33. rész: Elrabolva

Isabelle már a negyedik napját töltötte a kórházban, ezért a folyamatosan végzett kontrollvizsgálatok eredménye egyre biztatóbb volt. Amikor a rendőrök meghallgatták, ugyanazt mondta el, mint Northman, amivel tisztázta a férfit. Orvosa elégedett volt a javulással, a szívverését felügyelő gépet ki is kapcsoltatta. Azonban, naponta kétszer még kapott infúziót, és sokszor volt egyedül, mert Marc – hivatalosan – bérelhető kégli után rohangált. 

A mentor éppen megérkezett, amikor a doki – az oldalán egy ápolónővel – belépett a szobába.

– Elisabeth – szólította meg betegét az orvos, miközben kedvesen mosolygott. – Már elkészítettem a zárójelentését, mivel holnaptól szabadságon leszek, és nem tudom személyesen elbocsátani a kórházból. Viszont, arra kérem, maradjon még itt éjszakára, és csak holnap reggel távozzon. Így van még időnk rá, hogy némi infúzió lemenjen. Nyugodtabb lennék ön felől, nem beszélve arról, hogy a folyadék jót fog tenni, gyorsabban talpra fog állni.

– Rendben van, doktor úr – mosolygott vissza a férfira Isabelle, aztán a szintén megnyugtatóan gyógyászati jellegű arckifejezéssel álldogáló ápolónőre pillantott, aki értve a non-verbális kommunikáció lényegét, előrébb lépett, és megszólalt:

– Clara Morgan vagyok, a doktor úr rám bízta az ön körüli teendőket, Elisabeth.

– Csak Lizzy, Clara nővér, kérem – válaszolt a beteg. 

– Rendben – igazította meg a lány feje alatt a párnát az ápolónő. – Én pedig csak Clara, nővér nélkül.

A doki kiment, a nő az ágy körül tett-vett, Northman pedig lakásbelsőkről készült fényképeket mutogatott Isabelle-nek. Amikor végzett vele, a mentor átölelte a tanítványt, és miközben úgy nézett ki, hogy leginkább az összesimuláson van a hangsúly, Marc a lány fülébe suttogta:

– Az érzékelő bejelzett, kamera és poloska is került a szobádba. Kattintottam párat Clara nővérről is, hátha közelebb kerülünk a megoldáshoz. Jeff emberei most bújják a kórház munkavállalói nyilvántartását, amiben egy fia Morgan sincs. Clara van, de ő afroamerikai.

Ms. White megcirógatta a férfi arcát, elmosolyodott, aztán megcsókolta. Nem feltétlenül azért, mert ezt a szerepet osztották rá, hanem azért is, mert jólesett neki Marc közelsége, érintése, csókja. Hamarosan azonban, a mentor ismét elment, de a lelkére kötötte tanítványának, hogy legyen nagyon óvatos.

Az indok, hogy bérelhető lakás után rohangál, Marc jelenlétének hektikusságát mindenképpen megmagyarázta. A mentor váratlanul jött és ment, a kórházban való felbukkanásának esetlegességét már mindenki megszokta. A lány kórterme előtt csak egy rendőr állt, hiszen attól immár senki sem tartott, hogy esetleg Northman kárt tenne benne.

A helyi hatóságok a yacht személyzetének egybehangzó vallomása alapján folytatták a nyomozást, viszont még a parti őrség sem tudott semmit sem mondani a titokzatos helikopterről. Amelyen vélhetőleg, egy kettős gyilkos menekült, hiszen abból esett ki a láda a feldarabolt Blackkel, illetve – a vallomások szerint – annak betépett utasa végzett Jonesszal is.

Marc Northman valójában nem rohangált lakás után. Hammonddal és Taylorral együtt gyártott terveket a Holden elemzői által prezentált adatok alapján. A három férfit fokozott óvatosságra intette, hogy Clara Morganről roppant kevés információt találtak.

Patricknak ráadásul, nem csak ettől fájt a feje, hanem attól is, hogy Edward White megkereste, és személyi testőri pozíciót ajánlott fel az álcázott kommandósnak.

Northman gondolatai még mindig a híreken és a lehetséges megoldásokon szántottak, amikor belépett Isabelle szobájába. A lány nem feküdt az ágyban, ellenben a fürdőszobából vízcsobogás hallatszott ki. A mentor elmosolyodott, hiszen amióta nem állandóan kellett infúziót kapnia, és feküdnie, tanítványa már el-elkószált a kórház épületén belül is. De most nyilván, semmi ilyesmiről nem volt szó, hiszen a férfi orrát meg-megcsapta a lány tusfürdőjének illata, mindezzel azt bizonyítva, hogy használatban van. Marc tehát, amíg arra várt, hogy tanítványa végezzen a tisztálkodással, kipakolta az asztalra az útközben vásárolt enni- és innivalót, majd leült a fotelba. Amikor negyedóra múlva sem hallatszott a zuhany hangján kívül semmi egyéb a szomszédos helyiségből, a férfi az ajtóhoz lépett és bekopogott. Egy pisszenésnyi választ sem kapott, ezért hezitálás nélkül benyitott. A zuhany alatt a lány helyett csak a lecsavart kupakú tusfürdőt találta, amelyből immár teljesen kihabzott a tartalma. Northman uralkodott magán, bár azt sejtette, ha még mindig figyelik a szobát, ezzel az erőltetett nyugalommal, fapofával úgysem tudja átverni a kíváncsiskodót.

Kiment a kórteremből és a nővérpulthoz sétált. A pult mögött ülőt megkérdezte, hogy van-e valamilyen vizsgálat előírva Isabelle-nek. Az igenlő válasz után még magában sem könnyebbült meg, hiszen, az elég kevéssé volt életszerű, hogy a lánynak olyan sürgősen kellett megjelennie a vizsgálaton, hogy siettében nyitva felejtette a csapot. A nővér még megmondta a vizsgáló szobaszámát, aztán visszafordult a munkájához a képernyő felé, hiszen a kórlapokon nagyon pontosan kellett rögzíteni a vizsgálati eredményeket.

Marc sietősen ment végig a folyosón, és a jelzett szobaszámnál utolért egy nővért, aki valamilyen műszert akart bevinni a helyiségbe. Northman udvariasan rámosolygott a nőre, majd kitárta előtte az ajtót.

Szemben az ajtóval, Isabelle kezelőorvosa ült. Ahogy a nővér meglátta, szolgálatkész mosoly helyett felsikoltott, és elejtette a műszert. Marc Northman elkapta a nő karját, erőszakkal maga felé fordította, majd átölelte. A nő sokkosan zokogott, ami nem is volt csoda.

A doki homlokának közepén egy megpörkölődött szélű lyuk volt, vére ráfröccsent a mögötte lévő, törött ablakra is. Homloka és mindig makulátlan, fehér köpenyének egyik válla vöröslött, hiszen holtában oldalra billent fejéből odafolyt a vér. Northman elsőként a rendőrséget hívta, majd Holdent a hírrel: ismeretlen ellenfelük megint küldött egy üzenetet, méghozzá ugyanolyan unszimpatikus stílusban, mint előzőleg.   

Isabelle agya még elég lassan forgott, hiszen ismét vegyileg kicsikart bódulatból tért magához, közel ugyanolyan érzékletek közepette, mint előzőleg. Émelygett, szédült, száraz volt a szája és a feje is lüktetett. Volt is oka a fejfájásnak, hiszen most valóban nem tudta, hogyan fog kievickélni ebből a helyzetből.

Még lehunyva tartotta a szemét, hogy legyen egy kis ideje gondolkodni. Sikerült is felidéznie az eseményeket, amelyek cseppet sem voltak szívderítőek. Marc éppen, hogy elment, amikor úgy döntött, lezuhanyozik. Elővette a tusfürdőt, a vállára dobta a törölközőt, amikor zajt hallott a háta mögül. Miután megfordult, egy pisztollyal nézett farkasszemet, amelyet a kedves Clara nővér szegezett rá. Engedelmesen végrehajtotta az ápolónő utasításait, aki átkísérte az orvosi szobába. Csak nyelt egyet, amikor meglátta kezelőorvosa holttestét, de további elmélkedésre már nem volt ideje, mert beleböktek egy tűt, előtte pedig elsötétedett a világ. Ilyen előzmények után Ms. White jól meggondolta az összes mozdulatát, azt is, amellyel a kezét a homlokához emelte, és mindenre felkészülve, kinyitotta a szemét.

