41. rész: Emlékezz!

Isabelle-t Clara és Brian visszavitte a japán nő házába. Miután bementek az épületbe, a lány leült, átölelte a térdét és a semmibe meredt, órákon keresztül gyakorlatilag meg sem mozdult. Csak akkor rebbent meg a szeme, amikor a televízióban a gyilkosságról esett szó. Könnyek kezdtek folyni az arcán, de amikor a véres ágyneműt és a hordágyra pakolt fekete nejlonzsákot kezdték mutogatni, már zokogott. Clara Morgan részvéttelen arccal, megvetően nézte, aztán elment. Gyakorláshoz átöltözve tért vissza, úgy nyújtotta oda tanítványának a pengét:

– Bérgyilkos voltál, vagy és leszel. Ha ki tudtad nyírni a pasidat, már bármit tudsz.

– Hagyj békén! – mordult Ms. White és rá sem nézett a felé nyújtott tőrre.

– Nem tehetem, Isabelle. Ki kell derítenem, méghozzá nagyon gyorsan, hogy használható vagy-e még? Ha nem, akkor sem fogok neked pszichiátert játszani. Elvágom a torkodat és annyi. Tudd, most potyára vergődsz, hiszen a pasid mindenképpen meghalt volna. Veled együtt. Fogd fel jutalomnak, hogy te végezhettél vele. Egy szeretkezés után, méghozzá úgy, hogy nem szenvedett.

– Tényleg? – vonaglott meg a dühtől a lány arca, megmarkolta a penge élét, elvette Clarától és azonnal nekirontott.

A japán folyamatosan hárított, Ms. White csak ment előre, a kezében forgott a tőr, csattogott a fém, az arcát egészen megváltoztatta az indulat feszültsége. Gúnyos fintor suhant át rajta, amikor elérte mentorát a pengével. Egyre jobban belemelegedett a kaszabolásba és Ms. White immár élvezettel, egyre nagyobb lendülettel küzdött. Clara Morgan már vérzett néhány felületes sebből, amikor úgy döntött, elég volt. Isabelle nyakának lökte a katana élét, de a lány kontrollja működött és megállt. Felemelte a fejét, hogy még hozzáférhetőbbé váljék a torka, ezzel is jelezve, elég a leckéből, megértette.

A japán rezzenéstelen arcvonásokkal eresztette le a kardot, és megszólalt:

– Menj tisztálkodni. Elviszlek Rosshoz.

– Miért? – döbbent meg igazán a tanítvány.

– Mert így akarom. Mielőtt kinyírtad volna Northmant, roppant lelkesen jártál hozzá kefélni. Hátha most is megnyugszol tőle.

– Ha meg akarod ölni, csináld magad! – vágott vissza Isabelle.

– Ha nem tűnt volna fel – szorította meg Ms. White nyakát a japán – isten tudja miért, azon pedálozok, hogy ne kelljen elvágnom a kibaszott torkodat! Viszont, igencsak a türelmem végén járok, úgyhogy ne dühíts! Ross egyelőre nagyobb szolgálatot tud tenni élve, mint holtan. Tudni fogod, ha ez megváltozik. Persze, csak akkor, ha megéred.

Isabelle White bement a szobájába, aztán magára nyitotta a zuhanyt, majd felöltözve várta, hogy újdonsült mentora is előkerüljön.

Clara csak intett neki és már indultak is.

A szállodai lakosztály ajtaját Ethan Ross whiskyvel a kezében nyitotta ki. Udvariatlanul hátat fordított látogatóinak, ezzel is jelezve, hogy nem kimondottan örvendezik.

– Italt?

Clara tagadólag megrázta a fejét, Isabelle pedig villantott egy mosolyt, a bárpulthoz ment és kiszolgálta magát.

– Hölgyeim, miben lehetek a segítségükre? – fordult a férfi egyértelműen a japán felé. 

– Isabelle-nek tehet nagy szolgálatot, de engem is lekötelez, ha foglalkozik vele.

– Hallgatom – kortyolt az aranyló italba Ethan.

– Szegény nehéz időszakot él át, szüksége lenne némi figyelemelterelésre.

– Pontosabban?

– Kiborultam, mert szeretkezés után megöltem a szerelmemet – szólalt meg Ms. White.

– Hogyan és miért? – nézte merőn a fiatal nőt az ügynök.

– Késsel. Elvágtam a torkát.

– Ez az a történet, amit a híradóban is mutattak?

– Igen.

– Értem. Már csak a másik kérdésre érdekel a válasz. Miért?

– Azért, mert őnagyságának, illetve a gazdijának útban volt.

– Az ő gazdija a tiéd is, ha nem tévedek – tette le a kiürült poharat Ross. – Mi a kívánsága, Clara? Álmodjak én nagykéssel, mert maga nem akar? Különben is, a történet tegnapi. Előtte éjjel együtt hancúroztunk, ha jól emlékszem – nézte szinte undorral Isabelle-t Ethan. – Utána rögtön egy másik farok járt benne, most pedig megint én lennék a soron? Van kedvem egyáltalán ehhez?

