25. rész: Szövetségesek

Ethan Ross azonnal bemutatta, hogy mit jelent náluk a gyors reagálású. A keze a villám gyorsaságával járt, és már lökte is át a képet Holdenéknek. Kellytől chaten kérte a két járőr mobiltelefonjának, illetve az autóba épített rádiókapcsolat figyelését, és a központba irányuló hívás átirányítását. A kivezényelt rendőrök hamarosan indították a hívást, utasítást kértek, és egy pillanatra sem fogtak gyanút azt illetően, hogy nem a kapitányságra futott be a hívásuk.  Ross a két tanú elkülönítését kérte, és ígéretet tett egy másik járőrautó kiküldésére. Nem kellett sokáig várnia, hamarosan meghallotta az újabb rendőröket indító utasítást, immáron valóban a kapitányság diszpécserének hangján.

Rebecca Andersont beültették a kerítés tövében álló rendőrautóba, Edward White pedig a Jaguárjában várakozott, amíg meg nem érkezett az ígért erősítés.

Az ügynök indulásra készen várta, hogy megkapja az értesítést, azt a hibát azonban nem követte el, hogy magával vigye társait is.

Mindkét kihallgatásról továbblőtték a képeket és a hangot a rejtekhelyre, illetve Jeffék is egyenes, élő adásban nézték. Ethan nem mutatta meg magát egyik tanúnak sem, csak azért jelent meg személyesen, hogy amennyiben szükséges, tudjon még kérdezni. A nyomozók azonban odarakták magukat – lévén, tudták, hogy magas beosztású szemek és fülek is figyelik őket – és összeszedetten, pontosan, mindenre kiterjedően hallgatták ki Kimberly húgát és férjét.

Miután Rebecca és Edward aláírták a jegyzőkönyvet, a férfi előzékenyen kikísérte sógornőjét, kinyitotta a limuzin ajtaját és hazahajtottak.

Ethan még nem ért vissza, amikor Marc felkapcsolta a többi monitort is és az osztott képernyőn nézte a házat, amelyet Holden helyszínelői tökéletesen bepoloskáztak, tehát immár nem csak külső, drónos audio és videó megfigyelés alá volt vonva az épület.

Azonban, semmi érdekes nem történt, Edward és Rebecca is visszavonult, hogy felfrissítse magát. A késő délután kora estébe hajlott, amikor az ebédlőben megterített a személyzet a vacsorához.

Időközben Ross is megérkezett a rejtekhelyre, és ő is úgy gondolta, hogy valamikor a frissen megözvegyült férjnek és a húgnak beszélnie kell egymással, hiszen a limuzinban sem hangzott el semmiféle érdemleges, lévén, Edward White mobiltelefonja is lehallgatták, de egy pisszenést nem sok, annyi újdonságot sem közvetített a megfigyelőknek.

A telepített kamerák képei és a mikrofonok tanúsága szerint az étkezés teljes csendben folyt, a két ember nem beszélgetett. Ahogy egyikükön sem látszott düh, de még csak megrendülés, vagy gyász sem. Ez azért furcsa volt, pláne azt figyelembe véve, amit Rebecca előadott érkezéskor. Ahhoz a hisztériás, üvöltős belépőhöz képest most jól nevelten, a könyökét az oldalához szorítva, apró falatokat a szájához emelve evett, méghozzá úgy, mintha nem is a frissen elhunyt nővére férjével vacsorázna, és minden kérdés le lenne tisztázva.

Isabelle arcán mindkét társa pontosan látta, hogy mit gondol. A vonásaira szinte rávésődött a megvetés, pedig soha nem rajongta Kimberlyt, most mégis kimondottan rosszul viselte annak a két részvétlen, jóízűen vacsorázó embernek a látványát, akiket megfigyeltek. Nem beszéltek Kimberlyről, nem esett szó arról, hogy mi történt, nem látszott, hogy egymást vagy legalább önmagukat hibáztatnák a bekövetkezett tragédia miatt. Sehol egy könnycsepp, elszomorodó arcvonások, esetleg étvágytalanság, vigaszt kereső összeborulás meg aztán főleg nem történt.

Ross összenézett Northmannel, aztán Ethan felállt és kiment a helyiségből. Isabelle White remegő hangon szólalt meg:

– Vajon, akkor is így viselkedett, amikor meghalt az anyám? Képes bármit is érezni egyáltalán ez a tetű?

Marc maga felé fordította a nő székét, felsegítette, és amikor felállt, átölelte.

– Ne kínozd magadat, Isabelle. Ha nem bírod nézni, akkor Ethannel átvesszük, és amint van valami érdekes, szólunk.

A nő felnézett mentorára, a nyaka köré fonta a karját, lágyan megkóstolta a férfi száját, közben suttogva mondta:

– Nem bocsátottam meg neked. Viszont, szükségem van rád. Tudni akarom, hogy én képes vagyok-e érezni még valamit?

Northman nézte egy ideig tanítványát, majd kiment, hogy szóljon Rossnak, üljön be a monitorok elé és folytassa a megfigyelést.

Isabelle Marc szobájában várakozott. A mentor, miután bement, becsukta az ajtót és nekidőlt. Isabelle White némán lépett oda hozzá, hiszen annál többet, amit már elmondott, nem tudott volna kinyögni. A lány elővette azt a tőrt, amit először beledöfött Bonesba, illetve amivel a kínzáskor a férfi vagdalta a ruháját, később a bőrét. Marc Northman rezzenéstelenül nézte, ahogy közeledett felé a penge, és akkor sem moccant, amikor döfésre emelkedett, majd a mellkasát-hasát is időnként érintve, fölülről lefelé haladva, széthasította a pólóját. Amikor befejezte az anyag vágását, a nő a hideg fémet a mentor torkához nyomta és egy kicsit megkarcolta vele a bőrét. Marc mit sem törődve a vassal, magához húzta a lányt, aki a csókba belefeledkezve ejtette ki a kezéből a kést.

White a kezdetleges inggé avanzsált, használhatatlanná vált ruhadarabot lesimogatta mentoráról, miközben a férfi le sem vette a száját az ajkairól. A pasas fékezte magát, mozdulatai érzékiek voltak, ahogy mindkét kezét tanítványa derekára tette, majd lassan, tenyerével a póló alá lopakodva simogatott, miközben az anyagot egyre feljebb tolta. Isabelle sokkal türelmetlenebb volt, így amikor Marc áthúzta a fején a pólót, és a kisasztal melletti székre ejtette, a lány kihasználva a lehetőséget, szájával a mentor mellkasán kezdett kalandozni, miközben kezével a férfi nadrágját gombolta ki. Northman keze beletúrt a mahagóni loboncba, a nő haját megragadva arra kényszerítette, hogy ismét felegyenesedjen, a szája pedig mohón lecsapott a tanítvány ajkaira. Másik kezével kikapcsolta a melltartót, a hajat hátrahúzva, szabaddá téve a nyakat, szájával elindult a női testen lefelé. Kisvártatva a sörényt elengedve, erős alkarjával megtámasztotta Isabelle hátát, először lassan, a nyelve hegyével, éppen csak érintve, majd erőteljesen csókolva a szájába vette a mellbimbót. Amíg tanítványa lélegzetelakadva ellazult, addig Marc megfordította, így immár a lány háta simult az ajtóhoz, de nem úgy tűnt, hogy a hideg fém érintéséből bármit is érzékelt volna. Northman letérdelt, a szájával tovább becézgette Isabelle-t, és elkezdte levenni róla a szűk, tapadós farmert. A nő belekapaszkodott a férfi hajába, miközben az két kézzel markolta a farmeranyagot és húzta egyre lejjebb. Ahol kibukkant a lány bőre, Marc hol csiklandós csókot, hol csak meleg levegőt lehelt rá, Isabelle tehát kellemesen borzongott, de ehhez az érzéklethez még mindig semmi köze nem volt a fémajtó hűvösének. Northman a lány pólója mellé tette a farmert, de nem kegyelmezett, hiszen az egyik lábat ujjheggyel, és teljes tenyérrel simogatta, míg a vállán nyugvó láb combjának belsejét hol lágyan csókolta, hol pedig gyengéden a fogai közé vette az érzékeny bőrt. Isabelle testének becézgetését egy másodpercre sem szüneteltetve Marc megszabadult a már egyébként is kigombolt nadrágjától, majd felegyenesedett. Nekinyomta White-ot az ajtónak, mohón csókolni kezdte a száját, majd mindkét tenyerét a feneke alá csúsztatta és megragadta azt. A lány belekapaszkodott a nyakába, lábait a dereka köré kulcsolta, és az ágyékához nyomta magát. Northman felnyögött, sietős és hosszú léptekkel az ágyhoz vitte, lerakta, majd a fogával lehámozta róla a leheletnyi csipkét. Megint a lány bizonyult türelmetlenebbnek, hiszen amikor átlátta a férfi szándékát, felült, megcsókolta, hozzásimult és a nyakát szorosan tartva, Marcot magára húzva, hanyatt feküdt alatta. A pasasnak sem módja, sem ideje nem volt arra, hogy egy kicsit még kényeztesse, hiszen Isabelle megelőzte. Onnan már egyikük sem tudott, vagy akart visszafordulni, inkább megadták magukat a vágyuk által kikényszerített kemény és heves együttlétnek, amely gyorsan véget is ért. Marc Northman kedvtelve nézegette a karcsú és izmos női testet, amely az övéhez képest mégis törékenynek tűnt. Gyengéden simította végig a csókoktól megduzzadt, vöröslő szájat, élvezettel kóstolgatta a borostája szúrásai nyomán kipirult, selymes bőrt. Bizonyítva, hogy nem felejtette el az együttlétet felvezető pár mondatot, két csók között válaszolt Isabelle-nek:

– Most már biztosan tudod, hogy vannak érzéseid. Nem kizárólag negatívak, mint a harag és a düh. Szeretni is tudsz, úgyhogy genetika ide, vagy oda, ebből a szempontból mindegy, Edward White vér szerinti lánya vagy-e.

– Köszönöm, de a sima vágyat nem venném egy kalap alá egyéb érzelmekkel, amelyeknek pozitív töltésük van, és normál körülmények között jelentenek is valamit. Mint mondtam, ez nem jelenti a bűneid bocsánatát, Northman

– Akkor, mit jelent? – könyökölt fel kíváncsian Marc.

– Semmit – próbált elfordulni a tanítvány. A mentor viszont számított erre a reakcióra, és nem engedte, hogy kibújjon az öleléséből. A lány viszont nem erőlködött, csak megállt, úgy tett, mintha hidegen hagyná, bárhogy reagál is a pasas. – Akár el is engedhetnél, hogy visszamehessek a szobámba.

Marc alig néhány másodperc alatt döntött. Nem akart semmit sem rákényszeríteni Isabelle-re, így inkább elengedte.

A nő jócskán meglepődött, a férfi pedig tartva magát az elhangzottakhoz, egy bizalmasabb érintés, pillantás nélkül magához vette a törölközőjét és kiment a helyiségből.

Isabelle is elment zuhanyozni, majd bement a központi helyiségbe, ahol a két férfit a monitor előtt találta. A lány vetett egy pillantást az élőképre, de mivel azon éppen semmi érdekes nem volt látható, ő is inkább a korábban rögzített anyagot nézte.  

A felvételen, Rebecca Anderson és Edward White a dolgozószobában, zárt ajtók mögött beszélgetett:

– A kérdés még mindig az Eddie, hogy mit műveltél a nővéremmel? – kérdezte a fiatal lány, és egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy akár csak minimálisan, de tartana az öregtől.

– Még mindig utálom, amikor Eddie-zel – válaszolta a férfi.

– Tudom. Nem is volt véletlen – hangzott Becca válasza. – Szóval?

– Már nem akart segíteni, de mivel te hajlandónak mutatkoztál rá, hát nem foglalkoztam vele. Egy pofont adtam neki, amikor nekem esett, hogy hová tűntél?

– Miért érzékenykedsz? Nyugodt lélekkel igazat mondhattál volna neki, a maflás helyett. Már ha jól gondolom, hogy először őt kérted meg, szenteljen némi figyelmet Warren Jones öcsikéjének.

– Az sem lett volna sokkal jobb – felelte Edward. – Kezdett kiakadni attól, hogy lassan bármiben tudod helyettesíteni. Te viszont, tarthattad volna magadat a megállapodásunkhoz! Legalább felhívhattad volna, hogy összefutottál a volt paliddal, és elmentetek hajókázni. Az a szándékotok, hogy végigkefélitek az utat, és csak azért szólsz, hogy ne aggódjon. Ennyire egyszerű lett volna. Nem ront nekem, nem ütöm meg, és akkor most nem tartanánk itt.

– Szerinted, az én hibám?

– Ha tényleg öngyilkos lett, akkor benne van a kezed.

– Csak annyira, mint a tiéd, Eddie.

– Tudom. Lapozzuk el, majd a zsaruk kiderítik, hogy mi történt. Abból a szempontból kivételesen tiszta a lelkiismeretem, hogy nem adtam megbízást a feleségem megölésére. Sem most, sem máskor. Mesélj inkább, Luke Jonesról!

– Hasznát vettem annak, amit tőled tanultam, Eddie.

– Örömmel hallom – mosolyodott el Edward, amit a megfigyelők totális döbbenettel vettek tudomásul.

Az öreg White. Mosolyog. Hihetetlen. Nem, sokkal inkább felfoghatatlan. Immár mindhárman feszülten koncentrálva figyeltek nem csupán a szavakra, hanem a mozdulatokra, gesztusokra, mimikára is.

– Tehát, Luke – folytatta Rebecca. – Sokkal fickósabb, ha tiltakozik az ember. Ha még bőgtem is hozzá, akkora kan lett belőle, hogy komoly formában élveztem vele a szexet. Izgi a srác. Viszont a testőre... Na, attól a figurától komolyan ráz a hideg.

– Miért?

– Nem tudom megmondani.

– Értem. Most Kim miatt egy kicsit meghúzzuk magunkat. A zsernyákok úgyis erre számítanak, Luke-kal meg nyugodtabb körülmények között kell leülnöm, hogy érdemben tárgyalhassunk. Ha addigra sincs a kezemben semmi róla, az sem gond. Majd megoldjuk. Holnap délelőtt a rendőrfőnökkel találkozom, golfozás közben megbeszéljük a Kimmel kapcsolatos teendőket.

Edward White adott egy puszit a sógornője homlokára, és visszavonult a lakosztályába.

A megfigyelők ezek után már hiába kerestek a felvett anyagban, nem találtak semmi érdekeset.

Ethan átpasszolta az élő megfigyelés terheit Holden embereinek, így a rejtekhelyen mindenki visszavonulhatott pihenni. Ross nem fűzött különösebb megjegyzést ahhoz, hogy társai továbbra is külön helyiségben tértek nyugovóra, hiszen úgy gondolta, nem rá tartozik, mi történt, amikor kettesben voltak.

Reggel Northman ébredt elsőnek, aztán Ethan is előkerült. A monitor előtt ülve már mindketten a kávéjukat kortyolgatták, amikor a meglepetéstől majdnem ráporlasztották a serkentőt a képernyőre.

Edward White távozása után nem sokkal, egy feketehajú, elegáns, nadrágkosztümös nőt láttak érkezni, és becsöngetni. Amíg az ajtónyitásra várt, a várakozó felnézett, pontosan a kamerába. Az álcázott Isabelle White villantott egy mosolyt, kacsintott egyet, majd bement az ajtón.

Ethan úgy levágta a bögrét az asztalra, hogy kilöttyent belőle a kávé, hangosan szidta a lányt, de már talpon volt, összeszedte a felszerelését és már mondta is Marcnak az instrukciókat:

– Figyelj légy szíves, és mondd a fülemre folyamatosan, hogy mit látsz, hallasz! Kihozom onnan azt a lökött libát, de nem esküszöm meg rá, hogy életben hagyom! 

Northman csak biccentett, hogy tudomásul vette az utasítást, és máris beizzította a kapcsolatot Holdenékkel, több szem, többet lát alapon.