40. rész: A nyertes

Érdekes módon, nem Charles Miller ujjlenyomatával működött a ketyere, hanem Ethan Rosséval. Ezen a tényen csak az csodálkozott volna, aki nincs tisztában a leosztással. Mert igen, Miller volt a terület ura, – miután az előző gazda megboldogult – ellenben a kábítószerüzlethez egyáltalán nem értett. Ethan pedig valóban rendőrségi tanácsadó volt, ugyanakkor Charles felestársa. 

Miller éppen ezen okoknál fogva egyrészt nem volt érzékeny és sértődékeny; másrészt Rossnak megvolt hozzá a tudása, hogy sikerre vigye a boltot. A férfi bőszen koncentrált is, hiszen sikerülnie kellett, erre az alapra akartak építkezni. 

A kütyün villámkérdések is olvashatóak voltak, de Ethan nem esett kétségbe, tényleg tudott rájuk válaszolni. Ahogy azt is tudta, az általa adott válasz pontossága és gyorsasága csak egy dolog, a szoba be van kamerázva, Mr. Secret pedig megfigyel. Leginkább azt, hogy ki és milyen segítséget vesz igénybe a gyors, jó, esetleg majdnem tökéletes válaszhoz. Rossnak majdnem megremegett a szája a visszafojtott vigyortól, amikor elképzelte, hogy néhány ellenlábasa esetleg a laptopján próbálja bármiféle internetes kereső segítségével megoldani a feladatokat. Tény, hogy a laptop és az internetes keresők sokat tudnak, de nem biztos, hogy eleget. Helyesebben, a kulcsszavas kereséssel van a gond. Ha valaki tudja, mit kell keresnie, és amit talált, azt hogy kell dekódolnia, akkor egyszerű. De ha nem, akkor nem segítség az sem, amit esetleg talál. 

Ethan Ross gyors, jó válaszokat adott, ráadásul saját kútfőből. 

Miután ismét megjelent a hostess és elkérte a kütyüt, Rossnak megint mehetnékje támadt, de egyelőre visszafogta magát. 

Charles Miller már egy jó ideje nem próbálkozott baráti nexusba keveredni a társával. Meglehetősen keveset tudott róla, ez egy ideig zavarta, de aztán nem pazarolt energiát arra, hogy ezt megváltoztassa. Fogalma sem volt arról, Ethannek van-e családja, vagy legalább barátnője, mi a hobbija, tart-e háziállatot, hol lakik, satöbbi. Annyit tudott róla, hogy az üzlettel kapcsolatban totálisan képben van, a whiskyt jobban szereti, mint a tequilát, nem ijedős, kimondottan határozott és céltudatos, roppant óvatos, meglehetősen bizalmatlan, jól bánik a fegyverrel, az embereik respektálják. Ez pedig éppen elég volt neki ahhoz, hogy felfogja: bratyizás nélkül is rendben mennek a dolgaik, és ami nem megy, azt egyébként is szükségtelen erőltetni. 

Ross viszont, annál többet tudott Charlesról, bár eszében sem volt haverkodni. Miller és az összes nyúlványa csak egy meló volt, a szükségesnél többet nem foglalkozott vele.

Amikor két óra elteltével sem történt semmi, Ethan fogta magát és kiment a parkba. Tényleg csak levegőzni akart, meg némileg eltűnni Mr. Secret képernyőjéről.

Miközben sétálgatott, összefutott Edward White-tal és személyi testőrével, akit Patrick Hammond továbbra is briliáns módon alakított.

– Mr. Ross – mosolyodott el Isabelle apja, miközben úgy tett, mintha nem ő lett volna, aki álcázott fakabátnak nevezte a teremben.

– Mr. White – felelte udvariasan, de mosolytalan arccal a megszólított.

– Elnézését kérem, ha megsértettem – folytatta a mogul. – De meglehetősen felfokozott idegállapotban voltam.

– Semmi gond, uram.

– Megtisztel.

Ethan Ross biccentett és továbbment volna, de White megállította:

– Némileg utánanéztem önnek és őszintén szeretném megkövetni. Nem tudom, hogy a versenytárgyalás kiírója hogyan fog dönteni, de szeretném, ha tudná, szívesen dolgoznék önökkel.

– Mr. White – felelte Ethan – a tájékoztatás szerint a megbízó az egész kábítószer üzletágat szeretné rábízni a tárgyalás nyertesére. Az ön területe továbbra is a fegyver. Tény, hogy lehetnek, vannak kapcsolódási pontok, de nem gondolom, hogy ez igazán szoros együttműködést jelentene.

– Ez igaz. Azonban az elhunyt Jones-testvérekkel is volt közös projektünk, elvégre a drogból származó pénzből az ügyfeleik többször is vettek fegyvert.  

– Tisztában vagyok vele, uram – maradt vérfagyasztóan udvarias az ügynök. – De tekintve a terembeli incidenst, nem tudom, hogy ön miként viszonyulna az esetleges, jövőbeli közös projektünkhöz.

– Elnézést kértem, Mr. Ross.

– Tudom és nem is ez a probléma.

– Akkor, mi? – vált határozottan érdeklődővé Edward.

– Abban a teremben nemcsak azt nevezhetjük incidensnek, amelyért már megkövetett, Mr. White – nézte Isabelle késének nyomát a mogul nyakán Ethan. – Hanem a lányával történteket is.

Edward White még mindig nem értette, miről van szó, ezért az ügynök felvilágosította:

– Érdeklődöm Isabelle iránt, Mr. White. Pillanatnyilag laza, elvárások nélküli kapcsolatban gondolkodom. A lánya önhöz intézett szavaiból és a non-verbális egyéb kommunikációból is azt szűrtem le, hogy nem igazán állnak közel egymáshoz. Viszont, ha ezt már most tudja, nem róhatja fel nekem hibaként, ha mégis közelebbi üzleti kapcsolatba keverednénk és Isabelle a barátnőm. Mondjuk, esetemben ennek nem igazán van jelentősége, hiszen ritkán – sőt, leginkább soha – keverem az üzletet a magánélettel.

– Én sem szoktam, ez egyedi, kivételes eset volt.

Ethan Ross nem válaszolt semmit, majd kisvártatva kezet nyújtott a mogulnak:

– Örvendtem, Mr. White. Amennyiben mégis ránk esne a megbízó választása, részemről semmi akadálya nincs a minden érintett számára előnyös, üzleti kapcsolatnak. Bízom benne, hogy az ön részéről sincs – villantott egy ragadozó-mosolyt az ügynök, majd magára hagyta Isabelle apját.

Már pirkadt, amikor Rebecca Anderson eredményt hirdetett. Charles Miller és Ethan Ross lett a befutó. A résztvevőknek adtak egy záróbulit, a nyertesek pedig vendégként továbbra is a szállodában maradtak. Ethan – amint megtudta az eredményt – kiköltözött a szobából és kivette az egyik lakosztályt magának, társa, Charles Miller is ugyanígy tett.

Clarán és Beccán keresztül Brian elnézést kért, de halaszthatatlan üzleti ügyeire hivatkozva, egy héttel későbbi időpontot jelölt meg a személyes találkozóra.

Ethan és Isabelle mindennap találkoztak, immár a férfi lakosztályában. A lány nála töltötte az éjszakákat is, Clara fejcsóválva vette tudomásul, hogy tanítványa gyakorlatilag kicsúszott mindenre kiterjedő ellenőrzése alól. Pedig a lány napközben az idejét a japán nő házában töltötte, továbbra is fáradhatatlanul gyakorolt és ennek hatására fejlődött. Az új mentornak nem volt oka panaszra, sőt, egyre többször dicsérte meg Ms. White-ot, hiszen az valóban igencsak remek teljesítményt nyújtott.

Hagyományos japán öltözékében, továbbra is inkognitóban, Brian Morgan többször is végignézte a gyakorló feladatokat és még ő is elégedett volt a fejlődéssel, amelyet igen közelről láthatott. Mert Hishida Kazukinak semmiféle halaszthatatlan üzleti ügye nem volt, így el sem utazott. Csak kíváncsi volt, hogy az újdonsült üzletágvezetők hogyan reagálják le a bejelentését.

Ross rezzenéstelen arcvonásokkal vette tudomásul a helyzetet, Miller fején azonban látszott némi türelmetlen düh.

Brian azonban Ethan reakciójára volt igazán kíváncsi és nem is csalódott benne.

Lassan ismét beesteledett, így Isabelle – a már megszokott koreográfia szerint – elbúcsúzott Clara Morgantől és elment Ethanhez.

