18. rész: Az utolsó éjszaka

Napok teltek el Caleb érkezése óta és fulladtak eseménytelenségbe. Morris komolyan gondolta, amit mondott, emberei a nap legnagyobb részében a laptopok előtt görnyedtek, és gyűjtötték, szűrték az információkat.

Hunt nem hagyott ki egy alkalmat sem, amikor hozzáérhetett Isabelle-hez, és mindennap az ellenőrzések során többször is megmotozta a lányt. White igyekezett megfogadni mentora tanácsát, és teljes közönnyel viselte a tapogatást. Fásultan nézett maga elé, meg sem rezdült.

Northman az ilyen alkalmakkor leginkább hátat fordított, így sem az ikrek, sem újdonsült szövetségesük nem lelt semmiféle élvezetet a dologban, hiszen a nő egy pisszenéssel, vagy mozdulattal sem árulta el, mit érez.

Az egyik nap Steven Morris fülig érő szájjal ment be a cellába, és rögtön közölte is foglyaival, minek örül annyira:

– Edward White holnap délután érkezik. Egyeztettem vele mindent, úgyhogy készüljetek, buli lesz! Isabelle, tündérkém – fogta meg a lány állát Steven – Caleb kért némi jutalmat, és mivel tényleg megérdemli, hát beleegyeztem. Holnap ő fog téged megfürdetni, hogy friss és üde legyél, amikor a kedves papa megérkezik. Ja, apuci nem egyedül jön, de nyilván, az övé lesz az elsőbbség, ebben is megállapodtunk. Nagy nap lesz a holnapi szívecském, kilenc pasit kell boldoggá tenned. Mint mindannyian tudjuk, megkaptad ilyesmire is a mindenre kiterjedő, gondos  felkészítést a mentorodtól, hát nem hiszem, hogy bármiféle nehézségbe fogsz ütközni és felsülsz. Csak lazán, kislány!

A csokoládészín szempár fénytelenül, üresen, mindenféle érzelem, vagy reakció nélkül meredt a jövendőbeli elnökre, aki meg is unta a verbális gyötrést, hiszen nagyon úgy tűnt, Isabelle-t nem érdekli sem a jelen, sem a holnap.

– A picsába! – káromkodta el magát Bones is. – Ha ez holnap, alattunk is úgy fog feküdni, mint egy fadarab, mindenféle reakció nélkül, alig lesz benne valami élvezet.

– Majd meglátjuk – maradt nyugodt Morris – ha úgy is lenne, majd csak kitalálunk valamit, amivel kicsalunk belőle ezt-azt.

– Nekem van ötletem – vette elő a lány tőrét Tyler.

– Tudom, cimbora – vigyorodott el Steven. – Már nem kell sokáig türtőztetned magad.

Mivel sem egyik, sem másik fogolynál nem értek el semmit, Morrisék inkább magukra hagyták White-ot és Northmant.

Hamarosan sötétség borult a cella előterére is, így Isabelle óvatosan, hogy lánca csörgése el ne árulja, odament Marc ágya mellé. Szabadon lévő kezével megérintette mentorát. A férfi – szintén óvatosan, a lánc csörgésére vigyázva – felé fordult. White elkezdte gyengéden simogatni mentora arcát, mire Northman rásimította a tenyerét a lány tarkójára és magához húzta. Isabelle megcsókolta a férfit, először óvatosan, puhatolózva, aztán egyre hevesebben. A nő megláncolt kezét Marc megbilincselt csuklója fölött annak tenyerébe simította, ujjaik összekulcsolódtak, miközben a másik kezükkel vetkőztették egymást. Isabelle két csók között suttogta Northman szájába a kívánságát:

– Nem akarok úgy meghalni, hogy nem szerettük egymást. Akarlak, Marc!

