10. rész: Pokoljárás

Caleb csókjának emlékét Marc ajkainak érintése pillanatok alatt kitörölte Isabelle fejéből. Nem úgy a haragot, amelyet a testében feltámadó vágy csak tovább szított. Ezúttal nem csókolt vissza, helyette öklével a férfi mellkasára csapott, aki erre ugyan felemelte a fejét, de el nem eresztette a karjai közt tartott nőt.

‒ Elegem van a színjátékból! - szűrte a fogai között Isabelle, majd leeresztette a tőrt tartó kezét, de úgy, hogy pengéjének hegye nyomán kiserkenjen Marc vére a nyakán. - Mivel felkerültem a cég által nem kívánatos személyek listájára, így már sem ők, sem te nem rendelkezel többé a testem felett. Lehet, hogy a mentorom vagy, de nem vagyok a tulajdonod. Még ha kezességet is vállaltál értem, amire amúgy senki nem kért! Most pedig, eressz el!

Ám Northman nem eresztette a nőt, sőt, egész testével ránehezedve szorította őt a falhoz. Így kezei szabaddá váltak, amikkel erősen rámarkolt tanítványának mindkét csuklójára. Isabelle nekifeszült Marcnak, de tehetetlen volt az erőfölénnyel szemben.

‒ A játéknak rég vége, Isabelle - szólalt meg színtelen hangon a férfi.

‒ Akkor mégis, miért csinálod ezt? - pillantott fel White a szürkéskék szemekbe, amikben most először - a közösen eltöltött évek során - nem rideg fény csillant.

‒ Ha már úgyis meg kell halnom, akkor inkább általad, mint a cég által - hajolt közel Marc ismét a nőhöz, de az dühösen elrántotta a fejét, és szinte kitépte magát az annyira vágyott karok közül.

Isabelle villámló tekintettel meredt mentorára, majd a tőrét annak lába elé, a padlóba hajította. 

‒ Nem leszek a gyilkosod - felelte elhaló hangon, és kimenekült a szobából.

Háta mögött hangosan csattant az ajtó. Újra.

Isabelle White kiviharzott az udvarra, és egyenesen a motorját szerelő Calebhez tartott. 

‒ Mi baja a mocinak?

‒ Még nem tudom, de szeretek legózni vele. Kikapcsol - mosolygott Hunt. - Ha képesek lesztek végre egy légtérben megmaradni és elviselni egymást Marc-kal, akár beszélhetnénk is. Elég furcsán adjátok elő ezt a vonzódás dolgot, de felfogtam a miheztartást, úgyhogy nem kavarok be. 

‒ Vonzódás? Kiszótárazhatnád, Caleb, mert úgy látom, gőzöd nincs róla, mit jelent a szó!

‒ Gondolod? - vigyorgott a férfi. - Mesélek neked valamit, végzet asszonya. Téged megtanítottak rá, hogyan használd az adottságaidat arra, hogy lépre csald a célpontodat. Jó a tested, szép az arcod, és van, akinek ez elég. Marc nem az a fajta, ráadásul félt téged, hiába tudja biztosan, hogy mit tudsz. 

‒ Lélekbúvárkodsz is? 

‒ Kevés köze van a lélekhez annak, amiről most meséltem. Elég hozzá látni. Titeket, együtt. Nézz magadra, Isabelle! Szinte tüzet okádsz, úgy felhergelt. És ki tud a legjobban megbántani, felhergelni? Aki fontos. Nem beszélve arról, hogy Marcot talán még sosem láttam durcásan rohangálni, meg is lepődtem. Rögtön ezután pedig, megfogadtam magamnak, hogy békén hagylak. Nem mintha nem jönne be a helyes pofid és a bombázó alakod, csak hát tök fölösleges lenne kezdenem veled. 

‒ Tévedésben élsz, Hunt. Az, hogy te ezt magaddal megbeszélted, nem változtat azon, hogy majd én eldöntöm, kivel és mihez kezdek. Ezt belemondtam a haverod arcába is, csak azért, hogy nehogy félreértse. 

‒ Ahogy gondolod - vont vállat Caleb, miközben tovább bütykölte a motort. 

Kis idő elteltével, Northman is kijött, viszont amint megjelent az udvaron, Isabelle vonult be a házba. 

Hunt gúnyosan vigyorogva vette tudomásul, hogy az érdemi megbeszélésre még mindig nem tudnak sort keríteni. Marc felmarkolt a teraszról egy széket, és barátja mellé ült, miközben az még mindig a géppel foglalatoskodott. 

‒ Megnézted?

‒ Meg - pillantott a kérdezőre a házigazda. - Miközben egymást öltétek a kiscsajjal, sort kerítettem rá. Borzalmas.

‒ Ne haragudj, tudom, milyen érzés lehetett látni.

‒ Tudod? - sütött Caleb hangjából a düh. - Erősen kétlem, hogy tudod. Szerettem Carment.

‒ Én is - hangzott Marc meglepően halk válasza. 

‒ Oké, szeretted. Viszont én szerelmes voltam belé. Veled ellentétben. De nem hibáztatlak titeket. Carment lehet, hogy miattatok ölték meg, de a gyilkosai akkor is azok, akik kést fogtak rá. 

‒ Volt köztük ismerős? - kérdezett rá a lényegre Northman. 

‒ Ahhoz, hogy ez kiderüljön, még néhányszor meg kell néznem, ahogy neked is. 

‒ Nem tudom, képes leszek-e rá? - mutatott talán életében először bizonytalanságot Marc.

‒ Képes leszel - nézett komoran barátjára Caleb. - Csak akkor tudod megvédeni White-ot és magadat, ha találsz valamit. Arról, hogy kik ezek, ismerheted-e őket, és még sorolhatnám. Nem beszélve arról, hogy a te bosszúd, az enyém is egyben. Számíthatsz rám, Northman. Főként akkor, ha a végzetes szúrást majd átengeded nekem - rándult meg egy izom Hunt arcán, jelezve, hogy nagyon is komolyan beszél. 

Marc csak némán bólintott, hiszen ha nem is tudta pontosan, azért sejtette, hogy mit élhet át most Caleb. Főként azóta volt teljesebb a kép, amióta részben tisztába került önmagával. Igen, Isabelle szép nő, de már nem csak arról volt szó, hogy a testére vágyott, pedig egy ideig azzal vigasztalta magát, hogy kíván egy jó nőt, és kész. Ráadásul abban nem is volt semmi kivetnivaló, hiszen lényegében minden férfi eljátszadozik a gondolattal, ha egy szexi nőt sodor az útjába az élet. Megtenni, vagy nem megtenni persze már egy másik lapra tartozott volna, de még az sem gond. Az a probléma, hogy Isabelle White megfontosodott Mark Northman számára. Érzelmeket váltott ki, ijesztően intenzíveket. Ez pedig mindkettőjüket feldühítette. Marcot azért, mert még nem tudott mit kezdeni a helyzettel, Isabelle-t pedig azért, mert csak annyit érzékelt Northman változásából, hogy az szexelni akar vele. Ez tiszta és egyértelmű volt a lány számára, viszont nem elég. Marc nem meló, és Isabelle - még ha magának sem akarta bevallani - többet akart. 

A kínosan csendes vacsora után, amelyet csak Caleb gúnyos, köhögésnek álcázott nevetése tett még elviselhetetlenebbé, Isabelle megköszönte az ételt a házigazdának és elvonult a vendégszobába. Marcot még csak pillantásra sem méltatta. Ez egyszerre dühítette és bántotta az érintettet, annak mégsem rándult egy arcizma sem. Ám Hunt így is átlátott rajta.

‒ Az az egy vendégszobám van. Kibírjátok egymás mellett vagy megharcoltok érte?

‒ Jó lesz nekem ott - bökött a fejével Northman a nappaliban lévő kicsi kanapé felé.

‒ Te tudod - szedte össze a tányérokat Caleb, majd eltűnt a konyhában.

Amikor újra előkerült, két pohár és egy üveg whiskey volt a kezében. 

‒ Úgy vélem, ránk fér - sóhajtott Hunt, majd töltött mindkettőjüknek italt. - Carmenre! - emelte magasba poharát, akárcsak Marc és húzóra kiitták az alkoholt.

