6. rész: Életem az életedért!

Ha nem is vidáman, de tettrekészen kezdődött a reggel White és Northman számára. A férfi, a felhangzó kopogásra visszabújt az ágyba, fegyvere a takaró alatt az ajtóra irányult. A lány gúnyosan elmosolyodott, és mielőtt szabadot kiáltott volna, ő is magára húzta a takarót. Az engedély után két szobalány két megrakott tálcát egyensúlyozva lépett be a szobába, kedvesen elmosolyodva jó reggelt kívántak és villámgyorsan kimentek. Marc kérdőn nézte a lányt, ő pedig válaszolt a fel nem tett kérdésre:

‒ Nászutasok vagyunk, édes. Már tegnap este megszerveztem, hogy itt reggelizhessünk. 

‒ Nem rossz - mormogta a pasas, miután kikászálódott az ágyból, és fegyverét újból bebiztosította. - Eszünk, mert azt muszáj, de nem megyünk ki az étterembe. Egyrészt így sokkal kevesebben fognak emlékezni a fizimiskánkra, másrészt nem szúr szemet a gyönyörűen megégett kezem sem. Jó cucc ez az aloe vera, egész tűrhetően tudtam aludni, miután bekented. Köszönöm, Isabelle!   

‒ Szívesen! Mielőtt megkérdeznéd: pénzt is loptam, úgyhogy, amíg tart, kápéval tudunk fizetni mindenhol. 

‒ Ügyes kislány! - dicsérte meg Marc a lányt.

‒ Remek mestertől tanultam, miután kirángatott a fertőből, és a már meglévő képességeimet megcsiszolgatta. 

Northman nem válaszolt, csak töltött magának egy bögre kávét, és miközben itta, a térképet nézegette. A lány melléült az asztalhoz, és eltervezték az útvonalat. Megállapodtak abban, hogy a pénzszerzés mellett információt is megpróbálnak gyűjteni, miközben nászutas párt alakítanak - már amikor muszáj. 

Több napos út állt előttük,  de már az első estére fogytán volt a pénz, amit Isabelle-nek sikerült ellopnia a motel szuvenír boltjának kasszájából. A benzin sokat elvitt, míg elértek a legközelebbi olyan városig, ahol Marc-nak voltak kapcsolatai. A férfi hangulata még ingadozóbb volt, mint általában lenni szokott. Hol rideg közönnyel, hol pedig gondoskodva fordult a szintén sérült tanítványa felé. S bár Isabelle megértette fájdalmát Carmen elvesztése miatt, mégis nehezen viselte. Amint elfoglalták az aznapi éjjel szálláshelyüket, és kibontakozott álférje karjaiból, lelépett, pénzszerzés okán. Esze ágában sem volt a szobában ücsörögni, míg mentora felkeresi azokat, akik információkkal szolgálhatnak. Helyette nyakába vette a várost, és szinte menekülve hagyta ott a szigorú tekintetű főnökét. De hogy a szürkés-kék szempár vagy a lelkét mardosó bűntudat űzte utcáról-utcára, abban nem volt biztos.

Felelősnek érezte magát Carmen halála miatt. Ha Marc nem kezeskedett volna érte, még most is élhetne. Tudta jól, akárcsak mentora, még ha egyikük sem mondta ki. Ahogy azt sem, a fő célpont mindvégig ő volt. Kétszer próbálták már eltenni láb alól, akció közben, de Northman mindannyiszor a segítségére sietett. Megvédte őt, kiállt mellette, így most ő is céltáblát kapott a fejére. 

Miatta. Isabelle miatt.

Dühösen fújta ki a levegőt, ahogy bekanyarodott a sötét utcába, majd a szemeteskonténerek takarásában feltörte a ruhabolt hátsó ajtaját. Pár pillanat alatt kiiktatta riasztó- és kamerarendszert, így bőven volt ideje összeválogatni a szükséges holmikat. Vigyázva, hogy ne kerüljön közel a kirakathoz, átöltözött és megtömött két hátizsákot. Miután végzett, és bezárt maga után, a két táskát gondosan elrejtette, majd azok nélkül indult pénzt keresni.

Hamar megtalálta a tökéletes célpontot egy fiatal, gazdag pár személyében. Az agyonfestett, hidrogénezett hajú nő épp valami táskáról áradozott férjének, mire az nagyot sóhajtva célozta meg az egyik automatát.

‒ Nem, továbbra sem adom neked a hitelkártyámat - szögezte le a pasas, majd nője kezébe nyomott egy köteg bankjegyet. - Ennyi van! Most pedig indíts, haza akarok érni a meccsre!

‒ Imádlak, drágám! - bazsajgott a szolárium cica, maga után húzva morgó hitvesét.

Isabelle jócskán lemaradva követte őket, ugyanis hamar észrevette, nem ő az egyetlen, aki kiszúrta őket. A kapucni mögé rejtőzött alak pár lépéssel előtte haladt, mindkét kezét zsebre rakva, de White könnyedén kivette a pisztoly formáját. A plázához egy aluljárón keresztül vezetett az út, amely a késői óra miatt kihalt volt. Ugyanakkor bármikor feltűnhetett egy járókelő, vagyis gyors munka várható. Isabelle lemaradt és elbújt, amíg mindhárman el nem tűntek, az aluljáró lépcsőjén. Előhúzta pengéjét, arca elé igazította a frissen szerzett kendőt és futni kezdett. 

Jól ismerte az ilyen akciók ütemét, így mire leért a lépcsőn, a fickó már minden pénzt és értéket összegyűjtött egy zsákba a reszkető párostól. Hangtalanul szelte a penge a levegőt és egyenesen a támadó torkába fúródott. A nő rémülten felsikoltott, akárcsak a férje, de Isabelle nem lassított. Futtában kapta fel az elejtett zsákot és húzta ki a tőrt a fickóból, akinek vére gazdagékra spriccelt. Ezután White még gyorsabb tempóban szedte a lábait, és meg sem állt, amíg biztonságos helyre nem ért. Tőrét letörölte a kendőjével, amit el is dobott, majd több irányban is kitérőt téve sétált vissza a két hátizsákért.

Egyre csak azon járt az agya, hogy kinek szúrhatta annyira a szemét? Nem volt rá panasz soha, példás tanuló volt, minden vizsgán elsőre átment. Nem csak Marc, de a tanács is elégedett volt vele, gond nélkül elvégezte a rábízott feladatokat, legyen az akár ölés, zsarolás vagy csak figyelemelterelés. Semmi gond nem volt, egészen az utolsó előtti bevetésig, ahol kis híján otthagyta a fogát. Mi változott? 

A táskákhoz érve átszámolta a pénzt, ami sokkal több volt, mint remélni merte. Az ékszerekkel nem foglalkozott, azokat bevágta az egyik konténerbe. Már hajnalodott, mire visszaért a motelbe, de Marc-nak még nyoma sem volt. Nem kapcsolt villanyt, csak ledobta a holmikat az ágy mellé, a pénzt pedig a kopott huzatú takaróra. Erős késztetést érzett, hogy felmarkolja a felét és lelépjen. Megtenné, ha biztos lenne abban, hogy így megmentheti Marc életét, de a tanács kiszámíthatatlan volt. Akárcsak az a személy, aki Isabelle szerint a halálát akarta.

Egyetlen ember volt ugyanis, akinek volt elég hatalma és befolyása ahhoz, hogy meggyőzze a tanácsot az ő likvidálásáról. Az a valaki, aki már annyiszor próbálta megölni őt. Sikertelenül. Utoljára akkor, amikor mentora maga mellé vette. Northman először büntetésnek szánta, még ha látta is lányban a tehetséget. Nem tudta, hogy valójában megmentette az életét. 

Isabelle-nek nem kellett tovább gondolkoznia, magához vett némi pénzt és kilépett az ajtón.

5. rész: A menekülés

Isabelle a földre esett, és egyetlen végtelen pillanatig azt hitte, Marc valóban lelőtte őt. De a nehézlégzést nem a szívébe fúródó golyó, hanem a férfi ránehezedő teste okozta. Pillantása találkozott a szürkés-kék szempárral, és minden a helyére kattant, mintha csak üzemmódot váltott volna az agya.

Újabb lövések hangzottak fel, átlyukasztva több helyen is az olcsó hotelszoba falát, beborítva őket tapétadarabokkal. Mentora a testével takarva húzta be őt az ágy mögé, majd Isabelle érezte az ujjai közé csúsztatott pisztolyt. A földön lapulva várták a golyózápor végét, ám akkor egy kézigránát repült be az ablakon. Egyszerre mozdultak az ágymatracért és épp az utolsó pillanatban sikerült magukra rántani, mielőtt a fülsüketítő robbanás ripityára zúzta volna a helyiséget.

Egymás után léptek be a füstölgő romok közé a talpig feketébe öltözött fegyveresek. Csizmáik alatt ropogtak a törmelékek, egyre közelebb és közelebb. Isabell csuklója köré ujjak szorultak, mire Northmannel együtt ugrott fel, lelökve magáról az elszenesedett ágybetétet és célba vette a hozzá legközelebb álló fickót. Egyetlen pontos lövés a sisak és a ruha gallérjának találkozásához, és máris spriccelt a vér. Nem várta meg, míg a hulla a földre zuhant, már fordult is a másik felé.

Marc keze ugyan megégett a robbanás okozta tűzben, a fájdalom mégsem hátráltatta. Egymás után hullottak el támadói Glockjától, miközben fél szemmel Isabelle-t figyelte. Még a halál közelében is élvezettel nézte a nőt ölés közben, aki abban a pillanatban hajolt le és kapott fel egy gépfegyvert az egyik halott pasas mellől. Vékony ujja a ravaszra siklott és már sorozta is a kidőlt ajtón belépőket. Miután Northman tára is kiürült, követte a nő példáját, és a szerzett fegyverrel tört utat magának az utcára, ahol még mindig egy tucatnyian támadtak rá.

Oldalra vetődve tért ki a golyók elől, gurulás közben kioldva a kézigránátot, majd a tömeg felé hajította. A robbanás nyomán lángcsóvák csaptak az ég felé, betörtek az ablaküvegek és jó néhány autó riasztója is beindult.

– Isabelle! – kiáltotta el magát Marc, és felpattanva a földről az egyik épen maradt gépjármű felé kezdett rohanni.

Éppen beindította a motort, amikor a nő beesett mellé az anyósülésre. Csupasz lábai feketék voltak a koromtól, míg pólóját hatalmas vérfoltok borították.

– Jól vagy? – kérdezte tőle Northman, mire Isabelle bólintott.

Marc ekkor felbőgette a motort, füstölgő gumikkal kikanyarodott az útra, majd rátaposott a gázra. Pillanatok alatt ötödik sebességbe váltott, és több mint kétszázzal repesztették végig a pályán.

– Kik..voltak…? – nyögte rekedten a nő.

– Még nem tudom – felelte rá sem nézve a férfi.

– Értem?

– Inkább értünk.

– Miért? – folytatta a faggatózást Isabelle, de mentora nem válaszolt. – Marc – ragadta meg a karját, mire a férfi felsóhajtott.

Isabelle-nek feltűnt, hogy Northman háza felé száguldanak. A férfi égett keze erősen markolta a sebességváltót. A ház sötét volt, amikor megállt előtte az autó. Marc csak egy pillantást váltott a lánnyal, aki már ebből is tudta, hogy mi következik. Kibiztosította a zsákmányolt géppisztolyt és a hátsó ajtóhoz indult. A férfi elölről ment be a házba. Teljes sötétség volt, egy nesz sem hallatszott. Northman ért először a hálószobába. Carmen az oldalán feküdt, testének körvonalai tisztán kivehetőek voltak az ablakon beszűrődő holdfényben. Úgy tűnt, a nő nyugodtan alszik, de ahogy a mozdulatlan alakot nézte, Marcot egyre inkább a hatalmába kerítette a balsejtelem. Nyelt egyet, odalépett az ágyhoz és megérintette a nőt. Carmen bőre hideg tapintású volt, a férfi sóhajtott egyet és felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló kislámpát. A vértől tocsogó lepedőn elrendezett pózban feküdt az összevissza vagdalt test, Northman bénultan bámulta a felületes, mégis nagy fájdalmat okozó sebeket, aztán a tüdőt átszúró, végzetes döfést. A fodrász által gondosan kócosra igazított haj a kín verejtékétől összetapadva simult a nő fejére. Arcán látszott az utolsó pillanatok fájdalma. Marc átvizsgálta, majd a takarót visszahúzva, letakarta a holttestet. Isabelle megdöbbenve, leeresztett fegyverrel állt mögötte. A férfi határozottan, mégis gépiesen mozogva ment át a nappaliba, magához vette a tabletet, és rácsatlakozott a ház kamerájára. A négy feketeálarcos a felvételen rögzített idő szerint ugyanakkor hatolt be az épületbe, amikor Marc odaért Isabelle szállodájához.

A tanítvány a férfi válla fölött nézte, ahogy a behatolók nesztelenül körülvették az ágyat és kirángatták onnan Carment. A nő védekezett, kiosztott néhány ütést és rúgást, de aztán legyűrte a túlerő. A támadók leszaggaták róla az alváshoz viselt, kényelmes pólót, a kamera látószögébe vitték, és módszeresen elkezdték kínozni. Nem akartak semmit megtudni tőle, teljesen tisztán látszott a szándék. Nem volt különösebb bajuk Carmennel, ő csak egy eszköz volt. A félreérthetetlen üzenethez a teste a levélpapír, a vére pedig a tinta.

Marc dermedtnek látszott egészen addig a pillanatig, amíg Ms. White a vállára nem tette a kezét. A férfi felnézett rá, a nő pedig az ajtó felé biccentve jelezte, ismét látogatóik vannak. Northman villámgyorsan elmentette a videót, a nadrágja derekába tűzte az eszközt, és bevitte a lányt az egyik gardróbnak tűnő helyiségbe. Kinyitotta az ablak melletti szekrényt, a hátsó borítást félretolta és beütött egy kódot. A másik falon megmozdult egy tolóajtó, amely mögött állványon fegyverek álltak, illetve a polcon néhány golyóálló mellény és hátizsák hevert. Northman intett Isabelle-nek, aki felkapott egy mellényt és teletömött fegyverrel, lőszerrel egy hátizsákot is. Mentor és tanítványa teleaggatta magát fegyverrel, majd elindultak kifelé.

A lány fel volt rá készülve, hogy ismét véres rendet vágnak a támadóik között, ezért úgy helyezte el a fegyvereket is, hogy kézre essenek, mégse akadályozzák se a mozgásban, se pedig a lövésben. Elég volt mentorára néznie ahhoz, hogy lássa, pillanatnyilag csak arra a feladatra koncentrál, hogy kijussanak, minden mást félrerakott. A gyászt, a dühöt és a bosszúvágyat is. A tanítvány meglepve konstatálta, hogy Marc nem a támadók felé indul, hanem lopakodva az oldalsó kijárathoz tart. A férfi óvatosan kinyitotta az ajtót, és úgy távoztak a házból, hogy sem a bentiek, sem a kint őrködők nem vették észre. A nővel a nyomában, Northman egy távoli autóhoz kúszott, feltörte és szorosan az üléshez lapulva elővett egy távirányítót. Az első gombnyomásra lezuhant a ház minden nyílászárójára egy rácsszerkezet, és öt másodperc múlva felrobbant az egész épület.

A kint maradt néhány feketeálarcos az épület felé rohant, a két üldözött pedig előkapta a fegyverét, és leszedték őket, mint az agyaggalambokat szokás.

Az utolsó elhulltával Marc Northman indított és elhajtott. Nem akarván veszélybe sodorni a csoportja többi tagját, illetve rokont, barátot, ismerőst, olyan ismeretlen úti célt választott, ahol egy ideig észrevétlenül meghúzhatják magukat.

Fél nap száguldás után Isabelle átvette mentora helyét a kormány mögött. Már sötét éjszaka volt, amikor megálltak egy motelnél. Northman félmeztelenül, az ágy szélén ült, az arcát a tenyerébe hajtotta, és visszagondolt az elmúlt harminchat óra eseményeire. Összerezzent, amikor az ajtó kinyílt, megfordult és kezében a fegyverrel, a belépőre célzott.

– Csak én vagyok – szólalt meg csendesen Isabelle, aki suttogva már egész tisztán tudott beszélni.

– Hol voltál? – förmedt rá a férfi, aki a zuhanyzás után üresen találta a szobát.

– Szereztem ezt-azt – mutatott fel egy megtömött nejlonzacskót, miközben mentorához sétált.

– Mégis, hogy szerezted? – pillantott végig Northman a nőn lévő új ruhákon.

– Loptam – felelte egyszerűen Isabelle, majd letérdelt a főnöke elé és a szatyorból elővett pár ruhaneműt. – Tudod, ahhoz is jól értek.

– Észrevehettek volna – morgolódott tovább Marc, és a pisztolyt maga mellé rakta az ágyra.

– Engem sosem kapnak el.

– Csak én.

– Ezért vettél magadhoz – eresztett meg egy halvány mosolyt a nő. – Akárhogy is, erre most szükség volt – mutatott fel egy kék tégelyt, melyre nagy betűkkel volt ráírva: aloe vera.

– Ezért nem kellett volna kockáztatnod! Ha megláttak…

– De nem láttak meg! – vágott Northman szavába Isabelle. – A sebed pedig elég csúnya – csavarta le a doboz tetejét, majd magához húzta a férfi sérült karját.

Gyengéden végigkente a hűsítő gélt Marc megégett bőrén, aki rezzenéstelen arccal meredt tanítványára. Elnézte annak finom mozdulatait, a koncentrálástól enyhe ráncokba szaladó homlokát, és melegség járta át fagyos, bosszúra szomjazó szívét.

– A te combod is megégett – törtek ki belőle önkéntelenül a szavak.

– Semmi komoly, ne aggódj! – simított végig utoljára a tűzpiros bőrön Isabelle, majd elengedte a férfi kezét.

– Mutasd! – utasította Northman, mire a nő felpillantott.

Pár másodpercig csendben néztek egymásra, majd Isabelle nagyot sóhajtva felállt és letolta újonnan szerzett farmerjét a főnöke orra előtt. A szürkés-kék szempár összeszűkült, de nem csupán seb körvonalait mérte fel.

– Mondtam, hogy nem nagy ügy – szólalt meg Isabelle és már nyúlt a nadrágjáért, de Marc elkapta a kezét, hogy megállítsa.

Ezúttal ő mártotta ujjait a zöldes színű gélbe és kente be a nő szintén forró, vöröslő bőrét. Miután végzett, visszacsavarta a dobozra a tetejét és a kezét nyújtotta a tanítványának.

– Bújj ki a nadrágból és feküdj ide mellém!

Isabelle szó nélkül engedelmeskedett, majd miután elhelyezkedett, keze ügyében a fegyverével ő is, Marc lekapcsolta a kislámpát.

Sokáig feküdtek némán, mozdulatlanul, de egyikük szemére sem jött álom. Végül a nő törte meg a csendet:

– Sajnálom, ami Carmennel történt – fordult a férfi felé a sötétben, kezét az övébe kulcsolta.

– Nem a te hibád, és bosszút fogok állni érte – ígérte csendesen, mégis dühvel telve Northman.

– Tudom. Én pedig segítek neked – szorította meg erősebben Isabelle az őt tartó kezet.

– Kénytelen vagy – felelte mogorván Northman. – Hirtelen fontos és sürgős lett, hogy kiirtsanak, mindkettőnket. Nem tudom megmondani, hogy mióta volt poloska a mobilomban. Ahogy annak a logikáját sem értem, hogy miért fenyegetőzött az elnök és csikarta ki belőlem a kezességet, ha most itt tartunk?

– A tégla egészen pontosan egy olyan ember, aki tudott az akcióinkról. Az egy jó kérdés, hogy a csoport tagja-e, vagy valahol a parancsosztogató szinten kell keresni? Az biztos, hogy útban vagyunk, mindketten.

– Az első elbaltázott akció majdnem az életedbe került. De kiügyeskedted magadat a kutyaszorítóból, bár azért pakoltunk alád némi segítséget, ez is tagadhatatlan. A másodiknál már biztosra akartak menni, csak hát Jones mégis csak pasasból volt, aki a veszély ellenére, azért az izgalmas nőt is meglátta Laurine-ben. A fedezetedet adó mesterlövész nem lőtt, ellenben te mégis végrehajtottad a feladatodat. A köreinkben köztudott volt, hogy Carmen akarja Warren Jones skalpját, mégis megkapta a parancsot, hogy engedje át nekünk. A rohadt életbe, csak a kérdőjelek szaporodnak, ahelyett, hogy már valami fény derengene!

– Próbáljunk aludni valamennyit, hogy tisztább fejjel, pihentebben tudjunk agyalni reggel!

– Igazad van, ez most tényleg nem segít – sóhajtott egy nagyot a férfi. – Van egy cimborám. Ügyes srác, és cseppet sem ijedős. Információt és fegyvereket is szerezhetünk tőle.

– Bízol benne?

– Mint magamban. Mint benned.

– Akkor jó, az elég – mosolyodott el jól hallhatóan Isabelle, kényelmesen elhelyezkedett az ágyon és perceken belül már aludt is.

Northman egy ideig hallgatta tanítványa légvételeinek hangját, majd őt is legyőzte a kimerültség.

4. rész: Ölj meg, ha mersz!

Carmen szépen megterített, hiszen ünnepszámba ment, ha együtt tudtak lenni. Az pláne, ha volt idejük együtt enni is. A lány az ételt viszont megrendelte, mert semmi kedve nem volt akció utáni levezetésként főzőcskézni. Marc megígérte, hogy rácsörög, ha végzett, hiszen Isabelle után a csapathoz is szándékozott néhány keresetlen szót szólni. Ennek okán igazán nem volt nagy kunszt időre megmelegíteni az ételt. 

Az Audi dízelmotorjának hangja már néhány perce elhalt, mire a férfi belépett az ajtón. Carment sem dicsérte meg a felettese, viszont a jól értesültek azt rebesgették, hogy Northmant maga a tanács elnöke hívta fel. Az pedig a semminél is kevesebb jót jelentett.

Marc elmosolyodott, hiszen nem akarta megbántani azzal a barátnőjét, hogy nem ül le az asztalhoz. Holott valójában semmi kedve nem volt enni, de főként evés közben beszélgetni nem akart. Carmen nem is erőltette, hiszen tudta, ha a férfi nem akar beszélni róla, akkor nem is fog. 

A lány evés után leszedte az asztalt, bepakolt a mosogatógépbe és megengedte a fürdővizet Northmannek. A férfi a sötétben, az eresz alatt üldögélt, a kezében whiskys poharat forgatott. Látszott rajta, hogy nem pihen, hanem igencsak jártatja az agyát, és a megoldáson töpreng. 

‒ Gyere, édes, megengedtem a vizedet - simította a pasas poharat tartó kezére az ujjait a nő. 

‒ Köszönöm - nézett fel Marc, lehúzta az italt, elfintorodott és barátnőjét kézen fogva, bement a házba. 

Carmen már éppen ki akart menni a fürdőből, amikor Northman megfogta a kezét:

‒ Gyere te is, szépségem! 

A lány mosolyogva engedett le a vízből, hiszen azt egyedül Marcnak szánta, kettejüknek magas lett volna a vízszint. 

Hamarosan, a hátával a párja mellkasának dőlve, jóleső sóhajjal merült el a közel csípősen meleg vízben. Mindkettőjük bőre kipirult a melegtől, de határozottan élvezték a relaxálást. Marc - mintha lényegtelen momentum lenne, - jegyezte meg: 

‒ Kezességet vállaltam érte.

‒ Miért? - tette fel az egyszavas kérdést a nő.

‒ Mert csapdába csalták, nem tehet a kudarcról. Sőt, erős a gyanúm, hogy az előzőről sem tehetett. 

‒ De... - harapta el a mondandóját a lány.

‒ Tisztában vagyok vele, hogy mit jelent - szorította meg barátnője kezét Northman. - Ne aggódj!

‒ Féltelek - fordult szembe a férfival a nő. - Ha elszúrjátok… 

‒ Nem szúrjuk el. Bízom benne. Azt is tudom, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy kimásszunk a slamasztikából. 

‒ Én elsősorban benned bíztam már akkor is, amikor átengedtem az akciót - felelte sóhajtva Carmen. - Isabelle…, tudom, elég jó, hiszen nálad fejezte be a kiképzést. De azért, óvatosabban kellene kezelned. És az, hogy felelősséget vállaltál érte… nem tetszik. Nagyon nem. 

‒ Elhiszem, és talán meg is értem. De a csoportom bármelyik tagjáért ugyanezt tenném. Még akkor is, ha téglát sejtek a sikertelenség hátterében. Akit szintén a csoportban kell keresnem. Vagy ott, ahonnan a parancs jött…

‒ Fogd be, Marc! - tapasztotta ajkait a férfi szájára a nő. Miközben csókolta, úgy döntött, ideje a kölcsönös feszültség levezetésnek, figyelemelterelésnek, lazításnak. 

Northman értett a ráutaló magatartásból, és jobb ötlete nem lévén, feszültséget vezetett le, és figyelmet terelt el. Carmen már aludt, amikor Marc felkelt, magához vette a telefonját, küldött egy SMS-t, majd felöltözött, és elsétált a találkozójára. 

Az informátora a szokott helyen várta, a boxban üldögélve a kávéját iszogatta. Az érkező leült, hátradőlt és várt.

‒ Nem sokat tudok, Marc - kezdte a mondókáját Adam Wood. - Az biztos, hogy Jones tudta, White kicsoda és miért ment el az összejövetelre. Nekem az magas, hogy miért nem nyírta ki azonnal, amint kettesben maradt vele? 

‒ Isabelle szép nő. Te rögtön kinyiffantanád, ha megtudnád róla, hogy kicsoda? Tisztában vagy a veszéllyel, de esélyed van rá, hogy rátedd a mancsodat. Warren Jones úgy működött, ahogy jó eséllyel a férfiak nagy többsége, beleértve téged és akár engem is. Adott az elsőosztályú csali, akit én biztosan ráérősen lepleztem volna le. A nyakamat rá, hogy a fegyvernepper úr is így tervezte. 

‒ Hallottam rebesgetni, hogy kezeskedtél érte. Baromira szorulni fogsz Northman, ha Carmen megtudja! 

‒ Már tudja, és tényleg nem örült. Ahogy én sem annak, amikor bevállalta a testőrködést Jones mellett. Azt viszont, kimondottan furcsállom, hogy te már tudod. Erről az elnökkel beszéltem, aztán, miután betakargattam Isabellet, neki említettem, mint érintettnek. 

Wood elvigyorodva intett egyet, mindketten felálltak az asztaltól, és a szórakozóhely DJ-pultjától nem messze, a hangfalra tették a mobiljaikat. A keverőpultot állítgató fickó vette az adást, és indította is a zenét. A dübörgő hangfal fedezékében Adam megjegyezte:

‒ Ideje lesz kártevőt irtanod, cimbora, a tiéd a poloska. Vigyázz a bőrötökre! 

Northman hálásan biccentett egyet köszönetképpen, majd kérdőn oldalra fordította a fejét. Az informátor először tanácstalanul felhúzta a vállát, majd tagadólag megrázta a fejét. Ez annyit jelentett, hogy fogalma sincs, hogy Isabelle és Marc kinek csípi a szemét, illetve még azt is közölte a másik férfival, hogy egyelőre nem tartják vizuális megfigyelés alatt. 

A két pasas elbúcsúzott egymástól, majd külön-külön távoztak a mulatóból. Northman visszament a házához, magához vette az autója kulcsait és a szállodához hajtott. 

Bekopogott az ajtón, és amint Isabelle kinyitotta, magához rántotta a nőt és megcsókolta. A lány szenvedélyesen viszonozta főnöke közeledését, miközben Northman a sarkával csukta be a szobaajtót. Marc levette a pólót a nőről, az pedig kibújtatta az ingéből. A férfi keze ugyan fogva tartotta a lányt, az ujjai viszont időnként gyengéden végigsimították a testét. Mohón csókolta Ms. White-ot, és közben a fürdőszoba felé irányította. 

Isabelle csak arra tudott tippelni, hogy mentora közös zuhanyozást tervez, holott a férfi bőre friss és jóillatú volt, tehát bizonyára már megfürdött. A nő gondolatai között gyanú suhant át, de Marc nem hagyta, hogy gondolkodjék, hevesen ostromolta. Néha fel-felnyögtek mindketten és immár Northman is képtelen lett volna letagadni, hogy kívánja tanítványát. Isabelle már a férfi nadrágjával bajlódott, amikor annak farzsebéből kihullott a mobiltelefon, bele a parányi fürdőszoba vécéjébe. Marc a csobbanás hallatán rátapasztotta a száját a nő ajkaira, majd felemelte a fejét, ránézett a lányra, de tekintetében már nyoma sem volt az iménti élvezetnek, vágynak. Szeme szürkés-kéksége csak rásegített arra, hogy pillantását a szokásos hideghez képest is jegesebbnek érzékelje Isabelle, pedig a férfi nem engedte el, sőt, a szája továbbra is kalandozott, miközben halkan - mintha csak szavakkal is becézgetné - megszólalt: 

‒ A műsor továbbra is a megfigyelőidnek szól, ne éld bele magad! A telefonom poloskája, ameddig meg nem úsztattuk, csak alátámasztja majd a jelentést, ami szerint gerincre vágtalak, a farkamnál fogva vezetsz, ezért próbállak megvédeni. 

‒ Ér...tem - felelte akadozva, rekedten a nő, miközben cirógatta mentora borostáját és gyakorlatilag minden porcikájával hozzásimult. Mélyen a szemébe nézett, kóstolgatta Marc száját és bár még mindig nehézséget okozott neki a beszéd, mosolyogva megjegyezte: - Elh...húzhatsz a...fenébe a…. terveiddel és... az álló... farkaddal együtt!

Az utolsó szavaknál sötétbarna szemei dühösen villantak, majd ellökte magát mentorától, aki hagyta őt kicsúszni a karjai közül.

‒ Tűnj…el…! - sziszegte Isabelle, majd kiviharzott a fürdőszobából.

Felkapta a földről a pólóját, és gyorsan belebújt. 

Marc a nő után lépett, de nem sietett magára venni az inget. Ráérősen sétált az ágy támlájába akadt ingéhez, kiélvezve tanítványának ízét a nyelvén. Egy férfi nem tudott hazudni a vágyairól. De vajon ő akart-e? Magára vette az inget, és lassan gombolta egyik gombot a másik után.

‒ Nem...hallottál? - jelent meg az arca előtt Isabelle, villámló tekintettel, de Northman egyszerűen arrébb lökte őt.

‒ Elég legyen a hisztiből! Az életemet kockáztatom miattad, úgyhogy fogd be a szád! 

‒ Ki kért...kérte? - fújtatott a nő, mire Marc felkapta a fejét.

‒ Inkább meghalnál? - kérdezte leejtve mindkét kezét maga mellé. - Azt is elintézhetjük!

Northman kirántotta az övéből a fegyverét és egyenesen Isabelle gyorsan emelkedő és süllyedő mellkasára célzott vele, egész pontosan, a szívére. Büszkén konstatálta, hogy tanítványának szeme sem rebbent. Felszegett fejjel, mozdulatlanul várta sorsa alakulását. A benne dúló érzésekről csupán elsötétedő tekintete árulkodott.

‒ Tedd meg! - ejtette ki tisztán a szavakat Isabelle

‒ Valóban azt szeretnéd?

A nő bólintott, mire Marc élesítette a fegyvert. Pár másodpercig farkasszemet néztek egymással, majd eldördült a fegyver.

3. rész: Az akció

A megfigyelők és Marc szinte egyszerre mozdultak, hiszen Isabelle komoly veszélyben volt. Northman tudta, hogy a lány immár nem válogathat az eszközökben, önmaga védelme közben nem foglalkozhat a látszattal. A gondosan kidolgozott terv szerinti, fegyverpiacot is megnyugtató, természetes halál látszatával. Mély sóhajjal vette tudomásul a tényeket: erre az akcióra már keresztet vethetnek, ez biztos, most már nem tudják felszámolni az egész hálózatot. Fuccs az egésznek, mert így a többi fegyverkereskedő, és a vevők is óvatosabbá válnak. Az agya pörgésével szinkronban szedte a lábát is, rohant, ahogy tudott. Az embereivel egy időben ért a folyosóhoz, ahol Jones gorillái már várták őket. Ezt határozottan érdekes fordulatnak érezte, hiszen a megfigyelők szerint Isabelle White Warrennel küzdött, a lakosztály ajtaján nem igazán szűrődhetett ki a dulakodás zaja, Jones pedig a lánnyal volt elfoglalva, nem ugrasztotta a testőreit. A célpontot pedig az kötötte le, hogy maga alá gyűrje a nőt, a lehető legtöbb értelemben. Egy trófeának való, izgató nőt, és egyben egy olyat, aki képzett ügynökként az életére tört.  

Warren Jones kegyetlenül szorosan tartotta Isabelle haját, feszítette hátrafelé, hogy a nő összes energiája a támadás és védekezés helyett, inkább a szabadulásra koncentrálódjon. Ms. White átlátta a szándékát, viszont ellene tenni nem nagyon tudott. Helyesebben, egy ideig úgy tűnt, hogy nem tud. Aztán a teste váratlanul elernyedt, aminek a hatására a férfi kibillent az egyensúlyából. Több se kellett a lánynak, fellendítette a lábát, és úgy rúgott, mintha az elérendő cél a férfi arca mögött lenne. Az ezüst szandál tű sarka felszántotta a pasas arcát az állától a pofacsontjáig. Jones felordított, a sebével mit sem törődve, rávetette magát a nőre és miután elérte, megmarkolta a nyakát.

Fojtogatni kezdte, és mivel bizonyára nagy gyakorlata volt benne, hát meglehetősen hatékonynak bizonyult. Isabelle már valóban az életéért küzdött, a szeme előtt színes karikák ugráltak, hörögve kapott minden szippantásnyi levegő után. Rádöbbent, hogy a pasas erőfölényben van, így taktikát váltott. Ebben a megmozdulásban volt az utolsó reménye, ezért ismét bevetette az elernyedős trükköt. Benntartotta a levegőt és mozdulatlan maradt. Azt volt a legnehezebb megállnia, hogy amikor a férfi levette róla a kezét, ne vegyen egy hatalmas lélegzetet. Warren felszisszent, ahogy a sérült arcához nyúlt, a lány pedig csak erre várt. Felrántotta a térdét, a tőle telhető legnagyobb erővel belenyomta Jones ágyékába.

A fegyverkereskedő összegörnyedve fordult le róla, a nő előkapta a körömreszelőnek álcázott tőrt, és belenyomta a pasas torkába. Vér fröccsent, élénken megszínezve a hófehér inget, de hatalmas foltot hagyott a királykék selymen is. Warren Jones a nyakához kapott, megragadta a tőr vékony nyelét, és az összes erejét összeszedve, kirántotta magából. Isabelle ezt már biztonságos távolságból nézte, hiszen neki magának is koncentrálnia kellett ahhoz, hogy talpon tudjon maradni. A félelem, de leginkább a fojtogatás fizikai hatásai miatt nem ment közel a férfihoz, leginkább abban reménykedett, hogy mesterlövész kollégája távolról végre befejezi ezt az elpuskázott akciót.

Isabelle White nem tudott és nem is akart mozdulni, hiszen a lakosztály ajtaja előtt is lövések dörrentek, nem tudta, kitől és mire számíthat, hiszen a füldugója megsemmisülésével együtt elvesztette kapcsolatát a külvilággal is.

Marc és emberei fedezékbe húzódva viszonozták a tüzet, majd módszeresen elkezdték a tisztogatást. Már csak Carmen és egyetlen testőr volt talpon, amikor Northman alig észrevehetően biccentett egyet, mire a rövid hajú nő módosított a célon, Warren emberére fogta a stukkert és lőtt. A férfi elrakta a fegyverét, és minden további nélkül kilépett a fedezékéből. Carmen elmosolyodott, szintén elrakta a pisztolyát, egy futó csókkal üdvözölte a férfit, majd óvatosan kinyitotta a lakosztály ajtaját.

Egy gyors pillantást vetett Isabelle-re, akinek Marc csillapítóan intett, majd egykori főnökéhez lépett. Warren Jones már halott volt, megüvegesedett tekintete a plafonra szegeződött. Isabelle White alig állt a lábán, a nyakán lilán látszottak a fegyverkereskedő ujjnyomai, a sminkje elmosódott, a szeme bevérzett, a haja összekócolódott, a ruhája véres és rongyos volt. Northman látta, hogy segítségre van szüksége, illetve némi magyarázatra. Odament hozzá, átölelte és az ajtó felé támogatta. Carmen utolérte őket, és megszólalt:

– Szép dúlást végeztél itt, drágám, ahelyett, hogy azt csináltad volna, amivel megbíztak. Nem mondom, annak sem örültem, mert Jones skalpját magamnak akartam. Köszönd Marcnak, hogy beengedtelek és az akciót is átengedtem. Ha nem is úgy sikerült a dolog, ahogy szerettem volna, egyvalamit azért megköszönhetek neked. Hosszú idő óta először, ma éjjel, végre a pasasom karjában alhatok. Otthon találkozunk, édes – simult Nortmanhez a nő, majd kiment a lakosztályból.  

Isabelle villámló szemekkel meredt a távozó nő után, de káromkodása nem volt több, fájdalmas krahácsolásnál. Könnyek szöktek a szemébe az erőlködéstől.

– Ne beszélj! – szólt rá Marc. – Megsérülhettek a hangszálaid – húzta el társa kezét annak vörös és lila színekben játszó nyakáról. – Gyere, hazaviszlek! Előbb veled számolok, aztán a csapattal!
Olcsó, névtelen motel, egyszerűen bútorozott szoba, ki tudja hányadik álnéven foglalva. Se hívogató nem volt, se meleg az ágy, Isabelle mégsem vágyott másra, csakhogy elbújhasson a takaró alatt. Újabb akció sült el balul. A második, egy hónapon belül. S még ha nem is az ő hibájából, a tanács biztosan nem ad neki több esélyt. Ezúttal talán még mentora szava is kevés lesz, ami azt jelenti: neki befellegzett.
– Menj fürdeni! – utasította Marc, miután bezárta maguk mögött az ajtót. – Rémesen nézel ki!

Isabelle haragosan fújtatott, de hang továbbra sem jött ki a száján. Tehetetlen dühében a férfihoz vágta levetett szandálját és a fürdőbe masírozott. Hangosan csattant az ajtó a háta mögött.

Marc halványan elmosolyodott a nő gyerekes reakcióján, majd a szandált maga mellé dobva, elővette rezgő mobilját.
– Northman! – csattant a tanács elnökének hangja. – Magyarázatot követelek! Mi a jó büdös franc történt már megint?
– Elnök úr, Ms. White álcáját kiadták.
– Úgy érti, hogy spicli van a csapatában?
– Ez a gyanúm. Warren Jones pontosan tudta, kicsoda Ms. White.
– És, ennek ellenére felvitte volna magához? Erősen kétlem. Miért érzem azt, hogy a kis kedvencét próbálja védeni? Már megint. Ha elszúrta, tudja a dolgát.
– Nem szúrta el! Más keze van a dologban, ebben biztos vagyok!
– Valóban? – kérdezett vissza némi éllel a hangjában az elnök. – Hajlandó lenne kezeskedni is érte?

Marc pillantása a fürdő ajtajára siklott, amely alól gőz szivárgott ki. Hallotta, ahogy zubog a víz, és akaratlanul is megjelent előtte Isabelle meztelen teste, amelyet már annyiszor látott. S amely mindannyiszor felkavarta tökéletes önuralmát. A nő nem hibázott, tudta jól, nem szolgált rá a likvidálásra.
– Northman? – szakította ki a gondolatai közül főnökének türelmetlen hangja.
– Kezeskedem érte – felelte szenvtelenül.
– Tudja, mivel jár, ha White újra hibázik, ugye?
– Tudom.
– Kár lenne magáért, Northman! Úgyhogy, ne szúrják el! A spiclit pedig kerítse elő! – utasította az elnök, majd bontotta a vonalat.

Marc felsóhajtott, és már most átkozta magát a döntéséért, de ha lett volna rá lehetősége sem változtatott volna rajta. Zsebre dugta a mobilját, majd a fürdőhöz sétált és benyitott az ajtón, de azonnal el is kellett hajolnia, a felé repülő penge elől.
– Célozz pontosabban! – fedte meg a nőt, miközben kihúzta a tőrt az ajtóból és becsukta azt.
– Marc...ne...für... – nyökögte Isabelle.
– Folytasd tovább! – támaszkodott neki a falnak a férfi. – Nem érek rá a hisztidre! Beszélnünk kell!

Isabelle arrébb rántotta a zuhanyfüggönyt, hogy eltakarja magát, de nem sejthette, hogy alakja így is tökéletesen kivehető az olcsó fólián keresztül.
– Beszéltem az elnökkel – kezdte Marc, mire a nő megmerevedett, majd óvatosan kilesett a függöny mögül. Sötétbarna szemeiben félelem csillant. – Nem foglak megölni – válaszolt Isabelle ki nem mondott kérdésére. – Még nem, de kezeskednem kellett érted.

A nő pillantása még jobban elnyílt, tisztában volt vele ő is, hogy ez mit jelentett. Gyorsan elzárta a csapot, maga köré tekert egy törülközőt, úgy lépett ki mentora elé.
– Miért? – nyögte ki nagy nehezen.

Marc nem válaszolt egyből. Tekintete a sötétlila foltokra esett Isabelle nyakán, mire a keze magától emelkedett meg, hogy gyengéden megérintse.
– Mert nem hibáztál – mondta ki végül, miközben ujjai végigsiklottak a még vizes bőrön. – És az enyém vagy! – kapta el a nő állát köze sem olyan finoman. – De még egy hiba, és mindketten meghalunk!

Isabelle morgolódva lökte el magától a férfit, aki követte őt vissza, a szobába.
– Tégla van közöttünk – folytatta Northman, figyelve a nő minden mozdulatát. – Valaki kiadott téged. Valaki a csapatból. Ki kell derítenem, hogy ki volt. Talán a múltkori balhéért is ő volt a felelős.

Isabelle vetett rá egy „ugye megmondtam” pillantást, majd ledobta magáról a nedves törölközőt. Halk szisszenést hallott a háta mögül, de nem fordult meg. Elégedett mosollyal az ajkán bújt bele bugyijába, majd egy hosszú pólóba. Miután végzett, megfordult és kérdőn nézett mentorára, aki megfeszült állkapoccsal bámult vissza rá.
– Ezentúl csak velem egyeztetsz, nem beszélsz mással! Most amúgy se tudnál – mosolyodott el gonoszul, és a nő elé lépett. – Most aludj! Holnap érted jövök!
– Carmen...má'...vár... – felelte gúnyosan Isabelle és elfordult mentorától.

Felemelte a takarót az ágyon és befészkelte magát alá. Ám mielőtt a párnára hajtotta volna a fejét, az ajtó felé intett.
Marc haragosan fújta ki a levegőt, majd vissza sem nézve a nőre, elhagyta a szobát. Bevágta magát az autóba, de csak percekkel később zúgott fel az Audi motorja.