott előre megmondta, leginkább csalinak akar majd használni. Még abban is segített, hogy feldolgozzam és továbblépjek. Hálás voltam, segíteni akartam.

– Sokszor segítettél, volt olyan akciótok, amelynek nélküled nem tudott volna a végére járni. Nem beszélve arról, vérprofinak bizonyultál. Nem kizárólag csak a múltban, hanem most is.

– Ennek ellenére is fáj.

– Tudom. Látni meghalni azt, akit szeretsz olyan, mintha izzó, folyékony fémmel öntenék le a szívedet-lelkedet. Ha túl is éled, egy részed vele hal, ami megmarad, kérgessé, keménnyé válik. Csak akkor élheted túl, ha kizárod, ami fáj. Mielőtt megvádolnál vele, hogy a műkedvelő pszichiáter beszél belőlem, csak szólok, hogy ez sokkal inkább a tapasztalat hangja, mint bármiféle lélekbúvár-okosság.

Ethan felállt a kanapéról, töltött magának egy derekas adag whiskyt, megemelte a poharat Isabelle felé, aztán bevonult a hálószobájába és magára csukta az ajtót.

Ms. White nem akart menni, de maradni sem volt kedve. Lesétált hát a szálloda parkjába és úgy döntött, az összes halastavat megnézi, úgysincs nyugta.

Jó ideje sétálgatott a sövénylabirintus útvesztőiben, miközben valóban megnézte az összes tavat. A halak kíváncsian odagyűltek, ahogy az árnyéka rávetődött a vízre, hiszen etették őket, így az árnyék az aranyhalaknak egyet jelentett a táplálékkal is. 

Sötét volt, a lányt lefoglalták a gondolatai, de nem annyira, hogy teljesen készületlenül érte volna a támadás. Kedvenc pengéje most is nála volt, de elég gyengécske és szánalmas lehetőségnek tűnt azzal harcolni négy – vélhetőleg – férfi ellen. Isabelle egyetlen reménye a Taylor és emberei által abszolvált állandó megfigyelés volt. Úgy tűnt, a támadók nem akarnak zajt csapni, ahogy valószínűleg ölni sem. Még. Ms. White úgy döntött megvárja, amíg elég közel mennek hozzá, hiszen, ha eldobja a tőrt, totálisan fegyvertelenné válik és gyakorlatilag pillanatok alatt ledarálják.

A négy férfi gyűrűje egyre szorosabbá vált és mindannyian elővették a lányéhoz hasonló fegyverüket. Egyszerre csak egy támadott, látszott, hogy igen, élve akarják és fárasztásra játszanak. Nem volt hiábavaló Clara Morgan iskolájába beiratkozni, hiszen már abból látszott a szint, ahogy Isabelle a fegyverét tartotta. A támadókat kellemetlen meglepetésként érte Ms. White gyorsasága és pontossága. Amikor kiviláglott, hogy egy ember nem tud a lánnyal elbánni, megindultak a páros támadások. A harc minden résztvevője vérzett már. Isabelle-en egyre csak szaporodtak a gondosan elhelyezett, felületi vágások, hiszen valóban nem akarták megölni.

Majd hirtelen magas hangon visító, kék-piros megkülönböztető jelzéseiket villogtató rendőrautók zárták körbe a parkot. A négy férfi a menekülés mellett döntött, így a nő több sebből vérezve, de végre megállhatott.

Isabelle ugyan hátat fordított a felé siető fakabátoknak, de úgy volt vele, megvárja őket. Nekitámaszkodott az egyik oszlopnak, hogy kifújja magát, és csak egy relatív halk, mégis kegyetlenül ismerős pukkanást hallott, amikor égető fájdalom tüze robbant a testében. Mint egy rongybaba, úgy csuklott össze, miközben az oldalához kapott. Nem először lőtték le, így gyorsan a fájdalom közepére nyomta a kezét és már azt is biztosan tudta, hogy erősen vérzik. Mielőtt azonban elvesztette volna az eszméletét, a látóterébe került egy pár nagyméretű bakancs. A másik irányból érkezett, nem onnan, ahonnan a rendőrök voltak várhatók. A nő meglepve tapasztalta, hogy teljesen tisztán gondolkodva konstatálja a tényt, a lábbeli nem egyen-kincstári, tehát viselője sem zsaru, valószínűleg. Az ormótlan cipő gazdája megállt mellette, leguggolt hozzá, de mielőtt megláthatta volna az arcát, minden elsötétedett előtte.

41. rész: Emlékezz!

Isabelle-t Clara és Brian visszavitte a japán nő házába. Miután bementek az épületbe, a lány leült, átölelte a térdét és a semmibe meredt, órákon keresztül gyakorlatilag meg sem mozdult. Csak akkor rebbent meg a szeme, amikor a televízióban a gyilkosságról esett szó. Könnyek kezdtek folyni az arcán, de amikor a véres ágyneműt és a hordágyra pakolt fekete nejlonzsákot kezdték mutogatni, már zokogott. Clara Morgan részvéttelen arccal, megvetően nézte, aztán elment. Gyakorláshoz átöltözve tért vissza, úgy nyújtotta oda tanítványának a pengét:

– Bérgyilkos voltál, vagy és leszel. Ha ki tudtad nyírni a pasidat, már bármit tudsz.

– Hagyj békén! – mordult Ms. White és rá sem nézett a felé nyújtott tőrre.

– Nem tehetem, Isabelle. Ki kell derítenem, méghozzá nagyon gyorsan, hogy használható vagy-e még? Ha nem, akkor sem fogok neked pszichiátert játszani. Elvágom a torkodat és annyi. Tudd, most potyára vergődsz, hiszen a pasid mindenképpen meghalt volna. Veled együtt. Fogd fel jutalomnak, hogy te végezhettél vele. Egy szeretkezés után, méghozzá úgy, hogy nem szenvedett.

– Tényleg? – vonaglott meg a dühtől a lány arca, megmarkolta a penge élét, elvette Clarától és azonnal nekirontott.

A japán folyamatosan hárított, Ms. White csak ment előre, a kezében forgott a tőr, csattogott a fém, az arcát egészen megváltoztatta az indulat feszültsége. Gúnyos fintor suhant át rajta, amikor elérte mentorát a pengével. Egyre jobban belemelegedett a kaszabolásba és Ms. White immár élvezettel, egyre nagyobb lendülettel küzdött. Clara Morgan már vérzett néhány felületes sebből, amikor úgy döntött, elég volt. Isabelle nyakának lökte a katana élét, de a lány kontrollja működött és megállt. Felemelte a fejét, hogy még hozzáférhetőbbé váljék a torka, ezzel is jelezve, elég a leckéből, megértette.

A japán rezzenéstelen arcvonásokkal eresztette le a kardot, és megszólalt:

– Menj tisztálkodni. Elviszlek Rosshoz.

– Miért? – döbbent meg igazán a tanítvány.

– Mert így akarom. Mielőtt kinyírtad volna Northmant, roppant lelkesen jártál hozzá kefélni. Hátha most is megnyugszol tőle.

– Ha meg akarod ölni, csináld magad! – vágott vissza Isabelle.

– Ha nem tűnt volna fel – szorította meg Ms. White nyakát a japán – isten tudja miért, azon pedálozok, hogy ne kelljen elvágnom a kibaszott torkodat! Viszont, igencsak a türelmem végén járok, úgyhogy ne dühíts! Ross egyelőre nagyobb szolgálatot tud tenni élve, mint holtan. Tudni fogod, ha ez megváltozik. Persze, csak akkor, ha megéred.

Isabelle White bement a szobájába, aztán magára nyitotta a zuhanyt, majd felöltözve várta, hogy újdonsült mentora is előkerüljön.

Clara csak intett neki és már indultak is.

A szállodai lakosztály ajtaját Ethan Ross whiskyvel a kezében nyitotta ki. Udvariatlanul hátat fordított látogatóinak, ezzel is jelezve, hogy nem kimondottan örvendezik.

– Italt?

Clara tagadólag megrázta a fejét, Isabelle pedig villantott egy mosolyt, a bárpulthoz ment és kiszolgálta magát.

– Hölgyeim, miben lehetek a segítségükre? – fordult a férfi egyértelműen a japán felé. 

– Isabelle-nek tehet nagy szolgálatot, de engem is lekötelez, ha foglalkozik vele.

– Hallgatom – kortyolt az aranyló italba Ethan.

– Szegény nehéz időszakot él át, szüksége lenne némi figyelemelterelésre.

– Pontosabban?

– Kiborultam, mert szeretkezés után megöltem a szerelmemet – szólalt meg Ms. White.

– Hogyan és miért? – nézte merőn a fiatal nőt az ügynök.

– Késsel. Elvágtam a torkát.

– Ez az a történet, amit a híradóban is mutattak?

– Igen.

– Értem. Már csak a másik kérdésre érdekel a válasz. Miért?

– Azért, mert őnagyságának, illetve a gazdijának útban volt.

– Az ő gazdija a tiéd is, ha nem tévedek – tette le a kiürült poharat Ross. – Mi a kívánsága, Clara? Álmodjak én nagykéssel, mert maga nem akar? Különben is, a történet tegnapi. Előtte éjjel együtt hancúroztunk, ha jól emlékszem – nézte szinte undorral Isabelle-t Ethan. – Utána rögtön egy másik farok járt benne, most pedig megint én lennék a soron? Van kedvem egyáltalán ehhez?

– Nekem szerinted van? – rontott a férfinak Ms. White és elkezdte csépelni.

Ethan Ross lekevert egy nagy pofont Isabelle-nek, megragadta és alaposan átkutatta. Elvette tőle a késeket, Clara Morgan lába elé szórta őket, miközben kíméletlenül fogva tartotta a lányt:

– Azokat a bökőket vigye innen. Ezt meg betöröm magamnak, egészen megjött hozzá a kedvem. De emellett kérek még felvésni nekem egy jó pontot is, hogy bevállaltam. 

A japán nő arca megvonaglott, de felszedte a késeket. Amikor az ajtóból visszanézett, Ethan akkor teperte le a kanapéra a lányt, és közben letépte róla a pólót.   

Ross fejében szinte visszhangzott Ben hangja a fülesen keresztül:

– Tiszta a levegő.

Ethan elengedte Ms. White-ot, a bársarokhoz ment, felkapott egy kéztörlőt, megtöltötte zúzott jéggel és a lány kezébe adta. Megnézte az arcát, majd megjegyezte:

– Hülye picsa.

Edward White lassan fehérebb volt a nevénél is. Larry nem törte össze magát, hogy segítsen, Brian felől nem is hallott, de jobb is volt. A legesélyesebb lett a versenytárgyalás nyertese, az „álcázott fakabát” és a társa. Aki nem hülye, mint ahogy túlságosan nem is volt oda az együttműködés lehetőségétől. Úgy tűnt, Isabelle-ből Morganéknek mindent sikerült kiölniük, hiszen meggyilkolta Northmant. Az egyetlen embert, aki mindig mellette állt. Azért pedig, hogy a mogul nehogy elmulassza a híradó ismétlését, és jól bevésődjön a látvány, kapott egy SMS-t. Sokat nem kellett rajta gondolkodnia, hogy kitől és miért. Tehát, Isabelle átfordult, valószínűleg ugyanolyan gyilkos pszichopata lett, mint az a japán nő. Nem mintha eddig bármiféle kegyelmet várhatott volna az apja tőle, hiszen kétszer is megkínoztatta. Kétszer… Edward elhúzta a száját. Igen, a lánya kettőről tud, biztosan. A mogult az emlék hatására elő is vette a nosztalgia olyannyira, hogy lesétált a pincébe, ahol az eset történt. Mint egy filmet, úgy látta maga előtt az akkori eseményeket.

Akkor már teljesen biztos volt, hogy Isabelle emlékszik a megrontási kísérletre, pontosan tudja immár, mi történhetett volna, mindezek együtthatójaként, nem palástolta sem az undorát, sem a gyűlöletét.

A lányt már eleve sérülten vitték be a pincébe, mert a fogdmegek némileg már leverték rajta az őket ért anyagi veszteséget. Hiszen Isabelle White teljesen nyíltan állt és nézte, amint az apja verőlegényeinek egy részét letartóztatták. Akik miután ismét szabadlábra kerültek, vadászni kezdtek kenyéradójuk leánygyermekére, hiszen olyan egyértelmű volt, hogy neki köszönhetik a lebukást, mintha kiírta volna a homlokára. Az még inkább meghozta a kedvüket, hogy Edward külön jutalmat is ígért, ha a lányát élve kerítik kézre és a színe elé viszik.

Isabelle tehát, már jócskán meg volt tépázva, amikor a pincében apa és lánya egymás szemébe nézett. A hevesvérű sarj nem igazán mérlegelt, véres nyálával köpte képen az apját és azzal is kísérletezett, hogy belerúgjon. A vastagnyakúak röhögve fogták le, mert hiába volt mozgékony és a testalkatához képest még erős is, ellenük nem volt esélye. Kezdésnek vallatták. Fájdalmas pofonokat, öklösöket kapott, de nem árulta el, hogy honnan szedte az információit. Pedig a mogult és az embereit egyaránt érzékenyen érintették, hogy napvilágra kerültek, mert az anyagi veszteség mellett még erősen büntetendők is voltak a mellékvágányos tevékenységek. Védelmi pénz, a cimborák által némi kábítószer, méghozzá úgy, hogy Brian Morgan még csak nem is sejtette. Innentől kezdve, nem kizárólag csak a zsaruk miatt kellett izgulni, hiszen Morgannek nem kellett sok, a gyanú árnyékára is rámozdult, de hát Edward és Warren ügyesen összerakta a dolgokat. Egy ideig.

Isabelle-t ezen a napon sokat ütötték. Az apja ezt ugyanolyan élvezettel nézte, mint azt, amikor mind a négy gorillája megerőszakolta a lányt. Nem mert beszállni, mert nem akart kockáztatni, hiszen voltak a testőrök között újak is. A régiek tudták, hogy a fiatal, tiltakozó lányok jobban feltüzelik a gazdájukat, mint bármi más, elvégre nem egyszer segédkeztek neki az igényei kielégítésében.

Edward White tehát nézte a történéseket, jól szabott öltönyének a zakóját összegombolta, lévén, szemmel látható volt, hogy számára roppant izgató, amit lát. Az első két testőrnél még vergődött, sikoltozott, sírt Isabelle, a szeme rettegéssel, fájdalommal volt tele, viszont a másik kettőnél már csak hevert, mint egy darab fa. Le sem kellett fogni, a szájáról elfogyott a sikoly, a szeméből eltűntek a könnyek, ahogy a fény is.

Isabelle White-ot eszméletlenül dobták ki az erdei úton a kocsiból. Edward idáig ismerte teljes mélységében a történetet, hiszen senki nem volt, aki elmesélhette volna neki. Maximum maga az érdekelt, aki megesküdött rá, hogy amennyiben módja lesz rá, mindezért megjáratja az apjával a poklot. Ha a mogul ismerte volna a történetet, a tényleges eseményeket, még annál is sokkal jobban tartott volna a lányától, mint egyébként tette.

Amikor igazán rázendített az eső, Isabelle akkor tért magához. A teste minden porcikája meg volt gyötörve, több helyen vérzett is. A szája, az orra, a szemöldöke felrepedt, szerencsére azonban, az orra nem tört el. Ahogy végignézett magán, látta, hogy a combja belső oldala is vérmaszatos, tépett ruhájából gyakorlatilag mindene kilátszik. Az egyik karját képtelen volt mozgatni, utóbb kiderült, hogy eltört, ahogy néhány bordája is. Levegőt is alig kapott még, de már ott megesküdött arra, hogy az apja megfizet ezért. Makacs és hajthatatlan természete hozzásegítette, hogy visszajusson civilizált körülmények közé, a kisváros kórházának információs pultjánál vesztette el ismét az eszméletét. Legközelebb egy hónap múlva ébredt fel, addig művileg altatták, mondván, jobb az úgy neki.

Tényleg jobb volt. A bordái összeforrtak, lassan a kezét is lehetett tornáztatni. A nőgyógyász elmesélte neki, hogy igencsak meg kellet küzdeni azért, hogy megmaradhasson a méhe. Ezek csak a fizikai sérülések voltak, az „élmény” hatására született démonjainak távoltartásához is kellett egy ideig orvosi segítség. Isabelle-t elbocsátották a kórházból és szinte abban a pillanatban el is kezdett „kellemetlenkedni”. Okosan csinálta, immár nem volt egyértelmű, hogy ő áll a történések mögött. Úgy tervezte, hogy ínyencfalatként az apját hagyja utoljára, az erőszaktevőkkel kezdi a bosszút.

Az első áldozata a négyes sorszámú volt, aki alatt akkor már csak feküdt. Akire már semmilyen módon nem reagált. De ez nem tartotta vissza a fickót, így a lány listájára is felkerült. Mert az arcát megjegyezte. Beleégett a tudatába, akár a többié.
Az utca kemény hely, a területei leosztások eléggé egyértelműek. Négyeske éppen Edwardnak vitte a fegyvereket, amikor rajta ütöttek azok, akiknek Isabelle néhány közvetítőn keresztül megsúgta, mi lesz a csomagtartóban és merre megy majd az ipse. A fickónak védekezésre, pláne menekülésre, esélye sem volt.

Hármaskát egy autóbaleset vonta ki a forgalomból, de mivel Isabelle-en kívül is annyi minden volt a rovásán, képtelenség volt valóban kideríteni, hogy a töménytelen mennyiségű rajongója közül ki segített neki megboldogulni.

Ketteske üvöltését Isabelle még hallhatta is, hiszen a mese szerint, lenyúlt némi anyagot, amit az istennek sem akart előadni. Nem csoda, hiszen a fél kilónyi port Isabelle saját kezűleg húzta le a klotyón.

Egyeske Isabelle lelkén száradt, hiszen a lány szőke parókával a fején, felismerhetetlenné sminkelve csípette fel magát vele. Felmentek a férfi lakására, ahol a lényegre térés helyett a lány a fickót az ágyhoz szegezte a tőrével, aztán lemosta a sminkjét, levette a parókáját, majd a felismerés pillanatában fejbe lőtte a gorillát. Bár kacérkodott a gondolattal, hogy ne a kezénél, hanem a farkánál döfje át, inkább nem hagyott egyértelmű nyomot maga után.

Az apjának személyesen adta át az egyértelmű üzenetet, megjelent Egyeske temetésén, levette a napszemüvegét, köpött egyet a koporsóra, kezével pedig pisztolyt utánozva rámutatott az apjára.

Edward White új gorillái – úgy tűnt – teljesen tisztában voltak vele, ki is a lány és üldözőbe vették. Már el is kapták, amikor Marc Northman – a saját akcióját veszni hagyva – Isabelle segítségére sietett és kiszedte a testőrök keze közül.

39. rész: Ál-arcok

Isabelle és Ethan szobára ment, elvégre Clara „engedélyezte”. Előtte Taylor műszeresen átvizsgáltatta a lány szobáját, de nem volt benne sem vizuális, sem audio megfigyelő eszköz. Amint a pár után becsukódott az ajtó, Ross elvetette magát a fotelban, miközben figyelmesen nézte Ms. White-ot. A nő idegesnek tűnt, pedig – egyelőre – egész jól alakultak az események. Lyle Brown a frissen beszerzett, könnyedebb alkoholmérgezése következtében bármit mondhatott, amit akart, senki sem hitt neki. De hála az égnek, nem akart, leginkább mutatkozni sem volt hajlandó. A nagyobb baj továbbra is Mr. Secret, Edward White és az új versenyző, az a bizonyos Larry volt. A lány éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor kopogás hallatszott az ajtaján. Taylor a füldugóban közölte, hogy Rebecca Anderson áll a küszöbön, így hát Ross ledobta magáról a pólót, Isabelle pedig teljesen levetkőzött és magára tekerte a takarót. A férfi összekócolta társa haját, aztán a sajátját is, majd a takarót magán tartva, a nő ajtót nyitott.

Beccának elállt a szava mellett a lélegzete is, hiszen elég sok mindenre számított, de a látványra, amely elé tárult, nos, arra nem. „Elisabeth Jenkins” csillogó szemmel, kócos hajjal, kipirult ajkakkal, a borosta apró szúrásainak nyomával a nyakán és a vállán nyitott ajtót, egy szál takaróba burkolózva. Nem beszélve a félig mögötte álló pasasról, aki bizony, bizsergetően jól nézett ki. Fagyos pillantású, kék szeme hidegen villanva, nem hazudott arról, hogy a pokolba kívánja azt, aki megzavarta őket és ezt alátámasztotta, amikor tengermély hangján megszólalt:

– Még egy gardedám, bébi? Tőle is engedélyt kell kérned?

– Nem – szólalt meg Isabelle. – Bocs, Rebecca, de ha nem halaszthatatlan, akkor inkább később beszéljünk.

A pasas elvigyorodott, nevetőráncai határozottan szimpatikussá varázsolták az imént még bosszús arcát, amikor a megdermedt, küszöbön szobrozó Ms. Andersonnak címezte a mondandót:

– Ha időben a szobámban akarok lenni a társammal, amikor meghozzák a kütyüt, akkor bele kell húznunk a témába, úgyhogy nem tartóztatjuk, kedves Becca. Ezt az ínycsiklandozó falatot most már gyorsan felfalom, de ahogy kinéz – fordította maga felé Isabelle arcát Ross, – majd, ha végeztem az üzlettel, ráérősen is végigkóstolom – csókolta meg mohó vággyal a lányt Ethan.

Ms. White odaadóan, partneréhez hasonló hevességgel viszonozta a csókot és mindketten gondosan ügyeltek rá, hogy mielőtt Rebecca orra előtt becsukódik az ajtó, még láthassa, ahogy Isabelle meztelen testére simul Ethan Ross keze.  

Miután Ben közölte, hogy tiszta a levegő, a lány bevonult a fürdőbe és felöltözött. Miután visszament, Ross nem húzta az időt, elmondta, amit tudott:

– Tehát. Mint azt mindketten tapasztaltuk, Secret barátunk roppant óvatos. Még te sem találkoztál vele személyesen, és a saját buliján sem jelent meg. Elvileg. Bennek nem csak az volt a dolga, hogy támadási parancsot adjon, ha szükséges. Sokkal inkább az, hogy megpróbáljuk megtalálni a fickót. Patrick kamerája és az enyém minden pofát felvett, így Taylor ráereszthette az arcfelismerőt a képekre. Secret tényleg nem volt ott, mert mindenki az, akinek mondja magát. Apádat a limuzin nem vitte messzire, csak egy irodaépülethez. Nyilván, Edward White sokkal kevésbé értékelte a pasas humorát, mint mi, ugyanis az ingatlan az apádé. Ellenben, nincs az ott történtekről egy kockányi képünk, vagy egy pisszenésnyi hangunk sem. Viszont, a továbbiakból az következik, hogy a faterod olyan szinten összecsinálta magát, hogy immár bármire képes. Beszélt Larry Morgannel, és mint azt már említettem, ama figura nem azonos azzal a Larry Morgannel, akinek a nevén van Clara háza. Tehát, nem az a Larry vegetál kórházban, aki érdekelhet minket. Az már csak hab a tortán, hogy a kedves papa felhívta kedvenc golfpartnerét, a polgármester urat, hogy a segítségét kérje ahhoz, hogy a belügyminiszterrel egy magánbeszélgetés erejéig összefuthasson.

– Az én szempontomból nem hangzik valami jól.

– Valóban nem – értett egyet a lánnyal az ügynök. – Mert, ha az apád meg lett fenyegetve, amitől kellőképpen össze is csinálta magát, igyekszik majd a bőrét menteni. Tartok tőle, hogy ő ismeri Mr. Secretet, és akár fel is adja, ha az élete múlik rajta. Ez pedig már az a mérték segítségből, amely a vádalku mellett, akár tanúvédelmet is érhet.

– Tudom – válaszolta sóhajtva Isabelle. – De ezen ráérünk akkor filozofálni és megkeresni rá a megoldást, ha bekövetkezik. Most haladjunk szépen, sorjában. Intéztél valamit azzal kapcsolatban, amit kértem?

– Igen, felhívtam Johnt. Megígérte, hogy összeszedi a kapcsolatait és hamarosan jelentkezik.

– Szuper. Kösz, Ethan.  Most pedig, menj nyerni! Utána bulizunk egyet, kettesben is.

–  Ha már Rebecca Andersonnak is megígértem… – vigyorodott el a pasas, majd ügyelve a látszatra, a ruháját igazgatva, sietősen távozott a szobából.

A valódi Larry Morgan telefonszáma nem igazán forgott a köztudatban, több okból is. Ezzel Edward White tisztában is volt, de úgy érezte, nincs más választása. A régi törzshelyükre beszélték meg a találkozót, és még véletlenül sem hangzott el a hely neve a rövid, célratörő telefonbeszélgetés során.

