44. rész: Az ellenségem ellensége, a barátom

Isabelle határozottan nézte mentorát, aki egy pillanatra mintha meghökkent volna, de aztán nemtörődöm módon, hátat fordított a sérültnek.

– Kérdeztem valamit – nyomatékosított a lány a csőre töltött fegyverrel.

– Hallottam. Most soroljam fel?

– Ha megtennéd… – meredt továbbra is fenyegetően a pisztolycső a japán nőre.

– Eljöttem megnézni, hogy vagy – sétált vissza az ágy mellé Clara és kibontotta az üdítőt. Jól láthatóan töltött magának az italból és beleivott. – Ezt kipipálhatjuk, mint módszert, tehát nem akarlak megmérgezni. Pisztollyal fenyegetsz, de még élsz, ebből az látszik, hogy semmiféle szúrószerszámot nem hoztam magammal, mivelhogy eddig nem vágtam ilyesmit beléd, sem felindulásból, sem önvédelemből.

– Lehet, hogy most nem akarsz megölni, de rám küldtél négy nindzsát. Abban biztos vagyok, hogy az te voltál.

Clara Morgan váratlanul elmosolyodott, úgy válaszolt:

– Határozottan tetszik nekem, hogy van érzéked az árnyalatnyi finomságokhoz. Igen, a nindzsa az árnyék harcosa, a sötétségben való lopakodás és a gyilkosság mestere. Így van, valóban én küldtem őket. Méghozzá a megbízó kérésére, tesztként.

– Szép kis teszt. Ha beledöglök, nem feleltem meg?

– Valahogy úgy – maradt a letörölhetetlen mosoly a nő arcán. – Bérgyilkos leszel, Isabelle. Nem bízhatsz senkiben és egy pillanatra sem lankadhat a figyelmed. Nem lehet gyenge pontod.

– Felfogtam – biztosította be és tette maga mellé a takaróra a pisztolyt a lány. – És a fickó, aki lelőtt?

– Még a zsaruk sem tudják, hogy ki az – hallatszott az ajtóból Ethan Ross hangja. – Üdvözlet, hölgyeim. Csak folytassák, mintha itt se lennék – tette le az ételes dobozokat az üdítő mellé a férfi. – Meghívhatjuk, Clara?

Ms. Morgan egy ideig némán nézte az ügynököt, majd megszólalt:

– Ön folyamatosan meglep engem, Mr. Ross.

– Egy meghívással? – adta az értetlent a pasas.

– Nem. A viselkedésével és a tetteivel.

– Furcsa – felelte a férfi, miközben Isabelle elé tette az ételt. – Jelen oldal, ahol mindannyian tartózkodunk éppen, pontosan tudja, hogy szoros kapcsolatot ápolok a rendőrséggel. Ott játszanom kell, ez tiszta sor, hiszen pont a kábítószercsoport nem díjazná, ha kiderülne, én vagyok Miller felestársa. Isabelle-t pont ön sodorta egy olyan helyzetbe, amellyel kapcsolatban „zsaruként” többet tudtam segíteni. De az egyenlet ismeretlenjeit és változóit pont azért hívják azoknak amik, mert ismeretlenek és változók. Isabelle szép nő és már volt szerencsém néhányszor elmélyíteni az ismeretségünket, így kénytelen vagyok meglepni önt a hírrel, a célnak pont megfelel. A kettős életemből adódóan viszont, nem áll módomban minden másodpercben új lyuk után rohangálni, így időnként az is előfordul velem, amelyen váratlan betoppanása okán rajtakapott: néha együtt étkezem a csajjal, akivel szexuális kapcsolatom van. A helyszín igazán nem az én bűnöm, ahogy a körülményekről sem tehetek. Udvarias fickóként, most még egy plusz adagért is elrohantam volna, ha igényli. Nem mondom, hogy nincsenek hátsó szándékaim, hiszen hazudnék, ha ezt állítanám. Jó benyomást szeretnék tenni a megbízójára, bár határozottan más fajtát, mint Isabelle-re. A leányzó majdhogynem alkalmazott, tehát a megbízója szempontjából bizonyára értékes is. A társammal együtt ugyanennek a megbízónak megnyertem a versenytárgyalását, tehát kimondottan pozitív felhangú lenne, ha gyűjtenék néhány jó pontot.

– Mondja, nem fél tőle, hogy a „lyuk” megorrol magára ezért a dumáért?

– Remélem, nem teszi, sokkal inkább értékeli az őszinteségemet. Találkoztunk, szexeltünk, bejött mindkettőnknek. Nem szándékozzuk túlbonyolítani, ettől függetlenül, jócskán belefér az eddigiekbe, hogy most, a sérülése miatt, kiszolgálom a kórházi ágyán, vagy hagyok nála egy pisztolyt, hogy megvédhesse magát, ha kell.

– Nincs elragadtatva a saját kollégáitól – állapította meg a tényt a nő.

– Való igaz. De ezt nekik nem kell tudniuk.

– Igaza van. Már majdhogynem kedvelem magát, Ethan Ross – mosolyodott el Clara, jó étvágyat kívánt és kiment a szobából.

A férfi kipakolta a zsebéből a telefonját, saját magának is odakészítette az ételt, és jó étvággyal együtt evett Isabelle-lel.

Az éjsötét, inkognitót biztosító ruházatban és a hozzá tartozó felszerelésben érkező magas férfi leváltotta Edward White házánál a megfigyelőt. Miután megtalálták az épületbe vezető alagutat és annak minden milliméterét átvizsgálták, nem elégedtek meg a telepített kamerák, mozgó drónok adta képekkel, emberi erővel is vigyázták a házat és környékét.

Amióta így is megfigyelés alá vonták a mogult, gyakorlatilag semmi sem történt az üzletember körül.

A kommandósok tudták, hogy az egyezség megköttetett, Edward White vallott és ezzel kiérdemelte a tanúvédelmet is. Az információit leellenőrizték, azok nagyrészt helytállónak bizonyultak. A kocka azonban fordult, és Isabelle apjának minden zsigerében bénító félelem reszketett, hiszen immár ő volt a csali. Brian Morgan csalija elsősorban, azonban arra is számíthatott, hogy hoppon maradt üzletfelei sem maradnak türelmesek a végtelenségig. Ettől a tudattól valósággal megdermedt. Edward White immár rettegett, amire minden oka meg is volt.  

Rebecca Anderson kezdetben elégedett volt. Nyilvánvalóan – mint leendő ane-san – Brian Morgan érdekeit nézte elsősorban és ez olyannyira így volt, hogy őt helyezte az első helyre. Saját maga elé is.

Mert hiszen, néhányan már megkeresték. Volt, aki csak közvetítőn keresztül, de a többség inkább nem üzengetett, személyesen érkezett, találkoztak, beszélgettek. Sean McBride-ot – az egykori Mendez-birodalom jelenlegi urát – relatív egyszerű volt meggyőzni, hiszen Miller és Ross neve több mint ismerős volt neki. Ha ők nyernek – márpedig, így történt – akkor az Seannak új csatornákat és teljesen kockázatmentesen, sokkal több pénzt is jelentett. McBride tehát nem szívta fel magát, hanem egyszerűen örvendett a sikernek és határozottan vidáman utazott vissza Mexikóba.

Lyle Brown igyekezett nem kimutatni, hogy érzékeny veszteség érte az egyik elsőrangú végrehajtója halálával, akit – a rendőrségi besúgója szerint – Isabelle új palija nyírt ki. Brown utasítása kimondottan csak a lány likvidálására korlátozódott, szó sem volt hősiesen lovagias pisztolypárbajról. Ráadásul, ha egy végrehajtó rajtaveszt a feladaton, akkor immár nem elég jó. Ha sikerült volna dolgavégezetlenül elmenekülnie, a megbízója úgyis megkeresteti. Tehát, a végkicsengés szempontjából mindegy, ki lyukasztotta ki a homlokát. Lyle – ha nem is nyílt sisakkal – egyébként is az ellenpólus volt, sokkal inkább Edward lekötelezettje, mint annak a Morgannek a szövetségese, aki a részegsége miatt már a versenytárgyaláson való részvétel lehetőségét is megtagadta tőle. Ms. Anderson vele is hamar szót értett. Vagy legalábbis, akkor úgy tűnt.

Azonban a többi fickótól a lányt nagyon rázta a hideg. Akik a sógora hoppon maradt ügyfelei voltak, és teljesen jogosan haragudtak. Fizettek, de nem kaptak semmit. Egyik-másik alkalommal még a bőrük is veszélybe került, ezért egyre nyíltabban és egyre hangosabban pocskondiázták Edwardot, majd már Hishidát is.

Rebeccának a szemükben több bűne is volt, így alkalmasnak találták arra, hogy átadja az üzenetet. Ms. Anderson akkor tette volna a legjobban, ha elfut, elbújik. Nem volt rá ideje.  Ezen a találkozón harcedzett gyilkosok, kérges lelkű terroristák kezébe került, akik – a saját fogalmaik szerint – csak játszottak vele. Körbevették és fenyegetően közeledtek hozzá. Élvezettel figyelték, ahogy menekülni próbált. Hagyták, hogy azt higgye, sikerült és akkor ismét elfogták. Becca hiába nem problémázott soha a testiségen, amikor a rátestált feladatot hajtotta végre, önszántából cselekedett. Most megkóstoltatták vele a félelmet és a kényszert. Ütötték, megalázták, meggyalázták, többször és többen. Aztán ismét eljátszották, hogy megkönyörülnek és elengedik. Majd ismét használták, közben mind több fájdalmat okoztak neki. Hiába sikoltott, hiába kérdezte, hogy mit akarnak tőle, választ nem kapott. Közel felismerhetetlenné verték, majd, mint egy rongyot, kidobták egy sikátorba.

A negyed lakói már megtanulták a leckét, nem láttak semmit, nem kérdezősködtek, de főként nem segítettek.

Eltévedt turisták találták meg, mentőt is hívtak hozzá. A kórház sürgősségi osztályán, ahová beszállították, a sokat látott orvosok és ápolók is elborzadtak, amikor meglátták. Szerencséjére, azonnal a műtőbe került, így megrepedt lépét eltávolították mielőtt a belső vérzés megölte volna. Mivel semmiféle igazolványt nem találtak nála, így azonosítani sem tudták. Orvosai az altatás mellett döntöttek, viszont a többórás műtétsorozat ellenére sem tudták megmondani, mekkora az esélye az életben maradásra.

Larry Morgan úgy határozott, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. A családja veszélyben volt, így most már nem tehetett mást, felül kellett emelkednie a múlton. Az ojabun, azaz Brian a kezdőlépést már megtette, amikor Edward White-tal kapcsolatban a segítségét kérte. Igen, valahogy így működött és mindig is így kell működnie. A leköszönt, immár visszavonult ojabun tapasztalata és egyben segítsége nélkülözhetetlen. Ez akkor is így van, ha a fiatal, modern felfogású családfő ágál is ellene.

Brian abban a házban tartózkodott, amely ugyan az övé volt, de a tulajdonjogot mégsem lehetett visszakövetni sem Brian Morganig, sem Hishida Kazukiig. A sensei Rebecca Andersont várta, de a lány helyett valami egészen más érkezett.

Egy videóhívás az egyik jó barátjától, a kevesek egyikétől. Miután köszöntötték egymást, a hívó fél nem kerülgette a forró kását, rögtön a közepébe vágott:

– Rossz híreim vannak, Kazuki.

– Nagyjából képben vagyok – sóhajtott mélyet a félvér.

– Félek, hogy te csak azt hiszed, bassza meg!

– Figyelek – pillantott éppen belépő apjára az ojabun. Larry a fia mellé állt, mire képernyőn látszó férfi tiszteletteljesen fejet hajtott, úgy köszöntötte az öreget. Nem volt egyébként egy főhajtós típus, de Hishida Kazuhirót tisztelte.

– Minél előbb rendet kell tenned, különben véged, Brian – folytatta úgy, mintha még mindig négyszemközt beszélgetnének. –  Nem feltétlenül Jones és a kábszer miatt, White most sokkal nagyobb gond. Fél. És bár gyáva, mégis a sarokba szorított, félelemből támadó kutya vakmerő az esztelenségig ezt ne hagyd számításon kívül. Illetve, ha az utóbbi idők sorozatos hibáit elnézed neki, téged is bepróbálnak majd, lévén, egy kalap alá vesznek vele.  

– Nálam jobban senki sem tudja, mit kockáztatok és mennyit veszíthetek.

– Tudom, hogy felmérted a lehetőségeket, de ez itt, nem Tokió. Nincs mindenki a zsebedben és nem úgy félnek tőled, mint ott.

– Értékelem, hogy segíteni próbálsz… – maradt befejezetlen Brian mondata, mert barátja a szavába vágott:

– A területemen történt a dolog. Presztízskérdés, hogy gyorsan lereagáljam, ha rám irányul. De kénytelen vagyok azt mondani, hogy fogalmam sincs, kire irányult, csak azt tudom biztosra, hogy nem rám.

– Miről beszélsz? – vesztette türelmét Hishida.

– Erről – mutatott egy kórházi ágyon fekvő, összevert nőt a másik férfi.

– Még mindig nem értem.

– Bementem, személyesen. Felismerni képtelenség, ezért átvizsgáltam. Rebecca az, semmi kétség. A kérdés csupán annyi, hogy miattad, vagy Edward miatt dekorálták ki ennyire?

– Az mindegy – szólalt meg érkezése óta első ízben Larry Morgan. – Mert bárki is a címzett, Briannek kell megválaszolnia ezt az üzenetet.

43. rész: Sötétben

Ethan hallotta csukódni a lakosztály ajtaját, de mivel Isabelle nem búcsúzott el, sejtette, hogy a lánynak szándékában áll visszajönni. Lekapcsolt lámpa mellett, a sötétben egy ideig az ablakból nézte, ahogy sétál, de aztán végigdőlt az ágyon és behunyta a szemét.

Legközelebb arra eszmélt, hogy valaki belebokszolt a lakosztály ajtajába, villámgyorsan összekapta magát és legelőször a szomszédos helyiségben berendezett megfigyelőközpontba nézett be. A szolgálatot adót már ápolták, így Ross inkább a monitorokat nézte. Cifrát káromkodott, amikor gyors pillantással felmérte az azokon látható eseményeket. Futtában akasztotta a nyakába jelvényét, illetve töltötte csőre fegyverét.

Elsőként egy hullába botlott, majd az erősen vérző, eszméletlen Isabelle-be és mellette térdelő férfiba. Értő pillantást váltottak, Ethan a csövénél fogva odanyújtotta a saját fegyverét és azzal egy időben máris megkapta a másik pasasét. Mire az ellenkező irányból a rendőrök odaértek, a másik férfi nyomtalanul eltűnt.

Ross felvillantotta a jelvényét, így a helyiek nem akadályozták meg semmiben. A mentő is pillanatokon belül megérkezett, majd szakszerűen és gyorsan kezelésbe vették a sérültet. Az ügynök bekísérte Isabelle-t a kórházba és roppant közel állt a vigyorgáshoz, amikor meglátta Holden „különbejáratú” sebészét, ahogy átvette a mentőktől Ms. White-ot és bement vele a műtőbe.

Ethan Ross csak akkor ment ki a kórház épülete elé, amikor megérkeztek a rendőrök, akik a lány szobájának őrzését kapták feladatul. Isabelle azonban még a műtőben volt és mivel az ügynök páciensként is ismerte Dr. Victor Larát, teljesen biztos volt benne, hogy egyrészt odafigyelő, gondos ápolást kap, másrészt időbe fog telni, mire bekerül a kórterembe és felébresztik.

Bement a legközelebbi bárba, és kért magának egy tripla eszpresszót. Magához vette a bögrét, amiben egyébként a tejjel jócskán felengedett koffeint szokták felszolgálni, majd leült ahhoz az asztalhoz, amely a legközelebb volt a zenegéphez. Gondolt egyet, megetette apróval a szerkezetet, aztán visszaült az asztalához. Hamarosan Ben Taylor csatlakozott hozzá, kezet ráztak, majd a kommandó helyettes parancsnoka halkan beszélni kezdett.

– Isabelle-t még foltozza Victor, de annyit már üzent, hogy rendben lesz. Ha egy kicsit nagyobb szerencséje van, akkor csak súrolta volna, de így sajnos, átment rajta a golyó. Létfontosságú szerveket nem ért, de azért nem ártott gyorsan kórházba juttatni. Az elhunyt bárkire, aki a földön hátazott, Jeff rátette a kezét, az ujjlenyomata alapján most faggatják a nyilvántartást, hogy vajh, ki is lehetett?

– Engem az érdekel inkább, hogy kerültek a zsaruk olyan gyorsan a helyszínre? Közel kiköptem a tüdőmet, hogy mégis én érjek előbb oda.

– Öregszel, Ethan – vigyorgott Ben. Majd Ross gúnyosan elhúzott szájára válaszul, folytatta: – Isabelle négy ismeretlennel kardoskodott, mint egy lökött D’Artagnan. Ezt a tornagyakorlatot látta egy nő a szálloda egyik ablakából, ő hívta a rendőrséget.

– A megfigyelőid?

– Ha vélhetőleg nincs akció, akkor éjszakára egy megfigyelő van. A mai elaludt. Aztán meglehetősen durván ébresztették, de most legalább hivatalosan is pihentetheti a szemét és az agyrázkódását. Szar lehet úgy ébredni, hogy kikapnak a monitor mögül és akkorát lezúznak, hogy a fal adja a másikat. Szó szerint.

– Megérdemelte.

– Tény.

– Egyéb?

– Morganék Clara házában. Azonban, ismerve a nő szinte perverz vonzódását a kardokhoz, nekem gyanús, hogy a pengés meglepetéssel körített mozgásformát ő szervezte Isabelle-nek.

– A pisztolyos tag viszont, másik versenyző lehet – morfondírozott a bögréjét forgatva az ügynök. – Clara folyamatosan úgy hangzott a közelmúltban, mint aki elég makacsul próbálja elkerülni a tanítványa kinyiffantását. Ha pedig mégsem sikerülne neki, nem engedné át másnak az élvezetet. Edward White?

– Az egyezség megköttetik.  

– Nem ezt kérdeztem.

– Tudom, de nem árt, ha ezzel is tisztában vagytok. Patrick küldött üzenetet arról, hogy Mr. Brown engedélyt mi több, felkérést kapott a drága édesapától a leánygyermek kiirtására. Mellesleg, óvatosságra is intette Lyle-t, miszerint jobban jár, ha messziről puffantja le, lévén, a kishölgy impulzív és roppant jól bánik a pengékkel.

– Korrekt. Remélhetőleg, a hulla Edward White vagy Lyle Brown embere és nem kell ezerfelé figyelnünk, mert a drága Isabelle már annyi mindenkinek csípi a szemét.

– Gyűjtött már rajongókat és hát, ha a kedves papa mással nem is dicsekszik, azt azért úton-útfélen hangoztatja, a leányzó jócskán elfajzott, élve bárkire nézve őrült veszélyes.

– Különösképpen rá – értett egyet Taylorral Ross.

– A pisztoly?

– Leadtam a helyieknek, és szóltam Kellynek, hogy írja át a sorozatszámot a nevemre. A lövés abból történt, az ujjlenyomat az enyém. A nyilvántartás szerint most már a fegyver is. Ha nagyon muszáj, lőpornyomot is tudok prezentálni a kézfejemre. Kár lenne egy ilyen csekélység miatt Brandont belökni a köztudatba. Nekem meg belefér, hogy a hulla még életében lelőtte a tyúkomat, aztán velem próbálkozott, de gyorsabb voltam. Zsaru-szerű, önvédelem, erős felindulás, miegymás.  

– Tetszetős és hihető mese. Ráadásul, a belügyminiszter egyik elvárása az, hogy az elit kommandósai neve ne igazán szerepeljen sehol. Mert aki arctalan és láthatatlan lehet, hogy nem is létezik.

– Jól van – mosolyodott el fáradtan Ethan. – Alakulnak a dolgok?

– Úgy tűnik. Tudatosítsd a leányzóban, hogy a végtelenségig nem tudunk várni, kapja össze magát.

– Jó, majd szólok neki, hogy ne legyen ilyen slendrián. Ha legközelebb lelöveti magát, akkor csinálja rendesen, mert nem érünk rá – mordult némileg ingerülten az ügynök.

– Majdnem rendesen csinálta – közölte Ben. – Holden szakértői megszállták a helyszínt. Tényekkel alátámasztott véleményük szerint, a mostani kimenetel leginkább egy gyors reagálású, unatkozó, mondhatni álmatlan mesterlövésznek köszönhető. Ha Fisher nem pont arra tekereg, a végkicsengés is teljesen más lett volna.  

– Kyle-ék?

– A terv szerint, kellemetlenkednek. 

– Szeretem, ahogy átveszitek Holden szóhasználatát. Kellemetlenkednek... – húzta mosolyra a száját Ross. – Fegyverraktárakat robbantanak fel. Méghozzá olyanokat, ahol már szállításra vár a cucc. 

– Végül is, az a lényeg, hogy Brian Morgan is kellőképpen bosszús legyen, és az ügyfelek is, akik nem kapták meg, amiben megállapodtak. Ez az ostor pedig, egyértelműen Edward White-on csattan. Tehát, ez a rész alakul. 

– Jó – állt fel Ethan az asztaltól, miközben kezet fogott Bennel. – Igyekszünk mi is összerántani, amit lehet. 

Taylor csak biccentett egyet, miközben a távozó hátát fixírozta, hiszen nagyon jól tudta, társa nincs könnyű helyzetben, ismét improvizálni lesz kénytelen. 

Isabelle az altatásból ébredezett az őrzőben, és amíg a tudata próbált kitisztulni, élénk, harsányan színes, mégis többségében szomorú, fájdalmas hangulatú képek peregtek előtte, amelyekbe belesajdult a szíve. 

Egy temetőben volt, a nyitott gödör fölött, az emelvényen, a mahagóni, arannyal vésett koporsó állt. Kitörölhetetlen, beégett és bevésődött emlékkép, az édesanyja búcsúztatója. Az apja mellett állt, de a férfi nem fogta meg a kezét, hogy esetleg az érintésével legalább sugallja, nem maradt egyedül ebben a világban. Edward White talán a szobája magányában kisírta magát, hiszen valóban szerette a feleségét, de itt már nem látszott rajta semmi. Kifogástalan öltöny, rendezett haj, gondosan manikűrözött kezek, napszemüveg és rezzenéstelen, érzelemmentes arcvonások. 

A kép váltott, de ismét pocsék hangulatú emlék érkezett. Egy sötét helyiség a bentlakásos iskolában, ahol az idegenek által, a sokadik testi fenyítés fájdalmát próbálta keményen, könnyek nélkül elviselni. 

A lány pulzusa felgyorsult, rendetlen ütemben vert a szíve, vérnyomása megemelkedett, amikor a szülői ház pincéjének képe jelent meg előtte. Nyöszörögve próbált teljesen éberré válni, de nem sikerült neki. Victor a jelzésre bement a szobába, ellenőrizte a műszerek által mutatott értékeket és elfacsarodott szívvel nézte a fiatal nő küzdelmét a lelke démonjaival. A lezárt szemhéj alól szivárgó könnyek is azt mutatták, nem könnyű a visszaút, még ha teljesen éberen tökéletesen működött is az önkontrollja. 

Isabelle kiszáradt ajka megrándult, hiszen emlékei között feltűnt Marc. A mentor meghallgatta, tanította, ha úgy hozta a helyzet ugyan megfeddte, de sokszor dicsérte is, biztatta, rengetegszer megmentette és végül, szerette.  

Ms. White sikoltva tért magához, hiszen ismét borzalmat látott: a vértől tocsogó ágyneműt és az immár rezzenéstelen, szürkéskék szemeket. A lelki gyötrelemhez csatlakozott az oldalába élesen belehasító fájdalom, ami a kábultságát pillanatok alatt megszüntette. 

Az orvos közelebb lépett az ágyhoz és nyugodt hangon megszólalt:

– Üdv ismét köztünk, Isabelle. Victor Lara vagyok, sebész, én műtöttelek meg. Szerencséd volt. A golyó ugyan keresztülment a testeden, de nem okozott nagy károkat. Azt nem mondom, hogy nem fog fájni, ahogy gyógyul, csak azt, hogy nem veszélyes. A vágások felületesek voltak, nem volt szükséges varrnom egyiket sem. A műtét után kaptál fájdalomcsillapítót, antibiotikumot, és folyadékpótlást. Nemsokára kaphatsz inni, néhány óra múlva pedig, enni is. Pár perc múlva visszavisznek a kórtermedbe és mivel támadás következtében kerültél ide, a szobádat őrzik. Nehezen, de elértem, hogy csak egy kiadós, nyugodt alvás után hallgassanak ki. 

– Köszönöm! 

– Szívesen. Jeff Holden is jobbulást kíván – mosolygott Victor, majd kiment a kórteremből. 

Ethan Ross már a szobájában várta a sérültet. Az ügynök helytelenítően megcsóvált feje még nem is annyira, de a megkönnyebbült homlokcsók azért meglepte a lányt. A férfi összetolt két fotelt és elhelyezkedett az ágy mellett. Isabelle is pihent, sőt, mindkettőjüknek sikerült néhány órát aludni is. 

Ébredés után az ügynök leguggolt az ágy mellé és megszólalt:

– Elmegyek, hozok valami normális kaját. Vigyázz magadra! – nyújtotta át Ms. White-nak a pisztolyát. Isabelle kérdő tekintetére válaszul elvigyorodott és folytatta:

– Ha egy esti levegőzésnek ilyen kimenetele lesz, mint ez, akkor bármi megtörténhet. A kedvenc pengédet lefoglalták a zsaruk, majd meglátom, mit tehetek annak érdekében, hogy ismét egymáséi lehessetek. A hajigáláshoz most még úgyis korán van, ezt viszont elbírod. 

Ms. White éppen megint lehunyta a szemét, amikor ismét nyílt az ajtó. 

Isabelle lezárva tartotta a szemét, de egész teste megfeszült, hiszen női parfüm illata csapta meg az orrát. 

Clara Morgan az ágy mellé lépett, letette az asztalra az üdítőt, amit hozott, majd közel hajolt a pittyegő, szívritmust felügyelő műszer képernyőjéhez, illetve szemrevételezte az infúziós szereléket is. 

Amikor ismét az ágy felé pillantott, határozottan meglepődött, hiszen tanítványa tökéletesen éberen, egy Browningot szegezett rá:

– Mondj legalább egy jó okot arra, hogy miért ne lőjelek le? – biztosította ki a pisztolyt Isabelle, miközben válaszra várva figyelte Clara minden rezzenését. 

39. rész: Ál-arcok

Isabelle és Ethan szobára ment, elvégre Clara „engedélyezte”. Előtte Taylor műszeresen átvizsgáltatta a lány szobáját, de nem volt benne sem vizuális, sem audio megfigyelő eszköz. Amint a pár után becsukódott az ajtó, Ross elvetette magát a fotelban, miközben figyelmesen nézte Ms. White-ot. A nő idegesnek tűnt, pedig – egyelőre – egész jól alakultak az események. Lyle Brown a frissen beszerzett, könnyedebb alkoholmérgezése következtében bármit mondhatott, amit akart, senki sem hitt neki. De hála az égnek, nem akart, leginkább mutatkozni sem volt hajlandó. A nagyobb baj továbbra is Mr. Secret, Edward White és az új versenyző, az a bizonyos Larry volt. A lány éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor kopogás hallatszott az ajtaján. Taylor a füldugóban közölte, hogy Rebecca Anderson áll a küszöbön, így hát Ross ledobta magáról a pólót, Isabelle pedig teljesen levetkőzött és magára tekerte a takarót. A férfi összekócolta társa haját, aztán a sajátját is, majd a takarót magán tartva, a nő ajtót nyitott.

Beccának elállt a szava mellett a lélegzete is, hiszen elég sok mindenre számított, de a látványra, amely elé tárult, nos, arra nem. „Elisabeth Jenkins” csillogó szemmel, kócos hajjal, kipirult ajkakkal, a borosta apró szúrásainak nyomával a nyakán és a vállán nyitott ajtót, egy szál takaróba burkolózva. Nem beszélve a félig mögötte álló pasasról, aki bizony, bizsergetően jól nézett ki. Fagyos pillantású, kék szeme hidegen villanva, nem hazudott arról, hogy a pokolba kívánja azt, aki megzavarta őket és ezt alátámasztotta, amikor tengermély hangján megszólalt:

– Még egy gardedám, bébi? Tőle is engedélyt kell kérned?

– Nem – szólalt meg Isabelle. – Bocs, Rebecca, de ha nem halaszthatatlan, akkor inkább később beszéljünk.

A pasas elvigyorodott, nevetőráncai határozottan szimpatikussá varázsolták az imént még bosszús arcát, amikor a megdermedt, küszöbön szobrozó Ms. Andersonnak címezte a mondandót:

– Ha időben a szobámban akarok lenni a társammal, amikor meghozzák a kütyüt, akkor bele kell húznunk a témába, úgyhogy nem tartóztatjuk, kedves Becca. Ezt az ínycsiklandozó falatot most már gyorsan felfalom, de ahogy kinéz – fordította maga felé Isabelle arcát Ross, – majd, ha végeztem az üzlettel, ráérősen is végigkóstolom – csókolta meg mohó vággyal a lányt Ethan.

Ms. White odaadóan, partneréhez hasonló hevességgel viszonozta a csókot és mindketten gondosan ügyeltek rá, hogy mielőtt Rebecca orra előtt becsukódik az ajtó, még láthassa, ahogy Isabelle meztelen testére simul Ethan Ross keze.  

Miután Ben közölte, hogy tiszta a levegő, a lány bevonult a fürdőbe és felöltözött. Miután visszament, Ross nem húzta az időt, elmondta, amit tudott:

– Tehát. Mint azt mindketten tapasztaltuk, Secret barátunk roppant óvatos. Még te sem találkoztál vele személyesen, és a saját buliján sem jelent meg. Elvileg. Bennek nem csak az volt a dolga, hogy támadási parancsot adjon, ha szükséges. Sokkal inkább az, hogy megpróbáljuk megtalálni a fickót. Patrick kamerája és az enyém minden pofát felvett, így Taylor ráereszthette az arcfelismerőt a képekre. Secret tényleg nem volt ott, mert mindenki az, akinek mondja magát. Apádat a limuzin nem vitte messzire, csak egy irodaépülethez. Nyilván, Edward White sokkal kevésbé értékelte a pasas humorát, mint mi, ugyanis az ingatlan az apádé. Ellenben, nincs az ott történtekről egy kockányi képünk, vagy egy pisszenésnyi hangunk sem. Viszont, a továbbiakból az következik, hogy a faterod olyan szinten összecsinálta magát, hogy immár bármire képes. Beszélt Larry Morgannel, és mint azt már említettem, ama figura nem azonos azzal a Larry Morgannel, akinek a nevén van Clara háza. Tehát, nem az a Larry vegetál kórházban, aki érdekelhet minket. Az már csak hab a tortán, hogy a kedves papa felhívta kedvenc golfpartnerét, a polgármester urat, hogy a segítségét kérje ahhoz, hogy a belügyminiszterrel egy magánbeszélgetés erejéig összefuthasson.

– Az én szempontomból nem hangzik valami jól.

– Valóban nem – értett egyet a lánnyal az ügynök. – Mert, ha az apád meg lett fenyegetve, amitől kellőképpen össze is csinálta magát, igyekszik majd a bőrét menteni. Tartok tőle, hogy ő ismeri Mr. Secretet, és akár fel is adja, ha az élete múlik rajta. Ez pedig már az a mérték segítségből, amely a vádalku mellett, akár tanúvédelmet is érhet.

– Tudom – válaszolta sóhajtva Isabelle. – De ezen ráérünk akkor filozofálni és megkeresni rá a megoldást, ha bekövetkezik. Most haladjunk szépen, sorjában. Intéztél valamit azzal kapcsolatban, amit kértem?

– Igen, felhívtam Johnt. Megígérte, hogy összeszedi a kapcsolatait és hamarosan jelentkezik.

– Szuper. Kösz, Ethan.  Most pedig, menj nyerni! Utána bulizunk egyet, kettesben is.

–  Ha már Rebecca Andersonnak is megígértem… – vigyorodott el a pasas, majd ügyelve a látszatra, a ruháját igazgatva, sietősen távozott a szobából.

A valódi Larry Morgan telefonszáma nem igazán forgott a köztudatban, több okból is. Ezzel Edward White tisztában is volt, de úgy érezte, nincs más választása. A régi törzshelyükre beszélték meg a találkozót, és még véletlenül sem hangzott el a hely neve a rövid, célratörő telefonbeszélgetés során.

Edward Hammonddal kettesben kocsikázott a helyszín közelébe, majd a személyi testőrt az autóban hagyva, magához vette a pisztolyát – már csak azért is, hogy ne legyen teljesen védtelen. Azért ment, mert szövetségest keresett, segítséget remélt, de azért mégiscsak nagyobb biztonságérzetet adott neki, hogy ott lapult a zsebében a fegyver. Azt is tudta, hogy, Larryvel szemben ennek nincs jelentősége, pedig Edward egyáltalán nem misztifikálta egyik Morgant sem, hiszen bőven elegendő volt a jócskán bevésődött, személyes tapasztalat. Az idősebb Morgan – azaz Hishida Kazuhiro – jakuza volt, ahogy a fia is, méghozzá, egy klán feje. Larryben nem csörgedezett ázsiai vér, White-nak meggyőződése volt, hogy ezért is lehet jobban szót érteni vele, mint a fiával.

A két férfi örömmel üdvözölte egymást, hiszen négyszemközt voltak, senkinek nem kellett megjátszania magukat ilyen-olyan okok miatt. Larry kitöltött szakéval várta Edwardot és roppant szívélyesnek tűnt. White szívéről egy szikla gördült le, hiszen az idősebb Morgan mosolya azt mutatta, nincs tisztában az elmúlt órák történéseivel.

Miután megitták a szakét, Larry szólalt meg elsőnek:

– Úgy sejtem, nem feltétlenül csak inni akartál velem, Edward.

– Így van – ismerte el a mogul. – A segítségedet szeretném kérni.

– Hallgatlak – bólintott a másik férfi.

– Nagyon úgy tűnik, hogy magamra haragítottam a fiadat. Szeretnék néhány tippet kapni arra, hogyan békíthetném meg, hiszen az üzlet jól működik, csak bizonyos események kissé összekuszálták a dolgokat. – Edward White a komoly helyzet ellenére is elmosolyodott és tovább folytatta: – Az ujjperces engesztelést kihagynám a repertoárból, úgyhogy inkább azt mondd, mi van helyette?

Patrick Hammond mindeközben határozottan élvezte a mogul öltönyének gallérja alá rejtett, gombostűfejnyi lehallgatókészülék által közvetített hangjátékot, pedig még csak a bevezetésnél tartott a megbeszélés.

Larry Morgan hangja még mindig segítőkészen csengett, amikor megkérdezte:

– Mi történt?

White néhány pillanatig hallgatott, majd mély sóhajjal kezdte a választ:

– Kerestettem a lányomat, mint tudod. Igénybe vettem Oliver Black segítségét is. Majdnem infarktust kaptam, amikor Oliver közölte, Isabelle nála problémamegoldó. Tényleg nem tudtam, hogy mit csináljak, a lányom pedig már az üzletfeleim körében is tisztogatott. Black közölte, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha szép szóval hatnék a gyerekre és ő pedig kilépne. Isabelle nem volt erre hajlandó. Könyörögtem neki, hiszen tudtam, hogy célpont lett belőle és a többiek nem fognak kegyelmezni, ha elkapják. Majd megszakadt az atyai szívem, hiszen éppen, hogy megtaláltam, máris az elvesztése fenyegetett. Black azt mondta, megpróbál másként segíteni, ha már a gyermekem nem hallgat a szép szóra. Én féltettem, hiszen mégiscsak veszélyben volt az élete minden egyes ilyen alkalommal, de Oliver közölte, hogy a mentora, Northman a legjobb, ne aggódjak. Tényleg több akciót elszúrtak, de azért nagy nehezen általában kievickéltek belőle. Ez odáig fajult, hogy Isabelle – mivel nem a teljes igazságot tudta meg – megharagudott rám és persze Blackre is. Azt hitte, hogy meg akarom öletni – nem is tudom, hogy juthatott eszébe! Mire észbe kaptunk – Oliver és én – a lányom a mentorával együtt lelépett. Oliver Black tajtékzott, mert ilyet az emberei nem tehetnek büntetlenül és közölte, hogy kénytelen hajtóvadászatot indítani ellenük. Én is a nyomukra uszítottam az embereimet, mert előbb akartam megtalálni őket. Igen, bevallom, nem szóltam Briannek. De meg kell értened Larry, Isabelle a lányom, a vérem!

– Megértelek, Edward. Szerintem, Brian is megértené, ha elmondanád neki.

– Már nem hallgat meg, Larry. Azt hiszi, hogy magáncélokra használtuk Oliverrel a problémamegoldókat.

– És nem?

– Részben igen, megtettem! Meg is kaptam érte a büntetésemet, mert Kimyt Brian… – csuklott el a mogul hangja. – De Isabelle a lányom! Szeretem! Az életemet is odaadnám érte! Végre megtaláltuk egymást, nem veszíthetünk újra! Segíts! Larry, kérlek! Tudom, hogy nem vagytok jóban, de hát mégis az apja vagy! Biztos vagyok benne, hogy meghallgatna!

– A rossz hír az Edward, hogy Kazuki, azaz Brian az ojabun. Igaz, hogy az apja vagyok, de sem családi, sem üzleti ügyben nem vonhatom kérdőre a senseit. Ez egy olyan hagyomány, amelyet nem szeghetek meg, még én sem. Szeretném azonban, ha tovább mesélnél, hiszen ez a problémáknak még csak az egyik része lehet, bár tudom, hogy Brian már csak emiatt is őrjöngene. Szereti, ha minden olajozottan működik, hiszen mindketten rengeteget dolgoztunk azért, hogy így legyen.

– Tudom, hiszen együtt indítottuk az egészet. Ahogy te mondtad, az egyensúly üzletét. Hatalmas elismerés, hogy a fiaddal is együtt dolgozhatok. Éppen ezért fáj, hogy már nem bízik meg bennem. Helyre szeretném hozni, amíg lehet.

– Tudod, Edward, az őszinteség mindig a lehető legjobb megoldás. Brian keménykezű vezető, talán még nálam is sokkal keményebb. Emlékszem, hogy amikor megismertelek, friss házasok voltatok Barbarával. Gyönyörű nő volt és úgy látom, Isabelle lassan a megszólalásig hasonlít rá. Tudom, hogy imádtad az első feleségedet és rettenetesen összetört, amikor elveszítetted őt. Úgy sejtem, hogy Kimberly csak egy kétségbeesett kísérlet volt, egy szép nő, akitől azt remélted, betölti azt az űrt, amelyet Barbara hagyott.

– Igen – nyelt egyet White. – Kimy elvesztése is fáj, de Barbaráé még hosszú évek múltával is sokkal fájóbb.

Morgan arcáról néhány pillanatra eltűnt az együttérzés, amikor válaszolt:

– Egy jó ideje érzelmi húrokat pengetsz és reménykedsz benne, hogy veled tartok, hiszen némi párhuzam, hasonlóság van a sorsunkban. Például az, hogy a gyermekeink a maguk életét élik. Egy olyan életet, amelybe majdnem belehal az apai szív.

– Igen, tudom, emlékszem rá – sietett megértő lenni a mogul – Mizuki, Kazuki és a közted lévő ellentét.

– Így van. Ma sem értek egyet azzal, hogy Mizuki ezt az utat választotta. Tudta, hogy nem lehet jakuza, hiába vér szerinti családtag. Nőnek született, ezzel nincs mit tenni. Erre a bátyja, ahogy ojabun lett, maga mellé vette, kiképezte.

– Még mindig nem lehet könnyű ezzel együtt élned, barátom.

– Valóban nem az – vett mély lélegzetet Larry Morgan, majd kevésbé érzelmes hangon folytatta: – Elgondolkodom rajta, hogy mit tehetnél. Ha van valamiféle ötletem, megkereslek. Tudom – fojtotta Edward White-ba a szót a másik férfi – nincs rá sok idő.

– Köszönöm – állt fel Isabelle apja, majd elbúcsúzott korábbi üzlettársától és elment.

Miután becsukódott mögötte az ajtó, a másik helyiségből besétált Brian Morgan, megállt az apjával szemben és megszólalt:

– Félelmetes, hogy még a halál árnyékában sem képes őszinteségre. Olyan átéléssel hazudozott, hogy szerintem, már ő is elhitte.

– Változtatott volna valamin, ha igazat mond? – nézett csodálkozva a fiára Larry.

– Igazad van, nem.

– Forog a gyomrom ettől a patkánytól – jegyezte meg Kazuhiro. – Miért hagyod még életben?

– Mert nem rettegett még eleget, azért. A legszívesebben fognék egy valódi patkányt, beletenném egy fémvödörbe, Edward White meztelen altestét pedig beleszorítanám úgy, hogy az állat ne kapjon levegőt. A feljegyzések szerint, 75/25 arányban, a patkány szokott nyerni és túlélni.

– Életösztön, fogak, karmok, harciasság. De sajnos, túl keleti módszer.

– Igen, az. Én pedig a végleges megoldásaim mellé ritkán rakok névjegykártyát, amit alá is írtam.

38. rész: Versenytárgyalás III.

Edward White nem akarta tovább ingerelni Briant, ezért nem vitt magával testőröket. Brian Morgan furcsa keveréke volt a keletnek és a nyugatnak, nehezen lehetett kiigazodni rajta. Sokkal nehezebben, mint az apján, Larryn. Nem, egyáltalán nem azon a Larry Morganen, aki a város egyik legjobb, legdrágább kórházának magánlakosztályában, állandó orvosi felügyelet mellett vegetált. Aki megszólalni sem tudott, így senki sem tudta, hogy vérségi kötelék szintjén semmi köze Morganékhez, nemhogy az apjuk lenne.

A valódi Larry Morgan, azaz Hishida Kazuhiro gyakorlatilag kitagadta elsőszülött fiát és a vele tartó Mizukit. Pedig, az sosem történt meg, amitől az öreg féltette a lányát, és amiért elsősorban feldühödött. Kazuki sosem kérte arra a húgát, hogy a teste bevetésével szerezzen meg bármilyen információt. Mizuki ráadásul elsősorban bérgyilkos, végrehajtó volt. Nem információt szerzett, hanem annak alapján cselekedett. Kazuhiro megnyugodott, nagyon büszke volt Mizukira és Kazukira egyaránt, de ez nem jelentette azt, hogy bárhogy is a tudomásukra hozta volna, hogy megbocsátott. Viszont, a stafétabotot már átadta elsőszülöttjének, így a hagyományok szerint nem szólhatott bele abba, hogy a klán feje, a sensei, hogyan intézi a családi és az üzleti ügyeket.

White abban reménykedett, hogy mivel a japán sok tanú előtt hívta el a találkozóra – ez talán még nem a vég. Tisztában volt vele, hogy már nincs sok dobása, így elgondolkodott rajta, hogy szövetségest kellene szereznie, akinek a segítségével esetleg megúszhatja. Hiszen azt érzékelte, Hishida komolyan haragszik rá.

Brian egy mesterséges fénnyel megvilágított, egyszerűen berendezett irodában várta, amelynek a redőnyei le voltak eresztve és a biztonsági rendszerei ugyanúgy működtek, mint Japánban, a Hishida-toronyban. A különbség annyi volt, hogy a recepción egy amerikai lány ült, aki Mr. White-nak szólította az érkezőt, akit Mr. Morgan várt.

A házigazda most sem nyújtotta a kezét, csupán biccentett a mogul felé és szintén csak kézmozdulattal kínálta hellyel.

Edward White leült és türelmesen várt. A másik férfi szintén leült és rezzenéstelen tekintetét le sem vette üzletfeléről. Isabelle apja – éppen ezért, viszont szokásosan – továbbra sem tudta eldönteni még azt sem, hogy a japán rá nézve pozitív, vagy negatív dolgot fog közölni. Kazuki nem váratta tovább, megszólalt:

– Több ízben megsértettél Edward, nyilvánosan is. Azt hittem, hogy az üzenetem célba ért és felfogtad a lényegét. Végignézted felvételről Kimberly és Oliver Black halálát is. Figyelmeztettelek rá, hogy nincs már sok dobásod. Egy ideig úgy tűnt, megértettél. Aztán ismét csalódnom kellett. Mondd, meddig kísérletezzek még azzal, hogy helyrerázzam abba a formába az üzleti kapcsolatunkat, amely eredményes és személyes vonatkozásokban is kielégítő? Ne tévedj el, nem kell kedvelned. A tiszteletet és az együttműködést viszont elvárom. Ha nem megy, szólj és leváltalak. Véglegesen – fejezte be higgadtan a mondandóját a japán.

– Ne haragudj, Brian – felelte rá nem jellemző módon, remegő hangon, és egészében véve kimondottan sután White. – De olyan helyzetbe hoztál, amelyet le kellett reagálnom. Ismersz, nem mindig tudok parancsolni magamnak. 

– Értem, csak nem biztos, hogy el is tudom fogadni – maradt még mindig vérfagyasztóan kimért Hishida. – Legyen, elhiszem, hogy meglepett, amikor kiderült, Becca nekem dolgozik. De ezen nem kellene csodálkoznod, hiszen te indítottad el ezen az úton. Fizeted a jogi tanulmányait, ez rendben van. Viszont, olyan körökben forgolódik, ahol akadnak lehetőségek, amelyeket bolond lenne kihagyni. Nekem főként események megszervezésében segít. Azt gondolsz erről, amit akarsz, de mint mecénásához és rokonához meglehetősen lojális hozzád.  Azt is elismerem, valóban sokkolt, hogy összefutottál itt a lányoddal, aki egészen komolyan a torkodra tette a kést, méghozzá nem képletesen. Viszont egy számodra ismeretlen meghívottal személyeskedni egy részeg vádaskodása alapján; nem üzletemberhez méltó. És, ahogy Clara mondta is, tarts annyira körültekintőnek, hogy a meghívottakat lenyomoztattam, mindannyian megbízhatóak, még a hőzöngős, részeg Lyle is. Az más kérdés, hogy aki az ingyen piára ilyen szinten ugrik, mint Brown, holott még nem tudta, mi lesz a tárgyalás menete, az kihullott a rostán. A kábítószer üzletágat szándékozom a nyertesre bízni, amivel az összes meghívott tisztában is volt.

– Direkt hoztál kellemetlen helyzetbe. Clarával, Beccával, Isabelle-lel.

– Én inkább úgy fogalmaznék, teszteltelek. Fájdalom, hogy ezt kell mondanom, de nemhogy nem ugrottad meg a lécet Edward, hanem leginkább el sem láttál odáig. Ez baj. Nagyon nagy baj. Neked és nekem egyaránt.

– Oké, legyen. Clara Morgant és Rebecca Andersont még le tudtam volna nyelni. De a lányomat nem. Te is tudod, hogy miért.

– Valóban, most már tényleg tudom. Azt azért következetesen elfelejtetted elmondani, hogy Isabelle nem kamaszos lázadásból szökött meg tőled. Tudod, engem tényleg családcentrikusnak neveltek, számomra valóban érték a család. Egészen a közelmúltig azt hittem, hogy a tűrhetetlen bánat az oka, hogy ilyen szívósan keresteted a lányodat. Aztán kiderült, hogy egy kicsit másként van, mint ahogy én tudom. Nálam a családcentrikusság nem azt jelenti, hogy vérfertőző módon rámásznék a kiskorú lányomra, bármennyire is hasonlít az imádott, elhunyt feleségemre. Undorodom tőled, Edward. A lányod meséje után ránéztem a Luke Jonesszal folytatott üzenetváltásaidra. Már szavaim sincsenek rá, hogy mit érzek, úgyhogy felfoghatod csodaként, hogy még élsz. Mindezek ismeretében, egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy Isabelle megsebezte a nyakadat. Azon inkább, hogy sokkal jobban tudott uralkodni magán, mint te. Úgyhogy Edward White, ha hibáznál még egyet, akkor jobb, ha tudod: a lányodat fogom elküldeni a fejedért. Most csak azért úszod meg, mert nem akarom, hogy a tárgyalást bármi is beárnyékolja. Ez volt az utolsó dobásod. Nincs több figyelmeztetés.

Edward White felállt és szó nélkül kiment. Némán beszállt a limuzinba, amely visszavitte a versenytárgyalás helyszínére. Amikor a szálloda előtt kiszállt az autóból, először a parkba ment be, ahol egy ideig elgondolkodva nézte a telefonja kijelzőjét, megkereste a névjegyzékben, akit hívni akart, majd miután a hívott bejelentkezett, Edward is elővette az egyenrangú felek közötti üzleti megbeszéléseire kifejlesztett, negédesen tukmálós, kellőképpen behízelgő hanglejtését és beleszólt a hangszóróba:

– Üdvözöllek, Larry.

Northman és tanítványa kihasználták az alkalmat, aztán megbeszélték a továbbiakat, majd annak megfelelően cselekedtek. Nem akartak annak a banánhéján elcsúszni, hogy ekkora túlerővel szemben miként is nyerhetett Isabelle, így Marc kért némi takarítást Ben Taylortól. Abban szinte biztosak voltak, hogy amennyiben Lyle teljes agyi kapacitása birtokában lenne, akkor sem dicsekedne ekkora kudarccal, de ettől nem kellett tartani, mert Brown közel tudattalanul, megkötözve, a részeg emberek nemtörődöm gondtalanságával hortyogott az autója csomagtartójában. Mentort és tanítványát némileg foglalkoztatta is, hogy ilyen fokú ittassággal a meneküléskor, hogy tudott koordináltan és gyorsan mozogni.

Amint megérkeztek a „takarítók” Marc Northman motorra pattant, Isabelle pedig az autó kormánya mögé ült és visszament a szállodához. Nem akart balhét, ezért jelzett Clarának, mintegy a nő belátására bízva a továbbiakat.

– Ma egyik meglepetés ér a másik után, veled kapcsolatban – pillantott elismerően tanítványára Morgan. – Azt gondoltam, lelépsz, amint megteheted. Kijöttem utánad, de már csak a motor hátsó lámpáját bámulhattam. A tavi fickó megesküdött rá, hogy parancsot teljesített, még közölte, hogy Brown után száguldasz éppen, majd motyogott valamiféle felmondásról, aztán lelécelt. Mit csináltál Lyle-lal?

Ms. White egyelőre nem válaszolt, csak kinyitotta a csomagtartót. Miután Clara szemrevételezte a továbbra is ezer méter mélyen alvó férfit, Isabelle is megszólalt:

– Az apámat sem nyírtam ki. Azért, mert a pasas ordítva rondákat mondott Rebeccáról, megvádolt egy hapsit, akit valóban láthatott a rendőrségen, illetve megorrolt rám, mert tőrt vágtam a kezébe; még nem kellett meghalnia. Ha jól sejtem, üzletileg egyébként is elvágta magát a megbízónknál. 

– Így van. Mindjárt szólok néhány emberének, hogy vigyék fel a szobájába. Beccát pedig értesítem, hogy neki már eleve ne is menjen felhívás.

– További feladat? – nézett szolgálatkészen a japánra a lány.

– Menj, szedd rendbe magadat, öltözz át. A terembe már nem kell visszamenned, az urak már elkezdtek visszaszállingózni a szobáikba, hogy biztos legyen, aki ajtót nyit, amikor a hostess keresi őket.

– Nem teljesen mindegy, ki veszi át a kütyüt?

– De, az. Csak akkor úgy viselkedik az eszköz, mint ahogy a nyakpántoddal kapcsolatban jövendöltem. Megsemmisül, ha nem is viszi le annak a fejét, aki a kezébe veszi. A betáplált ujjlenyomat állítja meg a visszaszámlálást, és mutatja meg a file-t.

Isabelle biccentett egyet és visszament a szobájába. Ahogy új mentora kérte, lezuhanyozott, átöltözött.

Jelzett Ethannek, hogy találkozzanak és elindult. A parkban, az egyik tó melletti kis faháznál randiztak. Ben Taylor kezdésnek leellenőriztette a környéket és biztonságosnak nyilvánította. Ross már éppen azon volt, hogy a részletekbe beavassa a lányt, amikor a füldugójában a megfigyelést végző kommandós közölte, hogy Clara Morgan közeledik hozzájuk.

Isabelle elmosolyodott, és halkan megjegyezte:

– Nekem sincs jobb ötletem most, mint a tiéd volt, amikor Elisabeth Jenkinsként megmentettél a lebukástól.

Ethan Rosstól már csak egy értő vigyorra futotta, mert Ms. White nekilökte a faház falának, hozzásimult, és hevesen megcsókolta. Az ügynök pillanatok alatt összerakta az elhangzott mondatot, és a félreérthetetlen ráutaló magatartást. Egy ideig lehunyt szemmel hagyta érvényesülni partnerét, majd magához ragadta a kezdeményezéssel együtt a nőt is, és immár ő nyomta a falhoz Isabelle-t.  

Clara Morgan nem volt szégyenlős, egészen közel lépett az egymással elfoglaltakhoz, és megszólalt:

– Azt hittem, zuhanyozol. Megtudhatnám, hogy miért vagy itt és mit művelsz?

Ethan gyorsan reagált, hibátlanul hozta az élményben megzavart, ezáltal dühös pasast, amikor válaszolt:

– Nem tartozik magára, Clara.

– Hagyd – bontakozott ki a karjából a lány, odalépett a japánhoz és félrevonta.

– Éjfélig még van idő. Tetszik nekem, én pedig neki. Esetleg tilos és engedélyeztetnem kellene veled?

– Nem, csak Jones… – bizonytalanodott el rá nem jellemző módon Morgan hangja.

Ms. White sóhajtott egyet és csak utána válaszolt:

– Jonesból csak néhány mozzanatra emlékszem. Amíg problémamegoldó voltam, többnyire az volt a feladatom, hogy elcsábítsam a célpontot. Ez a pasas nem célpont. Kötetlen, szabadon választott. Mesélhetnék arról, hogy tesztelném, milyen mély nyomokat hagyott bennem Jones és a két cimborája, de akkor hazudnék. Bejön a fickó, tetszik és akarom. Érzelmek és bonyodalmak nélkül, mert most erre van szükségem.

– És mi van a volt mentoroddal?

Isabelle White arca még a sötétség ellenére is jól láthatóan elkomorodott:

– Igyekszem elfelejteni és a közelébe se menni.

– Nocsak! Kiábrándultál volna belőle?

– Nem. Nagyon szeretem. Éppen ezért, egyelőre képtelen vagyok a közelébe menni, mert még nem érzem elég erősnek magamat ahhoz, hogy a megbízódnak és neked is bebizonyítsam a rátermettségemet és a hűségemet.

Clara Morgan pár pillanatig tanítványa válla fölött a sövény leveleire meredt, majd lassan, vontatottan megszólalt:

– Megint egy meglepetés. Isabelle White őszinte – majd a lány szeme közé nézett és megjegyezte: – legalábbis, annak tűnik. Menj, de igyekezzetek, mert Rossnak még dolga van és személyesen kell hozzá.

A japán sarkon fordult és nem nézett vissza, de ennek ellenére, a pár igyekezett messzemenően ügyelni a látszatra. Amikor Ben megint bejelentkezett azzal, hogy tiszta a levegő, Ethan megszólalt:

– Amíg gyanakvást altattál, híreket hallgattam. Apád nemrég beszélt egy Larry Morgan nevezetű illetővel, aki nagyon nem a városi kórház méregdrága szárnyában vegetál, hanem elég érthetően és értelmesen kommunikál. De a másik hír sokkal érdekesebb. Apád bejelentkezett a belügyminiszternél, ráadásul, nem golfpartira.

37. rész: Versenytárgyalás II.

Isabelle még a kritikus pillanaton túl is erőteljesen hezitálni látszott. Ha mozdult és döfött volna, a problémái egy csapásra megoldódnak. Az más kérdés, hogy nem élvezhette volna ki, hiszen Patrick szemén látta, nem ez lenne a nyerő forgatókönyv. Néhány iszonyatosan hosszúnak tűnő másodperccel később, egy kéz érintette meg Ms. White hátát, majd Clara Morgan állt meg mellette. A lány rápillantott, és leeresztette a tőrt. Hammond gyakorlatilag ugyanabban a pillanatban eresztette le a fegyverét és köszönetet biccentett Clara felé. A japán nő is leakasztotta a hajdíszről a fátylat és felfedte arcát. Edward White hófehérre sápadt, megtántorodott, de aztán erőt vett magán. Hishida Mizuki kedvesen elmosolyodva szólalt meg:

– Mr. White, örülünk, hogy ebben az illusztris körben üdvözölhetjük. Mint a meghívóján is szerepelt, öntől nem várunk ajánlatot, kizárólag azért van itt, hogy jövendő üzleti partnerét is megismerhesse. Ahogy néhányan azzal is tisztában vagyunk, kolléganőm nem csupán szeszélyből cselekedett az imént, és erős felindulása is maximálisan érthető. Ha nem bánja, ezt nem fejteném ki itt és most bővebben. „Áruló” sógornőjének rengeteget köszönhet, azt hiszem, ezt sem kell részletekbe menően elmesélnem, és azt is megjegyezném, az ön szájából kimondottan érdekesen hangzik bármiféle bírálat. Ami pedig a többi meghívottat illeti: tisztelje meg megbízómat azzal, hogy elhiszi, tudja, mit miért csinál és kiket hívott meg. Akit Lyle Brown lezsaruzott, illetve ön az imént álcázott fakabátnak hívott, már többször bizonyított. Néhányunk előtt – ezalatt értse a megbízómat elsősorban! – teljesen tiszta, hogy Ethan Ross valóban szoros kapcsolatban van a rendőrséggel, viszont nem zsaru, hanem rendőrségi tanácsadó. Azt hiszem, hogy a polgármester úr kedvenc golfpartnerének nem kell elmagyaráznom, hogy milyen előnyökkel járhat, ha bennfentes információk birtokosa egy üzletember.

Ebben a pillanatban a képernyőn ismét megjelent a sötét sziluett, majd felhangzott a torzított férfihang is:

– Mr. White, kérem, fáradjon ki a szálloda épülete elé, ahol várja egy limuzin. Személyesen szeretnék önnel beszélni. Ms. Morgan, Ms. Anderson, legyenek kedvesek továbbra is mindent megtenni azért, hogy a meghívottak jól érezzék magukat.

Edward White intett egyet Patricknak, hogy maradjon és elindult.

Isabelle szúrósan nézte az apja hátát, de nem mozdult és az arcán sem látszott semmiféle különösebb érzelem.

– Egy kicsit kimennék levegőzni a kertbe, ha nem probléma – fordult Clarához a lány. Halkan beszélt, a másik nőn kívül nem hallotta senki, amit mondott. Mielőtt a jelenlegi mentor megszólalt volna, Ms. White folytatta:

– Nem lépek le, bízhatsz bennem.

– Menj csak – mosolyodott el bizalomgerjesztő, kedves arcvonásokkal a japán. – Ha átvágsz, megtalállak. Ha megtalállak, kibelezlek.  

Isabelle nem szólt semmit, csak biccentett egyet és már ment is.

A szálloda kertje egy közepes méretű park volt. Gondozott sövények, formára nyírt bokrok, a növényzetből kialakított labirintusok váltották egymást. A labirintusok közepére tavak voltak telepítve, amelyek összeköttetésben voltak egymással. A tavakban különféle méretű, színű és formájú aranyhalak úszkáltak. A tó körül az ösvény fahánccsal volt felszórva, a parton a meleg, sárga fényű lámpák kellemes hangulatot árasztottak. A mesterséges tavacska a medence szélén, a vízszint alatt is meg volt világítva, így annak ellenére, hogy már besötétedett, jól látható volt a vízi, telepített élővilág. A lány nem is egy padra ült le, hanem a tavacska mellett, egy kőre. Belenyúlt a vízbe és elmélyülten nézte, ahogy ujjai mellett fodrozódik a víz, illetve a magukat biztonságban érző, nem háborgatott halak kíváncsian megközelítik a kezét. Miközben az aranyhalakat figyelte, az elmúlt pár óra eseményein töprengett. Többek között, Clara Morgan rapid gyorsasággal kialakult bizalmán, amely még a nyomkövetős, robbanós nyakpántot is eltávolította róla. A közbelépésén, amellyel több legyet ütött egy csapásra, hiszen megfékezett egy hőzöngőt, megakadályozott egy gyilkosságot, bebizonyította újdonsült mentorának, hogy figyel, helyesen méri fel a helyzetet, gyorsan és hibátlanul cselekszik, illetve még az apjával kapcsolatos indulatait is képes kontroll alatt tartani. Egyáltalán nem bánta, hogy végre megmutatta magát Edwardnak. Az a néhány pillanat és a férfi szemében látott félelem, sok mindenért kárpótolta. Igaz, Clara megjelenésekor őrült gyorsan kihunyt benne és egyenesen rettegés költözött bele. Igen. Edward White tudja, hogy mire képes a japán nő, sőt valószínűleg, Mr. Secret-Sziluett személyével is totálisan tisztában van.

Közel békésen szemlélődött, elmélkedett, amikor a torkára egy lapátnyi kéz hosszú ujjai fonódtak. Isabelle – bár meglepődött – nem esett pánikba, hűtötte a fejét. Már csak arra volt kíváncsi, hogy Edward kedveskedett neki ezzel a váratlan meglepetéssel, esetleg Lyle Brown, vagy Clara és Mr. Secret teszteli?

Ms. White azonban nem ért rá találgatni, mert egész komolyan fojtogatták, így kénytelen volt a vélhető legeredményesebb megoldást választani. Kezdésnek abbahagyta a küzdelmet – ez eddig mindannyiszor bevált neki, nem is értette, hogy sikerülhet százból százszor – aztán amikor meglazult a szorítás, hátrafejelt. Ha állt volna és nem kirívóan magas az ellenfél, a találat állcsúcs-orr magasság. De mivel egy kövön ült, hát pontosan ágyékmagasságban vágta hátra a fejét. A fojtogató lelkesedése alábbhagyott, és mindenféle kellemet-kecsességet mellőzve, a halastóba csobbant. A lány krákogott néhányat és tőrrel a kezében a pasast nézte, aki immár sokkal kevésbé látszott agresszívnek. Nem csoda, hiszen az altesti hűtés valamennyi enyhet adott az agresszor meggyötört férfiasságának, miközben a tavacska flórájába tartozó növények lágyan övezték a férfi felsőtestét, fejét. Volt abban tavi káka, átokhínár, vízitök, tavirózsa. Az, hogy lőfegyver nem került elő, nyilvánvalóan a fájdalmas atrocitáson kívül annak volt köszönhető, hogy Isabelle kezében jól látható volt a penge. Ms. White intésére a figura a két ujja közé csippentette pisztolya markolatát, majd bedobta a tó közepére. A férfi afroamerikai volt, de nem Lyle Brown, ettől függetlenül a nő úgy sejtette, az általa megfékezett „üzletember” a megbízó. Ebben a következtetésében nem is kellett csalódnia, hiszen reccsent a sövény, ahogy Lyle menekülőre fogta. Isabelle utána vetette magát, de elkapni már nem tudta, mivel a férfi a park mellett várakozó, járó motorú autóba vetődve kereket oldott. A lánynak ötlete sem volt, hogy mit tehetne, amikor észrevette a motorjáról éppen lekászálódó fiatal férfit. Odarohant hozzá, a reakcióra időt sem hagyva félrelökte, felpattant a kétkerekűre, majd üldözőbe vette Brownt.

Marc a képernyőn folyamatosan azt az ablakot nézte, amelyen Isabelle-t látta. Amíg még a szállodában volt, nagyjából Ross kamerája adta róla a legjobb képeket, a kertben pedig a beültetett nyomkövető által sugárzott jelre uszított drón. A mentor heveny, lábon kihordott infarktusa alábbhagyott, amikor a lány belefejelt a fojtogató ágyékába és Lyle Brown után indult. Northman Ben Taylorral csak összenézett, és már indult is.

Motorra ült, lévén az sokkal gyorsabban tudott haladni az autóúton, még akkor is, ha éjszaka lévén nem volt éppen csúcsforgalom.

Ben folyamatosan mondta a fülére, hogy merre menjen, miközben egy másik kommandós a képernyőn keresztül a lányt figyelte. A mentortól így már csak egy fojtott káromkodásra futotta, amikor a parancsnok helyettese közölte vele: Brown az autójával és a ki tudja mennyi, időközben mozgósított fegyveresével együtt egy raktárban van, Isabelle pedig szál egyedül, be is ment utána az épületbe. Marc a raktárépület mellett lévő erdőben, a bokrok között rejtette el a motort, majd leellenőrizte a fegyvereit. Aktiválta a saját jeladóját, aztán bejelentkezett Taylornál, aki közölte vele, hogy az Isabelle-t jelző zöld pötty lassú mozgásban van, viszont a hőkamera szerint, sokszoros túlerő várja.

Northman rátekerte a hangtompítót mindkét pisztolyára, ellenőrizte a tárakat és külső támogatást kérve, elindult.

Marc teljesen Benre hagyatkozva elkezdte ritkítani az ellenfelet, hiszen minél kevesebbet kell majd kerülgetniük menekülés közben, annál nagyobbak lesznek az esélyeik. A mentor megpróbált kikapcsolni, csak a feladatra koncentrálni, de mindannyiszor feldübörgött a szívverése, ahányszor csak lövést hallott. Mert nem tudta, nem tudhatta, hogy meglátták a lányt és csak miheztartás végett rálőttek, vagy nem volt szerencséje és el is találták… Neki nem volt gondja, Hammond helyettese tökéletesen navigálta, Taylorral élmény volt együtt dolgozni, de ez nem hatott rá az újdonság erejével, hiszen néhányszor már megtapasztalta. 

Lyle bandája megfogyatkozott, Ben hosszú másodperceket is hallgatott már a fülesben, amikor Northman közvetlenül maga előtt, egy fémes villanásra lett figyelmes. Villámgyorsan oldalra fordult, így a felé hajított tőr éppen hogy elkerülte.

Patrick helyettese jól érzékelhetően vigyorogva konstatálta a füldugóban:

– Szívszerelmed dobálózik. Ha gyorsan és halkan megkerülöd a tőled jobbra lévő dobozhalmot, hátba tudod kapni. Óvatosan, Marc!

Northman szót fogadott, és sikerült meglepnie a lányt, bár az nem adta olcsón a győzelmet, erőteljesen belekönyökölt a bordái közé. A mentornak azonban némi dulakodás után sikerült lefogni a tanítványt, így immár volt ideje rászólni is:

– Hagyd abba, én vagyok!

– Marc! – hallatszott a teljes döbbenet Ms. White hangján. – Hogy kerülsz te ide?

– Ezt meg sem hallottam – húzta fel az orrát a férfi. – Nyilván, te azért tudsz a bőröd alá ültetett kapszulás nyomkövetőről, tehát ezt túltárgyaltuk. Az sem ártott volna, ha feltűnik, hogy egészen elfogyott az ellenfél. Komolyan mondod, hogy egy hullával sem futottál össze, akit nem te nyírtál ki?

– Ne haragudj, igazad van. Csak nagyon arra koncentráltam, hogy ne tudjanak elkapni.

– Arra koncentrálhattál volna például, az erdőben bujkálva! Mondd, miért jöttél be?

– A kocsiban ketten voltak. Egy vezetett, egy vetődött és menekült. Úgy gondoltam, nem vagyok totálisan esélytelen arra, hogy hadsereg segítsége nélkül elkapjam őket.

– Az lehet, de a telefon feltalálása és Bell után ügyködtek még páran a kapcsolattartás forradalmasításán. Példának okáért volt ez a Cooper nevű fazon, aki a mobiltelefonálás atyja.

Ms. White nagyot sóhajtott, amikor leesett neki:

– Brown segítséget hívott és direkt csalt ide.

– Pontosan.  Most hol van?

– Pihen a kocsija hátsó ülésén. Fejbe nyomtam, megkötöztem.

– Mit akarsz vele tenni?

– Visszaviszem Clarának. Berúgott, nem lelkesedett egy zsaruért…

– Nem zsaru – vágott közbe Northman.

– Tényleg nem. Rosszabb. Vagy jobb, még nem tudom.

– Nézőpont kérdése – vigyorgott a mentor.

– Tehát, nem rajongott Rossért, és miután tőrt vágtam bele, már értem sem. Azt sem gondolom, hogy alaptalanul vádaskodott Beccával kapcsolatban. Ezek nem főbenjáró bűnök, vagy legalábbis, nem halálosak.

– Ebben a körben – szúrta közbe Marc.

Isabelle nézte a férfi szemét, majd lábujjhegyre állva, megcsókolta a száját. Northmannek éppen elég volt ennyi ráutaló magatartás, és máris vigyázva húzta le a ruha cipzárját, majd simogatta le a textilt tanítványa testéről. Ms. White, miközben elkezdte megszabadítani a mentort a ruhájától, a mikrofonhoz hajolt és beleszólt:

– Légy olyan jó Ben Taylor, hogy nagyjából húsz percre kikapcsolsz és visszahívod a drónt is. Majd jelentkezünk.

Marc Northmant mosolygásra késztette, ahogy a füldugóban meghallotta a kommandó helyettes parancsnokának halk nevetését és a nyugtázó visszajelzést:

– Részemről vége, mostantól ketyeg az óra, gerlepár.

Isabelle White mohón és vágyakozva csókolta mentorát és mielőtt teljesen eszüket vesztették volna, megszólalt:

– Már csak azt kellene eldönteni, hogy vizsgafeladatként és hűségem jeléül téged teljes valódban, vagy csak a fejedet vigyem vissza Clarának?

35. rész: A felkészülés

Clara Morgant nem ejtették a fejére, hiszen az igenlő választól nem esett hasra. Főként azért nem tette, mert a lány helyében ő is rábólintott volna az ajánlatra. Már csak azért is, hogy nyerjen némi időt. Tudta, hogy Isabelle egyik főfoglalkozása a megtévesztés, a másik pedig, a gyilkolás. Úgy döntött, nem hagy időt egyiküknek sem a rágódásra, ezért rögtön gyakorolni kezdett a fogollyal. Kezdésnek a kezébe vette saját kardját, megmutatta Ms. White-nak, de még azt sem hagyta, hogy hozzáérjen. Elmosolyodott, amikor beszélni kezdett:

– Tudom rólad, hogy a kedvenced a penge, és ezen nem is csodálkozom. Gyors, pontos, csendes, és avatott kézben, kiváló eszköz. Én is jobban szeretem, mint a lőfegyvereket. Mielőtt tudatlanságból elkövetnél olyat, amit nem kellene, mesélek – emelte fel a kardot Morgan. – Ez egy japán kard, azaz katana. Kemény, de rugalmas. Kizárólag a tulajdonosa nyúlhat hozzá, de magához a pengéhez, a kard lapjához, éléhez puszta kézzel, még ő sem. A katanának lelke van, és a gazdájának mindent meg kell tennie azért, hogy a kard lelke szeressen a pengében lakni, illetve, hogy jól szolgálja. A kard és a harcos egy, elválaszthatatlan egység. Valaha, a szamurájok fegyvere volt. Katanát venni botorság – már csak a benne lakó lélek miatt is – sokkal inkább, ki kell érdemelni, hogy hagyományosan kovácsoljanak egyet a részedre. A te neveltetésed ehhez nem megfelelő, ahogy időd sincs rá, hogy megszerezd. Mivel, nálad nem a nulláról kezdünk és igen jó alapjaid vannak, csak mutatok néhány fogást, gyakorolunk, aztán a megbízóm kitalálja, hogy mivel bizonyíts.

– Mit tud rólam?

– Szerintem, mindent. Ha nem így lenne, akkor nem adott volna lehetőséget, nincs ajánlat. Igaz, akkor nem cipellek el idáig, már a szobádban kinyírlak, ahogy a dokit. Miután meséltél apád viselt dolgairól, már nem volt kérdés, hogy merre megyünk tovább.

Clara foglya kezébe nyomott néhány ruhadarabot, hogy átöltözhessen, majd magára hagyta. A házigazda hamarosan visszatért, immár ő maga is edzőcipőben, ujjatlan felsőben, rövidnadrágban volt. Kivezette Ms. White-ot a kertbe, ahol egy középkorú férfi várt rájuk. Clara főhajtással köszöntötte, majd a fogolyhoz fordult:

– Kapsz néhány jó éles pengét, amivel gyakorolhatsz. Elsősorban, most dobni fogsz, de majd néhány közelharc-elemet is átveszünk. Ne próbálkozz, a fickó érti a dolgát, sokkal előbb beléd állítja a saját vasait, mint ahogy te kigondolnád, hogy ellenem fordítod.

Isabelle csak bólintott egyet, aztán engedelmesen munkához látott.

Brian Morgan szeretett saját tapasztalatokat gyűjteni. Főként, ha olyasmit tett, amit még soha. Isabelle White esetében pedig, pontosan ez történt. Ahogy a húga mondta a fogolynak, igen, Hishida Kazuki a kezében tartotta a pengét, és pillantását le sem vette a célpontról. Kíváncsian figyelte a lányt, aki súlypontot, kényelmes fogást keresett elsőként a tőrökön. Miután már kézre álltak a szerszámok, mindegyikkel begyakorolta a dobást, azután immár mozgás közben hajította a céltáblába a vasakat.

Mizuki is végigcsinálta a formagyakorlatait, és miután végzett, Briannel szemben, Isabelle másik oldalán állt meg.

Ms. White-nak jólesett a mozgás, egészen felélénkült tőle. Kíváncsian várta a másik nő által beharangozott fogásokat, hiszen azt látta, hogy fogva tartója, nem csak hadonászik, vagy balettozik a karddal. Ráadásul, – ugyan nem szívesen gondolt vissza rá – Black kivégzéséből az is nyilvánvalóvá vált, hogy Clara Morgan pontosan tudja, hol, hogyan és milyen erővel használja a katanát.

– Elég lesz – zökkent vissza gondolataiból a valóságba a japán nő hangjára Isabelle. – Nem csalódtam, már most is nagyon jó vagy. Itt-ott még megcsiszolgatlak, aztán máris hálálkodhatsz a megbízónak, bevethető leszel. Add ide az egyiket! – nyújtotta a kezét a tőrért Morgan. Ms. White a pengét fogva odaadta, Clara viszont pillanatnyi késedelem és mindenféle figyelmeztetés nélkül támadott. Isabelle kifordult, hárított, ugrott, elhajolt, így ellenfele hiába próbálkozott, nem tudta elérni.

Mizuki kezében – bár örült, hogy nincs könnyű dolga – egyre gyorsabban forgott a penge, ennek okán elvétve elérte, és meg is karcolta a lányt. Az újdonsült tanítvány, amikor találat érte, felszisszent és igyekezett hárítani, de ez nem mindig sikerült. Clara Morgan belendült, és már a magasiskola vágásainál, szúrásainál tartott. Isabelle egy ideig hárított, aztán egy alkalommal, szinte lassított felvételként látta a cselt és azt is, hogy a szúrás el fogja érni, méghozzá, teljes lendülettel. Mivel már nem tudott mit tenni, megpróbált kifordulni, arrébb vetődni, amikor ellenfele pengéjének egy másik állta útját – a férfié.

Clara mozdulata megakadt, és mintha valamiféle bűbáj alól szabadulna, feszült arcvonásai felengedtek, tőrt tartó keze ellazult. Néma, alig észrevehető főhajtással biccentett a bátyja felé, Brian pedig, hátat fordított és hang nélkül távozott. A japán nő elmosolyodott, és visszaadta tanítványának a tőrt:

– Tényleg jó vagy. Ügyes, gyors. Szuper. Zuhanyozz le, utána pedig keress meg, adok valamit a karcolásaidra. 

Isabelle nem sietett engedelmeskedni, egy ideig még állt a kertben, és vett néhány mély lélegzetet. Clara az ablakból figyelte, de nem látott semmi olyat, ami aggodalomra adhatott volna okot.

Marc nehezen aludt el, és gyorsan felébredt, mert zakatolt az agya, leginkább Isabelle miatt. Az ágy szélén ülve, mélyet sóhajtva vette tudomásul, hogy egyre jobban félti a lányt. Carmennel, sokkal egyszerűbb volt az egész, pedig az sem volt érzelemmentes.

Felállt és átment a másik szobába, ahol Holden embere nézte a monitort. Northman összefutott már néhányszor Patrick kommandós csoportjával, így az embereit is minimum látásból ismerte. Ron – miután konstatálta társa még mindig elég gyűrött fejszerkezetét – megszólalt:

– Ha összekapartad magadat, visszamehetnénk a bázisra, mert ott több infót kapunk, ráadásul azonnal.

– Akkor, mi értelme ennek a kéglinek? – nézett nagyot Marc.

– Álcázás. Az arctalan ellenfél sokat tud, de remélhetőleg, nem mindent. Ha arról szól is a történet, hogy tudja, ki vagy, ez nem gyanús, hiszen, még neked is kell laknod valahol. Ha nyomtalanul eltűnsz, sokkal jobban felhívod magadra a figyelmet. Azért beszélhetek itt teljesen nyíltan és őszintén, mert ha tudnak is róla, hol vagy, egyelőre itt nem tudnak lehallgatni. Holden technikusai odapakolták magukat, amikor levédték a lakást. Engem azért rakott ide Jeff, hogy tényleg tudj pihenni, hiszen szükség lesz rád.

– Van már valami?

– Gyülekeznek a viharfelhők. Hammond és Ross már rajta van a problémakörön.

– Isabelle-lel kapcsolatban némi újdonság?

– Akad. Ugyan Larry Morgan ingatlanjának épülete még mindig fekete folt, azonban Isabelle jeladója rögtön szórta a jelet, amint kilépett a házból. Egy drón egyből rálibbent a történésre és igen, láttuk szívszerelmedet épen, egészségesen, sőt meglehetősen lelkesen, tőröket hajigálni.

– Ennyire amatőr lenne az ismeretlen?

– Nem – vigyorgott szélesen Slayer. – Mi vagyunk ennyire jók.

– Amennyiben?

– Isabelle két nyomkövetőt kapott. Egyet a nyakláncába, amit – felteszem – a kedves Clara Morgan megtalált, elvett, elkért – lényegtelen. Egyet pedig, a belső combjába, a bőre alá. Azért, hogy tutira ne vegyék észre, egy jelárnyékolós, testszínű ragtapaszt is tettek rá. Csak akkor találhatják meg, ha a csajod megmutatja nekik, hol van.

– Ettől eltekintve, iszonyatos kockázat van ebben az egészben.

– Ezt senki nem vitatja. De amióta biztos, hogy nem kizárólag Edward White és Oliver Black egymás közötti játszmája volt a történet, mégis Isabelle az egyik kulcsszereplő, nem volt más választás. Sem neki, sem nekünk.

Marc Northman csak felhúzta válaszul a vállát, majd Ron Slayer mögött kilépett az ajtón.

Napok teltek el Isabelle elrablása óta. Mindenki igyekezett felkészülni a feladatára, egyik fél bázisán sem lazsáltak.

Clara Morgan házában, mindennap órákon keresztül gyakorolt a két nő. Ms. White szenzációs gyorsasággal fejlődött, még Brian is – anélkül, hogy felfedte volna magát a lány előtt – elismerően figyelte az egyre gyorsabb és pontosabb mozdulatokat.

Az egyik estén Mizuki ment át a bátyjához, így a szem- és fültanúja volt Rebecca Anderson és Hishida búcsúzásának.

A nő türtőztette magát és csak akkor esett neki a testvérének, amikor a kamera képei szerint Becca már az épületet is elhagyta:

– Komolyan, Brian? Ane-san? Egy Rebeccából? Ezt a buta libát nem zavarja, hogy a nővérével is összeszűrted a levet?

A férfi felnevetett, átölelte a húgát, amikor válaszolt:

– Ha megkapjátok, amit szeretnétek, vagy csak beígérik nektek, hát valami hihetetlenül együttműködőek, és roppant hatékonyak tudtok lenni. Ezt pont neked magyarázzam, Clara?

A nő odasimult a bátyjához és megkérdezte:

– Őt is csak eteted?

– Akárcsak, a drága Kimyt – maradt a letörölhetetlen vigyor a férfi száján. – Pedig, Becca mérföldekkel intelligensebb a nővérénél, de minden további nélkül megeszi, hogy egy olyan nő lesz a gyerekeim anyja, aki bármilyen indíttatásból, lazán hancúrozik, bárkivel.

– Én nem csodálkozom rajta. Ha játszol, akkor hihetetlenül jól csinálod.

– Kösz, hugi. Amit lehetett, megcsináltattam Beccával. A meghívottak értesítve, a visszajelzések, a foglalások rendben vannak. Ti, készen vagytok?

– Igen. Northmanről, mit mond az embered?

– Semmi különöset. Próbálja keresni Isabelle-t, felvette a kapcsolatot néhány problémamegoldóval, de nem tudtak neki segíteni.

– Ez jól hangzik – mosolygott Clara.

– Valóban. Ha lement a versenytárgyalás, foglalkozhattok vele is.

– Pontosabban?

– Northman a vizsgafeladat. A végső hűségeskü Isabelle White-tól.

Hishida Mizuki értőn, elégedetten elmosolyodott és kényelmesen elhelyezkedett a székben.

Marc a Larry Morgan háza mellett parkoló autóban várakozott a jelre. Amikor megkapta, megigazította magán az elektromos művek egyenruháját, a nyakába akasztotta az azonosító kártyát és elindult. Az alkalmazott ajtót nyitott, és megjegyezte, hogy már éppen ideje volt, hogy végre tényleg megérkezzen az ellenőr, hiszen a bedobott értesítés szerint, már két napja jönnie kellett volna. Northman nem szólt semmit, csak vállat vont és bevonult a nappaliba.

A csengő ismételten felberregett, így a takarításért felelős asszonyság kiment az ajtóhoz. A férfi háttal Ms. White-nak lejátszotta a telefonjáról a jó előre felvett, segítségkérő mondatot, aminek hatására Isabelle megmutatta villanyóraszekrényt.

Már éppen magára hagyta volna a „szakembert”, amikor Marc megfogta a kezét, és lassan felé fordult. A tanítvány szíve hatalmasat dobbant, de uralkodott magán és hangosan csak annyit mondott, hogy máris segít. Northman közben a kémkedő elektromos kütyük után kutatott a műszerrel, de a közlekedő villanyórás beugrója nem volt bekamerázva. Hamarosan megreccsent a férfi füldugója és Ron közölte vele:

– Az előzetes értesítésnek megfelelően kinyírtuk az áramellátást, és sajna, a saját generátor sem működik. Tizenöt percetek van, ha Clara elindulna közben, szólok. Jó mulatást! – lépett ki a kontaktusból Slayer.

Isabelle vigyázva, hogy ne tűnjön fel a sietsége, odament az éppen visszafelé tartó alkalmazotthoz, és kért tőle egy kis levest. Az asszonyság sajnálkozva felelte, hogy a hűtőből már elfogyott, de ha a lány kibír éhen fél órát, addigra elkészíti az új adagokat. Ms. White csak bólintott egyet és kiment a konyhából. Marc még mindig a villanyórás beugróban volt, ahogy tanítványa odaért, behúzta a kis helyiségbe, ahol vadul egymásnak estek. Mohón, de a ruhákra vigyázva simogatták, csókolták egymást. A mentor álcázásként szakállt növesztett, a megszokott néhány napos, szúrós borosta helyett, ez az arcszőrzet már puhán csiklandozott, és nem hagyott Isabelle bőrén árulkodó nyomokat.

A negyedóra szédítő sebességgel elrepült, megbeszélték, amit tudtak, majd Northman jelzésére az áramellátás is helyreállt. Kifelé menet a mentor köhögést imitálva rejtette a tenyere mögé az arcát, és feltűnés nélkül elhagyta a házat.

Az elektromos művek autójával bement a cég telephelyére, ott ruhát és autót cserélt, aztán visszakocsikázott a bázisra. Útközben mély légvételekkel nyugtatta magát, hiszen az Isabelle-lel folytatott non-verbális kommunikáció, eléggé felzaklatta. Keserűen elmosolyodott a gondolatra, hogy az érzéseiről a lánynak már akkor sem tudna hazudni, ha akarna. Ahogy tanítványa sem neki, elvégre minden pillantásukban, érintésükben, csókjukban az öröm mellett, ott volt a vágy és a féltés is. 

Amikor belépett az eligazítóba, Ron mindent tudó vigyorral lepacsizott vele, majd visszafordult a nagyképernyő felé.

A kamera egy szálloda auláját mutatta, ahová egymás után érkeztek a vendégek. Az élére vasalt, öltönyös, nyakkendős, női kísérő nélkül érkező elegáns férfiak láttán nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy minden bizonnyal üzleti tárgyalásra jöttek. Hamarosan ismerős arc bukkant fel a bejáratnál, Edward White érkezett éppen. A fél arcát eltakaró napszemüveg ellenére, Marcnak nem esett nehezére beazonosítani az Isabelle apja mellett lépkedő Patrick Hammondot, ahogy a pár pillanattal később egy ismeretlen férfival együtt belépő Ethan Rosst sem.