Egy ágyon feküdt, és nagyon úgy tűnt, mintha nem is lenne fogoly, hiszen a helyiség nem látszott cellának. Tágas terekkel, eltolható térelválasztókkal, egyszerű, letisztult formákkal, fehér és sötétbarna belsővel, bútorokkal volt berendezve. Volt szobai szökőkút is, de nem az áruházakban kapható fajta, hanem gyönyörűen megtervezett és kivitelezett, a berendezéshez szervesen illeszkedő.

A lány lassan ült fel, hiszen úgy érzékelte, a kellemesen elviselhetőnél még mindig jobban forog a föld. 

– Jól vagy, minden rendben? – kérdezte a háta mögül Clara. Az ápolónő az ágyhoz közeli asztalra tette a kezében tartott tálcát, felvett róla egy fémpántot, és mielőtt Isabelle észbe kaphatott volna, a nyakába rakta és bepattintotta a rajta lévő zárat.

– Hol vagyok, mi történt, és egyáltalán, mi ez a nyakörv? – kapta el a nővér kezét a fogoly.

Clara elbűvölően mosolygott, miközben egyetlen mozdulattal kiszabadította a kezét Ms. White markából.

– A házamban vagy, üdvözöllek – hajolt meg keleti szokás szerint a lány felé a japán. – Sokat hallottam már rólad, és bevallom, kíváncsivá tettél. Isabelle White, aki lelépett az apjától, soha többé nem látogatta, mi több, folyamatosan borsot tört az orra alá, utóbb már annyira sikeresen, hogy Edward üzletemberként is megérezte. 

– Ha csak ennyit tudsz Clara Morgan, ez roppant kevés – húzta gúnyos mosolyra a száját Isabelle. 

– Nem csak ennyit tudok, Ms. Elisabeth Jenkins. Ne haragudj, az összes álnevedet nem tudom felsorolni, de úgysem ez a lényeg, hanem az, hogy tudom, Black problémamegoldója vagy, és eszemben sincs alábecsülni a képességeidet. Neked sem kell az enyémeket, hiszen elhoztalak a pasid orra elől, pedig hát a mentorod, Marc Northman, azért nem akárki. 

– Ezek szerint, fölösleges megjátszanom magam, mindent tudsz.

– Így van.

– És, most? Mire számíthatok?

– Ne szaladjunk ennyire előre – mosolyodott el Morgan. – Inkább, beszélgessünk!

– Nem nyugtattál meg, Clara. Mert, ha te kedvesen szóval tartasz, az annyit jelent, hogy a sorsom egy eljövendő eseménytől függ, amelynek bekövetkezte még időbe telik. Ellenben, semmiféle jelentősége nincs annak, ami itt elhangzik. Ha pedig nincs, akkor ez az utolsó akcióm, ha jól sejtem. 

– Bölcs meglátás. Lehet, hogy furcsán hangzik, de szimpatikus vagy nekem. Pedig, két elég fontos dolgon kellett magamat túltenni ahhoz, hogy így legyen.

– Meglepsz. Mi lenne az a két dolog?

– Nem is tudom, hogy melyik a súlyosabb, Isabelle. Részben japán vér csörgedezik az ereimben, késő kamaszkoromig hagyományos, keleti nevelést kaptam. Nálunk nagyon fontos a család, a vérségi kötelék. Ezzel a nézettel ráadásul, maximálisan azonosulni tudok. Éppen ezért szúrja a szememet, hogy megszöktél apádtól és többé szóba sem álltál vele. 

– A vérségi kötelék nekem is fontos, egészen addig, amíg nem párosul pedofíliával és vérfertőzéssel. Lehet, hogy létezik olyan ember, akinek ez belefér, de nekem nem. 

A beálló súlyos csend, és Clara Morgan arckifejezése azt mutatta, a fogoly most először, új információval lepte meg a házigazdát, aki nem sokáig rágódott az elhangzottakon, hanem folytatta a beszélgetést:

– A másik gondom pedig – nézett mélyen Ms. White szemébe – Luke Jones. Láttam a képeket, videókat. Teljesen megőrjítetted. 

– Valóban – értett egyet fogva tartójával Isabelle. – De láttad a zúzódásaimat, és a kórházi eredményeimet is. Tényleg az lett volna a szíved vágya, hogy eltángáljon, megerőszakoljon, bedrogozzon, és bedobjon a közösbe?

– Velem nem tette volna meg… – hallatszott az elbizonytalanodást jelző, meglepően halk válasz.  

– Persze, hogy nem – értett egyet a másik nővel a lány. – Mert az önkéntességet és az érzelmeket nem díjazta. De, ha már itt tartunk! Azok a videók és képek nem csak azért készültek, hogy Luke-nak legyenek róla emlékei, elküldte az apámnak is. Tudom, most én vagyok a rosszabb helyzetben, de Edward White is az a fajta szörnyeteg, mint Jones volt, és nem árt tőle óvakodni.

Clara Morgan arcán másodpercek alatt, érzelmek széles skálája suhant át. Ms. White elégedetten vett etudomásul, hogy jól sejtette: Clara haragszik ugyan Jonesra, de nem tűri, hogy a férfi bűneivel bárki is szembesítse. Ezt támasztotta alá, hogy a japán nő megragadta Isabelle csuklóját, a bejárati ajtóhoz rángatta és dühösen az arcába sziszegte:

– Tudod, az egyik rokonom odavan a technikai kütyükért. A nyakpántod is tőle van. Szóval, ha a házban való kószálás közben eszedbe jutna, hogy inkább lelépnél, figyeld a hangokat, leginkább ezt – állította a küszöbre a foglyot Clara, miközben éles, szaggatott sípolás hangzott fel. – A folyamatos jelzésre kétszer kapsz egy enyhe áramütést, de ha abból sem értesz, akkor lerobbantja a cucc a fejedet. Az ujjlenyomatommal nyílik, és próbálkozhatsz ugyan, de nem fogsz szabadulni tőle, ha én nem akarom. Egyébiránt, a nyomkövetődnek sincs jelentősége, mert eléggé le van árnyékolva a házam. A most következő dokumentumfilm pedig – rángatta vissza a kanapéhoz Ms. White-ot a dühtől szinte tajtékzó Morgan – betekintést enged a szokásaimba, de leginkább arról szól, hogy nálam a bűnbocsánat ritka, vagy ha mégis van, így néz ki!

A falra szerelt képernyőn futó filmen megjelent egy szoba. A kikötözött Oliver Black hunyorgott az éles fényben, arcán értetlenség és rettegés látszott, amikor meglátta Clarát. A nő meghajolt felé és suhintott egyet a kardjával. A felharsanó üvöltéssel egy időben vér fröccsent, ahogy ütőeret ért az éles penge. Clara Morgan bemutatott néhány művészien pontos és légies, ütőeret vágó mozdulatot a katanájával, amelyek hatására Black patakzóan vérzett, velőtrázóan üvöltött, majd rövidesen elvesztette az eszméletét. A nő fegyelmezetten várt, aztán pedig – a nyilvánvalóan a kamera látószögén kívül álló parancsára – megadta a kegyelemdöfést.

Isabelle White nem akarta felfedni fogva tartója előtt, hogy mennyire megviselte a kifogástalan mozi élményt nyújtó, HD-ben, Dolby Surround hangzással tálalt horror. Ez azonban nem igazán sikerült neki, hiszen a fejébe hasító fájdalom fintora kiült az arcára, ahogy villanásnyi időre felfedezhető volt azon a kétségbeesés is. Az a kétségbeesés, ami egyrészt Clara Morgan kiszámíthatatlan, gyors hangulatváltozásainak; másrészt a bensőjében mindjobban terjedő tehetetlenség biztos tudatának szólt.