7. rész: Apa csak egy van

Isabelle az útvonal tervezésekor nem szólt Marcnak, hogy inkább kerüljék el ezt a várost.  Remélte, hogy a helyismerete sokat segít majd nekik, de mostanra eljutott odáig, hogy válaszokat akart. Válaszokat, első kézből. Immár céltudatosan ment a ház felé, amit eddig igyekezett elkerülni, hiszen tudta jól, nem szívesen látják. Mit nem szívesen? Ha nem lesz elég gyors és ügyes, a testőrök megruházzák, mielőtt rendőrkézre adják. És ez a legszelídebb, legjobb verzió a lehetőségek közül. Az apja… Edward White. A nagyhatalmú, veszedelmes kapcsolatokkal bíró, befolyásos mágnás. Az üzleti élet mogulja, aki mindent és mindenkit az irányítása alatt akart tartani. A lánya anyjának életében még nem volt annyira elviselhetetlen, mint az asszony halála után. A kamasz Isabelle rettenetesen nehezen viselte a csapást, az apja pedig - ideje nem lévén - idegenekre, alkalmazottakra bízta a lányt. Az apa nem sokáig maradt magányos, egy feltörekvő modellecske magához édesgette és elvetette magát feleségül. Isabelle pedig úgy reagált, ahogy a hozzá hasonló korúak nagy többsége tette volna: féltékeny lett az új feleségre és minden alkalmat megragadott arra, hogy bosszantsa. A bosszantásban viszont roppant tehetségesnek bizonyult, ezért az apa megelégelve a hadszínteret, amit az otthonából a lánya és a neje csinált, bentlakásos iskolába küldte Isabelle-t. De nem ez volt az egyetlen ok, amiért Edward White úgy döntött, a lányának mennie kell. A kamasz szinte pillanatról-pillanatra nőiesedett és egyre jobban emlékeztette az apát az elhunyt feleségre. A férfi ritkán parancsolt megálljt magának, és ez alól a lánya iránt felhorgadó, beteges vonzalma sem volt kivétel. Odáig fajult, hogy a gardróbszoba egyik szekrényének hátuljánál - nagy munkával, saját kezűleg - készített egy kémlelőnyílást. Rengetegszer megleste a lányt, amikor fürdött, de a helyzet akkor élesedett ki igazán, amikor egy ilyen alkalommal, összefutottak a gardróbban. Isabelle még ekkor sem gyanakodott, teljes lelki nyugalommal nyitotta ki a szekrényét, hogy kiválassza a ruhát, amit fel akart venni. Edward ott állt mögötte, sajgó ágyékkal nézte az itt-ott még megcsillanó vízcseppeket a lány nyakán, karján, a haja tövében. A sötétkék frottír sokat takart, de az öreg White-nak volt róla képe, hogy mit találhat alatta. Nem is türtőztette tovább magát, Isabelle mögé lépett, és cseppet sem atyaian, belecsókolt a nyakába. A férfi igyekezett megszabadulni a törölközőtől, de a lánya a kezdeti dermedtségből felocsúdva, kitépte magát a karjából. A frottír az apa kezében maradt, viszont Isabelle ordítva, bőgve rúgkapált, hiszen, ha nem is értette pontosan mi történt és történhetett volna, megijedt, ráadásul Edward tekintete sem ígért semmi jót. Mivel a lány igencsak hangos volt, az apa feladta, és inkább menekülőre fogta, bár a távozás nyugodt, határozott tempójából, semmiféle zaklatottságra nem lehetett következtetni. Isabelle gyorsan magára kapkodta a ruháit és bezárkózott a szobájába. Az interneten utánanézett, hogy mi is történhetett, és úgy döntött, hogy szól a mostohájának. Az asszony természetesen nem hitt neki, hanem azzal magyarázta a lány meséjét, hogy mivel a szokott szurkálódással, piszkálódással nem ért célt, így ezzel próbálja szétdúlni a házasságukat. Edward pedig eljátszotta az aggódó apát, előbb pszichiáterhez járatta a lányát, majd orvosi javaslatra, környezetváltozás jeligére, elküldte a bentlakásos iskolába. Ott sem igazán tudtak Isabelle-lel mit kezdeni, sőt rásütötték, hogy baj van a fejével, és úgy is kezelték. Bezárták, fizikailag fenyítették, és akárcsak az „édes otthonban”, itt sem próbált senki sem a probléma mélyére hatolni, azt megérteni és a megoldásban segíteni. Isabelle a sokadik bántalmazás után megszökött. Sokáig élt az utcán, lopásból tartotta fenn magát, végül csatlakozott egy bandához. Ott szó szerint kiverekedte magának a megbecsülést. Néhányszor elkapták a zsaruk, olyankor benyögte Edward White nevét, de ezt is csak az apja bosszantása végett tette, soha nem gondolta komolyan, hogy az valóban segíteni fog neki. Az egyik esetnél – legnagyobb megdöbbenésére – az apja személyesen ment el érte a kapitányságra. Az öreg eljátszotta, hogy mennyire örül a megkerült tékozló lánykának, majd amikor hazaértek, a vastagnyakúival megigazítatta Isabelle arcvonásait, felfrissítve a memóriáját, amibe azt kellett bevésni, hogy mennyire nem célszerű keresztbetenni Edward White-nak. A vastagnyakúak értették a dolgukat. Látványos, fájdalmas emlékeztetőt adtak a lánynak. Persze Isabelle-ben felforrt a harag, a felgyógyulása után visszament az apja házába. Ekkor már lőttek is rá, szintén Edward parancsának engedelmeskedve. Ezt éppen, hogy megúszta, de mindannyiszor elöntötte a düh, amikor eszébe jutott apja mosolygó arca, ahogy a gyötrését nézte.

