40. rész: A nyertes

Érdekes módon, nem Charles Miller ujjlenyomatával működött a ketyere, hanem Ethan Rosséval. Ezen a tényen csak az csodálkozott volna, aki nincs tisztában a leosztással. Mert igen, Miller volt a terület ura, – miután az előző gazda megboldogult – ellenben a kábítószerüzlethez egyáltalán nem értett. Ethan pedig valóban rendőrségi tanácsadó volt, ugyanakkor Charles felestársa. 

Miller éppen ezen okoknál fogva egyrészt nem volt érzékeny és sértődékeny; másrészt Rossnak megvolt hozzá a tudása, hogy sikerre vigye a boltot. A férfi bőszen koncentrált is, hiszen sikerülnie kellett, erre az alapra akartak építkezni. 

A kütyün villámkérdések is olvashatóak voltak, de Ethan nem esett kétségbe, tényleg tudott rájuk válaszolni. Ahogy azt is tudta, az általa adott válasz pontossága és gyorsasága csak egy dolog, a szoba be van kamerázva, Mr. Secret pedig megfigyel. Leginkább azt, hogy ki és milyen segítséget vesz igénybe a gyors, jó, esetleg majdnem tökéletes válaszhoz. Rossnak majdnem megremegett a szája a visszafojtott vigyortól, amikor elképzelte, hogy néhány ellenlábasa esetleg a laptopján próbálja bármiféle internetes kereső segítségével megoldani a feladatokat. Tény, hogy a laptop és az internetes keresők sokat tudnak, de nem biztos, hogy eleget. Helyesebben, a kulcsszavas kereséssel van a gond. Ha valaki tudja, mit kell keresnie, és amit talált, azt hogy kell dekódolnia, akkor egyszerű. De ha nem, akkor nem segítség az sem, amit esetleg talál. 

Ethan Ross gyors, jó válaszokat adott, ráadásul saját kútfőből. 

Miután ismét megjelent a hostess és elkérte a kütyüt, Rossnak megint mehetnékje támadt, de egyelőre visszafogta magát. 

Charles Miller már egy jó ideje nem próbálkozott baráti nexusba keveredni a társával. Meglehetősen keveset tudott róla, ez egy ideig zavarta, de aztán nem pazarolt energiát arra, hogy ezt megváltoztassa. Fogalma sem volt arról, Ethannek van-e családja, vagy legalább barátnője, mi a hobbija, tart-e háziállatot, hol lakik, satöbbi. Annyit tudott róla, hogy az üzlettel kapcsolatban totálisan képben van, a whiskyt jobban szereti, mint a tequilát, nem ijedős, kimondottan határozott és céltudatos, roppant óvatos, meglehetősen bizalmatlan, jól bánik a fegyverrel, az embereik respektálják. Ez pedig éppen elég volt neki ahhoz, hogy felfogja: bratyizás nélkül is rendben mennek a dolgaik, és ami nem megy, azt egyébként is szükségtelen erőltetni. 

Ross viszont, annál többet tudott Charlesról, bár eszében sem volt haverkodni. Miller és az összes nyúlványa csak egy meló volt, a szükségesnél többet nem foglalkozott vele.

Amikor két óra elteltével sem történt semmi, Ethan fogta magát és kiment a parkba. Tényleg csak levegőzni akart, meg némileg eltűnni Mr. Secret képernyőjéről.

Miközben sétálgatott, összefutott Edward White-tal és személyi testőrével, akit Patrick Hammond továbbra is briliáns módon alakított.

– Mr. Ross – mosolyodott el Isabelle apja, miközben úgy tett, mintha nem ő lett volna, aki álcázott fakabátnak nevezte a teremben.

– Mr. White – felelte udvariasan, de mosolytalan arccal a megszólított.

– Elnézését kérem, ha megsértettem – folytatta a mogul. – De meglehetősen felfokozott idegállapotban voltam.

– Semmi gond, uram.

– Megtisztel.

Ethan Ross biccentett és továbbment volna, de White megállította:

– Némileg utánanéztem önnek és őszintén szeretném megkövetni. Nem tudom, hogy a versenytárgyalás kiírója hogyan fog dönteni, de szeretném, ha tudná, szívesen dolgoznék önökkel.

– Mr. White – felelte Ethan – a tájékoztatás szerint a megbízó az egész kábítószer üzletágat szeretné rábízni a tárgyalás nyertesére. Az ön területe továbbra is a fegyver. Tény, hogy lehetnek, vannak kapcsolódási pontok, de nem gondolom, hogy ez igazán szoros együttműködést jelentene.

– Ez igaz. Azonban az elhunyt Jones-testvérekkel is volt közös projektünk, elvégre a drogból származó pénzből az ügyfeleik többször is vettek fegyvert.  

– Tisztában vagyok vele, uram – maradt vérfagyasztóan udvarias az ügynök. – De tekintve a terembeli incidenst, nem tudom, hogy ön miként viszonyulna az esetleges, jövőbeli közös projektünkhöz.