Caleb kérdés nélkül töltött újra, Northman pedig nem ellenkezett. A következő adag is hamar lecsúszott, s míg a házigazda harmadszor színültig öntötte a poharakat, addig Marc elővette a tabletet és kirakta az asztalra. 

‒ Essünk túl rajta - pillantott egykori kollégájára, akinek a keze az üvegre szorult, de bólintott.

Northman, mielőtt elindította volna a videót, lenémította a készüléket. Épp elég lesz látniuk Carmen szenvedését, ha még hallanák is fájdalmas sikolyait, biztos, hogy Caleb kifordulna önmagából. Mindkét férfi összeszorított szájjal, megfeszülő karizmokkal nézte végig az egykor szeretett nő módszeres megkínzásának másodperceit, miközben felváltva kortyoltak nagyokat az előttük lévő italból. 

‒ Indítsd újra - mondta Caleb a videó végén, hangja inkább emlékeztetett állati morgásra, mint emberi hangra. - Állj! Őt ismerem! - mutatott a legnagyobb darab fickóra. - Tyler Bones. Egy ideig az én csapatomhoz tartozott, de áthelyezték. Indulatkezelési problémái vannak, emiatt akció közben sokszor elvesztette a kontrollt. Még egy társát is megölte. Azt hittem, likvidálták.

‒ Úgy tűnik, csak a publikus körökből és a tanács megtartotta verőembernek - pörgette tovább a képkockákat Marc. - A két pengés pasas pedig a Dwayne ikrek. Személyesen nem ismerem őket, de hallottam a módszereikről. Félelmetesen bánnak a késekkel. A negyedik… - akadt el a hangja a látványtól, ahogy Carmen bőrét lehántották a húsáról.

Caleb a harmadik adag italt is ledöntötte, sőt, a negyedik felét is.Olyan erősen szorította a whiskeys üveget, hogy az megrepedt egy helyen.

‒ Nem tudom, hogy ki lehet - fejezte be a mondanivalóját Northman torokköszörülés után. 

Harmadszor is újraindították a videót, de a felénél Hunt hangosan felmordult és elrúgta magát az asztaltól. 

‒ Én ezt...nem… - kezdte, de nem bírta befejezni. Helyette meghúzta az üveget. - Holnap elmondom, amit megtudtam. Addigra fejezzétek be a hisztit! - csapott az asztalra, majd kiviharzott a kis házból. 

Kintről még hallani lehetett, ahogy a motorjába többször is belerúgott. A fém tompa koppanása és Caleb káromkodása felváltva törte meg az éjszaka csendjét. 

A hangra Isabelle is előjött a szobából, de rögtön meg is torpant az ajtóban, ahogy szembetalálta magát Marc elgyötört tekintetével. Pillantása ezután a férfi előtt heverő tabletre, majd a bejárati ajtóra esett. Hamar összerakta a képet. 

‒ Felismertetek valakit? - kérdezte a nő halkan.

Northman bólintott, majd felhajtotta a maradék italát, miközben végig tanítványa arcát figyelte. Egy pillanatra sem nézett másfelé, képtelen volt rá. Az utolsó korty után letette a poharat, majd az asztaltól felállva pár lépéssel Isabelle előtt termett és testével kényszerítette őt hátrálásra. Ám a nő ezúttal nem ellenkezett. Csendben nézte végig, ahogy mentora becsukja maga mögött az ajtót, majd megszabadulva a nadrágjától és az ingétől kézen fogja őt és az ágyhoz húzza. Felhajtotta a takarót és felkapva Isabellet óvatosan a matracra fektette, aztán ő is mellé helyezkedett.

‒ Marc - szólalt meg a nő bizonytalan hangon, de Northman csókkal hallgattatta el. 

Egyetlen rövid, de annál intenzívebb csókkal, miközben szorosan magához ölelte Isabelle karcsú testét. Muszáj volt éreznie, hogy itt van, mellette. Csupán a testének érintése tudta megnyugtatni zaklatott idegrendszerét. 

‒ Marc? - próbálkozott újra Isabelle.

‒ Aludj - utasította a férfi, és arcát a lány édes illatú, mahagóni hajába temette.