8. rész: Kettős játszma

Marc hosszú percekig bámulta az Isabelle mögött becsukódott ajtót. Egyik kezével lekevert volna a lánynak egy hatalmas pofont a dacos pillantásokért, míg a másikkal kisimította volna a két szemöldöke közti ráncot, amit az ő rideg viselkedése mélyített el. Hiába próbált uralkodni magán, a sok éve gyakorolt, tökéletes önkontrollja, újra és újra megingott. Forrt benne a düh és a bosszúvágy, amik közé csak az Isabelle iránti aggodalom tudott beszivárogni. Mégsem állította meg a lányt, amikor az kilépett az ajtón. Dacára a város jelentette veszélynek, amivel Marc tökéletesen tisztában volt, hagyta elmenni. Egyedüllétre volt szüksége mindkettőjüknek, és csak bízni tudott abban, hogy tanítványa nem csinál semmi hülyeséget.

A benzinkúton vett, eldobható mobilról küldött pár üzenetet, és amíg a válaszra várt, újra elővette a tabletjét, amelyen Carmen megkínzásának és megölésének videója szerepelt. Azt tervezte, újra megnézi, hátha felismeri valamelyik támadót, de képtelen volt elindítani. Sok borzalmat és még több kegyetlenséget látott már életében, de barátnőjének haláltusáját nem bírta volna még egyszer végignézni. Szerette Carment, a maga módján, de szerette. Nem szerelem volt az övék, de illettek egymáshoz és a szex is működött. Nem kellett titkolózni, magyarázkodni a munka miatt, nem kellett elszámolni a másik felé és ez így kényelmes volt. Mindkettőjüknek. Marc nem is vágyott másra vagy többre. Még csak a gondolat sem fordult meg a fejében, hogy esetleg véget vessen ennek a harmonikus, de állott víz szagú kapcsolatnak. Kivéve azokat a pillanatokat, amikor hagyta magát elveszni egy sötétbarna szempárban. 

Northman visszadobta a tabletet a táskája tetejére és megmasszírozta az arcát. Hiába volt hozzászokva a kevés alváshoz, most mégis ólomsúlyúnak érezte a végtagjait. Nadrágja zsebében apró után kutatott, hogy vegyen magának egy olcsó, kávénak nevezett löttyöt a motel előterében lévő automatából, amikor rezegni kezdett a telefonja. Az üzenetet elolvasva fegyverét az övébe dugta és magára vette az Isabelle által lopott kabátot, amely épp elég hosszú volt ahhoz, hogy elrejtse a Glockot. Az ajtón kilépve egy pillanatra elbizonytalanodott, ahogy tanítványa épségére gondolt, de tudta, most nem tehet érte semmit. Bíznia kell benne! Csakhogy, épp ez ment a legnehezebben Marcnak.

Semmi sem változott a városban az elmúlt évek során. Minden díler, strici, kurva és spicli ugyanott tanyázott, csupán a személyük változott, de Northman azonnal kiszúrta, ki mire utazik. Könnyűszerrel kerülte el a térfigyelő kamerákat és az utcákon járőröző zsarukat. Úgy tette meg az utat a kikötőig, mintha az mindennapos lenne számára. Egy időszakban az is volt, de aztán rálelt Isabelle-re és a kiképzés idejére visszakerült a központba. Maga akarta tanítani a félholtra vert, mégis gyilkos pillantású lányt, aki képes volt keresztülhúzni Marc akkori célpontjának számításait és túlélni az érte járó büntetést. Több erő volt az álláig alig érő, karcsú lányban, mint sok másik, kegyetlen, gyilkossá nevelt társában. Northmannak tetszett a makacs kitartás, ami Isabelle-ben tombolt, hogy túléli, hogy megcsinálja. Egy percig nem habozott, ha a ravaszt kellett meghúznia. Ugyanolyan hidegvérrel ölt, akárcsak ő, aki tanította. Tökéletesen halálos páros voltak, akiket tökéletesen halottan akart valaki látni. 

Már messziről kiszúrta a sötétben rá váró alakot, mégsem közelítette meg addig, amíg egészen biztos nem volt abban, hogy egyedül jött. 

‒ Mitch! - lépett oda az öltönyös fickóhoz, mire az nagyot szívott a cigarettájából és elvigyorodott.