Edward Hammonddal kettesben kocsikázott a helyszín közelébe, majd a személyi testőrt az autóban hagyva, magához vette a pisztolyát – már csak azért is, hogy ne legyen teljesen védtelen. Azért ment, mert szövetségest keresett, segítséget remélt, de azért mégiscsak nagyobb biztonságérzetet adott neki, hogy ott lapult a zsebében a fegyver. Azt is tudta, hogy, Larryvel szemben ennek nincs jelentősége, pedig Edward egyáltalán nem misztifikálta egyik Morgant sem, hiszen bőven elegendő volt a jócskán bevésődött, személyes tapasztalat. Az idősebb Morgan – azaz Hishida Kazuhiro – jakuza volt, ahogy a fia is, méghozzá, egy klán feje. Larryben nem csörgedezett ázsiai vér, White-nak meggyőződése volt, hogy ezért is lehet jobban szót érteni vele, mint a fiával.

A két férfi örömmel üdvözölte egymást, hiszen négyszemközt voltak, senkinek nem kellett megjátszania magukat ilyen-olyan okok miatt. Larry kitöltött szakéval várta Edwardot és roppant szívélyesnek tűnt. White szívéről egy szikla gördült le, hiszen az idősebb Morgan mosolya azt mutatta, nincs tisztában az elmúlt órák történéseivel.

Miután megitták a szakét, Larry szólalt meg elsőnek:

– Úgy sejtem, nem feltétlenül csak inni akartál velem, Edward.

– Így van – ismerte el a mogul. – A segítségedet szeretném kérni.

– Hallgatlak – bólintott a másik férfi.

– Nagyon úgy tűnik, hogy magamra haragítottam a fiadat. Szeretnék néhány tippet kapni arra, hogyan békíthetném meg, hiszen az üzlet jól működik, csak bizonyos események kissé összekuszálták a dolgokat. – Edward White a komoly helyzet ellenére is elmosolyodott és tovább folytatta: – Az ujjperces engesztelést kihagynám a repertoárból, úgyhogy inkább azt mondd, mi van helyette?

Patrick Hammond mindeközben határozottan élvezte a mogul öltönyének gallérja alá rejtett, gombostűfejnyi lehallgatókészülék által közvetített hangjátékot, pedig még csak a bevezetésnél tartott a megbeszélés.

Larry Morgan hangja még mindig segítőkészen csengett, amikor megkérdezte:

– Mi történt?

White néhány pillanatig hallgatott, majd mély sóhajjal kezdte a választ:

– Kerestettem a lányomat, mint tudod. Igénybe vettem Oliver Black segítségét is. Majdnem infarktust kaptam, amikor Oliver közölte, Isabelle nála problémamegoldó. Tényleg nem tudtam, hogy mit csináljak, a lányom pedig már az üzletfeleim körében is tisztogatott. Black közölte, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha szép szóval hatnék a gyerekre és ő pedig kilépne. Isabelle nem volt erre hajlandó. Könyörögtem neki, hiszen tudtam, hogy célpont lett belőle és a többiek nem fognak kegyelmezni, ha elkapják. Majd megszakadt az atyai szívem, hiszen éppen, hogy megtaláltam, máris az elvesztése fenyegetett. Black azt mondta, megpróbál másként segíteni, ha már a gyermekem nem hallgat a szép szóra. Én féltettem, hiszen mégiscsak veszélyben volt az élete minden egyes ilyen alkalommal, de Oliver közölte, hogy a mentora, Northman a legjobb, ne aggódjak. Tényleg több akciót elszúrtak, de azért nagy nehezen általában kievickéltek belőle. Ez odáig fajult, hogy Isabelle – mivel nem a teljes igazságot tudta meg – megharagudott rám és persze Blackre is. Azt hitte, hogy meg akarom öletni – nem is tudom, hogy juthatott eszébe! Mire észbe kaptunk – Oliver és én – a lányom a mentorával együtt lelépett. Oliver Black tajtékzott, mert ilyet az emberei nem tehetnek büntetlenül és közölte, hogy kénytelen hajtóvadászatot indítani ellenük. Én is a nyomukra uszítottam az embereimet, mert előbb akartam megtalálni őket. Igen, bevallom, nem szóltam Briannek. De meg kell értened Larry, Isabelle a lányom, a vérem!

– Megértelek, Edward. Szerintem, Brian is megértené, ha elmondanád neki.

– Már nem hallgat meg, Larry. Azt hiszi, hogy magáncélokra használtuk Oliverrel a problémamegoldókat.

– És nem?

– Részben igen, megtettem! Meg is kaptam érte a büntetésemet, mert Kimyt Brian… – csuklott el a mogul hangja. – De Isabelle a lányom! Szeretem! Az életemet is odaadnám érte! Végre megtaláltuk egymást, nem veszíthetünk újra! Segíts! Larry, kérlek! Tudom, hogy nem vagytok jóban, de hát mégis az apja vagy! Biztos vagyok benne, hogy meghallgatna!