White szívverése határozottan nekilódult, amikor mentora szája rátapadt először a nyakára, majd rásiklott enyhén szétnyílt ajkára, amit határozottan birtokba vett. Isabelle – miután Northman kihámozta a pólójából, és a textilt bilincses karjára húzta – ráhajolt a férfi szájára, közelről nézte a szemét, és odaadóan viszonozta a csókokat. Marc csak arra a néhány pillanatra vette el a száját az ajkairól, ameddig lehúzta magáról is a pólót. Northman tenyere élvezettel simította a lány derekát, majd gerincvonalát. Szája felfedezőútra indult, borostájával végigkarcolta a selymes bőrt, miközben lány segített neki és elemelkedve odatartotta magát hol a kezének, hol a szájának. Meztelen felsőtestük újra egymásra simult, majd a láncokat meg sem mozdítva felkeltek az ágyról. White a falnak támaszkodva várta mentorát, aki egy pillanatig sem késlekedve, ugyanakkor nyúlt a lány farmerjének gombjához, amikor az letolta a férfi nadrágját. Isabelle kilépett a farmer egyik szárából, és miközben a szabadon lévő karjával mentora nyakába kapaszkodott, meztelen lábát felemelte,  térdhajlatát a pasas erőteljes tenyerébe rakta, aki minden erőlködés nélkül, könnyedén tartotta. Egymáshoz simultak, mohón csókolóztak, miközben arra is kellett ügyelniük, hogy őrült kívánságuk ellenére, lehetőleg csendesek maradjanak. Northman sokáig elfojtott vágyai kitörtek, Isabelle-t a falhoz szorította, aki hasonlóan tébolyult módon fogadta a régóta vágyott, heves közeledést. Marc tekintete szinte foglyul ejtette a félig leeresztett, hosszú, sötét pillák rejteke alatti csokoládészínű szemeket. A pár az ágy fejrészének rácsán, egymás kezét szorítva és lehetőleg mozdulatlanul tartva, szinte a másik szájából vett lélegzetet, hiszen semmilyen módon nem akartak zajt csapni. A hosszú, mély, lassú mozdulatok is próbálták azt a célt szolgálni, hogy észrevétlen maradjon, amit műveltek. Hiszen afelől nem volt kétségük, hogy ha lebuknak, mindennek vége.

Remegve kapaszkodtak egymásba, majd kis idő múlva Isabelle hanyatt feküdt a férfi ágyán, Marc egyik kézzel a rácsot fogva, a másik alkarján támaszkodva a lány fölé helyezkedett. Ebben a pózban a tanítvány keze volt szabad, az pedig hol a mentor hajában szántott, máskor a nyaka köré fonódott, vagy a támaszkodó kar bicepszét simította. Félelmetesen gyorsan egymásra hangolódtak, a lány remek ritmusban ment a férfi mozdulatai elé, amivel mindkettőjüknek extra élvezeteket okozott.

Aztán Marc feküdt hanyatt, tanítványa szabad keze magabiztosan simította ujjheggyel a mellkasát, és vándorolt mindkettőjük számára egyre izgalmasabb tájak felé. Ahogy világosodott, szinte percről-percre jobban látták egymást, már nem csak kontúrokat, hanem az arcvonásokat is. A lány szája mohón falta a mentorét, majd megtámaszkodott a férfi mellkasán. Marc szürkéskék szeme lecsukódott az élvezettől, amikor Isabelle átvette az irányítást és az uralmat a teste felett. Leláncolt kezükkel egymás ujjait szorították, Northman megfeszült, miközben White rányomta csípőjét az ágyékára. A lány az ajkába harapva fojtotta el a sikolyát, míg Marc – nem törődve még mindig fájó bordáival – háta ívbe feszült a kéjtől. Miután lehiggadtak némileg, Northman magára húzta tanítványát, és lágyan csókolta. Isabelle ugyan kemény csaj volt, de most vadonatúj problémával kellett szembenéznie, és ez határozottan megviselte. Olyannyira, hogy a szemét ellepték a könnyek, amikor belegondolt a helyzetbe. Marc csak magához szorította, hiszen semmi biztatót nem tudott neki mondani. Volt egy csodaszép éjszakájuk, életük – valószínűleg – legutolsó éjjele. Mindez egy olyan nap előtt, amikor a tanítványt a mentor szeme láttára többen is megerőszakolják, majd befejezésként Tyler Bones, hosszan tartó gyötrelmeket okozva, megöli. Ez sem lenne mindegy, de miután a mentor-tanítvány viszony végérvényesen átalakult, még pokolibb lesz. Mindkettőjüknek. Isabelle White-nak elviselni, Marc Northmannek pedig végignézni.
A lány közel vigasztalhatatlan volt, remegve sírt, és hiába volt a férfi közelsége, szemernyit sem könnyített a helyzeten. Próbálták vigasztalni egymást, de nem sikerült még pillanatnyi megnyugvást sem elérniük. Isabelle White-nak azonban hamarosan ötlete támadt, bár elég végérvényes megoldást kínált.

– Marc… – suttogta a lány – ölj meg! Kérlek! Ha szeretsz, megteszed! Az apám, a gorillái, Morrisék és Hunt, nem, nem, nem...nem tudom és nem is akarom elviselni! – csorogtak a tanítvány könnyei, miközben suttogóra fogott, halk hangja is elcsuklott.

A mentor még szorosabban magához ölelte a kétségbeesett nőt, és elszorult a torka a gondolattól, hogy még soha nem látta ilyennek. Voltak már sűrű, közel kilátástalan helyzetben, de Isabelle-nek ezt az arcát még nem ismerte. A férfi gondolkodott, és arra jutott, hogy minden eszközzel fel kell ráznia tanítványát. Egyszerűen muszáj. Mert, ha megtört és fásult, nem csak elkeseredett, akkor tényleg végük van, ráadásul valószínűleg úgy, ahogy Morrisék tervezik. Isabelle White-nak elérendő célt kellett látnia, még ha ez a cél nem is mutatott túl messzire...

– Isabelle – suttogta két csók között Northman – nem tehetem, nem ölhetlek meg. Tudom, értem, hogy miért kéred, de nem adhatod fel, nem erre tanítottalak! Ígérem, nem úgy halunk meg, ahogy ők akarják! De most próbálj megnyugodni, és pihenj! Ha értünk jönnek, figyelj! Meg kell találnunk a pillanatot, amikor léphetünk.  

A lány néhány mély levegővétel után, talán egy kicsit megnyugodva, vizsgálódva nézte Marc szürkéskék szemét. Northman arca életre kelt, mosolyában nem is a vidámság fogta meg a lányt, hanem az abban tükröződő biztatás, féltés és szerelem. Hálásan simult a férfi mellkasára, miközben az halkan folytatta:

– Nincs egyértelmű utasítás, Isabelle. Improvizálnunk kell. A mikorral kapcsolatban pedig: sem az asztal bőrszíjainak, sem a láncoknak nem tudunk ártani. Ha már ott vagyunk, akkor tényleg végünk.

Isabelle White egyetértése jeléül adott egy csókot a férfinak, aztán a lehetőségekhez képest rendbe szedte magát, és a saját ágyára visszatelepedve tett úgy, mintha semmi sem történt volna.

Hamarosan megjelentek a cella előterében Morrisék, és vigyorogva, gusztálva nézegették a foglyokat, természetesen elsősorban a lányt. Jó ideig minden a már megszokott koreográfia szerint ment, de aztán Caleb bement a cellába és levette a bilincset Isabelle-ről. A lány egy kétségbeesett pillantást váltott mentorával, ami nem kerülte el Hunt figyelmét, így gúnyos vigyorral honorálta.

Isabelle jócskán meglepődött, mert a zuhanyzóban Hunt a kezébe adta a folyékony szappant, és elfordult, majdhogynem magára hagyta. Amikor végzett a tisztálkodással, felöltözött, Caleb hátulról átkarolta a nyakát úgy mentek kifelé a helyiségből. White nem tudta magában tartani, ezért megvetően megjegyezte:

– Azt hittem, minden vágyad egy kis tapizás, görényházi.

– Az, de átértékeltem – jegyezte meg halkan a férfi. – Nem mintha attól félnék, hogy a későbbiekben nem tudok mit kezdeni veled, de neked is jobb, ha inkább az elkövetkezőkre koncentrálsz.

A lány megfeszült, és tervbe vette, hogy máris kiérdemli a gyors halált, amikor meglátta a két Dwayne által, a cellából előrángatott Northmant.

Caleb, mintha olvasott volna a gondolataiban, fogást váltott rajta, így nem maradt más választása, mint engedelmeskedni a férfi akaratának.

Isabelle reszketni kezdett, amikor a vallatóban, a láncok alatt megállították Marckal szemben és Hunt megszólalt mögötte:

– Steven, azt hiszem, lenne még itt egy dolog, amiről tudnod kell.

Amikor minden szempár felé fordult, a nőt erősen tartva, folytatta:

– Madárkáink az éjjel egymáséi lettek.

– Hogyan? – bődült el Morris

– Csendesen, óvatosan, hosszan és többször.

– Miért nem szóltál? – üvöltötte az elnöki szék várományosa.

– Kellett volna? Oszt, vagy szoroz? Ezek itt ketten – intett Northman felé a fejével Caleb – nem érik meg a holnap reggelt. A régmúltban is divatozott az utolsó vacsora intézménye. Vegyük úgy, hogy megvolt nekik.  

Steven Morris egy ideig vészjóslóan nézte a beszélőt, majd felröhögött:

– Igazad van, nem számít. Mivel tudtál róla, remélem, jól kimostad a mézesbödönt! – aztán elkomorodva folytatta: – Ennyire nem önállóskodunk, új fiú. Szólsz, kérdezel, végül végrehajtod az utasítást. Az első és egyben az utolsó eset volt, Hunt!

– Megértettem – válaszolta Caleb, majd a mahagóni hajzuhatagot elhúzva az útból, ráhajolt Isabelle nyakára, miközben rezzenéstelen tekintettel Northmant nézte.

A következő pillanatban, gyors egymásutánban, két lövés dörrent.