2018. február 22., csütörtök

21. rész: A tudás hatalma


Isabelle és Marc megfogadta Holden tanácsát, ezért egy egész hetet a regenerálódásra szántak. A nyugalom, a pihenés, illetve a nem nyakra-főre, hanem csak alkalomadtán, szükség szerint alkalmazott gyógyszerek megtették a hatásukat, és felgyorsították a gyógyulási folyamatokat. Mentor és tanítványa immár teljesen gyógyult, akár a nyilvánosság előtt is vállalható fizimiskával állt neki edzeni, hiszen a rejtekhely létrehozói erre is gondoltak, és biztosították a lehetőséget. Marc bordái is egyre kevésbé fájtak, de azoknak még kellett egy kis idő ahhoz, hogy ne csak a lélegzetvétel, hanem a mozgás is teljesen fájdalommentes legyen.
A lány éppen a híradót nézve, nem kimondottan a mozgásra koncentrálva, a futópadon dolgozott, amikor kevés híján lefordult a sporteszközről attól, amit a televízióban látott.


Miközben a bevágott képek egy temetés különböző pillanatait villantották fel, a bemondónő száraz hangon ecsetelte, hogy a szülői házból késő kamaszkorában megszökött Isabelle White valószínűleg rossz társaságba keveredett, de aztán valaki felismerte és elrabolták. Apja, a gazdag üzletember, Edward White összeszedte a követelt összeget, de amikor a váltságdíjat az emberrablók utasítása szerint az emberei át akarták adni a lányért cserébe, valami nagyon balul sült el. Olyannyira, hogy a helyszínként megjelölt vágóhíd épülete felrobbant és porig égett. Az elhunyt Isabelle White-on kívül azonosították még a váltságdíjat szállító három testőrt, illetve a hat emberrablót is, de a nyomozás érdekeire való hivatkozással egyiküket sem nevezték meg.
Northman egy ideje már szintén a teremben volt, ráadásul, a közel sokkos nő mögött állt, így látta-hallotta a vörösre sírt szemmel, tűrhetetlennek rémlő fájdalommal gyászoló apát nyilatkozni:
– Isabelle az első házasságomból született. Amikor az édesanyja eltávozott, borzasztóan összetört szegény kislány. Hiába igyekeztem, nem tudtam pótolni a feleségemet, és az üzleti ügyeimből kifolyólag sokszor és sokáig hagytam magára a lányomat. Ez az egész az én hibám, sosem fogom megbocsátani magamnak! – fordult el a riportertől a férfi, mintha az összes energiáját az kötné le, hogy legalább a könnyeit visszagyűrje, ha már a hidegvére a nyilvánosság előtt látványosan cserbenhagyta.
A riporter azonban élvezte, hogy mikrofonvégre kapta Edward White-ot, aki láthatóan teljesen kifordult önmagából. Mivel az interjúalany továbbra is kimondottan készségesnek tűnt, ezért a mikrofont markoló nő nem hagyta ki a lehetőséget, és továbbra is útját állta az üzletembernek:
– Őszinte részvétem, Mr. White – folytatta volna a nő, hogy az átkötés után kérdezhessen, azonban Edward a szavába vágott:
– Isabelle mindig is heves vérmérsékletű lány volt. Nem kétlem, hogy valamilyen módon benne volt a keze abban, hogy ennyire elfajultak a dolgok. Mint ahogy, abban is biztos vagyok, nem az összes gazember lelte a halálát abban a robbanásban. Rengeteg üzleti ellenfelem van, de úgy látszik, már ellenségem is akad, méghozzá olyan, aki ilyen gaztettre is képes volt. A lányomért ötmilliót kértek, ez a pénz a sikertelen átadáskor ugyan megsemmisült, de ugyanezt az összeget felajánlom annak, aki a kezembe adja az emberrablás értelmi szerzőjét, a lányom még mindig lélegző gyilkosát! – nézett a kamerába a férfi és a szemében immár nem csak fájdalom és düh, hanem kegyetlenség is tükröződött.
– Értem – ragadta magához a szót a riporter – tudna valami támpontot is adni, Mr. White?
– Ha tudnék, nem tettem volna közhírré a felajánlást az imént – vonta ölelésébe a mellette álló feleségét Edward. Az asszony nem szólt semmit, a szemét egy nagylencséjű napszemüveg takarta, és akaratlan, villanásnyi mozdulata egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki önként vigaszt szeretne nyújtani gyásszal sújtott férjének. A következő pillanatban még mindig zsebkendőjét szorongatva, Mrs. White visszatalált a szerepéhez, és vigaszt keresve rejtette arcát a férfi elegáns öltönyének anyagába. Az újságírónőt azonban nem megértő és tapintatos fából faragták, határozottan lecövekelt a házaspár előtt, várt néhány másodpercet, aztán egyértelműen a feleségnek címezve a kérdést, ismét megszólalt:
– Kimberly White, ön második feleségként került be a családba. Milyen kapcsolata volt Isabelle-lel?
Edward először tiltakozni akart, de aztán már nem tehetett semmit, mert a neje levette a napszemüvegét, könnyes szemmel, mégis határozottan a másik nőre nézett, amikor válaszolt a kíváncsiskodónak:
– Isabelle úgy viselkedett velem, ahogy szinte természetes egy elkényeztetett egykétől. Haragudott az apjára a házasságkötésünk miatt, engem pedig, amikor csak tudott, bosszantott. Edward egy idő után úgy látta jónak, ha inkább bentlakásos iskolába küldi a lányát.
– Soha nem normalizálódott a kapcsolatuk?
Kimberly felnézett a vállát szorosan tartó Edwardra, és még mindig a férfi arcát nézte, amikor elkezdett beszélni:
– Isabelle elutazásának előestéjén hosszan beszélgettünk. Megkérdeztem tőle, hogy tényleg el akar-e menni, hiszen úgy tűnt, végre rendezni tudjuk a nézeteltéréseinket. Azt válaszolta, hogy kipróbálja a sulit, aztán majd eldönti. Soha többé nem láttam, hiszen látogatóba sem volt hajlandó hazajönni. Hamarosan az iskolában is elfajultak a dolgai, ezért megszökött. Edward soha nem adta fel a kutatást, folyamatosan kerestette, mégsem ő találta meg előbb… – sírt fel az asszony, zsebkendője mögé rejtette arcát, és kezével hárító mozdulatot téve a testőrök gyűrűjében az elsötétített ablakú limuzinhoz ment.
Edward White nagyokat nyelve, többször az autó felé pillantva szólt oda a riporternőnek:
– Kimberlyt rettenetesen megrázta, hogy nem tudott csak egy normál, legalább tiszteletre alapuló családi kapcsolatot kialakítani a lányommal. Ahhoz pedig, már túl idősnek érzem magamat, hogy most kezdjek családalapítási projektbe, holott a nejem ezt régóta szeretné – gördült le egy könnycsepp Edward White mindig szigorú, többségében szenvtelen arcán. – Kérem, tartsák tiszteletben a családunk gyászát, és a témával kapcsolatban, a továbbiakban ne is keressenek, mert nem nyilatkozunk!
A mágnás utolsó szavaival egy időben, az egyik testőr elállta a riporternő útját, a többi körülvette a férfit és az autóhoz kísérte.  
Isabelle még egy ideig bénultan állt a képernyő előtt, aztán felpillantott mentorára, hiszen az hátulról átölelte. 
– Nem tudom, hogy miről habog Kimberly. Nem beszéltem vele a suliba költözés előtt, ugyanúgy rühelltem akkor, mint előtte. 
– Apádat viszont, ezért az alakításért, Oscarra lehetne jelölni. A mostohaanyádnak meg eléggé muszáj volt megtámogatnia a tálalt mesét, elvégre a férje ölelgetés címszó alatt olyan meggyőzően szorongatta, hogy tényleg csak elvétve beszélt hülyeségeket. Amíg néztem őket, néhányszor az a kényszerképzetem támadt, hogy Kimberly-anyu sem viseli jól az aranykalitkát.
– Nekem is forog a gyomrom ettől az egész színjátéktól. 
– Szerencsére, nem csak nekünk. Holdenék roppant módon fel vannak izgulva, mind az elnök, mint pedig Edward esetében. Amikor üzentem nekik, azt válaszolták, hogy helyi idő szerint, ma este hétkor, telepedjünk a nagyképernyő elé, a monitorban ott a kamera, úgyhogy majd arcból-arcba cserélünk információt. Jeff is felizgatott azzal, hogy lesz miről beszélnünk.
– Bízol benne?
– Kevés emberben bízom, és sosem adom ingyen. De Calebnek is segítettek, amiben csak tudtak. Meglátjuk. Egyelőre úgy néz ki, nincs okunk kételkedni bennük.
Mindketten komótosan lezuhanyoztak, és várakozóan ültek le egymás mellé, a monitorral szemben. Pontban hét órakor jelzett a szerkezet, majd hamarosan kivilágosodott a képernyő. Jeff Holden egy ősz hajú, magas, még manapság is izmosnak számító férfi volt, hanyag testtartásban ült a forgószékében, miközben hosszú lábait egymásra pakolta. Szürke szeme érdeklődve, vizsgálódón szegeződött hol a tanítvány, hol a mentor arcára. Nem húzta sokáig az időt, üdvözölte beszélgetőtársait, majd belekezdett a tájékoztatásba:
– Nem tudom, hogy mennyire vannak tisztában vele, de egyaránt beletartoznak a belügy-, és a külügy kötelékébe is. Az FBI-nál ugyanúgy van elkülönített költségvetésük, mint a CIA-nál. A tanács tagsága fele részben az egyik, fele részben a másik szervezet felsővezetőiből áll. A problémamegoldók nem ügynökök, nem is kommandósok, rendőrök, vagy katonák. A szervezet azért jött létre, hogy közel civil megoldást nyújthasson olyan ügyekben, amelyek a háttérben zajlanak, és igencsak szerteágazóak.
– Jól értem, hogy most azt magyarázza, Mr. Holden, hogy olyan emberek, érdekcsoportok ellen kerültünk bevetésre, akikkel szemben nem akartak valódi, hatósági fellépést végrehajtani? – kérdezte a lány.
– Ennél jobban nem is érthetné, Isabelle – mosolyodott el Jeff.
– Miért?
– Tudja, én nem vagyok egy politikus alkat. Rosszul viselem, ha valaki a pénze és a befolyása miatt gyakorlatilag a törvény fölött áll. Régimódi, utópisztikus felfogású fickó vagyok, aki egy pillanatig sem hezitálna, ha egy ilyen rohadéknak ki kellene tekerni a nyakát. Nem akarom az érzékenységét megbántani, de az apja pont egy ilyen díszpéldány, akinek a bukását határozottan mosolyogva tudnám nézni. Ellenben, nekem is osztogatnak parancsokat, ha nem is rengetegen. És amikor a parancs nem nyílt sisakos megoldást követel, akkor jönnek a képbe a problémamegoldók. A gond ott kezdődött, hogy az elnökük és Edward White is bebeszélte magának, a problémamegoldók gyakorlatilag a magánhadseregük. Nem tagadom, egy ideje már figyelemmel kísérem eseményeket, Hunttól pedig, első osztályú információkat kaptam, amelyekkel együtt már szépen összeállt a mozaik. Caleb nem sminkelte a tényeket, közölte, hogy még csak nem is ő, hanem Marc Northman és csoportja a legjobb.
– Kösz, hogy legyezgeti a hiúságunkat, Mr. Holden – sütött Isabelle hangjából a düh. – De, ha már ennyire értékesnek találta Marcot, a csoportját és ezáltal, akár engem is, nem lett volna célszerű időben közbelépni? Például, még azelőtt, mielőtt szórakozás címszó alatt megkínoztak minket?
– Tudja, Ms. White, kikapcsolódásként szenvedélyesen szeretek horgászni. Mivel civilben és a munkaköröm szerint is cápavadász vagyok, ritkán szoktam kapkodni. Egészen pontosan tudtuk, hogy Morrisék nem ölhetik meg önöket, és ezt Steven a jövendő elnöki szék okán, oly mértékben szem előtt tartotta, hogy mindent meg is tett azért, hogy életben maradjanak. Becsukta azt a pszichopatát, hogy le ne faragja a húst önről idő előtt, mindkettőjüket – főként a fogoly státuszukhoz képest – etette, tisztántartotta, ápoltatta. Lássa be, ez egyáltalán nem életszerű. Az is teljesen biztos volt, hogy valaki elkapja önöket. Az félő volt, hogy az elnök megelégedett volna a likvidálásuk biztos tudatával, ezért inkább a másik verziót preferáltuk, és beküldtük segítségként Huntot.
– Tényleg senki sem félt attól, hogy erős felindulásból elszúrom ezt a szépen eltervezett akciót? – háborgott a lány.
– Nem tagadom, jócskán volt hibaszázalék a tervben, elvégre Calebet sem veszteségként kalkuláltuk bele. De anélkül, hogy megint azt mondaná, hogy a hiúságukat legyezgetem: biztos voltam benne, hogy a legjobbat hozzák ki az adott helyzetből.
– Ezt értjük – szólalt meg a megbeszélés kezdete óta először Marc. – De, mintha azt mondta volna, hogy meglepő hírei vannak.
– Inkább, érdekesnek mondanám őket – válaszolta mosolyogva Jeff. – Edward White leginkább arra tippelt, hogy egykori jó cimborája, a tanács elnöke köpte tele a levesét. Apuka orrol, Isabelle – pillantott a nőre Holden. – És azt tudjuk, hogy milyen az, amikor a kedves papa haragos. Kiikszelték néhány vastagnyakúját, nem vitték el hozzá a háládatlan, tékozló leányt, akit így nem tudott példásan, bár mégis teljesen titokban megbüntetni, kinyiffantani. Mivel, nem tűnik egyébként egy hiszékeny típusnak, hát nem esküdnék meg rá, hogy bevette a halálesetekről szóló mesét, elvégre azt sem tudjuk, kit és mennyire kent meg a biztosan tudás érdekében. Ergo, ha tudja, hogy nem volt női holttest, máris túl sokat tud, és nincs akkora lépéselőnyünk, mint azt szeretnénk. Ezt a nézetemet támogatja meg a televízió által közvetített csinnadrattás temetés, az azt követő körítéssel együtt. Szerintem, egyáltalán nem nyúlok mellé, ha azt mondom, a kegyed meggyilkolását kitervelő galádra vonatkozó felhívás üzenet volt, ha valamennyi mákunk azért van, talán még a címzett ismeretlen. Mert az lehet a tanács elnöke, de magácska is. Tehát, ha késztetést érez is, kedves Isabelle, még maradjon nyugton egy kicsit.
– Meddig? – fortyogott a düh látványosan a nőben. – Mivel közelről érzékeltem a tempóját és a közbeavatkozási hajlandóságát Mr. Holden, mondhatni, a bőrömön, hát egy kicsit izgulékony vagyok.
– Azt látom – vigyorgott továbbra is Jeff. – Gyógyulgassanak tovább. Az elemzőim rajta vannak az Edward White személyi számítógépéből származó winchester adatainak elemzésén. Amennyiben találnak valamilyen érdekességet, tájékoztatom önöket. Oliver Black, úgyis, mint a tanács elnöke, éppen jól megérdemelt pihenésére készül a napokban. Furcsa módon, az egyik ismert álnevén bejelentkezett egy plasztikai sebészettel foglalkozó klinikára, de nem zsírleszívásra, vagy hajbeültetésre. Őt is szemmel tartjuk. Küldök néhány képet, egy kis kísérőszöveggel, nézegessék, olvasgassák, gondolkodjanak! Ha bármiféle ötletük van, szóljanak! – lépett ki a kontaktusból Jeff Holden.
Hamarosan az ígért e-mail is megérkezett, rögtön meg is nyitották. A fényképek Kimberlyt ábrázolták, leginkább egy sötét- és nagylencséjű napszemüvegben. Iménti beszélgetőtársuk kommentálta is a fotókat:
„A White-családot egy ideje már szoros megfigyelés alá vontuk. Amíg Edward távol volt, látogatóba érkezett Rebecca, Mrs. White húga. Aztán köszönés, perpatvar, vagy egyéb, értelmezhető ok nélkül, nyoma veszett. A személyzet néhány bennfentes tagja szerint, Kimberly rögtön Edwardnak esett, aztán a nő eltéphetetlennek rémlő barátságot kötött a napszemüvegével. Csak alváshoz nem hordta, mert akkor nem tudta volna aktívan jegelni. Miután a monoklija meggyógyult, felkeresett egy magánnyomozót, és megbízta a húga felkutatásával. A magánnyomozónak villámgyorsan született egy cégtársa, aki átvette az ügyet és egyébként is az én emberem. Tehát, kedves Isabelle, mielőtt meghatnák a mostohaanyja könnyei, vegye számításba, hogy sokkal inkább zokogott a temetésen az eltűnt Becca miatt, mint a veszteség okán, amely az ön halálával érte őt.”  




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése