A lövések hallatán Hunt felállt a motor mellől, és szinte közönyösen baktatott hátra, hogy megnézze, mi történt. Northmant jól ismerte, feltűnt neki, hogy mennyire beszámíthatatlan, amikor Isabelle közelében van. White pedig - amióta mentora megérkezett - szinte folyamatosan robbanásközeli állapotban volt. Caleb - bár igazából nem sok oka volt rá - magában elvigyorodott. Na, igen. Így néz ki, amikor két kiképzett gyilkos érzelmekkel megverve összegabalyodik, és jobban féltik a másikat, mint saját magukat. A lány hisztije és Marc dühe is erről szólt, méghozzá oly nyilvánvalóan, hogy teljesen fölösleges lett volna tagadniuk. Persze, először nem ártott volna saját maguknak bevallani, aztán a másiknak kimutatni. Tömérdek energiát megspóroltak volna, és miután a feszültséglevezetés is sikeresen megtörtént, akár még koncentrálni is tudnának. Arra, hogy életben maradjanak.
Caleb Hunt kiért a ház takarásából, és fejcsóválva volt kénytelen tudomásul venni, hogy azok ott ketten, teljesen el vannak varázsolva. Odasétált hozzájuk, és megszólalt:
‒ Ideje lenne végre a pisztoly helyett a köztetek lévő feszültséget kisütni. Már csak azért is, mert ha sokat totojázunk drágáim, elfogy az időtök.
‒ Ünneprontó vagy, Caleb - jutott szóhoz elsőként a visszavágásban, feleselésben világbajnok Isabelle White.
‒ Pedig, ahogy elnézem, még mindig nincs mire pezsgőt bontani. Eddig tartott a türelmem. Húzzunk be a házba, és elmesélem, amit megtudtam. Most szólok, rohadt szar híreim vannak, és nem várhatnak tovább.
Mester és tanítványa mélyet sóhajtott, egymást kézen fogva követték Huntot a házba. A házigazda kirakott egy üveg ásványvizet az asztal közepére, és kiosztotta hozzá poharakat is. Teletöltötte az összeset, a sajátját kézbe vette, és szomjasan eltüntette. Hiába, a másnap erőteljes folyadékpótlást kívánt. Caleb komoran hátradőlt a székén, és a lányt nézve beszélni kezdett:
‒ Nem akarok a lelkedbe taposni Isabelle, de az apád az egyik hunyó. Edward White.
‒ Ez nem új - válaszolt a nő helyett Northman. - A kedves papa sohasem szimpatizált Isabelle foglalkozásával, életmódjával.
‒ Soha? - kérdezett vissza elhűlten Hunt.
‒ Soha - erősítette meg immár Isabelle az információt. - Apám gorilláinak a kezéből szedett ki Marc, ekkor először találkoztunk. Megmentette az életemet, szó szerint.
‒ Mit vétettél?
‒ Majd egyszer elmesélem, ha lesz rá időnk. Az a lényeg, hogy amíg az üzleti és egyéb ellenfeleit ritkítottam, hagyott futni. De miután a lekötelezett üzletfelei is terítékre kerültek, hát morcos lett. Ez mostanában csúcsosodott ki igazán.
‒ Értem. De a szar híreimnek még nincs vége. Marc, emlékszel még Steven Morrisra?
‒ Nehezen tudnám elfelejteni. A mentorom volt.
‒ Mi lett vele? - szólt közbe a lány, mert észrevette, hogy Northman arca még jobban elkomorodott.
‒ Meghalt - nézett rá merőn Marc - Én lőttem le.
‒ Na, ez a szarabb hír - sóhajtotta Caleb. - Csak annyira hulla, mint Tyler Bones.
‒ Nem ellenőrizted? - kérdezte megdöbbenve Ms. White. - De hiszen...
‒ Nem tudta - vágott a lány szavába Hunt. - Egyszerű végrehajtóként a hátteret aládpakolják, ezt te is így tudod, ugye, Isabelle? Tudod, hogy kit és hol, a csapat az elemzők adatai alapján elmeséli a hogyant. Akció, aztán csók. Ha nem jön össze, akkor kinyírnak. A tanács nem arról híres, hogy ötszázszor megrágja, likvidáltasson-e valakit, vagy sem. Az elnök ugyan jó barátságban van az apáddal, de úgy tűnik, mégsem eléggé. Steven Morris az árnyékkommandó vezetője. Alá tartozik Tyler, a Dwayne-ikrek, és még néhány hasonszőrű kegyetlen vadállat. Az elnök már fél. Méghozzá olyannyira, hogy bárkit odadob azért, hogy lekösse Morrisék kapacitását. Edward White Isabelle White halálát akarja, Steven pedig Marc Northmanét. Gyakorlatilag, semmi esélyetek.
‒ Szuper - válaszolt töprengve Northman. - És vajon, mióta létezik tanács a tanácsban, vagy cég a cégben? De főleg, miért?
‒ A franc se tudja - felelte Caleb. - Ha minden likvidálásra megjelöltnek felajánlották ezt a lehetőséget, akkor jó nagy szarban vagytok, helyesebben, vagyunk. Tyler Bonesnak nyilvánvalóan nem én vagyok a kedvence. A kérdés az, hogy mit kell ahhoz véteni, hogy megkapjam a bélyeget? Hiszen, igazából ti sem tudjátok, hogy miért pont most?