Ross nem hagyta békén a lányt, a nappaliban gyakoroltak, amikor a félmeztelen, immár csatakosra izzadt férfi csendre intette társát. Aztán körkörös csuklómozdulattal jelezte, hogy inkább mégis folytassa a gyakorlatot, miközben óvatos léptekkel a fegyveréért ment. Immár Isabelle is látta az árnyat az erkélyre beugrani, Ethan pedig villámgyorsan az erkélyajtó melletti falhoz húzódott, ott várta az ismeretlen betolakodót.

Az, hogy egy halk reccsenés sem árulta el az érkezőt, amikor kinyitotta az erkély ajtaját, azt sugallta, nem kezdővel van dolguk.

Ethan Ross csak egy hosszú másodpercre bökte pisztolyát a betolakodó fejéhez, majd bebiztosította a Glockot és elvigyorodva megszólalt:

– Majdnem lelőttelek, Pókember.

– Hiszed te – vette le a csuklyáját Northman, miközben egy kicsit belenyomta az ügynök jobb oldalába a kezében tartott pengét.

– Egyezzünk ki döntetlenben, legalábbis ezt illetően. Sokkal kevésbé tetszik az érkezésed módja. Ez egy szálloda, Marc. Alkotsz egy álcát, kiveszel egy szobát és kész.

– Az ajtót figyelik – mondott ellent a mentor.

– Mert az ablakot nem? – csodálkozott rá az ügynök, miközben elővette telefonját és megpöccintette az egyik gyorshívót. Ben Taylor bejelentkezett, a kérésnek megfelelően átnézte a szállodát felügyelő kamerák képeit, és mivel semmi gyanúsat nem talált, néhány megnyugtató szó után ki is szállt a kontaktusból.  

Ethan nem maradt sokáig, szótlan, futó félmosolyra húzta a száját, magához vette a whiskysüveget és kiment a nappaliból.

Isabelle kézen fogva húzta magával Marc Northmant, a fürdőben kihámozták egymást az izzadt göncökből, aztán beálltak a zuhany alá.

Az egész éjszakát szeretkezéssel töltötték, de reggel, amikor a férfi felébredt, Ms. White már nem volt ott.

A mentor ugyanolyan észrevétlenül távozott a szállodából, ahogy előző este érkezett, majd – éppen semmi dolga nem lévén – lazulással töltötte a napját. Időnként rá-ránézett a mobiljára, de teljes csönd volt, nem bízták meg semmiféle rohangálnivalóval.

Lakótársa lelépett, így Marc tökéletesen egyedül volt a lakásban.

Késő délutánra járt az idő, amikor a bejárati ajtón, sürgető kopogás hangzott fel. A férfi egy szál pólóban, rövidnadrágban, mezítláb ment ajtót nyitni. A küszöbön Isabelle állt, aki azt sem várta meg, amíg Northman levegőhöz jut, nemhogy szóhoz, hanem belekapaszkodott a nyakába, magához húzta és megcsókolta. A mentor már a küszöbön felkapta szerelmét és ölben vitte be a szobájába. Az ajtót lábbal és kissé hangosan csukta be, az ágy felé haladtában vette le a lányról a pólóját, így már csak a vadító csipkemelltartó állta útját mohón követelőző szájának, nyelvének. Isabelle White felnyögött, aztán nevetve vette tudomásul, hogy időközben a nadrágjából is kihámozták, amit a pasas csak a párna mellé ejtett. A tanítvány a másik párnát sietve az ágy és a fal közötti résbe gyömöszölte, hiszen így már nem kellett attól félnie, hogy a telefonja beesik a résbe, aminek az előhalászása előzőleg is csak csekélyke negyedórát vett el az életükből.

Marc egyenesen rávetette magát Isabelle szájára, két nyitott tenyere értőn siklott a meztelen testen, izgatott, mély sóhajokat előcsalogatva a lányból. Hamarosan azonban Ms. White került felülre, amit határozottan élvezett is mindkét fél.

Northman lassan mozogva, szinte ringatta magán tanítványát, aki lassan ráhajolt a szájára és gyengéden megharapdálta a mohó csókoktól vörösre duzzadt ajkait. A lány keze kezdetben csak araszolva mozgott, aztán tempót váltva előkapta a tőrt és egyetlen lendületes suhintással elvágta a szeretkezés mámorából még alig ocsúdó férfi torkát. Isabelle másik keze is gyorsan reagált, és mielőtt beterítette volna a vér, a virágmintás takarót ráborította a nyaki sebre. Marc Northman némi vergődés után elcsendesedett, és amikor a lány érzett már elég erőt magában a látványhoz, akkor levette a nyakra és arcra borított, vértől tocsogó ágyneműt. Nagyot nyelt, amikor észrevette, hogy a szürkéskék szem – még ha immár élettelenül is – őt nézi. Nem sokáig bírta, visszaborította rá a véres takarót, a pengét törlés gyanánt végighúzta a pasas pólóján, és gyorsan összeszedte magát. Nem akart belegondolni abba, amit tett, de már régen meghozta a döntést, meggyőződése volt, hogy mindenkinek így lesz a legjobb.

Amikor kilépett az ajtón, nem settenkedett, de nem is sietett, hiszen egyikkel sem akarta felhívni magára a figyelmet.

A parkoló autóban Clara és az a kertésznek látszó, hagyományos, japán öltözéket viselő férfi várta. Isabelle White-ot akkor vette elő az elemi erejű remegés, amikor a kezét az autó kilincsére rakta. Amikor kinyitotta az ajtót, már zokogott, a kezéből gyakorlatilag kiesett a Marc vérétől még nedves penge.

A férfi megtörölte a tőrt, elővett egy olyasmi eszközt, mint egy vércukorszint-mérő és az érzékelőjét bekente a letörölt mintával. Egy ideig hallgatott, majd egy csippanás után megszólalt:

– Tényleg emberi vér. 

Aztán a szerkezet megint jelzett, a továbbra is inkognitóban lévő Brian Morgan pedig folytatta:

– Marc Northman vére.    

39. rész: Ál-arcok

Isabelle és Ethan szobára ment, elvégre Clara „engedélyezte”. Előtte Taylor műszeresen átvizsgáltatta a lány szobáját, de nem volt benne sem vizuális, sem audio megfigyelő eszköz. Amint a pár után becsukódott az ajtó, Ross elvetette magát a fotelban, miközben figyelmesen nézte Ms. White-ot. A nő idegesnek tűnt, pedig – egyelőre – egész jól alakultak az események. Lyle Brown a frissen beszerzett, könnyedebb alkoholmérgezése következtében bármit mondhatott, amit akart, senki sem hitt neki. De hála az égnek, nem akart, leginkább mutatkozni sem volt hajlandó. A nagyobb baj továbbra is Mr. Secret, Edward White és az új versenyző, az a bizonyos Larry volt. A lány éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor kopogás hallatszott az ajtaján. Taylor a füldugóban közölte, hogy Rebecca Anderson áll a küszöbön, így hát Ross ledobta magáról a pólót, Isabelle pedig teljesen levetkőzött és magára tekerte a takarót. A férfi összekócolta társa haját, aztán a sajátját is, majd a takarót magán tartva, a nő ajtót nyitott.

Beccának elállt a szava mellett a lélegzete is, hiszen elég sok mindenre számított, de a látványra, amely elé tárult, nos, arra nem. „Elisabeth Jenkins” csillogó szemmel, kócos hajjal, kipirult ajkakkal, a borosta apró szúrásainak nyomával a nyakán és a vállán nyitott ajtót, egy szál takaróba burkolózva. Nem beszélve a félig mögötte álló pasasról, aki bizony, bizsergetően jól nézett ki. Fagyos pillantású, kék szeme hidegen villanva, nem hazudott arról, hogy a pokolba kívánja azt, aki megzavarta őket és ezt alátámasztotta, amikor tengermély hangján megszólalt:

– Még egy gardedám, bébi? Tőle is engedélyt kell kérned?

– Nem – szólalt meg Isabelle. – Bocs, Rebecca, de ha nem halaszthatatlan, akkor inkább később beszéljünk.

A pasas elvigyorodott, nevetőráncai határozottan szimpatikussá varázsolták az imént még bosszús arcát, amikor a megdermedt, küszöbön szobrozó Ms. Andersonnak címezte a mondandót:

– Ha időben a szobámban akarok lenni a társammal, amikor meghozzák a kütyüt, akkor bele kell húznunk a témába, úgyhogy nem tartóztatjuk, kedves Becca. Ezt az ínycsiklandozó falatot most már gyorsan felfalom, de ahogy kinéz – fordította maga felé Isabelle arcát Ross, – majd, ha végeztem az üzlettel, ráérősen is végigkóstolom – csókolta meg mohó vággyal a lányt Ethan.

