14. rész: Bosszú és harag

Marcot a lábánál fogva rántották le a platóról, hátrabilincselt keze miatt a vállával és a fejével tompította az esést. A halántékát ért ütéstől azonban látása elhomályosult, így csak sötét foltok takarásában látta, ahogy Bones a vállára kapja a hevesen rúgkapáló Isabelle-t. A nő addig forgolódott fogvatartója kezei között, míg végül sikerült a térdét a férfi oldalába vágnia. Pontosan a szúrt seb közepébe. 

‒ Áááá, rohadt szuka! - üvöltötte el magát Tyler és a földhöz vágta a nőt, majd meglendítette a lábát a rúgáshoz, de Isabelle gyorsabb volt.

Kirúgta Bones támasztó lábát, mire a férfi arccal előre esett. 

‒ Megöllek, te ribanc! - tajtékzott Tyler, akinek már nem csak az oldalából, de az orrából is dőlt a vér.

‒ Próbálkozz csak! - sziszegte Isabelle, mire az ikrek két oldalról letámadták.

Amíg az egyikük lefogta, addig a másik egy jól irányzott ütéssel tette ártalmatlanná. Marc kis híján felordított, ahogy tanítványa teste ájultan összecsuklott, és nem törődve a szédüléssel próbált talpra állni, amikor Morris elkapta a karját és felrántotta.

‒ Imádom a tüzes nőket! - nevetett fel harsányan, pisztolyát Northman lüktető halántékának nyomva. - Gyerünk! - rántott egyet egykori tanítványán, aki száját összeszorítva indult meg az egykor húsipari telepként működő, mára már csak romosan düledező gyár épülete felé.

Orrfacsaró bűz és hideg, nyirkos levegő fojtogatta Marc torkát, miközben kezén a bilincseket súlyosabb vaspántokra cserélték és a hűtőkamra egyik fémkampójához láncolták. Úgy lógott ott, akár egy feldolgozásra váró állat. S bár a feje még sajgott, de legalább a látása kitisztult, így jól láthatta, ahogy tőle pár méterre Isabelle-t is hasonló módon “felakasztják”. A Dwayne testvérek nem bíztak semmit a véletlenre, alaposan átkutatták és közben megfogdosták a még öntudatlan nő testét. Northman fogai hangosan koccantak össze, kezei ökölbe szorultak az elfojtott indulatától. Bones lépett be ekkor, arcát egy gigantikus mokka torzította el, és vicsorogva, döngő léptekkel indult meg társai és Isabelle felé.

‒ Ő az enyém! - lökte arrébb Karlt és akkora sallert kevert le a nőnek, hogy a csattanás visszhangot vert a kamrában.

Isabelle hörögve, láncait vadul rángatva tért magához. Marc is nekifeszült az őt fogvatartó fémnek, de hiába próbálta pillantásával jelezni tanítványának, hogy nyugodjon le, White úgy fújt, akár egy felbőszült macska. A három férfi csak röhögött rajta, míg Northman tehetetlen volt. A harag és a bűntudat eluralkodott rajta, és hibázott. Megint. Megfeledkezett arról a személyről, aki valójában dönt majd a haláluk felől, és aki most őt bámulta, öntelt mosollyal a szája szegletében. 

‒ Oh, Marc - csóválta a fejét színpadiasan Morris és egykori mentoráltja elé lépett, biztos távolságban megállva. - Hát, erről szólt a kezesség? Ejj, szegény Carmennek jobb is, hogy Tyler végzett vele, mielőtt összetörted volna a szívét.

‒ Ő a tanítványom, ezért…

‒ Ugyan, Marc, nem kell a süket duma! - legyintett Steven. - Te is a tanítványom voltál, mégsem vállaltam volna érted soha kezességet. Pedig mindig is rendkívüli tehetségnek tartottalak és tartalak most is, de az életemet nem kockáztattam volna miattad. De te… - hallgatott el a férfi és Isabelle-re tekintett, aki dühös pillantását most Morriséba fúrta. - Istenem! Azok a szemek! - sóhajtott a férfi.

‒ Ha bosszút akarsz állni, itt vagyok! De őt hagyd ki ebből! - kérte Marc egykori mesterét, nehezen lenyelve a büszkeségét.

‒ Bárcsak megtehetném, de tudod, a fiúknak is jár valami szórakozás - vonta meg a vállát Steven. - De ne aggódj! Ezúttal élőben nézheted végig a műsort - tette hozzá, mire Northman ereiben meghűlt a vér.

Morris járatta az agyát, mert bár eredetileg sem akarta még megölni egyik foglyát sem, azért mindkettőjük kínlódását szívesen nézte. Sok múlt azon, hogy mennyire tudja irányítani az irányíthatatlanokat, elvégre Edward White élve akarta viszontlátni a lányát. Persze, ez nem jelentette azt, hogy majd megkíméli Isabelle életét, csak annyit, hogy a halála előtt találkozni kívánt vele. Northman ráadásul, megint adott egy ütőkártyát a kezébe azzal, hogy nem tudott uralkodni magán. Igen, látványos kínokat okozott Tyler Marcnak azzal, hogy ütötte Isabelle-t, de talán akad más is, ami hasonlóan érzékenyen érinti a lány mentorát. Amit nézni sem bír majd. Ami megőrjíti, megtöri, gyakorlatilag megsemmisíti...

Steven Morris arcán jól látható elégedettség suhant át. Tény, a ribanc őrülten kívánatos. Alapból is vannak rá négyen, az, hogy Edward White majd tevőlegesen is beszáll-e, amikor mindannyian végigmennek rajta, vagy csak nézni fogja, megint egy másik kérdés. Mindaddig, amíg ez biztosan kiderül, egy kicsit oda lehet hatni a fizikális síkra, ami azért lelkileg is meggyötri a madárkákat. Mindkettőt. Az egyiket azért, mert fizikailag elszenvedi, a másikat azért, mert látja a társa kínjait. 

Morris magához intette az embereit. Tyler, Karl és Sam körbevették, meghallgatták az utasításait, aztán kimentek a helyiségből. Egyedül Steven maradt ott, majd kezdésnek odament Isabelle-hez. A háta mögé állt és halkan, úgy, hogy csak a lány hallhatta, elkezdett beszélni:

‒ Már jó ideje figyellek, igazi vadmacska vagy. Ez nekem eléggé bejön, kicsikém. Ha eddig nem tudtad volna, akkor most megtudod, apád ugyan először kérte az elnököt, hogy nyírasson ki, de aztán direktben adott parancsot. 

White szintén nem emelte meg a hangját, amikor válaszolt:

‒ Apám egy féreg. Sajnos, egy gazdag, nagyhatalmú féreg, aki közel bármit el tud intéztetni. Mert gyomra és pénze is van hozzá.

‒ Nem szép dolog így beszélni apuciról, kislány - fedte meg tanárbácsian Steven a lányt. - Fel fog dühödni, ha meghallja. Persze, ha önszántadból meggyőzöl róla, hogy érdemes mindezt elhallgatnom a kedves papa elől, még talán meg is teszem neked ezt a szívességet. Vagy nem fogadod el az ajánlatomat, mert már te is annyira belepistultál Marcba, amennyire ő beléd? - kérdezte a férfi, miközben elkezdte simogatni Isabelle-t. 

Morrist nem ejtették a fejére, nagyjából tudta, hogy mire számíthat, így az óvintézkedéseket is meg tudta tenni. Northman és White ugyanúgy volt fellógatva, a csuklójánál fogva, a lábuk összebilincselve és leláncolva, ha nem is kifeszítve. A talpuk nem ért le a talajra, csak ha nagyon akarták, a lábujjhegyük, így még hozzájuk sem értek, máris fájdalmaik voltak. Kínjaikat fokozandó, a két helyet egymással szemben, megfelelő megvilágítással együtt alakították ki nekik. Steven rátaposott Isabelle lábának láncára, a nő teste ezáltal megfeszült, így semmiféle módon nem tudott elhúzódni a tapogatózó kezek elől. A férfi gúnyos vigyorral konstatálta, hogy Northman arcvonásai leplezetlen dühvel árulkodtak arról, hogy meglehetősen megfeküdte a gyomrát már, ahogy egy idegen férfikéz matat az imádott női testen. Morris meglepve tapasztalta, hogy kutató kezei akadálytalanul becsúszhatnak a formás combok közé, és amikor megsimogatta a lányt, az lehunyta a szemét és sóhajtott egy kéjeset. Steven egy ideig még tesztelgette, hogy valóban jól érzi-e, aztán hirtelen ellépett a nő mögül, megkereste a fellépőt, felállt rá, és elhúzta a nyakától a haját. Csókolta és harapdálta White nyakát, az egyik karjával átkarolta a derekát és magára húzta, a másikkal pedig tovább simogatta, immár a felsőtestét. Isabelle talpa meg tudott támaszkodni a dobogón, így már sokkal kevésbé kínlódott. Fenekét jutalmul nekinyomta a pasas ágyékának, és lassan mozogni kezdett. 

Marc Northman ugyan nem hallotta, hogy miről folyik Isabelle és Steven között a diskurzus, de Morris tapogatását nem lehetett félreérteni. Valóságos, fizikai fájdalmat okozott neki, amikor a másik férfi benyúlt a lány lába közé, White pedig behunyta a szemét és felnyögött. Az árnyékkomandó vezetője élt a felkínált lehetőséggel, és a mozdulataiból ítélve, minden perccel egyre közelebbivé vált a pillanat, amikor Isabelle White-ot Marc Northman szeme láttára teszi a magáévá. Northman nagyot nyelt, amikor Steven mindkét keze elkezdett a lány nadrágjának gombjaival küzdeni, lévén, a feszülős farmer nem tűnt egyszerűen leküzdhetőnek, főleg azért, mert Isabelle nem hagyta abba a mozgást. Az utolsó gomb kigombolása után Morris félalkarig eltűnt a ruhadarabban és hangosan felnyögött. Isabelle teljes erejét beleadva rátaposott a férfi lábára és amikor Steven felordított, majd önkéntelenül előremozdult, a nő a fejét elszántan hátravágva fejelte le. Morris orrából vér fröccsent, megszédült, és lezuhant a fellépőről, miközben a jobb karját kitekerve a szoros farmernadrág tartotta fogva. White kíméletlenül a rajta lógó férfi bordáira taposott, amit Steven harsány ordítással honorált. 

Az árnyékkomandó többi tagja még a hangok ellenére sem rontott ajtóstul a helyiségbe, hiszen nem tudhatták, hogy vezetőjük még véletlenül sem az orgazmusát ünnepli ekkora üvöltéssel. 

Steven Morris bal kézzel kínlódta elő a pisztolyát, és ráfogta a lányra. White megadóan megállt, és amíg a férfi erőt gyűjtött a már betervezett, nő nevelő ütéshez, addig még szemen is köpte a pasast.  

Morris a pisztolyával a kezében vágta szájon Isabelle-t, így a lány vére is folyni kezdett.   

