Isabelle és Marc megfogadta
Holden tanácsát, ezért egy egész hetet a regenerálódásra szántak. A nyugalom, a
pihenés, illetve a nem nyakra-főre, hanem csak alkalomadtán, szükség szerint
alkalmazott gyógyszerek megtették a hatásukat, és felgyorsították a gyógyulási
folyamatokat. Mentor és tanítványa immár teljesen gyógyult, akár a nyilvánosság
előtt is vállalható fizimiskával állt neki edzeni, hiszen a rejtekhely
létrehozói erre is gondoltak, és biztosították a lehetőséget. Marc bordái is
egyre kevésbé fájtak, de azoknak még kellett egy kis idő ahhoz, hogy ne csak a
lélegzetvétel, hanem a mozgás is teljesen fájdalommentes legyen.
A lány éppen a híradót nézve, nem
kimondottan a mozgásra koncentrálva, a futópadon dolgozott, amikor kevés híján
lefordult a sporteszközről attól, amit a televízióban látott.
Miközben a
bevágott képek egy temetés különböző pillanatait villantották fel, a bemondónő
száraz hangon ecsetelte, hogy a szülői házból késő kamaszkorában megszökött
Isabelle White valószínűleg rossz társaságba keveredett, de aztán valaki
felismerte és elrabolták. Apja, a gazdag üzletember, Edward White összeszedte a
követelt összeget, de amikor a váltságdíjat az emberrablók utasítása szerint az
emberei át akarták adni a lányért cserébe, valami nagyon balul sült el.
Olyannyira, hogy a helyszínként megjelölt vágóhíd épülete felrobbant és porig
égett. Az elhunyt Isabelle White-on kívül azonosították még a váltságdíjat
szállító három testőrt, illetve a hat emberrablót is, de a nyomozás érdekeire
való hivatkozással egyiküket sem nevezték meg.
Northman egy ideje már szintén a
teremben volt, ráadásul, a közel sokkos nő mögött állt, így látta-hallotta a
vörösre sírt szemmel, tűrhetetlennek rémlő fájdalommal gyászoló apát
nyilatkozni:
– Isabelle az első házasságomból
született. Amikor az édesanyja eltávozott, borzasztóan összetört szegény
kislány. Hiába igyekeztem, nem tudtam pótolni a feleségemet, és az üzleti
ügyeimből kifolyólag sokszor és sokáig hagytam magára a lányomat. Ez az egész
az én hibám, sosem fogom megbocsátani magamnak! – fordult el a riportertől a
férfi, mintha az összes energiáját az kötné le, hogy legalább a könnyeit
visszagyűrje, ha már a hidegvére a nyilvánosság előtt látványosan cserbenhagyta.
A riporter azonban élvezte, hogy
mikrofonvégre kapta Edward White-ot, aki láthatóan teljesen kifordult
önmagából. Mivel az interjúalany továbbra is kimondottan készségesnek tűnt, ezért
a mikrofont markoló nő nem hagyta ki a lehetőséget, és továbbra is útját állta
az üzletembernek:
– Őszinte részvétem, Mr. White –
folytatta volna a nő, hogy az átkötés után kérdezhessen, azonban Edward a
szavába vágott:
– Isabelle mindig is heves
vérmérsékletű lány volt. Nem kétlem, hogy valamilyen módon benne volt a keze
abban, hogy ennyire elfajultak a dolgok. Mint ahogy, abban is biztos vagyok,
nem az összes gazember lelte a halálát abban a robbanásban. Rengeteg üzleti
ellenfelem van, de úgy látszik, már ellenségem is akad, méghozzá olyan, aki
ilyen gaztettre is képes volt. A lányomért ötmilliót kértek, ez a pénz a sikertelen
átadáskor ugyan megsemmisült, de ugyanezt az összeget felajánlom annak, aki a
kezembe adja az emberrablás értelmi szerzőjét, a lányom még mindig lélegző
gyilkosát! – nézett a kamerába a férfi és a szemében immár nem csak fájdalom és
düh, hanem kegyetlenség is tükröződött.
– Értem – ragadta magához a szót
a riporter – tudna valami támpontot is adni, Mr. White?
– Ha tudnék, nem tettem volna közhírré
a felajánlást az imént – vonta ölelésébe a mellette álló feleségét Edward. Az
asszony nem szólt semmit, a szemét egy nagylencséjű napszemüveg takarta, és
akaratlan, villanásnyi mozdulata egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki önként
vigaszt szeretne nyújtani gyásszal sújtott férjének. A következő pillanatban
még mindig zsebkendőjét szorongatva, Mrs. White visszatalált a szerepéhez, és vigaszt
keresve rejtette arcát a férfi elegáns öltönyének anyagába. Az újságírónőt
azonban nem megértő és tapintatos fából faragták, határozottan lecövekelt a
házaspár előtt, várt néhány másodpercet, aztán egyértelműen a feleségnek
címezve a kérdést, ismét megszólalt:
– Kimberly White, ön második
feleségként került be a családba. Milyen kapcsolata volt Isabelle-lel?
Edward először tiltakozni akart,
de aztán már nem tehetett semmit, mert a neje levette a napszemüvegét, könnyes
szemmel, mégis határozottan a másik nőre nézett, amikor válaszolt a
kíváncsiskodónak:
– Isabelle úgy viselkedett velem,
ahogy szinte természetes egy elkényeztetett egykétől. Haragudott az apjára a
házasságkötésünk miatt, engem pedig, amikor csak tudott, bosszantott. Edward egy
idő után úgy látta jónak, ha inkább bentlakásos iskolába küldi a lányát.
– Soha nem normalizálódott a
kapcsolatuk?
Kimberly felnézett a vállát
szorosan tartó Edwardra, és még mindig a férfi arcát nézte, amikor elkezdett
beszélni:
– Isabelle elutazásának
előestéjén hosszan beszélgettünk. Megkérdeztem tőle, hogy tényleg el akar-e
menni, hiszen úgy tűnt, végre rendezni tudjuk a nézeteltéréseinket. Azt
válaszolta, hogy kipróbálja a sulit, aztán majd eldönti. Soha többé nem láttam,
hiszen látogatóba sem volt hajlandó hazajönni. Hamarosan az iskolában is
elfajultak a dolgai, ezért megszökött. Edward soha nem adta fel a kutatást,
folyamatosan kerestette, mégsem ő találta meg előbb… – sírt fel az asszony,
zsebkendője mögé rejtette arcát, és kezével hárító mozdulatot téve a testőrök
gyűrűjében az elsötétített ablakú limuzinhoz ment.
Edward White nagyokat nyelve,
többször az autó felé pillantva szólt oda a riporternőnek:
– Kimberlyt rettenetesen
megrázta, hogy nem tudott csak egy normál, legalább tiszteletre alapuló családi
kapcsolatot kialakítani a lányommal. Ahhoz pedig, már túl idősnek érzem
magamat, hogy most kezdjek családalapítási projektbe, holott a nejem ezt régóta
szeretné – gördült le egy könnycsepp Edward White mindig szigorú, többségében
szenvtelen arcán. – Kérem, tartsák tiszteletben a családunk gyászát, és a
témával kapcsolatban, a továbbiakban ne is keressenek, mert nem nyilatkozunk!
A mágnás utolsó szavaival egy
időben, az egyik testőr elállta a riporternő útját, a többi körülvette a férfit
és az autóhoz kísérte.
Isabelle még egy ideig bénultan
állt a képernyő előtt, aztán felpillantott mentorára, hiszen az hátulról
átölelte.
– Nem tudom, hogy miről habog
Kimberly. Nem beszéltem vele a suliba költözés előtt, ugyanúgy rühelltem akkor,
mint előtte.
– Apádat viszont, ezért az
alakításért, Oscarra lehetne jelölni. A mostohaanyádnak meg eléggé muszáj volt
megtámogatnia a tálalt mesét, elvégre a férje ölelgetés címszó alatt olyan
meggyőzően szorongatta, hogy tényleg csak elvétve beszélt hülyeségeket. Amíg
néztem őket, néhányszor az a kényszerképzetem támadt, hogy Kimberly-anyu sem
viseli jól az aranykalitkát.
– Nekem is forog a gyomrom ettől
az egész színjátéktól.
– Szerencsére, nem csak nekünk.
Holdenék roppant módon fel vannak izgulva, mind az elnök, mint pedig Edward
esetében. Amikor üzentem nekik, azt válaszolták, hogy helyi idő szerint, ma
este hétkor, telepedjünk a nagyképernyő elé, a monitorban ott a kamera, úgyhogy
majd arcból-arcba cserélünk információt. Jeff is felizgatott azzal, hogy lesz
miről beszélnünk.
– Bízol benne?
