28. rész: A csali

Isabelle a limuzinban hevert Luke alatt és tűrt. De a jól kiképzett, remek csali ezt úgy tette, hogy az ifjabb Jonesnak nem szúrt szemet. Viszont, a lány észrevette, hogy amikor viszonozza a közeledést, a férfi némileg visszavesz. Ms. White magában gúnyosan konstatálta a tényeket. Amelyek szerint, Luke Jones jobban gerjed arra, ha az ember lánya kevésbé odaadó. Majdnem valóban elmosolyodott, hiszen ezt már Rebecca is elmondta Edwardnak, amikor arról számolt be, mit intézett a fegyverkereskedővel kapcsolatosan.

Isabelle tehát, – amikor a rajta heverő már nagyon bemelegedett volna – némi engedelmességgel, odaadással visszafogta Jonest, viszont azt sem hagyta, hogy elveszítse az érdeklődését. A lány hol a gázt, hol a féket nyomta, és ezzel a taktikával elérte, hogy amikor a fegyverkereskedő házához értek, a pasas első, második, illetve sokadik gondolata a szex volt, és nem a bosszú.

Gyakorlatilag berángatta Isabelle-t a házba, a ruhát tépte róla, ahol érte, de a lány nem hagyta magát. Tiltakozott, ellenkezett, menekült, amitől Luke Jones teljesen elvesztette az önuralmát. Már ott tartott, hogy újdonsült bizalmasa, a limuzint vezető személyi testőre szeme láttára kapja el az első fordulóra a nőt, amikor az berohant a férfi hálószobájába. A pasas úgy volt vele, hogy annál jobb helyre nem is mehetett volna, ezért követte, majd becsukta az ajtót. Isabelle szíve a torkában dobogott, hiszen kettesben volt a fickóval, és a bátyján már majdnem rajtavesztett. Ráadásul, Luke-ról tudta, hogy az tisztában van a Warrennel kapcsolatos szerepével. Az is kiderült, hogy a figura szeret erőszakoskodni, méghozzá olyannyira, hogy be is gerjed tőle.

Luke Jones lassú léptekkel közeledett, miközben a szemét le sem vette a lányról. Vigyorogva gusztálta a megszaggatott ruhából kilátszó idomokat, nem beszélve a hátrálásról és a szinte önkéntelen rezdülésekről, amelyek arról meséltek, a nő talán mégis jobban szeretne valahol egészen máshol lenni. A fegyverkereskedő összeszedte minden önuralmát, és lassan a szekrényen álló italosüvegekhez sétált. Isabelle-re nézett és sima hangon megkérdezte:

– Innál valamit, szépségem?

Ms. White elmosolyodott és közelebb ment, hogy szemrevételezze a kínálatot. A férfi készségesen töltött egy kis whiskyt, a lánynak kevesebbet, saját magának sokkal derekasabb adagot. Isabelle óvatlanul a fickó közelében maradt, és amikor letette a poharat, Jones azonnal lecsapott. Megragadta a csuklóját, megtekerte a kezét, majd amikor úgy nézett ki, a nő nem adja fel, küzdeni fog, a fegyverkereskedő elővarázsolt az italospultról egy hangtompítóval felszerelt pisztolyt. Ne finomkodott, keményen Isabelle hátába bökte, miközben a fülébe lehelte az instrukciókat:

– Amikor az autóban nyomultam, elszedtem tőled remélhetőleg mindent, amivel árthatsz nekem, bébi. Viszont, nem vagyok sem bizalmas, sem hiszékeny típus, úgyhogy a pisztolyom csövével fogsz farkasszemet nézni, miközben vetkőzöl. Kezdj is neki, gyönyörűm!

Ms. White kibújt a használhatatlanná tépkedett ruhából, miután az a földre esett, kilépett belőle és arrébb rúgta. Szexi harisnyatartójának egyéb funkciója is volt valaha, hiszen a csipkedísz alá rejtett tokban tárolta a pengéket, de már egyet sem talált ott. A nőn már csak fehérnemű volt, amikor Luke megragadta, és bizonyítva, hogy tényleg készült az estére, az ágyhoz bilincselte. Ms. White kezének és lábának valamennyi mozgástere volt ugyan, de a hatásos védekezéshez mindenféleképpen kevés. Isabelle remegve hunyta le a szemét, valódi félsz reszkettette, hiszen a helyzet kísértetiesen hasonlított a vágóhídihoz, azzal a különbséggel, hogy most valóban pillanatok választották el attól, hogy Luke Jones megerőszakolja. A férfi nem sietett, kattintott néhány képet nőről, majd magához vett egy kést, de csak azért, hogy a fehérneműt levagdalja. Amikor Isabelle White immár teljesen meztelenül, kiszolgáltatva feküdt előtte, Jones egy széles ragasztócsíkkal leragasztotta a száját, majd csókolgatni kezdte, testszerte. A férfi fél kézzel a telefonját kezelte, és közel ugyanolyan élvezettel fotózta a lány rémült szemét, mint a későbbiekben a melleket markoló kezet, aztán a női testet mohón faló szájat. Különleges „látószöggel”, szinte művészi beállítással örökítette meg, ahogy szétfeszítette a lábakat, majd felpattant és némi keresgélés után megtalálta azt a helyet, ahonnan immár videófelvételt akart készíteni – nyilvánvalóan már a tényleges aktusról. Isabelle rémületében összerándult, amikor Luke keze megérintette az arcát és letörölte a könnyeit:

– Apádnak megígértem, hogy küldök képet, videót. Még az is lehet, hogy nem ma halsz meg, my bella. Leginkább attól függ, milyen élményeket tartogatsz nekem. Ha a kellemesnél jobbakat, egy ideig még életben maradsz. Cccssssss – térdelt a lány bal combjára Jones, miközben az egyik kezével a nő jobb lábát feszítette az ágyra, a másikkal pedig kihámozta magát az alsónadrágjából. White-nak nem állt szándékában küzdelem nélkül megadni magát, de már erősen vesztésre állt, amikor a viaskodás hatására felborult a mobil, a kamerájával lefelé. Jones lekevert egy pofont a lánynak, majd hátrébb húzódott, hogy felálljon, és ismét beállítsa a telefont a megfelelő szögbe. Mielőtt azonban ezt megtehette volna, egy árny lépett mögé, beledöfött egy tűt, aminek hatására Luke Jones Isabelle lába között landolt, bár immáron ártani képtelenül.

A lány felnyögött, amikor a segítségére siető ismeretlen leemelte róla Jonest, illetve rálebbentette a vékony selyemlepedőt. Miután ezzel végzett, rögvest az objektívjára esett telefont vette kezelésbe, és azt alig megmozdítva, kikapcsolta a felvételt. Aztán az ágy környékén kutatni kezdett, majd hamarosan megtalálta a bilincsek kulcsát és kiszabadította Isabelle-t. Ms. White selyemlepedő-tógában, felhorzsolt csuklóját masszírozva ült, mire Marc és Ethan is megérkezett. A nő meglehetősen epés hanghordozással szólalt meg:

– Áruljátok el fiúk, ez is a lecke bevésésének része, vagy csak elbénáztátok az akciót? Mert, ha az a szándékotok, hogy egyre kevésbé bízzak bennetek, akkor most szólok, kimondottan jó úton jártok!

Northman komoran hallgatott, viszont a titokzatos megmentő megszólalt:

– Őrangyalnak itt voltam neked én, Isabelle. A srácoknak mozgásérzékelőket, őröket, miegymásokat kellett kerülgetniük, lévén, jó atyádat is be kellene kalitkázni. Ahhoz pedig, kell Jones. Méghozzá, többé-kevésbé sértetlenül. Nem beszélve arról, nem kellene sem lövöldözés, sem betörés miatt bekerülni a hírekbe.

– El akarjátok engedni? – hűlt el a lány a tudattól, hogy gyakorlatilag a semmiért kockáztatta az életét.

– Azt nem mondtam – vigyorgott a pasas. – John, hogy áll? – fordult a két másik férfihoz a maszkos figura.

– Megnyerte a licitet, vitte a nőt, terv szerint – válaszolta Ross.

– Rebeccával mi a terv? – kapta fel a fejét a lány.

– Semmi extra. Egy unatkozó, híres, gazdag, nem mellesleg, jóképű rockzenésszel lesz az éjszaka folyamán. Gondolod, célravezető lenne vele bármit is tenni? Neki úgy kell a mai éjszakát eltöltenie, hogy eszébe se jusson Elisabeth Jenkins, vagy ha mégis, akkor az leghamarabb holnap, késő délelőtt történjen meg. De a további kérdéseidre inkább út közben fogok válaszolni, nem célszerű sokáig itt parkolnunk. Addig kell lelépnünk innen, amíg közel észrevétlenül megtehetjük. Távozás közben szemügyre veheted, hogy mit alkotott a mentorod és Ethan annak érdekében, hogy ezt a szép elképzelést végre is tudjuk hajtani. Hoztak neked ruhát is, úgyhogy, akár el is mehetnél öltözködni!

– Parancs, értettem! – válaszolt Isabelle, mire a számára még mindig névtelen pasas felnevetett.

– Nem ragaszkodom hozzá, hogy így nyugtázd, megértetted, végrehajtod, amit mondok, bár kétségkívül sokkal egyszerűbb, mint találgatni. Bocs, még nem volt alkalmam bemutatkozni. Patrick Hammond vagyok – vette le végre a csuklyáját a fickó.

Ms. White egy mosolyt villantott és elment fürdőszobázni. Northman utánament és az ajtófélfát támasztva nézte, ahogy tanítványa immár felöltözve, szétkenődött sminkje maradványainak eltüntetésével foglalatoskodott.

– Mesélsz? – nézett a tükörből mentora szemébe a nő.

– Most nem. Elvileg, lesz még egy találkozónk, ott tartanak majd egy kis mesedélutánt, mert akkor már nem sietünk annyira.

– Már alig várom, mert szokásosan hülyének érzem magam. Nem csak azért, mert nem tudok mindent, hanem azért is, mert belementem ebbe az egészbe.

– Az alapot te találtad ki, amire akár még büszke is lehetnél. Holdenék csak továbbgondolták.

– Egyébként, kicsoda a benti figura, mármint ez a Hammond?

– Jeff Holden elit kommandósainak parancsnoka. Már egy ideje beépült, mint Luke Jones személyi testőre.

– Mi az ördög! Ezek tényleg ennyire rá vannak cuppanva a történetre?

– Tényleg – hallatszott Patrick karcosan mély hangja Marc mellől. – Hölgyem, tekintsen el a sminkje elkészítésétől, indulunk. Méghozzá, most.

Hammond immár ismételten a személyi testőr öltönyében feszített, míg Ethan, Marc és Luke az ajtó mellett várakozott, bár az utóbbi kevésbé önszántából. Az álcázott kommandós kiment az előtérbe, és némi gúnnyal a hangjában tájékoztatta a ház biztonsági főnökét:

– Lelépünk, Luke-nak nagyon bejött a mai bige. Nem csodálkozom, tényleg jó kis pipi. Egyértelműen a főnök ízlése. Egy ideig ide nem jövünk vissza, egyelőre a yachtra megyünk. Majd jelentkezem.

– Oké – vigyorgott közel tiszteletlenül a biztonsági ember. – Ahogy kérted, a kocsi a hátsó kijáratnál van. Nagyon elkaphatta a pipi Luke farkát, ha… – maradt befejezetlen a férfi mondata, mert Patrick közbeszólt:

– El, és tövig be is nyelte. Mikor, mivel. Jones eléggé kinyúlt, de te is ismered, ezt nem szívesen reklámozná. Így hát sunyiban lépünk le, te pedig nem tudsz róla! Úgyhogy, fordíts hátat a hátsó kijáratnak és csukd be a szemedet is, cimbora, jobban jársz.

– Tudom, és eszemben sincs megcsodálni – válaszolta a másik férfi. – Elég paraszt és elviselhetetlen tud lenni, de te egészen jól kezeled, marad a tiéd a lehetőség. 

– De csak addig, amíg meg nem unom – nevetett fel Patrick, majd belecsapott a biztonsági főnök tenyerébe, kacsintott egyet, aztán visszaigazította a szemére a napszemüveget, elkomolyodott, és visszament Jones hálószobájába.

Ethan és Marc csak biccentett egyet és már el is indultak, észrevétlenül, a kerten keresztül. A kommandós közben eligazította a társaságában maradt lányt, s a kezébe adott egy kimondottan élesnek látszó, nem éppen kecses, sokkal inkább masszív kést:

– Isabelle szívem, fogd marokra ezt a dikicset, és célozd meg vele a pali direkte ruhán kívül hagyott koronaékszereit. Úgy haladj vele keresztül a kerten, mintha alig bírnál a véreddel, bújj hozzá, satöbbi. A limóban már nem kell szoros kontaktusban lenned vele, idővel majd zuhanyozhatsz is.

Hammond megvárta, amíg fülesébe visszajelzett Northman és Ross, majd elindult. Gond nélkül elérték a limuzint és amikor kinyitotta az ajtót, Luke Jonesra két hangtompítós pisztoly csöve meredt fenyegetően. Ethan Ross szólt halkan, viszont annál határozottabban:

– Mr. Jones, a farkát elpakolja, aztán beül az autóba. Nem csinál hülyeséget, mert mielőtt kigondolná, lelövöm. Nem üvölt, nem próbálkozik, mert akkor is megteszem. Mozgás!

Luke Jones engedelmesen megigazította a ruházatát, beszállt és leült Northman mellé. Marc az oldalába döfte a pisztolyát, Ethan az ajtó mellé húzódva fogta rá a fegyverét, White pedig elhelyezkedett a fegyverkereskedővel totálisan szemben, dekoratív magas sarkújával megrúgta a térdét, mire Luke engedelmesen szétnyitotta a lábát. Isabelle lejjebb csúszott az ülésen, és a férfi ágyékára helyezte a cipőjét.

Patrick jókedvűen vigyorogva ült be a kormány mögé és elindult.

Az autózás nyugalmas csöndjébe SMS érkezését jelző rövid, bár nem kimondottan diszkrét hang csörrent bele. Isabelle White előásta Jones mobilját, elolvasta az üzenetet, aztán megigazította a cipője sarkát a férfi ágyékán, mielőtt kérdezett volna:

– Edward White érdeklődik, jól szórakozol-e? Nem akarok elcsúszni azon, hogy nem a megszokott szóhasználatoddal válaszolok, úgyhogy makogj valamit! A hihetőség kedvéért csatolok a képekből is.

Jones kettőt nyelt, majd diktálni kezdett: „Remekül. Nagyon élvezem. Majd még jelentkezem!”

Miután befejezte az írást, Isabelle keresett a kollekcióból két határozottan ütős képet és csatolta.

Nem kellett sokáig várni a válaszra:

„Szuper. Érezd jól magad, fotózz és videózz sokat! A találka rendben van?”

Isabelle felolvasta a reakciót, egyben mélyebbre nyomta a cipője sarkát, ezzel gyors és őszinte válaszra sarkallva a fegyverkereskedőt.

„Igen. Egy hét múlva, az Arabellán.”

A lány elküldte, majd kérdőn nézett Jonesra, mire az elvigyorodott:

– Nem csak fotókat, és videókat ígértem, ribanc. Hanem az üzlet előtt egy live-showt is, amibe a kedves papa akár be is szállhat. Aztán a nyílt tengeren némi cápaetetés lesz a program.

Isabelle White beharapta a szája szélét, majd addig nyomta a cipősarkát, amíg a fegyverkereskedő arca el nem torzult és ordítani nem kezdett.  

22. rész: A segítőtárs

Isabelle csendben emésztgette az információkat, majd Northman felé fordult és megszólalt:

– Már Caleb is egészen úgy hangzott az ominózus zuhanyozás után, mintha minden egy terv része lett volna. Ahogy elhallgattam Holdent, egyre erősödik bennem a gyanú. Ha pedig így volt, vajon, miért is nem voltam beavatva? Szóval?

Marc kínban volt. Hiszen a lány ráhibázott, gyakorlatilag tényleg minden egy előre kidolgozott terv szerint történt. Amennyire lehetett, igyekeztek csökkenteni a kockázatot, de biztosra menni képtelenség volt:

– Valóban, körvonalakban létezett a forgatókönyv. Ahogy Jeff is mondta, ebből lehetett kihozni a legtöbbet.

– Akkor, ha jól értem, a te megveretésed is a terv része volt, ahogy az enyém is. Ez még nem lett volna olyan óriási baj, ha nem kerülök a kétségbeesés határára. Tudod, Marc, ha mindezt tudom, esélyed sem lett volna rá, hogy lefeküdjek veled. Tényleg nem tudom, hogy melyik a nagyobb baj, az, hogy nem bíztál bennem és nem avattál be, vagy az, hogy kihasználtad a helyzetet? Viszont, a lényegen nem változtat, ami annyi, hogy visszaéltél a bizalmammal. Úgyhogy, végeztünk, Northman. Addig összedolgozom veled, ameddig ki nem lapátoljuk magunkat a szarból, utána viszont látni sem akarlak többé! Az pedig ettől a másodperctől felejtős, hogy hozzámérhetsz! – pattant fel és lökte el a forgószéket maga mögül a nő. Beviharzott abba a helyiségbe, ahol eddig a férfival együtt töltötte az éjszakákat, magához vett egy párnát és egy takarót, bement a szomszédos helyiségbe, aztán magára csukta az ajtót.

A mentor a szája szélét rágcsálva gondolkodott. Lényegében, megértette heves természetű, szenvedélyes tanítványát és még talán a döntését is. Lehetne szépíteni, de Isabelle szemszögéből nem volt mit. Átverték, megkínoztatták és még annyi könnyebbsége sem volt, hogy esetleg tudott volna arra egy jó indokot, hogy elviselje a testi-lelki fájdalmakat. Valóban, túl keményre sikerült a lecke, és a végkicsengése is pocsék lett.

Hamarosan nyílt a lány új lakrészének becsukott ajtaja. White egy ideig az ajtófélfának támaszkodva állt, majd meglepően nyugodtan megszólalt:

– Haragszom rád, de már nem vagyok egy hisztis, durcás kislány. Nem is tudom, hogy kiverték-e belőlem, vagy lefaragták rólam, de nem is ez a lényeg, – döfött egyet White oda, ahol tudta, hogy fáj – hanem az, hogy minél előbb meg akarok szabadulni tőled. Normál munkatársi viszony lehet köztünk, ami arról szól, hogy egymást segítve próbáljuk a legjobb tudásunk szerint megoldani a feladatunkat. Blacknek és az apámnak vesznie kell, ezen nincs vita.

Miközben némán nézték egymást, a számítógép diszkréten csippantott egyet, így mindketten visszamentek a képernyő elé. Holden egyik embere, Kelly Taylor küldött némi információt. Az egyik mappában Edward White nem éppen legális üzleteiről sikerült a kódokat visszafejteni, így helyszínek, időpontok, árufajták, és természetesen az ellenérték összege lett világos a kíváncsiskodók előtt. Kelly még azt is megosztotta velük, hogy három akciót már sikeresen zártak Holdenék, kettő pedig éppen folyamatban van.

Eddig jutottak az olvasásban, amikor egy férfi lépett be a központként berendezett helyiségbe. Bár a rejtekhely lakói meglepődtek, de nem ragadtatták el magukat, hiszen tisztában voltak vele, csak az juthat be, aki konkrétan tudta, hogy mit keres és az ujjlenyomata nyitotta a zárakat.

Isabelle White alaposan szemügyre vette az érkezőt, és megállapította magában, hogy egészen, sőt, határozottan jó pasas. A fickó mosolyogva vette le napszemüvegét, kék szeme felváltva vizslatta hol a tanítványt, hol a mentort. Sötétszőke, vagy inkább világosbarna haja rövidre nyírva, tüskésre és kócosra igazítva igazán jól állt neki, ám világos alapszíneinek némileg ellentmondott sötét, közel fekete szemöldöke és borostája. Enyhén szögletes álla, ha nem is makacsságot, de legalábbis határozottságot sugallt. Kényelmes tornacipőt viselt, sötétkék farmernadrágja határozottan jól mutatott fehér ingével és hasított bőr, középbarna zakójával együtt. Az övébe tűzve jelvény villogott, de a zakó alól kilátszott pisztolyának tokja is. A kezében lévő, közepes méretű sporttáskát lazán az egyik székre tette és kezet nyújtott, elsőként a lánynak:

– Szia, Isabelle. Ethan Ross vagyok, Holden embere. Kimberly White-nak fogom eljátszani a magánnyomozót, bár valóban nem ártana megtalálni az elveszett hugicát. Úgyhogy, én tényleg rajta leszek a projekten.

– Szia, Ethan. Örülök neked – csúsztatta a jóképű, szimpatikus fazon kezébe a tenyerét a nő.

– Marc – fordult a kezét nyújtva a másik férfi felé Ross.

Northman megrázta a frissen érkezett kezét, aki zakóját a táskájára, napszemüvegét a billentyűzet mellé dobta, majd a monitor felé intve megkérdezte:

– Szabad?

– Persze – húzódott arrébb Northman.

Ross szédületes gyorsasággal zongorázott a klaviatúrán, aminek hatására megjelent Rebecca Anderson képe a monitoron. A lány csak némileg hasonlított a nővérére, Kimberly White-ra. Nagyjából a húszas éveinek az elején járhatott, a nyilvántartás szerint néhányszor gyorshajtott, illetve eldurvult egyetemi bulik kapcsán is bevitték a rendőrségre néhanapján. Isabelle meglepve fedezte fel a hasonlóságot az eltűnt lány és saját maga között.

Ethan, mintha olvasott volna a gondolataiban, megszólalt:

– Igen, jó látod. Kimberly helyében, én is aggódnék. Főleg, ha elhitte, amit meséltél neki hajdanán.

A nőnek szabályosan leesett az álla, majd lassan Northmanre pillantott.

Újdonsült társuk azonban ismét magához ragadta a szót:

– Jeff, amióta irodakukac, ha nem is mániákusan, de olvas aktákat. Arról ne is beszéljünk, hogy Hunt, amikor megpendítette, hogy kiről tudja teljesen biztosan, inkább szimpatizálna az elnökváltással, mint Blackkel, átlökte az egész csoport anyagát. Azt, ami Olivernél van. Én pedig felkészültem. Nem tudom, hogy a te szempontodból melyik a rosszabb, a vérfertőző, vagy a pedofil, de akkortájt még mindkettő igaz volt az apádra. Az is már egy kicsit több a feltételezésnél, hogy Edward White külföldi útjainak időpontjában – érdekes módon – az általa meglátogatott városokban jelentettek néhanapján eltűnéseket. Persze, nem kell végletekben gondolkodni, létezik az a fajta szegénység, ami némi pénz és egy jobb élet reményében sok mindenre hajlandó. De apád igazából azt szereti, ha akit maga alá gyűr, hasonlít rád, és egy kicsit talán még tiltakozik is. Írjuk a javára, hogy már nem ragaszkodik ahhoz, hogy kiskorú is legyen.

– Baszd meg, Ross! Ha ennyi mindent tudtok, akkor mi tart vissza attól, hogy lecsukjátok már végre?

– Mi is? – tett úgy a férfi, mintha gondolkodnia kellene. Aztán igazán közel hajolt Isabelle-hez és a szemébe nézve folytatta. – Ezt te kérdezed tőlem, problémamegoldókám? Edward White az a fajta hasfájás, aminek a megoldására kiképzést kaptál. Egy olyan nagyhatalmú görény, aki tanút, bírót, rendőrt, bárkit gondolkodás nélkül kivégeztet, ha úgy látja jónak. Éppen elég embert megnyomorított már ahhoz, hogy ne ültessük le.

– Jó, akkor másként kérdezem, ha nem érted! – jött ki a béketűrésből a nő. – Akkor, miért nincs már nagyon régen kinyírva?

– Igen, akár azt is megtehettük volna – válaszolta Ethan. – De, hogy értsd, megmagyarázom. Ismerve Holdent, kétlem, hogy ne mesélt volna a kedvenc szabadidős sportjáról.

– Tudom, a cápavadászat – húzta el a száját Isabelle.

– Amit nem feltétlenül kell a fogyóban lévő, szerencsétlen tengeri ragadozókra érteni – bólintott a vadiúj szövetséges. – Apád kiterjedt kapcsolatrendszere és a rohadt sok pénze legalábbis óvatosságra inti Jeffet és a többieket. A kedves papádnak és a hozzá hasonló rohadékoknak lehetőleg úgy kell kitörni a nyakát, hogy összeomoljon az általuk épített birodalom. A fekete és a fehér is. Tehát a Black & White, Ms. White.

– Kiütötték, kivágták belőlem, de az is lehet, hogy lefaragták rólam a humorérzékemet, sok mással együtt. Például, a megbocsátást, megértést is, tehát, ha nem tűnök túl lelkesnek és együttműködőnek, akkor az emiatt van, és nem azért, mert megsajnáltam nemzőmet, vagy nehéz a felfogásom. Úgyhogy, én elmegyek aludni, jó éjszakát, fiúk!

– Menj csak, jó éjt – válaszolt szinte egyszerre a két férfi.

Miután a lány mögött becsukódott a lakrésze ajtaja, Ross villámgyorsan machinált megint a klaviatúrával és folytatta:

– Elég baj, hogy ennyire ki van akadva és pont most.

– Holden őszinteségi rohama nem a legjobbkor jött, bár akció előtt Caleb is ejtegetett ezt-azt neki, hogy valamennyire kirángassa az apátiából. Úgyhogy, csak idő kérdése volt, hogy összerakja, és bedühödjön tőle. Felfogta, hogy mi, miért történt, de ettől az én szerepem nem lett szimpatikusabb neki.

– Milliószor jobban félteni valakit önmagadnál, pokoli érzés. Látni a kínjait és a fájdalmát, elviselhetetlen. Arra, amit neked kellett elkövetned, gyakorlatilag, szavak sincsenek. Sajnálom, Marc.

– Ha a továbbiakat is túléljük, leültetem, hogy tudjunk beszélni. Utána is ráérek golyót ereszteni magamba, esetleg belé – vigyorodott el keserűen Northman. – Lapozzunk! Mihez kellek?

– Nem tudhatjuk, hogy White gorillái a fényképeitekkel kelnek, és fekszenek-e? Ahogy azt sem, az öreg megette-e, amit le akartunk nyomni a torkán. Kétfrontos a problémakör, talán Black a kevésbé paranoiás, de erre sem vennék mérget, hiszen fosik Edwardtól. Mit mondasz, ha eltűnsz a képből, Isabelle irányíthatóbb lesz?

– Majdnem biztos. De ne legyenek illúzióid, eléggé lobbanékony. Nem mondom, hogy kezelhetetlen, viszont pontosan megrajzolt határok között játszik a legjobban. Jól motiválható, de a bizalmát csak egyszer kell eljátszani. Elsőrangú csali, az adottságai és a tudása megvan a sikerhez.

– Közvetlenül itt, vagy Black esetében, hiba lenne bevetni. Ha messziről kezdünk, még akár vele is lehet esélyünk a sikerre. A legszívesebben tényleg levetetném a hozzáférését, és itt hagynám punnyadni, amíg el nem ül a vihar.

– Rosszul tennéd, Ethan Ross – szólalt meg a két férfi mögött Isabelle.

Mindkettő megfordult a székkel, de csak az újonnan érkezetten látszott meglepetés, amit megtoldott némi helytelenítő fejcsóválással és két kérdéssel is:  

– Valóban? Miért is?

A lány magához húzta a pasas forgószékét, az ölébe ült, és félreérthetetlen mozdulatok mellett hevesen, vágyakozva simogatta, csókolta. Aztán, amikor abbahagyta, dühtől szikrázó szemekkel válaszolt:

– Mert akkor élesben próbálod ki, hogy milyen az, amikor felállítom a farkadat, majd kibelezlek, aztán a levágott ujjaddal kiengedem magamat ebből konzervdobozból. Ne csináljatok rendszert abból, hogy átbasszátok az agyamat, inkább avassatok be! Méghozzá, teljes mértékig.

Ethan elvigyorodva szólalt meg:

– Szeretem azokat a nőket, akik tudják, mit akarnak, és megfelelően érvelnek. Meggyőztél, Isabelle White, bár könnyedén előfordulhat, hogy meg fogod bánni, és ezerszer inkább visszakívánkoznál ide.

– Ezen ne rágd magad, Ethan. Kettőnk gyümölcsöző együttműködésének alapja, a helytálló információk alapján meghozott döntésem szabadsága. Nem kellene elkövetned Northman hibáit, mert még az is előfordulhat, hogy kölcsönös elégedettség vesz erőt mindkettőnkön, és akkor akár magaddal is vihetnél, a saját csoportodba.

– Ebbe ne éld bele magad Isabelle, már csak azért se, mert nincs csoportom, magányos farkasként nyomom.    

– Nem baj, magányos farkas, úgyis csak az lenne a lényeg, hogy földrajzilag is minél távolabb kerüljek Marc Northmantől – pillantott egyet megvetően mentorára a lány, majd bevonult a szobájába.  

21. rész: A tudás hatalma

Isabelle és Marc megfogadta Holden tanácsát, ezért egy egész hetet a regenerálódásra szántak. A nyugalom, a pihenés, illetve a nem nyakra-főre, hanem csak alkalomadtán, szükség szerint alkalmazott gyógyszerek megtették a hatásukat, és felgyorsították a gyógyulási folyamatokat. Mentor és tanítványa immár teljesen gyógyult, akár a nyilvánosság előtt is vállalható fizimiskával állt neki edzeni, hiszen a rejtekhely létrehozói erre is gondoltak, és biztosították a lehetőséget. Marc bordái is egyre kevésbé fájtak, de azoknak még kellett egy kis idő ahhoz, hogy ne csak a lélegzetvétel, hanem a mozgás is teljesen fájdalommentes legyen.

A lány éppen a híradót nézve, nem kimondottan a mozgásra koncentrálva, a futópadon dolgozott, amikor kevés híján lefordult a sporteszközről attól, amit a televízióban látott.

Miközben a bevágott képek egy temetés különböző pillanatait villantották fel, a bemondónő száraz hangon ecsetelte, hogy a szülői házból késő kamaszkorában megszökött Isabelle White valószínűleg rossz társaságba keveredett, de aztán valaki felismerte és elrabolták. Apja, a gazdag üzletember, Edward White összeszedte a követelt összeget, de amikor a váltságdíjat az emberrablók utasítása szerint az emberei át akarták adni a lányért cserébe, valami nagyon balul sült el. Olyannyira, hogy a helyszínként megjelölt vágóhíd épülete felrobbant és porig égett. Az elhunyt Isabelle White-on kívül azonosították még a váltságdíjat szállító három testőrt, illetve a hat emberrablót is, de a nyomozás érdekeire való hivatkozással egyiküket sem nevezték meg.

Northman egy ideje már szintén a teremben volt, ráadásul, a közel sokkos nő mögött állt, így látta-hallotta a vörösre sírt szemmel, tűrhetetlennek rémlő fájdalommal gyászoló apát nyilatkozni:

– Isabelle az első házasságomból született. Amikor az édesanyja eltávozott, borzasztóan összetört szegény kislány. Hiába igyekeztem, nem tudtam pótolni a feleségemet, és az üzleti ügyeimből kifolyólag sokszor és sokáig hagytam magára a lányomat. Ez az egész az én hibám, sosem fogom megbocsátani magamnak! – fordult el a riportertől a férfi, mintha az összes energiáját az kötné le, hogy legalább a könnyeit visszagyűrje, ha már a hidegvére a nyilvánosság előtt látványosan cserbenhagyta.

A riporter azonban élvezte, hogy mikrofonvégre kapta Edward White-ot, aki láthatóan teljesen kifordult önmagából. Mivel az interjúalany továbbra is kimondottan készségesnek tűnt, ezért a mikrofont markoló nő nem hagyta ki a lehetőséget, és továbbra is útját állta az üzletembernek:

– Őszinte részvétem, Mr. White – folytatta volna a nő, hogy az átkötés után kérdezhessen, azonban Edward a szavába vágott:

– Isabelle mindig is heves vérmérsékletű lány volt. Nem kétlem, hogy valamilyen módon benne volt a keze abban, hogy ennyire elfajultak a dolgok. Mint ahogy, abban is biztos vagyok, nem az összes gazember lelte a halálát abban a robbanásban. Rengeteg üzleti ellenfelem van, de úgy látszik, már ellenségem is akad, méghozzá olyan, aki ilyen gaztettre is képes volt. A lányomért ötmilliót kértek, ez a pénz a sikertelen átadáskor ugyan megsemmisült, de ugyanezt az összeget felajánlom annak, aki a kezembe adja az emberrablás értelmi szerzőjét, a lányom még mindig lélegző gyilkosát! – nézett a kamerába a férfi és a szemében immár nem csak fájdalom és düh, hanem kegyetlenség is tükröződött.

– Értem – ragadta magához a szót a riporter – tudna valami támpontot is adni, Mr. White?

– Ha tudnék, nem tettem volna közhírré a felajánlást az imént – vonta ölelésébe a mellette álló feleségét Edward. Az asszony nem szólt semmit, a szemét egy nagylencséjű napszemüveg takarta, és akaratlan, villanásnyi mozdulata egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki önként vigaszt szeretne nyújtani gyásszal sújtott férjének. A következő pillanatban még mindig zsebkendőjét szorongatva, Mrs. White visszatalált a szerepéhez, és vigaszt keresve rejtette arcát a férfi elegáns öltönyének anyagába. Az újságírónőt azonban nem megértő és tapintatos fából faragták, határozottan lecövekelt a házaspár előtt, várt néhány másodpercet, aztán egyértelműen a feleségnek címezve a kérdést, ismét megszólalt:

– Kimberly White, ön második feleségként került be a családba. Milyen kapcsolata volt Isabelle-lel?

Edward először tiltakozni akart, de aztán már nem tehetett semmit, mert a neje levette a napszemüvegét, könnyes szemmel, mégis határozottan a másik nőre nézett, amikor válaszolt a kíváncsiskodónak:

– Isabelle úgy viselkedett velem, ahogy szinte természetes egy elkényeztetett egykétől. Haragudott az apjára a házasságkötésünk miatt, engem pedig, amikor csak tudott, bosszantott. Edward egy idő után úgy látta jónak, ha inkább bentlakásos iskolába küldi a lányát.

– Soha nem normalizálódott a kapcsolatuk?

Kimberly felnézett a vállát szorosan tartó Edwardra, és még mindig a férfi arcát nézte, amikor elkezdett beszélni:

– Isabelle elutazásának előestéjén hosszan beszélgettünk. Megkérdeztem tőle, hogy tényleg el akar-e menni, hiszen úgy tűnt, végre rendezni tudjuk a nézeteltéréseinket. Azt válaszolta, hogy kipróbálja a sulit, aztán majd eldönti. Soha többé nem láttam, hiszen látogatóba sem volt hajlandó hazajönni. Hamarosan az iskolában is elfajultak a dolgai, ezért megszökött. Edward soha nem adta fel a kutatást, folyamatosan kerestette, mégsem ő találta meg előbb… – sírt fel az asszony, zsebkendője mögé rejtette arcát, és kezével hárító mozdulatot téve a testőrök gyűrűjében az elsötétített ablakú limuzinhoz ment.

Edward White nagyokat nyelve, többször az autó felé pillantva szólt oda a riporternőnek:

– Kimberlyt rettenetesen megrázta, hogy nem tudott csak egy normál, legalább tiszteletre alapuló családi kapcsolatot kialakítani a lányommal. Ahhoz pedig, már túl idősnek érzem magamat, hogy most kezdjek családalapítási projektbe, holott a nejem ezt régóta szeretné – gördült le egy könnycsepp Edward White mindig szigorú, többségében szenvtelen arcán. – Kérem, tartsák tiszteletben a családunk gyászát, és a témával kapcsolatban, a továbbiakban ne is keressenek, mert nem nyilatkozunk!

A mágnás utolsó szavaival egy időben, az egyik testőr elállta a riporternő útját, a többi körülvette a férfit és az autóhoz kísérte.  

Isabelle még egy ideig bénultan állt a képernyő előtt, aztán felpillantott mentorára, hiszen az hátulról átölelte. 

– Nem tudom, hogy miről habog Kimberly. Nem beszéltem vele a suliba költözés előtt, ugyanúgy rühelltem akkor, mint előtte. 

– Apádat viszont, ezért az alakításért, Oscarra lehetne jelölni. A mostohaanyádnak meg eléggé muszáj volt megtámogatnia a tálalt mesét, elvégre a férje ölelgetés címszó alatt olyan meggyőzően szorongatta, hogy tényleg csak elvétve beszélt hülyeségeket. Amíg néztem őket, néhányszor az a kényszerképzetem támadt, hogy Kimberly-anyu sem viseli jól az aranykalitkát.

– Nekem is forog a gyomrom ettől az egész színjátéktól. 

– Szerencsére, nem csak nekünk. Holdenék roppant módon fel vannak izgulva, mind az elnök, mint pedig Edward esetében. Amikor üzentem nekik, azt válaszolták, hogy helyi idő szerint, ma este hétkor, telepedjünk a nagyképernyő elé, a monitorban ott a kamera, úgyhogy majd arcból-arcba cserélünk információt. Jeff is felizgatott azzal, hogy lesz miről beszélnünk.

– Bízol benne?

– Kevés emberben bízom, és sosem adom ingyen. De Calebnek is segítettek, amiben csak tudtak. Meglátjuk. Egyelőre úgy néz ki, nincs okunk kételkedni bennük.

Mindketten komótosan lezuhanyoztak, és várakozóan ültek le egymás mellé, a monitorral szemben. Pontban hét órakor jelzett a szerkezet, majd hamarosan kivilágosodott a képernyő. Jeff Holden egy ősz hajú, magas, még manapság is izmosnak számító férfi volt, hanyag testtartásban ült a forgószékében, miközben hosszú lábait egymásra pakolta. Szürke szeme érdeklődve, vizsgálódón szegeződött hol a tanítvány, hol a mentor arcára. Nem húzta sokáig az időt, üdvözölte beszélgetőtársait, majd belekezdett a tájékoztatásba:

– Nem tudom, hogy mennyire vannak tisztában vele, de egyaránt beletartoznak a belügy-, és a külügy kötelékébe is. Az FBI-nál ugyanúgy van elkülönített költségvetésük, mint a CIA-nál. A tanács tagsága fele részben az egyik, fele részben a másik szervezet felsővezetőiből áll. A problémamegoldók nem ügynökök, nem is kommandósok, rendőrök, vagy katonák. A szervezet azért jött létre, hogy közel civil megoldást nyújthasson olyan ügyekben, amelyek a háttérben zajlanak, és igencsak szerteágazóak.

– Jól értem, hogy most azt magyarázza, Mr. Holden, hogy olyan emberek, érdekcsoportok ellen kerültünk bevetésre, akikkel szemben nem akartak valódi, hatósági fellépést végrehajtani? – kérdezte a lány.

– Ennél jobban nem is érthetné, Isabelle – mosolyodott el Jeff.

– Miért?

– Tudja, én nem vagyok egy politikus alkat. Rosszul viselem, ha valaki a pénze és a befolyása miatt gyakorlatilag a törvény fölött áll. Régimódi, utópisztikus felfogású fickó vagyok, aki egy pillanatig sem hezitálna, ha egy ilyen rohadéknak ki kellene tekerni a nyakát. Nem akarom az érzékenységét megbántani, de az apja pont egy ilyen díszpéldány, akinek a bukását határozottan mosolyogva tudnám nézni. Ellenben, nekem is osztogatnak parancsokat, ha nem is rengetegen. És amikor a parancs nem nyílt sisakos megoldást követel, akkor jönnek a képbe a problémamegoldók. A gond ott kezdődött, hogy az elnökük és Edward White is bebeszélte magának, a problémamegoldók gyakorlatilag a magánhadseregük. Nem tagadom, egy ideje már figyelemmel kísérem eseményeket, Hunttól pedig, első osztályú információkat kaptam, amelyekkel együtt már szépen összeállt a mozaik. Caleb nem sminkelte a tényeket, közölte, hogy még csak nem is ő, hanem Marc Northman és csoportja a legjobb.

– Kösz, hogy legyezgeti a hiúságunkat, Mr. Holden – sütött Isabelle hangjából a düh. – De, ha már ennyire értékesnek találta Marcot, a csoportját és ezáltal, akár engem is, nem lett volna célszerű időben közbelépni? Például, még azelőtt, mielőtt szórakozás címszó alatt megkínoztak minket?

– Tudja, Ms. White, kikapcsolódásként szenvedélyesen szeretek horgászni. Mivel civilben és a munkaköröm szerint is cápavadász vagyok, ritkán szoktam kapkodni. Egészen pontosan tudtuk, hogy Morrisék nem ölhetik meg önöket, és ezt Steven a jövendő elnöki szék okán, oly mértékben szem előtt tartotta, hogy mindent meg is tett azért, hogy életben maradjanak. Becsukta azt a pszichopatát, hogy le ne faragja a húst önről idő előtt, mindkettőjüket – főként a fogoly státuszukhoz képest – etette, tisztántartotta, ápoltatta. Lássa be, ez egyáltalán nem életszerű. Az is teljesen biztos volt, hogy valaki elkapja önöket. Az félő volt, hogy az elnök megelégedett volna a likvidálásuk biztos tudatával, ezért inkább a másik verziót preferáltuk, és beküldtük segítségként Huntot.

– Tényleg senki sem félt attól, hogy erős felindulásból elszúrom ezt a szépen eltervezett akciót? – háborgott a lány.

– Nem tagadom, jócskán volt hibaszázalék a tervben, elvégre Calebet sem veszteségként kalkuláltuk bele. De anélkül, hogy megint azt mondaná, hogy a hiúságukat legyezgetem: biztos voltam benne, hogy a legjobbat hozzák ki az adott helyzetből.

– Ezt értjük – szólalt meg a megbeszélés kezdete óta először Marc. – De, mintha azt mondta volna, hogy meglepő hírei vannak.

– Inkább, érdekesnek mondanám őket – válaszolta mosolyogva Jeff. – Edward White leginkább arra tippelt, hogy egykori jó cimborája, a tanács elnöke köpte tele a levesét. Apuka orrol, Isabelle – pillantott a nőre Holden. – És azt tudjuk, hogy milyen az, amikor a kedves papa haragos. Kiikszelték néhány vastagnyakúját, nem vitték el hozzá a háládatlan, tékozló leányt, akit így nem tudott példásan, bár mégis teljesen titokban megbüntetni, kinyiffantani. Mivel, nem tűnik egyébként egy hiszékeny típusnak, hát nem esküdnék meg rá, hogy bevette a halálesetekről szóló mesét, elvégre azt sem tudjuk, kit és mennyire kent meg a biztosan tudás érdekében. Ergo, ha tudja, hogy nem volt női holttest, máris túl sokat tud, és nincs akkora lépéselőnyünk, mint azt szeretnénk. Ezt a nézetemet támogatja meg a televízió által közvetített csinnadrattás temetés, az azt követő körítéssel együtt. Szerintem, egyáltalán nem nyúlok mellé, ha azt mondom, a kegyed meggyilkolását kitervelő galádra vonatkozó felhívás üzenet volt, ha valamennyi mákunk azért van, talán még a címzett ismeretlen. Mert az lehet a tanács elnöke, de magácska is. Tehát, ha késztetést érez is, kedves Isabelle, még maradjon nyugton egy kicsit.

– Meddig? – fortyogott a düh látványosan a nőben. – Mivel közelről érzékeltem a tempóját és a közbeavatkozási hajlandóságát Mr. Holden, mondhatni, a bőrömön, hát egy kicsit izgulékony vagyok.

– Azt látom – vigyorgott továbbra is Jeff. – Gyógyulgassanak tovább. Az elemzőim rajta vannak az Edward White személyi számítógépéből származó winchester adatainak elemzésén. Amennyiben találnak valamilyen érdekességet, tájékoztatom önöket. Oliver Black, úgyis, mint a tanács elnöke, éppen jól megérdemelt pihenésére készül a napokban. Furcsa módon, az egyik ismert álnevén bejelentkezett egy plasztikai sebészettel foglalkozó klinikára, de nem zsírleszívásra, vagy hajbeültetésre. Őt is szemmel tartjuk. Küldök néhány képet, egy kis kísérőszöveggel, nézegessék, olvasgassák, gondolkodjanak! Ha bármiféle ötletük van, szóljanak! – lépett ki a kontaktusból Jeff Holden.

Hamarosan az ígért e-mail is megérkezett, rögtön meg is nyitották. A fényképek Kimberlyt ábrázolták, leginkább egy sötét- és nagylencséjű napszemüvegben. Iménti beszélgetőtársuk kommentálta is a fotókat:

„A White-családot egy ideje már szoros megfigyelés alá vontuk. Amíg Edward távol volt, látogatóba érkezett Rebecca, Mrs. White húga. Aztán köszönés, perpatvar, vagy egyéb, értelmezhető ok nélkül, nyoma veszett. A személyzet néhány bennfentes tagja szerint, Kimberly rögtön Edwardnak esett, aztán a nő eltéphetetlennek rémlő barátságot kötött a napszemüvegével. Csak alváshoz nem hordta, mert akkor nem tudta volna aktívan jegelni. Miután a monoklija meggyógyult, felkeresett egy magánnyomozót, és megbízta a húga felkutatásával. A magánnyomozónak villámgyorsan született egy cégtársa, aki átvette az ügyet és egyébként is az én emberem. Tehát, kedves Isabelle, mielőtt meghatnák a mostohaanyja könnyei, vegye számításba, hogy sokkal inkább zokogott a temetésen az eltűnt Becca miatt, mint a veszteség okán, amely az ön halálával érte őt.”  

19. rész: Veszteség

Isabelle White éppen azt nézegette, hogy miként is tehetne szert arra a bizonyos gyors golyóra, amikor Hunt erőteljesen magához vonta. A lány már éppen azon volt, hogy irgalmatlanul odahat az áruló férfiasságára, amikor Caleb hozzásimult és fojtott hangon a fülébe suttogta:

– Ha most a kasztrálásomon gondolkodsz, akkor ideje, hogy tudd, nem a farkam nyomja a derekadat. Amit érzel, attól csak akkor ficánkolj vagy hangoskodj, ha tényleg meg akarsz halni. Tehát, tedd hátra a kacsódat, a kezedbe nyomom, amire vágysz. Nem biztos, hogy én is arra vágyom, hogy itt és most azt markolászd, de apróságokkal nem foglalkozunk – hallatszott a visszafojtott vigyor a férfi hangján. – Csőre töltöttem, kibiztosítottam. Gondolom, nem kell azon tépnem a számat, hogy egyetlen dobásunk van, az is csak addig, amíg a faterod ide nem ér.

– Miért higgyek neked? Mi van akkor, ha nincs megtöltve, és Morrisékkal együtt majd jót röhögsz rajtam?

– Kockáztass, úgysincs más választásod!

– Tényleg nincs. De, ha átvertél, nem sokáig fogsz vigyorogni, erre megesküszöm!

– Tudom.

– Terv?

– Majd alakul. Improvizálunk. De amennyire csak lehet, egyértelmű leszek, szivi. Most viszont, különösebben ne viruljon a fejed, mert nincs rá okod. Menjünk!

Caleb Hunt tehát bevonszolta a vallatóba a lányt, megvárta, amíg Marcot is odaviszik, aztán szövegelni kezdett.

Morriséknál érzelmek széles skáláját sikerült a dumával elérnie, hiszen Steven és bandája hol üdvözülten vigyorgott, hol lilára váltott fejjel dühöngött.

Caleb, amikor félresöpörte Isabelle haját és ráhajolt a nyakára, szinte a bőrnek suttogta az instrukciókat, mindeközben Northmant fixírozta. A kevésbé beavatottak úgy látták, hergeli a másik férfit, ezért az árnyékok kárörvendően, gyanútlanul és leplezetlenül vigyorogtak. Nem sokáig, hiszen eldörrent a két lövés. 

Marc Northman őrei a Dwayne-ikrek voltak, akik azonnal meghaltak, hiszen Isabelle és Caleb halálosan pontos volt. A lány mentora villámgyorsan reagált, és magához vette a két elhunyt fegyverét. Az eseményeket lövésekkel indító két vakmerő szinte nem is foglalkozott azzal, hogyan találták el célpontjaikat, máris módosítottak a célon. Immár teljesen nyíltan, egymás mellett állva szegezték pisztolyaikat Tylerre és Stevenre. Az elnöki szék várományosa, illetve helyettese, kerülve a hirtelen mozdulatokat megvált a saját fegyverétől. Megadóan emelték fel kezüket, amíg Northman és White lövésre kész pisztollyal tartották sakkban őket, Hunt átkutatta, majd megbilincselte mindkettőjüket. Caleb begyűjtötte a laptopokat, és kivitte a parkoló autókba őket. Lepattintotta az össze kocsiról a nyomkövetőket, hiszen nem tudták pontosan, mikor érkezik Edward White, és bár az erőviszonyok közel kiegyenlítettek voltak, ráadásul a meglepetés ereje is az oldalukon állt, váratlan eseményre, gyors távozásra is fel kellett készülniük.

Amint visszaért a vallatóba, Caleb érdekes helyzettel találta magát szemközt. Northman Steven Morris szájához tartotta a kihangosított telefont, míg Isabelle Tyler Bonest bírta néma csöndre, hiszen ráutaló magatartása egyértelmű volt, a férfi álla alá döfött, kibiztosított stukker ékesebben és érthetőbben beszélt minden szónál. 

A telefonból Edward White hangja hallatszott, amint éppen utasításokat osztogatott:

– Az embereim már elindultak a foglyokért. Nagyon sajnálom, hogy nem az előre megbeszélt terveink szerint alakulnak a dolgok, de képtelenség elszabadulnom. Ha úgy gondolod, Steven, ti is velük tarthattok, és akkor csak a helyszín változik, a többi ugyanaz marad. Ellenben, ha úgy döntesz, hogy lemondasz a lehetőségről és inkább nekiálltok máris a tisztogatásnak, azzal sincs problémám. Az akcióért járó lóvét viszik a fiúk, azt természetesen azonnal megkapjátok.

Marc nem finomkodott, rányomta egy kicsit egykori mentora torkára a kést, így a bőrbe maró penge megmotiválta Stevent, aki saját magának is megtette azt a szívességet, hogy nem beszélt hülyeségeket:

– Köszönöm, Mr. White. Megbeszélem a fiúkkal, hogy mi legyen, és annak megfelelően fogunk cselekedni.

– Rendben, Steven. Csak gondoltam, szólok a programváltozásról. Viszlát! – szakította meg a vonalat választ sem várva, Edward White. Ebből is látszott, Morrisék mindenképpen a szolganéphez tartoznak, a gazdit csak addig érdekelte az egész bagázs, amíg a feladatot végre nem hajtották. 

Marc és Caleb visszavitték, majd bezárták a cellába Bonest és Morrist. Hunt – lévén, neki volt a legcivilizáltabb kinézete – autóba pattant és a legközelebbi településről hozott ennivalót és ruhát. 

Legyűrve a késztetést és ellenérzéseiket, a három problémamegoldó mégsem a szabadban evett, hiszen White gorilláinak érkezéséről nem tudtak pontos információt. Kár lett volna elcsúszni ezen a banánhéjon, mert bár nem volt biztos, hogy Edward testőrei tudták, hogy a foglyok hogy néznek ki, azért a szabadlábon lófráló Isabelle meglehetősen gyanús lett volna. 

Evés után úgy döntöttek, ideje tervezni és megbeszélni a továbbiakat. Caleb Huntnak volt a legtöbb információja, így ő beszélt:

– Nagy kár, hogy Edward White személyesen mégsem jön ide – sóhajtotta a férfi. – Nem lett volna hátrány legalább az egyik szálat teljesen elvarrni, hogy utána tudjunk foglalkozni a másikkal. Az elnök és White ugyanazt akarja, ezt ti is hallottátok, még Morris szájából. Az, hogy nem vagytok hullák, nem jelenti azt, hogy szabadon grasszálhattok, esetleg van még melótok is. Viszont, az nekem sincs, amióta negyvennyolc, vagy annál is kevesebb óra alatt nem hajtottam végre a feladatot. Tehát, én is számíthatok valamelyik ex-kollégára, aki az én holttestemen keresztül kívánna feljebb lépni a ranglétrán. 

– Megérte? – tette fel a kérdést Isabelle, miközben vizsgálódva nézte Calebet. 

– Mindenképpen. Ha az elnök a puszipajtásai kénye-kedve szerint ugrál, és a kérésükre hajlandó likvidáltatni a legjobbjai egyikét-másikát, ott baj van. Ha nem kapott észbe időben, akkor azért, ha pedig Edward papi ennyire fontos neki, akkor azért. Ha nem tudott az árnyékkommandó létezéséről, az elég nagy baj, ha meg tudott, akkor az még nagyobb. Ez már akkor sem tetszett, amikor még oda sem értetek hozzám; de igazán akkor érlelte meg az elhatározásomat, amikor elfilozofáltam az összefüggéseken is. 

– A továbbiak? – tette fel a gyakorlatias kérdést Northman.

– Tyler Bones az enyém, remélem, nincs ellenvetésetek. Már egy ideje így kellene lennie, de most valóban meghal. Igyekszem az agyamnál maradni, de nem golyót kap, az biztos. Közelről és tevékenyen fogok megbizonyosodni róla, hogy tényleg felfordult. Esetleg, Isabelle – nézett jelentőségteljesen a lányra Hunt – ha akarod, beszállhatsz. 

– Álljak neki farigcsálni? 

– Ha attól úgy érzed, hogy jobb lesz, igen – maradt komoly a férfi arca. 

– Mert neked jobb lesz, ha milliméterenként hántod le a bőrt és a húst arról a vadállatról? 

– Igen, jobb lesz – jelentette ki igazán meggyőzően Caleb. – Sőt, Marcnak is jobb lenne, de abban nem vagyok biztos, hogy a szemed láttára bevállalná. Még a végén belelovalnád magad mindenféle marhaságba.

– Mire gondolsz?

– Éjszaka mintha kicsit érzékeny lettél volna... – mondta Hunt, de nem fűzött további kommentárt az elhangzottakhoz, hagyta, hogy a lány elgondolkodjon. Isabelle White azonban nem gondolkodóba zuhant, hanem dühös lett. 

– Te tényleg nézted, ahogy mi... – váltott vörösre, aztán falfehérre a nő arca. 

– Nem, szivi. Azt csak hallgattam. Muszáj volt, mert, ha színészkedtél is Boneséknak, azért jócskán kétségbe voltál esve. Sokféle forgatókönyvvel dolgoztam, de egyikben sem szerepelt az, hogy kinyírod, vagy kinyíratod magadat. Nyugtasson a tudat, erősen reménykedtem benne, hogy nem kell bemennem. 

– Akkor...

– Igen. Pontosan ezért meséltem el Morriséknak, hogy amíg előbb sokkot kapnak, majd kárörvendenek, legyen időnk cselekedni. Mivel benned kicsit bizonytalan voltam, ezért teregettem ki a kártyáimat, miközben jöttünk a zuhanyzóból visszafelé.

– És Marc?

– Northman ismer. Pontosan tudta, hogy Carmen halálát soha nem bocsátom meg az árnyékoknak. Nincs az a pénz, nincs az a pozíció.  

– Megbeszéltétek?

– Részletesen nem. Az biztos volt, hogy utolérnek és elkapnak titeket. Rengeteg kockázat volt benne, és még most sem ismerjük az összes változót az egyenletből. Az elnök kezdetben csak kedvezni akart az apádnak. Amikor másodszor sem jött össze, hogy „akció közben” elpatkolj, kicsikarta a mentorodból a kezességet. Odadobta Marcot is, valószínűleg azért, mert az akció vezetőjeként, a mentorodként hamar rájött volna, hogy nem szúrtad el, hanem csapdába csaltak. Amikor az elnök tudomást szerzett az árnyékokról, nem simán félt, hanem egyenesen rettegett. Ettől függetlenül, nem hinném, hogy bármelyikünket is át kellene hatnia  a megbocsátásnak vele kapcsolatosan.

– Morris?

– Gyűlöli Marcot. Amíg él, fenyegetés. Vele és Tylerrel addig kell végeznünk, amíg ide nem érnek Edward emberei.

Isabelle csak bólintott egyet, de már nem szólt semmit. A két férfi átment az árnyékok privát szobájába, átkutatták, és a talált, hasznosnak ítélt tárgyakat, gyógyszereket, kötszereket kettéosztották, majd bepakolták abba a két autóba, amit a későbbiekben használni szándékoztak. A többi járművet mozgásképtelenné tették, aztán visszamentek az épületbe.

Elsőként Tyler Bonest vitték át a vallatóba. Ott a fémasztalra szíjazták, majd Northman elment Steven Morrisért. Bones félelemtől dermedten nézte, ahogy Marc mindenféle különösebb kegyetlenség nélkül ejtett egy mély és erősen vérző sebet egykori mentora nyakán, majd a lábánál fogva, fejjel lefelé, fellógatta a lánccal. Tyler ugyanúgy tisztában volt az elkövetkezőkkel, mint az ordító Morris. A testhelyzet eléggé életellenes hosszútávon, hiszen a vér az agyból nem tud visszajutni a szívhez. Leáll a légzés, összeomlik a keringés és végül bekövetkezik a halál. A folyamatot csak meggyorsítja a vérző seb. A jó helyre küldött golyónál mindenképpen kegyetlenebb vég.

Miután Steven Morris végképp elcsendesedett, Hunt kezelésbe vette Tylert, méghozzá nem akárhogy. Elővette a tabletet, levette róla a hangot, és mozzanatról-mozzanatra ugyanazt művelte Bones-szal, amit a férfi a felvételen Carmennel.

A műveletet egyedül Isabelle nem volt hajlandó nézni, a két férfi már nem engedte meg magának azt a luxust, hogy ne győződjenek meg róla, Morris és Bones valóban befejezte földi pályafutását. 

Már majdnem végeztek, amikor pár pillanat különbséggel, éppen ezért, közel dupla zajhatással, hirtelen, két lövés dörrent. Northmant éppen csak megelőzte az ajtónyílásban felbukkanó, Edward White tenyészetéből származó, humán gorilla. A behatoló a halálos találat folyományaként még földet sem ért, amikor felbukkant egy másik böhöm. Hunt nem teketóriázott sokat, amint kibukkant a fedezékből az ellenfél feje, lőtt. A találata tökéletes volt, mire a második White-féle verőember elterült, Caleb is összerogyott. Azonban összeszedte magát, kicsit felemelkedett és fedezékéből lelőtte az asztalon heverő, immár csak egy szörnyű, véres masszának látszó Tyler Bonest.

Mivel nem volt tudható, merre jár a harmadik testőr, Marc óvatosan odament barátjához, felnyalábolta, és a hátsó kijárathoz vitte, ahol Isabelle már fegyverekkel a kezében várta őket. Northman elvette a géppisztolyt tanítványa kezéből, és rögtön el is tűnt mellőlük, hogy levadássza az utolsó megmaradtat.

A lány megtámasztotta a patakzóan vérző Calebet, kezét rászorította a sérülésre, de azon kívül, hogy fájdalmat okozott, nem ért el vele semmit. A férfi ránézett, és halkan, szinte suttogva kérte:

– Hagyd, semmi értelme!

A nő nézte, ahogy egyre inkább elszíntelenedik a férfi arca és szája, aztán Caleb Hunt megszorította a kezét, kinyitotta a szemét, majd immár alig hallhatóan megszólalt:

– Ne haragudj! Vigyázzatok egymásra!

Caleb keze lassan, fokozatosan elernyedt, barna szeme rezzenéstelenül meredt Isabelle arcára, amelyen legördültek a gyász könnyei. 

  

14. rész: Bosszú és harag

Marcot a lábánál fogva rántották le a platóról, hátrabilincselt keze miatt a vállával és a fejével tompította az esést. A halántékát ért ütéstől azonban látása elhomályosult, így csak sötét foltok takarásában látta, ahogy Bones a vállára kapja a hevesen rúgkapáló Isabelle-t. A nő addig forgolódott fogvatartója kezei között, míg végül sikerült a térdét a férfi oldalába vágnia. Pontosan a szúrt seb közepébe. 

‒ Áááá, rohadt szuka! - üvöltötte el magát Tyler és a földhöz vágta a nőt, majd meglendítette a lábát a rúgáshoz, de Isabelle gyorsabb volt.

Kirúgta Bones támasztó lábát, mire a férfi arccal előre esett. 

‒ Megöllek, te ribanc! - tajtékzott Tyler, akinek már nem csak az oldalából, de az orrából is dőlt a vér.

‒ Próbálkozz csak! - sziszegte Isabelle, mire az ikrek két oldalról letámadták.

Amíg az egyikük lefogta, addig a másik egy jól irányzott ütéssel tette ártalmatlanná. Marc kis híján felordított, ahogy tanítványa teste ájultan összecsuklott, és nem törődve a szédüléssel próbált talpra állni, amikor Morris elkapta a karját és felrántotta.

‒ Imádom a tüzes nőket! - nevetett fel harsányan, pisztolyát Northman lüktető halántékának nyomva. - Gyerünk! - rántott egyet egykori tanítványán, aki száját összeszorítva indult meg az egykor húsipari telepként működő, mára már csak romosan düledező gyár épülete felé.

Orrfacsaró bűz és hideg, nyirkos levegő fojtogatta Marc torkát, miközben kezén a bilincseket súlyosabb vaspántokra cserélték és a hűtőkamra egyik fémkampójához láncolták. Úgy lógott ott, akár egy feldolgozásra váró állat. S bár a feje még sajgott, de legalább a látása kitisztult, így jól láthatta, ahogy tőle pár méterre Isabelle-t is hasonló módon “felakasztják”. A Dwayne testvérek nem bíztak semmit a véletlenre, alaposan átkutatták és közben megfogdosták a még öntudatlan nő testét. Northman fogai hangosan koccantak össze, kezei ökölbe szorultak az elfojtott indulatától. Bones lépett be ekkor, arcát egy gigantikus mokka torzította el, és vicsorogva, döngő léptekkel indult meg társai és Isabelle felé.

‒ Ő az enyém! - lökte arrébb Karlt és akkora sallert kevert le a nőnek, hogy a csattanás visszhangot vert a kamrában.

Isabelle hörögve, láncait vadul rángatva tért magához. Marc is nekifeszült az őt fogvatartó fémnek, de hiába próbálta pillantásával jelezni tanítványának, hogy nyugodjon le, White úgy fújt, akár egy felbőszült macska. A három férfi csak röhögött rajta, míg Northman tehetetlen volt. A harag és a bűntudat eluralkodott rajta, és hibázott. Megint. Megfeledkezett arról a személyről, aki valójában dönt majd a haláluk felől, és aki most őt bámulta, öntelt mosollyal a szája szegletében. 

‒ Oh, Marc - csóválta a fejét színpadiasan Morris és egykori mentoráltja elé lépett, biztos távolságban megállva. - Hát, erről szólt a kezesség? Ejj, szegény Carmennek jobb is, hogy Tyler végzett vele, mielőtt összetörted volna a szívét.

‒ Ő a tanítványom, ezért…

‒ Ugyan, Marc, nem kell a süket duma! - legyintett Steven. - Te is a tanítványom voltál, mégsem vállaltam volna érted soha kezességet. Pedig mindig is rendkívüli tehetségnek tartottalak és tartalak most is, de az életemet nem kockáztattam volna miattad. De te… - hallgatott el a férfi és Isabelle-re tekintett, aki dühös pillantását most Morriséba fúrta. - Istenem! Azok a szemek! - sóhajtott a férfi.

‒ Ha bosszút akarsz állni, itt vagyok! De őt hagyd ki ebből! - kérte Marc egykori mesterét, nehezen lenyelve a büszkeségét.

‒ Bárcsak megtehetném, de tudod, a fiúknak is jár valami szórakozás - vonta meg a vállát Steven. - De ne aggódj! Ezúttal élőben nézheted végig a műsort - tette hozzá, mire Northman ereiben meghűlt a vér.

Morris járatta az agyát, mert bár eredetileg sem akarta még megölni egyik foglyát sem, azért mindkettőjük kínlódását szívesen nézte. Sok múlt azon, hogy mennyire tudja irányítani az irányíthatatlanokat, elvégre Edward White élve akarta viszontlátni a lányát. Persze, ez nem jelentette azt, hogy majd megkíméli Isabelle életét, csak annyit, hogy a halála előtt találkozni kívánt vele. Northman ráadásul, megint adott egy ütőkártyát a kezébe azzal, hogy nem tudott uralkodni magán. Igen, látványos kínokat okozott Tyler Marcnak azzal, hogy ütötte Isabelle-t, de talán akad más is, ami hasonlóan érzékenyen érinti a lány mentorát. Amit nézni sem bír majd. Ami megőrjíti, megtöri, gyakorlatilag megsemmisíti...

Steven Morris arcán jól látható elégedettség suhant át. Tény, a ribanc őrülten kívánatos. Alapból is vannak rá négyen, az, hogy Edward White majd tevőlegesen is beszáll-e, amikor mindannyian végigmennek rajta, vagy csak nézni fogja, megint egy másik kérdés. Mindaddig, amíg ez biztosan kiderül, egy kicsit oda lehet hatni a fizikális síkra, ami azért lelkileg is meggyötri a madárkákat. Mindkettőt. Az egyiket azért, mert fizikailag elszenvedi, a másikat azért, mert látja a társa kínjait. 

Morris magához intette az embereit. Tyler, Karl és Sam körbevették, meghallgatták az utasításait, aztán kimentek a helyiségből. Egyedül Steven maradt ott, majd kezdésnek odament Isabelle-hez. A háta mögé állt és halkan, úgy, hogy csak a lány hallhatta, elkezdett beszélni:

‒ Már jó ideje figyellek, igazi vadmacska vagy. Ez nekem eléggé bejön, kicsikém. Ha eddig nem tudtad volna, akkor most megtudod, apád ugyan először kérte az elnököt, hogy nyírasson ki, de aztán direktben adott parancsot. 

White szintén nem emelte meg a hangját, amikor válaszolt:

‒ Apám egy féreg. Sajnos, egy gazdag, nagyhatalmú féreg, aki közel bármit el tud intéztetni. Mert gyomra és pénze is van hozzá.

‒ Nem szép dolog így beszélni apuciról, kislány - fedte meg tanárbácsian Steven a lányt. - Fel fog dühödni, ha meghallja. Persze, ha önszántadból meggyőzöl róla, hogy érdemes mindezt elhallgatnom a kedves papa elől, még talán meg is teszem neked ezt a szívességet. Vagy nem fogadod el az ajánlatomat, mert már te is annyira belepistultál Marcba, amennyire ő beléd? - kérdezte a férfi, miközben elkezdte simogatni Isabelle-t. 

Morrist nem ejtették a fejére, nagyjából tudta, hogy mire számíthat, így az óvintézkedéseket is meg tudta tenni. Northman és White ugyanúgy volt fellógatva, a csuklójánál fogva, a lábuk összebilincselve és leláncolva, ha nem is kifeszítve. A talpuk nem ért le a talajra, csak ha nagyon akarták, a lábujjhegyük, így még hozzájuk sem értek, máris fájdalmaik voltak. Kínjaikat fokozandó, a két helyet egymással szemben, megfelelő megvilágítással együtt alakították ki nekik. Steven rátaposott Isabelle lábának láncára, a nő teste ezáltal megfeszült, így semmiféle módon nem tudott elhúzódni a tapogatózó kezek elől. A férfi gúnyos vigyorral konstatálta, hogy Northman arcvonásai leplezetlen dühvel árulkodtak arról, hogy meglehetősen megfeküdte a gyomrát már, ahogy egy idegen férfikéz matat az imádott női testen. Morris meglepve tapasztalta, hogy kutató kezei akadálytalanul becsúszhatnak a formás combok közé, és amikor megsimogatta a lányt, az lehunyta a szemét és sóhajtott egy kéjeset. Steven egy ideig még tesztelgette, hogy valóban jól érzi-e, aztán hirtelen ellépett a nő mögül, megkereste a fellépőt, felállt rá, és elhúzta a nyakától a haját. Csókolta és harapdálta White nyakát, az egyik karjával átkarolta a derekát és magára húzta, a másikkal pedig tovább simogatta, immár a felsőtestét. Isabelle talpa meg tudott támaszkodni a dobogón, így már sokkal kevésbé kínlódott. Fenekét jutalmul nekinyomta a pasas ágyékának, és lassan mozogni kezdett. 

Marc Northman ugyan nem hallotta, hogy miről folyik Isabelle és Steven között a diskurzus, de Morris tapogatását nem lehetett félreérteni. Valóságos, fizikai fájdalmat okozott neki, amikor a másik férfi benyúlt a lány lába közé, White pedig behunyta a szemét és felnyögött. Az árnyékkomandó vezetője élt a felkínált lehetőséggel, és a mozdulataiból ítélve, minden perccel egyre közelebbivé vált a pillanat, amikor Isabelle White-ot Marc Northman szeme láttára teszi a magáévá. Northman nagyot nyelt, amikor Steven mindkét keze elkezdett a lány nadrágjának gombjaival küzdeni, lévén, a feszülős farmer nem tűnt egyszerűen leküzdhetőnek, főleg azért, mert Isabelle nem hagyta abba a mozgást. Az utolsó gomb kigombolása után Morris félalkarig eltűnt a ruhadarabban és hangosan felnyögött. Isabelle teljes erejét beleadva rátaposott a férfi lábára és amikor Steven felordított, majd önkéntelenül előremozdult, a nő a fejét elszántan hátravágva fejelte le. Morris orrából vér fröccsent, megszédült, és lezuhant a fellépőről, miközben a jobb karját kitekerve a szoros farmernadrág tartotta fogva. White kíméletlenül a rajta lógó férfi bordáira taposott, amit Steven harsány ordítással honorált. 

Az árnyékkomandó többi tagja még a hangok ellenére sem rontott ajtóstul a helyiségbe, hiszen nem tudhatták, hogy vezetőjük még véletlenül sem az orgazmusát ünnepli ekkora üvöltéssel. 

Steven Morris bal kézzel kínlódta elő a pisztolyát, és ráfogta a lányra. White megadóan megállt, és amíg a férfi erőt gyűjtött a már betervezett, nő nevelő ütéshez, addig még szemen is köpte a pasast.  

Morris a pisztolyával a kezében vágta szájon Isabelle-t, így a lány vére is folyni kezdett.   

2. rész: Elcsábítva

Warren Jones már az első pillanatban felfigyelt a kék ruhás nőre. Ártatlan mosolya buja testével tökéletes ellentétet alkotott. A nő illata sötét vágyakat ébresztve benne lengte körül, borzolta az érzékeit, és ez minden egyes alkalommal erősödött, határozottabbá vált. Meg akarta kapni őt, itt és most! Nem is várt tovább, amint újra előkerült, odalépett hozzá.

‒ Hölgyem! Szabad egy táncra? - nyújtotta felé a kezét.

A nő zavartan elmosolyodott, miközben halvány pír vonta be az arcát. Dús szempillái mögött viszont csak úgy ragyogott a sötétbarna szempár.

‒ Örömmel! - helyezte tenyerét a férfiéba.

Isabelle hagyta, hogy a táncparkettre vezesse a célpontja, és a kelleténél szorosabban ölelje magához.
‒ Maga a leggyönyörűbb az egész teremben - súgta fülébe a férfi, miközben lassan ringatóztak a zene ritmusára.

‒ Köszönöm! - felelte halk, reszkető hangon.

‒ Megtudhatnám a becses nevét?

‒ Laurine - pillantott fel Isabelle a nála egy fejjel magasabb férfira.

‒ Illik önhöz. Különleges, egyedi, izgalmas - lehelte táncpartnere fülébe és nyakába a bókot Jones. - Az én nevemben semmi ilyesmi nincs. Warren Jones vagyok - csókolt kezet gálánsan.

A pár jó ideig táncolt, a férfi egyre szorosabban ölelte Isabelle-t. A nő a fehér ingben feszülő mellkashoz simult, és anélkül, hogy különösebben figyelt volna rá, tökéletes szinkronban mozgott partnerével. Ms. White derekát lassan, milliméterenként fedezte fel a célpont keze. A másik is elfoglaltságot talált, hüvelykujjával cirógatta a tenyerében foglyul esett karcsú, vékony ujjakat. A lány sűrűn pillantott fel a pasas szemébe, és magában mosolyogva konstatálta, hogy kellőképpen megőrjítette, lévén, a fickó önkéntelen rezdülései arról meséltek, a legszívesebben helyben leteperné.

‒ Laurine - suttogta leginkább a kontyba a célpont. - Remélhetem, hogy eljön velem egy diszkrét helyre, ahol zavaró körülmények nélkül, csak egymásra figyelhetnénk? Szeretném még jobban megismerni!

‒ Tudja, Warren, nem egyedül jöttem. A kísérőmnek azonban egy halaszthatatlan ügy miatt el kellett mennie, de azt ígérte, visszajön.

Jones határozottan meghökkent, hiszen mielőtt odament volna hozzá, figyelte a lányt, és semmiféle kísérőre nem emlékezett. Warrenen kívül volt még valaki, aki ugyanúgy ledöbbent a hallottaktól, mint a célpont. Marc.

Northman közel volt hozzá, hogy földhöz vágja a fejhallgatóját, amelyen tisztán és élesen hallotta Isabelle szavait. A társai is tanácstalanul néztek rá, hiszen Jones bekapta a csalit, már vitte is volna a nőt a lakosztályába, az meg erre benyög egy nem létező kísérőt? Marc intett az egyik emberének, aki a kezébe adta a másik frekvenciára hangolt mikrofont. A férfi nyugalmat erőltetett magára és beleszólt:

‒ Nyugi, mindenki maradjon a helyén!

Aztán ismét intett, és halkan, hogy nehogy bajba kerüljön miatta, rászólt a nő fülére:

‒ Fogalmam sincs, hogy mit trükközöl, de te tudod. Ha elbaszod, széttéplek. Sk. Nem bízom másra.

Isabelle kacéran az ajkába harapott, majd a nyakkendőjénél fogva húzta le magához Jonest, hogy a fülébe súghasson:

‒ Vigyen el magával! Vigyen el messzire! Mentsen meg!

‒ Mentsem meg? - akarta felemelni a fejét a férfi, de a nő nem eresztette.

‒ A kísérőm egy aljas szemétláda, aki csak azért tart maga mellett, hogy felvághasson velem. Mások előtt kedves, de ha kettesben maradunk - csuklott el Isabelle hangja, sőt, még ujjai is megremegtek, amikkel a célpont vállába markolt.

Érezte, ahogy Warren karjai védelmezőn körülölelik a testét, válaszul a tökéletes színjátékra. Ártatlan, sebezhető, gyönyörű - ezekre élvezett a pasas, hát Isabelle megadta neki. Sőt, még halkan, már-már kéjesen fel is nyögött, ahogy arcát a fickó nyakába fúrta.

‒ Jöjjön velem, Laurine, és megígérem, többé nem esik bántódása - ígérte Jones, két kezébe fogva a nő arcát.

‒ Bárhová magával megyek - búgta Isabelle, és finom csókot lehelt a célpont szájára.

S míg a pasasnak már nem csak a védelmező, de más ösztönei is életre keltek, addig Isabelle meg mert volna esküdni, hogy Marc dühödt morgását hallotta a fülesen keresztül.

A pár elindult a lakosztályba, ahol nem volt kamera, ott a megfigyelők jelentették Northmannek, hogy mit látnak. Jones eközben úgy hessegette a testőreit, mintha bosszantó legyek lennének, és valóban, a fegyverkereskedőt valósággal körüldongták a védelméért felelős, egyenzakós figurák.

‒ Uram - lépett egy karcsú nő a nevetgélők elé közvetlenül a lakosztály bejárati ajtajában.

‒ Áhh, Carmen - vonta magához még szorosabban Isabelle-t Jones. - Lazítson! - kúszott a királykék ruha selymén keresztül a lány csípőjére a férfi keze, és birtoklóan belemarkolt.

‒ Uram - próbálkozott ismét a nő, akinek rövid, kócosra igazított haja remekül kiemelte a szabályos arcvonásokat, értelmesen csillogó, tüzes tekintetét.

Warren szinte felmordult, majd Isabelle-hez fordult, és félig zavarban, félig nevetgélve megjegyezte:

‒ Az ágyamhoz vezető úton Carmen az utolsó védvonal, esküszöm. Óvatosnak kell lennem, sokaknak szúrom a szemét. Csak pár pillanatnyi kényelmetlenség, szivi. Remélem, megérted!

‒ Persze - simította végig ajkaival a férfi száját Ms. White, miközben gondosan hozzásimult.

Jonesnak már egy ideje meglehetősen szűk volt méretre szabott öltönyének nadrágja, ezt legalább ketten egészen pontosan tudták, bár úgy tűnt, Carmen is tisztában van vele.  Isabelle, miközben célpontja nyaka köré fonta a karját, a zakó nyakába, a gallér alá rejtette a füldugóját. Nem először dolgozott együtt a csapattal, tudta, hogy az audiokapcsolat abban a pillanatban megszűnt, amint elkezdte igazgatni a haját. Így hát attól nem félt, hogy bármiféle statikus zaj elárulja. Szembefordult Carmennel, felemelte a karját és ujjait Warren tarkóján összefűzve hagyta, hogy a másik nő végigtapogassa. A testőrnő jelzésére megfordult, és ajkát a férfi szájára szorítva mindenféle ellenkezés nélkül tűrte a további motozást. Csinos, ezüst  kézitáskáját is átadta, Carmen tüzetesen átnézte, de a mobilon, a manikűrkészleten, az iratokon, bankkártyákon, fogamzásgátlón kívül nem talált benne semmi érdekeset. Isabelle eközben szó szerint a pasas nyakába kapaszkodott az egyik kezével, a másikkal a haját igazgatta.

‒ Köszönöm az együttműködést, hölgyem. Uram, rendben vagyunk, köszönöm - lépett el az ajtóból és engedett utat a párnak a nő, de közben még csak úgy sem tett, mintha legalább egy kicsit zavarban lenne attól, hogy kenyéradóját még néhány percnyi önmegtartóztatásra kényszerítette.

Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Jones egy gyors mozdulattal elfordította a kulcsot a zárban. Isabelle egy pillanatra megremegett a halk kattanást hallva, de nem mutatta ki izgalmát. Magabiztosan lépett beljebb, miközben pár pillantással felmérte a lakosztályt.

‒ Tényleg sajnálom az iménti kellemetlenséget - fogta meg a nő kezét Warren és maga felé fordította. ‒ Tudja, sokan megpróbáltak már eltenni láb alól, azért, aki vagyok - húzta ki lassan Isabelle kezéből a retikült és a földre ejtette. - Nagyon sokan, de mind hullazsákban végezték! Engem nem lehet megölni - hangsúlyozott ki minden egyes szót, széles tenyereibe fogva a nő formás melleit.

Isabelle újra megremegett, amit ezúttal sem elrejteni, se megjátszni nem tudott. Rossz érzés kerülgette, és nem csak a testét behatóan felfedező ujjak miatt.

‒ Maga gyönyörű nő, Laurine! - ölelte magához szorosan a férfi, egyik kezével a derekánál, míg a másikkal a tarkójánál tartva őt.

A nő viszonozta az ölelést, s úgy dörgölőzött a célponthoz, akár egy macska.

‒ Meddig várat még engem? - súgta kéjesen a férfi füléhez hajolva.

Jones felsóhajtott, majd ujjait a mahagóni folyamba vájta, és a hajánál fogva rántotta hátra Isabelle fejét. A nő felszisszent, mire a férfi másik keze satuként szorult a teste köré.

‒ Milyen kár! - nyalta végig Warren az elétáruló nyak selymes bőrét. - De ne aggódj! Az enyém leszel!  - nézett fel vicsorszerű mosolyával, majd még egyet rántott a dús hajon. Isabelle felnyögött a fájdalomtól, miközben két kezét próbálta kiszabadítani.

‒ Hé! Ez fáj! - nyöszörögte, körmei a célpont oldalába vájtak.

‒ Oh, Laurine! - rántotta ki egy gyors, fájdalmas mozdulattal Ms. White füléből a dugót és maguk mellé ejtve a földre, darabokra taposta. - Vagy hívjam inkább Isabelle-nek?