13. rész: Az üldözés

Caleb egészen addig nem mozdult, amíg Marc és Isabelle autója, nagy porfelhőt kavarva maga után, el nem tűnt a kanyarban. Arcáról eltűnt a könnyednek szánt vigyor, vállai megfeszültek, ahogy összeszűkült szemmel körbenézett. Miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli, döngő léptekkel vonult vissza az udvarra, ám ezúttal ügyet sem vetett a még mindig darabjaiban álló motorra. Besétált a házba, magához vette fegyverét és egy újabb üveg whiskyt, majd a konyhaasztalhoz leülve várt. Még csak az ital felénél járt, amikor megcsörrent a mobilja. A kijelzőre rá sem pillantva emelte a füléhez a készüléket.

‒ Hunt.

‒ Caleb – szólt bele az elnök kissé rekedt hangon – Új feladatom lenne a számodra.

‒ Éspedig? – dőlt hátra a széken a férfi, majd nagyot kortyolt a füstös ízű szeszből.

‒ Sürgősen likvidálnia kellene két személyt.

‒ Northmanre és a tanítványára céloz, elnök úr?

‒ Igen – jött a kelletlen válasz, mire Caleb felmordult. – A vérdíj húszmillió, az kapja meg, aki…

‒ Leszarom a pénzt! – vágott közbe Hunt. – Ingyen is megölöm magának Northmant! De csak azután, hogy kizsigereltem a kislányt, a szeme láttára – szorult ökölbe a keze az asztalon.

‒ Helyes! – nyugtázta az elnök. – Két napot kap!

‒ Nem kell annyi – válaszolt Caleb és letette a telefont.

Marc nem szívesen állt meg, de fogytán volt a benzin és nekik is enniük kellett valamit. Nagyot sóhajtva fékezett le egy útmenti benzinkútnál. A visszapillantóban tükröződött a lemenő nap narancssárgás-vöröses fénye, míg az anyósülésről Isabelle átható, csokoládészín szemei meredtek rá. Mindkét látványt kerülte pillantásával, helyette hátranyúlt a bőrkabátjáért és kiszállt az autóból. A nő követte őt.

‒ Amíg tankolsz, addig én szerzek…

‒ Nem! – vágott tanítványa szavába Marc, miközben belebújt a kabátjába. – Itt maradsz! Megtankolod a kocsit és vársz!

‒ Ez most parancs? – kérdezte némi élellel a hangjában Isabelle.

‒ Annak veszed, aminek akarod, nem érdekel – kerülte meg az autót Northman és a tanítványa elé lépett. – A lényeg, hogy fogadj szót! – hajolt egészen közel a nőhöz, így mielőtt az visszavághatott volna, egy gyors csókkal hallgattatta el. – Te sokkal...feltűnőbb jelenség vagy, mint én. Mindjárt jövök!

Isabelle puffogva nézett a férfi után, és a kelleténél lendületesebben tépte ki a benzin töltőpisztolyt a helyéről.

‒ Még valami – fordult hátra Marc. – Ha úgy adódna, ne várj rám! Taposs a gázra és menekülj!

‒ Egy fenét! – sziszegte White és hátat fordított mentorának.

Northman a kis üzletbe lépve biccentett a fiatal eladónak, majd lopva felmérte a biztonsági kamerák számát és elhelyezkedését. Kerülve minden hirtelen mozdulatot, lassan pakolta meg kosarát, miközben fél szemmel Isabelle-t, fél szemmel pedig a srácot figyelte a pult mögött. Volt valami furcsa a fiúban, valami, ami idegessé tette Marcot, és arra késztette, hogy felhagyjon a nyugodt, ráérős vásárló látszatával. A kasszához lépett, hogy gyorsan kifizesse a halom kaját és leléphessenek innen Isabelle-lel, amikor ismerős hang ütötte meg a fülét.

‒ Nem tudtam, hogy ekkora rajongója vagy a mogyorós csokoládénak – lépett mellé ráérősen a karcos hang tulajdonosa. A hangé, amit ezer közül is felismert volna. – Vagy inkább az odakint várakozó, szemrevaló hölgy kedvére akartál csak tenni? Oh, Marc…

Northman a mellette kuncogó, negyvenes éveinek végén járó férfira pillantott. Ujjai megfeszültek az említett, piros csomagolású édességen, míg a velük szemben álló fiú úgy remegett, akár a kocsonya.

‒ Steven – szűrte a fogai között a kelletlen üdvözlést.

‒ Nocsak, hát nem is örülsz? Látom, jót tett neked a halálom. Magas beosztás, menő ruhák, csak úgy döglenek utánad a nők – nevetett fel Morris és a pultra csapott, mire az eladó rémülten ugrott hátra. – Hogy is hívták azt a rövid hajút? Christina?

‒ Carmen – morogta Marc, erősen küzdve a vágy ellen, hogy tanítványa felé pillantson.

‒ Oh, igen! Carmen. Vadító szépség volt, nem mondom. De ez a másik...Isabelle – ejtette ki lassan a nő nevét Steven. – Igen. Őt lehet, hogy megtartom magamnak. Remélem, Bones nem tesz benne nagy kárt!

Marc eddig bírta türtőztetni magát, fejét az ablak felé fordította, épp akkor, amikor Tyler a tanítványa mögé osont.

‒ Isab… – akarta kiáltani, de ekkor egy erős kar szorult a torkára.

A tetoválásból rögtön tudta, hogy az egyik Dwayne testvér próbálta ájulásig szorítani. A fickó erőfölényben volt, így Northman hiába küzdött, pláne, hogy a látómezejében megjelent a másik, és beleöklözött a gyomrába.

Isabelle, még mindig kissé bosszúsan, visszazárta a tanksapkát az autón, amikor a szeme sarkából mozgást látott visszatükröződni az ablaküvegen. Nem volt ideje a fegyveréért nyúlni, megpördült a tengelye körül és a töltőpisztoly ravaszát tövig nyomva, benzinsugarat spriccelt támadójának arcába. Bones dühödten felordított és a kezével próbálta védeni a szemét. White-nak csupán ennyire volt szüksége, kezében villant a tőr és mélyen a férfiba szúrta, bár fogalma sem volt róla, hogy pontosan hová, elvégre, egyelőre annyi volt a lényeg, hogy levakarja magáról. Tyler nekitántorodott a kútoszlopnak, mire Isabelle eldobta a töltőpisztolyt és az autó motorháztetején átcsúszva vágódott be a vezetőülésre. Pillantása az üzlet felé esett, és nem gondolkodott tovább. Rátaposott a gázra és egy éles jobb kanyarral célba vette a benzinkút boltjának fotocellás ajtaját.

Isabelle ugyan nem látta pontosan, hogy odabent mi történt, viszont biztosan tudta, hogy Tyler Bones nincs egyedül. Azon már nem is filozofált, hogy hogyan találták meg őket ilyen gyorsan, mert most nem ez volt a legfontosabb dolga. A fotocellás, biztonsági üveges ajtó nem nyílt elég gyorsan, így az ütközés pillanatában apró darabokra robbant, az autó karosszériáján úgy kopogtak a darabjai, mint a jégeső. Az autó bőgő motorral, üvegcserepeket fröcskölve vágódott be az események közepébe. Morris ledermedt, a Dwayne-ikreket pedig szabályosan lesodorta a karosszéria Northmanről. Marcnak sem volt érkezése arra, hogy a visszavágó gondolatával játsszon, így hát inkább villámgyorsan bevetődött a kocsiba, Isabelle pedig tövig nyomta a gázpedált. Az autó hátramenetben mindent letarolt, aztán nekilódult és kirobbant az üvegajtó helyén. Karosszériáján immáron a felocsúdó árnyékkommandósok lövedékei kopogtak, és igazán nem lehetett rájuk fogni, hogy spórolnának a golyókkal.

A kútoszlop mellett, vérmaszatos ruhában álló Tyler Bones is beszállt a lövöldözésbe, amikor a menekülők autója elhúzott mellette. A benzinkút shopjában a Dwayne-ikrek kilőtték a biztonsági kamerákat, Steven Morris pedig az alkalmazottat. A négy árnyék sietősen, mégsem rohanvást ment a kút épületének hátuljánál álló autójukhoz. Karl Dwayne előásta a nyomkövető vevőegységét, és navigálni kezdte a kormánynál ülő Stevent. A hátsó ülésen eközben néhány perccel fiatalabb öccse, Sam elsősegélyben részesítette Tylert. Bones még a kútoszlop mellett kiügyeskedte magából White tőrét, így már csak a kötözés volt hátra. Az ifjabbik Dwayne lefertőtlenítette a sebet, majd lefedte azt. Sam vigyorogva figyelte sérült társát, amint az a lány tőrével játszott. Az ápolónőként tevékenykedő árnyék már társa mozdulataiból és összehúzott szeméből látta, hogy elég nagy bajban lesz az a késelő kis ribanc, ha végre elkapják őket. Márpedig, elkapják. Morris nem rohant, hiszen még két másik autó is úton volt, és azon igyekeztek, hogy bekerítsék a menekülőket.

Isabelle száguldott, Northman nézte a tükröket és mindenféle mellékutak felé irányította a lányt. Marc hirtelen szólalt meg, a lány még egy kicsit össze is rezdült a hangjára, nem különben a tartalomra:

– Már ott voltak. Ugye, tudod Isabelle, hogy ez mit jelent?

A nő csak némán bólintott, aztán beleállt a fékbe és megtekerte a kormányt. Ugyanis, előttük az úton keresztben egy autó állt, meg két férfi, miközben lazán tartották a vállukra vetett géppisztolyokat. White elszáguldott egy mellékúton, de hamarosan ott is összefutottak üldözőikkel. Ők azonban már nem bízták a véletlenre, szöges útzárat raktak ki, így a lány a közelükbe se ment. Visszafordult, de még alig lépett a gázra, amikor ismét fékezésre kényszerült, hiszen a kereszteződés előtt, felmeredő tüskékkel egy ugyanolyan útzár volt az aszfaltra téve, mint az előbbi. Northman ugyanúgy a menekülés lehetőségét kereste, mint Isabelle, amikor oldalról nekik rontott egy gallytörővel, tetőreflektorokkal felszerelt terepjáró-monstrum. White villámgyors hátramenettel elkerülte az ütközést, kikerülte a böhöm terepjárót, de a keskeny aszfaltcsíkot mindkét oldalról homokos talaj szegélyezte, ezért semmi értelme nem lett volna lehajtani az útról.

Isabelle White megállt és Marcra nézett, aki egy vállrándítással jelezte, hogy nincs parancs, tegyen amit akar, vagy tud. A lány füstölgő gumikkal süvített az útzár felé, ami mögött nem állt autó. A becsapódás előtti utolsó pillanatban félrekapta a kormányt, így lendületből a homokban kötött ki, majd újra korrigált, így az akadály mögött máris megint aszfaltot ért a járgány kerekeivel. Eszeveszett tempóban száguldott, és úgy tűnt, hogy némi előnyre is szert tudnak tenni. Viszont Steven Morris talpa szintén ráfeszült a gázpedálra – és mivel vélhetőleg, egy iskolát jártak – hasonlóan offenzív vezetési technikája volt, mint a nőnek. Isabelle nem tudott meglógni, egyre fogyott a két kocsi között a távolság. Néhány perc alatt az üldözők utolérték őket, Marc egykori mentora pedig a leckéztetés mellett döntött. Többször ráhúzta a kormányt a másik autóra, de a lány ügyesen korrigált. Amikor Steven rájött, hogy ezzel a módszerrel még elfogócskáznak egy ideig, intett a mellette ülő Karlnak, aki immáron nem a jeladó vevőkészülékét, hanem a pisztolyát szorongatta. Dwayne a hátsó kerékre célzott, és mivel igen gyors volt a tempó, ezért az üldözött autó többször is megpördült. Mire megállt, másik két autó is érkezett, azokból fegyveresek szálltak ki, akik nyilvánvalóan nem Northmanék oldalán kívántak beleszólni a végkifejletbe.

Marc halkan odaszólt tanítványának, hogy akkor is engedelmeskedjen, ha nagyon a nehezére esik, majd felemelt kézzel kiszállt az autóból.

– Nocsak, a nagy Marc Northman, amint megadja magát – gúnyolódott Morris. Aztán végignézett a kormány mögül kicibált Isabelle-en, odalépett hozzá, megmarkolta a haját, hátrahúzta a fejét és vigyorogva folytatta: – Ezt tuti szereted, te ribanc, elvégre Warren Jones is hasonlóval kedveskedett.

Marc az egyik Dwayne-t felrúgta, aki a másikat elsodorva adott alkalmat arra Northmannek, hogy még a  túlerő ellenére is megpróbáljon valamit tenni. White sem tétlenkedett, és bár fájdalmasan sok hajszálába került, kiszabadította magát Steven markából. Tyler Bones – bár sokkal jobban szerette a szúró- és vágófegyvereket – a nő fejére szegezte a pisztolyát, és ezzel két pillanat alatt rövidre zárta az eseményeket. Marc megkapta a szokásos gyomrosát az egyik Dwayne-től, Isabelle jutalma pedig egy nagy pofon volt, Morristól. Northmant térdelve és öklendezve is büszkeség töltötte el, hiszen tanítványa remekül alkalmazta a tanultakat. Mert ugyan Steven pofonja valóban elérte, azonban a lány jócskán rájátszott a hatásra. A földre zuhant és ott is maradt, így pillanatnyilag nem szolgáltatott okot arra, hogy megint megüssék.

Mindkettőjük kezét hátrabilincselték, és bepakolták őket egy furgon rakterébe. Egymással szemben feküdtek, majd a férfi nagy munkával annyira közel vergődött a lányhoz, amennyire csak tudott.

‒ Sajnálom, Isabelle – suttogta Northman, és olyan közelről nézte tanítványa szemét hogy az orruk is összeért.

White, amennyire tudott, még közelebb húzódott mentorához. A férfi lemondóan sóhajtott egyet, aztán megemelte a fejét, és megcsókolta. Vágy és féltés keveredett csókjaikban, hiszen az elég biztosnak látszott, ezt már nem élik túl. Egészen addig csókolták egymást, amíg a furgon meg nem állt, ekkor  Northman lendületet vett és messzebb gördült Isabelle-től. Nem akart még egy ütőkártyát adni Morrisék kezébe azzal, hogy összesimulva találják őket.

12. rész: Kísértet a múltból

A lövések hallatán Hunt felállt a motor mellől, és szinte közönyösen baktatott hátra, hogy megnézze, mi történt. Northmant jól ismerte, feltűnt neki, hogy mennyire beszámíthatatlan, amikor Isabelle közelében van. White pedig - amióta mentora megérkezett - szinte folyamatosan robbanásközeli állapotban volt. Caleb - bár igazából nem sok oka volt rá - magában elvigyorodott. Na, igen. Így néz ki, amikor két kiképzett gyilkos érzelmekkel megverve összegabalyodik, és jobban féltik a másikat, mint saját magukat. A lány hisztije és Marc dühe is erről szólt, méghozzá oly nyilvánvalóan, hogy teljesen fölösleges lett volna tagadniuk. Persze, először nem ártott volna saját maguknak bevallani, aztán a másiknak kimutatni. Tömérdek energiát megspóroltak volna, és miután a feszültséglevezetés is sikeresen megtörtént, akár még koncentrálni is tudnának. Arra, hogy életben maradjanak.  

Caleb Hunt kiért a ház takarásából, és fejcsóválva volt kénytelen tudomásul venni, hogy azok ott ketten, teljesen el vannak varázsolva. Odasétált hozzájuk, és megszólalt:

‒ Ideje lenne végre a pisztoly helyett a köztetek lévő feszültséget kisütni. Már csak azért is, mert ha sokat totojázunk drágáim, elfogy az időtök. 

‒ Ünneprontó vagy, Caleb - jutott szóhoz elsőként a visszavágásban, feleselésben világbajnok Isabelle White. 

‒ Pedig, ahogy elnézem, még mindig nincs mire pezsgőt bontani. Eddig tartott a türelmem. Húzzunk be a házba, és elmesélem, amit megtudtam. Most szólok, rohadt szar híreim vannak, és nem várhatnak tovább.

Mester és tanítványa mélyet sóhajtott, egymást kézen fogva követték Huntot a házba. A házigazda kirakott egy üveg ásványvizet az asztal közepére, és kiosztotta hozzá poharakat is. Teletöltötte az összeset, a sajátját kézbe vette, és szomjasan eltüntette. Hiába, a másnap erőteljes folyadékpótlást kívánt. Caleb komoran hátradőlt a székén, és a lányt nézve beszélni kezdett:

‒ Nem akarok a lelkedbe taposni Isabelle, de az apád az egyik hunyó. Edward White. 

‒ Ez nem új - válaszolt a nő helyett Northman. - A kedves papa sohasem szimpatizált Isabelle foglalkozásával, életmódjával. 

‒ Soha? - kérdezett vissza elhűlten Hunt. 

‒ Soha - erősítette meg immár Isabelle az információt. - Apám gorilláinak a kezéből szedett ki Marc, ekkor először találkoztunk. Megmentette az életemet, szó szerint. 

‒ Mit vétettél?

‒ Majd egyszer elmesélem, ha lesz rá időnk. Az a lényeg, hogy amíg az üzleti és egyéb ellenfeleit ritkítottam, hagyott futni. De miután a lekötelezett üzletfelei is terítékre kerültek, hát morcos lett. Ez mostanában csúcsosodott ki igazán. 

‒ Értem. De a szar híreimnek még nincs vége. Marc, emlékszel még Steven Morrisra?

‒ Nehezen tudnám elfelejteni. A mentorom volt. 

‒ Mi lett vele? - szólt közbe a lány, mert észrevette, hogy Northman arca még jobban elkomorodott. 

‒ Meghalt - nézett rá merőn Marc - Én lőttem le. 

‒ Na, ez a szarabb hír  - sóhajtotta Caleb. - Csak annyira hulla, mint Tyler Bones. 

‒ Nem ellenőrizted? - kérdezte megdöbbenve Ms. White. - De hiszen...

‒ Nem tudta - vágott a lány szavába Hunt. - Egyszerű végrehajtóként a hátteret aládpakolják, ezt te is így tudod, ugye, Isabelle? Tudod, hogy kit és hol, a csapat az elemzők adatai alapján elmeséli a hogyant. Akció, aztán csók. Ha nem jön össze, akkor kinyírnak. A tanács nem arról híres, hogy ötszázszor megrágja, likvidáltasson-e valakit, vagy sem. Az elnök ugyan jó barátságban van az apáddal, de úgy tűnik, mégsem eléggé. Steven Morris az árnyékkommandó vezetője. Alá tartozik Tyler, a Dwayne-ikrek, és még néhány hasonszőrű kegyetlen vadállat. Az elnök már fél. Méghozzá olyannyira, hogy bárkit odadob azért, hogy lekösse Morrisék kapacitását. Edward White Isabelle White halálát akarja, Steven pedig Marc Northmanét. Gyakorlatilag, semmi esélyetek. 

‒ Szuper - válaszolt töprengve Northman. - És vajon, mióta létezik tanács a tanácsban, vagy cég a cégben? De főleg, miért? 

‒ A franc se tudja - felelte Caleb. - Ha minden likvidálásra megjelöltnek felajánlották ezt a lehetőséget, akkor jó nagy szarban vagytok, helyesebben, vagyunk. Tyler Bonesnak nyilvánvalóan nem én vagyok a kedvence. A kérdés az, hogy mit kell ahhoz véteni, hogy megkapjam a bélyeget? Hiszen, igazából ti sem tudjátok, hogy miért pont most?

‒ Ráadásul, ha belőlük lett a tanács árnyékkommandója, akik egyébként is túl kegyetlenek, irányíthatatlanok voltak, vajon mi rá a garancia, hogy ezentúl engedelmesek lesznek? - kérdezte White.

‒ Mi vagyunk az irányíthatók, bébi - simította végig a lány arcát Northman. - Erős a gyanúm, hogy őket csak ellenünk vetik be. Calebnek igaza van. Gyakorlatilag, tényleg semmi esélyünk.  

‒ Akkor? 

‒ Menjünk, csomagoljunk össze és húzzunk el innen! Legalább Calebnek ne essen baja! Főként, miattunk ne. 

Isabelle egyetértően bólintott, és Marc nyomába szegődött. 

Northman a szobában kinyitotta White sporttáskáját, kivette belőle a fegyvereket, majd néhány saját ruhadarabját a lányé mellé szórta. A tanítvány a másik táskába a pisztolyokat, késeket, lőszereket rakta be.

‒ Elmondod? - kérdezte a lány.

‒ Mit? - adta az értetlent a mentor.

‒ Morrist… 

‒ Miért is ne? - hangzott a férfi ingerült válasza. - Hiszen a tanítványom vagy, nem árt, ha tudod, mire figyelj, ha parancsot kapsz! Ha messziről is kell végrehajtanod, odamész, és ellenőrzöd. Ha totál véletlenül belezuhant a folyóba, akkor utánavetődsz és megbizonyosodsz. De az a leghelyesebb, ha eleve a fejét veszed célba.

‒ Én nem hibáztatlak… - kezdte Isabelle a mondanivalót, de Marc olyan gyilkos pillantással méregette, hogy a lány inkább elharapta a megkezdett mondatot.

Northmannek egy arcizma sem rándult, amikor megszólalt:

‒ Nem kell a szánalmad, a sajnálatod, de még csak a megértésed sem! Ahogy az sem érdekel, mit gondolsz arról, hogy mennyire szúrtam el a Morris elleni akciót! - fordított hátat ismét a mentor a tanítványnak. 

‒ Tényleg? - dühödött fel White. - Miért nem akarsz elengedni, ha nem bírsz elviselni?   

