23. rész: A nyomozás

White, Ross és Northman megbeszélte a továbbiakat. Ami leginkább úgy hangzott, hogy Marc elmegy, és kezdésnek besegít Holden kommandósainak, majd egészen közelről megfigyeli Oliver Blacket.

Isabelle és Ethan maradnak a „konzervdobozban” és mindent előkészítenek ahhoz, hogy a férfi gond nélkül tudja alakítani a magánnyomozót.

Ross elküldte az eszközszükségletet, és hamarosan meg is kapták a mindenféle kütyüket. Holden emberei kézbesítettek, de nem mentek el egészen a létesítményig, hanem szintén egy nagyfeszültségű berendezésnek álcázott építménynél pakoltak le és személyes találkozás nélkül, csőposta segítségével juttatták el a kért eszközöket a címzetteknek. Ugyanezen a rendszeren keresztül, de máshonnan indítva érkeztek az élelmiszerek is. A magánnyomozói iroda tényleges tulajdonosát költőpénzzel együtt elküldték üdülni, majd nekiálltak felszerelni a kamerákat, és az egyéb biztonsági berendezéseket.

Isabelle a bepoloskázott, bekamerázott iroda melletti szobában rendezkedett be, és mivel Northmannek még nem kellett indulnia, Marc is részt vett a megfigyelésben. Egymás mellett ültek, a fülükön fülhallgatóval, és felváltva nézegették a normál, illetve a hőkamera képeit.

Kimberly White kíséret nélkül, hatalmas napszemüveggel, parókával felszerelkezve érkezett az első megbeszélésre. Ethan nem is várt magyarázatra, mosolyogva dicsérte újdonsült ügyfelét:

– Ügyes. Egy Kimberly White, aki a férje tudta nélkül szeretne megbízni a húga felkutatásával, valóban ne kérjen kíséretet, illetve próbálja álcázni magát, amennyire csak lehet.

– Ön szerint sem eltúlzott dolog ez tőlem?

– A beszélgetésünk során ki fog derülni.

– Komoly az a titoktartási záradék, ami benne van a szerződésben?

– Igen, asszonyom.

– Akkor, valóban teljesen őszinte lehetek?

– Nyomatékosan megkérem rá – bólintott Ethan. – Csak akkor tudok segíteni, ha valóban minden apró részletet elmond nekem. Kezdjünk is, Mrs. White. Szerintem egyszerűbb, ha én kérdezek. A kérdéseim célzottak lesznek, és csak olyan témaköröket fogok érinteni, amelyeket fontosnak ítélek meg a húga felkutatása érdekében. Ettől függetlenül előfordulhat, hogy túlságosan személyesnek fog tűnni, mégis arra kérem, őszintén válaszoljon.

– Megértettem, Mr. Ross.

Ethan megnyugtatóan mosolyogva kezdett bele a faggatózásba, Isabelle és Marc a szomszédos helyiségben pedig határozottan unatkozott. Főleg amíg arról folyt a társalgás, hogyan ismerte meg Kimberly Edwardot, mennyi idő után kötöttek házasságot, terveztek-e közös gyermeket, satöbbi. Aztán következtek az érdekfeszítőbb kérdések, amelyekre néha igen meglepő válaszokat adott a nő.

Ethan hamarosan befejezte a megbeszélést Kimberlyvel, az pedig igénybe vette az iroda fürdőszobáját, hogy ismét tökéletesítse álcáját. Miután becsukta ügyfele után a bejárati ajtót, Ross benyitott kollégáihoz, hiszen kíváncsi volt, Isabelle ki tudja-e egészíteni valamivel az elhangzottakat.

A lány komor arccal ült a monitor előtt, hiszen tényleg nem volt rá oka, hogy mosolyogjon. A két férfi összenézett, majd az ügynök megszólalt:

– Sok újdonságot hallottál, Isabelle?

– Akadt néhány, igen. Azt már kamaszként felfogtam, hogy apám második házassága érdekből köttetett, bár eddig arra tippeltem, hogy csak Kim részéről. Az némileg letaglózott, hogy az első idők néhány alkalmán kívül, ebben a házasságban nincs szex. Legalábbis Kimberly és Edward White között. Elborzaszt a lehetőség, hogy anyámnak is ezt az Edward White-ot kellett elviselnie, arról nem is beszélve, hogy innentől kezdve nem lehetek benne biztos, valóban az apám-e? Valamennyire könnyebbség lenne, ha kiderülne, hogy nem – sóhajtott gondterhelten a nő.

– Ütős infók voltak, főleg, ha az általunk tudottakat is melléjük soroljuk – jegyezte meg Northman. – Az üzleti élet mogulja, aki nem gerjed a klasszikus felállásra, hiába fekszik mellette egy ex-modell. „Kifinomult” ízlése sokkal inkább a büntetendő és jócskán ferde vonal felé tendál. Kiskorúval, erőszakkal, vérfertőzéssel, akár a nejét is áruba bocsátva, elég széles a skála. Ennek ismeretében nem nehéz elképzelni, inkább vett magának egy családot, hogy fedezve legyen, minden gyanú fölött álljon.

