17. rész: Az áruló

Isabelle odament Marchoz, mert Hunt pofáját látni sem bírta. Nekiállt felpakolni a borogatást mentora fejére és testére, ugyanis a Dwayne-ok kitalálták, hogy csak az injekciót adják saját kezűleg, a többi ápolási teendőt a lányra bízzák. Hiszen, Isabelle White-nak a legfontosabb pillanatnyilag, hogy Northman ne patkoljon el, akkor tegyen is érte!

Marc az agyrázkódása miatt sokat szédelgett, éppen ezért, nem is erőltette, hogy lábra álljon, inkább feküdt. Tanítványa gyengéden gondoskodott róla, és miközben ápolta, halkan beszélt hozzá:

– Azt már kihúztam Sam Dwayne-ből, hogy az apám külföldön van. Az, hogy ez mennyi időt jelent, nem tudom.

Northman halkan válaszolt:

– Mindegy, de haladék. Morrisék tudták, hogy az öreged nem érhető el azonnal, ezért szórakozták ki magukat rajtunk. Viselkedj, Isabelle, hogy ne legyen okuk arra, hogy bántsanak. Sőt, a legcélravezetőbb az lenne, ha azt hinnék, megtörtünk és beletörődtünk.

– Caleb, hogy tehetett ilyet? – remegett meg a lány hangja, miközben témát váltott.

– Nem tudom – válaszolta a férfi. – Ha a közelébe kerülsz, uralkodj magadon, ne lássa, hogy fáj az árulása. Egyiknek se szerezzünk örömet azzal, hogy nyilvánvalóvá tesszük, nem csak az ütlegek tudnak pokolian fájni.

– Hanem, a csalódás is – válaszolta halkan, némi gondolkodás után a lány. – Jobban vagy, Marc?

– Hála neked, igen. Kissé biztosabban állok a lábamon, mint az látszik, de ezt nem kell mindenkinek tudnia. Nem véletlenül heverek a hátamon ennyit, és pihenek, amennyit csak lehet. Te is gyűjtsd az erőt és az energiát, ami ha másra nem is lesz elég, de egy gyors golyót, csak elérünk vele. Mindketten tudjuk, hogy ennél többet nem lehet kihozni ebből a helyzetből. Viszont, ingyen nem adom a bőrömet, valaki velem jön közülük – csengett meglepő határozottság Northman suttogóra fogott hangjában.

– Én is ide lyukadtam ki, amikor gondolkodtam rajta, hogy mit lehetne tenni – nézett a rács felé a lány.

Mivel éppen senki sem figyelt odakintről rájuk, Isabelle hagyta, hogy a mahagóni hajzuhatag előrehulljon és annak rejtekében rásimította ajkát mentora szájára. Óvatosan kóstolgatták, cirógatták egymás ajkát, Nortman szabadon lévő, fal felé eső keze a lány combján lassan, araszolva haladt és simogatott. Marc nem hagyott sok időt sem magának, sem Isabelle-nek arra, hogy belemelegedjenek a helyzetbe, így mire a rácson túliak ismét figyelmet szenteltek nekik, semmi sem utalt arra, hogy mi folyt az imént még a cellában.

A mentor mélyre szívott, hosszan benntartott levegővétellel igyekezett magát megnyugtatni, hiszen tanítványának íze mindannyiszor fölbolydította az érzékeit. De nem csak az érzékeit, az érzelmeit is. Majdnem keserűen elmosolyodott a gondolatra, hogy nem kell azon törnie a fejét, mihez kezdjen. Az a veszély nem fenyegeti őket, hogy arról kell dönteni, együtt, vagy külön folytatják-e? Főként, ha egyáltalán lenne mit folytatni. Hiszen vége lesz, mielőtt elkezdődött volna.

Isabelle agyában nagyjából ugyanezek a gondolatok fogalmazódtak meg, hiszen a tények makacs dolgok. Azon elszomorító és letaglózó tények, hogy a saját apja az, aki holtan akarja látni. Az, hogy miért, majdnem részletkérdés, hiszen régóta beteljesületlen, vérfertőző vágyai ugyanúgy indokul szolgálhatnak, mint az üzleti tevékenységével kapcsolatos problémák. Edward White üzleti versenytársai ugyan megfogyatkoztak, de már a szövetségeseire is érzékeny csapásokat mértek a problémamegoldók. Jones sem ok nélkül lett célpont a tanácsnál és az öreg White jogosan feltételezte, előfordulhat, hogy idővel rá is sor kerül.

Isabelle White a saját gondolatai hatására annyira elkeseredett, hogy kicserélte még Marc borogatásait, majd halkan odaszólt mentorának, hogy pihenjen és ő is visszafeküdt az ágyába.

Morris sokat gondolkodott Caleb Hunton és az elkövetkezendőkön. Az köztudomású volt a tanácson belül, hogy Hunt és Northman ki nem állhatták egymást. A jól informáltak azt is tudni vélték, hogy az ok leginkább Carmen volt, bár csoportvezetőként is ténylegesen riválisai voltak egymásnak. Hiszen a csoportok úgy kaptál az elnöktől a melót, hogy aki jól teljesített, elsőként az kapta a következő feladatot is. Ez egyrészt presztízs-, másrészt – mégsem utolsósorban – pénzkérdés is volt.

Az elnök létrehozta az árnyékkommandót, amiről azt hitte, hogy tagjai az életükért cserébe, örökké hálásak lesznek. Hálásak is voltak – egy ideig. De aztán belépett a képbe az elnök legjobb cimborája, – Edward White – aki megkínálta az árnyékokat azzal, amire vágytak. Különös kegyetlenséggel elkövetett, következmény nélküli, kínzások és gyilkosságok, amiért jó sok pénzt is kaptak. Steven szinte elmosolyodott a saját gondolatai hatására, hiszen azt eddig megtartotta magának, hogy mit ígért neki Isabelle apja. Igaz, hogy ahhoz vagy az árnyékok közé kell olvasztania minél több problémamegoldót, vagy az elnök feltétlen híveit el kell tennie láb alól, de mindkét feladatnak örült, kihívásként fogta fel. És már el is indult az úton, hiszen itt van mellette Hunt, Northman pedig halott, akkor is, ha még pillanatnyilag lélegzik.

Marc Northman a tanítványa volt, méghozzá a legjobb. Értékes szövetséges lehetett volna, de fájdalom, mindenképpen meg kell halnia. Már akinek fájdalom. Steven Morrisnak ismét nagyon kellett vigyorognia, de továbbra is uralkodott az arcvonásain. Hiszen, aki parancsra egyszer már képes volt lelőni a mentorát, az másodszor is megtenné. Kiváltképpen akkor, ha a saját, jól felfogott érdeke is így kívánja.

Szegény elnök, ha tudta volna, hogy ő maga robbantotta ki ezt az egészet, lehet, hogy öngyilkos lenne. Vagy ha az nem is, legalább elbujdokolna. Ha tudna. De nem tud.

Steven úgy döntött, ideje elkezdeni az érdemi megbeszélést is, ezért megszólalt:

– Nem gyakori, hogy sikerül, te most mégis megleptél a hívással, Caleb.

Hunt komoly maradt, amikor válaszolt:

– Az ölembe hullott a lehetőség. Az elnök egyébként is megbízott vele, de tudtam, hogy vadásztok rájuk. Amikor a motelnél megláttam őket, elkezdtem a megfigyelést. Mielőtt leléptek volna, felpattintottam a kocsijukra a nyomkövetőt és ennyi. Nem nagy ügy.

– Honnan tudtál rólunk?

– Információt és ütőkártyát idővel dobok a közösbe, ha már megéri.

– Megértem. Ügyes. A továbbiakhoz viszont egyvalamit biztosra kell tudnom – Morris intett az egyik Dwayne-nek, aki elment és Tyler Bones-szal együtt tért vissza.

Hunt és Bones farkasszemet nézett egymással, miközben Morris mindkettőjüket figyelte.

– Miután telefonáltál, szóltam Tylernek, hiszen a helyettesem. Ha egy magasztosabb cél érdekében felül tudtok emelkedni a múlton, akkor mindketten a csapatom tagjai lehettek. Bones hajlandó arra, hogy új lapot nyisson neked, elvégre tevőlegesen nem működtél közre a likvidálásában. Az, hogy nem vállaltál kezességet érte, nem hibapont, hiszen ilyet a tanácsnál is csak egy ember tett eddig – Steven a rácsok felé intett és folytatta: – Méghozzá Marc barátunk, de ő is nyilvánvalóan csak a farka parancsára.

– Tylernek több oka van neheztelni rám, mint nekem rá – jelentette ki Caleb. – Ha tényleg elfelejted a dolgot, – fordult Hunt Bones felé – akkor részemről is rendben vagyunk – nyújtotta a kezét egykori beosztottja felé Caleb Hunt.

Bones viszonozta Hunt vigyorát, és megszorította a felé nyújtott kezet.

– Nagyszerű – intett Tylernek Steven, hogy üljön le. – Akkor, elmesélem a részleteket – állt föl Morris, és a cella falához lepakolt vasdarabbal megütögette a rácsot. Miután a két fogoly is felé nézett, visszaült az asztalhoz, és jól hallhatóan beszélni kezdett:

– Edward White-nak tele van a bugyra az elnökkel, úgyhogy el kívánja sikálni az öreget. Felajánlotta nekem az elnöki pozíciót. Aki nem velem, az ellenem van. Az ellenem tábort nem igazán engedhetem megalakulni és létezni. Ettől függetlenül úgy gondolom, lesznek néhányan, akik nem kérnek belőlem, nos, nekik nem kegyelmezhetek. Northman – a szépséges Isabelle-t kivételesen figyelmen kívül hagyva – az ellenem csoportba tartozik, egyértelműen. Amikor Edward nyomására, az elnök elkezdte csesztetni a csajt és Northmant, kezesség lett a nóta vége. Együtt egészen ügyesen kicsikarták belőle, hiszen az öreg White nem hagyhatta volna életben Marcot. Ahogy az elnök sem. A két vén idióta sakkjátszmája következményeként vesznie kell a mentornak és a tanítványának egyaránt, ez kivételesen, mindkettőjük érdeke. Ez a közös pont, de aztán innentől elágaznak a szálak, ami Edwardnak jó, az egyértelműen nem jó az elnöknek. Ezért fordulhatott elő, hogy vadászat közben összeakadhattunk. Az már a mi agyunkat dicséri, hogy inkább összefogtunk, ahelyett, hogy egymást irtogattuk volna. Nem biztos, hogy rengetegen leszünk, de azért maradunk éppen elegen a „velem-táborban”. Nem riválisokat akarok és fogok kinevelni, mint az elődöm, hanem egymást segítő csoportokat. Tyler, te továbbra is a helyettesem maradsz, és mint ilyen, csoportvezető is egyben. Hunt, te csak csoportvezető leszel-maradsz, aztán bebizonyíthatod, hogy használható vagy. Nem kell sokat pedáloznod, mert a mostani akciód eléggé meggyőzőre sikerült, gratulálok!

Hunt biccentett egyet, válaszul az elismerésre, de nem szólt semmit. Steven Morris azonban még folytatta:

– Tehát, a program a következő: megvárjuk Edwardot, addig csak adatokat gyűjtünk a tanács tagjainak tábor szerinti osztályozáshoz. Ha az öreg White megérkezett, kiszórakozzuk magunkat a csajon. Aztán Tyler bemutatja foglyainkon a művészetét, hölgyeké az elsőbbség jelszóval. Majd mindenki megkapja a listáját, és nekiáll a feladatának.

Bones felröhögött, miután Steven elhallgatott:

– Ezért zárattál be, és ezért tartod rendben a kicsi bigét is?

Morris szintén széles mosollyal válaszolt:

– Ha szabadon hagylak, már csak a holttestével játszhatnánk. Az öregnek sem tetszene, mellesleg, nem vagyok nekrofil. És ha már él, akkor adjuk meg a módját annak a majdani szórakozásnak!

– Igazad van – szólalt meg Caleb, miközben úgy nézte Isabelle-t, hogy a lányt kirázta tőle a hideg. – Ha már a halála előtt ekkora kegyben részesül, hogy a kedvünkre tehet, nehogy már elkapjunk tőle valami kellemetlen, hosszan tartó, kezelendő szuvenírt!

Bones hatalmas jókedvében röhögve csapkodta Hunt vállát, miközben az dermesztően kegyetlen pillantásokkal tovább méregette a foglyot és odaszólt neki:

– Számíthatsz rám kislány, már alig várom a pillanatot!   

16. rész: Fogságban

Morris fellépett a dobogóra, és Northman nyakára tette a kezét, hiszen az már egy jó ideje nem mozdult, csak lógott a láncon. Steven némi vizsgálódás után elvigyorodott, majd odaszólt az ikreknek:

– Vigyétek ki a lányt!

Karl és Sam megragadta az ágyat és betolták egy olyan helyiségbe, amit eddig Isabelle még nem látott. Valaha bizonyára a vágóhíd munkásainak a zuhanyzója lehetett, de az a rész, ahová bevitték White-ot – az épület egyéb részeinek elhanyagoltságához képest – kimondottan tisztának és használatban lévőnek tűnt. A Dwayne-k beállították az ágyat a zuhanyrózsa alá és megnyitották a vizet. Isabelle testére kellemesen langyos víz folyt, a nőt meg is lepte, hogy nem jéghideg, vagy tűzforró vízben kínozzák tovább. Az ifjabbik iker magára vett egy nylon védőruhát, és belépett a fülkébe. A kezében egy sokat hirdetett, baktériumölő hatásáról közismert, folyékony szappan volt. Amikor elkezdte lemosni a lányt, megszólalt:

– Mivel az apucidat meg kell várnunk a további szórakozással, kénytelenek vagyunk némileg gondoskodni rólad. Mert ugye, azt mondanom sem kell, hogy egy ilyen helyen előfordulhat még ennyi idő után is némi fertőzésképes ez-az. A papád igazán nagyon megharagudna, ha esetleg történne veled valami végzetes, amíg nem találkoztatok. Mivel külföldön van, azt nem tudta megmondani, hogy mikorra ér ide, így hát várnunk kell.

Isabelle megtörve és némán viselte a fürdetést, hiszen a sebeibe kenődő fertőtlenítő hatású szappan, vagy a zúzódásait megnyomó kéz, esetlegesen maga a tény, hogy egy gyűlöletes fickó mossa, együtt sem okoztak akkora szenvedést, mint Marc ütlegelésének látványa, illetve az, hogy fogalma sem volt róla, mentora él-e még egyáltalán.

Ahogy Northmannek, úgy White-nak is a lelkébe égett a másik kínlódásának látványa, hiszen Isabelle tudta, Marcot csak miatta bántották. Ha nem vállalt volna kezességet, és nem próbálja tisztázni, később megvédeni, akkor mentora még most is sértetlen és szabad lenne. Sőt, Carmen is életben maradt volna. Isabelle White elkeseredett arra a gondolatra, hogy pont az szenvedett kegyetlenül sokat miatta, akinek soha életében nem akart ártani.

Miután Sam végzett a fürdetéssel, bevitte a lányt egy három oldalán fallal körülvett, a negyedi oldalán rácsos helyiségbe. A cellaszerű szoba meglepő módon szintén tiszta volt, a falakon és a rácson ugyan látszott a használat és az idő, viszont, ha nem is sokcsillagos szinten, de a fekvőalkalmatosságok határozottan újnak látszottak. Ahogyan a falba süllyesztett fémkarika is, amihez egy lánc volt rögzítve. Dwayne elsőként Isabelle bal kezéről vette le a rögzítőszíjat, bár azonnal rá is kapcsolta a láncon fityegő bilincset. Ezután a fémasztalt arrébb húzta olyan módon, hogy White karja megfeszült.

– Na, babám! - kezdett szövegelni az ifjabb iker. – Mivel tudom, hogy mi mindenre vagy képes, nem kockáztatok. Igaz, úgy nézel ki, mint aki meg sem tud mozdulni, de pechedre, láttam a felvételt a Jones-féle akcióról. Innentől kezdve, nem adok rá alkalmat, hogy esetleg a nyakam köré tekerd a láncodat, vagy valami ilyesmi. Ha bejövök ide, akkor így állsz, ahogy majd most fogsz. Feszesre húzott lánccal, és én még így sem fogok nagyon közel menni hozzád. Ha nem állsz neki őrjöngeni, és engedelmes leszel, akkor a papi érkezéséig itt nem fog senki bántani. Arra nem esküszöm meg, hogy ha kivisznek, vissza a vallatóba, akkor sem nyúlnak hozzád. A helyedben átgondolnám, hogyan viselkedjek, mert arra, gondolom, már rájöttél, hogy nem volt díjnyertes ötlet lefejelni, aztán megtaposni Morrist. Ennek ellenére, úgy tudom, hogy enni és inni is kapsz majd.

– Mi van Marckal? – kérdezte White, mit sem törődve az esetleges következményekkel.

– Nem tudom. De jobban járt, ha már megdöglött – felelte készségesen és kimondottan őszintén a kérdezett.   

Isabelle arca eltorzult, neki akart rontani Samnek, de az precízen kimérte az ártótávolságot, azon kívül állt, így a lány hozzá sem tudott érni.  

Sam Dwayne csak elvigyorodott, leszórt néhány ruhadarabot a földre, hátat fordított és kiment a cellából.

Steven Morris eközben a vallatóban, Karl Dwayne segítségével, Northmanbe próbált életet lehelni. Az idősebbik Dwayne már a harmadik vödör vízzel locsolta Marcot, mire az nagy nehezen mutatott némi életjelet. Morris felállt a dobogóra, megfogta egykori tanítványa haját és elmerülten vizsgálgatta a zúzódásokat. Aztán nagyot sóhajtott és lement az emelvényről. Jól tette, mert Northman rosszullétének már a hangjaitól is undorodott, és nagyon nem akart belőle a ruhájára, arcára. Pedig, tényleg csak pillanatok kérdése volt, hogy ezen a fronton is pórul járjon.

Karl ennek okán, szorgalmasan öntözgette vízzel Marcot, majd amikor már nagyjából két órája nem vette elő a vallatottat a rosszullét, szólt Morrisnak.

Steven vigyorogva bökte a fájdalomcsillapító injekciót egykori tanítványába, aztán leoldoztatta a láncról és bevitette a zuhanyozóba. Amikor Sam meglátta, tiltakozva megszólalt:

– Ki van zárva! Én ugyan hozzá nem érek! Kihozom a bigét, majd ő megfürdeti.

Isabelle kapott védőruhát, Morris figyelmeztette, hogy csak egy rossz mozdulat és mindkettőjükbe golyót eresztenek. A három férfi árgus tekintetétől kísérve, csőre töltött, rászegezett pisztolyaiknak célkeresztjével a hátában, White bemehetett végre Northmanhez.

A mentor lehunyt szemmel, a rozsdamentes asztalhoz szíjazva várt, miközben meggyötört testén közepes erősséggel folyt a langyos víz, amely a lefolyóban már jócskán elszíneződve tűnt el.

Isabelle – rá nem igazán jellemző módon – remegő, halk hangon szólalt meg:

– Marc...

A férfi lassan – már amennyire képes volt rá – kinyitotta a szemét. Northman szürkéskék szeme közel úgy nézett ki, mintha egy középkategóriás vámpírfilm főszereplője lett volna. Az írisze körül a fehér gyakorlatilag vérvörös volt. Markáns, férfias arca vérömlenyektől tarka, és nem is lila, hanem szinte fekete.

– Istenem… – nyögte Isabelle, majd megpróbálta gyengéden, óvatosan lemosni a borostás arcot, miközben azon igyekezett, hogy a sebekbe is jusson a fertőtlenítős szappanból.

Northman nem mozdult, valószínűleg, egyébként sem esett volna jól neki a mocorgás. A lány alapos volt, hiszen a fülében visszacsengett az ifjabbik Dwayne megjegyzése a fertőzés lehetőségéről, és nem akart kockáztatni. Még akkor sem, ha mentora állapota semmiféle bizakodásra nem adott okot. Már egy közepes méretű csoda sem lett volna elég ahhoz, hogy megmeneküljenek, hiszen ha eltűntek volna a falak és rácsok, nem beszélve Morrisról és az embereiről, Marc akkor is közel mozgásképtelen volt. Isabelle White arca nem csak a víztől volt nedves, a tehetetlenség könnyei is kibuggyantak a szeméből, de azokat igyekezett elrejteni, mindenki elől.    

Miután végeztek, közös cellába rakták őket. Elsőként a férfit pakolták át az ágyra, az ő egyik csuklójára is bilincs került. Northman teste továbbra is olyan ernyedt, tartás nélküli volt, mintha valóban nem lenne egyetlen ép csontja sem.

Steven Morrisnak roppantul elege volt már az egész napból. Fájt az orra meg a bordái, ráadásul, a jobb kezének számító Tylert továbbra is elzárva kellett tartani, mert még mindig az őrjöngő fázisban volt. Karl és Sam kitett magáért, rájuk fért a pihenés. Morrisék tehát hamarosan visszavonultak, így Isabelle és Marc kettesben maradt. A lány rögtön odament mentora ágyához, hogy ha szükséges, bármiben segíteni tudjon. Northman aludt, hiszen jó nagy adag fájdalomcsillapítót bökött bele egykori mentora. White elmélyülten nézte egy ideig, majd melléfeküdt, és kettőjükre húzta a takarót. A nő néha elszundított, de többször is felriadt, és megnézte a közel mozdulatlanul fekvő Northmant.

Már virradt, amikor a férfi felébredt. Nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy valamelyik végtagját megmozdítsa, de kezdésnek megelégedett azzal, hogy nézhette Isabelle-t. Rajta kívül nem sokan látták volna most vonzónak a lányt, viszont neki megkönnyebbülés, öröm és boldogság volt látni, hogy él és ott van vele. Mélyet sóhajtott, aminek a hangjára szinte kipattant a csokoládészín szempár. Isabelle mosolyra húzta a száját, még akkor is, ha felrepedt ajkaiba rögvest fájdalom hasított. Felemelte a kezét, és végigsimított a borostás arcon.

Mire Morrisék előkerültek, mindketten a saját ágyukban voltak. A fogva tartók elsőnek a lányt vitték el fürdőszobázni, aztán Northmant állították talpra és támogatták ki. Marchoz kellett mindkét iker, hiszen továbbra sem igazán állt meg a lábán.

Steven Morris az egész délelőttre eltűnt és még Bones sem volt szabadlábon. Karl és Sam óvatos volt, ha be kellett menni a cellába, az egyikük pisztollyal fedezte a másikat. Valószínűleg, Sam lehetett a csoport „ápolónője” hiszen Northman injekciózását ugyanúgy ő végezte, mint Tyler Bones sebének kötözését. Karl általában ételt és italt vitt. Az ifjabbik Dwayne közvetlenebb volt, ezt Isabelle White rögtön észrevette, így egy alkalommal meg is kérdezte tőle:

– Komolyan azért bántok így velünk, hogy tudjak találkozni az apámmal?

– Igen – válaszolt készségesen Sam. – Bár az elnök is felajánlott ezt-azt, ha kiiktatunk, de apád ajánlata sokkal jobb volt. Megegyeztünk az öregeddel, és minden segítséget megadott hozzá, hogy összejöjjjön. Pénzt, helyet, kocsikat, gyógyszereket, tényleg mindent. Óvatosságra intett minket veletek kapcsolatban, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy a mentorod szart sem ér kislány, és nem kell a para.

Isabelle már mozdult volna, amikor Sam megrántotta a láncot.

– Ne heveskedj, mert esélyed sem lesz némileg emberibb formát ölteni addig, amíg megjön a faterod. Ha sokat vergődsz, ápolásra fogsz szorulni, sokkal jobban és hosszabb ideig, mint most.

White már éppen válaszolt volna, amikor meglátta Northman helytelenítő szemvillanását. Erőt vett magán és csendben maradt, nem akarván feldühíteni a Dwayne-ket, hiszen a jólétük, de elsősorban Marc relatív komfortérzete, tőlük függött.    

Már a második, nyugtatónak szánt, mély lélegzetvétel közepén volt, amikor két férfi hangját hallotta meg, ahogy közelednek. A hangsúlyból és a halk, kedélyes nevetésből úgy tűnt, minimum cimboraság van köztük, akárkik is azok. Isabelle forrón remélte, hogy még egyik sem az apja. El is határozta, ha mégis Edward White-ot pillantaná meg, akkor mindent megtesz majd egy gyors golyóért. Jelenlegi helyzetében sokkal inkább vonzónak tűnt ez a fajta megoldás, mint a beígért megaláztatás és kínzás.  

A beszélgetők közeledtek és White, amikor a szemébe nézett a Morris-szal kedélyeskedőnek, talán még annál is jobban elkeseredett, mintha az apja érkezett volna meg.

Caleb Hunt megvetően végigmérte, majd odafordult a Dwayne-ikrekhez, és barátian kezet rázott velük.

15. rész: Kínok

A nőnek adott első nagy pofon után Morris a társainak üvöltve elbődült, ezért Tyler Bones, Karl Dwayne, és Sam Dwayne hamarosan megjelent a helyiségben. Kárörvendően elvigyorodtak, amikor meglátták a vérző lányt.

Steven leápolta előbb a saját arcát, majd kiadta az utasításokat a továbbiakhoz. A három másik árnyék kiment megint, majd egy hordágyra hasonlító alkalmatosságot toltak be, amit jól láthatóan, a két fellógatott fogoly között helyeztek el. A fekvőfelület rozsdamentesnek látszott, a rászerelt, patinásan sötétre színeződött, vastag szíjak látványa semmiféle jóval nem kecsegtetett. Nyilvánvalóan, akit ráfektettek, nem igazán akart rajtamaradni. Mivel Morris inkább a fejét borogatta, Tyler Bones kezdett beszélni:

– Nem ti vagytok az elsők, akiket itt vendégül látunk. A hely gazdátlan, a környék kihalt. Bár vezet ide út, véletlenül elég nehézkes idetévedni, de ez nem is baj, hiszen jobb érzésű ember nem is akar idejönni. Valaha vágóhíd és húsfeldolgozó volt, a vér szaga beleivódott a falakba, ahogy éreztétek, a bűz még mindig gyomorforgató.

Marc – időhúzásra és figyelemelterelésre játszva – megszólalt:

– A ti szagotokhoz képest nem is vészes.

Bones csak elvigyorodott és folytatta:

– Ingerelj csak nyugodtan, Northman. Nem biztos, hogy a legjobb taktika részedről. Steven miatt elsőként úgyis a ribanc kerül sorra. Ígérem, csodálatos rálátásod lesz!

Tyler nem húzta az időt, odalépett a lány láncához, leengedte Isabelle-t, és amíg a Dwayne-k fogták két oldalról, térdhajlaton rúgta, hogy elesett. White – szokás szerint – nem akart adós maradni, de nem tudott ártani az őt körülvevő férfiak egyikének sem. Bones kéjesen mosolyogva nézte, ahogy Karl és Sam üti a nőt. Ő maga csak azért nem szállt be ebbe a fajta szórakozásba, mert a sebe, ha nem is fájt tűrhetetlenül, azért meglehetősen éreztette vele, hogy van. Az ikrek már tíz perce fárasztották a lányt, hideg pontossággal adtak neki nem veszélyes, mégis fájdalmas leckét. Morris eközben vigyorogva figyelte Marcot, hiszen minden célt érő, elcsattant ütés, vagy találatként puffanó rúgás hangjára megvonaglott a mentor arca, biztosan mutatva azt, hogy Isabelle bántalmazásának látványát pokoli nehéz elviselnie.

Amikor Steven megelégelte a bemelegítésnek számító, közel egyoldalú küzdelmet, intett egyet, így a Dwayne-k megragadták a nőt, és felpakolták a fémasztalra. Isabelle White vergődött, de csak azt érte el, hogy még többet kapott az ikrektől.

Tyler – miután segítői kikötötték a szíjakkal a lányt – úgy forgatta az asztalt, hogy Marc Northmannek valóban remek rálátása legyen. Persze, Steven Morris és az ikrek sem akartak kimaradni a látványosságból, így mindannyian Northman mellé álltak. A mentor – lévén, fel volt lógatva – minden mozdulatot, minden rezzenést látott, holott ha választhatott volna, bizonyára nem ezt nézi. Egyelőre segédeszköz nem került elő, Bones gusztálgatta, nézegette Isabelle-t. Nyilvánvaló kéjjel töltötte el a nő vérző orra, felrepedt szája és szemöldöke. Néhány zúzódás nyoma is elkezdett határozottan színesedni, a lámpa éles fényében szinte pillanatról-pillanatra sötétedtek azok a találatok, amelyeket White már képtelen volt hárítani. Tyler várt, hagyta egy ideig pihenni áldozatát, aztán kezelésbe vette, méghozzá puszta kézzel. A lány vállgödrével kezdte, ujjai közé csippentette a bőrt és morzsolgatta. Isabelle egyelőre csöndben volt és lehunyta a szemét, de a benntartott levegő és az összeszorított fogak elárulták, hogy nem sokáig marad néma. Amikor a férfi ezt megunta, leoldozta az egyik kezet, és a csukló csavarásával már sikerült egy sikolyt előcsalnia a nőből. A csuklóról áttért az ujjakra, majd fordított egyet az ágyon és ugyanezt megismételte a másik kézen. Isabelle és Marc egyaránt tudta, hogy a fájdalmas, de nem veszélyes pontokat veszi sorra Tyler. Igazuk volt, mert Bones rátért a lábakra, a lány a combjára, sípcsontjára, bokájára egyaránt kapott, viszont, ahogy a karoknál a könyököket, úgy a lábaknál a térdeket is kihagyta a férfi.

Isabelle White sikoltott, meggyötört végtagjai remegtek, szeméből folyt a könny. Tyler Bones – arcán földöntúli vigyorral – elővette Isabelle tőrét, amit nem is olyan régen, saját testéből rángatott ki.

Marc, amikor meglátta a kést, vadul elkezdte rángatni a láncait, és izzó gyűlölettel, viszont mégis jól érzékelhető félelemmel a hangjában könyörgőre fogta:

– Morris, ne engedd, kérlek! Hagyjátok békén! Inkább engem, őt ne bántsátok!

Steven elvigyorodott, amikor ránézett Northmanre:

–Te is sorra kerülsz cimbora, ne aggódj! De ne zajongj, inkább figyelj! Nem lehet panaszod, akadálytalan a kilátás. Bones ebben egy kibaszott nagy művész, ne zavard meg!

– Rohadt tetű, aljas görény – üvöltötte az összes erejét összeszedve, a láncait rángatva Northman.

Tyler elfordult Isabelle-től, fellépett a dobogóra, megragadta Marc haját és úgy sziszegte a másik férfi arcába a választ:

– A helyedben bekussolnék, mielőtt a kiscsaj keserüli meg! – lökte el magától a foglyot Bones.

Aztán visszatért a nőhöz, elhelyezkedett a  lábaknál, majd a bokánál a feszes, sztreccs anyag alá nyúlt a pengével és elkezdte felvágni a nadrág szárát. Úgy tett, mintha óvatosan, vigyázva dolgozna, azonban nem vette a szívére, ha a bőrbe is belevágott. Azokon a részeken, ahol az ütésektől vérömlenyek keletkeztek, miután megnyitotta a bőrt, kissé intenzívebb vérzés indult el, mint egyébként, és ez Tyler Bones beteg lelkének meglehetősen tetszett.

Steven Morris árgus szemekkel figyelt, főként a vergődő, láncait üvöltve rángató Marc Northmanre. Pontosan tudta, hogy minden csoportvezetőnek elmondták, miért volt szükséges végleg kivonni Tyler Bonest a forgalomból. Már csak ez a tudat is éppen elég lett volna ahhoz, hogy Marc közel megőrüljön attól, hogy mindkét nőjét Tyler vette kezelésbe. Azonban, Morris nem tudhatta, hogy Isabelle mentora, a Carmen halálát dokumentáló videózás után kifaggatta Caleb Huntot, és sokkal többet megtudott Bonesról, mint amit anno előadtak nekik. Tyler kegyetlensége és majdhogynem a kezelhetetlensége is egy dolog volt, azonban, ha vért látott, többször vesztette el a kontrollt, mint nem. Volt, hogy erősen vérző társán egy jól irányzott döféssel segített, kötözés és egyéb vérzéscsillapítási módszerek helyett. Akik ellen bevetették, azokkal is különösen kegyetlen volt, de még az elnök és a tanács tagjai is besokalltak attól, hogy Bones, mint egy vérszagtól megvadult állat, a saját társait is képes volt legyilkolni. Ehhez pedig, nem kellett sok, csak némi vér.

Az, hogy Isabelle-nek fájt, a sikoltásokból tisztán tudható volt. De Marc látta a kétségbeesett félelmet is a lány arcán, és ez megőrjítette, szinte elvette a józan eszét. Az csak rátett egy lapáttal, hogy a nő karcsú, vadítóan szexis testéről Tyler Bones a tőrrel lehámozta a ruhát, így az immár meztelenül feküdt a hideg fémasztalon. Az éles fényben szinte tűélesen látszó ütlegek okozta vérömlenyek és a tőr által felkarmolt, véres sebek beleégtek Northman lelkébe. Tudta, hogy viselkedésével a kedvében jár Morrisnak, de egy jó ideje már képtelen volt uralkodni magán. Akkor üvöltött minden eddiginél jóval nagyobbat, és kezdte szinte emberfeletti erővel rángatni a láncait, amikor meglátta a pillanatot, amint Bones átlényegült egy vérszomjas valamivé. A sokszoros gyilkos egyébként sem szimpatikus arca valami torz rettenetté gyűrődött, torkából mély, morgáshoz hasonlatos hang tört elő. Valószínűleg, Steven és a Dwayne-k nem először voltak ennek tanúi, mert még mielőtt bármi végzeteset művelhetett volna a sikoltozó, rettegő áldozattal, rávetették magukat, elrángatták a nőtől, és megbilincselve kivitték a helyiségből.

Hamarosan visszatért a csoportvezető és az ikrek is. Isabelle ágyát felállították a fal mellett, de sem a lány sebeivel, sem a pőreségével nem foglalkoztak.

Steven vigyorogva tájékoztatta Northmant az elkövetkezőkről:

– Edward White-ot várjuk ide, tanítványod édesapját. Aki egyébként, ragaszkodik hozzá, hogy élve kerüljetek a szeme elé. Mivel ő a megbízóm, aki fizet, ezért kénytelen voltam Tylert megfékezni, hiszen elég sok mindent beígért az öreg. Nem csak lóvét, mielőtt rám sütnéd, hogy milyen pénzéhes vagyok. Úgyhogy, nyugi, addig minimum életben maradtok. Mivel a kicsi Isabelle nem volt soha apukája engedelmes, pici tündére, ezért Edward kifejezetten kérte, hogy igazítsunk némileg fazont a lányán addig is, amíg ideér. Most te jössz, Northman, csak megvárjuk, amíg a kicsi bige teljesen észhez tér, hadd élvezze ő is, amit te kapsz!

– Annak a nyomorult, faszkalap White-nak betegebb az agya, mint annak a megláncolt, vérfürdőző vadállatnak, aki csak akkor kurva erős, ha nem tudnak védekezni ellene! – forrt Marcban az indulat.

– Lehet, de tengernyi lóvéja van, és vastagon mézes a madzagja is, király az ajánlata. Ezért még azt sem éreztem drágának, hogy Bonest most leszedjük a pipiről. Nem baj, amíg nincs itt a papa, addig odafigyelünk, hogy ne legyen gond. Edward a lányával kapcsolatban egy kis látványos, tevőleges szórakozást is beígért, ha az megvolt, Tylert igazán nem lesz nehéz megint felhergelni.

– Ocsmány féreg! – köpte ki szinte Marc Northman, hiszen arra már nem tudott mit mondani, amire Morris célozgatott.

– Ő, vagy én? – vigyorgott Steven.

– Mindketten.

A válasz hallatán Marc egykori mentora csak intett egyet, az egyik Dwayne koncentráltabb eszméletre pofozta Isabelle-t, a másik pedig megfeszítette Northman lácait. A nőt úgy helyezték el, hogy jól láthasson mindent, aztán elkezdték megdolgozni Marcot. Rá már nem vigyáztak annyira, mint a lányra. Az éppen soros verőlegény fellépett a dobogóra, így egy szintre került Northmannel. Steven Morris volt az első, aki leginkább egykori tanítványa fejét ütötte. Marc kezdetben, amíg még volt hozzá ereje, néha elhúzta a fejét a felé zúduló ököl elől. Ilyenkor felrepedt szájával gúnyosan mosolygott, de csak azt érte el vele, hogy Steven még erősebben ütötte.

Marc Northman bosszantóan sokáig bírta csendben a verést. Már arccsontja, szája, orra, szemöldöke is vérzett, amikor Morrist leváltotta az egyik Dwayne. Karl a fogoly felsőtestét használta boxzsáknak, felváltva osztogatta az ütéseket a lánccal közel mozdulatlanná feszített férfi gyomrára és bordáira.

Amíg mentorát ütötték, Isabelle-t az éppen pihenő két férfi egyrészt arra kényszerítette, hogy nézze Northmant, pluszban össze is tapogatták. Az árnyékoknak roppantul tetszett, amikor Marc vére időnként ráfröccsent a lányra, azt azonmód szét is kenték a testén. Isabelle White-ot leginkább Northman szenvedése viselte meg, de azért a kiszolgáltatottság és a verés okozta fájdalom is hozzájárult ahhoz, hogy a nő álla remegni kezdett és hiába próbálta visszagyűrni a könnyeit, azok világos sávot rajzoltak vérmaszatos arcára. Isabelle sírva, szinte csak magában könyörögve, a szájába hasító fájdalommal mit sem törődve, alig hallhatóan suttogta:

– Aljas rohadékok, elég, elég, elég!

Northman verése már a második körnél járt, amikor a férfi teste elernyedt, feje a mellkasára csuklott, és a feszítés ellenére úgy lógott a láncon, mintha nem lenne egy darab csontja sem.

Isabelle könnyei megállíthatatlanul potyogtak, hiszen ránézésre képtelenség volt megítélni, hogy Marc él-e még egyáltalán.