– Elnézést kértem, Mr. Ross.

– Tudom és nem is ez a probléma.

– Akkor, mi? – vált határozottan érdeklődővé Edward.

– Abban a teremben nemcsak azt nevezhetjük incidensnek, amelyért már megkövetett, Mr. White – nézte Isabelle késének nyomát a mogul nyakán Ethan. – Hanem a lányával történteket is.

Edward White még mindig nem értette, miről van szó, ezért az ügynök felvilágosította:

– Érdeklődöm Isabelle iránt, Mr. White. Pillanatnyilag laza, elvárások nélküli kapcsolatban gondolkodom. A lánya önhöz intézett szavaiból és a non-verbális egyéb kommunikációból is azt szűrtem le, hogy nem igazán állnak közel egymáshoz. Viszont, ha ezt már most tudja, nem róhatja fel nekem hibaként, ha mégis közelebbi üzleti kapcsolatba keverednénk és Isabelle a barátnőm. Mondjuk, esetemben ennek nem igazán van jelentősége, hiszen ritkán – sőt, leginkább soha – keverem az üzletet a magánélettel.

– Én sem szoktam, ez egyedi, kivételes eset volt.

Ethan Ross nem válaszolt semmit, majd kisvártatva kezet nyújtott a mogulnak:

– Örvendtem, Mr. White. Amennyiben mégis ránk esne a megbízó választása, részemről semmi akadálya nincs a minden érintett számára előnyös, üzleti kapcsolatnak. Bízom benne, hogy az ön részéről sincs – villantott egy ragadozó-mosolyt az ügynök, majd magára hagyta Isabelle apját.

Már pirkadt, amikor Rebecca Anderson eredményt hirdetett. Charles Miller és Ethan Ross lett a befutó. A résztvevőknek adtak egy záróbulit, a nyertesek pedig vendégként továbbra is a szállodában maradtak. Ethan – amint megtudta az eredményt – kiköltözött a szobából és kivette az egyik lakosztályt magának, társa, Charles Miller is ugyanígy tett.

Clarán és Beccán keresztül Brian elnézést kért, de halaszthatatlan üzleti ügyeire hivatkozva, egy héttel későbbi időpontot jelölt meg a személyes találkozóra.

Ethan és Isabelle mindennap találkoztak, immár a férfi lakosztályában. A lány nála töltötte az éjszakákat is, Clara fejcsóválva vette tudomásul, hogy tanítványa gyakorlatilag kicsúszott mindenre kiterjedő ellenőrzése alól. Pedig a lány napközben az idejét a japán nő házában töltötte, továbbra is fáradhatatlanul gyakorolt és ennek hatására fejlődött. Az új mentornak nem volt oka panaszra, sőt, egyre többször dicsérte meg Ms. White-ot, hiszen az valóban igencsak remek teljesítményt nyújtott.

Hagyományos japán öltözékében, továbbra is inkognitóban, Brian Morgan többször is végignézte a gyakorló feladatokat és még ő is elégedett volt a fejlődéssel, amelyet igen közelről láthatott. Mert Hishida Kazukinak semmiféle halaszthatatlan üzleti ügye nem volt, így el sem utazott. Csak kíváncsi volt, hogy az újdonsült üzletágvezetők hogyan reagálják le a bejelentését.

Ross rezzenéstelen arcvonásokkal vette tudomásul a helyzetet, Miller fején azonban látszott némi türelmetlen düh.

Brian azonban Ethan reakciójára volt igazán kíváncsi és nem is csalódott benne.

Lassan ismét beesteledett, így Isabelle – a már megszokott koreográfia szerint – elbúcsúzott Clara Morgantől és elment Ethanhez.

Ross nem hagyta békén a lányt, a nappaliban gyakoroltak, amikor a félmeztelen, immár csatakosra izzadt férfi csendre intette társát. Aztán körkörös csuklómozdulattal jelezte, hogy inkább mégis folytassa a gyakorlatot, miközben óvatos léptekkel a fegyveréért ment. Immár Isabelle is látta az árnyat az erkélyre beugrani, Ethan pedig villámgyorsan az erkélyajtó melletti falhoz húzódott, ott várta az ismeretlen betolakodót.

Az, hogy egy halk reccsenés sem árulta el az érkezőt, amikor kinyitotta az erkély ajtaját, azt sugallta, nem kezdővel van dolguk.

Ethan Ross csak egy hosszú másodpercre bökte pisztolyát a betolakodó fejéhez, majd bebiztosította a Glockot és elvigyorodva megszólalt:

– Majdnem lelőttelek, Pókember.

– Hiszed te – vette le a csuklyáját Northman, miközben egy kicsit belenyomta az ügynök jobb oldalába a kezében tartott pengét.

