3. rész: Az akció

A megfigyelők és Marc szinte egyszerre mozdultak, hiszen Isabelle komoly veszélyben volt. Northman tudta, hogy a lány immár nem válogathat az eszközökben, önmaga védelme közben nem foglalkozhat a látszattal. A gondosan kidolgozott terv szerinti, fegyverpiacot is megnyugtató, természetes halál látszatával. Mély sóhajjal vette tudomásul a tényeket: erre az akcióra már keresztet vethetnek, ez biztos, most már nem tudják felszámolni az egész hálózatot. Fuccs az egésznek, mert így a többi fegyverkereskedő, és a vevők is óvatosabbá válnak. Az agya pörgésével szinkronban szedte a lábát is, rohant, ahogy tudott. Az embereivel egy időben ért a folyosóhoz, ahol Jones gorillái már várták őket. Ezt határozottan érdekes fordulatnak érezte, hiszen a megfigyelők szerint Isabelle White Warrennel küzdött, a lakosztály ajtaján nem igazán szűrődhetett ki a dulakodás zaja, Jones pedig a lánnyal volt elfoglalva, nem ugrasztotta a testőreit. A célpontot pedig az kötötte le, hogy maga alá gyűrje a nőt, a lehető legtöbb értelemben. Egy trófeának való, izgató nőt, és egyben egy olyat, aki képzett ügynökként az életére tört.  

Warren Jones kegyetlenül szorosan tartotta Isabelle haját, feszítette hátrafelé, hogy a nő összes energiája a támadás és védekezés helyett, inkább a szabadulásra koncentrálódjon. Ms. White átlátta a szándékát, viszont ellene tenni nem nagyon tudott. Helyesebben, egy ideig úgy tűnt, hogy nem tud. Aztán a teste váratlanul elernyedt, aminek a hatására a férfi kibillent az egyensúlyából. Több se kellett a lánynak, fellendítette a lábát, és úgy rúgott, mintha az elérendő cél a férfi arca mögött lenne. Az ezüst szandál tű sarka felszántotta a pasas arcát az állától a pofacsontjáig. Jones felordított, a sebével mit sem törődve, rávetette magát a nőre és miután elérte, megmarkolta a nyakát.

Fojtogatni kezdte, és mivel bizonyára nagy gyakorlata volt benne, hát meglehetősen hatékonynak bizonyult. Isabelle már valóban az életéért küzdött, a szeme előtt színes karikák ugráltak, hörögve kapott minden szippantásnyi levegő után. Rádöbbent, hogy a pasas erőfölényben van, így taktikát váltott. Ebben a megmozdulásban volt az utolsó reménye, ezért ismét bevetette az elernyedős trükköt. Benntartotta a levegőt és mozdulatlan maradt. Azt volt a legnehezebb megállnia, hogy amikor a férfi levette róla a kezét, ne vegyen egy hatalmas lélegzetet. Warren felszisszent, ahogy a sérült arcához nyúlt, a lány pedig csak erre várt. Felrántotta a térdét, a tőle telhető legnagyobb erővel belenyomta Jones ágyékába.

A fegyverkereskedő összegörnyedve fordult le róla, a nő előkapta a körömreszelőnek álcázott tőrt, és belenyomta a pasas torkába. Vér fröccsent, élénken megszínezve a hófehér inget, de hatalmas foltot hagyott a királykék selymen is. Warren Jones a nyakához kapott, megragadta a tőr vékony nyelét, és az összes erejét összeszedve, kirántotta magából. Isabelle ezt már biztonságos távolságból nézte, hiszen neki magának is koncentrálnia kellett ahhoz, hogy talpon tudjon maradni. A félelem, de leginkább a fojtogatás fizikai hatásai miatt nem ment közel a férfihoz, leginkább abban reménykedett, hogy mesterlövész kollégája távolról végre befejezi ezt az elpuskázott akciót.

Isabelle White nem tudott és nem is akart mozdulni, hiszen a lakosztály ajtaja előtt is lövések dörrentek, nem tudta, kitől és mire számíthat, hiszen a füldugója megsemmisülésével együtt elvesztette kapcsolatát a külvilággal is.

Marc és emberei fedezékbe húzódva viszonozták a tüzet, majd módszeresen elkezdték a tisztogatást. Már csak Carmen és egyetlen testőr volt talpon, amikor Northman alig észrevehetően biccentett egyet, mire a rövid hajú nő módosított a célon, Warren emberére fogta a stukkert és lőtt. A férfi elrakta a fegyverét, és minden további nélkül kilépett a fedezékéből. Carmen elmosolyodott, szintén elrakta a pisztolyát, egy futó csókkal üdvözölte a férfit, majd óvatosan kinyitotta a lakosztály ajtaját.

Egy gyors pillantást vetett Isabelle-re, akinek Marc csillapítóan intett, majd egykori főnökéhez lépett. Warren Jones már halott volt, megüvegesedett tekintete a plafonra szegeződött. Isabelle White alig állt a lábán, a nyakán lilán látszottak a fegyverkereskedő ujjnyomai, a sminkje elmosódott, a szeme bevérzett, a haja összekócolódott, a ruhája véres és rongyos volt. Northman látta, hogy segítségre van szüksége, illetve némi magyarázatra. Odament hozzá, átölelte és az ajtó felé támogatta. Carmen utolérte őket, és megszólalt:

– Szép dúlást végeztél itt, drágám, ahelyett, hogy azt csináltad volna, amivel megbíztak. Nem mondom, annak sem örültem, mert Jones skalpját magamnak akartam. Köszönd Marcnak, hogy beengedtelek és az akciót is átengedtem. Ha nem is úgy sikerült a dolog, ahogy szerettem volna, egyvalamit azért megköszönhetek neked. Hosszú idő óta először, ma éjjel, végre a pasasom karjában alhatok. Otthon találkozunk, édes – simult Nortmanhez a nő, majd kiment a lakosztályból.  

Isabelle villámló szemekkel meredt a távozó nő után, de káromkodása nem volt több, fájdalmas krahácsolásnál. Könnyek szöktek a szemébe az erőlködéstől.

– Ne beszélj! – szólt rá Marc. – Megsérülhettek a hangszálaid – húzta el társa kezét annak vörös és lila színekben játszó nyakáról. – Gyere, hazaviszlek! Előbb veled számolok, aztán a csapattal!
Olcsó, névtelen motel, egyszerűen bútorozott szoba, ki tudja hányadik álnéven foglalva. Se hívogató nem volt, se meleg az ágy, Isabelle mégsem vágyott másra, csakhogy elbújhasson a takaró alatt. Újabb akció sült el balul. A második, egy hónapon belül. S még ha nem is az ő hibájából, a tanács biztosan nem ad neki több esélyt. Ezúttal talán még mentora szava is kevés lesz, ami azt jelenti: neki befellegzett.
– Menj fürdeni! – utasította Marc, miután bezárta maguk mögött az ajtót. – Rémesen nézel ki!

Isabelle haragosan fújtatott, de hang továbbra sem jött ki a száján. Tehetetlen dühében a férfihoz vágta levetett szandálját és a fürdőbe masírozott. Hangosan csattant az ajtó a háta mögött.

Marc halványan elmosolyodott a nő gyerekes reakcióján, majd a szandált maga mellé dobva, elővette rezgő mobilját.
– Northman! – csattant a tanács elnökének hangja. – Magyarázatot követelek! Mi a jó büdös franc történt már megint?
– Elnök úr, Ms. White álcáját kiadták.
– Úgy érti, hogy spicli van a csapatában?
– Ez a gyanúm. Warren Jones pontosan tudta, kicsoda Ms. White.
– És, ennek ellenére felvitte volna magához? Erősen kétlem. Miért érzem azt, hogy a kis kedvencét próbálja védeni? Már megint. Ha elszúrta, tudja a dolgát.
– Nem szúrta el! Más keze van a dologban, ebben biztos vagyok!
– Valóban? – kérdezett vissza némi éllel a hangjában az elnök. – Hajlandó lenne kezeskedni is érte?

Marc pillantása a fürdő ajtajára siklott, amely alól gőz szivárgott ki. Hallotta, ahogy zubog a víz, és akaratlanul is megjelent előtte Isabelle meztelen teste, amelyet már annyiszor látott. S amely mindannyiszor felkavarta tökéletes önuralmát. A nő nem hibázott, tudta jól, nem szolgált rá a likvidálásra.
– Northman? – szakította ki a gondolatai közül főnökének türelmetlen hangja.
– Kezeskedem érte – felelte szenvtelenül.
– Tudja, mivel jár, ha White újra hibázik, ugye?
– Tudom.
– Kár lenne magáért, Northman! Úgyhogy, ne szúrják el! A spiclit pedig kerítse elő! – utasította az elnök, majd bontotta a vonalat.

Marc felsóhajtott, és már most átkozta magát a döntéséért, de ha lett volna rá lehetősége sem változtatott volna rajta. Zsebre dugta a mobilját, majd a fürdőhöz sétált és benyitott az ajtón, de azonnal el is kellett hajolnia, a felé repülő penge elől.
– Célozz pontosabban! – fedte meg a nőt, miközben kihúzta a tőrt az ajtóból és becsukta azt.
– Marc...ne...für... – nyökögte Isabelle.
– Folytasd tovább! – támaszkodott neki a falnak a férfi. – Nem érek rá a hisztidre! Beszélnünk kell!

Isabelle arrébb rántotta a zuhanyfüggönyt, hogy eltakarja magát, de nem sejthette, hogy alakja így is tökéletesen kivehető az olcsó fólián keresztül.
– Beszéltem az elnökkel – kezdte Marc, mire a nő megmerevedett, majd óvatosan kilesett a függöny mögül. Sötétbarna szemeiben félelem csillant. – Nem foglak megölni – válaszolt Isabelle ki nem mondott kérdésére. – Még nem, de kezeskednem kellett érted.

A nő pillantása még jobban elnyílt, tisztában volt vele ő is, hogy ez mit jelentett. Gyorsan elzárta a csapot, maga köré tekert egy törülközőt, úgy lépett ki mentora elé.
– Miért? – nyögte ki nagy nehezen.

Marc nem válaszolt egyből. Tekintete a sötétlila foltokra esett Isabelle nyakán, mire a keze magától emelkedett meg, hogy gyengéden megérintse.
– Mert nem hibáztál – mondta ki végül, miközben ujjai végigsiklottak a még vizes bőrön. – És az enyém vagy! – kapta el a nő állát köze sem olyan finoman. – De még egy hiba, és mindketten meghalunk!

Isabelle morgolódva lökte el magától a férfit, aki követte őt vissza, a szobába.
– Tégla van közöttünk – folytatta Northman, figyelve a nő minden mozdulatát. – Valaki kiadott téged. Valaki a csapatból. Ki kell derítenem, hogy ki volt. Talán a múltkori balhéért is ő volt a felelős.

Isabelle vetett rá egy „ugye megmondtam” pillantást, majd ledobta magáról a nedves törölközőt. Halk szisszenést hallott a háta mögül, de nem fordult meg. Elégedett mosollyal az ajkán bújt bele bugyijába, majd egy hosszú pólóba. Miután végzett, megfordult és kérdőn nézett mentorára, aki megfeszült állkapoccsal bámult vissza rá.
– Ezentúl csak velem egyeztetsz, nem beszélsz mással! Most amúgy se tudnál – mosolyodott el gonoszul, és a nő elé lépett. – Most aludj! Holnap érted jövök!
– Carmen...má'...vár... – felelte gúnyosan Isabelle és elfordult mentorától.

Felemelte a takarót az ágyon és befészkelte magát alá. Ám mielőtt a párnára hajtotta volna a fejét, az ajtó felé intett.
Marc haragosan fújta ki a levegőt, majd vissza sem nézve a nőre, elhagyta a szobát. Bevágta magát az autóba, de csak percekkel később zúgott fel az Audi motorja.