– Nekem szerinted van? – rontott a férfinak Ms. White és elkezdte csépelni.

Ethan Ross lekevert egy nagy pofont Isabelle-nek, megragadta és alaposan átkutatta. Elvette tőle a késeket, Clara Morgan lába elé szórta őket, miközben kíméletlenül fogva tartotta a lányt:

– Azokat a bökőket vigye innen. Ezt meg betöröm magamnak, egészen megjött hozzá a kedvem. De emellett kérek még felvésni nekem egy jó pontot is, hogy bevállaltam. 

A japán nő arca megvonaglott, de felszedte a késeket. Amikor az ajtóból visszanézett, Ethan akkor teperte le a kanapéra a lányt, és közben letépte róla a pólót.   

Ross fejében szinte visszhangzott Ben hangja a fülesen keresztül:

– Tiszta a levegő.

Ethan elengedte Ms. White-ot, a bársarokhoz ment, felkapott egy kéztörlőt, megtöltötte zúzott jéggel és a lány kezébe adta. Megnézte az arcát, majd megjegyezte:

– Hülye picsa.

Edward White lassan fehérebb volt a nevénél is. Larry nem törte össze magát, hogy segítsen, Brian felől nem is hallott, de jobb is volt. A legesélyesebb lett a versenytárgyalás nyertese, az „álcázott fakabát” és a társa. Aki nem hülye, mint ahogy túlságosan nem is volt oda az együttműködés lehetőségétől. Úgy tűnt, Isabelle-ből Morganéknek mindent sikerült kiölniük, hiszen meggyilkolta Northmant. Az egyetlen embert, aki mindig mellette állt. Azért pedig, hogy a mogul nehogy elmulassza a híradó ismétlését, és jól bevésődjön a látvány, kapott egy SMS-t. Sokat nem kellett rajta gondolkodnia, hogy kitől és miért. Tehát, Isabelle átfordult, valószínűleg ugyanolyan gyilkos pszichopata lett, mint az a japán nő. Nem mintha eddig bármiféle kegyelmet várhatott volna az apja tőle, hiszen kétszer is megkínoztatta. Kétszer… Edward elhúzta a száját. Igen, a lánya kettőről tud, biztosan. A mogult az emlék hatására elő is vette a nosztalgia olyannyira, hogy lesétált a pincébe, ahol az eset történt. Mint egy filmet, úgy látta maga előtt az akkori eseményeket.

Akkor már teljesen biztos volt, hogy Isabelle emlékszik a megrontási kísérletre, pontosan tudja immár, mi történhetett volna, mindezek együtthatójaként, nem palástolta sem az undorát, sem a gyűlöletét.

A lányt már eleve sérülten vitték be a pincébe, mert a fogdmegek némileg már leverték rajta az őket ért anyagi veszteséget. Hiszen Isabelle White teljesen nyíltan állt és nézte, amint az apja verőlegényeinek egy részét letartóztatták. Akik miután ismét szabadlábra kerültek, vadászni kezdtek kenyéradójuk leánygyermekére, hiszen olyan egyértelmű volt, hogy neki köszönhetik a lebukást, mintha kiírta volna a homlokára. Az még inkább meghozta a kedvüket, hogy Edward külön jutalmat is ígért, ha a lányát élve kerítik kézre és a színe elé viszik.

Isabelle tehát, már jócskán meg volt tépázva, amikor a pincében apa és lánya egymás szemébe nézett. A hevesvérű sarj nem igazán mérlegelt, véres nyálával köpte képen az apját és azzal is kísérletezett, hogy belerúgjon. A vastagnyakúak röhögve fogták le, mert hiába volt mozgékony és a testalkatához képest még erős is, ellenük nem volt esélye. Kezdésnek vallatták. Fájdalmas pofonokat, öklösöket kapott, de nem árulta el, hogy honnan szedte az információit. Pedig a mogult és az embereit egyaránt érzékenyen érintették, hogy napvilágra kerültek, mert az anyagi veszteség mellett még erősen büntetendők is voltak a mellékvágányos tevékenységek. Védelmi pénz, a cimborák által némi kábítószer, méghozzá úgy, hogy Brian Morgan még csak nem is sejtette. Innentől kezdve, nem kizárólag csak a zsaruk miatt kellett izgulni, hiszen Morgannek nem kellett sok, a gyanú árnyékára is rámozdult, de hát Edward és Warren ügyesen összerakta a dolgokat. Egy ideig.

Isabelle-t ezen a napon sokat ütötték. Az apja ezt ugyanolyan élvezettel nézte, mint azt, amikor mind a négy gorillája megerőszakolta a lányt. Nem mert beszállni, mert nem akart kockáztatni, hiszen voltak a testőrök között újak is. A régiek tudták, hogy a fiatal, tiltakozó lányok jobban feltüzelik a gazdájukat, mint bármi más, elvégre nem egyszer segédkeztek neki az igényei kielégítésében.