‒ Marc Northman - nézett végig egykori csapattársán a férfi. - Nem nézel ki jól! Még ez az ocsmány nejlonkabát is jobban néz ki, ami rajtad van.

‒ Szívesen betakarom vele a hulládat, ha szeretnéd - vetette oda Northman, mire a másik elvigyorodott.

‒ Látom, nem felejtetted el az ígéreted!

‒ Nem. Na, és te a tiédet?

Mitchell Harrison arcáról eltűnt a jókedv, átadva a helyét egy gyötrő emlék súlyának, amely mély árkokat húzott a homlokára. Sóhajtott, majd zakójának zsebéből elővette a cigis dobozát és rágyújtott egy újabb szálra. 

‒ Nem tudok segíteni neked. Mindenkit megfigyelnek, akivel valaha dolgoztál. Én is csak azért állok itt, mert a besúgók között is van ismeretségem. Egyszeri kibúvó, és így is az életemmel játszom.

‒ Rendes tőled. Viszont nem a segítségedért jöttem.

‒ Nem! Ne is kérd tőlem! - rázta meg a fejét Mitch. - Ne mássz ebbe bele még jobban! Inkább szabadulj meg a csajtól és gyere vissza! Nem veled van bajuk, elsősorban...

Northman elmosolyodott. Megkapta, amit akart, és erre egykori kollégája is rájött abban a pillanatban, mert hangosan elkáromkodta magát.

‒ A rohadt életbe! Marc! Ha nem megy neked, hát megteszem én, csak mondd el, hol találom! Nem ér annyit az a nő, hogy meghalj érte! Gondolj Carmenre! 

‒ Gondolok - felelte amaz elsötétülő tekintettel. - Miatta sem jöhetek vissza! Az ő haláláért is az a felelős, aki Isabelle-t és engem holtan akar látni.

‒ Csak őt! A fene vigye el! Ha nem vállaltál volna érte kezességet, akkor…

‒ De vállaltam - vágott közbe Marc. - És újra megtenném. 

Mitch elkeseredetten fújta ki a levegőt, és elhajítva a cigit, idegesen a hajába túrt.

‒ Ha tehetnék bármit, megtenném, de… - újabb sóhaj hagyta el a száját. - Az a csaj lesz a veszted.

‒ Vigyázz magadra! - biccentett felé Northman, majd maga mögött hagyta egykori cimboráját.

Az első félreeső kukába hajította mobilját, és anélkül folytatta útját, de még véletlenül sem a motel felé. Még nem volt rá kész, hogy visszamenjen, és újra szembesüljön minden bajának okozójával. Valóban sokkal könnyebb lenne, ha tálcán adná át tanítványát, bár még az sem garantálná, hogy meghagynák az ő életét. Ahhoz túlságosan benne volt, túlságosan sokat tudott Isabelle-ről és a múltjáról. Egész pontosan a lány apjáról, Edward White-ról, aki minden bizonnyal megneszelte lánya sikerességét, és féltékenységében vagy épp félelmében a halálát követelte a tanácstól. A vén bolondok valószínűleg jó pénzt kaptak érte. Éppen eleget, ami fedezte a felmerülő költségeket, de még luxus jachtra is futotta belőle. S ha így állt a dolog, márpedig minden jel erre mutatott, akárcsak Mitch véletlenül kikotyogott megjegyzése, nem lesz egyszerű dolguk. Sőt, minden bizonnyal hullazsákban végzik, napokon belül. Segítség nélkül legalábbis, ezért is kell mielőbb eljutniuk Calebhez. Nála Isabelle biztonságban lesz, amíg ő kielégíti bosszú iránti vágyát. Carmen halála nem maradhat megtorlás nélkül, de tanítványa életét nem kockáztatná. Mégpedig azért nem, mert több volt számára, mint egyszerű tanítvány.

Sokáig tagadta és gyártott különböző magyarázatokat arra, miért is tünteti ki figyelmével a mahagóni hajú lányt, miért keresi annyiszor a társaságát. De már nem tudta becsapni önmagát, s talán már nem is akarta. Hirtelen váltott irányt, és szaporázta meg a lépteit a motel irányába. A vágy, hogy maga mellett tudja a lányt, szinte futásra kényszerítette, de még így is piroslott már az ég alja, mire belépett az ajtón az üres szobába. Pillantása azonnal a két púpos táskára és az ágyon heverő pénzhalomra tévedt. Isabelle már járt itt, ráadásul elég szép zsákmánnyal tért vissza. De akkor, most mégis, hol a fenében van?