Marc nem válaszolt és továbbra sem fordult meg, ezért Isabelle dühösen odalépett hozzá és megragadta a karját. A férfi szembefordult vele, szürkéskék szeme a szokott közönnyel nézte a lányt. A tanítvány fel nem foghatta, hogy viselkedhet így, hiszen, amikor megállította az autónál, nagyon úgy tűnt, csak Hunt felbukkanása akadályozta meg, hogy a nyílt színen egymásnak essenek. Nem beszélve arról, amit akkor és ahogy mondott. Vajon, mi változott? 

Northman tovább pakolászott, mintha az lenne a legsürgősebb dolga. Isabelle - szinte szokásosan - meglehetősen messze volt attól, hogy lehiggadjon, elvégre Marc éppen levegőnek nézte. 

‒ Hozzád beszélek, az isten verjen meg! - ragadta meg a mentor karját ismét a lány.

Isabelle elengedte a férfit, hiszen látta a jelekből, most aztán sikerült jócskán túlfeszítenie a húrt. Northman látványosan mély lélegzetet vett, mozdulatai határozottan lassúak voltak, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem fordult és szembe nem került a hátráló nővel. Utánanyúlt, megragadta és határozott mozdulattal az ágyra lökte. Isabelle szinte abban a pillanatban talpon termett és ismét menekülőre fogta volna, de a férfi elkapta, magához rántotta és szorosan tartotta. Isabelle White úgy tett, mint aki enged, viszont amint a mentor került közelebb az ágyhoz, egy sokat gyakorolt fogással kirúgta Northman lábát, aki hanyatt esett a kusza ágyneműre, a nyitott táska mellé. A férfi vasmarokkal ragadta meg a lány mindkét kezét, így az vele együtt zuhant a takaróra. Marc a hátán feküdt, rajta Isabelle, a mahagóni hajzuhatag a férfi arcát csiklandozta, miközben a csokoládészín szemek fürkészve vizslatták a mentor szempillantás alatt megváltozott, immár távolról sem fagyos, sőt, leginkább őrülten lángoló tekintetét. A lány - egy életem, egy halálom alapon - megkóstolta a férfi száját. Northman keményen, szinte durván reagált, úgy szorította magához tanítványa testét, mintha azt akarná, hogy összeolvadjanak. Érzékien heves csókja Isabelle minden ellenállását, félelmét, akaratát megsemmisítve sodorta mindkettőjüket egyre közelebb a megoldást kínáló, mégis csak pillanatnyi felejtéshez vezető úthoz. Marc Northman ráfordult a hozzásimuló női testre, azonban e röpke közjáték hatására eszébe jutott, hogy mit kockáztat. Azt, hogy utolérik őket. Azt, hogy Isabelle Carmen sorsára jut. Azt, hogy immár sosem kapja meg, amire egyre jobban vágyott. Letaglózó módon kijózanító gondolatai hatására megállt, nyelt egyet, egy hosszú másodpercre engedte, hogy tanítványa meglássa a szemében a féltést, a vágyat és a lemondást, aztán felsegítette a megdöbbent lányt, és megszólalt:

‒ Nincs több időnk Isabelle, mennünk kell! Siess!

11. rész: Az ígéret

Marc Northman keserű szájízzel ébredt, aminek több oka is volt. Az első és legfontosabb, az előző este végignézett felvétel, Carmenről. Hunt is csak úgy tudta elviselni a lenémított videót, hogy rengetegszer leöblítette a látványt. Marc sem volt kivétel, pedig a nő iránti érzelmei még csak meg sem közelítették Caleb hajdani szerelmes lángolását. Nem mellesleg,  a benyakalt whisky sem segítette az éjszakai nyugodalmat, méregtelenítést, felfrissülést. Aztán a feketeruhások felismerése, Bones és a Dwyne-k. Mert amellett, hogy gyakorlatilag mindannyian a tanács magasan képzett, közel szenvtelenné drillezett bérgyilkosai, problémamegoldói, de még köztük is akadt olyan, aki különösen kegyetlen volt. Esetleg még pszichopata is, mint Tyler, akinek a kartonján jelzett indulatkezelési problémái csak finomkodó megnevezése volt a különös kegyetlenséggel, élvezettel történő ölésnek, ami ráadásul még irányíthatatlansággal is párosult. Akkortájt senki sem csodálkozott azon, hogy likvidálásra jelölték, nem beszélve arról, hogy közvetlen felettese Caleb Hunt volt, akitől azért csak megkérdezték, mit szól a dologhoz.  Northman nagyon jól tudta, hogy barátja is szembesült a ténnyel, Tyler Bones határozottan élvezte Carmen kínzását, és ha kizárólag rajta múlt volna, hogy meddig tart, a szerencsétlen nő sokkal tovább húzza. A felvételen is tisztán látszott, hogy a sisakkamerák képét már bizonyára megelégelte, aki távirányította az osztagot, tehát parancsra döfött halálosat az egyik Dwyne, holott addig leginkább Bones ügyködött nő testén.

Marc az eszmefuttatás e részénél óriásit sóhajtott, mert keserűségét tovább fokozta az előző este folyománya is. Isabelle. Aki megértő volt, és még az ellenségeskedést is félrerakta, amikor szembesült vele, hogy mit műveltek nélküle a férfiak. De ettől még Northmannek fájt, nem is akármennyire. Az agyában és a testében szabályosan zsongott a düh és a bosszúvágy, nem beszélve a gyászról, amit Caleb látványa, és a saját, pillanatnyi tehetetlensége még tovább szított. Az csak tovább fokozta közel tűrhetetlen fájdalmát, hogy folyton eszébe jutott, ha megtalálják és elkapják őket, Isabelle-re is ez a sors vár. Vagy még ennél is rosszabb. Ez volt az a pont, ahol már nem bírta tovább. Kellett. Muszáj volt, hogy tanítványa eleven testét közel érezze, és általa megnyugvást találjon. Ez egészen addig jó ötletnek tűnt, amíg bele nem nézett White szemébe. 

Sajnálatot látott benne csillogni, és ez jobban lenullázta a vágyait, mintha a lány mindenféle egyéb módon elragadtatta volna magát. Hiszen a tanítvány megkapta rá a kiképzést, ideig-óráig távolt tudta volna tartani magától, és ezzel a férfi is tisztában volt. Ugyan Marc Northman érzésekre vágyott, de a sajnálat pont nem volt köztük. Így viszont Marctól is csak egy csókra futotta, és a reményre, hogy felzaklatott idegrendszere legalább pillanatnyi megnyugvásra találhat.

Ilyen gondolatokkal birkózva botorkált ki a konyhába, ahol Hunt már a kávét főzte. Caleb sem nézett ki sokkal jobban, maximum annyival, hogy láthatóan már a zuhanyozáson is túl volt.

‒ Béke? – célzott Northman megviselt kinézetére a másik férfi.

‒ Maximum, fegyverszünet – vigyorodott el vidámság nélkül, keserűen a kérdezett.

‒ Nem gond, ha végre el tudunk mozdulni a holtpontról.

Marc leborította a torkán az első főzet tűzforró feketét, és elvonult zuhanyozni.

Isabelle arra ébredt, hogy már kihűlt mellette a férfi után a lepedő. Még alig volt magánál, de azt megnyugodva konstatálta, hogy van rajta némi ruha. Lassan eszébe jutottak az előző este eseményei. Nagyot sóhajtva idézte fel azt a kemény csókot, aminek azonban mégsem az lett a folytatása, amire az indításból következtetni lehetett. Marc kiakadt, ez egyértelmű volt, de ezen nem is csodálkozott, hiszen még frissiben végignézte ő is azt a rettenetet, amit Carmennel műveltek. Úgy sejtette, Caleb talán még Northmannél is rosszabb állapotban lehet, nem ok nélkül.

Isabelle White felült az ágyban és erőt gyűjtött. Tudta, hogy hamarosan ki kell mennie, de mindkét férfitól tartott.

Marctól azért, mert teljes képtelenségnek tartotta, hogy Northman ne tudná biztosan, tegnap leginkább rajta múlt, hogy mégsem lett szex az összebújásból. Hiszen már a lány teste is fellázadt a büszkeség és az ész ellen, jó ideje kívánta a mentorát.

Ahogy az a gyengédséget nélkülöző csók is ékesen mesélt róla, Marc is őrülten akarja. Az életet, a testet, a vágyat, a szerelmet, az elevenséget, mindent, amit Isabelle jelentett neki.

Calebtól pedig azért, mert lehet, hogy Carmen után továbblépett, de a volt szerelme halála, illetve sokkal inkább a megkínzásának látványa átfordíthatja. Ha pedig ez megtörténik, nem biztos, hogy az jó lesz bárkinek is.

Isabelle felkapott pár tiszta ruhát és magabiztosságot magára erőltetve lépett ki az ajtón, de odakint senkit sem talált. Óvatosan az ablakhoz lépett és kilesett a megsárgult függöny mögül. Marc és Caleb az udvaron voltak, mindketten a motor fölé hajolva ügyködtek.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel, kapott még pár perc haladékot. Gyorsan be is slisszant a fürdőszobába és ruháit a földre dobva, beállt a zuhany alá. Percekig folyatta magára a forró vizet, miközben ujjaival önkéntelenül is végigsimított ajkain, amelyeken még mindig érezte a keserű whisky ízét. Marc ízét.

Hatalmas súlyként csapódott a mellkasának a vágy és a félelem. Az, hogy Marc viszonozni látszott éledező érzéseit, egyszerre töltötte el boldogsággal és rettegéssel. Hiszen jól tudta, megtanulta: hideg fej és semmi érzelem. Ezek a profi gyilkos ismérvei. Northman intelmei, melyeket épp ő maga fog megszegni. Miatta. Isabelle miatt, és ezt a nő képtelen volt elviselni. Hiszen őt akarták, az apja őrá vadászott. Mentorát csak a kezesség miatt akarják eltenni láb alól, de ha felszabadítja alóla azáltal, hogy lelép, talán túlélheti. Muszáj túlélnie. Nem viselné el, ha miatta halna meg. Hisz megfogadta: nem lesz a gyilkosa! Nem! Nem, mert...

Az elhatározást tett követte, elzárta a csapot és szinte még vizesen bújt bele ruháiba. Nedves haját összefogta, majd az ajtóhoz lépve hallgatózott. Csend. Óvatosan kilesett, a férfiak még mindig odakint voltak. Besietett a szobába és az egyik kézitáskába beledobott pár ruhát, pénzt és fegyvert. Felmarkolta a kocsikulcsot és táskával a hátán, kimászott az ablakon. Végigsietett a ház mellett, majd az autó felé akart futni, amikor lövés dördült a háta mögött. A golyó éppen a lába előtt fúródott a homokos talajba.

Isabelle szitkozódva felsóhajtott, és megacélozva magát fordult szembe mentorával.

Marc tekintete metsző volt, ahogy végigmérte tanítványát, akinek ruhái nedvesen tapadtak a testére.

‒ Takarodj vissza a házba! – sziszegte a férfi.

‒ Marc! Engem akarnak, nem téged! Te is tudod…

Újra elsült a fegyver, szinte centire pontosan ugyanoda repült a golyó. Isabelle nem mozdult.