Ms. White odaadóan, partneréhez hasonló hevességgel viszonozta a csókot és mindketten gondosan ügyeltek rá, hogy mielőtt Rebecca orra előtt becsukódik az ajtó, még láthassa, ahogy Isabelle meztelen testére simul Ethan Ross keze.  

Miután Ben közölte, hogy tiszta a levegő, a lány bevonult a fürdőbe és felöltözött. Miután visszament, Ross nem húzta az időt, elmondta, amit tudott:

– Tehát. Mint azt mindketten tapasztaltuk, Secret barátunk roppant óvatos. Még te sem találkoztál vele személyesen, és a saját buliján sem jelent meg. Elvileg. Bennek nem csak az volt a dolga, hogy támadási parancsot adjon, ha szükséges. Sokkal inkább az, hogy megpróbáljuk megtalálni a fickót. Patrick kamerája és az enyém minden pofát felvett, így Taylor ráereszthette az arcfelismerőt a képekre. Secret tényleg nem volt ott, mert mindenki az, akinek mondja magát. Apádat a limuzin nem vitte messzire, csak egy irodaépülethez. Nyilván, Edward White sokkal kevésbé értékelte a pasas humorát, mint mi, ugyanis az ingatlan az apádé. Ellenben, nincs az ott történtekről egy kockányi képünk, vagy egy pisszenésnyi hangunk sem. Viszont, a továbbiakból az következik, hogy a faterod olyan szinten összecsinálta magát, hogy immár bármire képes. Beszélt Larry Morgannel, és mint azt már említettem, ama figura nem azonos azzal a Larry Morgannel, akinek a nevén van Clara háza. Tehát, nem az a Larry vegetál kórházban, aki érdekelhet minket. Az már csak hab a tortán, hogy a kedves papa felhívta kedvenc golfpartnerét, a polgármester urat, hogy a segítségét kérje ahhoz, hogy a belügyminiszterrel egy magánbeszélgetés erejéig összefuthasson.

– Az én szempontomból nem hangzik valami jól.

– Valóban nem – értett egyet a lánnyal az ügynök. – Mert, ha az apád meg lett fenyegetve, amitől kellőképpen össze is csinálta magát, igyekszik majd a bőrét menteni. Tartok tőle, hogy ő ismeri Mr. Secretet, és akár fel is adja, ha az élete múlik rajta. Ez pedig már az a mérték segítségből, amely a vádalku mellett, akár tanúvédelmet is érhet.

– Tudom – válaszolta sóhajtva Isabelle. – De ezen ráérünk akkor filozofálni és megkeresni rá a megoldást, ha bekövetkezik. Most haladjunk szépen, sorjában. Intéztél valamit azzal kapcsolatban, amit kértem?

– Igen, felhívtam Johnt. Megígérte, hogy összeszedi a kapcsolatait és hamarosan jelentkezik.

– Szuper. Kösz, Ethan.  Most pedig, menj nyerni! Utána bulizunk egyet, kettesben is.

–  Ha már Rebecca Andersonnak is megígértem… – vigyorodott el a pasas, majd ügyelve a látszatra, a ruháját igazgatva, sietősen távozott a szobából.

A valódi Larry Morgan telefonszáma nem igazán forgott a köztudatban, több okból is. Ezzel Edward White tisztában is volt, de úgy érezte, nincs más választása. A régi törzshelyükre beszélték meg a találkozót, és még véletlenül sem hangzott el a hely neve a rövid, célratörő telefonbeszélgetés során.

Edward Hammonddal kettesben kocsikázott a helyszín közelébe, majd a személyi testőrt az autóban hagyva, magához vette a pisztolyát – már csak azért is, hogy ne legyen teljesen védtelen. Azért ment, mert szövetségest keresett, segítséget remélt, de azért mégiscsak nagyobb biztonságérzetet adott neki, hogy ott lapult a zsebében a fegyver. Azt is tudta, hogy, Larryvel szemben ennek nincs jelentősége, pedig Edward egyáltalán nem misztifikálta egyik Morgant sem, hiszen bőven elegendő volt a jócskán bevésődött, személyes tapasztalat. Az idősebb Morgan – azaz Hishida Kazuhiro – jakuza volt, ahogy a fia is, méghozzá, egy klán feje. Larryben nem csörgedezett ázsiai vér, White-nak meggyőződése volt, hogy ezért is lehet jobban szót érteni vele, mint a fiával.

A két férfi örömmel üdvözölte egymást, hiszen négyszemközt voltak, senkinek nem kellett megjátszania magukat ilyen-olyan okok miatt. Larry kitöltött szakéval várta Edwardot és roppant szívélyesnek tűnt. White szívéről egy szikla gördült le, hiszen az idősebb Morgan mosolya azt mutatta, nincs tisztában az elmúlt órák történéseivel.

Miután megitták a szakét, Larry szólalt meg elsőnek:

– Úgy sejtem, nem feltétlenül csak inni akartál velem, Edward.

– Így van – ismerte el a mogul. – A segítségedet szeretném kérni.

– Hallgatlak – bólintott a másik férfi.

– Nagyon úgy tűnik, hogy magamra haragítottam a fiadat. Szeretnék néhány tippet kapni arra, hogyan békíthetném meg, hiszen az üzlet jól működik, csak bizonyos események kissé összekuszálták a dolgokat. – Edward White a komoly helyzet ellenére is elmosolyodott és tovább folytatta: – Az ujjperces engesztelést kihagynám a repertoárból, úgyhogy inkább azt mondd, mi van helyette?

Patrick Hammond mindeközben határozottan élvezte a mogul öltönyének gallérja alá rejtett, gombostűfejnyi lehallgatókészülék által közvetített hangjátékot, pedig még csak a bevezetésnél tartott a megbeszélés.

Larry Morgan hangja még mindig segítőkészen csengett, amikor megkérdezte:

– Mi történt?

White néhány pillanatig hallgatott, majd mély sóhajjal kezdte a választ:

– Kerestettem a lányomat, mint tudod. Igénybe vettem Oliver Black segítségét is. Majdnem infarktust kaptam, amikor Oliver közölte, Isabelle nála problémamegoldó. Tényleg nem tudtam, hogy mit csináljak, a lányom pedig már az üzletfeleim körében is tisztogatott. Black közölte, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha szép szóval hatnék a gyerekre és ő pedig kilépne. Isabelle nem volt erre hajlandó. Könyörögtem neki, hiszen tudtam, hogy célpont lett belőle és a többiek nem fognak kegyelmezni, ha elkapják. Majd megszakadt az atyai szívem, hiszen éppen, hogy megtaláltam, máris az elvesztése fenyegetett. Black azt mondta, megpróbál másként segíteni, ha már a gyermekem nem hallgat a szép szóra. Én féltettem, hiszen mégiscsak veszélyben volt az élete minden egyes ilyen alkalommal, de Oliver közölte, hogy a mentora, Northman a legjobb, ne aggódjak. Tényleg több akciót elszúrtak, de azért nagy nehezen általában kievickéltek belőle. Ez odáig fajult, hogy Isabelle – mivel nem a teljes igazságot tudta meg – megharagudott rám és persze Blackre is. Azt hitte, hogy meg akarom öletni – nem is tudom, hogy juthatott eszébe! Mire észbe kaptunk – Oliver és én – a lányom a mentorával együtt lelépett. Oliver Black tajtékzott, mert ilyet az emberei nem tehetnek büntetlenül és közölte, hogy kénytelen hajtóvadászatot indítani ellenük. Én is a nyomukra uszítottam az embereimet, mert előbb akartam megtalálni őket. Igen, bevallom, nem szóltam Briannek. De meg kell értened Larry, Isabelle a lányom, a vérem!

– Megértelek, Edward. Szerintem, Brian is megértené, ha elmondanád neki.

– Már nem hallgat meg, Larry. Azt hiszi, hogy magáncélokra használtuk Oliverrel a problémamegoldókat.

– És nem?

– Részben igen, megtettem! Meg is kaptam érte a büntetésemet, mert Kimyt Brian… – csuklott el a mogul hangja. – De Isabelle a lányom! Szeretem! Az életemet is odaadnám érte! Végre megtaláltuk egymást, nem veszíthetünk újra! Segíts! Larry, kérlek! Tudom, hogy nem vagytok jóban, de hát mégis az apja vagy! Biztos vagyok benne, hogy meghallgatna!

