Brian Morgan tisztában volt
azzal, hogy aki neki dolgozik, az veszélyben van. Japánban ugyan sokkal
kevésbé, mint az Államokban, de főleg a közeli és fontos munkatársaknak volt
okuk támadástól tartani.
A félvér nem bízta a véletlenre,
Rebeccának nem csak a mobiljában volt nyomkövetője, hanem a bőre alatt is.
Ahogy lerakta a baráti hívást, rákeresett a nő chipjére. Sajnos, igaz volt a
hír, Becca jelzése valóban a cimbora által megnevezett kórházból jött.
Kazuki megnézte az adatokat, majd
rákeresett a körzetben lévő kamerákra. Szenvtelenül nézte, ahogy Ms. Anderson
reménykedve rohan, és amikor már azt hiszi, hogy megmenekült, az autója nem
indul. Vadidegenként is szívbemarkoló látvány volt a lány arcán a félelem,
amely lassan-lassan átalakult rettegéssé. Hishidát annak ellenére elöntötte a
düh, hogy nem volt szerelmes a lányba. Ellenben, válaszolnia kellett az
üzenetre. Gyorsan és úgy, hogy legyen visszatartó ereje.
Kezdésnek – a húgával az oldalán
– elment meglátogatni Isabelle-t.
Ms. White mellett a szobában volt
Ethan Ross is, de az ügynök a háttérbe húzódva figyelt.
A lány nem vette elő a pisztolyt,
amikor Clara belépett a szobába, de határozottan megdöbbent az általa
kertészként ismert kísérőn.
– Elhagyta valahol útközben a
gazt, amit hozni akart? Vágottat, vagy cserepeset szánt nekem? Mondjuk,
teljesen mindegy, nem vagyok egy botanikus alkat.
A férfi elmosolyodott és
megszólalt:
– Hishida Kazuki vagyok. Mivel
megfeleltél, kedves Isabelle, alkalmazlak, mint problémamegoldót. A húgomat,egyben
mentorodat, már ismered. Rögtön lenne is egy meló. Nem hinném, hogy veszélyes,
de mégis kellene valaki.
– Mr. Kazuki… – kezdte volna a
lány, de a félvér a szavába vágott.
– Mr. Hishida, ha már. A Kazuki a
keresztnevem. De van szépen csengő amerikai nevem is, történetesen, a Brian
Morgan.
– Értem – mélázott el Ms. White.
– De nem ez a lényeg, hanem az, hogy kórházban fekszem. Nem mondom, hogy
tűrhetetlenül fáj, hogy lelőttek, de azért még nem szívesen vagdalkoznék, ha
nem muszáj.
– Nem kell vagdalkozni – jegyezte
meg a japán. – Ms. Andersont támadás érte, kórházban van. Rá kellene vigyázni.
Leginkább úgy, mintha szobatársak lennétek. Mr. Ross pedig gyűjtené továbbra is
a jó pontokat, ha felügyelne rátok. Intézkedtem, úgyhogy már csak igent kell
mondanod.
– Lehet nemet is? – lepődött meg
őszintén a lány.
– Lehet, csak nem célszerű –
szólalt meg a testvérpár érkezése óta először Ethan.
– Igaz – villantott egy mosolyt
Morgan a másik férfira.
– Mi történt Beccával? – kérdezte
meg Ms. White.
A sérült és az ügynök legnagyobb
megdöbbenésére, Brian őszintén elmondta, amit tudott az esetről.
Ross egy ideig emésztgette az
információkat, majd megszólalt:
– Edward White-nak be kellene
jelentenie a rendőrségen, hogy eltűnt a sógornője. Aztán tenni róla, hogy a
zsaruk villámgyorsan megtalálják a kórházban. Akkor ők is vigyáznának rá, bár
nem hiszem, hogy lenne jelentősége, mert azt gondolom, amennyiben tényleg meg
akarták volna ölni, megtették volna.
– Én is így gondolom – válaszolta
Brian. – Hajlandó vagy vigyázni a lányokra?
– Igen – bólintott rá a
felkérésre gondolkodás nélkül az ügynök.
– Köszönöm. Mindent elintézek –
biccentett köszönésképpen Morgan és a húgával együtt elhagyta a kórházi
szobát.
A testvérpár a férfi házába ment,
ahol Brian átvedlett Kazukivá, illetve még inkább egy olyasvalakivé, akit nagyrészt
rejtve tartott a világ előtt. Hishida Kazuki yakuza volt, de mellé még
ugyanolyan hajszálpontos, gyors és halálos gyilkos, mint Mizuki. A lánytestvér
elsősorban a bátyjától tanult, csak azután következtek a „külsős”
tanítómesterek, hogy Brian úgy ítélte meg, a húga már eleget tud ahhoz, hogy
kikerülhessen a szárnyai alól.