– Kevés emberben bízom, és sosem
adom ingyen. De Calebnek is segítettek, amiben csak tudtak. Meglátjuk. Egyelőre
úgy néz ki, nincs okunk kételkedni bennük.
Mindketten komótosan
lezuhanyoztak, és várakozóan ültek le egymás mellé, a monitorral szemben.
Pontban hét órakor jelzett a szerkezet, majd hamarosan kivilágosodott a
képernyő. Jeff Holden egy ősz hajú, magas, még manapság is izmosnak számító
férfi volt, hanyag testtartásban ült a forgószékében, miközben hosszú lábait
egymásra pakolta. Szürke szeme érdeklődve, vizsgálódón szegeződött hol a
tanítvány, hol a mentor arcára. Nem húzta sokáig az időt, üdvözölte
beszélgetőtársait, majd belekezdett a tájékoztatásba:
– Nem tudom, hogy mennyire vannak
tisztában vele, de egyaránt beletartoznak a belügy-, és a külügy kötelékébe is.
Az FBI-nál ugyanúgy van elkülönített költségvetésük, mint a CIA-nál. A tanács
tagsága fele részben az egyik, fele részben a másik szervezet felsővezetőiből
áll. A problémamegoldók nem ügynökök, nem is kommandósok, rendőrök, vagy
katonák. A szervezet azért jött létre, hogy közel civil megoldást nyújthasson
olyan ügyekben, amelyek a háttérben zajlanak, és igencsak szerteágazóak.
– Jól értem, hogy most azt
magyarázza, Mr. Holden, hogy olyan emberek, érdekcsoportok ellen kerültünk
bevetésre, akikkel szemben nem akartak valódi, hatósági fellépést végrehajtani?
– kérdezte a lány.
– Ennél jobban nem is érthetné,
Isabelle – mosolyodott el Jeff.
– Miért?
– Tudja, én nem vagyok egy
politikus alkat. Rosszul viselem, ha valaki a pénze és a befolyása miatt
gyakorlatilag a törvény fölött áll. Régimódi, utópisztikus felfogású fickó
vagyok, aki egy pillanatig sem hezitálna, ha egy ilyen rohadéknak ki kellene
tekerni a nyakát. Nem akarom az érzékenységét megbántani, de az apja pont egy
ilyen díszpéldány, akinek a bukását határozottan mosolyogva tudnám nézni.
Ellenben, nekem is osztogatnak parancsokat, ha nem is rengetegen. És amikor a
parancs nem nyílt sisakos megoldást követel, akkor jönnek a képbe a
problémamegoldók. A gond ott kezdődött, hogy az elnökük és Edward White is
bebeszélte magának, a problémamegoldók gyakorlatilag a magánhadseregük. Nem
tagadom, egy ideje már figyelemmel kísérem eseményeket, Hunttól pedig, első
osztályú információkat kaptam, amelyekkel együtt már szépen összeállt a mozaik.
Caleb nem sminkelte a tényeket, közölte, hogy még csak nem is ő, hanem Marc
Northman és csoportja a legjobb.
– Kösz, hogy legyezgeti a
hiúságunkat, Mr. Holden – sütött Isabelle hangjából a düh. – De, ha már ennyire
értékesnek találta Marcot, a csoportját és ezáltal, akár engem is, nem lett
volna célszerű időben közbelépni? Például, még azelőtt, mielőtt szórakozás
címszó alatt megkínoztak minket?
– Tudja, Ms. White,
kikapcsolódásként szenvedélyesen szeretek horgászni. Mivel civilben és a
munkaköröm szerint is cápavadász vagyok, ritkán szoktam kapkodni. Egészen
pontosan tudtuk, hogy Morrisék nem ölhetik meg önöket, és ezt Steven a jövendő
elnöki szék okán, oly mértékben szem előtt tartotta, hogy mindent meg is tett
azért, hogy életben maradjanak. Becsukta azt a pszichopatát, hogy le ne faragja
a húst önről idő előtt, mindkettőjüket – főként a fogoly státuszukhoz képest –
etette, tisztántartotta, ápoltatta. Lássa be, ez egyáltalán nem életszerű. Az
is teljesen biztos volt, hogy valaki elkapja önöket. Az félő volt, hogy az
elnök megelégedett volna a likvidálásuk biztos tudatával, ezért inkább a másik
verziót preferáltuk, és beküldtük segítségként Huntot.
– Tényleg senki sem félt attól,
hogy erős felindulásból elszúrom ezt a szépen eltervezett akciót? – háborgott a
lány.
– Nem tagadom, jócskán volt
hibaszázalék a tervben, elvégre Calebet sem veszteségként kalkuláltuk bele. De
anélkül, hogy megint azt mondaná, hogy a hiúságukat legyezgetem: biztos voltam
benne, hogy a legjobbat hozzák ki az adott helyzetből.
– Ezt értjük – szólalt meg a
megbeszélés kezdete óta először Marc. – De, mintha azt mondta volna, hogy
meglepő hírei vannak.
– Inkább, érdekesnek mondanám
őket – válaszolta mosolyogva Jeff. – Edward White leginkább arra tippelt, hogy
egykori jó cimborája, a tanács elnöke köpte tele a levesét. Apuka orrol,
Isabelle – pillantott a nőre Holden. – És azt tudjuk, hogy milyen az, amikor a
kedves papa haragos. Kiikszelték néhány vastagnyakúját, nem vitték el hozzá a
háládatlan, tékozló leányt, akit így nem tudott példásan, bár mégis teljesen
titokban megbüntetni, kinyiffantani. Mivel, nem tűnik egyébként egy hiszékeny
típusnak, hát nem esküdnék meg rá, hogy bevette a halálesetekről szóló mesét,
elvégre azt sem tudjuk, kit és mennyire kent meg a biztosan tudás érdekében.
Ergo, ha tudja, hogy nem volt női holttest, máris túl sokat tud, és nincs
akkora lépéselőnyünk, mint azt szeretnénk. Ezt a nézetemet támogatja meg a
televízió által közvetített csinnadrattás temetés, az azt követő körítéssel
együtt. Szerintem, egyáltalán nem nyúlok mellé, ha azt mondom, a kegyed
meggyilkolását kitervelő galádra vonatkozó felhívás üzenet volt, ha valamennyi mákunk
azért van, talán még a címzett ismeretlen. Mert az lehet a tanács elnöke, de
magácska is. Tehát, ha késztetést érez is, kedves Isabelle, még maradjon
nyugton egy kicsit.
– Meddig? – fortyogott a düh
látványosan a nőben. – Mivel közelről érzékeltem a tempóját és a
közbeavatkozási hajlandóságát Mr. Holden, mondhatni, a bőrömön, hát egy kicsit
izgulékony vagyok.
– Azt látom – vigyorgott továbbra
is Jeff. – Gyógyulgassanak tovább. Az elemzőim rajta vannak az Edward White
személyi számítógépéből származó winchester adatainak elemzésén. Amennyiben
találnak valamilyen érdekességet, tájékoztatom önöket. Oliver Black, úgyis,
mint a tanács elnöke, éppen jól megérdemelt pihenésére készül a napokban.
Furcsa módon, az egyik ismert álnevén bejelentkezett egy plasztikai sebészettel
foglalkozó klinikára, de nem zsírleszívásra, vagy hajbeültetésre. Őt is szemmel
tartjuk. Küldök néhány képet, egy kis kísérőszöveggel, nézegessék, olvasgassák,
gondolkodjanak! Ha bármiféle ötletük van, szóljanak! – lépett ki a kontaktusból
Jeff Holden.
Hamarosan az ígért e-mail is
megérkezett, rögtön meg is nyitották. A fényképek Kimberlyt ábrázolták,
leginkább egy sötét- és nagylencséjű napszemüvegben. Iménti beszélgetőtársuk
kommentálta is a fotókat:
„A White-családot egy ideje már
szoros megfigyelés alá vontuk. Amíg Edward távol volt, látogatóba érkezett
Rebecca, Mrs. White húga. Aztán köszönés, perpatvar, vagy egyéb, értelmezhető
ok nélkül, nyoma veszett. A személyzet néhány bennfentes tagja szerint,
Kimberly rögtön Edwardnak esett, aztán a nő eltéphetetlennek rémlő barátságot
kötött a napszemüvegével. Csak alváshoz nem hordta, mert akkor nem tudta volna
aktívan jegelni. Miután a monoklija meggyógyult, felkeresett egy magánnyomozót,
és megbízta a húga felkutatásával. A magánnyomozónak villámgyorsan született
egy cégtársa, aki átvette az ügyet és egyébként is az én emberem. Tehát, kedves
Isabelle, mielőtt meghatnák a mostohaanyja könnyei, vegye számításba, hogy
sokkal inkább zokogott a temetésen az eltűnt Becca miatt, mint a veszteség
okán, amely az ön halálával érte őt.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése