45. rész: Vérbosszú

Brian Morgan tisztában volt azzal, hogy aki neki dolgozik, az veszélyben van. Japánban ugyan sokkal kevésbé, mint az Államokban, de főleg a közeli és fontos munkatársaknak volt okuk támadástól tartani.

A félvér nem bízta a véletlenre, Rebeccának nem csak a mobiljában volt nyomkövetője, hanem a bőre alatt is. Ahogy lerakta a baráti hívást, rákeresett a nő chipjére. Sajnos, igaz volt a hír, Becca jelzése valóban a cimbora által megnevezett kórházból jött.

Kazuki megnézte az adatokat, majd rákeresett a körzetben lévő kamerákra. Szenvtelenül nézte, ahogy Ms. Anderson reménykedve rohan, és amikor már azt hiszi, hogy megmenekült, az autója nem indul. Vadidegenként is szívbemarkoló látvány volt a lány arcán a félelem, amely lassan-lassan átalakult rettegéssé. Hishidát annak ellenére elöntötte a düh, hogy nem volt szerelmes a lányba. Ellenben, válaszolnia kellett az üzenetre. Gyorsan és úgy, hogy legyen visszatartó ereje.

Kezdésnek – a húgával az oldalán – elment meglátogatni Isabelle-t.

Ms. White mellett a szobában volt Ethan Ross is, de az ügynök a háttérbe húzódva figyelt.

A lány nem vette elő a pisztolyt, amikor Clara belépett a szobába, de határozottan megdöbbent az általa kertészként ismert kísérőn.

– Elhagyta valahol útközben a gazt, amit hozni akart? Vágottat, vagy cserepeset szánt nekem? Mondjuk, teljesen mindegy, nem vagyok egy botanikus alkat.

A férfi elmosolyodott és megszólalt:

– Hishida Kazuki vagyok. Mivel megfeleltél, kedves Isabelle, alkalmazlak, mint problémamegoldót. A húgomat,egyben mentorodat, már ismered. Rögtön lenne is egy meló. Nem hinném, hogy veszélyes, de mégis kellene valaki.

– Mr. Kazuki… – kezdte volna a lány, de a félvér a szavába vágott.

– Mr. Hishida, ha már. A Kazuki a keresztnevem. De van szépen csengő amerikai nevem is, történetesen, a Brian Morgan.

– Értem – mélázott el Ms. White. – De nem ez a lényeg, hanem az, hogy kórházban fekszem. Nem mondom, hogy tűrhetetlenül fáj, hogy lelőttek, de azért még nem szívesen vagdalkoznék, ha nem muszáj.

– Nem kell vagdalkozni – jegyezte meg a japán. – Ms. Andersont támadás érte, kórházban van. Rá kellene vigyázni. Leginkább úgy, mintha szobatársak lennétek. Mr. Ross pedig gyűjtené továbbra is a jó pontokat, ha felügyelne rátok. Intézkedtem, úgyhogy már csak igent kell mondanod.

– Lehet nemet is? – lepődött meg őszintén a lány.

– Lehet, csak nem célszerű – szólalt meg a testvérpár érkezése óta először Ethan.

– Igaz – villantott egy mosolyt Morgan a másik férfira.

– Mi történt Beccával? – kérdezte meg Ms. White.

A sérült és az ügynök legnagyobb megdöbbenésére, Brian őszintén elmondta, amit tudott az esetről.

Ross egy ideig emésztgette az információkat, majd megszólalt:

– Edward White-nak be kellene jelentenie a rendőrségen, hogy eltűnt a sógornője. Aztán tenni róla, hogy a zsaruk villámgyorsan megtalálják a kórházban. Akkor ők is vigyáznának rá, bár nem hiszem, hogy lenne jelentősége, mert azt gondolom, amennyiben tényleg meg akarták volna ölni, megtették volna.

– Én is így gondolom – válaszolta Brian. – Hajlandó vagy vigyázni a lányokra?

– Igen – bólintott rá a felkérésre gondolkodás nélkül az ügynök. 

– Köszönöm. Mindent elintézek – biccentett köszönésképpen Morgan és a húgával együtt elhagyta a kórházi szobát. 

A testvérpár a férfi házába ment, ahol Brian átvedlett Kazukivá, illetve még inkább egy olyasvalakivé, akit nagyrészt rejtve tartott a világ előtt. Hishida Kazuki yakuza volt, de mellé még ugyanolyan hajszálpontos, gyors és halálos gyilkos, mint Mizuki. A lánytestvér elsősorban a bátyjától tanult, csak azután következtek a „külsős” tanítómesterek, hogy Brian úgy ítélte meg, a húga már eleget tud ahhoz, hogy kikerülhessen a szárnyai alól. 

Hishida Kazuki térdelve várta az embereit, miközben arcát már eltakarta. Csak köntösének jelzése mutatta, hogy ő a család feje, akinek a parancsait kérdezés nélkül követni kell.

A családfővel szemben nem csak udvariatlanság, hanem sértés lett volna, ha bárki késik, aki megkapta az ojabun hívását. Ezt pedig, senki nem kockáztatta.

Hishida kiosztotta a vezetőknek a feladatokat, akik máris indultak, hogy végrehajtsák a parancsot.

Brian Clarával együtt indult ahhoz a férfihoz, akit a kamerák képein a Rebecca Anderson elleni támadás irányítójaként látott.

Hishida emberei az éjszaka leple alatt, nesztelenül közelítették meg célpontjaikat. Sokan voltak és csendben hajtották végre a feladatot. Mindannyian kardforgatók voltak és bár a modern fegyverekkel is tudtak bánni, most az ojabun kikötötte: ebben az akcióban senki sem használhat lőfegyvert.

Az őrökkel kegyetlenkedés nélkül, gyorsan és nesztelenül végeztek a támadók, majd sor került az épület bevételére is. Az ojabun és a húga ugyanúgy kivette a részét a tisztogatásban, mint a többiek, ezzel újólag kivívták magunknak a tiszteletet és megerősítették a családon belüli pozíciójukat.

Brian az álarcát levéve, egyenként nézte végig az előtte térdelők arcát és hasonlította össze a kamerák képeivel. Aki nem volt bűnös a Rebecca elleni támadásban, azt két oldalról megfogták, kivitték a sorból. Többen összevizelték magukat, amikor az első kiemelt megkapta a jutalmát. Villant a fogolyhoz legközelebbi katana, vér fröccsent, a fej pedig távolabb gurult az éppen összecsukló, élettelen testtől. Egyre többen könyörögtek kegyelemért, de Kazuki csak megvetően nézte őket, nem könyörült. Huszonöten voltak, akiknek az arca nem szerepelt a felvételeken és gyors halált halhattak. A helyiség émelyítő vérszagának rettenetét még tovább fokozta, hogy Morgan a fejeket arccal a megmaradtak felé rakatta a földre. A testeket összeszedték, bezsákolták és már vitték is a közeli folyóba, haleledelnek.

Tíz férfi maradt fenn a rostán, akikről a japán emberei levágták a ruhát és meztelenül térdeltették az egyenként eléjük rakott fadobozok mögé. Brian nyitott tenyérrel kinyújtotta oldalra a karját, az egyik alvezére pedig főhajtással egybekötve adott a kezébe egy kést, amelyet a kutatás közben, a helyiségben találtak. Bár élesnek tűnt, az ojabun katanájához – vagy bármelyik másik yakuzáéhoz – képest olyan volt, mint egy eldobható, műanyag kés.

Morgan odasétált balról a harmadik férfihoz és rezzenéstelen arcvonásokkal közölte:

– Bántalmaztatok egy hozzám közelálló, fontos beosztásban lévő nőt. Te, mit tettél vele?

A fogoly remegő hangon, mégis habozás nélkül válaszolt:

– Üldöztem, és amikor utolértem, megütöttem.

– Melyik kezeddel?

– Bal.

Hishida intett egyet, két embere lefogta a fickót, a bal kezét a fadobozra rakták, az ojabun pedig lesújtott a kezében tartott késsel. A találat tökéletes volt, ellenben a kés nem elég éles, így nem vágta le teljesen csuklóból a kezet.

Az üvöltő, ütőeresen vérző férfi remegő jobb kezébe adták a pengét, amellyel megcsonkították, majd a hegyét a hasához illesztették. Kazuki futó pillantással mérte fel a többi térdelő rettenetét, majd a legjobban remegőt kiemeltette a sorból. Az átvehette a sebesült kezéből a kést, de elhagyta az összes ereje és összerogyott.

Brian undorral az arcán lépett oda, megfogta a kést tartó kezet és egy határozott mozdulattal hasba szúrta a kezén sérültet. Az idegösszeroppantnak rémlő pengét tartó még fel sem fogta a rámeredő szemet, amikor a japán még fordított is egyet a csuklóján, így az okozott seb valamennyire hasonlított a harakirire, bár nem volt pontos.

– Te mit tettél Rebecca Andersonnal? – kérdezte az ojabun, miközben elvette a kést a zokogó, nyálát folyató férfitól.

– Csak kergettem. Nem értem hozzá. Sehogy, semmivel – üvöltötte sírva.

A japán bólintott, a pasast talpra rángatták, a két csuklóját összekötözték. Brian a húga kezébe adta a kést, Clara pedig mindkét lábon elvágta vele a combartériát. A sérültet a fejek mögött, a falnál, a kezénél fogva felkötötték.

Kazuki a „csak” kergetőket mind hasonlóképpen büntette, mire a harmadik a falhoz került, az első elvérzett és meghalt.

Sor került azokra, akik megerőszakolták Ms. Andersont. Azok látták, hogy az őszinteség sem segít rajtuk, így amikor elhangzott a kérdés, hogy melyikük és hányszor mászott rá a lányra, egymásra kezdtek mutogatni, és számokat mondani.

Clara időközben megélezte a kést, így már az is olyan éles volt, hogy nyomás nélkül, könnyedén hasított a bőrbe. A hímvessző bőrébe és annyiszor, amennyi a legnagyobb szám volt a liciten az adott pasast illetően.

Brian tableten mutatta a húgának, hogy milyen sérülései vannak Rebeccának, ő pedig igazságosan szétosztotta őket a hét férfi között. Kimondottan óvatosan, vigyázva szúrt, lévén ennyi volt a dolga, nem ölhetett. A többi az ojabuntól függött.