– A rossz hír az Edward, hogy Kazuki, azaz Brian az ojabun. Igaz, hogy az apja vagyok, de sem családi, sem üzleti ügyben nem vonhatom kérdőre a senseit. Ez egy olyan hagyomány, amelyet nem szeghetek meg, még én sem. Szeretném azonban, ha tovább mesélnél, hiszen ez a problémáknak még csak az egyik része lehet, bár tudom, hogy Brian már csak emiatt is őrjöngene. Szereti, ha minden olajozottan működik, hiszen mindketten rengeteget dolgoztunk azért, hogy így legyen.

– Tudom, hiszen együtt indítottuk az egészet. Ahogy te mondtad, az egyensúly üzletét. Hatalmas elismerés, hogy a fiaddal is együtt dolgozhatok. Éppen ezért fáj, hogy már nem bízik meg bennem. Helyre szeretném hozni, amíg lehet.

– Tudod, Edward, az őszinteség mindig a lehető legjobb megoldás. Brian keménykezű vezető, talán még nálam is sokkal keményebb. Emlékszem, hogy amikor megismertelek, friss házasok voltatok Barbarával. Gyönyörű nő volt és úgy látom, Isabelle lassan a megszólalásig hasonlít rá. Tudom, hogy imádtad az első feleségedet és rettenetesen összetört, amikor elveszítetted őt. Úgy sejtem, hogy Kimberly csak egy kétségbeesett kísérlet volt, egy szép nő, akitől azt remélted, betölti azt az űrt, amelyet Barbara hagyott.

– Igen – nyelt egyet White. – Kimy elvesztése is fáj, de Barbaráé még hosszú évek múltával is sokkal fájóbb.

Morgan arcáról néhány pillanatra eltűnt az együttérzés, amikor válaszolt:

– Egy jó ideje érzelmi húrokat pengetsz és reménykedsz benne, hogy veled tartok, hiszen némi párhuzam, hasonlóság van a sorsunkban. Például az, hogy a gyermekeink a maguk életét élik. Egy olyan életet, amelybe majdnem belehal az apai szív.

– Igen, tudom, emlékszem rá – sietett megértő lenni a mogul – Mizuki, Kazuki és a közted lévő ellentét.

– Így van. Ma sem értek egyet azzal, hogy Mizuki ezt az utat választotta. Tudta, hogy nem lehet jakuza, hiába vér szerinti családtag. Nőnek született, ezzel nincs mit tenni. Erre a bátyja, ahogy ojabun lett, maga mellé vette, kiképezte.

– Még mindig nem lehet könnyű ezzel együtt élned, barátom.

– Valóban nem az – vett mély lélegzetet Larry Morgan, majd kevésbé érzelmes hangon folytatta: – Elgondolkodom rajta, hogy mit tehetnél. Ha van valamiféle ötletem, megkereslek. Tudom – fojtotta Edward White-ba a szót a másik férfi – nincs rá sok idő.

– Köszönöm – állt fel Isabelle apja, majd elbúcsúzott korábbi üzlettársától és elment.

Miután becsukódott mögötte az ajtó, a másik helyiségből besétált Brian Morgan, megállt az apjával szemben és megszólalt:

– Félelmetes, hogy még a halál árnyékában sem képes őszinteségre. Olyan átéléssel hazudozott, hogy szerintem, már ő is elhitte.

– Változtatott volna valamin, ha igazat mond? – nézett csodálkozva a fiára Larry.

– Igazad van, nem.

– Forog a gyomrom ettől a patkánytól – jegyezte meg Kazuhiro. – Miért hagyod még életben?

– Mert nem rettegett még eleget, azért. A legszívesebben fognék egy valódi patkányt, beletenném egy fémvödörbe, Edward White meztelen altestét pedig beleszorítanám úgy, hogy az állat ne kapjon levegőt. A feljegyzések szerint, 75/25 arányban, a patkány szokott nyerni és túlélni.

– Életösztön, fogak, karmok, harciasság. De sajnos, túl keleti módszer.

– Igen, az. Én pedig a végleges megoldásaim mellé ritkán rakok névjegykártyát, amit alá is írtam.

38. rész: Versenytárgyalás III.

Edward White nem akarta tovább ingerelni Briant, ezért nem vitt magával testőröket. Brian Morgan furcsa keveréke volt a keletnek és a nyugatnak, nehezen lehetett kiigazodni rajta. Sokkal nehezebben, mint az apján, Larryn. Nem, egyáltalán nem azon a Larry Morganen, aki a város egyik legjobb, legdrágább kórházának magánlakosztályában, állandó orvosi felügyelet mellett vegetált. Aki megszólalni sem tudott, így senki sem tudta, hogy vérségi kötelék szintjén semmi köze Morganékhez, nemhogy az apjuk lenne.

A valódi Larry Morgan, azaz Hishida Kazuhiro gyakorlatilag kitagadta elsőszülött fiát és a vele tartó Mizukit. Pedig, az sosem történt meg, amitől az öreg féltette a lányát, és amiért elsősorban feldühödött. Kazuki sosem kérte arra a húgát, hogy a teste bevetésével szerezzen meg bármilyen információt. Mizuki ráadásul elsősorban bérgyilkos, végrehajtó volt. Nem információt szerzett, hanem annak alapján cselekedett. Kazuhiro megnyugodott, nagyon büszke volt Mizukira és Kazukira egyaránt, de ez nem jelentette azt, hogy bárhogy is a tudomásukra hozta volna, hogy megbocsátott. Viszont, a stafétabotot már átadta elsőszülöttjének, így a hagyományok szerint nem szólhatott bele abba, hogy a klán feje, a sensei, hogyan intézi a családi és az üzleti ügyeket.

White abban reménykedett, hogy mivel a japán sok tanú előtt hívta el a találkozóra – ez talán még nem a vég. Tisztában volt vele, hogy már nincs sok dobása, így elgondolkodott rajta, hogy szövetségest kellene szereznie, akinek a segítségével esetleg megúszhatja. Hiszen azt érzékelte, Hishida komolyan haragszik rá.

Brian egy mesterséges fénnyel megvilágított, egyszerűen berendezett irodában várta, amelynek a redőnyei le voltak eresztve és a biztonsági rendszerei ugyanúgy működtek, mint Japánban, a Hishida-toronyban. A különbség annyi volt, hogy a recepción egy amerikai lány ült, aki Mr. White-nak szólította az érkezőt, akit Mr. Morgan várt.

A házigazda most sem nyújtotta a kezét, csupán biccentett a mogul felé és szintén csak kézmozdulattal kínálta hellyel.

Edward White leült és türelmesen várt. A másik férfi szintén leült és rezzenéstelen tekintetét le sem vette üzletfeléről. Isabelle apja – éppen ezért, viszont szokásosan – továbbra sem tudta eldönteni még azt sem, hogy a japán rá nézve pozitív, vagy negatív dolgot fog közölni. Kazuki nem váratta tovább, megszólalt:

– Több ízben megsértettél Edward, nyilvánosan is. Azt hittem, hogy az üzenetem célba ért és felfogtad a lényegét. Végignézted felvételről Kimberly és Oliver Black halálát is. Figyelmeztettelek rá, hogy nincs már sok dobásod. Egy ideig úgy tűnt, megértettél. Aztán ismét csalódnom kellett. Mondd, meddig kísérletezzek még azzal, hogy helyrerázzam abba a formába az üzleti kapcsolatunkat, amely eredményes és személyes vonatkozásokban is kielégítő? Ne tévedj el, nem kell kedvelned. A tiszteletet és az együttműködést viszont elvárom. Ha nem megy, szólj és leváltalak. Véglegesen – fejezte be higgadtan a mondandóját a japán.

– Ne haragudj, Brian – felelte rá nem jellemző módon, remegő hangon, és egészében véve kimondottan sután White. – De olyan helyzetbe hoztál, amelyet le kellett reagálnom. Ismersz, nem mindig tudok parancsolni magamnak. 

– Értem, csak nem biztos, hogy el is tudom fogadni – maradt még mindig vérfagyasztóan kimért Hishida. – Legyen, elhiszem, hogy meglepett, amikor kiderült, Becca nekem dolgozik. De ezen nem kellene csodálkoznod, hiszen te indítottad el ezen az úton. Fizeted a jogi tanulmányait, ez rendben van. Viszont, olyan körökben forgolódik, ahol akadnak lehetőségek, amelyeket bolond lenne kihagyni. Nekem főként események megszervezésében segít. Azt gondolsz erről, amit akarsz, de mint mecénásához és rokonához meglehetősen lojális hozzád.  Azt is elismerem, valóban sokkolt, hogy összefutottál itt a lányoddal, aki egészen komolyan a torkodra tette a kést, méghozzá nem képletesen. Viszont egy számodra ismeretlen meghívottal személyeskedni egy részeg vádaskodása alapján; nem üzletemberhez méltó. És, ahogy Clara mondta is, tarts annyira körültekintőnek, hogy a meghívottakat lenyomoztattam, mindannyian megbízhatóak, még a hőzöngős, részeg Lyle is. Az más kérdés, hogy aki az ingyen piára ilyen szinten ugrik, mint Brown, holott még nem tudta, mi lesz a tárgyalás menete, az kihullott a rostán. A kábítószer üzletágat szándékozom a nyertesre bízni, amivel az összes meghívott tisztában is volt.

– Direkt hoztál kellemetlen helyzetbe. Clarával, Beccával, Isabelle-lel.

– Én inkább úgy fogalmaznék, teszteltelek. Fájdalom, hogy ezt kell mondanom, de nemhogy nem ugrottad meg a lécet Edward, hanem leginkább el sem láttál odáig. Ez baj. Nagyon nagy baj. Neked és nekem egyaránt.

– Oké, legyen. Clara Morgant és Rebecca Andersont még le tudtam volna nyelni. De a lányomat nem. Te is tudod, hogy miért.

– Valóban, most már tényleg tudom. Azt azért következetesen elfelejtetted elmondani, hogy Isabelle nem kamaszos lázadásból szökött meg tőled. Tudod, engem tényleg családcentrikusnak neveltek, számomra valóban érték a család. Egészen a közelmúltig azt hittem, hogy a tűrhetetlen bánat az oka, hogy ilyen szívósan keresteted a lányodat. Aztán kiderült, hogy egy kicsit másként van, mint ahogy én tudom. Nálam a családcentrikusság nem azt jelenti, hogy vérfertőző módon rámásznék a kiskorú lányomra, bármennyire is hasonlít az imádott, elhunyt feleségemre. Undorodom tőled, Edward. A lányod meséje után ránéztem a Luke Jonesszal folytatott üzenetváltásaidra. Már szavaim sincsenek rá, hogy mit érzek, úgyhogy felfoghatod csodaként, hogy még élsz. Mindezek ismeretében, egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy Isabelle megsebezte a nyakadat. Azon inkább, hogy sokkal jobban tudott uralkodni magán, mint te. Úgyhogy Edward White, ha hibáznál még egyet, akkor jobb, ha tudod: a lányodat fogom elküldeni a fejedért. Most csak azért úszod meg, mert nem akarom, hogy a tárgyalást bármi is beárnyékolja. Ez volt az utolsó dobásod. Nincs több figyelmeztetés.

Edward White felállt és szó nélkül kiment. Némán beszállt a limuzinba, amely visszavitte a versenytárgyalás helyszínére. Amikor a szálloda előtt kiszállt az autóból, először a parkba ment be, ahol egy ideig elgondolkodva nézte a telefonja kijelzőjét, megkereste a névjegyzékben, akit hívni akart, majd miután a hívott bejelentkezett, Edward is elővette az egyenrangú felek közötti üzleti megbeszéléseire kifejlesztett, negédesen tukmálós, kellőképpen behízelgő hanglejtését és beleszólt a hangszóróba:

– Üdvözöllek, Larry.

Northman és tanítványa kihasználták az alkalmat, aztán megbeszélték a továbbiakat, majd annak megfelelően cselekedtek. Nem akartak annak a banánhéján elcsúszni, hogy ekkora túlerővel szemben miként is nyerhetett Isabelle, így Marc kért némi takarítást Ben Taylortól. Abban szinte biztosak voltak, hogy amennyiben Lyle teljes agyi kapacitása birtokában lenne, akkor sem dicsekedne ekkora kudarccal, de ettől nem kellett tartani, mert Brown közel tudattalanul, megkötözve, a részeg emberek nemtörődöm gondtalanságával hortyogott az autója csomagtartójában. Mentort és tanítványát némileg foglalkoztatta is, hogy ilyen fokú ittassággal a meneküléskor, hogy tudott koordináltan és gyorsan mozogni.

Amint megérkeztek a „takarítók” Marc Northman motorra pattant, Isabelle pedig az autó kormánya mögé ült és visszament a szállodához. Nem akart balhét, ezért jelzett Clarának, mintegy a nő belátására bízva a továbbiakat.

– Ma egyik meglepetés ér a másik után, veled kapcsolatban – pillantott elismerően tanítványára Morgan. – Azt gondoltam, lelépsz, amint megteheted. Kijöttem utánad, de már csak a motor hátsó lámpáját bámulhattam. A tavi fickó megesküdött rá, hogy parancsot teljesített, még közölte, hogy Brown után száguldasz éppen, majd motyogott valamiféle felmondásról, aztán lelécelt. Mit csináltál Lyle-lal?

Ms. White egyelőre nem válaszolt, csak kinyitotta a csomagtartót. Miután Clara szemrevételezte a továbbra is ezer méter mélyen alvó férfit, Isabelle is megszólalt:

– Az apámat sem nyírtam ki. Azért, mert a pasas ordítva rondákat mondott Rebeccáról, megvádolt egy hapsit, akit valóban láthatott a rendőrségen, illetve megorrolt rám, mert tőrt vágtam a kezébe; még nem kellett meghalnia. Ha jól sejtem, üzletileg egyébként is elvágta magát a megbízónknál. 

– Így van. Mindjárt szólok néhány emberének, hogy vigyék fel a szobájába. Beccát pedig értesítem, hogy neki már eleve ne is menjen felhívás.

– További feladat? – nézett szolgálatkészen a japánra a lány.

– Menj, szedd rendbe magadat, öltözz át. A terembe már nem kell visszamenned, az urak már elkezdtek visszaszállingózni a szobáikba, hogy biztos legyen, aki ajtót nyit, amikor a hostess keresi őket.

– Nem teljesen mindegy, ki veszi át a kütyüt?

– De, az. Csak akkor úgy viselkedik az eszköz, mint ahogy a nyakpántoddal kapcsolatban jövendöltem. Megsemmisül, ha nem is viszi le annak a fejét, aki a kezébe veszi. A betáplált ujjlenyomat állítja meg a visszaszámlálást, és mutatja meg a file-t.

Isabelle biccentett egyet és visszament a szobájába. Ahogy új mentora kérte, lezuhanyozott, átöltözött.

Jelzett Ethannek, hogy találkozzanak és elindult. A parkban, az egyik tó melletti kis faháznál randiztak. Ben Taylor kezdésnek leellenőriztette a környéket és biztonságosnak nyilvánította. Ross már éppen azon volt, hogy a részletekbe beavassa a lányt, amikor a füldugójában a megfigyelést végző kommandós közölte, hogy Clara Morgan közeledik hozzájuk.

Isabelle elmosolyodott, és halkan megjegyezte:

– Nekem sincs jobb ötletem most, mint a tiéd volt, amikor Elisabeth Jenkinsként megmentettél a lebukástól.

Ethan Rosstól már csak egy értő vigyorra futotta, mert Ms. White nekilökte a faház falának, hozzásimult, és hevesen megcsókolta. Az ügynök pillanatok alatt összerakta az elhangzott mondatot, és a félreérthetetlen ráutaló magatartást. Egy ideig lehunyt szemmel hagyta érvényesülni partnerét, majd magához ragadta a kezdeményezéssel együtt a nőt is, és immár ő nyomta a falhoz Isabelle-t.  

Clara Morgan nem volt szégyenlős, egészen közel lépett az egymással elfoglaltakhoz, és megszólalt:

– Azt hittem, zuhanyozol. Megtudhatnám, hogy miért vagy itt és mit művelsz?

Ethan gyorsan reagált, hibátlanul hozta az élményben megzavart, ezáltal dühös pasast, amikor válaszolt:

– Nem tartozik magára, Clara.

– Hagyd – bontakozott ki a karjából a lány, odalépett a japánhoz és félrevonta.

– Éjfélig még van idő. Tetszik nekem, én pedig neki. Esetleg tilos és engedélyeztetnem kellene veled?

– Nem, csak Jones… – bizonytalanodott el rá nem jellemző módon Morgan hangja.