‒ Azt mondtam, takarodj vissza a házba! – ismételte el Northman, de a hangját nem emelte meg. Nem volt szükség rá, szavai így is keményen csattantak.

‒ Nem! Marc, figyelj rám! Nincs más megoldás! Így megúszhatod...

‒ Isabelle! Nem mondom még egyszer!

‒ Hallgass már meg! Vagy, ha azt nem, akkor fejezd be, amit múltkor elkezdtél! – kiabálta dühösen a nő, de arra nem számított, amit mentora arcán látott átsuhanni.

Kegyetlen haragot várt, amit mindig is kapni szokott a szájalásért, de most rettegés ült meg a szürkéskék szemekben. Hiába minden!

Marc leeresztette a fegyvert és az övébe csúsztatta. Tanítványa szavai éles pengeként csapódtak halottnak hitt lelkébe. Józan esze tudta, a lánynak igaza van, és neki akkor lenne esélye az életre, ha őt elengedné. Igen. A régi Marc Northman ezt tenné, sőt, maga lőtte volna le. De az új énje, aki feladta a küzdelmet az évek óta tartó tagadással szemben, képtelen volt rá. Isabelle maga az élet!

Két hosszú lépéssel a lány előtt termett és elkapva őt az autónak lökte, de a becsapódást saját karjával tompította. Szorosan átölelte az egyik kezével, míg a másikkal az állát kapta el, kényszerítve, hogy felnézzen rá. Isabelle ujjai ugyan belevájtak mindkét bicepszébe, de nem próbálta eltaszítani magától.

‒ Utoljára mondom el: inkább általad halok meg, mint a cég által. Ne merészelj megszökni tőlem, Isabelle!

‒ Nem akarom, hogy meghalj! – felelte halkan, már-már kétségbeesetten a nő.

‒ Nem fogok!

Marc csókkal pecsételte meg az ígéretét. Ez volt az első, igazi csók, amit váltottak. Ezt nem mérgezte parancs, színjáték vagy gyász. A színtiszta vágy volt az, ami szenvedélyes ölelésbe olvasztotta össze testüket és lelküket.

10. rész: Pokoljárás

Caleb csókjának emlékét Marc ajkainak érintése pillanatok alatt kitörölte Isabelle fejéből. Nem úgy a haragot, amelyet a testében feltámadó vágy csak tovább szított. Ezúttal nem csókolt vissza, helyette öklével a férfi mellkasára csapott, aki erre ugyan felemelte a fejét, de el nem eresztette a karjai közt tartott nőt.

‒ Elegem van a színjátékból! - szűrte a fogai között Isabelle, majd leeresztette a tőrt tartó kezét, de úgy, hogy pengéjének hegye nyomán kiserkenjen Marc vére a nyakán. - Mivel felkerültem a cég által nem kívánatos személyek listájára, így már sem ők, sem te nem rendelkezel többé a testem felett. Lehet, hogy a mentorom vagy, de nem vagyok a tulajdonod. Még ha kezességet is vállaltál értem, amire amúgy senki nem kért! Most pedig, eressz el!

Ám Northman nem eresztette a nőt, sőt, egész testével ránehezedve szorította őt a falhoz. Így kezei szabaddá váltak, amikkel erősen rámarkolt tanítványának mindkét csuklójára. Isabelle nekifeszült Marcnak, de tehetetlen volt az erőfölénnyel szemben.

‒ A játéknak rég vége, Isabelle - szólalt meg színtelen hangon a férfi.

‒ Akkor mégis, miért csinálod ezt? - pillantott fel White a szürkéskék szemekbe, amikben most először - a közösen eltöltött évek során - nem rideg fény csillant.

‒ Ha már úgyis meg kell halnom, akkor inkább általad, mint a cég által - hajolt közel Marc ismét a nőhöz, de az dühösen elrántotta a fejét, és szinte kitépte magát az annyira vágyott karok közül.

Isabelle villámló tekintettel meredt mentorára, majd a tőrét annak lába elé, a padlóba hajította. 

‒ Nem leszek a gyilkosod - felelte elhaló hangon, és kimenekült a szobából.

Háta mögött hangosan csattant az ajtó. Újra.

Isabelle White kiviharzott az udvarra, és egyenesen a motorját szerelő Calebhez tartott. 

‒ Mi baja a mocinak?

‒ Még nem tudom, de szeretek legózni vele. Kikapcsol - mosolygott Hunt. - Ha képesek lesztek végre egy légtérben megmaradni és elviselni egymást Marc-kal, akár beszélhetnénk is. Elég furcsán adjátok elő ezt a vonzódás dolgot, de felfogtam a miheztartást, úgyhogy nem kavarok be. 

‒ Vonzódás? Kiszótárazhatnád, Caleb, mert úgy látom, gőzöd nincs róla, mit jelent a szó!

‒ Gondolod? - vigyorgott a férfi. - Mesélek neked valamit, végzet asszonya. Téged megtanítottak rá, hogyan használd az adottságaidat arra, hogy lépre csald a célpontodat. Jó a tested, szép az arcod, és van, akinek ez elég. Marc nem az a fajta, ráadásul félt téged, hiába tudja biztosan, hogy mit tudsz. 

‒ Lélekbúvárkodsz is? 

‒ Kevés köze van a lélekhez annak, amiről most meséltem. Elég hozzá látni. Titeket, együtt. Nézz magadra, Isabelle! Szinte tüzet okádsz, úgy felhergelt. És ki tud a legjobban megbántani, felhergelni? Aki fontos. Nem beszélve arról, hogy Marcot talán még sosem láttam durcásan rohangálni, meg is lepődtem. Rögtön ezután pedig, megfogadtam magamnak, hogy békén hagylak. Nem mintha nem jönne be a helyes pofid és a bombázó alakod, csak hát tök fölösleges lenne kezdenem veled. 

‒ Tévedésben élsz, Hunt. Az, hogy te ezt magaddal megbeszélted, nem változtat azon, hogy majd én eldöntöm, kivel és mihez kezdek. Ezt belemondtam a haverod arcába is, csak azért, hogy nehogy félreértse. 

‒ Ahogy gondolod - vont vállat Caleb, miközben tovább bütykölte a motort. 

Kis idő elteltével, Northman is kijött, viszont amint megjelent az udvaron, Isabelle vonult be a házba. 

Hunt gúnyosan vigyorogva vette tudomásul, hogy az érdemi megbeszélésre még mindig nem tudnak sort keríteni. Marc felmarkolt a teraszról egy széket, és barátja mellé ült, miközben az még mindig a géppel foglalatoskodott. 

‒ Megnézted?

‒ Meg - pillantott a kérdezőre a házigazda. - Miközben egymást öltétek a kiscsajjal, sort kerítettem rá. Borzalmas.

‒ Ne haragudj, tudom, milyen érzés lehetett látni.

‒ Tudod? - sütött Caleb hangjából a düh. - Erősen kétlem, hogy tudod. Szerettem Carment.

‒ Én is - hangzott Marc meglepően halk válasza. 

‒ Oké, szeretted. Viszont én szerelmes voltam belé. Veled ellentétben. De nem hibáztatlak titeket. Carment lehet, hogy miattatok ölték meg, de a gyilkosai akkor is azok, akik kést fogtak rá. 

‒ Volt köztük ismerős? - kérdezett rá a lényegre Northman. 

‒ Ahhoz, hogy ez kiderüljön, még néhányszor meg kell néznem, ahogy neked is. 

‒ Nem tudom, képes leszek-e rá? - mutatott talán életében először bizonytalanságot Marc.

‒ Képes leszel - nézett komoran barátjára Caleb. - Csak akkor tudod megvédeni White-ot és magadat, ha találsz valamit. Arról, hogy kik ezek, ismerheted-e őket, és még sorolhatnám. Nem beszélve arról, hogy a te bosszúd, az enyém is egyben. Számíthatsz rám, Northman. Főként akkor, ha a végzetes szúrást majd átengeded nekem - rándult meg egy izom Hunt arcán, jelezve, hogy nagyon is komolyan beszél. 

Marc csak némán bólintott, hiszen ha nem is tudta pontosan, azért sejtette, hogy mit élhet át most Caleb. Főként azóta volt teljesebb a kép, amióta részben tisztába került önmagával. Igen, Isabelle szép nő, de már nem csak arról volt szó, hogy a testére vágyott, pedig egy ideig azzal vigasztalta magát, hogy kíván egy jó nőt, és kész. Ráadásul abban nem is volt semmi kivetnivaló, hiszen lényegében minden férfi eljátszadozik a gondolattal, ha egy szexi nőt sodor az útjába az élet. Megtenni, vagy nem megtenni persze már egy másik lapra tartozott volna, de még az sem gond. Az a probléma, hogy Isabelle White megfontosodott Mark Northman számára. Érzelmeket váltott ki, ijesztően intenzíveket. Ez pedig mindkettőjüket feldühítette. Marcot azért, mert még nem tudott mit kezdeni a helyzettel, Isabelle-t pedig azért, mert csak annyit érzékelt Northman változásából, hogy az szexelni akar vele. Ez tiszta és egyértelmű volt a lány számára, viszont nem elég. Marc nem meló, és Isabelle - még ha magának sem akarta bevallani - többet akart. 

A kínosan csendes vacsora után, amelyet csak Caleb gúnyos, köhögésnek álcázott nevetése tett még elviselhetetlenebbé, Isabelle megköszönte az ételt a házigazdának és elvonult a vendégszobába. Marcot még csak pillantásra sem méltatta. Ez egyszerre dühítette és bántotta az érintettet, annak mégsem rándult egy arcizma sem. Ám Hunt így is átlátott rajta.

‒ Az az egy vendégszobám van. Kibírjátok egymás mellett vagy megharcoltok érte?

‒ Jó lesz nekem ott - bökött a fejével Northman a nappaliban lévő kicsi kanapé felé.

‒ Te tudod - szedte össze a tányérokat Caleb, majd eltűnt a konyhában.

Amikor újra előkerült, két pohár és egy üveg whiskey volt a kezében. 

‒ Úgy vélem, ránk fér - sóhajtott Hunt, majd töltött mindkettőjüknek italt. - Carmenre! - emelte magasba poharát, akárcsak Marc és húzóra kiitták az alkoholt.

Caleb kérdés nélkül töltött újra, Northman pedig nem ellenkezett. A következő adag is hamar lecsúszott, s míg a házigazda harmadszor színültig öntötte a poharakat, addig Marc elővette a tabletet és kirakta az asztalra. 

‒ Essünk túl rajta - pillantott egykori kollégájára, akinek a keze az üvegre szorult, de bólintott.

Northman, mielőtt elindította volna a videót, lenémította a készüléket. Épp elég lesz látniuk Carmen szenvedését, ha még hallanák is fájdalmas sikolyait, biztos, hogy Caleb kifordulna önmagából. Mindkét férfi összeszorított szájjal, megfeszülő karizmokkal nézte végig az egykor szeretett nő módszeres megkínzásának másodperceit, miközben felváltva kortyoltak nagyokat az előttük lévő italból. 