‒ Ráadásul, ha belőlük lett a tanács árnyékkommandója, akik egyébként is túl kegyetlenek, irányíthatatlanok voltak, vajon mi rá a garancia, hogy ezentúl engedelmesek lesznek? - kérdezte White.
‒ Mi vagyunk az irányíthatók, bébi - simította végig a lány arcát Northman. - Erős a gyanúm, hogy őket csak ellenünk vetik be. Calebnek igaza van. Gyakorlatilag, tényleg semmi esélyünk.
‒ Akkor?
‒ Menjünk, csomagoljunk össze és húzzunk el innen! Legalább Calebnek ne essen baja! Főként, miattunk ne.
Isabelle egyetértően bólintott, és Marc nyomába szegődött.
Northman a szobában kinyitotta White sporttáskáját, kivette belőle a fegyvereket, majd néhány saját ruhadarabját a lányé mellé szórta. A tanítvány a másik táskába a pisztolyokat, késeket, lőszereket rakta be.
‒ Elmondod? - kérdezte a lány.
‒ Mit? - adta az értetlent a mentor.
‒ Morrist…
‒ Miért is ne? - hangzott a férfi ingerült válasza. - Hiszen a tanítványom vagy, nem árt, ha tudod, mire figyelj, ha parancsot kapsz! Ha messziről is kell végrehajtanod, odamész, és ellenőrzöd. Ha totál véletlenül belezuhant a folyóba, akkor utánavetődsz és megbizonyosodsz. De az a leghelyesebb, ha eleve a fejét veszed célba.
‒ Én nem hibáztatlak… - kezdte Isabelle a mondanivalót, de Marc olyan gyilkos pillantással méregette, hogy a lány inkább elharapta a megkezdett mondatot.
Northmannek egy arcizma sem rándult, amikor megszólalt:
‒ Nem kell a szánalmad, a sajnálatod, de még csak a megértésed sem! Ahogy az sem érdekel, mit gondolsz arról, hogy mennyire szúrtam el a Morris elleni akciót! - fordított hátat ismét a mentor a tanítványnak.
‒ Tényleg? - dühödött fel White. - Miért nem akarsz elengedni, ha nem bírsz elviselni?
Marc nem válaszolt és továbbra sem fordult meg, ezért Isabelle dühösen odalépett hozzá és megragadta a karját. A férfi szembefordult vele, szürkéskék szeme a szokott közönnyel nézte a lányt. A tanítvány fel nem foghatta, hogy viselkedhet így, hiszen, amikor megállította az autónál, nagyon úgy tűnt, csak Hunt felbukkanása akadályozta meg, hogy a nyílt színen egymásnak essenek. Nem beszélve arról, amit akkor és ahogy mondott. Vajon, mi változott?
Northman tovább pakolászott, mintha az lenne a legsürgősebb dolga. Isabelle - szinte szokásosan - meglehetősen messze volt attól, hogy lehiggadjon, elvégre Marc éppen levegőnek nézte.
‒ Hozzád beszélek, az isten verjen meg! - ragadta meg a mentor karját ismét a lány.
Isabelle elengedte a férfit, hiszen látta a jelekből, most aztán sikerült jócskán túlfeszítenie a húrt. Northman látványosan mély lélegzetet vett, mozdulatai határozottan lassúak voltak, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem fordult és szembe nem került a hátráló nővel. Utánanyúlt, megragadta és határozott mozdulattal az ágyra lökte. Isabelle szinte abban a pillanatban talpon termett és ismét menekülőre fogta volna, de a férfi elkapta, magához rántotta és szorosan tartotta. Isabelle White úgy tett, mint aki enged, viszont amint a mentor került közelebb az ágyhoz, egy sokat gyakorolt fogással kirúgta Northman lábát, aki hanyatt esett a kusza ágyneműre, a nyitott táska mellé. A férfi vasmarokkal ragadta meg a lány mindkét kezét, így az vele együtt zuhant a takaróra. Marc a hátán feküdt, rajta Isabelle, a mahagóni hajzuhatag a férfi arcát csiklandozta, miközben a csokoládészín szemek fürkészve vizslatták a mentor szempillantás alatt megváltozott, immár távolról sem fagyos, sőt, leginkább őrülten lángoló tekintetét. A lány - egy életem, egy halálom alapon - megkóstolta a férfi száját. Northman keményen, szinte durván reagált, úgy szorította magához tanítványa testét, mintha azt akarná, hogy összeolvadjanak. Érzékien heves csókja Isabelle minden ellenállását, félelmét, akaratát megsemmisítve sodorta mindkettőjüket egyre közelebb a megoldást kínáló, mégis csak pillanatnyi felejtéshez vezető úthoz. Marc Northman ráfordult a hozzásimuló női testre, azonban e röpke közjáték hatására eszébe jutott, hogy mit kockáztat. Azt, hogy utolérik őket. Azt, hogy Isabelle Carmen sorsára jut. Azt, hogy immár sosem kapja meg, amire egyre jobban vágyott. Letaglózó módon kijózanító gondolatai hatására megállt, nyelt egyet, egy hosszú másodpercre engedte, hogy tanítványa meglássa a szemében a féltést, a vágyat és a lemondást, aztán felsegítette a megdöbbent lányt, és megszólalt:
‒ Nincs több időnk Isabelle, mennünk kell! Siess!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése