20. rész: Végső búcsú

Marc Northman nem hagyta szanaszéjjel a levadászott testőr hulláját, hanem bevitte a vágóhíd épületébe. Hiába voltak jól képzettek az öreg White emberei, Northmannel szemben akkor is, közel esélytelenek. A férfi bevitte a vallatóba a holttestet, Morris és Bones közelében egyszerűen csak elengedte, majd a másik kettőt is a kupacba rakta.

Amikor végzett, vett néhány mély lélegzetet és a hátsó kijárathoz ment. Isabelle lövésre kész fegyverrel fogadta, de amikor meglátta, nem tudott tovább uralkodni magán, felzokogott. Marc elvette a kezéből a pisztolyt, lezárta Caleb szemét, aztán felsegítette a lányt. Magához húzta és egy ideig hagyta, hogy sírjon. Amikor úgy érezte, hogy tanítványa nagyrészt már megnyugodott, megszólalt:

– Mennünk kell. Minél előbb, annál jobb. Nem tudhatjuk, hogy a testőröknek be kell-e jelentkezniük, és ha ez nem történik meg, apád nem küld-e újabb embereket?

– De, Caleb… – csuklott el Isabelle hangja.

– Segített, pedig pontosan tudta, nincs sok esélyünk. Nem akart meghalni, de kimondottan dühítené, ha hiába történt volna.

– Akkor?

Northman kivitte magával a lányt az autókhoz. Hunt kocsijából átpakoltak mindent abba, amellyel menni szándékoztak. A két megrongáltat Marc üresbe rakta, a bejárat elé tolta, majd beült Caleb Fordjába és betolta vele a másik kettőt az épületbe. A vallató láncainál állította meg őket, majd az egyik csomagtartóban talált gumicső segítségével gyakorlatilag teljesen szétlocsolta mindkettő üzemanyagtartályából a benzint. Miután ezzel végzett, a Forddal a hátsó kijáraton betolatott. Elhunyt barátját beültette a kormány mögé, aztán visszament a vallatóhoz. Az árnyékok és Edward testőreinek üzemanyaggal lelocsolt maradványait meggyújtotta, így azok rövid időn belül lángolva égtek. Northman szemügyre vette a falon körbefutó csöveket és, ahogy számított rá, talált gázvezetéket is. Sietősen megfordult és kiment a helyiségből. A Ford üzemanyagtartályából is jócskán locsolt az autó karosszériájára, majd kiment a másik kocsi mellé, Isabelle kezébe nyomta az egyik pisztolyt, ő is lövésre emelte a sajátját, és egyszerre húzták meg a ravaszt. A háromnegyed részben üres benzintartály azonnal berobbant, és miután az ajtón keresztül immár csak a magasra csapó lángokat látták, beültek a járgányba és elhajtottak.

Már elég messze jártak, amikor robbanás döreje hallatszott.

Isabelle Marc felé fordult, aki továbbra is az utat nézve megszólalt:

– A vágóhíd gáztartálya. Épületen belül volt. Mire bárki is odaér oltani, nem biztos, hogy meg tudják fejteni, hogy mi történt.

– Calebet akkor is el kellett volna hoznunk – nézte dühösen a lány. – Neked nem fáj, hogy a gyilkosával együtt égett el?

A férfi beletaposott a fékbe, az autó keresztbeállt az úton, de Northmant nem érdekelte. Megragadta White csuklóját és magához húzta. Isabelle szinte fázott a pillantásától, hiszen az metsző, jéghideg és dühös volt.

– Gondolod, nekem mindegy? A barátom volt, talán az egyetlen. Ha nem tűnt volna fel, amennyire lehetett, elszeparáltam!

– És szerinted, ez volt a legtöbb, amit tehettél?

– Szerintem? A jelen körülmények között, igen – Northman álkapcsa megfeszült a visszafojtott indulattól, elfordította az indítózárban a kulcsot, amikor a lány odanyúlt és levette a gyújtást. Marc kilökte az ajtaját, szinte kirobbant az autóból, hosszú léptekkel megkerülte a járművet, feltépte a másik ajtót és kirángatta a lányt.

– Mi a szart akarsz tőlem? – penderítette a karosszériához a megdöbbent és talán kissé ijedt tanítványt. – Sajnálom, de nem tudom meg nem történtté tenni! – A férfi a kezébe vett egy tincset a mahagóni hajzuhatagból és elkerülve a csokoládészín szemek vizsgálódó pillantását, lehajtott fejjel, sokkal halkabban, mintha kizárólag a hajfürtnek mondaná, folytatta:

– Hagyj békén egy kicsit, kérlek! Végem van. Belém égett. Sosem fogom elfelejteni. Megbocsátani sem – aztán ismét a lány arcába nézett, és merev arcvonásokkal folytatta: – Neked sem.

– Nekem? – sikoltott a tanítvány. – Nekem mit nem tudsz megbocsátani? Azt, hogy szóba hoztam Calebet? – ütötte vállon a férfit dühében.

– Nem – fordult el lassan Northman. – A fájdalmat. A pokol tüzét. A kínokat. Az érzelmeket. A féltést. A nyugalmam elvesztését. A fontosságodat.

A mentor nyelt egyet, ellépett volna a nőtől, de az megragadta a karját. Amikor Northman visszanézett rá, Isabelle vadul nekiesett, ajkával, mint egy szomjazó, tapadt a férfi szájára. Marc teste szinte önkéntelenül válaszolt, visszafordult a lány felé, aki csak egy gyors pillantást vetett az arcára, és letépte róla a pólót. A mentor önuralma és józansága azonnal odalett, így gyakorlatilag rávetette magát Isabelle-re. Marc keze alatt is hasadt a ruha anyaga, hiszen minden vágya az volt, hogy a saját meztelen bőrén érezze a lányét. White mentora nyaka köré fonta a karját és olyan szorosan hozzátapadt, ahogy csak tudott.

Miután a rongyokat eltávolították egymás testéről, a férfi az egyik karját az autó tetejének élére fektette, hogy annak dőlhessen a tanítvány. Immár mindketten nappali fényben vehették szemügyre egymás felsőtestét. A lányé is tiritarka volt, de Marcé még mindig erőteljes sötétlila színekben pompázott. Isabelle elborult tekintettel nézte az ütlegek nyomait, hiszen a férfi nagyrészt miatta kapta azokat. White gyengéden végigsimogatta a vérömlenyek kontúrjait, óvatosan megcsókolta őket, Northman pedig mélyről lévő sóhajokkal jelezte, hogy tetszik neki a gyógymód. A férfi nem sokáig maradt tétlen, hiszen kényeztetni akarta a nőt, végre szabadon, sürgető idő, vagy zavaró körülmények nélkül. A gondolat éppen csak bevillant Marcnak, máris magához vonta Isabelle-t, kinyitotta az autó ajtaját, és betessékelte az ülésre. Hátulról előkotort mindkettőjüknek egy-egy pólót, majd visszament a sofőroldalra, beült, és csikorgó kerekekkel elindult. 

– Hová is sietünk? – kérdezte a kissé csalódottnak rémlő lány.

– Sürgős dolgunk van, és bár tényleg kietlen, kihalt ez a környék, talán mégsem az út közepén kellene szeretkeznünk – pillantott tanítványára a kérdezett.

– Nincs nálam a sminkkészletem – válaszolt valami egészen oda nem illőt White.

Marc egészen meghökkent, pár másodpercig eltartott, amíg megemésztette, amit hallott, hiszen tudomása szerint az ő fejét ütötték, nem a lányét, márpedig, eléggé úgy tűnt a témaidegen kijelentésből, hogy Isabelle valamiért félrebeszél:

– Baj van? Rosszul vagy?

– Nem, semmi bajom.

– Akkor, miről beszélsz? Egyáltalán, hogy jön ez ide?

– Feltételezem, némi halvány fogalmad van a környékről, ezért valami motelba száguldunk. A piperekészletem meg azért hiányzik, mert pár kiló alapozóval, talán vállalható kinézetet tudnék varázsolni, mindkettőnknek, hogy ne legyünk annyira feltűnőek – hajtotta le a napellenzőt a lány és alaposan megnézte a tükörben az arcát. 

Northman – az előző órák feszültsége és az átélt veszteség óta először – önkéntelenül is elmosolyodott, amikor válaszolt:

– Amikor Calebnél voltunk, mesélt nekem egy messze-messze tanyázó, ellenben a belügyminiszterhez közelálló fazonról. Felvette vele a kapcsolatot és abban egyet is értettek, hogy a fejétől bűzlő hallal nincs mit tenni. Edward White, vagy a tanács jelenlegi elnöke kimondottan nem kívánatos személy a továbbiakban. Főleg, nem a tanács élén. Viszont, a figura tudna a problémamegoldókkal mit kezdeni, akár legális keretek között is. Jeff Holden Hunt monológja után eltöprengett, és ígért némi segítséget. Caleb – amikor éppen nem az elnök asszisztensnőjét tette boldoggá információszerzés közben, vagy a motorját bütykölte az udvaron – ezt készítette elő. Most oda döngetünk. Jópofizni nem kell senkivel, csak mi ketten tudtunk a helyről Calebbel. Kaja, folyó hideg- és meleg víz, ágy, gyógy- és kötszerek, műholdas telefon, és néhány számítógép van már a sufniban. 

– Sufni?

– Na, jó, nem az. Ott nyugiban lehetünk egy kicsit. Smink sem kell. Ruha is csak néha – lágyult el Marc időnként pengeéles, borzongatóan fagyos tekintete. 

Több mint két órája száguldottak, amikor Northman hirtelen bekanyarodott egy kerítéssel, szögesdróttal körülvett betontömbhöz, amelyre a magasfeszültség piktogramja volt festve, miközben a felirat felhívta a figyelmet a biztonsági távolság betartására. Isabelle döbbenten nézte, hiszen a méreteiből ítélve, talán hason csúszva lehetett is benne közlekedni. Viszont, a kerítés tetejére telepített kamerák azt mutatták, hogy feltehetően van valami érdekesség a rácson belül, még ha ránézésre nem is látszik.

Marc előkapott egy – White számára ismeretlen – kütyüt, az felvillantott a képernyőjén néhány képet, majd a férfi beütött egy kódot. A drótkerítés szikrázott egyet, majd kinyílt. Aztán egy, eddig valóban tökéletesen észrevehetetlen ajtó belecsusszant a tömb falába, Northman óvatosan rámanőverezett egy süllyesztett rámpára, a férfi leállította a motort, az ajtó pedig súrlódás közben halkan sziszegve, becsukódott mögöttük. Egy szemvillanásnyi időt töltöttek teljes sötétségben, aztán felkapcsolódtak a lámpák.

Northman az immár tökéletesen felismerhető liftajtóhoz lépett, az ujjlenyomatával azonosította magát, mire az kinyílt. Már lefelé tartottak, amikor Isabelle a döbbenettől nagy nehezen szóhoz jutott:

– Mi az öreg ördög ez? Atombunker?

– Nem feltétlenül, bár állítólag, akár arra is használható lenne. A fejesek egyik titkos kis rejtekhelye.

– Ha ez az, aminek látszik, és aminek nevezed, akkor Caleb roppantul felizgathatta a dumájával ezt a Holdent, vagy kicsodát.

– Valóban. Elvileg a kormány szolgálatában állunk, bár ezt azért nem sokszor mondták ki hangosan sehol. Viszont, a közelmúltban az elnök úr és az apád elkezdte a magáncéljaira használni az apparátust, ami erősen csípte azon kevés fejes szemét, akik egyáltalán tudtak a programról. Caleb lepedőakrobatika közben szembesült a valósággal, de becsületére legyen mondva – legalábbis, ezzel dicsekedett maximális önelégültséggel és tele szájjal – a teljesítményén abszolút nem volt érzékelhető a döbbenet. Nekiállt keresni, kutatni, aztán felvette a kapcsolatot Hayes-szal és Holdennel. Apád és az elnök közötti összetűzés, később a kirobbant konfliktus kellemesen eltussolta a csípett szemű fejesek ellenlépéseit. Hunt azért ugrott be árulóként a folyamat sodrába, hogy nagyjából képe lehessen arról, amit néhai mentorom is feszegetett.

– A csoportosítás. A velem- és ellenem tábor – mondta ki a lift megállását jelző kattanással egy időben a nő.   

Northman csak helyeslően bólintott, aztán kézen fogta tanítványát, és bevezette a fürdőbe. Már éppen magára akarta hagyni a lányt, amikor az rákulcsolta a karját a nyakára és belelehelte a szájába:

– Ne szökj meg! Maradj velem!

A mentornak nem kellett kétszer mondani, magához húzta a nőt, hevesen megcsókolta, közben biztos kézzel, ámde a ruhákat nem kímélve vetkőztette. Isabelle vágyakozva, odaadóan viszonozta a gyengédséget, aminek az lett az eredménye, hogy a zuhanyfülke falához tántorodva, véletlenül meghúzva a zuhanykart, megnyitották a vizet. A zuhanyrózsa által kellemesen szétszórt, langyos víz záporozott rájuk, de így is pillanatok alatt bőrig áztak. Northman lehúzta a nőről a pólót, ami cuppanva landolt a zuhanytálcában. Hasonló hangot kiadva, hamarosan a férfié is ott kötött ki. A farmernadrágokkal azonban már nem volt ennyire egyszerű a dolguk, hiszen a nedves anyag elnehezült, tapadt. Miközben csókolóztak, a farmernadrágos akadályokat is elhárították, mindkettő a pólók mellé került. Összesimultak, és míg a lány keze könnyed érintéssel simogatott, addig Marc erőteljes, széles tenyere, enyhe nyomással ráfeszült Isabelle porcikáira, mintha le akarná törölni az imádott testet még mindig színesítő ütések foltjait. A simító mozdulatokat követte a férfi szája is, így a tanítvány néha el-elakadó, máskor felgyorsuló légvételei bizonyították, jó úton jár.

Isabelle White talán csak pillanatokra vette fel a passzív szerepet, akkor is csak azért, hogy végre gondtalanul kiélvezhesse mentora hozzáértését. Ami felől az előző éjszaka óta egyébként sem volt kétsége, hiszen a pasas minden mozdulatán akkor is átsütött a vágy, amikor fékeznie kellett magát és kontrollálni volt kénytelen az összes rezdülését.

Most azonban Marcot a fájó bordái sem fékezték, gyakorta ritmust váltva szerette Isabelle-t, aki teljesen ráhangolódva, hol vadul elébe ment a megkezdett mozdulatnak, hol pedig lassan, mélyen, tökéletesen kiélvezve a pillanatot varázsolták el egymást.

Tisztálkodás és némi pihenés után az ágyban folytatták az idegnyugtató, stresszoldó, összetartozást elmélyítő tevékenységet, majd egymás karjában, összesimulva, nyugodtan elaludtak.

Reggel Isabelle arra ébredt, hogy Marc már nincs mellette. Magára tekerte a takarót, és elindult, hogy megkeresse a férfit. Northmant egy monitor előtt találta, amelynek fekete képernyőjén fehér betűkkel, rövid üzenet virított:

Köszönöm az információkat, ha bármiben tudok segíteni, szóljanak! Részvétem Hunt miatt. Pihenjenek, regenerálódjanak! Éppen az imént azonosították önöket is, mint a vágóhídi robbanásos baleset eddig ismeretlen áldozatait. Amint kicsit helyrerázódtak, használják ki, hogy halottak!  JH.