Edward White tehát nézte a történéseket, jól szabott öltönyének a zakóját összegombolta, lévén, szemmel látható volt, hogy számára roppant izgató, amit lát. Az első két testőrnél még vergődött, sikoltozott, sírt Isabelle, a szeme rettegéssel, fájdalommal volt tele, viszont a másik kettőnél már csak hevert, mint egy darab fa. Le sem kellett fogni, a szájáról elfogyott a sikoly, a szeméből eltűntek a könnyek, ahogy a fény is.

Isabelle White-ot eszméletlenül dobták ki az erdei úton a kocsiból. Edward idáig ismerte teljes mélységében a történetet, hiszen senki nem volt, aki elmesélhette volna neki. Maximum maga az érdekelt, aki megesküdött rá, hogy amennyiben módja lesz rá, mindezért megjáratja az apjával a poklot. Ha a mogul ismerte volna a történetet, a tényleges eseményeket, még annál is sokkal jobban tartott volna a lányától, mint egyébként tette.

Amikor igazán rázendített az eső, Isabelle akkor tért magához. A teste minden porcikája meg volt gyötörve, több helyen vérzett is. A szája, az orra, a szemöldöke felrepedt, szerencsére azonban, az orra nem tört el. Ahogy végignézett magán, látta, hogy a combja belső oldala is vérmaszatos, tépett ruhájából gyakorlatilag mindene kilátszik. Az egyik karját képtelen volt mozgatni, utóbb kiderült, hogy eltört, ahogy néhány bordája is. Levegőt is alig kapott még, de már ott megesküdött arra, hogy az apja megfizet ezért. Makacs és hajthatatlan természete hozzásegítette, hogy visszajusson civilizált körülmények közé, a kisváros kórházának információs pultjánál vesztette el ismét az eszméletét. Legközelebb egy hónap múlva ébredt fel, addig művileg altatták, mondván, jobb az úgy neki.

Tényleg jobb volt. A bordái összeforrtak, lassan a kezét is lehetett tornáztatni. A nőgyógyász elmesélte neki, hogy igencsak meg kellet küzdeni azért, hogy megmaradhasson a méhe. Ezek csak a fizikai sérülések voltak, az „élmény” hatására született démonjainak távoltartásához is kellett egy ideig orvosi segítség. Isabelle-t elbocsátották a kórházból és szinte abban a pillanatban el is kezdett „kellemetlenkedni”. Okosan csinálta, immár nem volt egyértelmű, hogy ő áll a történések mögött. Úgy tervezte, hogy ínyencfalatként az apját hagyja utoljára, az erőszaktevőkkel kezdi a bosszút.

Az első áldozata a négyes sorszámú volt, aki alatt akkor már csak feküdt. Akire már semmilyen módon nem reagált. De ez nem tartotta vissza a fickót, így a lány listájára is felkerült. Mert az arcát megjegyezte. Beleégett a tudatába, akár a többié.
Az utca kemény hely, a területei leosztások eléggé egyértelműek. Négyeske éppen Edwardnak vitte a fegyvereket, amikor rajta ütöttek azok, akiknek Isabelle néhány közvetítőn keresztül megsúgta, mi lesz a csomagtartóban és merre megy majd az ipse. A fickónak védekezésre, pláne menekülésre, esélye sem volt.

Hármaskát egy autóbaleset vonta ki a forgalomból, de mivel Isabelle-en kívül is annyi minden volt a rovásán, képtelenség volt valóban kideríteni, hogy a töménytelen mennyiségű rajongója közül ki segített neki megboldogulni.

Ketteske üvöltését Isabelle még hallhatta is, hiszen a mese szerint, lenyúlt némi anyagot, amit az istennek sem akart előadni. Nem csoda, hiszen a fél kilónyi port Isabelle saját kezűleg húzta le a klotyón.

Egyeske Isabelle lelkén száradt, hiszen a lány szőke parókával a fején, felismerhetetlenné sminkelve csípette fel magát vele. Felmentek a férfi lakására, ahol a lényegre térés helyett a lány a fickót az ágyhoz szegezte a tőrével, aztán lemosta a sminkjét, levette a parókáját, majd a felismerés pillanatában fejbe lőtte a gorillát. Bár kacérkodott a gondolattal, hogy ne a kezénél, hanem a farkánál döfje át, inkább nem hagyott egyértelmű nyomot maga után.

Az apjának személyesen adta át az egyértelmű üzenetet, megjelent Egyeske temetésén, levette a napszemüvegét, köpött egyet a koporsóra, kezével pedig pisztolyt utánozva rámutatott az apjára.

Edward White új gorillái – úgy tűnt – teljesen tisztában voltak vele, ki is a lány és üldözőbe vették. Már el is kapták, amikor Marc Northman – a saját akcióját veszni hagyva – Isabelle segítségére sietett és kiszedte a testőrök keze közül.