Ms. White sóhajtott egyet és csak utána válaszolt:

– Jonesból csak néhány mozzanatra emlékszem. Amíg problémamegoldó voltam, többnyire az volt a feladatom, hogy elcsábítsam a célpontot. Ez a pasas nem célpont. Kötetlen, szabadon választott. Mesélhetnék arról, hogy tesztelném, milyen mély nyomokat hagyott bennem Jones és a két cimborája, de akkor hazudnék. Bejön a fickó, tetszik és akarom. Érzelmek és bonyodalmak nélkül, mert most erre van szükségem.

– És mi van a volt mentoroddal?

Isabelle White arca még a sötétség ellenére is jól láthatóan elkomorodott:

– Igyekszem elfelejteni és a közelébe se menni.

– Nocsak! Kiábrándultál volna belőle?

– Nem. Nagyon szeretem. Éppen ezért, egyelőre képtelen vagyok a közelébe menni, mert még nem érzem elég erősnek magamat ahhoz, hogy a megbízódnak és neked is bebizonyítsam a rátermettségemet és a hűségemet.

Clara Morgan pár pillanatig tanítványa válla fölött a sövény leveleire meredt, majd lassan, vontatottan megszólalt:

– Megint egy meglepetés. Isabelle White őszinte – majd a lány szeme közé nézett és megjegyezte: – legalábbis, annak tűnik. Menj, de igyekezzetek, mert Rossnak még dolga van és személyesen kell hozzá.

A japán sarkon fordult és nem nézett vissza, de ennek ellenére, a pár igyekezett messzemenően ügyelni a látszatra. Amikor Ben megint bejelentkezett azzal, hogy tiszta a levegő, Ethan megszólalt:

– Amíg gyanakvást altattál, híreket hallgattam. Apád nemrég beszélt egy Larry Morgan nevezetű illetővel, aki nagyon nem a városi kórház méregdrága szárnyában vegetál, hanem elég érthetően és értelmesen kommunikál. De a másik hír sokkal érdekesebb. Apád bejelentkezett a belügyminiszternél, ráadásul, nem golfpartira.

27. rész: Az árverés

Isabelle és Ethan e kis közjáték után, immár mindenféle probléma nélkül visszajutott a rejtekhelyre. Northman kimondottan nem volt boldog, hiszen Holden sem válogatta meg a szavait, amikor a lány akciója volt a téma, illetve a férfi végighallgatta Edward és Rebecca beszélgetését is. Abból viszont az derült ki, történjék az elkövetkezendőkben bármi, a mogul felkészülten várja a következő lépést.

– Egyszer tényleg megfojtalak, Isabelle! – mondta köszönés helyett a mentor, amikor társai beléptek a központi helyiségbe.

– Nem tudom, hogy miért vergődtök, aprólékosan megterveztem mindent – válaszolt jócskán felpaprikázódva a lány.

– Az szomorú – szólt bele a beszélgetésbe Ross. – Ha az aprólékos tervezés nálad így néz ki, akkor levegőt is csak előzetes megbeszélés és engedély után vegyél a továbbiakban!

A nő csodálkozva nézett a máskor mindig higgadt és szenvtelen férfira, akin tisztán látszott, hogy jelen pillanatban nem csupán ideges, hanem dühös. Méghozzá, nagyon.

– Pedig, tudtam, hogy mikor nem lesz ott az apám, utánanéztem, hogy hívják Kimberly pszichiáterét, még a doktornő feljegyzéseit is elolvastam. Pontosan tudtam, milyen problémákkal fordult hozzá, azokra milyen gyógyszereket szedett. Mint ahogy, azzal is tisztában voltam, hogy elkezdett jógázni és nem rögtön pirulákat zabált, ha rohama volt.

– Ez dicséretes. Maradhattál volna ennél a vonalnál, és amikor összerakjuk az akciót, bedobhatod a közösbe, amit találtál. Ehelyett, a tudomására hoztad a kedves papának, hogy itt vagy, és figyelemmel kíséred az eseményeket. Mint azóta kiderült, apád tudta, hogy élsz, ezzel kapcsolatban csak bizonyosságot szerzett, méghozzá első kézből, tehát tőled. A kapkodásoddal és a meggondolatlanságoddal elszúrtál közel mindent, amit eddig összeraktunk.

– Nélkülem, esélyetek sem lenne elkapni Edward White-ot.

– Nélküled, lenne időnk kivárni a mostaninál sokkal kedvezőbb alkalmat is. Az a szerencséd, hogy Holden lát benned fantáziát. Főleg, ha időközben a nyomára bukkanunk az együttműködési készségednek és végre a helyes irányba tereljük.

– És, ha nem találjuk meg az együttműködhetnékemet?

– Az sokaknak fájna, de leginkább neked.

– Mert?

– Mert Holden töröltetné a hozzáférésedet a rejtekhelyhez, Marcot és engem visszarendelne, te meg mehetnél, amerre látsz. Remélem, nem taposok bele a lelkedbe nagyon, ha közlöm, Northman használhatósága eddig sem volt kérdés. A tiéd, sokkal inkább. Jeff nem a vaj szívéről híres, ezt már tapasztalhattad, ha eléggé figyeltél. Szerencsédre, még mindig úgy gondolja, hogy túl jó, fiatal, és használható vagy ahhoz, hogy leírjanak járulékos veszteségként.

– Be akarsz paráztatni?

– Nem. Elmeséltem a miheztartást. Holden belemondta a mentorod fülébe, hogy ez volt az utolsó húzásod. Ezt viszont jobb, ha tudod.

– Megértettem.

– Helyes. Folytassuk az akció szempontjából sokkal konstruktívabban! Ott tartunk, hogy nem ennyire frissiben kellett volna rápróbálkoznod a kérdezősködésre. Néhány napot még muszáj lett volna várni arra, hogy apád és Rebecca a beszélgetéseik során, néhány további homályos részletet megvilágítsanak. Az sokkal járhatóbb út lett volna, ha Kimberly valódi pszichiáterét küldjük el beszélgetni. Azt például, honnan tudtad, hogy soha nem kísérte el Becca a nővérét a pszichiáteréhez, és esetleg nem ismerte személyesen? Sehonnan! Láttad a kartonból, régóta járt hozzá, a problémái nem új keletűek voltak. Az, hogy Beccával sosem találkoztál, illetve a szülői házban csak a kamaszkori fényképeiddel futhatott össze, semmit nem jelent. Igaz, az mindannyiunk számára meglepetés volt, hogy Edward papa és a sógornője ennyire jól megértik egymást, de pontosan ezért kellett volna még néhány napot türelemmel lenni. Már ott szólnia kellett volna a vészcsengődnek, amikor Rebecca a Jones-testvérekről, meg arról beszélt, milyen sokat tanult az apádtól, aminek hasznát is vette. Márpedig, ezt együtt néztük, te is hallottad-láttad. Ennek ellenére, agyatlan módon nekiindultál, pedig csak az volt biztos, a faterod nem lesz otthon – nézte merőn a lányt Ethan Ross.

– Már untam az értelmetlen kukucskálást, és azt, hogy semmi nem történik – kezdte válaszát a nő.

– A semminél azért, jóval több történt – vélte a férfi. – A magánnyomozóval történő első személyes találkozás után kinyírták Kimberly White-ot, és nagyon úgy tűnik, hogy még csak nem is a férje tette. Pedig, a nő róla mesélt, bár az tagadhatatlan, hogy a személyes összezörrenésük és az a monokli fájt az asszonynak a legjobban. Ha a férje figyeltette is, csak azt tudhatta meg, hogy a felesége tényleg őrülten aggódik a húgáért. Ezt viszont, az öreg egyébként is, első kézből tudta. A fura az, hogy Kimberly tudta, a húga közreműködik Edward stiklijeiben. A kérdés már csak az, hogy mennyire mélyen látott bele a kártyákba? Részemről csak feltételezés, de azt gondolom, Kimberly White csak felületesen volt beavatva. Az tiszta volt előtte, hogy a húga bejáratos lett a köreikbe, hiszen néhány árverésen együtt vettek részt. Azt kötve hiszem, hogy mosolyogva bólogatott volna hozzá, ha tudja, a húga bevállalta azokat a feladatokat, amiket ő visszautasított. Rebecca ugyan azt mondta, hogy a nővére tudta, és nem haragudott azért, hogy segít a sógorának. Én viszont, úgy sejtem, hogy ezt Kimberly kizárólag az iskolai tandíjra, néhány apróbb szívességre és a majdani munkakapcsolatra, nem pedig szexuális szolgáltatásra értette. Mivel halott, hát tőle nem fogjuk megtudni a frankót.