– Azért Kimberly sem piskóta. Egészen addig együttműködött a férjével, amíg a hugica miatt össze nem rúgták a port. Kim megtette Edwardnak azt a szívességet, hogy tündökölt mellette, ha az kellett. Esetleg üzleti előnyökhöz juttatta a férjét, gyönyörű ám hanyagolt feleségként, és ezt azért elég sokan megették. Néhanap még abban is benne volt, hogy a férj nézze, ahogy az éppen kiválasztott testőr a kedvére tesz – bólogatott Ethan.

– Nekem akkor sem áll össze a kép – gondolkodott hangosan Isabelle. – Vajon, mekkora az esélye annak, hogy Edward megkívánta, legyűrte, majd eltüntette a hugicát?

– Az átlagnál nagyobb, szerintem – vélte Marc. – Rebecca Anderson még véletlenül sem egy kedves, szerény, ifjú hölgy. Sokkal inkább makacs, balhés, Edward-féle trófeának való, akárcsak… – maradt befejezetlen a mentor mondata.

– Akárcsak, én? – kérdezett rá a nyilvánvalóra a tanítvány.  

– Igen – válaszolt Northman.

– Látod, mester – gúnyolódott Ms. White – ha megéri, mennyi mindent lenyel az ember lánya? Kimi mami egész sorozatot felvonultatott azokból a lehetőségekből, amit egy nő megtesz, akár a gondtalan életért, akár magáért a fickóért. Mi nők, hihetetlenül egyszerűek, sőt megbocsátóak vagyunk, főleg akkor, ha nem hazudnak sorozatban bele az arcunkba!

– Ha térden állva könyörögnék bocsánatért, akkor sem érnék el semmit, úgyhogy nem erőlködöm – válaszolt a lányéhoz kísértetiesen hasonló stílusban a férfi.

– Őrület, mégis ismer a pali – tettetett csodálkozást a nő. – Innentől kezdve még inkább nem értem, hogy miért is úgy történt, ami megtörtént?

– Nem feltétlenül ez a beszélgetés a legkonstruktívabb megközelítése a problémánknak – vetette közbe Ross. – Tudom, hogy köztetek jelenleg ez elég nagy gond, de nem villámhárítónak, vagy békebírónak jöttem ide. Szabadidőzés közben duzzogjatok és menjetek egymás agyára, ha kérhetem!

– Miért, van itt olyan is? – pattogott tovább Isabelle.

– Ha itt nincs is – vette fel a kesztyűt Ethan – a „konzervdobozban” akad. Még sosem rángattalak ki a zuhany alól, vagy vertem ki az álmot a szemedből.

– Bocs – talált vissza józanabbik önmagához a lány. – Tehát, a magánügyes közjáték előtt ott tartottunk, hogy Becca az a típus, akire elindul atyám nyálelválasztása.

– Így van. Külsőre és belső tulajdonságokban egyaránt.

– Elsőre tehát, Rebecca eltűnése kapcsán a tipp, Edward – mondta ki a közel nyilvánvalót Ms. White. – Megtámogatja az elképzelést, hogy a kedves papám saját kezűleg nyomott le egy sallert Kimberlynek, amikor az kérdőre vonta. A nő állítása szerint, csak kérdezősködésről volt szó, nem pedig vádaskodásról, ezért nem is értette a heves reakciót. Utólag nekünk és saját magának is azzal magyarázta Mrs. White a monoklit, hogy akkortájt tudhatta meg az öreg, hogy elveszettnek hitt szeme fénye megkerült, csak sajnos elrabolták, a váltságdíj öt milla.

– Következő kérdés, miszerint arról tudott-e Kimberly, hogy a férje nem örömlányokhoz jár elsősorban? Bár, az iménti megbeszélés során csak kipréselt néhány könnycseppet, amikor arról mesélt, hogy milyen érzés volt női hiúságában megbántva szembesülni hites ura közömbösségével – jegyezte meg Marc. – Jó lenne pontosan tudni, mikor mondott igazat, és mikor csak azt, ami egy ilyen helyzetben felvállalható.

Ethan Ross elmosolyodott és a képernyők elé invitálta a két kollégát. Elindította a hőkamerás felvételt, de levette a hangot. Amikor a színek a nő testhőmérsékletének emelkedését mutatták, ráadta a hangot is. Érdekes módon, a testkép sosem akkor pirult el, amikor az asszony a férjével történt megismerkedésükről, a házasságkötésükről, vagy az Edwardtól kapott pofon körülményeiről beszélt. Hanem akkor, amikor szóba került a húgával való „remek, kifogástalan” testvéri kapcsolata.

– Szép – vizslatta Isabelle Ethant. – Az nem annyira üt szíven, hogy technikailag ennyiféle kütyüt használsz, az sokkal inkább, hogy úgy néztél ki, a hőképek nélkül is biztosan tudod, mikor hazudott a nő.