– Egyezzünk ki döntetlenben, legalábbis ezt illetően. Sokkal kevésbé tetszik az érkezésed módja. Ez egy szálloda, Marc. Alkotsz egy álcát, kiveszel egy szobát és kész.

– Az ajtót figyelik – mondott ellent a mentor.

– Mert az ablakot nem? – csodálkozott rá az ügynök, miközben elővette telefonját és megpöccintette az egyik gyorshívót. Ben Taylor bejelentkezett, a kérésnek megfelelően átnézte a szállodát felügyelő kamerák képeit, és mivel semmi gyanúsat nem talált, néhány megnyugtató szó után ki is szállt a kontaktusból.  

Ethan nem maradt sokáig, szótlan, futó félmosolyra húzta a száját, magához vette a whiskysüveget és kiment a nappaliból.

Isabelle kézen fogva húzta magával Marc Northmant, a fürdőben kihámozták egymást az izzadt göncökből, aztán beálltak a zuhany alá.

Az egész éjszakát szeretkezéssel töltötték, de reggel, amikor a férfi felébredt, Ms. White már nem volt ott.

A mentor ugyanolyan észrevétlenül távozott a szállodából, ahogy előző este érkezett, majd – éppen semmi dolga nem lévén – lazulással töltötte a napját. Időnként rá-ránézett a mobiljára, de teljes csönd volt, nem bízták meg semmiféle rohangálnivalóval.

Lakótársa lelépett, így Marc tökéletesen egyedül volt a lakásban.

Késő délutánra járt az idő, amikor a bejárati ajtón, sürgető kopogás hangzott fel. A férfi egy szál pólóban, rövidnadrágban, mezítláb ment ajtót nyitni. A küszöbön Isabelle állt, aki azt sem várta meg, amíg Northman levegőhöz jut, nemhogy szóhoz, hanem belekapaszkodott a nyakába, magához húzta és megcsókolta. A mentor már a küszöbön felkapta szerelmét és ölben vitte be a szobájába. Az ajtót lábbal és kissé hangosan csukta be, az ágy felé haladtában vette le a lányról a pólóját, így már csak a vadító csipkemelltartó állta útját mohón követelőző szájának, nyelvének. Isabelle White felnyögött, aztán nevetve vette tudomásul, hogy időközben a nadrágjából is kihámozták, amit a pasas csak a párna mellé ejtett. A tanítvány a másik párnát sietve az ágy és a fal közötti résbe gyömöszölte, hiszen így már nem kellett attól félnie, hogy a telefonja beesik a résbe, aminek az előhalászása előzőleg is csak csekélyke negyedórát vett el az életükből.

Marc egyenesen rávetette magát Isabelle szájára, két nyitott tenyere értőn siklott a meztelen testen, izgatott, mély sóhajokat előcsalogatva a lányból. Hamarosan azonban Ms. White került felülre, amit határozottan élvezett is mindkét fél.

Northman lassan mozogva, szinte ringatta magán tanítványát, aki lassan ráhajolt a szájára és gyengéden megharapdálta a mohó csókoktól vörösre duzzadt ajkait. A lány keze kezdetben csak araszolva mozgott, aztán tempót váltva előkapta a tőrt és egyetlen lendületes suhintással elvágta a szeretkezés mámorából még alig ocsúdó férfi torkát. Isabelle másik keze is gyorsan reagált, és mielőtt beterítette volna a vér, a virágmintás takarót ráborította a nyaki sebre. Marc Northman némi vergődés után elcsendesedett, és amikor a lány érzett már elég erőt magában a látványhoz, akkor levette a nyakra és arcra borított, vértől tocsogó ágyneműt. Nagyot nyelt, amikor észrevette, hogy a szürkéskék szem – még ha immár élettelenül is – őt nézi. Nem sokáig bírta, visszaborította rá a véres takarót, a pengét törlés gyanánt végighúzta a pasas pólóján, és gyorsan összeszedte magát. Nem akart belegondolni abba, amit tett, de már régen meghozta a döntést, meggyőződése volt, hogy mindenkinek így lesz a legjobb.

Amikor kilépett az ajtón, nem settenkedett, de nem is sietett, hiszen egyikkel sem akarta felhívni magára a figyelmet.

A parkoló autóban Clara és az a kertésznek látszó, hagyományos, japán öltözéket viselő férfi várta. Isabelle White-ot akkor vette elő az elemi erejű remegés, amikor a kezét az autó kilincsére rakta. Amikor kinyitotta az ajtót, már zokogott, a kezéből gyakorlatilag kiesett a Marc vérétől még nedves penge.

A férfi megtörölte a tőrt, elővett egy olyasmi eszközt, mint egy vércukorszint-mérő és az érzékelőjét bekente a letörölt mintával. Egy ideig hallgatott, majd egy csippanás után megszólalt:

– Tényleg emberi vér. 

Aztán a szerkezet megint jelzett, a továbbra is inkognitóban lévő Brian Morgan pedig folytatta:

– Marc Northman vére.