Edward White testőrei nem feltétlenül rendelkeztek makulátlan múlttal, és a szabadnapjaikon időnként megtettek – jó pénzért – bizonyos szívességeket, amelyek természetesen ritkán tisztelték a törvényt.

Isabelle és Marc egy ilyen alkalomkor futott össze először, Northman akcióban volt az öreg White testőreivel szemben. A nőt félholtan szedte ki a humán gorillák kezéből, hiszen Isabelle erőteljesen megkavarta az eseményeket, és a közreműködése miatt érzékeny anyagi veszteség érte a gárdisták e csoportját. A vastagnyakúak eléggé megruházták gazdájuk lányát, de mivel az annyi borsot tört már az apja orra alá, meg akarták adni az öregnek a lehetőséget, hogy saját kezűleg kezdjen valamit a helyzettel.

Isabelle tehát ehhez az Edward White-hoz tartott, és hála Northman kiképzésének, az utcán felszedett képességei jócskán továbbfejlesztésre kerültek, így már volt arra esélye, hogy úgy beszéljen az öregével, hogy a testőröknek arról fogalmuk se legyen, gazdájuknak hívatlan látogatója érkezett.

A lány észrevétlenül átjutott a kerítésen, hatástalanította az útjába kerülő kamerákat, majd az apja dolgozószobájába érve, még némi bosszúsággal is kedveskedett, mert miután lementette a winchester tartalmát a hordozhatóra, amit magával vitt, leformázta az asztali gép agyát. Bár izgatta a találkozás, már nem dermedt meg attól, hogy szemtől-szembe állnak majd egymással.

Órák teltek el, mire Edward White bement a dolgozószobájába. Isabelle az ajtó mellé húzódva várta, és azon nyomban kést szorított az apja torkának.

– Szia, apa – köszönt jól nevelt lányhoz illően.

– Isa – válaszolt a férfi. – Igazán szólhattál volna, hogy jössz, használhattad volna a főbejáratot és a csengőt is.

– Hát persze, apu. Akkor lett volna teljesen biztos, hogy nem jutok ki innen élve.

– Arra most is jó esélyed van – felelte érzelemmentes hangon a férfi.

– Tisztában vagyok vele – nyomta a penge élét erősebben az apja nyakának a lány. – Több hibát velem kapcsolatban már nem engedhetsz meg magadnak.

– Tényleg nem – ismerte el Edward. – Northman egy gyilkológépet és egyben luxuskurvát faragott belőled, igazán büszke lehetsz magadra. Az is kimondottan szép tőled, hogy továbbra is a nevemet használod, mocskolod. Ezzel egészen addig nem volt nagy bajom, amíg az ellenfeleimet irtogattad, kislányom. De amint elkezdtél beleköpni a levesembe, át kellett értékelnem a hozzáállásomat a létezésedhez.

– Ó, igen, apu, tudom. Most honnan akasztasz le olyan megbízható embereket, mint amilyen Kevin Smith és Warren Jones volt?

– Nem tudom, de biztosan akad még jelentkező. Mindkettőjüket figyelmeztettem. Az, hogy ennek ellenére te nyertél, Isa, azt bizonyítja, piszok jó lettél. Most már igazán abbahagyhatnád a bosszúhadjáratodat ellenem, és visszatérhetnél a családodhoz. Felnőtt vagy, biztos vagyok benne, hogy kinőtted már a kamaszos hőzöngést mostohaanyáddal szemben. Én nem látom akadályát, hogy ismét egy család legyünk. Tudod, tapasztaltad, hogy roppant kellemetlen tudok lenni, ha akarok.

– Kellemetlen? – kérdezett vissza Isabelle. – Az nálad a kellemetlenség kategória, amikor megbízást adsz a saját lányod megölésére? Nem rajtad múlt, hogy eddig nem sikerült.  

– Élsz, nem?

– Élek.

– Na, látod. Jonesnak szóltam, hogy vadásznak rá. A Smith-fiaskó után azt is elintéztem, hogy megint téged küldjenek. Warren közölte, hogy mielőtt kinyír, leteper. Tisztelettudó, megbízható üzlettárs volt, mert engedélyt kért tőlem erre. Rábólintottam, csak az volt a kikötésem, hogy láthassam.   

– Te még mindig egy beteg féreg vagy! – döbbent meg Isabelle és megremegett a kést tartó keze.

Az apja csak erre várt, a gyomrába döfte a könyökét így szabadult ki szorongatott helyzetéből. Isabelle még a légszomjjal küzdve is tudta, hogy menekülnie kell, nincs több ideje. Az erkély felé lendült, és már elérte azt, amikor hátranézve meglátta, hogy az apja elővesz egy pisztolyt a bárpult egyik rekeszéből. Az öreg indulattól mentes, hideg, nyugodt arccal vette célba, és a lányt csak az mentette meg, hogy levetődött az erkélyről. Összegömbölyödve, gurulva tompított, majd felpattant és rohanni kezdett. Nem egyenesen, hanem cikk-cakkban, ahogy tanulta. Bár az apja élénken lövöldözött rá, nem találta el. Ellenben a kertben reflektorok gyulladtak, és egy kisebb hadseregnyi vastagnyakú lepte el a szépen gondozott pázsitot. Isabelle, nem törődve a kerítés tetején lévő, hegyes, betolakodók elleni, betonba ágyazott, fenyegetően felfelé meredő üvegcserepekkel, átvetődött azon, majd a kamerák látószögén kívül eső, elrejtett motor nyergébe pattant. Elszáguldott vele egy közeli tóhoz, a mocit belökte a vízbe, és a parton parkoló, előzőleg lopott autóba ült. Egy szőke parókát húzott a fejére, és visszaindult a szállodához. Arcvonásainak parancsolva, közönyösen nézte a vele szemben, igencsak gyors tempóban döngető vastagnyakú-különítményt, akik bár megbámulták, semmiféle összefüggést nem találtak a szőke, autót vezető bige, illetve a motoron menekülő, hosszú, mahagóni hajkoronát birtokló célpontjuk között.

Isabelle egy buszmegállóban hagyta a lopott kocsit, a pályaudvar vécéjében parókát cserélt, és immár fekete, Cleopátra-frizurával, élénkvörösre rúzsozott szájjal, hatalmas napszemüveg mögé rejtve a szemét, affektálva váltott jegyet, egy másik városba, még véletlenül sem abba, ahol a szállodai szobában, Marc már valószínűleg a haját tépte. Eltervezte, hogy mit fog tenni, szándékosan lekéste a buszt, aztán lopott egy autót, és bízva Northman logikájában, elindult.