Hishida olyan példát statuált, amilyet még nem látott az amerikai kontinens. Az erőszakolók parancsra egymás péniszét rövidítették meg, Clara tette rá a kést, de a korábbi harcostársak nyomták rá. Egyre több volt a vér, már senki sem volt a foglyok között, aki ne ájult volna el, de mindegyiket eszméletre pofozták. Kazuki emberei a karjuknál fogva kötötték fel és rögzítették a mennyezetre az eszméletüket alig-alig megtartó foglyokat, és kört alakítottak ki belőlük. Hishida Kazuki megkapta a rajtaütés során elesett egyik harcostárs katanáját. Megígérte a kard szellemének, hogy a bosszú vérével áztatottan kerül elhunyt gazdája mellé, majd bement a kör közepére. Pontosan szúrva olyan sebeket ejtett, amelyek nem rögtön ölnek, azonban teljesen biztosan halálosak. Az értelmi szerző és egyben vezér maradt utoljára, neki a félvér művészien kivitelezett mozdulattal nyitotta meg a hasát.

Az ojabun – ígéretéhez híven – a vértől csöpögő kardot egy selyemzsákba helyezte, azt pedig rátette hosszában a halott harcostárs testére, a markolatra igazítva a kezeket.

Brian Morgan ugyanolyan csendben távozott, ahogy érkezett, hiszen tudta, a köreikben ennek híre megy, az pedig helyre fogja állítani a kissé megtépázott tekintélyét még itt, az Államokban is.

Isabelle nem igényelte a fontoskodó betegszállító segítségét, aki minduntalan tolószékbe akarta ültetni, holott állni és feküdni még mindig jobban esett a lánynak, mint ülni. A szobába érve a lány elborzadt, hiszen Ms. Anderson még ahhoz képest is borzasztóan nézett ki, hogy Ms. White-nak pont volt fogalma arról, milyen jól tud kinézni, ha valakit ennyire megvernek.

Rebecca életfunkcióit gépek felügyelték, hiszen mesterséges altatásban volt célszerű tartani őt, tekintettel a sérülései mennyiségére és súlyosságára.  

Isabelle White és Ethan Ross még alig rendezkedett be, amikor máris látogató érkezett. Edward White szabályosan megrettent, amikor felismerhetetlenné vert sógornője mellett a lányával nézett farkasszemet.

– Szia! – köszönt jól nevelten a lábadozó leánygyermek, és még hozzátette: – Ez megint nem jött össze, apa. 

– Látom – igazgatta zavartan Rebecca takaróját a mogul. – Hiába, legalább ahhoz van érzéked, hogy olyan pasi alá feküdj, aki ki tud húzni a szarból.

– Ezen ne rágódjon, Mr. White, hiszen ha öntől nem számíthat ilyesmire, valakitől azért már csak meg kell kapnia – vette elő a telefonját az ügynök. – Mint „álcázott fakabát” rögzítettem ezt a könnyekig megható találkozást, amely mintha némi beismerést is tartalmazna. Ez egy kissé ellentétes a tanúvédelem feltételeivel, de hát van az a mértékű segítség, amiért még ezt is megúszhatná. Azonban remélem, mégsem fogja. Azt már csak a lánya pasijaként mondom, talán át kellene értékelnie a hozzáállását. Arról már szót sem ejtek, hogy Hishida Kazuki hangsúlya, ha mostanában önről beszél, távolról sem elégedett. Vegyen vissza, és maradjon az eredeti, csodaszép tervénél, miszerint, menti a bőrét.

A mogulban némileg megállt az ütő, hiszen meggyőződése volt, hogy az „álcázott fakabát” nem beavatott. Gondolatai felpörögtek, mert Ethan mondókájából kiderült, mindkét oldal sokat tud. De vajon, eleget is?

44. rész: Az ellenségem ellensége, a barátom

Isabelle határozottan nézte mentorát, aki egy pillanatra mintha meghökkent volna, de aztán nemtörődöm módon, hátat fordított a sérültnek.

– Kérdeztem valamit – nyomatékosított a lány a csőre töltött fegyverrel.

– Hallottam. Most soroljam fel?

– Ha megtennéd… – meredt továbbra is fenyegetően a pisztolycső a japán nőre.

– Eljöttem megnézni, hogy vagy – sétált vissza az ágy mellé Clara és kibontotta az üdítőt. Jól láthatóan töltött magának az italból és beleivott. – Ezt kipipálhatjuk, mint módszert, tehát nem akarlak megmérgezni. Pisztollyal fenyegetsz, de még élsz, ebből az látszik, hogy semmiféle szúrószerszámot nem hoztam magammal, mivelhogy eddig nem vágtam ilyesmit beléd, sem felindulásból, sem önvédelemből.

– Lehet, hogy most nem akarsz megölni, de rám küldtél négy nindzsát. Abban biztos vagyok, hogy az te voltál.

Clara Morgan váratlanul elmosolyodott, úgy válaszolt:

– Határozottan tetszik nekem, hogy van érzéked az árnyalatnyi finomságokhoz. Igen, a nindzsa az árnyék harcosa, a sötétségben való lopakodás és a gyilkosság mestere. Így van, valóban én küldtem őket. Méghozzá a megbízó kérésére, tesztként.

– Szép kis teszt. Ha beledöglök, nem feleltem meg?

– Valahogy úgy – maradt a letörölhetetlen mosoly a nő arcán. – Bérgyilkos leszel, Isabelle. Nem bízhatsz senkiben és egy pillanatra sem lankadhat a figyelmed. Nem lehet gyenge pontod.

– Felfogtam – biztosította be és tette maga mellé a takaróra a pisztolyt a lány. – És a fickó, aki lelőtt?

– Még a zsaruk sem tudják, hogy ki az – hallatszott az ajtóból Ethan Ross hangja. – Üdvözlet, hölgyeim. Csak folytassák, mintha itt se lennék – tette le az ételes dobozokat az üdítő mellé a férfi. – Meghívhatjuk, Clara?

Ms. Morgan egy ideig némán nézte az ügynököt, majd megszólalt:

– Ön folyamatosan meglep engem, Mr. Ross.

– Egy meghívással? – adta az értetlent a pasas.

– Nem. A viselkedésével és a tetteivel.

– Furcsa – felelte a férfi, miközben Isabelle elé tette az ételt. – Jelen oldal, ahol mindannyian tartózkodunk éppen, pontosan tudja, hogy szoros kapcsolatot ápolok a rendőrséggel. Ott játszanom kell, ez tiszta sor, hiszen pont a kábítószercsoport nem díjazná, ha kiderülne, én vagyok Miller felestársa. Isabelle-t pont ön sodorta egy olyan helyzetbe, amellyel kapcsolatban „zsaruként” többet tudtam segíteni. De az egyenlet ismeretlenjeit és változóit pont azért hívják azoknak amik, mert ismeretlenek és változók. Isabelle szép nő és már volt szerencsém néhányszor elmélyíteni az ismeretségünket, így kénytelen vagyok meglepni önt a hírrel, a célnak pont megfelel. A kettős életemből adódóan viszont, nem áll módomban minden másodpercben új lyuk után rohangálni, így időnként az is előfordul velem, amelyen váratlan betoppanása okán rajtakapott: néha együtt étkezem a csajjal, akivel szexuális kapcsolatom van. A helyszín igazán nem az én bűnöm, ahogy a körülményekről sem tehetek. Udvarias fickóként, most még egy plusz adagért is elrohantam volna, ha igényli. Nem mondom, hogy nincsenek hátsó szándékaim, hiszen hazudnék, ha ezt állítanám. Jó benyomást szeretnék tenni a megbízójára, bár határozottan más fajtát, mint Isabelle-re. A leányzó majdhogynem alkalmazott, tehát a megbízója szempontjából bizonyára értékes is. A társammal együtt ugyanennek a megbízónak megnyertem a versenytárgyalását, tehát kimondottan pozitív felhangú lenne, ha gyűjtenék néhány jó pontot.

– Mondja, nem fél tőle, hogy a „lyuk” megorrol magára ezért a dumáért?

– Remélem, nem teszi, sokkal inkább értékeli az őszinteségemet. Találkoztunk, szexeltünk, bejött mindkettőnknek. Nem szándékozzuk túlbonyolítani, ettől függetlenül, jócskán belefér az eddigiekbe, hogy most, a sérülése miatt, kiszolgálom a kórházi ágyán, vagy hagyok nála egy pisztolyt, hogy megvédhesse magát, ha kell.

– Nincs elragadtatva a saját kollégáitól – állapította meg a tényt a nő.

– Való igaz. De ezt nekik nem kell tudniuk.

– Igaza van. Már majdhogynem kedvelem magát, Ethan Ross – mosolyodott el Clara, jó étvágyat kívánt és kiment a szobából.

A férfi kipakolta a zsebéből a telefonját, saját magának is odakészítette az ételt, és jó étvággyal együtt evett Isabelle-lel.

Az éjsötét, inkognitót biztosító ruházatban és a hozzá tartozó felszerelésben érkező magas férfi leváltotta Edward White házánál a megfigyelőt. Miután megtalálták az épületbe vezető alagutat és annak minden milliméterét átvizsgálták, nem elégedtek meg a telepített kamerák, mozgó drónok adta képekkel, emberi erővel is vigyázták a házat és környékét.

Amióta így is megfigyelés alá vonták a mogult, gyakorlatilag semmi sem történt az üzletember körül.

A kommandósok tudták, hogy az egyezség megköttetett, Edward White vallott és ezzel kiérdemelte a tanúvédelmet is. Az információit leellenőrizték, azok nagyrészt helytállónak bizonyultak. A kocka azonban fordult, és Isabelle apjának minden zsigerében bénító félelem reszketett, hiszen immár ő volt a csali. Brian Morgan csalija elsősorban, azonban arra is számíthatott, hogy hoppon maradt üzletfelei sem maradnak türelmesek a végtelenségig. Ettől a tudattól valósággal megdermedt. Edward White immár rettegett, amire minden oka meg is volt.  

Rebecca Anderson kezdetben elégedett volt. Nyilvánvalóan – mint leendő ane-san – Brian Morgan érdekeit nézte elsősorban és ez olyannyira így volt, hogy őt helyezte az első helyre. Saját maga elé is.

Mert hiszen, néhányan már megkeresték. Volt, aki csak közvetítőn keresztül, de a többség inkább nem üzengetett, személyesen érkezett, találkoztak, beszélgettek. Sean McBride-ot – az egykori Mendez-birodalom jelenlegi urát – relatív egyszerű volt meggyőzni, hiszen Miller és Ross neve több mint ismerős volt neki. Ha ők nyernek – márpedig, így történt – akkor az Seannak új csatornákat és teljesen kockázatmentesen, sokkal több pénzt is jelentett. McBride tehát nem szívta fel magát, hanem egyszerűen örvendett a sikernek és határozottan vidáman utazott vissza Mexikóba.

Lyle Brown igyekezett nem kimutatni, hogy érzékeny veszteség érte az egyik elsőrangú végrehajtója halálával, akit – a rendőrségi besúgója szerint – Isabelle új palija nyírt ki. Brown utasítása kimondottan csak a lány likvidálására korlátozódott, szó sem volt hősiesen lovagias pisztolypárbajról. Ráadásul, ha egy végrehajtó rajtaveszt a feladaton, akkor immár nem elég jó. Ha sikerült volna dolgavégezetlenül elmenekülnie, a megbízója úgyis megkeresteti. Tehát, a végkicsengés szempontjából mindegy, ki lyukasztotta ki a homlokát. Lyle – ha nem is nyílt sisakkal – egyébként is az ellenpólus volt, sokkal inkább Edward lekötelezettje, mint annak a Morgannek a szövetségese, aki a részegsége miatt már a versenytárgyaláson való részvétel lehetőségét is megtagadta tőle. Ms. Anderson vele is hamar szót értett. Vagy legalábbis, akkor úgy tűnt.

Azonban a többi fickótól a lányt nagyon rázta a hideg. Akik a sógora hoppon maradt ügyfelei voltak, és teljesen jogosan haragudtak. Fizettek, de nem kaptak semmit. Egyik-másik alkalommal még a bőrük is veszélybe került, ezért egyre nyíltabban és egyre hangosabban pocskondiázták Edwardot, majd már Hishidát is.

Rebeccának a szemükben több bűne is volt, így alkalmasnak találták arra, hogy átadja az üzenetet. Ms. Anderson akkor tette volna a legjobban, ha elfut, elbújik. Nem volt rá ideje.  Ezen a találkozón harcedzett gyilkosok, kérges lelkű terroristák kezébe került, akik – a saját fogalmaik szerint – csak játszottak vele. Körbevették és fenyegetően közeledtek hozzá. Élvezettel figyelték, ahogy menekülni próbált. Hagyták, hogy azt higgye, sikerült és akkor ismét elfogták. Becca hiába nem problémázott soha a testiségen, amikor a rátestált feladatot hajtotta végre, önszántából cselekedett. Most megkóstoltatták vele a félelmet és a kényszert. Ütötték, megalázták, meggyalázták, többször és többen. Aztán ismét eljátszották, hogy megkönyörülnek és elengedik. Majd ismét használták, közben mind több fájdalmat okoztak neki. Hiába sikoltott, hiába kérdezte, hogy mit akarnak tőle, választ nem kapott. Közel felismerhetetlenné verték, majd, mint egy rongyot, kidobták egy sikátorba.

A negyed lakói már megtanulták a leckét, nem láttak semmit, nem kérdezősködtek, de főként nem segítettek.

Eltévedt turisták találták meg, mentőt is hívtak hozzá. A kórház sürgősségi osztályán, ahová beszállították, a sokat látott orvosok és ápolók is elborzadtak, amikor meglátták. Szerencséjére, azonnal a műtőbe került, így megrepedt lépét eltávolították mielőtt a belső vérzés megölte volna. Mivel semmiféle igazolványt nem találtak nála, így azonosítani sem tudták. Orvosai az altatás mellett döntöttek, viszont a többórás műtétsorozat ellenére sem tudták megmondani, mekkora az esélye az életben maradásra.

Larry Morgan úgy határozott, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. A családja veszélyben volt, így most már nem tehetett mást, felül kellett emelkednie a múlton. Az ojabun, azaz Brian a kezdőlépést már megtette, amikor Edward White-tal kapcsolatban a segítségét kérte. Igen, valahogy így működött és mindig is így kell működnie. A leköszönt, immár visszavonult ojabun tapasztalata és egyben segítsége nélkülözhetetlen. Ez akkor is így van, ha a fiatal, modern felfogású családfő ágál is ellene.

Brian abban a házban tartózkodott, amely ugyan az övé volt, de a tulajdonjogot mégsem lehetett visszakövetni sem Brian Morganig, sem Hishida Kazukiig. A sensei Rebecca Andersont várta, de a lány helyett valami egészen más érkezett.

Egy videóhívás az egyik jó barátjától, a kevesek egyikétől. Miután köszöntötték egymást, a hívó fél nem kerülgette a forró kását, rögtön a közepébe vágott:

– Rossz híreim vannak, Kazuki.

– Nagyjából képben vagyok – sóhajtott mélyet a félvér.

– Félek, hogy te csak azt hiszed, bassza meg!

– Figyelek – pillantott éppen belépő apjára az ojabun. Larry a fia mellé állt, mire képernyőn látszó férfi tiszteletteljesen fejet hajtott, úgy köszöntötte az öreget. Nem volt egyébként egy főhajtós típus, de Hishida Kazuhirót tisztelte.

– Minél előbb rendet kell tenned, különben véged, Brian – folytatta úgy, mintha még mindig négyszemközt beszélgetnének. –  Nem feltétlenül Jones és a kábszer miatt, White most sokkal nagyobb gond. Fél. És bár gyáva, mégis a sarokba szorított, félelemből támadó kutya vakmerő az esztelenségig ezt ne hagyd számításon kívül. Illetve, ha az utóbbi idők sorozatos hibáit elnézed neki, téged is bepróbálnak majd, lévén, egy kalap alá vesznek vele.  

– Nálam jobban senki sem tudja, mit kockáztatok és mennyit veszíthetek.

– Tudom, hogy felmérted a lehetőségeket, de ez itt, nem Tokió. Nincs mindenki a zsebedben és nem úgy félnek tőled, mint ott.

– Értékelem, hogy segíteni próbálsz… – maradt befejezetlen Brian mondata, mert barátja a szavába vágott:

– A területemen történt a dolog. Presztízskérdés, hogy gyorsan lereagáljam, ha rám irányul. De kénytelen vagyok azt mondani, hogy fogalmam sincs, kire irányult, csak azt tudom biztosra, hogy nem rám.

– Miről beszélsz? – vesztette türelmét Hishida.

– Erről – mutatott egy kórházi ágyon fekvő, összevert nőt a másik férfi.

– Még mindig nem értem.

– Bementem, személyesen. Felismerni képtelenség, ezért átvizsgáltam. Rebecca az, semmi kétség. A kérdés csupán annyi, hogy miattad, vagy Edward miatt dekorálták ki ennyire?

– Az mindegy – szólalt meg érkezése óta első ízben Larry Morgan. – Mert bárki is a címzett, Briannek kell megválaszolnia ezt az üzenetet.

40. rész: A nyertes

Érdekes módon, nem Charles Miller ujjlenyomatával működött a ketyere, hanem Ethan Rosséval. Ezen a tényen csak az csodálkozott volna, aki nincs tisztában a leosztással. Mert igen, Miller volt a terület ura, – miután az előző gazda megboldogult – ellenben a kábítószerüzlethez egyáltalán nem értett. Ethan pedig valóban rendőrségi tanácsadó volt, ugyanakkor Charles felestársa. 

Miller éppen ezen okoknál fogva egyrészt nem volt érzékeny és sértődékeny; másrészt Rossnak megvolt hozzá a tudása, hogy sikerre vigye a boltot. A férfi bőszen koncentrált is, hiszen sikerülnie kellett, erre az alapra akartak építkezni. 

A kütyün villámkérdések is olvashatóak voltak, de Ethan nem esett kétségbe, tényleg tudott rájuk válaszolni. Ahogy azt is tudta, az általa adott válasz pontossága és gyorsasága csak egy dolog, a szoba be van kamerázva, Mr. Secret pedig megfigyel. Leginkább azt, hogy ki és milyen segítséget vesz igénybe a gyors, jó, esetleg majdnem tökéletes válaszhoz. Rossnak majdnem megremegett a szája a visszafojtott vigyortól, amikor elképzelte, hogy néhány ellenlábasa esetleg a laptopján próbálja bármiféle internetes kereső segítségével megoldani a feladatokat. Tény, hogy a laptop és az internetes keresők sokat tudnak, de nem biztos, hogy eleget. Helyesebben, a kulcsszavas kereséssel van a gond. Ha valaki tudja, mit kell keresnie, és amit talált, azt hogy kell dekódolnia, akkor egyszerű. De ha nem, akkor nem segítség az sem, amit esetleg talál. 

Ethan Ross gyors, jó válaszokat adott, ráadásul saját kútfőből. 

Miután ismét megjelent a hostess és elkérte a kütyüt, Rossnak megint mehetnékje támadt, de egyelőre visszafogta magát. 

Charles Miller már egy jó ideje nem próbálkozott baráti nexusba keveredni a társával. Meglehetősen keveset tudott róla, ez egy ideig zavarta, de aztán nem pazarolt energiát arra, hogy ezt megváltoztassa. Fogalma sem volt arról, Ethannek van-e családja, vagy legalább barátnője, mi a hobbija, tart-e háziállatot, hol lakik, satöbbi. Annyit tudott róla, hogy az üzlettel kapcsolatban totálisan képben van, a whiskyt jobban szereti, mint a tequilát, nem ijedős, kimondottan határozott és céltudatos, roppant óvatos, meglehetősen bizalmatlan, jól bánik a fegyverrel, az embereik respektálják. Ez pedig éppen elég volt neki ahhoz, hogy felfogja: bratyizás nélkül is rendben mennek a dolgaik, és ami nem megy, azt egyébként is szükségtelen erőltetni. 

Ross viszont, annál többet tudott Charlesról, bár eszében sem volt haverkodni. Miller és az összes nyúlványa csak egy meló volt, a szükségesnél többet nem foglalkozott vele.

Amikor két óra elteltével sem történt semmi, Ethan fogta magát és kiment a parkba. Tényleg csak levegőzni akart, meg némileg eltűnni Mr. Secret képernyőjéről.

Miközben sétálgatott, összefutott Edward White-tal és személyi testőrével, akit Patrick Hammond továbbra is briliáns módon alakított.

– Mr. Ross – mosolyodott el Isabelle apja, miközben úgy tett, mintha nem ő lett volna, aki álcázott fakabátnak nevezte a teremben.

– Mr. White – felelte udvariasan, de mosolytalan arccal a megszólított.

– Elnézését kérem, ha megsértettem – folytatta a mogul. – De meglehetősen felfokozott idegállapotban voltam.

– Semmi gond, uram.

– Megtisztel.

Ethan Ross biccentett és továbbment volna, de White megállította:

– Némileg utánanéztem önnek és őszintén szeretném megkövetni. Nem tudom, hogy a versenytárgyalás kiírója hogyan fog dönteni, de szeretném, ha tudná, szívesen dolgoznék önökkel.

– Mr. White – felelte Ethan – a tájékoztatás szerint a megbízó az egész kábítószer üzletágat szeretné rábízni a tárgyalás nyertesére. Az ön területe továbbra is a fegyver. Tény, hogy lehetnek, vannak kapcsolódási pontok, de nem gondolom, hogy ez igazán szoros együttműködést jelentene.

– Ez igaz. Azonban az elhunyt Jones-testvérekkel is volt közös projektünk, elvégre a drogból származó pénzből az ügyfeleik többször is vettek fegyvert.  

– Tisztában vagyok vele, uram – maradt vérfagyasztóan udvarias az ügynök. – De tekintve a terembeli incidenst, nem tudom, hogy ön miként viszonyulna az esetleges, jövőbeli közös projektünkhöz.

– Elnézést kértem, Mr. Ross.

– Tudom és nem is ez a probléma.

– Akkor, mi? – vált határozottan érdeklődővé Edward.

– Abban a teremben nemcsak azt nevezhetjük incidensnek, amelyért már megkövetett, Mr. White – nézte Isabelle késének nyomát a mogul nyakán Ethan. – Hanem a lányával történteket is.

Edward White még mindig nem értette, miről van szó, ezért az ügynök felvilágosította:

– Érdeklődöm Isabelle iránt, Mr. White. Pillanatnyilag laza, elvárások nélküli kapcsolatban gondolkodom. A lánya önhöz intézett szavaiból és a non-verbális egyéb kommunikációból is azt szűrtem le, hogy nem igazán állnak közel egymáshoz. Viszont, ha ezt már most tudja, nem róhatja fel nekem hibaként, ha mégis közelebbi üzleti kapcsolatba keverednénk és Isabelle a barátnőm. Mondjuk, esetemben ennek nem igazán van jelentősége, hiszen ritkán – sőt, leginkább soha – keverem az üzletet a magánélettel.

– Én sem szoktam, ez egyedi, kivételes eset volt.

Ethan Ross nem válaszolt semmit, majd kisvártatva kezet nyújtott a mogulnak:

– Örvendtem, Mr. White. Amennyiben mégis ránk esne a megbízó választása, részemről semmi akadálya nincs a minden érintett számára előnyös, üzleti kapcsolatnak. Bízom benne, hogy az ön részéről sincs – villantott egy ragadozó-mosolyt az ügynök, majd magára hagyta Isabelle apját.

Már pirkadt, amikor Rebecca Anderson eredményt hirdetett. Charles Miller és Ethan Ross lett a befutó. A résztvevőknek adtak egy záróbulit, a nyertesek pedig vendégként továbbra is a szállodában maradtak. Ethan – amint megtudta az eredményt – kiköltözött a szobából és kivette az egyik lakosztályt magának, társa, Charles Miller is ugyanígy tett.

Clarán és Beccán keresztül Brian elnézést kért, de halaszthatatlan üzleti ügyeire hivatkozva, egy héttel későbbi időpontot jelölt meg a személyes találkozóra.

Ethan és Isabelle mindennap találkoztak, immár a férfi lakosztályában. A lány nála töltötte az éjszakákat is, Clara fejcsóválva vette tudomásul, hogy tanítványa gyakorlatilag kicsúszott mindenre kiterjedő ellenőrzése alól. Pedig a lány napközben az idejét a japán nő házában töltötte, továbbra is fáradhatatlanul gyakorolt és ennek hatására fejlődött. Az új mentornak nem volt oka panaszra, sőt, egyre többször dicsérte meg Ms. White-ot, hiszen az valóban igencsak remek teljesítményt nyújtott.

Hagyományos japán öltözékében, továbbra is inkognitóban, Brian Morgan többször is végignézte a gyakorló feladatokat és még ő is elégedett volt a fejlődéssel, amelyet igen közelről láthatott. Mert Hishida Kazukinak semmiféle halaszthatatlan üzleti ügye nem volt, így el sem utazott. Csak kíváncsi volt, hogy az újdonsült üzletágvezetők hogyan reagálják le a bejelentését.

Ross rezzenéstelen arcvonásokkal vette tudomásul a helyzetet, Miller fején azonban látszott némi türelmetlen düh.

Brian azonban Ethan reakciójára volt igazán kíváncsi és nem is csalódott benne.

Lassan ismét beesteledett, így Isabelle – a már megszokott koreográfia szerint – elbúcsúzott Clara Morgantől és elment Ethanhez.

Ross nem hagyta békén a lányt, a nappaliban gyakoroltak, amikor a félmeztelen, immár csatakosra izzadt férfi csendre intette társát. Aztán körkörös csuklómozdulattal jelezte, hogy inkább mégis folytassa a gyakorlatot, miközben óvatos léptekkel a fegyveréért ment. Immár Isabelle is látta az árnyat az erkélyre beugrani, Ethan pedig villámgyorsan az erkélyajtó melletti falhoz húzódott, ott várta az ismeretlen betolakodót.

Az, hogy egy halk reccsenés sem árulta el az érkezőt, amikor kinyitotta az erkély ajtaját, azt sugallta, nem kezdővel van dolguk.

Ethan Ross csak egy hosszú másodpercre bökte pisztolyát a betolakodó fejéhez, majd bebiztosította a Glockot és elvigyorodva megszólalt:

– Majdnem lelőttelek, Pókember.

– Hiszed te – vette le a csuklyáját Northman, miközben egy kicsit belenyomta az ügynök jobb oldalába a kezében tartott pengét.

– Egyezzünk ki döntetlenben, legalábbis ezt illetően. Sokkal kevésbé tetszik az érkezésed módja. Ez egy szálloda, Marc. Alkotsz egy álcát, kiveszel egy szobát és kész.

– Az ajtót figyelik – mondott ellent a mentor.

– Mert az ablakot nem? – csodálkozott rá az ügynök, miközben elővette telefonját és megpöccintette az egyik gyorshívót. Ben Taylor bejelentkezett, a kérésnek megfelelően átnézte a szállodát felügyelő kamerák képeit, és mivel semmi gyanúsat nem talált, néhány megnyugtató szó után ki is szállt a kontaktusból.  

Ethan nem maradt sokáig, szótlan, futó félmosolyra húzta a száját, magához vette a whiskysüveget és kiment a nappaliból.

Isabelle kézen fogva húzta magával Marc Northmant, a fürdőben kihámozták egymást az izzadt göncökből, aztán beálltak a zuhany alá.

Az egész éjszakát szeretkezéssel töltötték, de reggel, amikor a férfi felébredt, Ms. White már nem volt ott.

A mentor ugyanolyan észrevétlenül távozott a szállodából, ahogy előző este érkezett, majd – éppen semmi dolga nem lévén – lazulással töltötte a napját. Időnként rá-ránézett a mobiljára, de teljes csönd volt, nem bízták meg semmiféle rohangálnivalóval.

Lakótársa lelépett, így Marc tökéletesen egyedül volt a lakásban.

Késő délutánra járt az idő, amikor a bejárati ajtón, sürgető kopogás hangzott fel. A férfi egy szál pólóban, rövidnadrágban, mezítláb ment ajtót nyitni. A küszöbön Isabelle állt, aki azt sem várta meg, amíg Northman levegőhöz jut, nemhogy szóhoz, hanem belekapaszkodott a nyakába, magához húzta és megcsókolta. A mentor már a küszöbön felkapta szerelmét és ölben vitte be a szobájába. Az ajtót lábbal és kissé hangosan csukta be, az ágy felé haladtában vette le a lányról a pólóját, így már csak a vadító csipkemelltartó állta útját mohón követelőző szájának, nyelvének. Isabelle White felnyögött, aztán nevetve vette tudomásul, hogy időközben a nadrágjából is kihámozták, amit a pasas csak a párna mellé ejtett. A tanítvány a másik párnát sietve az ágy és a fal közötti résbe gyömöszölte, hiszen így már nem kellett attól félnie, hogy a telefonja beesik a résbe, aminek az előhalászása előzőleg is csak csekélyke negyedórát vett el az életükből.

Marc egyenesen rávetette magát Isabelle szájára, két nyitott tenyere értőn siklott a meztelen testen, izgatott, mély sóhajokat előcsalogatva a lányból. Hamarosan azonban Ms. White került felülre, amit határozottan élvezett is mindkét fél.

Northman lassan mozogva, szinte ringatta magán tanítványát, aki lassan ráhajolt a szájára és gyengéden megharapdálta a mohó csókoktól vörösre duzzadt ajkait. A lány keze kezdetben csak araszolva mozgott, aztán tempót váltva előkapta a tőrt és egyetlen lendületes suhintással elvágta a szeretkezés mámorából még alig ocsúdó férfi torkát. Isabelle másik keze is gyorsan reagált, és mielőtt beterítette volna a vér, a virágmintás takarót ráborította a nyaki sebre. Marc Northman némi vergődés után elcsendesedett, és amikor a lány érzett már elég erőt magában a látványhoz, akkor levette a nyakra és arcra borított, vértől tocsogó ágyneműt. Nagyot nyelt, amikor észrevette, hogy a szürkéskék szem – még ha immár élettelenül is – őt nézi. Nem sokáig bírta, visszaborította rá a véres takarót, a pengét törlés gyanánt végighúzta a pasas pólóján, és gyorsan összeszedte magát. Nem akart belegondolni abba, amit tett, de már régen meghozta a döntést, meggyőződése volt, hogy mindenkinek így lesz a legjobb.

Amikor kilépett az ajtón, nem settenkedett, de nem is sietett, hiszen egyikkel sem akarta felhívni magára a figyelmet.

A parkoló autóban Clara és az a kertésznek látszó, hagyományos, japán öltözéket viselő férfi várta. Isabelle White-ot akkor vette elő az elemi erejű remegés, amikor a kezét az autó kilincsére rakta. Amikor kinyitotta az ajtót, már zokogott, a kezéből gyakorlatilag kiesett a Marc vérétől még nedves penge.

A férfi megtörölte a tőrt, elővett egy olyasmi eszközt, mint egy vércukorszint-mérő és az érzékelőjét bekente a letörölt mintával. Egy ideig hallgatott, majd egy csippanás után megszólalt:

– Tényleg emberi vér. 

Aztán a szerkezet megint jelzett, a továbbra is inkognitóban lévő Brian Morgan pedig folytatta:

– Marc Northman vére.    

39. rész: Ál-arcok

Isabelle és Ethan szobára ment, elvégre Clara „engedélyezte”. Előtte Taylor műszeresen átvizsgáltatta a lány szobáját, de nem volt benne sem vizuális, sem audio megfigyelő eszköz. Amint a pár után becsukódott az ajtó, Ross elvetette magát a fotelban, miközben figyelmesen nézte Ms. White-ot. A nő idegesnek tűnt, pedig – egyelőre – egész jól alakultak az események. Lyle Brown a frissen beszerzett, könnyedebb alkoholmérgezése következtében bármit mondhatott, amit akart, senki sem hitt neki. De hála az égnek, nem akart, leginkább mutatkozni sem volt hajlandó. A nagyobb baj továbbra is Mr. Secret, Edward White és az új versenyző, az a bizonyos Larry volt. A lány éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor kopogás hallatszott az ajtaján. Taylor a füldugóban közölte, hogy Rebecca Anderson áll a küszöbön, így hát Ross ledobta magáról a pólót, Isabelle pedig teljesen levetkőzött és magára tekerte a takarót. A férfi összekócolta társa haját, aztán a sajátját is, majd a takarót magán tartva, a nő ajtót nyitott.

Beccának elállt a szava mellett a lélegzete is, hiszen elég sok mindenre számított, de a látványra, amely elé tárult, nos, arra nem. „Elisabeth Jenkins” csillogó szemmel, kócos hajjal, kipirult ajkakkal, a borosta apró szúrásainak nyomával a nyakán és a vállán nyitott ajtót, egy szál takaróba burkolózva. Nem beszélve a félig mögötte álló pasasról, aki bizony, bizsergetően jól nézett ki. Fagyos pillantású, kék szeme hidegen villanva, nem hazudott arról, hogy a pokolba kívánja azt, aki megzavarta őket és ezt alátámasztotta, amikor tengermély hangján megszólalt:

– Még egy gardedám, bébi? Tőle is engedélyt kell kérned?

– Nem – szólalt meg Isabelle. – Bocs, Rebecca, de ha nem halaszthatatlan, akkor inkább később beszéljünk.

A pasas elvigyorodott, nevetőráncai határozottan szimpatikussá varázsolták az imént még bosszús arcát, amikor a megdermedt, küszöbön szobrozó Ms. Andersonnak címezte a mondandót:

– Ha időben a szobámban akarok lenni a társammal, amikor meghozzák a kütyüt, akkor bele kell húznunk a témába, úgyhogy nem tartóztatjuk, kedves Becca. Ezt az ínycsiklandozó falatot most már gyorsan felfalom, de ahogy kinéz – fordította maga felé Isabelle arcát Ross, – majd, ha végeztem az üzlettel, ráérősen is végigkóstolom – csókolta meg mohó vággyal a lányt Ethan.

Ms. White odaadóan, partneréhez hasonló hevességgel viszonozta a csókot és mindketten gondosan ügyeltek rá, hogy mielőtt Rebecca orra előtt becsukódik az ajtó, még láthassa, ahogy Isabelle meztelen testére simul Ethan Ross keze.  

Miután Ben közölte, hogy tiszta a levegő, a lány bevonult a fürdőbe és felöltözött. Miután visszament, Ross nem húzta az időt, elmondta, amit tudott:

– Tehát. Mint azt mindketten tapasztaltuk, Secret barátunk roppant óvatos. Még te sem találkoztál vele személyesen, és a saját buliján sem jelent meg. Elvileg. Bennek nem csak az volt a dolga, hogy támadási parancsot adjon, ha szükséges. Sokkal inkább az, hogy megpróbáljuk megtalálni a fickót. Patrick kamerája és az enyém minden pofát felvett, így Taylor ráereszthette az arcfelismerőt a képekre. Secret tényleg nem volt ott, mert mindenki az, akinek mondja magát. Apádat a limuzin nem vitte messzire, csak egy irodaépülethez. Nyilván, Edward White sokkal kevésbé értékelte a pasas humorát, mint mi, ugyanis az ingatlan az apádé. Ellenben, nincs az ott történtekről egy kockányi képünk, vagy egy pisszenésnyi hangunk sem. Viszont, a továbbiakból az következik, hogy a faterod olyan szinten összecsinálta magát, hogy immár bármire képes. Beszélt Larry Morgannel, és mint azt már említettem, ama figura nem azonos azzal a Larry Morgannel, akinek a nevén van Clara háza. Tehát, nem az a Larry vegetál kórházban, aki érdekelhet minket. Az már csak hab a tortán, hogy a kedves papa felhívta kedvenc golfpartnerét, a polgármester urat, hogy a segítségét kérje ahhoz, hogy a belügyminiszterrel egy magánbeszélgetés erejéig összefuthasson.

– Az én szempontomból nem hangzik valami jól.

– Valóban nem – értett egyet a lánnyal az ügynök. – Mert, ha az apád meg lett fenyegetve, amitől kellőképpen össze is csinálta magát, igyekszik majd a bőrét menteni. Tartok tőle, hogy ő ismeri Mr. Secretet, és akár fel is adja, ha az élete múlik rajta. Ez pedig már az a mérték segítségből, amely a vádalku mellett, akár tanúvédelmet is érhet.

– Tudom – válaszolta sóhajtva Isabelle. – De ezen ráérünk akkor filozofálni és megkeresni rá a megoldást, ha bekövetkezik. Most haladjunk szépen, sorjában. Intéztél valamit azzal kapcsolatban, amit kértem?

– Igen, felhívtam Johnt. Megígérte, hogy összeszedi a kapcsolatait és hamarosan jelentkezik.

– Szuper. Kösz, Ethan.  Most pedig, menj nyerni! Utána bulizunk egyet, kettesben is.

–  Ha már Rebecca Andersonnak is megígértem… – vigyorodott el a pasas, majd ügyelve a látszatra, a ruháját igazgatva, sietősen távozott a szobából.

A valódi Larry Morgan telefonszáma nem igazán forgott a köztudatban, több okból is. Ezzel Edward White tisztában is volt, de úgy érezte, nincs más választása. A régi törzshelyükre beszélték meg a találkozót, és még véletlenül sem hangzott el a hely neve a rövid, célratörő telefonbeszélgetés során.

Edward Hammonddal kettesben kocsikázott a helyszín közelébe, majd a személyi testőrt az autóban hagyva, magához vette a pisztolyát – már csak azért is, hogy ne legyen teljesen védtelen. Azért ment, mert szövetségest keresett, segítséget remélt, de azért mégiscsak nagyobb biztonságérzetet adott neki, hogy ott lapult a zsebében a fegyver. Azt is tudta, hogy, Larryvel szemben ennek nincs jelentősége, pedig Edward egyáltalán nem misztifikálta egyik Morgant sem, hiszen bőven elegendő volt a jócskán bevésődött, személyes tapasztalat. Az idősebb Morgan – azaz Hishida Kazuhiro – jakuza volt, ahogy a fia is, méghozzá, egy klán feje. Larryben nem csörgedezett ázsiai vér, White-nak meggyőződése volt, hogy ezért is lehet jobban szót érteni vele, mint a fiával.

A két férfi örömmel üdvözölte egymást, hiszen négyszemközt voltak, senkinek nem kellett megjátszania magukat ilyen-olyan okok miatt. Larry kitöltött szakéval várta Edwardot és roppant szívélyesnek tűnt. White szívéről egy szikla gördült le, hiszen az idősebb Morgan mosolya azt mutatta, nincs tisztában az elmúlt órák történéseivel.

Miután megitták a szakét, Larry szólalt meg elsőnek:

– Úgy sejtem, nem feltétlenül csak inni akartál velem, Edward.

– Így van – ismerte el a mogul. – A segítségedet szeretném kérni.

– Hallgatlak – bólintott a másik férfi.

– Nagyon úgy tűnik, hogy magamra haragítottam a fiadat. Szeretnék néhány tippet kapni arra, hogyan békíthetném meg, hiszen az üzlet jól működik, csak bizonyos események kissé összekuszálták a dolgokat. – Edward White a komoly helyzet ellenére is elmosolyodott és tovább folytatta: – Az ujjperces engesztelést kihagynám a repertoárból, úgyhogy inkább azt mondd, mi van helyette?

Patrick Hammond mindeközben határozottan élvezte a mogul öltönyének gallérja alá rejtett, gombostűfejnyi lehallgatókészülék által közvetített hangjátékot, pedig még csak a bevezetésnél tartott a megbeszélés.

Larry Morgan hangja még mindig segítőkészen csengett, amikor megkérdezte:

– Mi történt?

White néhány pillanatig hallgatott, majd mély sóhajjal kezdte a választ:

– Kerestettem a lányomat, mint tudod. Igénybe vettem Oliver Black segítségét is. Majdnem infarktust kaptam, amikor Oliver közölte, Isabelle nála problémamegoldó. Tényleg nem tudtam, hogy mit csináljak, a lányom pedig már az üzletfeleim körében is tisztogatott. Black közölte, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha szép szóval hatnék a gyerekre és ő pedig kilépne. Isabelle nem volt erre hajlandó. Könyörögtem neki, hiszen tudtam, hogy célpont lett belőle és a többiek nem fognak kegyelmezni, ha elkapják. Majd megszakadt az atyai szívem, hiszen éppen, hogy megtaláltam, máris az elvesztése fenyegetett. Black azt mondta, megpróbál másként segíteni, ha már a gyermekem nem hallgat a szép szóra. Én féltettem, hiszen mégiscsak veszélyben volt az élete minden egyes ilyen alkalommal, de Oliver közölte, hogy a mentora, Northman a legjobb, ne aggódjak. Tényleg több akciót elszúrtak, de azért nagy nehezen általában kievickéltek belőle. Ez odáig fajult, hogy Isabelle – mivel nem a teljes igazságot tudta meg – megharagudott rám és persze Blackre is. Azt hitte, hogy meg akarom öletni – nem is tudom, hogy juthatott eszébe! Mire észbe kaptunk – Oliver és én – a lányom a mentorával együtt lelépett. Oliver Black tajtékzott, mert ilyet az emberei nem tehetnek büntetlenül és közölte, hogy kénytelen hajtóvadászatot indítani ellenük. Én is a nyomukra uszítottam az embereimet, mert előbb akartam megtalálni őket. Igen, bevallom, nem szóltam Briannek. De meg kell értened Larry, Isabelle a lányom, a vérem!

– Megértelek, Edward. Szerintem, Brian is megértené, ha elmondanád neki.

– Már nem hallgat meg, Larry. Azt hiszi, hogy magáncélokra használtuk Oliverrel a problémamegoldókat.

– És nem?

– Részben igen, megtettem! Meg is kaptam érte a büntetésemet, mert Kimyt Brian… – csuklott el a mogul hangja. – De Isabelle a lányom! Szeretem! Az életemet is odaadnám érte! Végre megtaláltuk egymást, nem veszíthetünk újra! Segíts! Larry, kérlek! Tudom, hogy nem vagytok jóban, de hát mégis az apja vagy! Biztos vagyok benne, hogy meghallgatna!

– A rossz hír az Edward, hogy Kazuki, azaz Brian az ojabun. Igaz, hogy az apja vagyok, de sem családi, sem üzleti ügyben nem vonhatom kérdőre a senseit. Ez egy olyan hagyomány, amelyet nem szeghetek meg, még én sem. Szeretném azonban, ha tovább mesélnél, hiszen ez a problémáknak még csak az egyik része lehet, bár tudom, hogy Brian már csak emiatt is őrjöngene. Szereti, ha minden olajozottan működik, hiszen mindketten rengeteget dolgoztunk azért, hogy így legyen.

– Tudom, hiszen együtt indítottuk az egészet. Ahogy te mondtad, az egyensúly üzletét. Hatalmas elismerés, hogy a fiaddal is együtt dolgozhatok. Éppen ezért fáj, hogy már nem bízik meg bennem. Helyre szeretném hozni, amíg lehet.

– Tudod, Edward, az őszinteség mindig a lehető legjobb megoldás. Brian keménykezű vezető, talán még nálam is sokkal keményebb. Emlékszem, hogy amikor megismertelek, friss házasok voltatok Barbarával. Gyönyörű nő volt és úgy látom, Isabelle lassan a megszólalásig hasonlít rá. Tudom, hogy imádtad az első feleségedet és rettenetesen összetört, amikor elveszítetted őt. Úgy sejtem, hogy Kimberly csak egy kétségbeesett kísérlet volt, egy szép nő, akitől azt remélted, betölti azt az űrt, amelyet Barbara hagyott.

– Igen – nyelt egyet White. – Kimy elvesztése is fáj, de Barbaráé még hosszú évek múltával is sokkal fájóbb.

Morgan arcáról néhány pillanatra eltűnt az együttérzés, amikor válaszolt:

– Egy jó ideje érzelmi húrokat pengetsz és reménykedsz benne, hogy veled tartok, hiszen némi párhuzam, hasonlóság van a sorsunkban. Például az, hogy a gyermekeink a maguk életét élik. Egy olyan életet, amelybe majdnem belehal az apai szív.

– Igen, tudom, emlékszem rá – sietett megértő lenni a mogul – Mizuki, Kazuki és a közted lévő ellentét.

– Így van. Ma sem értek egyet azzal, hogy Mizuki ezt az utat választotta. Tudta, hogy nem lehet jakuza, hiába vér szerinti családtag. Nőnek született, ezzel nincs mit tenni. Erre a bátyja, ahogy ojabun lett, maga mellé vette, kiképezte.

– Még mindig nem lehet könnyű ezzel együtt élned, barátom.

– Valóban nem az – vett mély lélegzetet Larry Morgan, majd kevésbé érzelmes hangon folytatta: – Elgondolkodom rajta, hogy mit tehetnél. Ha van valamiféle ötletem, megkereslek. Tudom – fojtotta Edward White-ba a szót a másik férfi – nincs rá sok idő.

– Köszönöm – állt fel Isabelle apja, majd elbúcsúzott korábbi üzlettársától és elment.

Miután becsukódott mögötte az ajtó, a másik helyiségből besétált Brian Morgan, megállt az apjával szemben és megszólalt:

– Félelmetes, hogy még a halál árnyékában sem képes őszinteségre. Olyan átéléssel hazudozott, hogy szerintem, már ő is elhitte.

– Változtatott volna valamin, ha igazat mond? – nézett csodálkozva a fiára Larry.

– Igazad van, nem.

– Forog a gyomrom ettől a patkánytól – jegyezte meg Kazuhiro. – Miért hagyod még életben?

– Mert nem rettegett még eleget, azért. A legszívesebben fognék egy valódi patkányt, beletenném egy fémvödörbe, Edward White meztelen altestét pedig beleszorítanám úgy, hogy az állat ne kapjon levegőt. A feljegyzések szerint, 75/25 arányban, a patkány szokott nyerni és túlélni.

– Életösztön, fogak, karmok, harciasság. De sajnos, túl keleti módszer.

– Igen, az. Én pedig a végleges megoldásaim mellé ritkán rakok névjegykártyát, amit alá is írtam.

38. rész: Versenytárgyalás III.

Edward White nem akarta tovább ingerelni Briant, ezért nem vitt magával testőröket. Brian Morgan furcsa keveréke volt a keletnek és a nyugatnak, nehezen lehetett kiigazodni rajta. Sokkal nehezebben, mint az apján, Larryn. Nem, egyáltalán nem azon a Larry Morganen, aki a város egyik legjobb, legdrágább kórházának magánlakosztályában, állandó orvosi felügyelet mellett vegetált. Aki megszólalni sem tudott, így senki sem tudta, hogy vérségi kötelék szintjén semmi köze Morganékhez, nemhogy az apjuk lenne.

A valódi Larry Morgan, azaz Hishida Kazuhiro gyakorlatilag kitagadta elsőszülött fiát és a vele tartó Mizukit. Pedig, az sosem történt meg, amitől az öreg féltette a lányát, és amiért elsősorban feldühödött. Kazuki sosem kérte arra a húgát, hogy a teste bevetésével szerezzen meg bármilyen információt. Mizuki ráadásul elsősorban bérgyilkos, végrehajtó volt. Nem információt szerzett, hanem annak alapján cselekedett. Kazuhiro megnyugodott, nagyon büszke volt Mizukira és Kazukira egyaránt, de ez nem jelentette azt, hogy bárhogy is a tudomásukra hozta volna, hogy megbocsátott. Viszont, a stafétabotot már átadta elsőszülöttjének, így a hagyományok szerint nem szólhatott bele abba, hogy a klán feje, a sensei, hogyan intézi a családi és az üzleti ügyeket.

White abban reménykedett, hogy mivel a japán sok tanú előtt hívta el a találkozóra – ez talán még nem a vég. Tisztában volt vele, hogy már nincs sok dobása, így elgondolkodott rajta, hogy szövetségest kellene szereznie, akinek a segítségével esetleg megúszhatja. Hiszen azt érzékelte, Hishida komolyan haragszik rá.

Brian egy mesterséges fénnyel megvilágított, egyszerűen berendezett irodában várta, amelynek a redőnyei le voltak eresztve és a biztonsági rendszerei ugyanúgy működtek, mint Japánban, a Hishida-toronyban. A különbség annyi volt, hogy a recepción egy amerikai lány ült, aki Mr. White-nak szólította az érkezőt, akit Mr. Morgan várt.

A házigazda most sem nyújtotta a kezét, csupán biccentett a mogul felé és szintén csak kézmozdulattal kínálta hellyel.

Edward White leült és türelmesen várt. A másik férfi szintén leült és rezzenéstelen tekintetét le sem vette üzletfeléről. Isabelle apja – éppen ezért, viszont szokásosan – továbbra sem tudta eldönteni még azt sem, hogy a japán rá nézve pozitív, vagy negatív dolgot fog közölni. Kazuki nem váratta tovább, megszólalt:

– Több ízben megsértettél Edward, nyilvánosan is. Azt hittem, hogy az üzenetem célba ért és felfogtad a lényegét. Végignézted felvételről Kimberly és Oliver Black halálát is. Figyelmeztettelek rá, hogy nincs már sok dobásod. Egy ideig úgy tűnt, megértettél. Aztán ismét csalódnom kellett. Mondd, meddig kísérletezzek még azzal, hogy helyrerázzam abba a formába az üzleti kapcsolatunkat, amely eredményes és személyes vonatkozásokban is kielégítő? Ne tévedj el, nem kell kedvelned. A tiszteletet és az együttműködést viszont elvárom. Ha nem megy, szólj és leváltalak. Véglegesen – fejezte be higgadtan a mondandóját a japán.

– Ne haragudj, Brian – felelte rá nem jellemző módon, remegő hangon, és egészében véve kimondottan sután White. – De olyan helyzetbe hoztál, amelyet le kellett reagálnom. Ismersz, nem mindig tudok parancsolni magamnak. 

– Értem, csak nem biztos, hogy el is tudom fogadni – maradt még mindig vérfagyasztóan kimért Hishida. – Legyen, elhiszem, hogy meglepett, amikor kiderült, Becca nekem dolgozik. De ezen nem kellene csodálkoznod, hiszen te indítottad el ezen az úton. Fizeted a jogi tanulmányait, ez rendben van. Viszont, olyan körökben forgolódik, ahol akadnak lehetőségek, amelyeket bolond lenne kihagyni. Nekem főként események megszervezésében segít. Azt gondolsz erről, amit akarsz, de mint mecénásához és rokonához meglehetősen lojális hozzád.  Azt is elismerem, valóban sokkolt, hogy összefutottál itt a lányoddal, aki egészen komolyan a torkodra tette a kést, méghozzá nem képletesen. Viszont egy számodra ismeretlen meghívottal személyeskedni egy részeg vádaskodása alapján; nem üzletemberhez méltó. És, ahogy Clara mondta is, tarts annyira körültekintőnek, hogy a meghívottakat lenyomoztattam, mindannyian megbízhatóak, még a hőzöngős, részeg Lyle is. Az más kérdés, hogy aki az ingyen piára ilyen szinten ugrik, mint Brown, holott még nem tudta, mi lesz a tárgyalás menete, az kihullott a rostán. A kábítószer üzletágat szándékozom a nyertesre bízni, amivel az összes meghívott tisztában is volt.

– Direkt hoztál kellemetlen helyzetbe. Clarával, Beccával, Isabelle-lel.

– Én inkább úgy fogalmaznék, teszteltelek. Fájdalom, hogy ezt kell mondanom, de nemhogy nem ugrottad meg a lécet Edward, hanem leginkább el sem láttál odáig. Ez baj. Nagyon nagy baj. Neked és nekem egyaránt.

– Oké, legyen. Clara Morgant és Rebecca Andersont még le tudtam volna nyelni. De a lányomat nem. Te is tudod, hogy miért.

– Valóban, most már tényleg tudom. Azt azért következetesen elfelejtetted elmondani, hogy Isabelle nem kamaszos lázadásból szökött meg tőled. Tudod, engem tényleg családcentrikusnak neveltek, számomra valóban érték a család. Egészen a közelmúltig azt hittem, hogy a tűrhetetlen bánat az oka, hogy ilyen szívósan keresteted a lányodat. Aztán kiderült, hogy egy kicsit másként van, mint ahogy én tudom. Nálam a családcentrikusság nem azt jelenti, hogy vérfertőző módon rámásznék a kiskorú lányomra, bármennyire is hasonlít az imádott, elhunyt feleségemre. Undorodom tőled, Edward. A lányod meséje után ránéztem a Luke Jonesszal folytatott üzenetváltásaidra. Már szavaim sincsenek rá, hogy mit érzek, úgyhogy felfoghatod csodaként, hogy még élsz. Mindezek ismeretében, egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy Isabelle megsebezte a nyakadat. Azon inkább, hogy sokkal jobban tudott uralkodni magán, mint te. Úgyhogy Edward White, ha hibáznál még egyet, akkor jobb, ha tudod: a lányodat fogom elküldeni a fejedért. Most csak azért úszod meg, mert nem akarom, hogy a tárgyalást bármi is beárnyékolja. Ez volt az utolsó dobásod. Nincs több figyelmeztetés.

Edward White felállt és szó nélkül kiment. Némán beszállt a limuzinba, amely visszavitte a versenytárgyalás helyszínére. Amikor a szálloda előtt kiszállt az autóból, először a parkba ment be, ahol egy ideig elgondolkodva nézte a telefonja kijelzőjét, megkereste a névjegyzékben, akit hívni akart, majd miután a hívott bejelentkezett, Edward is elővette az egyenrangú felek közötti üzleti megbeszéléseire kifejlesztett, negédesen tukmálós, kellőképpen behízelgő hanglejtését és beleszólt a hangszóróba:

– Üdvözöllek, Larry.

Northman és tanítványa kihasználták az alkalmat, aztán megbeszélték a továbbiakat, majd annak megfelelően cselekedtek. Nem akartak annak a banánhéján elcsúszni, hogy ekkora túlerővel szemben miként is nyerhetett Isabelle, így Marc kért némi takarítást Ben Taylortól. Abban szinte biztosak voltak, hogy amennyiben Lyle teljes agyi kapacitása birtokában lenne, akkor sem dicsekedne ekkora kudarccal, de ettől nem kellett tartani, mert Brown közel tudattalanul, megkötözve, a részeg emberek nemtörődöm gondtalanságával hortyogott az autója csomagtartójában. Mentort és tanítványát némileg foglalkoztatta is, hogy ilyen fokú ittassággal a meneküléskor, hogy tudott koordináltan és gyorsan mozogni.

Amint megérkeztek a „takarítók” Marc Northman motorra pattant, Isabelle pedig az autó kormánya mögé ült és visszament a szállodához. Nem akart balhét, ezért jelzett Clarának, mintegy a nő belátására bízva a továbbiakat.

– Ma egyik meglepetés ér a másik után, veled kapcsolatban – pillantott elismerően tanítványára Morgan. – Azt gondoltam, lelépsz, amint megteheted. Kijöttem utánad, de már csak a motor hátsó lámpáját bámulhattam. A tavi fickó megesküdött rá, hogy parancsot teljesített, még közölte, hogy Brown után száguldasz éppen, majd motyogott valamiféle felmondásról, aztán lelécelt. Mit csináltál Lyle-lal?

Ms. White egyelőre nem válaszolt, csak kinyitotta a csomagtartót. Miután Clara szemrevételezte a továbbra is ezer méter mélyen alvó férfit, Isabelle is megszólalt:

– Az apámat sem nyírtam ki. Azért, mert a pasas ordítva rondákat mondott Rebeccáról, megvádolt egy hapsit, akit valóban láthatott a rendőrségen, illetve megorrolt rám, mert tőrt vágtam a kezébe; még nem kellett meghalnia. Ha jól sejtem, üzletileg egyébként is elvágta magát a megbízónknál. 

– Így van. Mindjárt szólok néhány emberének, hogy vigyék fel a szobájába. Beccát pedig értesítem, hogy neki már eleve ne is menjen felhívás.

– További feladat? – nézett szolgálatkészen a japánra a lány.

– Menj, szedd rendbe magadat, öltözz át. A terembe már nem kell visszamenned, az urak már elkezdtek visszaszállingózni a szobáikba, hogy biztos legyen, aki ajtót nyit, amikor a hostess keresi őket.

– Nem teljesen mindegy, ki veszi át a kütyüt?

– De, az. Csak akkor úgy viselkedik az eszköz, mint ahogy a nyakpántoddal kapcsolatban jövendöltem. Megsemmisül, ha nem is viszi le annak a fejét, aki a kezébe veszi. A betáplált ujjlenyomat állítja meg a visszaszámlálást, és mutatja meg a file-t.

Isabelle biccentett egyet és visszament a szobájába. Ahogy új mentora kérte, lezuhanyozott, átöltözött.

Jelzett Ethannek, hogy találkozzanak és elindult. A parkban, az egyik tó melletti kis faháznál randiztak. Ben Taylor kezdésnek leellenőriztette a környéket és biztonságosnak nyilvánította. Ross már éppen azon volt, hogy a részletekbe beavassa a lányt, amikor a füldugójában a megfigyelést végző kommandós közölte, hogy Clara Morgan közeledik hozzájuk.

Isabelle elmosolyodott, és halkan megjegyezte:

– Nekem sincs jobb ötletem most, mint a tiéd volt, amikor Elisabeth Jenkinsként megmentettél a lebukástól.

Ethan Rosstól már csak egy értő vigyorra futotta, mert Ms. White nekilökte a faház falának, hozzásimult, és hevesen megcsókolta. Az ügynök pillanatok alatt összerakta az elhangzott mondatot, és a félreérthetetlen ráutaló magatartást. Egy ideig lehunyt szemmel hagyta érvényesülni partnerét, majd magához ragadta a kezdeményezéssel együtt a nőt is, és immár ő nyomta a falhoz Isabelle-t.  

Clara Morgan nem volt szégyenlős, egészen közel lépett az egymással elfoglaltakhoz, és megszólalt:

– Azt hittem, zuhanyozol. Megtudhatnám, hogy miért vagy itt és mit művelsz?

Ethan gyorsan reagált, hibátlanul hozta az élményben megzavart, ezáltal dühös pasast, amikor válaszolt:

– Nem tartozik magára, Clara.

– Hagyd – bontakozott ki a karjából a lány, odalépett a japánhoz és félrevonta.

– Éjfélig még van idő. Tetszik nekem, én pedig neki. Esetleg tilos és engedélyeztetnem kellene veled?

– Nem, csak Jones… – bizonytalanodott el rá nem jellemző módon Morgan hangja.

Ms. White sóhajtott egyet és csak utána válaszolt:

– Jonesból csak néhány mozzanatra emlékszem. Amíg problémamegoldó voltam, többnyire az volt a feladatom, hogy elcsábítsam a célpontot. Ez a pasas nem célpont. Kötetlen, szabadon választott. Mesélhetnék arról, hogy tesztelném, milyen mély nyomokat hagyott bennem Jones és a két cimborája, de akkor hazudnék. Bejön a fickó, tetszik és akarom. Érzelmek és bonyodalmak nélkül, mert most erre van szükségem.

– És mi van a volt mentoroddal?

Isabelle White arca még a sötétség ellenére is jól láthatóan elkomorodott:

– Igyekszem elfelejteni és a közelébe se menni.

– Nocsak! Kiábrándultál volna belőle?

– Nem. Nagyon szeretem. Éppen ezért, egyelőre képtelen vagyok a közelébe menni, mert még nem érzem elég erősnek magamat ahhoz, hogy a megbízódnak és neked is bebizonyítsam a rátermettségemet és a hűségemet.

Clara Morgan pár pillanatig tanítványa válla fölött a sövény leveleire meredt, majd lassan, vontatottan megszólalt:

– Megint egy meglepetés. Isabelle White őszinte – majd a lány szeme közé nézett és megjegyezte: – legalábbis, annak tűnik. Menj, de igyekezzetek, mert Rossnak még dolga van és személyesen kell hozzá.

A japán sarkon fordult és nem nézett vissza, de ennek ellenére, a pár igyekezett messzemenően ügyelni a látszatra. Amikor Ben megint bejelentkezett azzal, hogy tiszta a levegő, Ethan megszólalt:

– Amíg gyanakvást altattál, híreket hallgattam. Apád nemrég beszélt egy Larry Morgan nevezetű illetővel, aki nagyon nem a városi kórház méregdrága szárnyában vegetál, hanem elég érthetően és értelmesen kommunikál. De a másik hír sokkal érdekesebb. Apád bejelentkezett a belügyminiszternél, ráadásul, nem golfpartira.

37. rész: Versenytárgyalás II.

Isabelle még a kritikus pillanaton túl is erőteljesen hezitálni látszott. Ha mozdult és döfött volna, a problémái egy csapásra megoldódnak. Az más kérdés, hogy nem élvezhette volna ki, hiszen Patrick szemén látta, nem ez lenne a nyerő forgatókönyv. Néhány iszonyatosan hosszúnak tűnő másodperccel később, egy kéz érintette meg Ms. White hátát, majd Clara Morgan állt meg mellette. A lány rápillantott, és leeresztette a tőrt. Hammond gyakorlatilag ugyanabban a pillanatban eresztette le a fegyverét és köszönetet biccentett Clara felé. A japán nő is leakasztotta a hajdíszről a fátylat és felfedte arcát. Edward White hófehérre sápadt, megtántorodott, de aztán erőt vett magán. Hishida Mizuki kedvesen elmosolyodva szólalt meg:

– Mr. White, örülünk, hogy ebben az illusztris körben üdvözölhetjük. Mint a meghívóján is szerepelt, öntől nem várunk ajánlatot, kizárólag azért van itt, hogy jövendő üzleti partnerét is megismerhesse. Ahogy néhányan azzal is tisztában vagyunk, kolléganőm nem csupán szeszélyből cselekedett az imént, és erős felindulása is maximálisan érthető. Ha nem bánja, ezt nem fejteném ki itt és most bővebben. „Áruló” sógornőjének rengeteget köszönhet, azt hiszem, ezt sem kell részletekbe menően elmesélnem, és azt is megjegyezném, az ön szájából kimondottan érdekesen hangzik bármiféle bírálat. Ami pedig a többi meghívottat illeti: tisztelje meg megbízómat azzal, hogy elhiszi, tudja, mit miért csinál és kiket hívott meg. Akit Lyle Brown lezsaruzott, illetve ön az imént álcázott fakabátnak hívott, már többször bizonyított. Néhányunk előtt – ezalatt értse a megbízómat elsősorban! – teljesen tiszta, hogy Ethan Ross valóban szoros kapcsolatban van a rendőrséggel, viszont nem zsaru, hanem rendőrségi tanácsadó. Azt hiszem, hogy a polgármester úr kedvenc golfpartnerének nem kell elmagyaráznom, hogy milyen előnyökkel járhat, ha bennfentes információk birtokosa egy üzletember.

Ebben a pillanatban a képernyőn ismét megjelent a sötét sziluett, majd felhangzott a torzított férfihang is:

– Mr. White, kérem, fáradjon ki a szálloda épülete elé, ahol várja egy limuzin. Személyesen szeretnék önnel beszélni. Ms. Morgan, Ms. Anderson, legyenek kedvesek továbbra is mindent megtenni azért, hogy a meghívottak jól érezzék magukat.

Edward White intett egyet Patricknak, hogy maradjon és elindult.

Isabelle szúrósan nézte az apja hátát, de nem mozdult és az arcán sem látszott semmiféle különösebb érzelem.

– Egy kicsit kimennék levegőzni a kertbe, ha nem probléma – fordult Clarához a lány. Halkan beszélt, a másik nőn kívül nem hallotta senki, amit mondott. Mielőtt a jelenlegi mentor megszólalt volna, Ms. White folytatta:

– Nem lépek le, bízhatsz bennem.

– Menj csak – mosolyodott el bizalomgerjesztő, kedves arcvonásokkal a japán. – Ha átvágsz, megtalállak. Ha megtalállak, kibelezlek.  

Isabelle nem szólt semmit, csak biccentett egyet és már ment is.

A szálloda kertje egy közepes méretű park volt. Gondozott sövények, formára nyírt bokrok, a növényzetből kialakított labirintusok váltották egymást. A labirintusok közepére tavak voltak telepítve, amelyek összeköttetésben voltak egymással. A tavakban különféle méretű, színű és formájú aranyhalak úszkáltak. A tó körül az ösvény fahánccsal volt felszórva, a parton a meleg, sárga fényű lámpák kellemes hangulatot árasztottak. A mesterséges tavacska a medence szélén, a vízszint alatt is meg volt világítva, így annak ellenére, hogy már besötétedett, jól látható volt a vízi, telepített élővilág. A lány nem is egy padra ült le, hanem a tavacska mellett, egy kőre. Belenyúlt a vízbe és elmélyülten nézte, ahogy ujjai mellett fodrozódik a víz, illetve a magukat biztonságban érző, nem háborgatott halak kíváncsian megközelítik a kezét. Miközben az aranyhalakat figyelte, az elmúlt pár óra eseményein töprengett. Többek között, Clara Morgan rapid gyorsasággal kialakult bizalmán, amely még a nyomkövetős, robbanós nyakpántot is eltávolította róla. A közbelépésén, amellyel több legyet ütött egy csapásra, hiszen megfékezett egy hőzöngőt, megakadályozott egy gyilkosságot, bebizonyította újdonsült mentorának, hogy figyel, helyesen méri fel a helyzetet, gyorsan és hibátlanul cselekszik, illetve még az apjával kapcsolatos indulatait is képes kontroll alatt tartani. Egyáltalán nem bánta, hogy végre megmutatta magát Edwardnak. Az a néhány pillanat és a férfi szemében látott félelem, sok mindenért kárpótolta. Igaz, Clara megjelenésekor őrült gyorsan kihunyt benne és egyenesen rettegés költözött bele. Igen. Edward White tudja, hogy mire képes a japán nő, sőt valószínűleg, Mr. Secret-Sziluett személyével is totálisan tisztában van.

Közel békésen szemlélődött, elmélkedett, amikor a torkára egy lapátnyi kéz hosszú ujjai fonódtak. Isabelle – bár meglepődött – nem esett pánikba, hűtötte a fejét. Már csak arra volt kíváncsi, hogy Edward kedveskedett neki ezzel a váratlan meglepetéssel, esetleg Lyle Brown, vagy Clara és Mr. Secret teszteli?

Ms. White azonban nem ért rá találgatni, mert egész komolyan fojtogatták, így kénytelen volt a vélhető legeredményesebb megoldást választani. Kezdésnek abbahagyta a küzdelmet – ez eddig mindannyiszor bevált neki, nem is értette, hogy sikerülhet százból százszor – aztán amikor meglazult a szorítás, hátrafejelt. Ha állt volna és nem kirívóan magas az ellenfél, a találat állcsúcs-orr magasság. De mivel egy kövön ült, hát pontosan ágyékmagasságban vágta hátra a fejét. A fojtogató lelkesedése alábbhagyott, és mindenféle kellemet-kecsességet mellőzve, a halastóba csobbant. A lány krákogott néhányat és tőrrel a kezében a pasast nézte, aki immár sokkal kevésbé látszott agresszívnek. Nem csoda, hiszen az altesti hűtés valamennyi enyhet adott az agresszor meggyötört férfiasságának, miközben a tavacska flórájába tartozó növények lágyan övezték a férfi felsőtestét, fejét. Volt abban tavi káka, átokhínár, vízitök, tavirózsa. Az, hogy lőfegyver nem került elő, nyilvánvalóan a fájdalmas atrocitáson kívül annak volt köszönhető, hogy Isabelle kezében jól látható volt a penge. Ms. White intésére a figura a két ujja közé csippentette pisztolya markolatát, majd bedobta a tó közepére. A férfi afroamerikai volt, de nem Lyle Brown, ettől függetlenül a nő úgy sejtette, az általa megfékezett „üzletember” a megbízó. Ebben a következtetésében nem is kellett csalódnia, hiszen reccsent a sövény, ahogy Lyle menekülőre fogta. Isabelle utána vetette magát, de elkapni már nem tudta, mivel a férfi a park mellett várakozó, járó motorú autóba vetődve kereket oldott. A lánynak ötlete sem volt, hogy mit tehetne, amikor észrevette a motorjáról éppen lekászálódó fiatal férfit. Odarohant hozzá, a reakcióra időt sem hagyva félrelökte, felpattant a kétkerekűre, majd üldözőbe vette Brownt.

Marc a képernyőn folyamatosan azt az ablakot nézte, amelyen Isabelle-t látta. Amíg még a szállodában volt, nagyjából Ross kamerája adta róla a legjobb képeket, a kertben pedig a beültetett nyomkövető által sugárzott jelre uszított drón. A mentor heveny, lábon kihordott infarktusa alábbhagyott, amikor a lány belefejelt a fojtogató ágyékába és Lyle Brown után indult. Northman Ben Taylorral csak összenézett, és már indult is.

Motorra ült, lévén az sokkal gyorsabban tudott haladni az autóúton, még akkor is, ha éjszaka lévén nem volt éppen csúcsforgalom.

Ben folyamatosan mondta a fülére, hogy merre menjen, miközben egy másik kommandós a képernyőn keresztül a lányt figyelte. A mentortól így már csak egy fojtott káromkodásra futotta, amikor a parancsnok helyettese közölte vele: Brown az autójával és a ki tudja mennyi, időközben mozgósított fegyveresével együtt egy raktárban van, Isabelle pedig szál egyedül, be is ment utána az épületbe. Marc a raktárépület mellett lévő erdőben, a bokrok között rejtette el a motort, majd leellenőrizte a fegyvereit. Aktiválta a saját jeladóját, aztán bejelentkezett Taylornál, aki közölte vele, hogy az Isabelle-t jelző zöld pötty lassú mozgásban van, viszont a hőkamera szerint, sokszoros túlerő várja.

Northman rátekerte a hangtompítót mindkét pisztolyára, ellenőrizte a tárakat és külső támogatást kérve, elindult.

Marc teljesen Benre hagyatkozva elkezdte ritkítani az ellenfelet, hiszen minél kevesebbet kell majd kerülgetniük menekülés közben, annál nagyobbak lesznek az esélyeik. A mentor megpróbált kikapcsolni, csak a feladatra koncentrálni, de mindannyiszor feldübörgött a szívverése, ahányszor csak lövést hallott. Mert nem tudta, nem tudhatta, hogy meglátták a lányt és csak miheztartás végett rálőttek, vagy nem volt szerencséje és el is találták… Neki nem volt gondja, Hammond helyettese tökéletesen navigálta, Taylorral élmény volt együtt dolgozni, de ez nem hatott rá az újdonság erejével, hiszen néhányszor már megtapasztalta. 

Lyle bandája megfogyatkozott, Ben hosszú másodperceket is hallgatott már a fülesben, amikor Northman közvetlenül maga előtt, egy fémes villanásra lett figyelmes. Villámgyorsan oldalra fordult, így a felé hajított tőr éppen hogy elkerülte.

Patrick helyettese jól érzékelhetően vigyorogva konstatálta a füldugóban:

– Szívszerelmed dobálózik. Ha gyorsan és halkan megkerülöd a tőled jobbra lévő dobozhalmot, hátba tudod kapni. Óvatosan, Marc!

Northman szót fogadott, és sikerült meglepnie a lányt, bár az nem adta olcsón a győzelmet, erőteljesen belekönyökölt a bordái közé. A mentornak azonban némi dulakodás után sikerült lefogni a tanítványt, így immár volt ideje rászólni is:

– Hagyd abba, én vagyok!

– Marc! – hallatszott a teljes döbbenet Ms. White hangján. – Hogy kerülsz te ide?

– Ezt meg sem hallottam – húzta fel az orrát a férfi. – Nyilván, te azért tudsz a bőröd alá ültetett kapszulás nyomkövetőről, tehát ezt túltárgyaltuk. Az sem ártott volna, ha feltűnik, hogy egészen elfogyott az ellenfél. Komolyan mondod, hogy egy hullával sem futottál össze, akit nem te nyírtál ki?

– Ne haragudj, igazad van. Csak nagyon arra koncentráltam, hogy ne tudjanak elkapni.

– Arra koncentrálhattál volna például, az erdőben bujkálva! Mondd, miért jöttél be?

– A kocsiban ketten voltak. Egy vezetett, egy vetődött és menekült. Úgy gondoltam, nem vagyok totálisan esélytelen arra, hogy hadsereg segítsége nélkül elkapjam őket.

– Az lehet, de a telefon feltalálása és Bell után ügyködtek még páran a kapcsolattartás forradalmasításán. Példának okáért volt ez a Cooper nevű fazon, aki a mobiltelefonálás atyja.

Ms. White nagyot sóhajtott, amikor leesett neki:

– Brown segítséget hívott és direkt csalt ide.

– Pontosan.  Most hol van?

– Pihen a kocsija hátsó ülésén. Fejbe nyomtam, megkötöztem.

– Mit akarsz vele tenni?

– Visszaviszem Clarának. Berúgott, nem lelkesedett egy zsaruért…

– Nem zsaru – vágott közbe Northman.

– Tényleg nem. Rosszabb. Vagy jobb, még nem tudom.

– Nézőpont kérdése – vigyorgott a mentor.

– Tehát, nem rajongott Rossért, és miután tőrt vágtam bele, már értem sem. Azt sem gondolom, hogy alaptalanul vádaskodott Beccával kapcsolatban. Ezek nem főbenjáró bűnök, vagy legalábbis, nem halálosak.

– Ebben a körben – szúrta közbe Marc.

Isabelle nézte a férfi szemét, majd lábujjhegyre állva, megcsókolta a száját. Northmannek éppen elég volt ennyi ráutaló magatartás, és máris vigyázva húzta le a ruha cipzárját, majd simogatta le a textilt tanítványa testéről. Ms. White, miközben elkezdte megszabadítani a mentort a ruhájától, a mikrofonhoz hajolt és beleszólt:

– Légy olyan jó Ben Taylor, hogy nagyjából húsz percre kikapcsolsz és visszahívod a drónt is. Majd jelentkezünk.

Marc Northmant mosolygásra késztette, ahogy a füldugóban meghallotta a kommandó helyettes parancsnokának halk nevetését és a nyugtázó visszajelzést:

– Részemről vége, mostantól ketyeg az óra, gerlepár.

Isabelle White mohón és vágyakozva csókolta mentorát és mielőtt teljesen eszüket vesztették volna, megszólalt:

– Már csak azt kellene eldönteni, hogy vizsgafeladatként és hűségem jeléül téged teljes valódban, vagy csak a fejedet vigyem vissza Clarának?