– Aztán azt is megtudtuk, hogy Warren Jones halálával a Jones-féle üzleti kapcsolat sem fuccsolt be, hiszen Luke öcsike vélhetőleg átvette az üzletet – vette át a szót Marc és folytatta annak felsorolását, mire derült még fény azóta, hogy bepoloskázták a helyszínelők a White-rezidenciát. – Mint ahogy, azzal is tisztában vagyunk, hogy Luke Jones tudja, te ölted meg a bátyját, ráadásul, nem valószínű, hogy megbocsátana. Apád, ha éppen jópofizni támad kedve az öcsikével, hát Rebecca testével és a te hulláddal együttesen, valószínűleg eléggé megalapozná a jó kapcsolatot.

– Te is ijesztgetni akarsz? – nézett kérdőn mentorára Isabelle.

– Nem. Lehetőségeket, majdhogynem tényeket vázoltam.

– Pedig, fiúk, van egy rossz hírem. Problémamegoldó vagyok, aki arra kapott elsősorban kiképzést, hogy olyan gondokat simítson el, amelyeket másként már nem lehet.

– Tény – bólintott Northman. – Azonban, régen is külön csapat dolgozott azon, hogy az akcióban mindent tudj, amit tudnod kellett a háttérről. Lehet, hogy nem rágták a szádba, de Holdenék erőteljesen rajta voltak az információk megszerzésén és a háttér létrehozásán. A magánakcióddal elbaltáztad, a lehetőségeinket pedig erősen beszűkítetted.

– Szerintetek – mosolyodott el a lány, majd elkezdte vázolni, hogy mit talált ki.

Rebecca Anderson – miután megkapta Elisabeth Jenkins igenlő válaszát – rengeteg időt töltött együtt az ál-pszichiáterrel. Miután a zártkörű eseményre engedélyezték Elisabeth megjelenését, az egyetemista Becca gyakorlatilag állandóan vele volt.

Isabelle hanyagolta a parókát, inkább mahagóni színű hajfestésről fecsegett, ezzel indokolva a hajszínét. Ms. Anderson magában csak somolygott, és úgy tett, mintha neki is az lenne az egyetlen problémája, hogy az adott estén milyen frizurája, ruhája, álarca és műkörme legyen. Az álcázott problémamegoldó, újdonsült barátnőjének azzal indokolta izgatottságát, hogy a pasijával történt szakítás után még csak járni sem járt senkivel, ez a helyzet pedig izgalmasan pikáns és teljesen új. Nem beszélve arról az extra izgalomról, ami egy esetleges gyilkosság felderítésének lehetőségét jelentette.

Edward White uralkodott magán, úgy tett, mintha lefoglalnák az üzleti ügyei, és ezért nem tud elhunyt felesége pszichiáterére időt szakítani. SMS-ben, szabadkozva kért elnézést emiatt, de Isabelle-nek még így is forgott a gyomra tőle, hiszen pontosan tudta, hogy az apja még soha, senkitől sem kért elnézést. Ebből is látszott, hogy az öreg White kínosan ügyel arra, hogy még véletlenül se futhasson össze idő előtt a lányával.

Ethan és Marc is gőzerővel dolgozott azon, hogy minden a terv szerint alakuljon, és a körülményekhez képest minimalizálni tudják a kockázatot. Isabelle Northman és Ross nélkül is pontosan tudta, hogy a jövendő akció során gyakorlatilag tálcán kínálja magát az apjának. Viszont mindannyiszor, amikor két társa komor arcába nézett, sikítani és elfutni támadt kedve, olyannyira inába szállt a bátorsága.

Az akció előtti estén ez már odáig fajult, hogy ismét Marc elé állt, és közölte, szüksége van rá. A különbség annyiból állt, hogy nem volt szex, Isabelle kimondottan csak testmelegre és biztonságra vágyott.

Az árverés reggelén Isabelle White ismét találkozott Rebeccával. Elmentek masszíroztatni, fodrászhoz, körmöshöz és kiválasztották a szerelést, amiben beállnak majd az éhes férfipillantások kereszttüzébe. Becca elővette a tableten tárolt, jelszóval védett fotóalbumot, ahol is Miss Elisabeth Jenkins kiválaszthatta a férfiakat, akik licitálhattak rá. Ms. White Luke Joneson kívül rábökött még a Kimberlyvel korábban kapcsolatban lévő pasasokra, illetve arra az egyre, akiről nem volt kép, csak leírás. Isabelle akárhogy is keresgélt, Edward White-ot nem találta meg benne. Miss Anderson megvárta, ameddig a másik lány felteszi a kérdést, nem ment elébe, nem könnyítette meg a dolgát:

– A sógorom elutazott, ezen a héten nem lesz az országban. Egyébként is, ízléstelennek tartja, hogy most részt vegyen az árverésen, mert hiába nem volt köztük intim kapcsolat, akkor is szerette a nővéremet.

Isabelle magában imádkozott azért, hogy valóban így legyen, hiszen az a tény, hogy legalább Edwardtól nem kell tartania, jócskán megkönnyítette volna a dolgát. A rejtekhelyen a fiúk lekérték a megfigyelési adatokat, amelyek szerint Rebecca Anderson igazat mondott, Edward White ismételten a magánrepülőjén ült és a repülési terv szerint, Japánba tartott.

Miután beesteledett, a két fiatal nő együtt indult az Emerald Lake Golf Klubba, ahol kéthetente az árveréseket tartották.

Monitoron nézték végig az előttük lévők licitjeit, és Rebecca morogva húzta le a listájáról azokat a férfiakat, akikre számított. Pedig így is maradt éppen elég neki, hiszen meg kellet nyitni az összes helyiséget, amikor ő került sorra.

A helyiséget a régi peep-showk mintájára alakították ki, bár kétségkívül modernebb, ízlésesebb köntösben. Semmiféle tapogatásra nem volt lehetőség, a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” elvet tartották szem előtt a helyiség megálmodói és tervezői. A licit alanya egy kijelzőn kísérhette figyelemmel a sorszámokat és hozzá tartozó pénzösszegeket. A kör legmagasabb licitje után vártak még két percet, és egy egyezményes hang jelezte a véget, a nyertes számát és az összeget.

Rebeccára – szokás szerint – sokan és hosszan licitáltak. A nyertes az inkognitóban maradó ismeretlen lett, aki továbbra sem fedte fel kilétét, viszont csillagászati összeget fizetett a lányért.

Ms. Anderson visszament a várakozóba, és monitoron keresztül nézte „Elisabeth Jenkins” licitjét. Ez sem tartott rövid ideig, hiszen, Isabelle White-nak izmos, karcsú és bombázó alakja volt, a bőrén látszott, hogy milyen fiatal, és ami az álarc alól kilátszott, nyilvánvalóan az sem vette el az urak kedvét, sőt. Becca arcán futó mosoly suhant át, hiszen, ahogy számított rá, Luke Jones lett a nyertes.

Rebecca megvárta még Elisabethet, elmondta, hogy hová kell mennie. Miután végzett, némi egészséges izgalommal vegyes kíváncsisággal nyitott be a helyiségbe, ahol találkoznia kellett azzal a férfival, aki megvette őt.

A szobában tartózkodó férfi elmosolyodott, amikor a lány becsukta az ajtót. Becca – bár a sötétben nem látszott – elpirult, sőt a szíve is hevesebben kezdett verni, amikor a kellemesen mély orgánummal rendelkező, őrülten jóképű pasas megszólalt:

– Nem kétlem, hogy felismert, kedves Rebecca. Viszont, azt szeretném kérni, hogy maradjon diszkrét. Átutazóban vagyok, mellesleg, a feleségem sem díjazná, ha tudomást szerezne a mai esténkről, éjszakánkról. Persze, ez csak akkor igaz, ha megfelelek önnek, és hajlandó elkísérni a szállásomra.

– Valószínűleg, igen kevesen nem ismernék fel első pillantásra John Kendersont.

– Akkor tudja, hogy miért kértem a továbbiakra vonatkozóan is a diszkrécióját.

– Sejtem, de mivel mindketten könnyed kikapcsolódásra vágyunk, egyaránt érdekünk a titoktartás.

– Így igaz – mosolygott a rockzenész, miközben átvette a cetlit, amin rajta volt a számlaszám, ahová az utalást kellett teljesítenie.

Isabelle is bement Luke Joneshoz. A fiatal férfi mézesmázosan megkérdezte, hogy továbbra is hajlandó-e folytatni a megkezdett játékot, az igenlő válasz után elutalta a licit összegét, és kézen fogta a lányt.