Hishida Kazuki térdelve várta az
embereit, miközben arcát már eltakarta. Csak köntösének jelzése mutatta, hogy ő
a család feje, akinek a parancsait kérdezés nélkül követni kell.
A családfővel szemben nem csak
udvariatlanság, hanem sértés lett volna, ha bárki késik, aki megkapta az ojabun
hívását. Ezt pedig, senki nem kockáztatta.
Hishida kiosztotta a vezetőknek a
feladatokat, akik máris indultak, hogy végrehajtsák a parancsot.
Brian Clarával együtt indult
ahhoz a férfihoz, akit a kamerák képein a Rebecca Anderson elleni támadás
irányítójaként látott.
Hishida emberei az éjszaka leple
alatt, nesztelenül közelítették meg célpontjaikat. Sokan voltak és csendben
hajtották végre a feladatot. Mindannyian kardforgatók voltak és bár a modern
fegyverekkel is tudtak bánni, most az ojabun kikötötte: ebben az akcióban senki
sem használhat lőfegyvert.
Az őrökkel kegyetlenkedés nélkül,
gyorsan és nesztelenül végeztek a támadók, majd sor került az épület bevételére
is. Az ojabun és a húga ugyanúgy kivette a részét a tisztogatásban, mint a
többiek, ezzel újólag kivívták magunknak a tiszteletet és megerősítették a
családon belüli pozíciójukat.
Brian az álarcát levéve,
egyenként nézte végig az előtte térdelők arcát és hasonlította össze a kamerák
képeivel. Aki nem volt bűnös a Rebecca elleni támadásban, azt két oldalról megfogták,
kivitték a sorból. Többen összevizelték magukat, amikor az első kiemelt
megkapta a jutalmát. Villant a fogolyhoz legközelebbi katana, vér fröccsent, a
fej pedig távolabb gurult az éppen összecsukló, élettelen testtől. Egyre többen
könyörögtek kegyelemért, de Kazuki csak megvetően nézte őket, nem könyörült.
Huszonöten voltak, akiknek az arca nem szerepelt a felvételeken és gyors halált
halhattak. A helyiség émelyítő vérszagának rettenetét még tovább fokozta, hogy
Morgan a fejeket arccal a megmaradtak felé rakatta a földre. A testeket
összeszedték, bezsákolták és már vitték is a közeli folyóba, haleledelnek.
Tíz férfi maradt fenn a rostán, akikről
a japán emberei levágták a ruhát és meztelenül térdeltették az egyenként eléjük
rakott fadobozok mögé. Brian nyitott tenyérrel kinyújtotta oldalra a karját, az
egyik alvezére pedig főhajtással egybekötve adott a kezébe egy kést, amelyet a
kutatás közben, a helyiségben találtak. Bár élesnek tűnt, az ojabun katanájához
– vagy bármelyik másik yakuzáéhoz – képest olyan volt, mint egy eldobható,
műanyag kés.
Morgan odasétált balról a
harmadik férfihoz és rezzenéstelen arcvonásokkal közölte:
– Bántalmaztatok egy hozzám
közelálló, fontos beosztásban lévő nőt. Te, mit tettél vele?
A fogoly remegő hangon, mégis
habozás nélkül válaszolt:
– Üldöztem, és amikor utolértem,
megütöttem.
– Melyik kezeddel?
– Bal.
Hishida intett egyet, két embere
lefogta a fickót, a bal kezét a fadobozra rakták, az ojabun pedig lesújtott a
kezében tartott késsel. A találat tökéletes volt, ellenben a kés nem elég éles,
így nem vágta le teljesen csuklóból a kezet.
Az üvöltő, ütőeresen vérző férfi
remegő jobb kezébe adták a pengét, amellyel megcsonkították, majd a hegyét a
hasához illesztették. Kazuki futó pillantással mérte fel a többi térdelő
rettenetét, majd a legjobban remegőt kiemeltette a sorból. Az átvehette a
sebesült kezéből a kést, de elhagyta az összes ereje és összerogyott.
Brian undorral az arcán lépett
oda, megfogta a kést tartó kezet és egy határozott mozdulattal hasba szúrta a
kezén sérültet. Az idegösszeroppantnak rémlő pengét tartó még fel sem fogta a
rámeredő szemet, amikor a japán még fordított is egyet a csuklóján, így az
okozott seb valamennyire hasonlított a harakirire, bár nem volt pontos.
– Te mit tettél Rebecca
Andersonnal? – kérdezte az ojabun, miközben elvette a kést a zokogó, nyálát
folyató férfitól.
– Csak kergettem. Nem értem
hozzá. Sehogy, semmivel – üvöltötte sírva.
A japán bólintott, a pasast
talpra rángatták, a két csuklóját összekötözték. Brian a húga kezébe adta a
kést, Clara pedig mindkét lábon elvágta vele a combartériát. A sérültet a fejek
mögött, a falnál, a kezénél fogva felkötötték.
Kazuki a „csak” kergetőket mind
hasonlóképpen büntette, mire a harmadik a falhoz került, az első elvérzett és
meghalt.
Sor került azokra, akik
megerőszakolták Ms. Andersont. Azok látták, hogy az őszinteség sem segít
rajtuk, így amikor elhangzott a kérdés, hogy melyikük és hányszor mászott rá a
lányra, egymásra kezdtek mutogatni, és számokat mondani.
Clara időközben megélezte a kést,
így már az is olyan éles volt, hogy nyomás nélkül, könnyedén hasított a bőrbe. A
hímvessző bőrébe és annyiszor, amennyi a legnagyobb szám volt a liciten az
adott pasast illetően.
Brian tableten mutatta a húgának,
hogy milyen sérülései vannak Rebeccának, ő pedig igazságosan szétosztotta őket
a hét férfi között. Kimondottan óvatosan, vigyázva szúrt, lévén ennyi volt a dolga,
nem ölhetett. A többi az ojabuntól függött.
Hishida olyan példát statuált,
amilyet még nem látott az amerikai kontinens. Az erőszakolók parancsra egymás
péniszét rövidítették meg, Clara tette rá a kést, de a korábbi harcostársak
nyomták rá. Egyre több volt a vér, már senki sem volt a foglyok között, aki ne
ájult volna el, de mindegyiket eszméletre pofozták. Kazuki emberei a karjuknál
fogva kötötték fel és rögzítették a mennyezetre az eszméletüket alig-alig
megtartó foglyokat, és kört alakítottak ki belőlük. Hishida Kazuki megkapta a
rajtaütés során elesett egyik harcostárs katanáját. Megígérte a kard
szellemének, hogy a bosszú vérével áztatottan kerül elhunyt gazdája mellé, majd
bement a kör közepére. Pontosan szúrva olyan sebeket ejtett, amelyek nem rögtön
ölnek, azonban teljesen biztosan halálosak. Az értelmi szerző és egyben vezér
maradt utoljára, neki a félvér művészien kivitelezett mozdulattal nyitotta meg
a hasát.
Az ojabun – ígéretéhez híven – a
vértől csöpögő kardot egy selyemzsákba helyezte, azt pedig rátette hosszában a
halott harcostárs testére, a markolatra igazítva a kezeket.
Brian Morgan ugyanolyan csendben
távozott, ahogy érkezett, hiszen tudta, a köreikben ennek híre megy, az pedig
helyre fogja állítani a kissé megtépázott tekintélyét még itt, az Államokban
is.
Isabelle nem igényelte a
fontoskodó betegszállító segítségét, aki minduntalan tolószékbe akarta ültetni,
holott állni és feküdni még mindig jobban esett a lánynak, mint ülni. A szobába
érve a lány elborzadt, hiszen Ms. Anderson még ahhoz képest is borzasztóan
nézett ki, hogy Ms. White-nak pont volt fogalma arról, milyen jól tud kinézni,
ha valakit ennyire megvernek.
Rebecca életfunkcióit gépek
felügyelték, hiszen mesterséges altatásban volt célszerű tartani őt,
tekintettel a sérülései mennyiségére és súlyosságára.
Isabelle White és Ethan Ross még
alig rendezkedett be, amikor máris látogató érkezett. Edward White szabályosan
megrettent, amikor felismerhetetlenné vert sógornője mellett a lányával nézett
farkasszemet.
– Szia! – köszönt jól nevelten a
lábadozó leánygyermek, és még hozzátette: – Ez megint nem jött össze, apa.
– Látom – igazgatta zavartan
Rebecca takaróját a mogul. – Hiába, legalább ahhoz van érzéked, hogy olyan pasi
alá feküdj, aki ki tud húzni a szarból.
– Ezen ne rágódjon, Mr. White,
hiszen ha öntől nem számíthat ilyesmire, valakitől azért már csak meg kell
kapnia – vette elő a telefonját az ügynök. – Mint „álcázott fakabát”
rögzítettem ezt a könnyekig megható találkozást, amely mintha némi beismerést
is tartalmazna. Ez egy kissé ellentétes a tanúvédelem feltételeivel, de hát van
az a mértékű segítség, amiért még ezt is megúszhatná. Azonban remélem, mégsem
fogja. Azt már csak a lánya pasijaként mondom, talán át kellene értékelnie a
hozzáállását. Arról már szót sem ejtek, hogy Hishida Kazuki hangsúlya, ha
mostanában önről beszél, távolról sem elégedett. Vegyen vissza, és maradjon az
eredeti, csodaszép tervénél, miszerint, menti a bőrét.
A mogulban némileg megállt az
ütő, hiszen meggyőződése volt, hogy az „álcázott fakabát” nem beavatott.
Gondolatai felpörögtek, mert Ethan mondókájából kiderült, mindkét oldal sokat
tud. De vajon, eleget is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése