17. rész: Az áruló

Isabelle odament Marchoz, mert Hunt pofáját látni sem bírta. Nekiállt felpakolni a borogatást mentora fejére és testére, ugyanis a Dwayne-ok kitalálták, hogy csak az injekciót adják saját kezűleg, a többi ápolási teendőt a lányra bízzák. Hiszen, Isabelle White-nak a legfontosabb pillanatnyilag, hogy Northman ne patkoljon el, akkor tegyen is érte!

Marc az agyrázkódása miatt sokat szédelgett, éppen ezért, nem is erőltette, hogy lábra álljon, inkább feküdt. Tanítványa gyengéden gondoskodott róla, és miközben ápolta, halkan beszélt hozzá:

– Azt már kihúztam Sam Dwayne-ből, hogy az apám külföldön van. Az, hogy ez mennyi időt jelent, nem tudom.

Northman halkan válaszolt:

– Mindegy, de haladék. Morrisék tudták, hogy az öreged nem érhető el azonnal, ezért szórakozták ki magukat rajtunk. Viselkedj, Isabelle, hogy ne legyen okuk arra, hogy bántsanak. Sőt, a legcélravezetőbb az lenne, ha azt hinnék, megtörtünk és beletörődtünk.

– Caleb, hogy tehetett ilyet? – remegett meg a lány hangja, miközben témát váltott.

– Nem tudom – válaszolta a férfi. – Ha a közelébe kerülsz, uralkodj magadon, ne lássa, hogy fáj az árulása. Egyiknek se szerezzünk örömet azzal, hogy nyilvánvalóvá tesszük, nem csak az ütlegek tudnak pokolian fájni.

– Hanem, a csalódás is – válaszolta halkan, némi gondolkodás után a lány. – Jobban vagy, Marc?

– Hála neked, igen. Kissé biztosabban állok a lábamon, mint az látszik, de ezt nem kell mindenkinek tudnia. Nem véletlenül heverek a hátamon ennyit, és pihenek, amennyit csak lehet. Te is gyűjtsd az erőt és az energiát, ami ha másra nem is lesz elég, de egy gyors golyót, csak elérünk vele. Mindketten tudjuk, hogy ennél többet nem lehet kihozni ebből a helyzetből. Viszont, ingyen nem adom a bőrömet, valaki velem jön közülük – csengett meglepő határozottság Northman suttogóra fogott hangjában.

– Én is ide lyukadtam ki, amikor gondolkodtam rajta, hogy mit lehetne tenni – nézett a rács felé a lány.

Mivel éppen senki sem figyelt odakintről rájuk, Isabelle hagyta, hogy a mahagóni hajzuhatag előrehulljon és annak rejtekében rásimította ajkát mentora szájára. Óvatosan kóstolgatták, cirógatták egymás ajkát, Nortman szabadon lévő, fal felé eső keze a lány combján lassan, araszolva haladt és simogatott. Marc nem hagyott sok időt sem magának, sem Isabelle-nek arra, hogy belemelegedjenek a helyzetbe, így mire a rácson túliak ismét figyelmet szenteltek nekik, semmi sem utalt arra, hogy mi folyt az imént még a cellában.

A mentor mélyre szívott, hosszan benntartott levegővétellel igyekezett magát megnyugtatni, hiszen tanítványának íze mindannyiszor fölbolydította az érzékeit. De nem csak az érzékeit, az érzelmeit is. Majdnem keserűen elmosolyodott a gondolatra, hogy nem kell azon törnie a fejét, mihez kezdjen. Az a veszély nem fenyegeti őket, hogy arról kell dönteni, együtt, vagy külön folytatják-e? Főként, ha egyáltalán lenne mit folytatni. Hiszen vége lesz, mielőtt elkezdődött volna.

Isabelle agyában nagyjából ugyanezek a gondolatok fogalmazódtak meg, hiszen a tények makacs dolgok. Azon elszomorító és letaglózó tények, hogy a saját apja az, aki holtan akarja látni. Az, hogy miért, majdnem részletkérdés, hiszen régóta beteljesületlen, vérfertőző vágyai ugyanúgy indokul szolgálhatnak, mint az üzleti tevékenységével kapcsolatos problémák. Edward White üzleti versenytársai ugyan megfogyatkoztak, de már a szövetségeseire is érzékeny csapásokat mértek a problémamegoldók. Jones sem ok nélkül lett célpont a tanácsnál és az öreg White jogosan feltételezte, előfordulhat, hogy idővel rá is sor kerül.

Isabelle White a saját gondolatai hatására annyira elkeseredett, hogy kicserélte még Marc borogatásait, majd halkan odaszólt mentorának, hogy pihenjen és ő is visszafeküdt az ágyába.

Morris sokat gondolkodott Caleb Hunton és az elkövetkezendőkön. Az köztudomású volt a tanácson belül, hogy Hunt és Northman ki nem állhatták egymást. A jól informáltak azt is tudni vélték, hogy az ok leginkább Carmen volt, bár csoportvezetőként is ténylegesen riválisai voltak egymásnak. Hiszen a csoportok úgy kaptál az elnöktől a melót, hogy aki jól teljesített, elsőként az kapta a következő feladatot is. Ez egyrészt presztízs-, másrészt – mégsem utolsósorban – pénzkérdés is volt.

Az elnök létrehozta az árnyékkommandót, amiről azt hitte, hogy tagjai az életükért cserébe, örökké hálásak lesznek. Hálásak is voltak – egy ideig. De aztán belépett a képbe az elnök legjobb cimborája, – Edward White – aki megkínálta az árnyékokat azzal, amire vágytak. Különös kegyetlenséggel elkövetett, következmény nélküli, kínzások és gyilkosságok, amiért jó sok pénzt is kaptak. Steven szinte elmosolyodott a saját gondolatai hatására, hiszen azt eddig megtartotta magának, hogy mit ígért neki Isabelle apja. Igaz, hogy ahhoz vagy az árnyékok közé kell olvasztania minél több problémamegoldót, vagy az elnök feltétlen híveit el kell tennie láb alól, de mindkét feladatnak örült, kihívásként fogta fel. És már el is indult az úton, hiszen itt van mellette Hunt, Northman pedig halott, akkor is, ha még pillanatnyilag lélegzik.

Marc Northman a tanítványa volt, méghozzá a legjobb. Értékes szövetséges lehetett volna, de fájdalom, mindenképpen meg kell halnia. Már akinek fájdalom. Steven Morrisnak ismét nagyon kellett vigyorognia, de továbbra is uralkodott az arcvonásain. Hiszen, aki parancsra egyszer már képes volt lelőni a mentorát, az másodszor is megtenné. Kiváltképpen akkor, ha a saját, jól felfogott érdeke is így kívánja.

Szegény elnök, ha tudta volna, hogy ő maga robbantotta ki ezt az egészet, lehet, hogy öngyilkos lenne. Vagy ha az nem is, legalább elbujdokolna. Ha tudna. De nem tud.

Steven úgy döntött, ideje elkezdeni az érdemi megbeszélést is, ezért megszólalt:

– Nem gyakori, hogy sikerül, te most mégis megleptél a hívással, Caleb.

Hunt komoly maradt, amikor válaszolt:

– Az ölembe hullott a lehetőség. Az elnök egyébként is megbízott vele, de tudtam, hogy vadásztok rájuk. Amikor a motelnél megláttam őket, elkezdtem a megfigyelést. Mielőtt leléptek volna, felpattintottam a kocsijukra a nyomkövetőt és ennyi. Nem nagy ügy.

– Honnan tudtál rólunk?

– Információt és ütőkártyát idővel dobok a közösbe, ha már megéri.

– Megértem. Ügyes. A továbbiakhoz viszont egyvalamit biztosra kell tudnom – Morris intett az egyik Dwayne-nek, aki elment és Tyler Bones-szal együtt tért vissza.

Hunt és Bones farkasszemet nézett egymással, miközben Morris mindkettőjüket figyelte.

– Miután telefonáltál, szóltam Tylernek, hiszen a helyettesem. Ha egy magasztosabb cél érdekében felül tudtok emelkedni a múlton, akkor mindketten a csapatom tagjai lehettek. Bones hajlandó arra, hogy új lapot nyisson neked, elvégre tevőlegesen nem működtél közre a likvidálásában. Az, hogy nem vállaltál kezességet érte, nem hibapont, hiszen ilyet a tanácsnál is csak egy ember tett eddig – Steven a rácsok felé intett és folytatta: – Méghozzá Marc barátunk, de ő is nyilvánvalóan csak a farka parancsára.

– Tylernek több oka van neheztelni rám, mint nekem rá – jelentette ki Caleb. – Ha tényleg elfelejted a dolgot, – fordult Hunt Bones felé – akkor részemről is rendben vagyunk – nyújtotta a kezét egykori beosztottja felé Caleb Hunt.

Bones viszonozta Hunt vigyorát, és megszorította a felé nyújtott kezet.

– Nagyszerű – intett Tylernek Steven, hogy üljön le. – Akkor, elmesélem a részleteket – állt föl Morris, és a cella falához lepakolt vasdarabbal megütögette a rácsot. Miután a két fogoly is felé nézett, visszaült az asztalhoz, és jól hallhatóan beszélni kezdett:

– Edward White-nak tele van a bugyra az elnökkel, úgyhogy el kívánja sikálni az öreget. Felajánlotta nekem az elnöki pozíciót. Aki nem velem, az ellenem van. Az ellenem tábort nem igazán engedhetem megalakulni és létezni. Ettől függetlenül úgy gondolom, lesznek néhányan, akik nem kérnek belőlem, nos, nekik nem kegyelmezhetek. Northman – a szépséges Isabelle-t kivételesen figyelmen kívül hagyva – az ellenem csoportba tartozik, egyértelműen. Amikor Edward nyomására, az elnök elkezdte csesztetni a csajt és Northmant, kezesség lett a nóta vége. Együtt egészen ügyesen kicsikarták belőle, hiszen az öreg White nem hagyhatta volna életben Marcot. Ahogy az elnök sem. A két vén idióta sakkjátszmája következményeként vesznie kell a mentornak és a tanítványának egyaránt, ez kivételesen, mindkettőjük érdeke. Ez a közös pont, de aztán innentől elágaznak a szálak, ami Edwardnak jó, az egyértelműen nem jó az elnöknek. Ezért fordulhatott elő, hogy vadászat közben összeakadhattunk. Az már a mi agyunkat dicséri, hogy inkább összefogtunk, ahelyett, hogy egymást irtogattuk volna. Nem biztos, hogy rengetegen leszünk, de azért maradunk éppen elegen a „velem-táborban”. Nem riválisokat akarok és fogok kinevelni, mint az elődöm, hanem egymást segítő csoportokat. Tyler, te továbbra is a helyettesem maradsz, és mint ilyen, csoportvezető is egyben. Hunt, te csak csoportvezető leszel-maradsz, aztán bebizonyíthatod, hogy használható vagy. Nem kell sokat pedáloznod, mert a mostani akciód eléggé meggyőzőre sikerült, gratulálok!

Hunt biccentett egyet, válaszul az elismerésre, de nem szólt semmit. Steven Morris azonban még folytatta:

– Tehát, a program a következő: megvárjuk Edwardot, addig csak adatokat gyűjtünk a tanács tagjainak tábor szerinti osztályozáshoz. Ha az öreg White megérkezett, kiszórakozzuk magunkat a csajon. Aztán Tyler bemutatja foglyainkon a művészetét, hölgyeké az elsőbbség jelszóval. Majd mindenki megkapja a listáját, és nekiáll a feladatának.

Bones felröhögött, miután Steven elhallgatott:

– Ezért zárattál be, és ezért tartod rendben a kicsi bigét is?

Morris szintén széles mosollyal válaszolt:

– Ha szabadon hagylak, már csak a holttestével játszhatnánk. Az öregnek sem tetszene, mellesleg, nem vagyok nekrofil. És ha már él, akkor adjuk meg a módját annak a majdani szórakozásnak!

– Igazad van – szólalt meg Caleb, miközben úgy nézte Isabelle-t, hogy a lányt kirázta tőle a hideg. – Ha már a halála előtt ekkora kegyben részesül, hogy a kedvünkre tehet, nehogy már elkapjunk tőle valami kellemetlen, hosszan tartó, kezelendő szuvenírt!

Bones hatalmas jókedvében röhögve csapkodta Hunt vállát, miközben az dermesztően kegyetlen pillantásokkal tovább méregette a foglyot és odaszólt neki:

– Számíthatsz rám kislány, már alig várom a pillanatot!