A következő pillanatban Marc elkáromkodta magát és az öklét belevágta a mellette álló, rozoga fotel támlájába, ami hangosan reccsent az ütés ereje alatt. Isabelle rájött arra, amire ő is, és nagy valószínűséggel nem bírt megmaradni a fenekén. Northman haragosan fújta ki a levegőt és felmarkolva a cuccot, az autóhoz sietett. Kijelentkezett a motelből és a gázt tövig taposva fordult ki az országútra. A tehetetlen haragtól úgy szorította a kormányt, hogy bütykei egészen elfehéredtek, míg az égett bőr fájdalmasan megfeszült.

Megint nem tehetett mást, mint hogy bízott Isabelle-ben, és ugye, az ment Marcnak a legnehezebben. 

6. rész: Életem az életedért!

Ha nem is vidáman, de tettrekészen kezdődött a reggel White és Northman számára. A férfi, a felhangzó kopogásra visszabújt az ágyba, fegyvere a takaró alatt az ajtóra irányult. A lány gúnyosan elmosolyodott, és mielőtt szabadot kiáltott volna, ő is magára húzta a takarót. Az engedély után két szobalány két megrakott tálcát egyensúlyozva lépett be a szobába, kedvesen elmosolyodva jó reggelt kívántak és villámgyorsan kimentek. Marc kérdőn nézte a lányt, ő pedig válaszolt a fel nem tett kérdésre:

‒ Nászutasok vagyunk, édes. Már tegnap este megszerveztem, hogy itt reggelizhessünk. 

‒ Nem rossz - mormogta a pasas, miután kikászálódott az ágyból, és fegyverét újból bebiztosította. - Eszünk, mert azt muszáj, de nem megyünk ki az étterembe. Egyrészt így sokkal kevesebben fognak emlékezni a fizimiskánkra, másrészt nem szúr szemet a gyönyörűen megégett kezem sem. Jó cucc ez az aloe vera, egész tűrhetően tudtam aludni, miután bekented. Köszönöm, Isabelle!   

‒ Szívesen! Mielőtt megkérdeznéd: pénzt is loptam, úgyhogy, amíg tart, kápéval tudunk fizetni mindenhol. 

‒ Ügyes kislány! - dicsérte meg Marc a lányt.

‒ Remek mestertől tanultam, miután kirángatott a fertőből, és a már meglévő képességeimet megcsiszolgatta. 

Northman nem válaszolt, csak töltött magának egy bögre kávét, és miközben itta, a térképet nézegette. A lány melléült az asztalhoz, és eltervezték az útvonalat. Megállapodtak abban, hogy a pénzszerzés mellett információt is megpróbálnak gyűjteni, miközben nászutas párt alakítanak - már amikor muszáj. 

Több napos út állt előttük,  de már az első estére fogytán volt a pénz, amit Isabelle-nek sikerült ellopnia a motel szuvenír boltjának kasszájából. A benzin sokat elvitt, míg elértek a legközelebbi olyan városig, ahol Marc-nak voltak kapcsolatai. A férfi hangulata még ingadozóbb volt, mint általában lenni szokott. Hol rideg közönnyel, hol pedig gondoskodva fordult a szintén sérült tanítványa felé. S bár Isabelle megértette fájdalmát Carmen elvesztése miatt, mégis nehezen viselte. Amint elfoglalták az aznapi éjjel szálláshelyüket, és kibontakozott álférje karjaiból, lelépett, pénzszerzés okán. Esze ágában sem volt a szobában ücsörögni, míg mentora felkeresi azokat, akik információkkal szolgálhatnak. Helyette nyakába vette a várost, és szinte menekülve hagyta ott a szigorú tekintetű főnökét. De hogy a szürkés-kék szempár vagy a lelkét mardosó bűntudat űzte utcáról-utcára, abban nem volt biztos.

Felelősnek érezte magát Carmen halála miatt. Ha Marc nem kezeskedett volna érte, még most is élhetne. Tudta jól, akárcsak mentora, még ha egyikük sem mondta ki. Ahogy azt sem, a fő célpont mindvégig ő volt. Kétszer próbálták már eltenni láb alól, akció közben, de Northman mindannyiszor a segítségére sietett. Megvédte őt, kiállt mellette, így most ő is céltáblát kapott a fejére. 

Miatta. Isabelle miatt.

Dühösen fújta ki a levegőt, ahogy bekanyarodott a sötét utcába, majd a szemeteskonténerek takarásában feltörte a ruhabolt hátsó ajtaját. Pár pillanat alatt kiiktatta riasztó- és kamerarendszert, így bőven volt ideje összeválogatni a szükséges holmikat. Vigyázva, hogy ne kerüljön közel a kirakathoz, átöltözött és megtömött két hátizsákot. Miután végzett, és bezárt maga után, a két táskát gondosan elrejtette, majd azok nélkül indult pénzt keresni.

Hamar megtalálta a tökéletes célpontot egy fiatal, gazdag pár személyében. Az agyonfestett, hidrogénezett hajú nő épp valami táskáról áradozott férjének, mire az nagyot sóhajtva célozta meg az egyik automatát.

‒ Nem, továbbra sem adom neked a hitelkártyámat - szögezte le a pasas, majd nője kezébe nyomott egy köteg bankjegyet. - Ennyi van! Most pedig indíts, haza akarok érni a meccsre!

‒ Imádlak, drágám! - bazsajgott a szolárium cica, maga után húzva morgó hitvesét.

Isabelle jócskán lemaradva követte őket, ugyanis hamar észrevette, nem ő az egyetlen, aki kiszúrta őket. A kapucni mögé rejtőzött alak pár lépéssel előtte haladt, mindkét kezét zsebre rakva, de White könnyedén kivette a pisztoly formáját. A plázához egy aluljárón keresztül vezetett az út, amely a késői óra miatt kihalt volt. Ugyanakkor bármikor feltűnhetett egy járókelő, vagyis gyors munka várható. Isabelle lemaradt és elbújt, amíg mindhárman el nem tűntek, az aluljáró lépcsőjén. Előhúzta pengéjét, arca elé igazította a frissen szerzett kendőt és futni kezdett. 

Jól ismerte az ilyen akciók ütemét, így mire leért a lépcsőn, a fickó már minden pénzt és értéket összegyűjtött egy zsákba a reszkető párostól. Hangtalanul szelte a penge a levegőt és egyenesen a támadó torkába fúródott. A nő rémülten felsikoltott, akárcsak a férje, de Isabelle nem lassított. Futtában kapta fel az elejtett zsákot és húzta ki a tőrt a fickóból, akinek vére gazdagékra spriccelt. Ezután White még gyorsabb tempóban szedte a lábait, és meg sem állt, amíg biztonságos helyre nem ért. Tőrét letörölte a kendőjével, amit el is dobott, majd több irányban is kitérőt téve sétált vissza a két hátizsákért.

Egyre csak azon járt az agya, hogy kinek szúrhatta annyira a szemét? Nem volt rá panasz soha, példás tanuló volt, minden vizsgán elsőre átment. Nem csak Marc, de a tanács is elégedett volt vele, gond nélkül elvégezte a rábízott feladatokat, legyen az akár ölés, zsarolás vagy csak figyelemelterelés. Semmi gond nem volt, egészen az utolsó előtti bevetésig, ahol kis híján otthagyta a fogát. Mi változott? 

A táskákhoz érve átszámolta a pénzt, ami sokkal több volt, mint remélni merte. Az ékszerekkel nem foglalkozott, azokat bevágta az egyik konténerbe. Már hajnalodott, mire visszaért a motelbe, de Marc-nak még nyoma sem volt. Nem kapcsolt villanyt, csak ledobta a holmikat az ágy mellé, a pénzt pedig a kopott huzatú takaróra. Erős késztetést érzett, hogy felmarkolja a felét és lelépjen. Megtenné, ha biztos lenne abban, hogy így megmentheti Marc életét, de a tanács kiszámíthatatlan volt. Akárcsak az a személy, aki Isabelle szerint a halálát akarta.

Egyetlen ember volt ugyanis, akinek volt elég hatalma és befolyása ahhoz, hogy meggyőzze a tanácsot az ő likvidálásáról. Az a valaki, aki már annyiszor próbálta megölni őt. Sikertelenül. Utoljára akkor, amikor mentora maga mellé vette. Northman először büntetésnek szánta, még ha látta is lányban a tehetséget. Nem tudta, hogy valójában megmentette az életét. 

Isabelle-nek nem kellett tovább gondolkoznia, magához vett némi pénzt és kilépett az ajtón.