‒ Indítsd újra - mondta Caleb a videó végén, hangja inkább emlékeztetett állati morgásra, mint emberi hangra. - Állj! Őt ismerem! - mutatott a legnagyobb darab fickóra. - Tyler Bones. Egy ideig az én csapatomhoz tartozott, de áthelyezték. Indulatkezelési problémái vannak, emiatt akció közben sokszor elvesztette a kontrollt. Még egy társát is megölte. Azt hittem, likvidálták.

‒ Úgy tűnik, csak a publikus körökből és a tanács megtartotta verőembernek - pörgette tovább a képkockákat Marc. - A két pengés pasas pedig a Dwayne ikrek. Személyesen nem ismerem őket, de hallottam a módszereikről. Félelmetesen bánnak a késekkel. A negyedik… - akadt el a hangja a látványtól, ahogy Carmen bőrét lehántották a húsáról.

Caleb a harmadik adag italt is ledöntötte, sőt, a negyedik felét is.Olyan erősen szorította a whiskeys üveget, hogy az megrepedt egy helyen.

‒ Nem tudom, hogy ki lehet - fejezte be a mondanivalóját Northman torokköszörülés után. 

Harmadszor is újraindították a videót, de a felénél Hunt hangosan felmordult és elrúgta magát az asztaltól. 

‒ Én ezt...nem… - kezdte, de nem bírta befejezni. Helyette meghúzta az üveget. - Holnap elmondom, amit megtudtam. Addigra fejezzétek be a hisztit! - csapott az asztalra, majd kiviharzott a kis házból. 

Kintről még hallani lehetett, ahogy a motorjába többször is belerúgott. A fém tompa koppanása és Caleb káromkodása felváltva törte meg az éjszaka csendjét. 

A hangra Isabelle is előjött a szobából, de rögtön meg is torpant az ajtóban, ahogy szembetalálta magát Marc elgyötört tekintetével. Pillantása ezután a férfi előtt heverő tabletre, majd a bejárati ajtóra esett. Hamar összerakta a képet. 

‒ Felismertetek valakit? - kérdezte a nő halkan.

Northman bólintott, majd felhajtotta a maradék italát, miközben végig tanítványa arcát figyelte. Egy pillanatra sem nézett másfelé, képtelen volt rá. Az utolsó korty után letette a poharat, majd az asztaltól felállva pár lépéssel Isabelle előtt termett és testével kényszerítette őt hátrálásra. Ám a nő ezúttal nem ellenkezett. Csendben nézte végig, ahogy mentora becsukja maga mögött az ajtót, majd megszabadulva a nadrágjától és az ingétől kézen fogja őt és az ágyhoz húzza. Felhajtotta a takarót és felkapva Isabellet óvatosan a matracra fektette, aztán ő is mellé helyezkedett.

‒ Marc - szólalt meg a nő bizonytalan hangon, de Northman csókkal hallgattatta el. 

Egyetlen rövid, de annál intenzívebb csókkal, miközben szorosan magához ölelte Isabelle karcsú testét. Muszáj volt éreznie, hogy itt van, mellette. Csupán a testének érintése tudta megnyugtatni zaklatott idegrendszerét. 

‒ Marc? - próbálkozott újra Isabelle.

‒ Aludj - utasította a férfi, és arcát a lány édes illatú, mahagóni hajába temette. 

9. rész: Vendégségben

Caleb Hunt egészen biztosan tudta, hogy Northman meg fogja látogatni. Nem kellett hozzá különösebb jóstehetség, elég volt a tény, hogy amolyan utolsó hátvédként funkcionáltak egymásnál. Marc és Caleb – legalábbis sokan így tudták – ki nem állhatták egymást. Riválisok voltak, ugyanolyan csoportot vezettek és sokszor borsot törtek egymás orra alá. Marc egyszer melón kívül, mondhatni, a szabadidejében, megmentette Hunt életét. Megállapodtak benne, hogy nem teszik közhírré, hogy elsimították a nézeteltéréseiket. Ez pedig már néhányszor kapóra jött nekik, amikor a tanács által testált feladat különösen meredek volt.

A férfi tehát felkészült rá, hogy búvóhellyel, pénzzel, információval, fegyverrel segíteni tudja Marcot. Próbált már utánanézni, hogy miért lett Northmanből és White-ból célpont, és talált is néhány érdekességet. Nem került valami iszonyatos fáradtságába, hiszen az elnök titkárnője teljesen odavolt érte. Caleb Hunt megfizette az árat, semmit nem ígért, de mivel a nő férjnél volt, igazából nem is forszírozta. A férj volt az anyagi biztonság, Caleb pedig a jóképű, veszélyes fickó, akiről a lassan középkorú asszony vágyálmai szóltak.

A férfi most is az udvaron tartózkodott, és a motorját szerelte. Összehúzott szemmel nézett fel a porfelhőt fröcskölő járgányra, amit egy fekete hajú nő vezetett. A csaj kiszállt a kocsiból, ráfogta a fegyverét és megkérdezte:

– Marc itt van már?

– Nincs. Pakold el a csúzlidat, mert határozottan frusztrál, ha a saját kérómban fenyegetnek.

– Lehet, hogy Northman bízik benned, én viszont nem ismerlek.

– Tegyünk róla, hogy ez megváltozzon! Kezdd elölről! Megérkeztél, kiszálltál. Csúzli sehol, köszönsz, bemutatkozol.

– Mi a szar vagy te, illemtanár?

– Ha az lennék, most felmondanék. Na, gyerünk, különben a küszöbön várhatod meg Marcot!

Isabelle elgondolkodott, aztán mosolyt varázsolt az arcára, behajította a fegyvert és a parókát az ülésre, pukedlizett egyet, és elhadarta:

– Szia, Isabelle White vagyok, Marc barátod tanítványa.

– Szia. Caleb Hunt. Ez a haj jobban áll, mint a fekete, remélem, ezt már nem hajítod be az ülésre!

– Nem – borzolta meg a mahagóni hajzuhatagot a lány, miközben immár őszintén mosolygott.

– Kaja, pia, kávé a konyhában. Bemegyek veled és meghallgatom, hogy mi a pálya. Ha Marc megjött, akkor elmesélem, hogy én mit tudok.  

Mindketten bementek a házba, Caleb kiszolgálta a lányt, majd leült mellé. Isabelle megszólalt:

– Evés közben nem nagyon szeretek beszélni. Hálás lennék, ha elmesélnéd az előzményeket, ha már Marcot muszáj megvárni a friss hírekkel.

Hunt nézte egy ideig a nőt, majd rákérdezett:

– Northman visszament Carmenért, azért váltatok külön?

Ms. White lenyelte a falatot, mélyet sóhajtott, aztán válaszolt:

– Az üldözőink egy férfit és egy nőt keresnek, együtt. Külön nem vagyunk olyan gyanúsak. Nem ment vissza, mert Carmen meghalt.

A férfi szeme elkerekedett, lehajtotta a fejét, gondterhelten megdörzsölte a szemét, aztán megszólalt:

– Akkor, mégsem voltatok elég gyorsak. Ha megkapták a parancsot, a végrehajtók nem lacafacáznak. Szegény Carmen!

– Ismerted?

– Aha. Valaha kavartunk, de Carmennek sok voltam. Amikor már sokadszor került szóba köztünk, hogy többet szeretnék, kirúgott. Utálhatnám Marcot miatta, de fölösleges lenne, hiszen Carmen döntött és választott. Benne pedig megtalálta azt, akit akart.

– Éspedig?

– Carmennek a melója volt a szerelme. Gyűlölte, és nem is tűrte a beszámoltatást. Northmannel igazán egy húron pendültek, hiszen ő sem viseli el az ilyesmit. Időnként összefutottak, aztán az egyik ment jobbra, a másik meg balra.

Isabelle közben befejezte az evést, és már órák óta az előzményeket hallgatta, miközben a sokadik elé tolt, forró feketét kortyolgatta. Jól meggondolta minden szavát, amikor visszakanyarodott Carmenhez:

– Meglep, hogy te akartál többet a kapcsolatban.

– Nem az a fajta vagyok, mint a mentorod. Ciki, vagy sem, ha valaki tetszik, bejön, akkor nem méricskélek érzelmeket. Ahogy most sem nagyon akarok – hajolt a lányhoz Caleb, és megkóstolta a kávéízű ajkakat.

Ms. White meglepődött a lehengerlő stíluson, mégis visszacsókolta a férfit, hiszen Hunt vonzó pasas volt, Northmanről meg éppen kiderült, hogy...

Itt tartott a gondolataiban, a helyzetbe pedig kezdett éppen belemelegedni, amikor meghallotta egy pisztoly kattanását. Caleb is hallotta, de kirobbanásra kész, megfeszített izmai elernyedtek, amikor a támadó megszólalt:

– Gratulálok, igazán ügyesek vagytok! Mint két hülye kezdő! – háborgott a pisztolyt elrakva Marc Northman. –  Hunt, lehetnél sokkal óvatosabb! A tanítványom hódolói – hogy is fogalmazzak? – igen rövid életűek általában. Isabelle, te pedig... ahh, a francba – fortyant fel még jobban a frissen érkezett, magától a jól érzékelhető ténytől, hogy  képtelen volt parancsolni magának, mert a hangjából csak úgy sütött a gúny – bocs, folytassátok csak, bátran boruljatok össze, már itt sem vagyok! – rohant el a ház belseje felé Marc.

Caleb Hunt megadóan húzódott el és adott utat a fúriaként a másik férfi után induló lánynak. Isabelle sietve berontott a szobába, amelynek ajtaját éppen az orra előtt csapta be Northman.

– Mi a szart akarsz? – mordult a férfi. – Menj vissza enyelegni, Caleb értékeli az ilyesmit!

– Nem érdekel Caleb!

– Nekem nem úgy tűnt! – lépett közelebb fenyegetően Northman. – Miért nem mondtad, hogy mit tervezel? Amikor eltűntél, azt hittem, hogy elkaptak az apád emberei, főleg, amikor körülnéztem arrafelé, és láttam, hogy micsoda felfordulás van!

– Valóban meglátogattam azt a gennyes szemétládát, és most sem hazudtolta meg magát, de amint látod, itt vagyok! Különben is, nem a nagy Marc Northman verte a fejembe, hogy nem ragaszkodsz, nem viselkedsz kiszámíthatóan, és máris nagyobbak az esélyeid? Együtt terveztük az útvonalat! Tényleg a szádba kellett volna rágnom, hogy mit, miért teszek? Nem te vagy a mentor, véletlenül?

Northman két lépéssel áthidalta a kettejük közötti távolságot, a falhoz nyomta Isabelle-t, és közvetlen közelről, dühösen az arcába sziszegte:

– Miattad meghalt egy ember, az majdnem részletkérdés, hogy a barátnőm volt! Célkereszt van a homlokomon, közben te is hülyére idegesítesz, hol a partizánakcióddal, hol pedig azzal, hogy nekiállsz enyelegni az első pasival, aki nem akar rögtön kinyírni! Bár, ha lenne elég időtök rá, bizonyára Hunt is föliratkozna a listára, mert ahogy ismerlek, az úgyis csak idő kérdése lenne!

– Tényleg? – válaszolta Isabelle, miközben a tőrét a férfi nyakához emelte.

Marc Northman gúnyosan elvigyorodott, és nem törődve a pengével, vadul rátapasztotta a száját tanítványa ajkára.

8. rész: Kettős játszma

Marc hosszú percekig bámulta az Isabelle mögött becsukódott ajtót. Egyik kezével lekevert volna a lánynak egy hatalmas pofont a dacos pillantásokért, míg a másikkal kisimította volna a két szemöldöke közti ráncot, amit az ő rideg viselkedése mélyített el. Hiába próbált uralkodni magán, a sok éve gyakorolt, tökéletes önkontrollja, újra és újra megingott. Forrt benne a düh és a bosszúvágy, amik közé csak az Isabelle iránti aggodalom tudott beszivárogni. Mégsem állította meg a lányt, amikor az kilépett az ajtón. Dacára a város jelentette veszélynek, amivel Marc tökéletesen tisztában volt, hagyta elmenni. Egyedüllétre volt szüksége mindkettőjüknek, és csak bízni tudott abban, hogy tanítványa nem csinál semmi hülyeséget.

A benzinkúton vett, eldobható mobilról küldött pár üzenetet, és amíg a válaszra várt, újra elővette a tabletjét, amelyen Carmen megkínzásának és megölésének videója szerepelt. Azt tervezte, újra megnézi, hátha felismeri valamelyik támadót, de képtelen volt elindítani. Sok borzalmat és még több kegyetlenséget látott már életében, de barátnőjének haláltusáját nem bírta volna még egyszer végignézni. Szerette Carment, a maga módján, de szerette. Nem szerelem volt az övék, de illettek egymáshoz és a szex is működött. Nem kellett titkolózni, magyarázkodni a munka miatt, nem kellett elszámolni a másik felé és ez így kényelmes volt. Mindkettőjüknek. Marc nem is vágyott másra vagy többre. Még csak a gondolat sem fordult meg a fejében, hogy esetleg véget vessen ennek a harmonikus, de állott víz szagú kapcsolatnak. Kivéve azokat a pillanatokat, amikor hagyta magát elveszni egy sötétbarna szempárban. 

Northman visszadobta a tabletet a táskája tetejére és megmasszírozta az arcát. Hiába volt hozzászokva a kevés alváshoz, most mégis ólomsúlyúnak érezte a végtagjait. Nadrágja zsebében apró után kutatott, hogy vegyen magának egy olcsó, kávénak nevezett löttyöt a motel előterében lévő automatából, amikor rezegni kezdett a telefonja. Az üzenetet elolvasva fegyverét az övébe dugta és magára vette az Isabelle által lopott kabátot, amely épp elég hosszú volt ahhoz, hogy elrejtse a Glockot. Az ajtón kilépve egy pillanatra elbizonytalanodott, ahogy tanítványa épségére gondolt, de tudta, most nem tehet érte semmit. Bíznia kell benne! Csakhogy, épp ez ment a legnehezebben Marcnak.

Semmi sem változott a városban az elmúlt évek során. Minden díler, strici, kurva és spicli ugyanott tanyázott, csupán a személyük változott, de Northman azonnal kiszúrta, ki mire utazik. Könnyűszerrel kerülte el a térfigyelő kamerákat és az utcákon járőröző zsarukat. Úgy tette meg az utat a kikötőig, mintha az mindennapos lenne számára. Egy időszakban az is volt, de aztán rálelt Isabelle-re és a kiképzés idejére visszakerült a központba. Maga akarta tanítani a félholtra vert, mégis gyilkos pillantású lányt, aki képes volt keresztülhúzni Marc akkori célpontjának számításait és túlélni az érte járó büntetést. Több erő volt az álláig alig érő, karcsú lányban, mint sok másik, kegyetlen, gyilkossá nevelt társában. Northmannak tetszett a makacs kitartás, ami Isabelle-ben tombolt, hogy túléli, hogy megcsinálja. Egy percig nem habozott, ha a ravaszt kellett meghúznia. Ugyanolyan hidegvérrel ölt, akárcsak ő, aki tanította. Tökéletesen halálos páros voltak, akiket tökéletesen halottan akart valaki látni. 

Már messziről kiszúrta a sötétben rá váró alakot, mégsem közelítette meg addig, amíg egészen biztos nem volt abban, hogy egyedül jött. 

‒ Mitch! - lépett oda az öltönyös fickóhoz, mire az nagyot szívott a cigarettájából és elvigyorodott.

‒ Marc Northman - nézett végig egykori csapattársán a férfi. - Nem nézel ki jól! Még ez az ocsmány nejlonkabát is jobban néz ki, ami rajtad van.

‒ Szívesen betakarom vele a hulládat, ha szeretnéd - vetette oda Northman, mire a másik elvigyorodott.

‒ Látom, nem felejtetted el az ígéreted!

‒ Nem. Na, és te a tiédet?

Mitchell Harrison arcáról eltűnt a jókedv, átadva a helyét egy gyötrő emlék súlyának, amely mély árkokat húzott a homlokára. Sóhajtott, majd zakójának zsebéből elővette a cigis dobozát és rágyújtott egy újabb szálra. 

‒ Nem tudok segíteni neked. Mindenkit megfigyelnek, akivel valaha dolgoztál. Én is csak azért állok itt, mert a besúgók között is van ismeretségem. Egyszeri kibúvó, és így is az életemmel játszom.

‒ Rendes tőled. Viszont nem a segítségedért jöttem.

‒ Nem! Ne is kérd tőlem! - rázta meg a fejét Mitch. - Ne mássz ebbe bele még jobban! Inkább szabadulj meg a csajtól és gyere vissza! Nem veled van bajuk, elsősorban...

Northman elmosolyodott. Megkapta, amit akart, és erre egykori kollégája is rájött abban a pillanatban, mert hangosan elkáromkodta magát.

‒ A rohadt életbe! Marc! Ha nem megy neked, hát megteszem én, csak mondd el, hol találom! Nem ér annyit az a nő, hogy meghalj érte! Gondolj Carmenre! 

‒ Gondolok - felelte amaz elsötétülő tekintettel. - Miatta sem jöhetek vissza! Az ő haláláért is az a felelős, aki Isabelle-t és engem holtan akar látni.

‒ Csak őt! A fene vigye el! Ha nem vállaltál volna érte kezességet, akkor…

‒ De vállaltam - vágott közbe Marc. - És újra megtenném. 

Mitch elkeseredetten fújta ki a levegőt, és elhajítva a cigit, idegesen a hajába túrt.

‒ Ha tehetnék bármit, megtenném, de… - újabb sóhaj hagyta el a száját. - Az a csaj lesz a veszted.

‒ Vigyázz magadra! - biccentett felé Northman, majd maga mögött hagyta egykori cimboráját.

Az első félreeső kukába hajította mobilját, és anélkül folytatta útját, de még véletlenül sem a motel felé. Még nem volt rá kész, hogy visszamenjen, és újra szembesüljön minden bajának okozójával. Valóban sokkal könnyebb lenne, ha tálcán adná át tanítványát, bár még az sem garantálná, hogy meghagynák az ő életét. Ahhoz túlságosan benne volt, túlságosan sokat tudott Isabelle-ről és a múltjáról. Egész pontosan a lány apjáról, Edward White-ról, aki minden bizonnyal megneszelte lánya sikerességét, és féltékenységében vagy épp félelmében a halálát követelte a tanácstól. A vén bolondok valószínűleg jó pénzt kaptak érte. Éppen eleget, ami fedezte a felmerülő költségeket, de még luxus jachtra is futotta belőle. S ha így állt a dolog, márpedig minden jel erre mutatott, akárcsak Mitch véletlenül kikotyogott megjegyzése, nem lesz egyszerű dolguk. Sőt, minden bizonnyal hullazsákban végzik, napokon belül. Segítség nélkül legalábbis, ezért is kell mielőbb eljutniuk Calebhez. Nála Isabelle biztonságban lesz, amíg ő kielégíti bosszú iránti vágyát. Carmen halála nem maradhat megtorlás nélkül, de tanítványa életét nem kockáztatná. Mégpedig azért nem, mert több volt számára, mint egyszerű tanítvány.

Sokáig tagadta és gyártott különböző magyarázatokat arra, miért is tünteti ki figyelmével a mahagóni hajú lányt, miért keresi annyiszor a társaságát. De már nem tudta becsapni önmagát, s talán már nem is akarta. Hirtelen váltott irányt, és szaporázta meg a lépteit a motel irányába. A vágy, hogy maga mellett tudja a lányt, szinte futásra kényszerítette, de még így is piroslott már az ég alja, mire belépett az ajtón az üres szobába. Pillantása azonnal a két púpos táskára és az ágyon heverő pénzhalomra tévedt. Isabelle már járt itt, ráadásul elég szép zsákmánnyal tért vissza. De akkor, most mégis, hol a fenében van?

A következő pillanatban Marc elkáromkodta magát és az öklét belevágta a mellette álló, rozoga fotel támlájába, ami hangosan reccsent az ütés ereje alatt. Isabelle rájött arra, amire ő is, és nagy valószínűséggel nem bírt megmaradni a fenekén. Northman haragosan fújta ki a levegőt és felmarkolva a cuccot, az autóhoz sietett. Kijelentkezett a motelből és a gázt tövig taposva fordult ki az országútra. A tehetetlen haragtól úgy szorította a kormányt, hogy bütykei egészen elfehéredtek, míg az égett bőr fájdalmasan megfeszült.

Megint nem tehetett mást, mint hogy bízott Isabelle-ben, és ugye, az ment Marcnak a legnehezebben. 

7. rész: Apa csak egy van

Isabelle az útvonal tervezésekor nem szólt Marcnak, hogy inkább kerüljék el ezt a várost.  Remélte, hogy a helyismerete sokat segít majd nekik, de mostanra eljutott odáig, hogy válaszokat akart. Válaszokat, első kézből. Immár céltudatosan ment a ház felé, amit eddig igyekezett elkerülni, hiszen tudta jól, nem szívesen látják. Mit nem szívesen? Ha nem lesz elég gyors és ügyes, a testőrök megruházzák, mielőtt rendőrkézre adják. És ez a legszelídebb, legjobb verzió a lehetőségek közül. Az apja… Edward White. A nagyhatalmú, veszedelmes kapcsolatokkal bíró, befolyásos mágnás. Az üzleti élet mogulja, aki mindent és mindenkit az irányítása alatt akart tartani. A lánya anyjának életében még nem volt annyira elviselhetetlen, mint az asszony halála után. A kamasz Isabelle rettenetesen nehezen viselte a csapást, az apja pedig - ideje nem lévén - idegenekre, alkalmazottakra bízta a lányt. Az apa nem sokáig maradt magányos, egy feltörekvő modellecske magához édesgette és elvetette magát feleségül. Isabelle pedig úgy reagált, ahogy a hozzá hasonló korúak nagy többsége tette volna: féltékeny lett az új feleségre és minden alkalmat megragadott arra, hogy bosszantsa. A bosszantásban viszont roppant tehetségesnek bizonyult, ezért az apa megelégelve a hadszínteret, amit az otthonából a lánya és a neje csinált, bentlakásos iskolába küldte Isabelle-t. De nem ez volt az egyetlen ok, amiért Edward White úgy döntött, a lányának mennie kell. A kamasz szinte pillanatról-pillanatra nőiesedett és egyre jobban emlékeztette az apát az elhunyt feleségre. A férfi ritkán parancsolt megálljt magának, és ez alól a lánya iránt felhorgadó, beteges vonzalma sem volt kivétel. Odáig fajult, hogy a gardróbszoba egyik szekrényének hátuljánál - nagy munkával, saját kezűleg - készített egy kémlelőnyílást. Rengetegszer megleste a lányt, amikor fürdött, de a helyzet akkor élesedett ki igazán, amikor egy ilyen alkalommal, összefutottak a gardróbban. Isabelle még ekkor sem gyanakodott, teljes lelki nyugalommal nyitotta ki a szekrényét, hogy kiválassza a ruhát, amit fel akart venni. Edward ott állt mögötte, sajgó ágyékkal nézte az itt-ott még megcsillanó vízcseppeket a lány nyakán, karján, a haja tövében. A sötétkék frottír sokat takart, de az öreg White-nak volt róla képe, hogy mit találhat alatta. Nem is türtőztette tovább magát, Isabelle mögé lépett, és cseppet sem atyaian, belecsókolt a nyakába. A férfi igyekezett megszabadulni a törölközőtől, de a lánya a kezdeti dermedtségből felocsúdva, kitépte magát a karjából. A frottír az apa kezében maradt, viszont Isabelle ordítva, bőgve rúgkapált, hiszen, ha nem is értette pontosan mi történt és történhetett volna, megijedt, ráadásul Edward tekintete sem ígért semmi jót. Mivel a lány igencsak hangos volt, az apa feladta, és inkább menekülőre fogta, bár a távozás nyugodt, határozott tempójából, semmiféle zaklatottságra nem lehetett következtetni. Isabelle gyorsan magára kapkodta a ruháit és bezárkózott a szobájába. Az interneten utánanézett, hogy mi is történhetett, és úgy döntött, hogy szól a mostohájának. Az asszony természetesen nem hitt neki, hanem azzal magyarázta a lány meséjét, hogy mivel a szokott szurkálódással, piszkálódással nem ért célt, így ezzel próbálja szétdúlni a házasságukat. Edward pedig eljátszotta az aggódó apát, előbb pszichiáterhez járatta a lányát, majd orvosi javaslatra, környezetváltozás jeligére, elküldte a bentlakásos iskolába. Ott sem igazán tudtak Isabelle-lel mit kezdeni, sőt rásütötték, hogy baj van a fejével, és úgy is kezelték. Bezárták, fizikailag fenyítették, és akárcsak az „édes otthonban”, itt sem próbált senki sem a probléma mélyére hatolni, azt megérteni és a megoldásban segíteni. Isabelle a sokadik bántalmazás után megszökött. Sokáig élt az utcán, lopásból tartotta fenn magát, végül csatlakozott egy bandához. Ott szó szerint kiverekedte magának a megbecsülést. Néhányszor elkapták a zsaruk, olyankor benyögte Edward White nevét, de ezt is csak az apja bosszantása végett tette, soha nem gondolta komolyan, hogy az valóban segíteni fog neki. Az egyik esetnél – legnagyobb megdöbbenésére – az apja személyesen ment el érte a kapitányságra. Az öreg eljátszotta, hogy mennyire örül a megkerült tékozló lánykának, majd amikor hazaértek, a vastagnyakúival megigazítatta Isabelle arcvonásait, felfrissítve a memóriáját, amibe azt kellett bevésni, hogy mennyire nem célszerű keresztbetenni Edward White-nak. A vastagnyakúak értették a dolgukat. Látványos, fájdalmas emlékeztetőt adtak a lánynak. Persze Isabelle-ben felforrt a harag, a felgyógyulása után visszament az apja házába. Ekkor már lőttek is rá, szintén Edward parancsának engedelmeskedve. Ezt éppen, hogy megúszta, de mindannyiszor elöntötte a düh, amikor eszébe jutott apja mosolygó arca, ahogy a gyötrését nézte.

Edward White testőrei nem feltétlenül rendelkeztek makulátlan múlttal, és a szabadnapjaikon időnként megtettek – jó pénzért – bizonyos szívességeket, amelyek természetesen ritkán tisztelték a törvényt.

Isabelle és Marc egy ilyen alkalomkor futott össze először, Northman akcióban volt az öreg White testőreivel szemben. A nőt félholtan szedte ki a humán gorillák kezéből, hiszen Isabelle erőteljesen megkavarta az eseményeket, és a közreműködése miatt érzékeny anyagi veszteség érte a gárdisták e csoportját. A vastagnyakúak eléggé megruházták gazdájuk lányát, de mivel az annyi borsot tört már az apja orra alá, meg akarták adni az öregnek a lehetőséget, hogy saját kezűleg kezdjen valamit a helyzettel.

Isabelle tehát ehhez az Edward White-hoz tartott, és hála Northman kiképzésének, az utcán felszedett képességei jócskán továbbfejlesztésre kerültek, így már volt arra esélye, hogy úgy beszéljen az öregével, hogy a testőröknek arról fogalmuk se legyen, gazdájuknak hívatlan látogatója érkezett.

A lány észrevétlenül átjutott a kerítésen, hatástalanította az útjába kerülő kamerákat, majd az apja dolgozószobájába érve, még némi bosszúsággal is kedveskedett, mert miután lementette a winchester tartalmát a hordozhatóra, amit magával vitt, leformázta az asztali gép agyát. Bár izgatta a találkozás, már nem dermedt meg attól, hogy szemtől-szembe állnak majd egymással.

Órák teltek el, mire Edward White bement a dolgozószobájába. Isabelle az ajtó mellé húzódva várta, és azon nyomban kést szorított az apja torkának.

– Szia, apa – köszönt jól nevelt lányhoz illően.

– Isa – válaszolt a férfi. – Igazán szólhattál volna, hogy jössz, használhattad volna a főbejáratot és a csengőt is.

– Hát persze, apu. Akkor lett volna teljesen biztos, hogy nem jutok ki innen élve.

– Arra most is jó esélyed van – felelte érzelemmentes hangon a férfi.

– Tisztában vagyok vele – nyomta a penge élét erősebben az apja nyakának a lány. – Több hibát velem kapcsolatban már nem engedhetsz meg magadnak.

– Tényleg nem – ismerte el Edward. – Northman egy gyilkológépet és egyben luxuskurvát faragott belőled, igazán büszke lehetsz magadra. Az is kimondottan szép tőled, hogy továbbra is a nevemet használod, mocskolod. Ezzel egészen addig nem volt nagy bajom, amíg az ellenfeleimet irtogattad, kislányom. De amint elkezdtél beleköpni a levesembe, át kellett értékelnem a hozzáállásomat a létezésedhez.

– Ó, igen, apu, tudom. Most honnan akasztasz le olyan megbízható embereket, mint amilyen Kevin Smith és Warren Jones volt?

– Nem tudom, de biztosan akad még jelentkező. Mindkettőjüket figyelmeztettem. Az, hogy ennek ellenére te nyertél, Isa, azt bizonyítja, piszok jó lettél. Most már igazán abbahagyhatnád a bosszúhadjáratodat ellenem, és visszatérhetnél a családodhoz. Felnőtt vagy, biztos vagyok benne, hogy kinőtted már a kamaszos hőzöngést mostohaanyáddal szemben. Én nem látom akadályát, hogy ismét egy család legyünk. Tudod, tapasztaltad, hogy roppant kellemetlen tudok lenni, ha akarok.

– Kellemetlen? – kérdezett vissza Isabelle. – Az nálad a kellemetlenség kategória, amikor megbízást adsz a saját lányod megölésére? Nem rajtad múlt, hogy eddig nem sikerült.  

– Élsz, nem?

– Élek.

– Na, látod. Jonesnak szóltam, hogy vadásznak rá. A Smith-fiaskó után azt is elintéztem, hogy megint téged küldjenek. Warren közölte, hogy mielőtt kinyír, leteper. Tisztelettudó, megbízható üzlettárs volt, mert engedélyt kért tőlem erre. Rábólintottam, csak az volt a kikötésem, hogy láthassam.   

– Te még mindig egy beteg féreg vagy! – döbbent meg Isabelle és megremegett a kést tartó keze.

Az apja csak erre várt, a gyomrába döfte a könyökét így szabadult ki szorongatott helyzetéből. Isabelle még a légszomjjal küzdve is tudta, hogy menekülnie kell, nincs több ideje. Az erkély felé lendült, és már elérte azt, amikor hátranézve meglátta, hogy az apja elővesz egy pisztolyt a bárpult egyik rekeszéből. Az öreg indulattól mentes, hideg, nyugodt arccal vette célba, és a lányt csak az mentette meg, hogy levetődött az erkélyről. Összegömbölyödve, gurulva tompított, majd felpattant és rohanni kezdett. Nem egyenesen, hanem cikk-cakkban, ahogy tanulta. Bár az apja élénken lövöldözött rá, nem találta el. Ellenben a kertben reflektorok gyulladtak, és egy kisebb hadseregnyi vastagnyakú lepte el a szépen gondozott pázsitot. Isabelle, nem törődve a kerítés tetején lévő, hegyes, betolakodók elleni, betonba ágyazott, fenyegetően felfelé meredő üvegcserepekkel, átvetődött azon, majd a kamerák látószögén kívül eső, elrejtett motor nyergébe pattant. Elszáguldott vele egy közeli tóhoz, a mocit belökte a vízbe, és a parton parkoló, előzőleg lopott autóba ült. Egy szőke parókát húzott a fejére, és visszaindult a szállodához. Arcvonásainak parancsolva, közönyösen nézte a vele szemben, igencsak gyors tempóban döngető vastagnyakú-különítményt, akik bár megbámulták, semmiféle összefüggést nem találtak a szőke, autót vezető bige, illetve a motoron menekülő, hosszú, mahagóni hajkoronát birtokló célpontjuk között.

Isabelle egy buszmegállóban hagyta a lopott kocsit, a pályaudvar vécéjében parókát cserélt, és immár fekete, Cleopátra-frizurával, élénkvörösre rúzsozott szájjal, hatalmas napszemüveg mögé rejtve a szemét, affektálva váltott jegyet, egy másik városba, még véletlenül sem abba, ahol a szállodai szobában, Marc már valószínűleg a haját tépte. Eltervezte, hogy mit fog tenni, szándékosan lekéste a buszt, aztán lopott egy autót, és bízva Northman logikájában, elindult.