42. rész: Az alku

Edward White egy teljes egészében kiadó irodaház ötödik emeletére tartott. Az épületet üzemeltető ingatlanhasznosító céget a mogul ismerte, nem ez volt az egyetlen komplexum, amelyet ilyen célra használtak a befektetők. White majdnem elmosolyodott: a belügyminiszter határozottan ügyesnek és kellőképpen óvatosnak tűnik. Mert miért is ne mehetne egy ilyen irodaházba tárgyalni Edward White? Kis cégek, egy-két napos bérletek, sőt még komplett iroda-szolgáltatásra is volt lehetőség, asszisztenssel, irodai gépekkel együtt. Hol van az megírva, hogy mindenkinek saját irodával kell rendelkeznie? Tehát a találkozó helyszíne gyanú fölött áll, ez már biztos. Isabelle apja a következő lépésen sem csodálkozott: érkezés után a belügyminiszter emberei megmotozták, fémdetektorral is átnézték, illetve a telefonját szintén le kellett adnia, amit azonnal el is zártak.

Személyi testőre, Patrick Hammond is fennakadt a szűrőn, így őt megkérték, fáradjon át egy másik helyiségbe, ameddig a megbeszélés tart. Hammond roppant kelletlennek rémlőn, de távozott. Egészen a szomszédos szobáig ment, ahol ismét átlényegült, méghozzá a belügyminiszter elit kommandósainak parancsnokává. Benyitott a helyiségbe, odaállt Holden mellé, aki Nick Hayes füldugójára tudott rászólni, ha a megbeszélés során egyáltalán szükséges lenne, hiszen alaposan felkészítette a tárgyalás résztvevőit a mogulból.

Edward White hálát adott az égnek, hogy a belügyminiszter és a sleppje ennyire óvatos. Egészen megkönnyebbült, mert kezdett úgy kinézni a dolog, akár még meg is úszhatja. Sértetlenül. Elhatározta, hogy minden kérdésre a legjobb tudása szerint fog válaszolni, ha lehetséges, még igazat is mond.

Kevin Nox belügyminiszter nem húzta az időt és rögtön a tárgyra tért:

– Mr. White, a polgármester úrtól úgy tudom, fontos kérdésben óhajt velem egyeztetni. 

– Igen – válaszolta Isabelle apja – cserébe büntetlenséget és tanúvédelmet kérek. 

– Valóban hajlandó lenne tanúskodni is? – vette át a szót Nick.

– Ha elkerülhetetlen, igen. 

– Nos, mindezekért cserébe olyan információkat kell közölnie, amelyekre azt mondhatjuk, valóban, nekünk is megéri. Ha az mégis kevésnek bizonyulna, akkor csak annyit ígérhetek meg, hogy a megbeszélés után kivételesen, szabadon távozhat. 

– Megértettem. Mit szólnának hozzá, ha a kezükre játszanám a kontinens északi felének legnagyobb kábítószer- és fegyverkereskedőjét?

– Azt, hogy érdekel – nézett Nox Edwardra. – Folytassa!

A mogul mindent őszintén elmondott, amit tudott, bár az Isabelle-lel kapcsolatos tudnivalókat – természetesen a saját javára – kissé elferdítette. A belügyminiszter és az ügyosztályvezető ritkán kérdeztek közbe. Miután White elhallgatott, Hayes összegezte a megbeszélés eredményét:

– Ön bevallottan Brian Morgan, azaz Hishida Kazuki egyik embere, a fegyverkereskedő részleg vezetője. A pozíciót Kazuki apjától Kazuhirótól, azaz Larry Morgantől kapta. A meséjéből az derül ki, hogy a lánya is érintett, immár annyira, hogy Clara Morgan bérgyilkost csinált belőle. Biztos benne, hogy Isabelle-re vonatkozóan nem kéri a büntetlenséget és tanúvédelmet?

– Teljesen biztos vagyok benne. A lányom döntött, hogy milyen életformát szeretne választani. Nem állunk egyazon oldalon. Felnőtt nő, vállalnia kell a felelősséget a tetteiért. 

– Mondja, mi az oka annak, hogy meg sem próbálja megmenteni a saját lányát?

– Isabelle gyűlöl...

– Bizonyára van rá oka – jelentette ki kérdés helyett Nick.

– Van – ismerte el Edward. – Miután elveszítettem a feleségemet, újra megnősültem. Isabelle ezt sosem tudta megbocsátani. 