– Tény, hogy ez a felvétel csak megerősített abban, amit menet közben kikövetkeztettem. Létezik testbeszéd, önkéntelen rezdülések, amelyeket csak a nagyon jól kiképzett emberek tudnak valamelyest kontrollálni. Azt láttam Kimberly White-on, hogy tényleg nem tudja, merre keresse a húgát. Azt is láttam, hogy valóban aggódik érte. Az is biztos, hogy tart Edwardtól, és nem valamiféle műsor része volt a paróka, napszemüveg, a szokásostól markánsan eltérő, közel hétköznapi, konfekció öltözék. Sőt, van egy ötletem még! – vette a kezébe a mobilját Ross, majd a tárcsázás után kihangosította a készüléket. Csendre intette társait, akik meglepve hallgatták a hívott fél bejelentkezését:

– Tessék, Kimberly White.

– Ethan Ross – mutatkozott be a férfi. – Tudunk beszélni, alkalmas az időpont?

– Igen, Mr. Ross.

– Felmerült bennem egy kérdés asszonyom, amit még tisztáznunk kellene.

– Igen?

– A megbeszélésünk során említette, hogy Edward gyakorlatilag engedélyezte a kapcsolatát az egyik testőrrel, csak az volt a feltétele, hogy a nyilvánosság előtt ön továbbra is játssza el az elégedett, szeretett, hűséges feleség szerepét.

– Így van.

– Értem. Ezzel a testőrrel még mindig tart a kapcsolata, Mrs. White?

A vonalba behallatszott, ahogy az asszony felzokogott, majd nagyjából fél perc múlva, el-elcsukló, remegő hangon válaszolt:

– Hector meghalt. Az egyike volt azoknak, akik Isabelle váltságdíját vitték és próbálták átadni. Edward legmegbízhatóbb embere volt.

– Fogadják őszinte részvétemet a veszteség miatt – mondta úgy Ethan, mintha biztos lenne benne, az öreg is hallja a szavait, vagy ha nem is, az asszony majd átadja neki a részvétnyilvánítást. – A megbeszéltek szerint akkor, holnap, délután kettőkor várom ismét az irodámban.

– Köszönöm – szipogta Kimberly. – Ott leszek – majd néhány pillanat múlva már csak a foglalt jelzés hallatszott.

Isabelle kérdőn nézett a beszélgetést befejező férfira, aki elmosolyodva folytatta a telefonhívással megszakított eszmefuttatást:

– Most már ezt is tudjuk. A jó Hector már nem tudja megvédeni Kimberlyt, tehát nem csoda, hogy a nő ennyire begyulladt. Holnap ütünk még párat Mrs. White-on, hátha megtörik, és mond olyasmit is, ami hasznunkra válik.

A tanítvány és mentora egyetértően bólintott, majd mindketten belemerültek a felvett anyag tanulmányozásába, hátha valami elkerülte esetleg a figyelmüket, ami fontos lett volna. Az idő haladt, és bár semmi újat, érdemlegeset és használhatót nem találtak, most már nekik is feltűnt Kimberly egyik-másik hazugságról árulkodó mozdulata.

Ross az ablakhoz lépett, és húzott egy keveset a leeresztett redőnyön, de éppen csak annyit, hogy annak feltáruló résein kileshessen.

 – Szépen besötétedett, lassan mehetünk – nézett társaira az ügynök.

Ethan lezárt mindent, beállította a jelszavas védelmet és miután már mindannyian az előszobában álltak, aktiválta a riasztót is.

A tanítvány és mentora óvatosan körbekémlelve, elhelyezkedett a terepjáró csomagterében, és magukra húztak egy pokrócot is. Eseménytelen kocsikázás után, már a „konzervdoboz” liftjében voltak, amikor Ethan Ross mobilja SMS érkezését jelezte. A férfi nem kötötte társai orrára, hogy miről szólt az üzenet, hanem amint kiszálltak a felvonóból, a központi helyiség számítógépéhez sietett és bekapcsolta.

Az e-mail feladója Jeff Holden volt, amelyhez egy videó fájl volt csatolva, mindenféle magyarázat nélkül.

Ethan ráadta a hangot és elindította a lejátszást.

A képernyőn rendőr- és mentőautók piros-kék fényeit verte vissza egy impozáns kovácsoltvas kapuval ellátott, hófehér terméskövekből rakott kerítés, amely a helyiségben tartózkodóknak egyöntetűen ismerős volt, de legfőképpen Isabelle White-nak.

A sárga kordonszalag előtt egy riporternő állt, aki hadarva tudósított a bekövetkezett eseményről:

– A rendőrséget a késő esti órákban riasztotta a ház egyik alkalmazottja. Kimberly White meghalt, információink szerint öngyilkosságot követett el. Férje, Edward White üzleti útját megszakítva, azonnal elindult haza, amint tudomást szerzett a történtekről.