29. rész: A háttér

Edward White nem egészen önszántából repült Japánba. Hishida Kazukitól kapott emailt, és ez soha nem jelentett jót. Edward pontosan nem tudta, hogy milyen tevékenységekkel foglalkozik még Hishida, de azt igen, hogy a fegyverekhez, a kábítószerhez és a prostitúcióhoz van köze.

Miután leszállt a repülő, a lépcsővel egy időben gördült a gép mellé az a – valószínűleg – golyóálló, és számtalan egyéb extrával is felszerelt limuzin, amellyel minden alkalommal elvitték a megbeszélésre.

White ideges volt a soron kívüli találkozó miatt, hiszen Kazuki nem az a fajta üzletember volt, aki személyesen intézkedett. Általában közvetítőkön keresztül tartották a kapcsolatot és intézték az ügyeiket, személyesen alig néhányszor találkoztak. Ennek ellenére, Edward nagyjából tisztában volt vele, hogy mit kell tudni az alig valamivel negyven fölötti férfiról.

Hishida Kazuki apját örökbe fogadta a Hishida-klán feje, lévén, a gyermek szülei Hishida Iwato megbízásából dolgoztak Japánban. A két kutató egy robbanásos balesetben vesztette életét, így a kisfiú – akit akkor még Larry Morgannek hívtak – árván maradt. Iwatonak nem volt fiúgyermeke, így lett az örökbefogadott fiúból Hishida Kazuhiro. Kazuhiro hagyományos japán nevelést kapott, a későbbiekben pedig elvette feleségül egy másik klán vezetőjének lányát. Ebből a házasságból született első gyermekként, Kazuki. Iwato Kazuhirora hagyta a birodalmát, aki szintén a hagyományok szerint nevelte az összes gyermekét, de elsőszülött fiának, mint a klán majdani örökösének, megkülönböztetett figyelmet szentelt. Hishida Kazuki nem okozott csalódást idős édesapjának, miután átvette a klán vezetését és az üzletet, még inkább felvirágoztatta azokat. A férfi azonban, rendelkezett a japánon kívül egy másik útlevéllel is, amelyben a Brian Morgan név szerepelt.

Edward White-ot felkísérték Kazuki irodájának emeletére, ahol a recepción ülő nő felállt, kilépett a pult mögül, és tisztelettudóan meghajolt:

– A sensei már várja, White-san.

Edward nem válaszolt, csak meghajolt, bement az irodába és magukra csukta az ajtót.

Az ablaknál álló férfi öltönyben volt, mellőzte a tradicionális viseletet. Rövid haja divatos fazonra volt vágva, erősszálú, sűrű és ugyanolyan sötét volt, mint a szemöldöke. Szintén ázsiai örökségének része lehetett mélybarna szeme is, amelynek pillantása vizsgálódva, de különösebb érzelmek nélkül szegeződött Edward White arcára. Ránézésre nem lehetett megállapítani, hogy vajon mire gondolhat, azt pedig pláne nem, hogy mit vált ki belőle, ami a fejében jár.

Hishida vendégéhez lépett, a japán szokásokkal ellentétben kezet nyújtott neki, majd a tárgyalóasztalhoz kísérte. Kazuki felkapta a távirányítót és leengedte a redőnyöket, majd megnyomott egy gombot, aminek hatására látszólag nem történt semmi, csak White asztalra kitett mobiltelefonján látszott, hiszen felvillant egy ikon, amely jelezte, hogy nincs mobilhálózat.

– Új fejlesztés – mosolyodott el a japán.

– Sokat fog érni a köreinkben – bólintott White. – Kazuki – folytatta volna Edward, de vendéglátója a szavába vágott:

– Még mindig Brian. Legalábbis, négyszemközt.

– Miért rendeltél ide, Brian? – fogadott szót és tért a tárgyra rögtön Isabelle apja.

– Aggasztó híreket kaptam, Edward.

– Tudom, és igyekszem minél előbb megoldani. Csak hát a családi problémáim…

– Oh, igen, elég gyorsan a mai, fő témánkhoz értünk – felelte a házigazda.

– Fő téma? A családi gondjaim? Miről beszélsz, Brian?

– Nem tetszik, ahogy intézed. Helyesebben, inkább a következménye nem tetszik. Három szállítmányunk odalett. Az, hogy milyen anyagi veszteséget jelentenek, hagyjuk. Azt viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a megrendelőink elégedetlenek. Egyelőre meg tudtam őket nyugtatni, de fogalmam sincs, hogy még hányszor kell tartanom a hátamat! Nem azért tartalak téged, vagy Jonest, hogy koszos terroristák számon kérjenek!

– De… – sápadt el White.

– Nem érdekel a nyomorod! Arról volt szó, hogy kézben tartjátok az ügyeket! Hálás lennék, ha a magánügyeidbe nem kevernéd bele az üzletet. Ez volt az utolsó húzásod, Edward!

White felpattant volna, de Kazuki sokkal gyorsabb volt. Visszanyomta a székre, és a torkához nyomta a kését.

– Ha japán lennél, ez minimum a kisujjadba került volna. Azaz, sokkal inkább az életedbe, hiszen a hiba mértékével arányban kell lennie a vezeklésül felajánlott áldozatnak. A kisujjad nem sokat ér nekem, Edward. Igaz, az életed sem. Egy férfi, aki képtelen kézben tartani és irányítani a családját, hogy is lehetne alkalmas arra, hogy üzleti ügyeket bonyolítson? Mozizz egyet, White-san! Csak, hogy tudd, mire számíthatsz!

Hishida gombnyomására a szemközti falon lévő képernyőn, egy nagy látószögű kamera képei jelentek meg. Edward White elborzadva konstatálta, hogy a házában, egészen pontosan, a felesége hálószobájában forgott a film. Kimberly az ágyában feküdt, éppen fordult egyet, amikor Kazuki sétált az ágy mellé. Kicserélte az éjjeliszekrényen álló ásványvizes palackot, odaállított egy pezsgősvödröt is, lehúzta a gumikesztyűjét és végigsimította az asszony karját. A nő felnézett, arcán tisztán látszott a boldog mosoly, ahogy a hangja is tökéletesen érthetően csengett:

– Ó, Istenem! Brian! Végre!

Hishida nem szólt a felvételen, csak a karjába vonta Kimet, megcsókolta, levetkőztette és szeretkezett vele.

A nő boldogan és odaadóan simult a férfihoz és az együttlét után elégedetten bújt hozzá. Kazuki szórakozottan simogatta a szőke fürtöket, majd megszólalt:

– Eljövök érted, és elviszlek innen, csak még egy kis türelmet kérek, Kimy.

– Tudsz valamit a húgomról?

– Igen. Semmi baja.

– Biztos?

– Sosem hazudtam neked. Ne aggódj miatta!

A nő az éjjeliszekrényre nézett, majd mosolyogva pezsgőt töltött, és az egyik talpas poharat átnyújtotta a férfinak.

– Hálás vagyok Edwardnak – szólalt meg váratlanul a japán. – Nem értem őt, én sosem osztoznék egy olyan kincsen, mint te – tette le a saját térfelén álló asztalra a poharat Hishida. Kimberly boldogan és hevesen kezdte kényeztetni a pasast, aztán a kimerítő második menet után, kezébe vette az ásványvizes palackot, és a férfi felé nyújtotta. Kazuki tagadóan megrázta a fejét, a nő letekerte a kupakot és szomjasan ivott belőle, majdnem az egészet egy hajtásra eltüntette.

– Már alig várom, hogy csak veled legyek, Brian – sóhajtotta az asszony, miközben elhelyezkedett a teletetovált mellkason.

– Hamarosan, szerelmem. Aztán pedig életed végéig gondoskodni fogok rólad – ígérte és gyengéd cirógatással elégedett nyugalomba ringatta a nőt.

Kazuki – anélkül, hogy White torkáról elvette volna a kést – megnyomott megint egy gombot, a képernyőn csak úgy peregtek az alvással töltött órák képei, majd ismét megállította. Ezeken a képeken Hishida Kazuki felkelt az ágyból, alaposan megvizsgálta a nőt, majd elrendezte a testet úgy, mintha még mindig csak aludna. Felöltözött, magához vette az általa használt pezsgőspoharat, majd az utolsó képen már csak a keze látszott, ahogy felnyúlt a kameráért.  

– Egy problémaforrással kevesebb, Edward. Ahogy tudom, Jones elkapta a lányodat, az üzenetei alapján úgy tűnik, kézben tartja a dolgot, de majd meglátjuk. Nem bízom bennetek, rajtatok kell tartanom a szememet. Te pedig, vésd az agyadba, amit láttál. Másként is alakulhatott volna, de mivel Kim odaadó és kedves nő volt, ráadásul vele abszolút semmi bajom nem volt, hát vigyáztam rá, hogy ne kínlódjon. Ha odáig jut a dolog, ahová te nem szeretnéd, Edward, te viszont, üvölteni fogsz. Hosszan. Nagyon-nagyon hosszan. Ahogy én észrevétlenül bejutottam az alagúton és a rejtekfolyosón keresztül, az is be fog, akit a fejedért fogok elküldeni. Mára végeztünk, White-san – vette el üzlettársa torkáról a pengét a japán és hátat fordított neki, jelezve testbeszéddel is, hogy valóban vége a megbeszélésnek.

Edward White hófehérre sápadva, rosszulléttel küzdve botorkált ki az irodából, és csak akkor engedett meg magának egy megkönnyebbült sóhajt, amikor a repülőgépe gond nélkül felszállt és elérte az utazómagasságot.

Northman egy tűt bökött a határozottan zajos Luke Jonesba, aki pillanatokon belül elnémult és elernyedt, majd megfogta Isabelle bokáját, ezzel is jelezve, hogy elég volt.

Hammond megállt, a motort is leállította, tehát megérkeztek. A lány egy gyéren megvilágított, ámde tökéletesen zárt, több járművet is befogadni képes garázsban szállt ki a limuzinból. Marc és Ethan az eszméletlen Jonest felnyalábolva tűntek el egy oldalajtón, míg Patrick Isabelle vállát átölelve, az ellenkező irányba indult.

Egy üvegfalú, sötét helyiségbe léptek be, ahol a technikuson kívül, csak egy nő állt az üveg előtt. A kommandós a nekik háttal álló vállára tette a kezét, majd nyomott az arcára egy puszit. Isabelle White elámulva konstatálta, hogy Bonnie Kenderson, a Bermuda együttes énekesnője áll előtte.

Patrick leplezetlenül vigyorgott, amikor bemutatta őket egymásnak, majd sürgős dolgaira hivatkozva intett a technikusnak és négyszemközt hagyta a két nőt.

Isabelle-nek fogalma sem volt róla, hogy az üveg mögött lévő, üres hálószobában mi lehet annyira érdekes, hogy Bonnie azt bámulja, így hát megszólalt:

– Ethan nem említette, hogy itt leszel, csak azt, hogy máris van egy közös kedvencünk, méghozzá, Jeff Holden.

– Én tudtam, hogy jössz – pillantott a lányra az énekesnő. – És igen, meglehetősen intenzív érzelmeket táplálok Jeff iránt, pedig néhány év már eltelt azóta, amióta először belerendezett az életembe.

Ms. White tovább faggatózott volna, de nyílt a hálószoba ajtaja, amelyen egy összeölelkező pár lépett be. A partnerénél jóval magasabb férfi az ajtó mellett, a falhoz szorította a nőt, a nyakát és a vállát csókolta, miközben mindkét keze felfedező útra indult. Isabelle a szája elé kapta a kezét, hogy ne adjon ki hangot, hiszen igencsak meglepődött.

Közben odabenn a szobában, a pasas elhúzódott a falnál még mindig levegő után kapkodó lánytól, megköszörülte a torkát, és megszólalt:

– Ne haragudj, Rebecca. Egy italt?

Rebecca Anderson vett két mély lélegzetet, majd az immár a bárpultnál tevékenykedő férfi után ment, és miközben az kitöltötte az óhajtott italt, hátulról hozzásimult, kezével pedig simogatni kezdte:

– Szédületes kezdés John, de most már szívesen folytatnám.

– Tudom, éreztem, Becca. De meg kell értened. Uralkodnom kellett magamon, ami nagyon nem volt könnyű. Nem akartam vadállat módjára neked esni – válaszolta Kenderson, de szavaival ellentétben inkább hagyta a fenébe az italokat, és elkezdte vetkőztetni a lányt. Már csak a fehérnemű volt hátra, amikor a zenész megállt, és levette a pólóját. Rebecca beharapta az alsó ajkát, hogy ne adjon hangot csalódottságának, hiszen az énekes megfordult és elment az italokért. A nő felkönyökölt és elvette a felé nyújtott poharat. Megitta, aztán elvette John kezéből a másikat és ajkával türelmetlenül rátapadt a férfi szájára. Ms. Anderson gyakorlott keze a farmernadrágon matatott, amikor egyszer csak, elernyedt. John Kenderson felállt, összeszedte a pólóját, magához vette a két poharat, és elindult egy másik ajtó felé. Kinyitotta, lepacsizott a belépő másik férfival, jó mulatást kívánt, és becsukta maga után az ajtót.

Hamarosan a megfigyelő ajtaja is kinyílt, John köszönt Isabelle-nek, ellenőrizte a kamerákat, és a két nőt maga elé engedve, jelzett a folyosón várakozó technikusnak, hogy újra elfoglalhatja a helyét.

Mindhárman bementek egy másik helyiségbe, ahol már Patrick, Marc és Ethan várt rájuk. Ross elvigyorodott, majd megszólalt:

– Sziasztok, lépesmézek!

– Fogd be, Ethan – mordult Kenderson. – Csinálni és nézni sem egyszerű.

– Hamisan cseng a hangod, cimbi – nevetett az ügynök. – Hány klipet is forgattál? A rengetegnél is csak egy picivel többet. Amelyekben szintén különféle bigécskék feküdtek alattad vagy rajtad. Ráadásul, nem mindig állhattál volna modellt a hűség szobrához, már, ha jól tudom. De várjál, elhiszem, hogy ez most, tényleg rettenetes lehetett. Sajnállak, komolyan.

John felült az egyik asztalra, magához húzta a feleségét, hátulról átölelte, de nem szólt semmit. Bonnie válaszolt a férje helyett:

– Az a mákod cimbi, – hangsúlyozta a szót a nő – hogy erre jártunk és John háttere igazi. Kisebb volt az esély a lebukásra, mintha a derült égből, holt ismeretlenül, te érkezel az árverésre. Lehet, hogy be sem jutottál volna. Mondjuk, sokat lendített előre a helyzeten, hogy a producer úr, aki bejuttatta, a sűrűn megbotló, skalpvadász John Kendersont ismerte. Ezt csöppet sem kellett megjátszani, erős valóságalapja van, igaz, édes? - csípett bele a férje karjába az énekesnő.  

Azonban folytatni már nem tudta a megkezdett gondolatmenetet, mert felvillant a falon a képernyő,  megjelent rajta egy álarcos kommandós képe, és mellőzve mindenféle bevezetést, jelentett:

– A feladatot végrehajtottuk, az Arabella a miénk. Veszteség nincs, sérülés nem történt.

– Kösz, Ben – válaszolt Patrick.

A képernyő azonnal elsötétült, Hammond pedig folytatta, de immár a társaságában lévőknek címezte a mondandót:

– Bonnie, John, kösz. Marc, Ethan, Isabelle, pihenjetek és készüljetek! Lehetőleg rendezzétek le egymás között, amit le kell! White kisasszony, a közreműködésedre már itt is szükség lesz, úgyhogy, ne nagyon ess ki a lépesméz szerepköréből!

Northmanen és Isabelle-en kívül mindenki követte Hammondot, így mentor és tanítvány négyszemközt maradt.

Egy ideig némán nézték egymást, majd a férfi elkezdte mondani, hogy mi lesz a feladat.