–Tudja, ezt azért nehezen hiszem – nézett keményen a férfi szemébe a belügyminiszter, de moderálta magát, hiszen – elvileg – fogalma sem volt a mogul és a lánya közötti ellentét eredetéről, súlyosságáról. – A feleségét nem elhagyta, hanem megözvegyült. Miután felnőtt, nem hinném, hogy Isabelle valóban számon kérné öntől, amiért nem maradt hű az elhunythoz.

– Tehát, nem mondtam igazat, belügyminiszter úr? – próbált a kérdés ellenére higgadt maradni White.

– Tehát nem kezelem fenntartások nélkül a meséjét, és amit tudok, az le is fogom ellenőriztetni. Ez időbe telik, ha nem is rengetegbe. Addig vigyázzon a bőrére!

– Akkor, áll az alku? – nyújtotta a kezét a mogul.

– Feltételesen – rázott kezet Hayes Edwarddal, mert az ablak felé sétáló Kevinen látta, hogy még gesztus szinten sem parolázna White-tal. – Majd értesítjük! 

Patrick már az előtérben állt és ott várta munkaadóját. Némán a nyomába szegődött, majd az épület garázsában beszállt az autóba a kormány mögé és elindult. Alig távolodtak el a találkozó helyszínétől egy saroknyira, amikor a mogul mondott egy ismeretlen címet. Hammond beírta a GPS-be, és irányt változtatott. Érkezés után Edward maga mellé intette, majd becsöngettek egy modern, kétszintes ház kapuján. 

Az ajtót Lyle Brown nyitotta ki vigyorogva, aztán félreállt, hogy a vendégek be tudjanak menni. 

A fekete bőrű férfi lehuppant az egyik kanapéra és elkomorodva szólalt meg:

– Ugye, nem követtek?

– Nem. De nem is adtam rá okot, hogy bárki megfigyeljen – válaszolta nagyképűen White.

– Másként hallottam – nézett jelentőségteljesen a mogul nyakára Brown. 

– Igen, a lányom egy kicsit heves természet – köszörülte meg a torkát Edward.

– Nem akarom megbántani atyai érzéseidet, de a lányod egy késelő ribanc – tornásztatta meg látványosan sérült kezét Lyle. 

– Helyben vagyunk – csapott le a témára Edward White. 

– Amennyiben? – hajolt közelebb és könyökölt a térdére a néger. 

– Kapd el. De vigyázz, jobban jársz, ha a közelébe se mész. Biztos forrásból tudom, hogy kinyiffantotta a szeretőjét. 

– Miért, nem elég gyorsan állt fel a cerka? – röhögött fel Brown.

– Próbaképpen. Hidegvér és hűség témakörében. 

– Rosszul hangzik. 

– Eléggé – értett egyet a másik férfival a mogul. – Kefélés után, késsel csinálta. Egy olyan pasival, akit szeretett, és aki mindig mellette állt. Úgyhogy, hiba lenne alábecsülni. Akkor jársz a legjobban, ha messziről lepuffantod. 

– Miért nem te teszed, vagy ez az öltönyös ficsúr? – pillantott megvetően az álcázott kommandósra Lyle. 

– Mert nem elégednék meg vele, ez a legnyomósabb indokom – komorodott el Isabelle apja. – Illetve, van egy kis dolgom még. 

– És a többi?

– Nem leszek hálátlan, Brown – állt fel White a kanapéról, majd Patrickkal együtt kiment a házból és újra autóba ült.  

Isabelle White minden információt megkapott Ethan Rosstól ahhoz, hogy ne érhessék meglepetések. A férfi – jó érzékkel – inkább nem forszírozta Marcról a beszélgetést, bár meglátása szerint, jót tett volna a lánynak, ha kiadhatja magából.

Ms. White hálás volt érte, hogy újdonsült társa kellőképpen tapintatos, de aztán leült a férfival szemben a lakosztály nappalijának kanapéjára és beszélni kezdett, igaz, Ádámnál és Évánál kezdte:

– Amikor Northman kikapart a slamasztikából, nem igazán tudtam, mihez kezdjek vele. Hála az én drága apámnak, addigra már megtanultam az utca törvényét. Erre jött egy fickó, megmentett a biztos haláltól és egyelőre nem kért ellenszolgáltatást. Meggyógyultam, felkészített, problémamegoldó lettem. Lassan, idővel meggyóntam neki az előző gyepálást, az erőszakot és egyáltalán, mindent. Fura mód, megértőnek bizonyult, holott előre megmondta, leginkább csalinak akar majd használni. Még abban is segített, hogy feldolgozzam és továbblépjek. Hálás voltam, segíteni akartam.

– Sokszor segítettél, volt olyan akciótok, amelynek nélküled nem tudott volna a végére járni. Nem beszélve arról, vérprofinak bizonyultál. Nem kizárólag csak a múltban, hanem most is.

– Ennek ellenére is fáj.

– Tudom. Látni meghalni azt, akit szeretsz olyan, mintha izzó, folyékony fémmel öntenék le a szívedet-lelkedet. Ha túl is éled, egy részed vele hal, ami megmarad, kérgessé, keménnyé válik. Csak akkor élheted túl, ha kizárod, ami fáj. Mielőtt megvádolnál vele, hogy a műkedvelő pszichiáter beszél belőlem, csak szólok, hogy ez sokkal inkább a tapasztalat hangja, mint bármiféle lélekbúvár-okosság.

Ethan felállt a kanapéról, töltött magának egy derekas adag whiskyt, megemelte a poharat Isabelle felé, aztán bevonult a hálószobájába és magára csukta az ajtót.

Ms. White nem akart menni, de maradni sem volt kedve. Lesétált hát a szálloda parkjába és úgy döntött, az összes halastavat megnézi, úgysincs nyugta.

Jó ideje sétálgatott a sövénylabirintus útvesztőiben, miközben valóban megnézte az összes tavat. A halak kíváncsian odagyűltek, ahogy az árnyéka rávetődött a vízre, hiszen etették őket, így az árnyék az aranyhalaknak egyet jelentett a táplálékkal is. 

Sötét volt, a lányt lefoglalták a gondolatai, de nem annyira, hogy teljesen készületlenül érte volna a támadás. Kedvenc pengéje most is nála volt, de elég gyengécske és szánalmas lehetőségnek tűnt azzal harcolni négy – vélhetőleg – férfi ellen. Isabelle egyetlen reménye a Taylor és emberei által abszolvált állandó megfigyelés volt. Úgy tűnt, a támadók nem akarnak zajt csapni, ahogy valószínűleg ölni sem. Még. Ms. White úgy döntött megvárja, amíg elég közel mennek hozzá, hiszen, ha eldobja a tőrt, totálisan fegyvertelenné válik és gyakorlatilag pillanatok alatt ledarálják.

A négy férfi gyűrűje egyre szorosabbá vált és mindannyian elővették a lányéhoz hasonló fegyverüket. Egyszerre csak egy támadott, látszott, hogy igen, élve akarják és fárasztásra játszanak. Nem volt hiábavaló Clara Morgan iskolájába beiratkozni, hiszen már abból látszott a szint, ahogy Isabelle a fegyverét tartotta. A támadókat kellemetlen meglepetésként érte Ms. White gyorsasága és pontossága. Amikor kiviláglott, hogy egy ember nem tud a lánnyal elbánni, megindultak a páros támadások. A harc minden résztvevője vérzett már. Isabelle-en egyre csak szaporodtak a gondosan elhelyezett, felületi vágások, hiszen valóban nem akarták megölni.

Majd hirtelen magas hangon visító, kék-piros megkülönböztető jelzéseiket villogtató rendőrautók zárták körbe a parkot. A négy férfi a menekülés mellett döntött, így a nő több sebből vérezve, de végre megállhatott.

Isabelle ugyan hátat fordított a felé siető fakabátoknak, de úgy volt vele, megvárja őket. Nekitámaszkodott az egyik oszlopnak, hogy kifújja magát, és csak egy relatív halk, mégis kegyetlenül ismerős pukkanást hallott, amikor égető fájdalom tüze robbant a testében. Mint egy rongybaba, úgy csuklott össze, miközben az oldalához kapott. Nem először lőtték le, így gyorsan a fájdalom közepére nyomta a kezét és már azt is biztosan tudta, hogy erősen vérzik. Mielőtt azonban elvesztette volna az eszméletét, a látóterébe került egy pár nagyméretű bakancs. A másik irányból érkezett, nem onnan, ahonnan a rendőrök voltak várhatók. A nő meglepve tapasztalta, hogy teljesen tisztán gondolkodva konstatálja a tényt, a lábbeli nem egyen-kincstári, tehát viselője sem zsaru, valószínűleg. Az ormótlan cipő gazdája megállt mellette, leguggolt hozzá, de mielőtt megláthatta volna az arcát, minden elsötétedett előtte.