– A rossz hír az Edward, hogy Kazuki, azaz Brian az ojabun. Igaz, hogy az apja vagyok, de sem családi, sem üzleti ügyben nem vonhatom kérdőre a senseit. Ez egy olyan hagyomány, amelyet nem szeghetek meg, még én sem. Szeretném azonban, ha tovább mesélnél, hiszen ez a problémáknak még csak az egyik része lehet, bár tudom, hogy Brian már csak emiatt is őrjöngene. Szereti, ha minden olajozottan működik, hiszen mindketten rengeteget dolgoztunk azért, hogy így legyen.

– Tudom, hiszen együtt indítottuk az egészet. Ahogy te mondtad, az egyensúly üzletét. Hatalmas elismerés, hogy a fiaddal is együtt dolgozhatok. Éppen ezért fáj, hogy már nem bízik meg bennem. Helyre szeretném hozni, amíg lehet.

– Tudod, Edward, az őszinteség mindig a lehető legjobb megoldás. Brian keménykezű vezető, talán még nálam is sokkal keményebb. Emlékszem, hogy amikor megismertelek, friss házasok voltatok Barbarával. Gyönyörű nő volt és úgy látom, Isabelle lassan a megszólalásig hasonlít rá. Tudom, hogy imádtad az első feleségedet és rettenetesen összetört, amikor elveszítetted őt. Úgy sejtem, hogy Kimberly csak egy kétségbeesett kísérlet volt, egy szép nő, akitől azt remélted, betölti azt az űrt, amelyet Barbara hagyott.

– Igen – nyelt egyet White. – Kimy elvesztése is fáj, de Barbaráé még hosszú évek múltával is sokkal fájóbb.

Morgan arcáról néhány pillanatra eltűnt az együttérzés, amikor válaszolt:

– Egy jó ideje érzelmi húrokat pengetsz és reménykedsz benne, hogy veled tartok, hiszen némi párhuzam, hasonlóság van a sorsunkban. Például az, hogy a gyermekeink a maguk életét élik. Egy olyan életet, amelybe majdnem belehal az apai szív.

– Igen, tudom, emlékszem rá – sietett megértő lenni a mogul – Mizuki, Kazuki és a közted lévő ellentét.

– Így van. Ma sem értek egyet azzal, hogy Mizuki ezt az utat választotta. Tudta, hogy nem lehet jakuza, hiába vér szerinti családtag. Nőnek született, ezzel nincs mit tenni. Erre a bátyja, ahogy ojabun lett, maga mellé vette, kiképezte.

– Még mindig nem lehet könnyű ezzel együtt élned, barátom.

– Valóban nem az – vett mély lélegzetet Larry Morgan, majd kevésbé érzelmes hangon folytatta: – Elgondolkodom rajta, hogy mit tehetnél. Ha van valamiféle ötletem, megkereslek. Tudom – fojtotta Edward White-ba a szót a másik férfi – nincs rá sok idő.

– Köszönöm – állt fel Isabelle apja, majd elbúcsúzott korábbi üzlettársától és elment.

Miután becsukódott mögötte az ajtó, a másik helyiségből besétált Brian Morgan, megállt az apjával szemben és megszólalt:

– Félelmetes, hogy még a halál árnyékában sem képes őszinteségre. Olyan átéléssel hazudozott, hogy szerintem, már ő is elhitte.

– Változtatott volna valamin, ha igazat mond? – nézett csodálkozva a fiára Larry.

– Igazad van, nem.

– Forog a gyomrom ettől a patkánytól – jegyezte meg Kazuhiro. – Miért hagyod még életben?

– Mert nem rettegett még eleget, azért. A legszívesebben fognék egy valódi patkányt, beletenném egy fémvödörbe, Edward White meztelen altestét pedig beleszorítanám úgy, hogy az állat ne kapjon levegőt. A feljegyzések szerint, 75/25 arányban, a patkány szokott nyerni és túlélni.

– Életösztön, fogak, karmok, harciasság. De sajnos, túl keleti módszer.

– Igen, az. Én pedig a végleges megoldásaim mellé ritkán rakok névjegykártyát, amit alá is írtam.