Beültek a sötétített ablakú limuzinba, ahol mindketten tovább játszották a szerepüket. Jonest valóban felizgatta a lehetőség, hogy maga alá gyűrheti a bátyja gyilkosát, mielőtt megölné, Isabelle pedig, mint rutinos csali, nem csak hagyta alakulni a helyzetet, hanem eljátszotta azt, amit hasonló helyzetben, minden férfi érezni kívánt volna.

1. rész: A randevú

Isabelle lélegzete is elakadt, ahogy megpillantotta az üvegajtón belépő férfit. Jóképú volt, túlságosan is az. Abból a veszélyes fajtából, aki összetört szívek százait hagyta maga után. De ő valahogy mégis más volt. Igéző, szürkés-kék szemeivel gyorsan végigpásztázta az éttermet, majd tekintete Isabelle-ébe fúródott. Laza félmosoly jelent meg az arcán, miközben szemérmetlenül végigmérte a nő piros virágos ruhába bújtatott testét. Intett az egyik pincérnőnek, mire az csak bólintott és eltűnt a lengőajtó mögött. A férfi ezután ügyesen keresztüllavírozott az asztalok közötti szűk kis helyen és széles mosollyal az arcán lépett a fülig elvörösödött randi partneréhez.

‒ Isabelle? Igaz? – kérdezte, de amaz zavarában csak bólintani tudott. – Gyönyörű vagy! Engedd meg, hogy végre személyesen is bemutatkozzam! Marc Northman vagyok – nyújtotta a kezét a nő felé.

‒ Isabelle White – suttogta és tenyerét a férfiéba helyezte, aki kézfogás helyett gyengéd csókot lehelt a nő kézfejének puha bőrére.

‒ Gyere! – húzta fel Marc a székről Isabelle-t. – Foglaltam nekünk egy másik asztalt.

A férfi felvezette a nőt az étterem emeletére, majd onnan tovább a tetőtérre, ahol illatos, színes virágokkal körbeültetett télikertbe értek. New York borús, esős időjárása ellenére, a biztonságot és meleget adó üveg mögött csicseregtek a madarak, melyet csak a lágyan csobogó víz hangja tört meg.

‒ Ez…gyönyörű… – ámuldozott Isabelle.

‒ Tudom, hogy szereted a virágokat – nézett rá ravaszul csillogó szemekkel Marc. – Nem szoktak itt vendégül látni senkit, de a kedvedért kivételt tettek – mutatott egy hófehér abrosszal letakart antik asztalra. – Egy cseppnyi nyugalom a zajos városban. Ezt írtad, nem? Hogy erre vágysz?

‒ De igen…én csak…szóhoz sem jutok, annyira szép!

‒ Én is csak nehezen – fordult szembe Marc a nővel, és két kezébe fogta annak a boldogságtól kipirult arcát.

Az első csók váratlan volt, mégis felejthetetlen Isabelle számára.

Marc a csók után lovagiasan az asztalhoz kísérte a lányt, kihúzta a széket, majd ő is leült. Csibészesen elvigyorodott és megszólalt:

‒ Jó lesz, Isabelle. A célpontod szereti a gyönyörű naivákat. Az a pirulás... még mindig ámulok rajta, micsoda kontrollod van minden rezdüléseden. 

‒ Örülök, hogy tetszett az alakítás – mosolygott még mindig úgy a nő, mintha valóban egy jól sikerült randin lenne. – Igazán jól össze van rakva, hogy teljesen nyilvános site-on már ilyen mélységig meg tudjuk beszélni a legfontosabb információkat. A kontrollom viszont csak úgy működik, ha tényleg beleélem magam az első randiba, a jóképű fickóval. Meg hát tényleg nem tudhatjuk, vannak-e a közelben megfigyelők, muszáj játszani. Méghozzá, jól játszani. De vissza a melóra! Segítők?

‒ Csak akkor avatkoznak be, ha veszélybe kerülsz. A lakosztály és a télikert be van kamerázva.

‒ Nagyszerű – látszott először kedvtelenség Isabelle-n. – Megint végignézed?

Hideg fény csillant Marc szemében, miközben a behűtött pezsgőért nyúlt.

‒ Tudod, hogy imádom nézni, ahogy ölsz – pattintotta ki egy könnyed mozdulattal a dugót az üvegből.

‒ Vagy csak szeretsz ellenőrizni – fonta össze a karjait Isabelle maga előtt, amitől mellei jobban neki feszültek a ruha anyagának.

‒ Vigyázok a befektetéseimre – felelte egyszerűen a férfi, és mindkettőjük poharába töltött egy kis italt. – Szeretném, ha most minden malőrtől mentes lenne a munka. A legutóbbi kis…hibát nehezen magyaráztam ki a tanács előtt.

‒ Kis hiba? – sziszegte Isabelle. – Csapdába csaltak és majdnem megöltek. Ez neked kis hiba?

‒ Benne van a pakliban – felelte érzelemmentes hangon a férfi. – Nyilván nem szeretném, ha bajod esne, elvégre nem terem minden bokorban egy ilyen tehetséges nő, mint te. Meg persze a kiképzés sem volt olcsó. Ahogy az álcád és háttered sem. 

‒ Tudod, hogy hálás vagyok, és nem felejtek. Nem kell minden egyes alkalommal az orrom alá dörgölnöd. 

‒ Engem már régen meggyőztél, Isabelle. De a tanács, az más tészta. 

‒ Lehet, drága – használta a Marc által annyira gyűlölt becézést a nő, hogy éreztesse felettesével, a dolog oda-vissza működik. – Talán odahathattál volna kicsit jobban is az elemzőidre. Gyűjthettek volna több infót. Improvizálnom kellett, de kihoztam belőle, amit tudtam. Abban a szituációban a feladat végrehajtása mellett a saját bőröm épsége is eléggé izgatott.

‒ Ez a jutalomjáték, kislány. A tanács egyik tagjának különösen fontos, hogy jól sikerüljön az akció. Ha minden oké, nem lesz okod panaszra.

‒ Nem panaszkodtam eddig sem. 

‒ Tudom. De szem előtt kell tartanod, hogy tőlük függ a sorsod, bizonyítanod kell…

‒ Tudod jól, hogy mit akarok!

Isabelle nagyot sóhajtva dőlt hátra a székében, és kibámult a hatalmas ablaküvegen keresztül az esőáztatta városra. 

Marc hosszan nézte a nőt. Ismerte már annak minden rezdülését, és pontosan tudta, miért szorította össze annyira az ajkait. De, még ha akarta volna, akkor sem tudta volna teljesíteni a kívánságát. S ezt Isabelle is jól tudta.

Mégis akart valamit mondani, de mielőtt megszólalhatott volna, rezegni kezdett a mobilja a belső zsebében. 

‒ Itt az idő! – közölte a nővel, miután megnézte az üzenetet.

Isabelle White visszament a lakásába, és elkezdett készülődni. Első lépésként lement a konditerembe, néhány erőnléti gyakorlatot elvégzett, majd úszott egy pár hosszt. Zuhanyozás után leült a tükre elé, hosszú hajából kontyot készített, aztán sminkelni kezdett. Királykék estélyi ruhája kiemelte sportos alakját, a magas sarkú, ezüst szandál pedig még karcsúbbnak mutatta izmos, hosszú lábát. 

Az összejövetel helyszínén a vörös szőnyegen már végigment néhány híresség. A nő érkezésekor Northman nyitotta az autó ajtaját és karját nyújtva kísérte a bejáratig. Isabelle mosolyogva köszönte meg az előzékenységet, majd tekintetével a sokaságot fürkészve, elindult a lépcsőn lefelé, a hallba. Miután többször ellibbent a célpont előtt, bement a mosdóba. Megnézte, hogy rajta kívül van-e valaki a helyiségben, majd a szekrény negyedik polcán - ahogy Marc ígérte - megtalálta a szükséges kellékeket. A füldugót, a méregkapszulát, és minden eshetőségre felkészülve, egy tőrt is, ami egyébként csak egy egyszerű körömreszelőnek látszott. Ellenőrizte mobilja alkalmazásait, és kipróbálta a füldugót is. 

Marc Northman immár az operatív központként szolgáló furgon belsejében nézte a kamerák által adott képeket, és miután Isabelle ismét feltűnt a hallban, gyors, halk fohászt mormolva jelezte a megfigyelőknek és a mesterlövésznek az akció kezdetét.