1. rész: A randevú

Isabelle lélegzete is elakadt, ahogy megpillantotta az üvegajtón belépő férfit. Jóképú volt, túlságosan is az. Abból a veszélyes fajtából, aki összetört szívek százait hagyta maga után. De ő valahogy mégis más volt. Igéző, szürkés-kék szemeivel gyorsan végigpásztázta az éttermet, majd tekintete Isabelle-ébe fúródott. Laza félmosoly jelent meg az arcán, miközben szemérmetlenül végigmérte a nő piros virágos ruhába bújtatott testét. Intett az egyik pincérnőnek, mire az csak bólintott és eltűnt a lengőajtó mögött. A férfi ezután ügyesen keresztüllavírozott az asztalok közötti szűk kis helyen és széles mosollyal az arcán lépett a fülig elvörösödött randi partneréhez.

‒ Isabelle? Igaz? – kérdezte, de amaz zavarában csak bólintani tudott. – Gyönyörű vagy! Engedd meg, hogy végre személyesen is bemutatkozzam! Marc Northman vagyok – nyújtotta a kezét a nő felé.

‒ Isabelle White – suttogta és tenyerét a férfiéba helyezte, aki kézfogás helyett gyengéd csókot lehelt a nő kézfejének puha bőrére.

‒ Gyere! – húzta fel Marc a székről Isabelle-t. – Foglaltam nekünk egy másik asztalt.

A férfi felvezette a nőt az étterem emeletére, majd onnan tovább a tetőtérre, ahol illatos, színes virágokkal körbeültetett télikertbe értek. New York borús, esős időjárása ellenére, a biztonságot és meleget adó üveg mögött csicseregtek a madarak, melyet csak a lágyan csobogó víz hangja tört meg.

‒ Ez…gyönyörű… – ámuldozott Isabelle.

‒ Tudom, hogy szereted a virágokat – nézett rá ravaszul csillogó szemekkel Marc. – Nem szoktak itt vendégül látni senkit, de a kedvedért kivételt tettek – mutatott egy hófehér abrosszal letakart antik asztalra. – Egy cseppnyi nyugalom a zajos városban. Ezt írtad, nem? Hogy erre vágysz?

‒ De igen…én csak…szóhoz sem jutok, annyira szép!

‒ Én is csak nehezen – fordult szembe Marc a nővel, és két kezébe fogta annak a boldogságtól kipirult arcát.

Az első csók váratlan volt, mégis felejthetetlen Isabelle számára.

Marc a csók után lovagiasan az asztalhoz kísérte a lányt, kihúzta a széket, majd ő is leült. Csibészesen elvigyorodott és megszólalt:

‒ Jó lesz, Isabelle. A célpontod szereti a gyönyörű naivákat. Az a pirulás... még mindig ámulok rajta, micsoda kontrollod van minden rezdüléseden. 

‒ Örülök, hogy tetszett az alakítás – mosolygott még mindig úgy a nő, mintha valóban egy jól sikerült randin lenne. – Igazán jól össze van rakva, hogy teljesen nyilvános site-on már ilyen mélységig meg tudjuk beszélni a legfontosabb információkat. A kontrollom viszont csak úgy működik, ha tényleg beleélem magam az első randiba, a jóképű fickóval. Meg hát tényleg nem tudhatjuk, vannak-e a közelben megfigyelők, muszáj játszani. Méghozzá, jól játszani. De vissza a melóra! Segítők?

‒ Csak akkor avatkoznak be, ha veszélybe kerülsz. A lakosztály és a télikert be van kamerázva.

‒ Nagyszerű – látszott először kedvtelenség Isabelle-n. – Megint végignézed?

Hideg fény csillant Marc szemében, miközben a behűtött pezsgőért nyúlt.

‒ Tudod, hogy imádom nézni, ahogy ölsz – pattintotta ki egy könnyed mozdulattal a dugót az üvegből.

‒ Vagy csak szeretsz ellenőrizni – fonta össze a karjait Isabelle maga előtt, amitől mellei jobban neki feszültek a ruha anyagának.

‒ Vigyázok a befektetéseimre – felelte egyszerűen a férfi, és mindkettőjük poharába töltött egy kis italt. – Szeretném, ha most minden malőrtől mentes lenne a munka. A legutóbbi kis…hibát nehezen magyaráztam ki a tanács előtt.

‒ Kis hiba? – sziszegte Isabelle. – Csapdába csaltak és majdnem megöltek. Ez neked kis hiba?

‒ Benne van a pakliban – felelte érzelemmentes hangon a férfi. – Nyilván nem szeretném, ha bajod esne, elvégre nem terem minden bokorban egy ilyen tehetséges nő, mint te. Meg persze a kiképzés sem volt olcsó. Ahogy az álcád és háttered sem. 

‒ Tudod, hogy hálás vagyok, és nem felejtek. Nem kell minden egyes alkalommal az orrom alá dörgölnöd. 

‒ Engem már régen meggyőztél, Isabelle. De a tanács, az más tészta. 

‒ Lehet, drága – használta a Marc által annyira gyűlölt becézést a nő, hogy éreztesse felettesével, a dolog oda-vissza működik. – Talán odahathattál volna kicsit jobban is az elemzőidre. Gyűjthettek volna több infót. Improvizálnom kellett, de kihoztam belőle, amit tudtam. Abban a szituációban a feladat végrehajtása mellett a saját bőröm épsége is eléggé izgatott.

‒ Ez a jutalomjáték, kislány. A tanács egyik tagjának különösen fontos, hogy jól sikerüljön az akció. Ha minden oké, nem lesz okod panaszra.

‒ Nem panaszkodtam eddig sem. 

‒ Tudom. De szem előtt kell tartanod, hogy tőlük függ a sorsod, bizonyítanod kell…

‒ Tudod jól, hogy mit akarok!

Isabelle nagyot sóhajtva dőlt hátra a székében, és kibámult a hatalmas ablaküvegen keresztül az esőáztatta városra. 

Marc hosszan nézte a nőt. Ismerte már annak minden rezdülését, és pontosan tudta, miért szorította össze annyira az ajkait. De, még ha akarta volna, akkor sem tudta volna teljesíteni a kívánságát. S ezt Isabelle is jól tudta.

Mégis akart valamit mondani, de mielőtt megszólalhatott volna, rezegni kezdett a mobilja a belső zsebében. 

‒ Itt az idő! – közölte a nővel, miután megnézte az üzenetet.

Isabelle White visszament a lakásába, és elkezdett készülődni. Első lépésként lement a konditerembe, néhány erőnléti gyakorlatot elvégzett, majd úszott egy pár hosszt. Zuhanyozás után leült a tükre elé, hosszú hajából kontyot készített, aztán sminkelni kezdett. Királykék estélyi ruhája kiemelte sportos alakját, a magas sarkú, ezüst szandál pedig még karcsúbbnak mutatta izmos, hosszú lábát. 

Az összejövetel helyszínén a vörös szőnyegen már végigment néhány híresség. A nő érkezésekor Northman nyitotta az autó ajtaját és karját nyújtva kísérte a bejáratig. Isabelle mosolyogva köszönte meg az előzékenységet, majd tekintetével a sokaságot fürkészve, elindult a lépcsőn lefelé, a hallba. Miután többször ellibbent a célpont előtt, bement a mosdóba. Megnézte, hogy rajta kívül van-e valaki a helyiségben, majd a szekrény negyedik polcán - ahogy Marc ígérte - megtalálta a szükséges kellékeket. A füldugót, a méregkapszulát, és minden eshetőségre felkészülve, egy tőrt is, ami egyébként csak egy egyszerű körömreszelőnek látszott. Ellenőrizte mobilja alkalmazásait, és kipróbálta a füldugót is. 

Marc Northman immár az operatív központként szolgáló furgon belsejében nézte a kamerák által adott képeket, és miután Isabelle ismét feltűnt a hallban, gyors, halk fohászt mormolva jelezte a megfigyelőknek és a mesterlövésznek az akció kezdetét.