45. rész: Vérbosszú

Brian Morgan tisztában volt azzal, hogy aki neki dolgozik, az veszélyben van. Japánban ugyan sokkal kevésbé, mint az Államokban, de főleg a közeli és fontos munkatársaknak volt okuk támadástól tartani.

A félvér nem bízta a véletlenre, Rebeccának nem csak a mobiljában volt nyomkövetője, hanem a bőre alatt is. Ahogy lerakta a baráti hívást, rákeresett a nő chipjére. Sajnos, igaz volt a hír, Becca jelzése valóban a cimbora által megnevezett kórházból jött.

Kazuki megnézte az adatokat, majd rákeresett a körzetben lévő kamerákra. Szenvtelenül nézte, ahogy Ms. Anderson reménykedve rohan, és amikor már azt hiszi, hogy megmenekült, az autója nem indul. Vadidegenként is szívbemarkoló látvány volt a lány arcán a félelem, amely lassan-lassan átalakult rettegéssé. Hishidát annak ellenére elöntötte a düh, hogy nem volt szerelmes a lányba. Ellenben, válaszolnia kellett az üzenetre. Gyorsan és úgy, hogy legyen visszatartó ereje.

Kezdésnek – a húgával az oldalán – elment meglátogatni Isabelle-t.

Ms. White mellett a szobában volt Ethan Ross is, de az ügynök a háttérbe húzódva figyelt.

A lány nem vette elő a pisztolyt, amikor Clara belépett a szobába, de határozottan megdöbbent az általa kertészként ismert kísérőn.

– Elhagyta valahol útközben a gazt, amit hozni akart? Vágottat, vagy cserepeset szánt nekem? Mondjuk, teljesen mindegy, nem vagyok egy botanikus alkat.

A férfi elmosolyodott és megszólalt:

– Hishida Kazuki vagyok. Mivel megfeleltél, kedves Isabelle, alkalmazlak, mint problémamegoldót. A húgomat,egyben mentorodat, már ismered. Rögtön lenne is egy meló. Nem hinném, hogy veszélyes, de mégis kellene valaki.

– Mr. Kazuki… – kezdte volna a lány, de a félvér a szavába vágott.

– Mr. Hishida, ha már. A Kazuki a keresztnevem. De van szépen csengő amerikai nevem is, történetesen, a Brian Morgan.

– Értem – mélázott el Ms. White. – De nem ez a lényeg, hanem az, hogy kórházban fekszem. Nem mondom, hogy tűrhetetlenül fáj, hogy lelőttek, de azért még nem szívesen vagdalkoznék, ha nem muszáj.

– Nem kell vagdalkozni – jegyezte meg a japán. – Ms. Andersont támadás érte, kórházban van. Rá kellene vigyázni. Leginkább úgy, mintha szobatársak lennétek. Mr. Ross pedig gyűjtené továbbra is a jó pontokat, ha felügyelne rátok. Intézkedtem, úgyhogy már csak igent kell mondanod.

– Lehet nemet is? – lepődött meg őszintén a lány.

– Lehet, csak nem célszerű – szólalt meg a testvérpár érkezése óta először Ethan.

– Igaz – villantott egy mosolyt Morgan a másik férfira.

– Mi történt Beccával? – kérdezte meg Ms. White.

A sérült és az ügynök legnagyobb megdöbbenésére, Brian őszintén elmondta, amit tudott az esetről.

Ross egy ideig emésztgette az információkat, majd megszólalt:

– Edward White-nak be kellene jelentenie a rendőrségen, hogy eltűnt a sógornője. Aztán tenni róla, hogy a zsaruk villámgyorsan megtalálják a kórházban. Akkor ők is vigyáznának rá, bár nem hiszem, hogy lenne jelentősége, mert azt gondolom, amennyiben tényleg meg akarták volna ölni, megtették volna.

– Én is így gondolom – válaszolta Brian. – Hajlandó vagy vigyázni a lányokra?

– Igen – bólintott rá a felkérésre gondolkodás nélkül az ügynök. 

– Köszönöm. Mindent elintézek – biccentett köszönésképpen Morgan és a húgával együtt elhagyta a kórházi szobát. 

A testvérpár a férfi házába ment, ahol Brian átvedlett Kazukivá, illetve még inkább egy olyasvalakivé, akit nagyrészt rejtve tartott a világ előtt. Hishida Kazuki yakuza volt, de mellé még ugyanolyan hajszálpontos, gyors és halálos gyilkos, mint Mizuki. A lánytestvér elsősorban a bátyjától tanult, csak azután következtek a „külsős” tanítómesterek, hogy Brian úgy ítélte meg, a húga már eleget tud ahhoz, hogy kikerülhessen a szárnyai alól. 

Hishida Kazuki térdelve várta az embereit, miközben arcát már eltakarta. Csak köntösének jelzése mutatta, hogy ő a család feje, akinek a parancsait kérdezés nélkül követni kell.

A családfővel szemben nem csak udvariatlanság, hanem sértés lett volna, ha bárki késik, aki megkapta az ojabun hívását. Ezt pedig, senki nem kockáztatta.

Hishida kiosztotta a vezetőknek a feladatokat, akik máris indultak, hogy végrehajtsák a parancsot.

Brian Clarával együtt indult ahhoz a férfihoz, akit a kamerák képein a Rebecca Anderson elleni támadás irányítójaként látott.

Hishida emberei az éjszaka leple alatt, nesztelenül közelítették meg célpontjaikat. Sokan voltak és csendben hajtották végre a feladatot. Mindannyian kardforgatók voltak és bár a modern fegyverekkel is tudtak bánni, most az ojabun kikötötte: ebben az akcióban senki sem használhat lőfegyvert.

Az őrökkel kegyetlenkedés nélkül, gyorsan és nesztelenül végeztek a támadók, majd sor került az épület bevételére is. Az ojabun és a húga ugyanúgy kivette a részét a tisztogatásban, mint a többiek, ezzel újólag kivívták magunknak a tiszteletet és megerősítették a családon belüli pozíciójukat.

Brian az álarcát levéve, egyenként nézte végig az előtte térdelők arcát és hasonlította össze a kamerák képeivel. Aki nem volt bűnös a Rebecca elleni támadásban, azt két oldalról megfogták, kivitték a sorból. Többen összevizelték magukat, amikor az első kiemelt megkapta a jutalmát. Villant a fogolyhoz legközelebbi katana, vér fröccsent, a fej pedig távolabb gurult az éppen összecsukló, élettelen testtől. Egyre többen könyörögtek kegyelemért, de Kazuki csak megvetően nézte őket, nem könyörült. Huszonöten voltak, akiknek az arca nem szerepelt a felvételeken és gyors halált halhattak. A helyiség émelyítő vérszagának rettenetét még tovább fokozta, hogy Morgan a fejeket arccal a megmaradtak felé rakatta a földre. A testeket összeszedték, bezsákolták és már vitték is a közeli folyóba, haleledelnek.

Tíz férfi maradt fenn a rostán, akikről a japán emberei levágták a ruhát és meztelenül térdeltették az egyenként eléjük rakott fadobozok mögé. Brian nyitott tenyérrel kinyújtotta oldalra a karját, az egyik alvezére pedig főhajtással egybekötve adott a kezébe egy kést, amelyet a kutatás közben, a helyiségben találtak. Bár élesnek tűnt, az ojabun katanájához – vagy bármelyik másik yakuzáéhoz – képest olyan volt, mint egy eldobható, műanyag kés.

Morgan odasétált balról a harmadik férfihoz és rezzenéstelen arcvonásokkal közölte:

– Bántalmaztatok egy hozzám közelálló, fontos beosztásban lévő nőt. Te, mit tettél vele?

A fogoly remegő hangon, mégis habozás nélkül válaszolt:

– Üldöztem, és amikor utolértem, megütöttem.

– Melyik kezeddel?

– Bal.

Hishida intett egyet, két embere lefogta a fickót, a bal kezét a fadobozra rakták, az ojabun pedig lesújtott a kezében tartott késsel. A találat tökéletes volt, ellenben a kés nem elég éles, így nem vágta le teljesen csuklóból a kezet.

Az üvöltő, ütőeresen vérző férfi remegő jobb kezébe adták a pengét, amellyel megcsonkították, majd a hegyét a hasához illesztették. Kazuki futó pillantással mérte fel a többi térdelő rettenetét, majd a legjobban remegőt kiemeltette a sorból. Az átvehette a sebesült kezéből a kést, de elhagyta az összes ereje és összerogyott.

Brian undorral az arcán lépett oda, megfogta a kést tartó kezet és egy határozott mozdulattal hasba szúrta a kezén sérültet. Az idegösszeroppantnak rémlő pengét tartó még fel sem fogta a rámeredő szemet, amikor a japán még fordított is egyet a csuklóján, így az okozott seb valamennyire hasonlított a harakirire, bár nem volt pontos.

– Te mit tettél Rebecca Andersonnal? – kérdezte az ojabun, miközben elvette a kést a zokogó, nyálát folyató férfitól.

– Csak kergettem. Nem értem hozzá. Sehogy, semmivel – üvöltötte sírva.

A japán bólintott, a pasast talpra rángatták, a két csuklóját összekötözték. Brian a húga kezébe adta a kést, Clara pedig mindkét lábon elvágta vele a combartériát. A sérültet a fejek mögött, a falnál, a kezénél fogva felkötötték.

Kazuki a „csak” kergetőket mind hasonlóképpen büntette, mire a harmadik a falhoz került, az első elvérzett és meghalt.

Sor került azokra, akik megerőszakolták Ms. Andersont. Azok látták, hogy az őszinteség sem segít rajtuk, így amikor elhangzott a kérdés, hogy melyikük és hányszor mászott rá a lányra, egymásra kezdtek mutogatni, és számokat mondani.

Clara időközben megélezte a kést, így már az is olyan éles volt, hogy nyomás nélkül, könnyedén hasított a bőrbe. A hímvessző bőrébe és annyiszor, amennyi a legnagyobb szám volt a liciten az adott pasast illetően.

Brian tableten mutatta a húgának, hogy milyen sérülései vannak Rebeccának, ő pedig igazságosan szétosztotta őket a hét férfi között. Kimondottan óvatosan, vigyázva szúrt, lévén ennyi volt a dolga, nem ölhetett. A többi az ojabuntól függött.

Hishida olyan példát statuált, amilyet még nem látott az amerikai kontinens. Az erőszakolók parancsra egymás péniszét rövidítették meg, Clara tette rá a kést, de a korábbi harcostársak nyomták rá. Egyre több volt a vér, már senki sem volt a foglyok között, aki ne ájult volna el, de mindegyiket eszméletre pofozták. Kazuki emberei a karjuknál fogva kötötték fel és rögzítették a mennyezetre az eszméletüket alig-alig megtartó foglyokat, és kört alakítottak ki belőlük. Hishida Kazuki megkapta a rajtaütés során elesett egyik harcostárs katanáját. Megígérte a kard szellemének, hogy a bosszú vérével áztatottan kerül elhunyt gazdája mellé, majd bement a kör közepére. Pontosan szúrva olyan sebeket ejtett, amelyek nem rögtön ölnek, azonban teljesen biztosan halálosak. Az értelmi szerző és egyben vezér maradt utoljára, neki a félvér művészien kivitelezett mozdulattal nyitotta meg a hasát.

Az ojabun – ígéretéhez híven – a vértől csöpögő kardot egy selyemzsákba helyezte, azt pedig rátette hosszában a halott harcostárs testére, a markolatra igazítva a kezeket.

Brian Morgan ugyanolyan csendben távozott, ahogy érkezett, hiszen tudta, a köreikben ennek híre megy, az pedig helyre fogja állítani a kissé megtépázott tekintélyét még itt, az Államokban is.

Isabelle nem igényelte a fontoskodó betegszállító segítségét, aki minduntalan tolószékbe akarta ültetni, holott állni és feküdni még mindig jobban esett a lánynak, mint ülni. A szobába érve a lány elborzadt, hiszen Ms. Anderson még ahhoz képest is borzasztóan nézett ki, hogy Ms. White-nak pont volt fogalma arról, milyen jól tud kinézni, ha valakit ennyire megvernek.

Rebecca életfunkcióit gépek felügyelték, hiszen mesterséges altatásban volt célszerű tartani őt, tekintettel a sérülései mennyiségére és súlyosságára.  

Isabelle White és Ethan Ross még alig rendezkedett be, amikor máris látogató érkezett. Edward White szabályosan megrettent, amikor felismerhetetlenné vert sógornője mellett a lányával nézett farkasszemet.

– Szia! – köszönt jól nevelten a lábadozó leánygyermek, és még hozzátette: – Ez megint nem jött össze, apa. 

– Látom – igazgatta zavartan Rebecca takaróját a mogul. – Hiába, legalább ahhoz van érzéked, hogy olyan pasi alá feküdj, aki ki tud húzni a szarból.

– Ezen ne rágódjon, Mr. White, hiszen ha öntől nem számíthat ilyesmire, valakitől azért már csak meg kell kapnia – vette elő a telefonját az ügynök. – Mint „álcázott fakabát” rögzítettem ezt a könnyekig megható találkozást, amely mintha némi beismerést is tartalmazna. Ez egy kissé ellentétes a tanúvédelem feltételeivel, de hát van az a mértékű segítség, amiért még ezt is megúszhatná. Azonban remélem, mégsem fogja. Azt már csak a lánya pasijaként mondom, talán át kellene értékelnie a hozzáállását. Arról már szót sem ejtek, hogy Hishida Kazuki hangsúlya, ha mostanában önről beszél, távolról sem elégedett. Vegyen vissza, és maradjon az eredeti, csodaszép tervénél, miszerint, menti a bőrét.

A mogulban némileg megállt az ütő, hiszen meggyőződése volt, hogy az „álcázott fakabát” nem beavatott. Gondolatai felpörögtek, mert Ethan mondókájából kiderült, mindkét oldal sokat tud. De vajon, eleget is?

44. rész: Az ellenségem ellensége, a barátom

Isabelle határozottan nézte mentorát, aki egy pillanatra mintha meghökkent volna, de aztán nemtörődöm módon, hátat fordított a sérültnek.

– Kérdeztem valamit – nyomatékosított a lány a csőre töltött fegyverrel.

– Hallottam. Most soroljam fel?

– Ha megtennéd… – meredt továbbra is fenyegetően a pisztolycső a japán nőre.

– Eljöttem megnézni, hogy vagy – sétált vissza az ágy mellé Clara és kibontotta az üdítőt. Jól láthatóan töltött magának az italból és beleivott. – Ezt kipipálhatjuk, mint módszert, tehát nem akarlak megmérgezni. Pisztollyal fenyegetsz, de még élsz, ebből az látszik, hogy semmiféle szúrószerszámot nem hoztam magammal, mivelhogy eddig nem vágtam ilyesmit beléd, sem felindulásból, sem önvédelemből.

– Lehet, hogy most nem akarsz megölni, de rám küldtél négy nindzsát. Abban biztos vagyok, hogy az te voltál.

Clara Morgan váratlanul elmosolyodott, úgy válaszolt:

– Határozottan tetszik nekem, hogy van érzéked az árnyalatnyi finomságokhoz. Igen, a nindzsa az árnyék harcosa, a sötétségben való lopakodás és a gyilkosság mestere. Így van, valóban én küldtem őket. Méghozzá a megbízó kérésére, tesztként.

– Szép kis teszt. Ha beledöglök, nem feleltem meg?

– Valahogy úgy – maradt a letörölhetetlen mosoly a nő arcán. – Bérgyilkos leszel, Isabelle. Nem bízhatsz senkiben és egy pillanatra sem lankadhat a figyelmed. Nem lehet gyenge pontod.

– Felfogtam – biztosította be és tette maga mellé a takaróra a pisztolyt a lány. – És a fickó, aki lelőtt?

– Még a zsaruk sem tudják, hogy ki az – hallatszott az ajtóból Ethan Ross hangja. – Üdvözlet, hölgyeim. Csak folytassák, mintha itt se lennék – tette le az ételes dobozokat az üdítő mellé a férfi. – Meghívhatjuk, Clara?

Ms. Morgan egy ideig némán nézte az ügynököt, majd megszólalt:

– Ön folyamatosan meglep engem, Mr. Ross.

– Egy meghívással? – adta az értetlent a pasas.

– Nem. A viselkedésével és a tetteivel.

– Furcsa – felelte a férfi, miközben Isabelle elé tette az ételt. – Jelen oldal, ahol mindannyian tartózkodunk éppen, pontosan tudja, hogy szoros kapcsolatot ápolok a rendőrséggel. Ott játszanom kell, ez tiszta sor, hiszen pont a kábítószercsoport nem díjazná, ha kiderülne, én vagyok Miller felestársa. Isabelle-t pont ön sodorta egy olyan helyzetbe, amellyel kapcsolatban „zsaruként” többet tudtam segíteni. De az egyenlet ismeretlenjeit és változóit pont azért hívják azoknak amik, mert ismeretlenek és változók. Isabelle szép nő és már volt szerencsém néhányszor elmélyíteni az ismeretségünket, így kénytelen vagyok meglepni önt a hírrel, a célnak pont megfelel. A kettős életemből adódóan viszont, nem áll módomban minden másodpercben új lyuk után rohangálni, így időnként az is előfordul velem, amelyen váratlan betoppanása okán rajtakapott: néha együtt étkezem a csajjal, akivel szexuális kapcsolatom van. A helyszín igazán nem az én bűnöm, ahogy a körülményekről sem tehetek. Udvarias fickóként, most még egy plusz adagért is elrohantam volna, ha igényli. Nem mondom, hogy nincsenek hátsó szándékaim, hiszen hazudnék, ha ezt állítanám. Jó benyomást szeretnék tenni a megbízójára, bár határozottan más fajtát, mint Isabelle-re. A leányzó majdhogynem alkalmazott, tehát a megbízója szempontjából bizonyára értékes is. A társammal együtt ugyanennek a megbízónak megnyertem a versenytárgyalását, tehát kimondottan pozitív felhangú lenne, ha gyűjtenék néhány jó pontot.

– Mondja, nem fél tőle, hogy a „lyuk” megorrol magára ezért a dumáért?

– Remélem, nem teszi, sokkal inkább értékeli az őszinteségemet. Találkoztunk, szexeltünk, bejött mindkettőnknek. Nem szándékozzuk túlbonyolítani, ettől függetlenül, jócskán belefér az eddigiekbe, hogy most, a sérülése miatt, kiszolgálom a kórházi ágyán, vagy hagyok nála egy pisztolyt, hogy megvédhesse magát, ha kell.

– Nincs elragadtatva a saját kollégáitól – állapította meg a tényt a nő.

– Való igaz. De ezt nekik nem kell tudniuk.

– Igaza van. Már majdhogynem kedvelem magát, Ethan Ross – mosolyodott el Clara, jó étvágyat kívánt és kiment a szobából.

A férfi kipakolta a zsebéből a telefonját, saját magának is odakészítette az ételt, és jó étvággyal együtt evett Isabelle-lel.

Az éjsötét, inkognitót biztosító ruházatban és a hozzá tartozó felszerelésben érkező magas férfi leváltotta Edward White házánál a megfigyelőt. Miután megtalálták az épületbe vezető alagutat és annak minden milliméterét átvizsgálták, nem elégedtek meg a telepített kamerák, mozgó drónok adta képekkel, emberi erővel is vigyázták a házat és környékét.

Amióta így is megfigyelés alá vonták a mogult, gyakorlatilag semmi sem történt az üzletember körül.

A kommandósok tudták, hogy az egyezség megköttetett, Edward White vallott és ezzel kiérdemelte a tanúvédelmet is. Az információit leellenőrizték, azok nagyrészt helytállónak bizonyultak. A kocka azonban fordult, és Isabelle apjának minden zsigerében bénító félelem reszketett, hiszen immár ő volt a csali. Brian Morgan csalija elsősorban, azonban arra is számíthatott, hogy hoppon maradt üzletfelei sem maradnak türelmesek a végtelenségig. Ettől a tudattól valósággal megdermedt. Edward White immár rettegett, amire minden oka meg is volt.  

Rebecca Anderson kezdetben elégedett volt. Nyilvánvalóan – mint leendő ane-san – Brian Morgan érdekeit nézte elsősorban és ez olyannyira így volt, hogy őt helyezte az első helyre. Saját maga elé is.

Mert hiszen, néhányan már megkeresték. Volt, aki csak közvetítőn keresztül, de a többség inkább nem üzengetett, személyesen érkezett, találkoztak, beszélgettek. Sean McBride-ot – az egykori Mendez-birodalom jelenlegi urát – relatív egyszerű volt meggyőzni, hiszen Miller és Ross neve több mint ismerős volt neki. Ha ők nyernek – márpedig, így történt – akkor az Seannak új csatornákat és teljesen kockázatmentesen, sokkal több pénzt is jelentett. McBride tehát nem szívta fel magát, hanem egyszerűen örvendett a sikernek és határozottan vidáman utazott vissza Mexikóba.

Lyle Brown igyekezett nem kimutatni, hogy érzékeny veszteség érte az egyik elsőrangú végrehajtója halálával, akit – a rendőrségi besúgója szerint – Isabelle új palija nyírt ki. Brown utasítása kimondottan csak a lány likvidálására korlátozódott, szó sem volt hősiesen lovagias pisztolypárbajról. Ráadásul, ha egy végrehajtó rajtaveszt a feladaton, akkor immár nem elég jó. Ha sikerült volna dolgavégezetlenül elmenekülnie, a megbízója úgyis megkeresteti. Tehát, a végkicsengés szempontjából mindegy, ki lyukasztotta ki a homlokát. Lyle – ha nem is nyílt sisakkal – egyébként is az ellenpólus volt, sokkal inkább Edward lekötelezettje, mint annak a Morgannek a szövetségese, aki a részegsége miatt már a versenytárgyaláson való részvétel lehetőségét is megtagadta tőle. Ms. Anderson vele is hamar szót értett. Vagy legalábbis, akkor úgy tűnt.

Azonban a többi fickótól a lányt nagyon rázta a hideg. Akik a sógora hoppon maradt ügyfelei voltak, és teljesen jogosan haragudtak. Fizettek, de nem kaptak semmit. Egyik-másik alkalommal még a bőrük is veszélybe került, ezért egyre nyíltabban és egyre hangosabban pocskondiázták Edwardot, majd már Hishidát is.

Rebeccának a szemükben több bűne is volt, így alkalmasnak találták arra, hogy átadja az üzenetet. Ms. Anderson akkor tette volna a legjobban, ha elfut, elbújik. Nem volt rá ideje.  Ezen a találkozón harcedzett gyilkosok, kérges lelkű terroristák kezébe került, akik – a saját fogalmaik szerint – csak játszottak vele. Körbevették és fenyegetően közeledtek hozzá. Élvezettel figyelték, ahogy menekülni próbált. Hagyták, hogy azt higgye, sikerült és akkor ismét elfogták. Becca hiába nem problémázott soha a testiségen, amikor a rátestált feladatot hajtotta végre, önszántából cselekedett. Most megkóstoltatták vele a félelmet és a kényszert. Ütötték, megalázták, meggyalázták, többször és többen. Aztán ismét eljátszották, hogy megkönyörülnek és elengedik. Majd ismét használták, közben mind több fájdalmat okoztak neki. Hiába sikoltott, hiába kérdezte, hogy mit akarnak tőle, választ nem kapott. Közel felismerhetetlenné verték, majd, mint egy rongyot, kidobták egy sikátorba.

A negyed lakói már megtanulták a leckét, nem láttak semmit, nem kérdezősködtek, de főként nem segítettek.

Eltévedt turisták találták meg, mentőt is hívtak hozzá. A kórház sürgősségi osztályán, ahová beszállították, a sokat látott orvosok és ápolók is elborzadtak, amikor meglátták. Szerencséjére, azonnal a műtőbe került, így megrepedt lépét eltávolították mielőtt a belső vérzés megölte volna. Mivel semmiféle igazolványt nem találtak nála, így azonosítani sem tudták. Orvosai az altatás mellett döntöttek, viszont a többórás műtétsorozat ellenére sem tudták megmondani, mekkora az esélye az életben maradásra.

Larry Morgan úgy határozott, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. A családja veszélyben volt, így most már nem tehetett mást, felül kellett emelkednie a múlton. Az ojabun, azaz Brian a kezdőlépést már megtette, amikor Edward White-tal kapcsolatban a segítségét kérte. Igen, valahogy így működött és mindig is így kell működnie. A leköszönt, immár visszavonult ojabun tapasztalata és egyben segítsége nélkülözhetetlen. Ez akkor is így van, ha a fiatal, modern felfogású családfő ágál is ellene.

Brian abban a házban tartózkodott, amely ugyan az övé volt, de a tulajdonjogot mégsem lehetett visszakövetni sem Brian Morganig, sem Hishida Kazukiig. A sensei Rebecca Andersont várta, de a lány helyett valami egészen más érkezett.

Egy videóhívás az egyik jó barátjától, a kevesek egyikétől. Miután köszöntötték egymást, a hívó fél nem kerülgette a forró kását, rögtön a közepébe vágott:

– Rossz híreim vannak, Kazuki.

– Nagyjából képben vagyok – sóhajtott mélyet a félvér.

– Félek, hogy te csak azt hiszed, bassza meg!

– Figyelek – pillantott éppen belépő apjára az ojabun. Larry a fia mellé állt, mire képernyőn látszó férfi tiszteletteljesen fejet hajtott, úgy köszöntötte az öreget. Nem volt egyébként egy főhajtós típus, de Hishida Kazuhirót tisztelte.

– Minél előbb rendet kell tenned, különben véged, Brian – folytatta úgy, mintha még mindig négyszemközt beszélgetnének. –  Nem feltétlenül Jones és a kábszer miatt, White most sokkal nagyobb gond. Fél. És bár gyáva, mégis a sarokba szorított, félelemből támadó kutya vakmerő az esztelenségig ezt ne hagyd számításon kívül. Illetve, ha az utóbbi idők sorozatos hibáit elnézed neki, téged is bepróbálnak majd, lévén, egy kalap alá vesznek vele.  

– Nálam jobban senki sem tudja, mit kockáztatok és mennyit veszíthetek.

– Tudom, hogy felmérted a lehetőségeket, de ez itt, nem Tokió. Nincs mindenki a zsebedben és nem úgy félnek tőled, mint ott.

– Értékelem, hogy segíteni próbálsz… – maradt befejezetlen Brian mondata, mert barátja a szavába vágott:

– A területemen történt a dolog. Presztízskérdés, hogy gyorsan lereagáljam, ha rám irányul. De kénytelen vagyok azt mondani, hogy fogalmam sincs, kire irányult, csak azt tudom biztosra, hogy nem rám.

– Miről beszélsz? – vesztette türelmét Hishida.

– Erről – mutatott egy kórházi ágyon fekvő, összevert nőt a másik férfi.

– Még mindig nem értem.

– Bementem, személyesen. Felismerni képtelenség, ezért átvizsgáltam. Rebecca az, semmi kétség. A kérdés csupán annyi, hogy miattad, vagy Edward miatt dekorálták ki ennyire?

– Az mindegy – szólalt meg érkezése óta első ízben Larry Morgan. – Mert bárki is a címzett, Briannek kell megválaszolnia ezt az üzenetet.