19. rész: Veszteség

Isabelle White éppen azt nézegette, hogy miként is tehetne szert arra a bizonyos gyors golyóra, amikor Hunt erőteljesen magához vonta. A lány már éppen azon volt, hogy irgalmatlanul odahat az áruló férfiasságára, amikor Caleb hozzásimult és fojtott hangon a fülébe suttogta:

– Ha most a kasztrálásomon gondolkodsz, akkor ideje, hogy tudd, nem a farkam nyomja a derekadat. Amit érzel, attól csak akkor ficánkolj vagy hangoskodj, ha tényleg meg akarsz halni. Tehát, tedd hátra a kacsódat, a kezedbe nyomom, amire vágysz. Nem biztos, hogy én is arra vágyom, hogy itt és most azt markolászd, de apróságokkal nem foglalkozunk – hallatszott a visszafojtott vigyor a férfi hangján. – Csőre töltöttem, kibiztosítottam. Gondolom, nem kell azon tépnem a számat, hogy egyetlen dobásunk van, az is csak addig, amíg a faterod ide nem ér.

– Miért higgyek neked? Mi van akkor, ha nincs megtöltve, és Morrisékkal együtt majd jót röhögsz rajtam?

– Kockáztass, úgysincs más választásod!

– Tényleg nincs. De, ha átvertél, nem sokáig fogsz vigyorogni, erre megesküszöm!

– Tudom.

– Terv?

– Majd alakul. Improvizálunk. De amennyire csak lehet, egyértelmű leszek, szivi. Most viszont, különösebben ne viruljon a fejed, mert nincs rá okod. Menjünk!

Caleb Hunt tehát bevonszolta a vallatóba a lányt, megvárta, amíg Marcot is odaviszik, aztán szövegelni kezdett.

Morriséknál érzelmek széles skáláját sikerült a dumával elérnie, hiszen Steven és bandája hol üdvözülten vigyorgott, hol lilára váltott fejjel dühöngött.

Caleb, amikor félresöpörte Isabelle haját és ráhajolt a nyakára, szinte a bőrnek suttogta az instrukciókat, mindeközben Northmant fixírozta. A kevésbé beavatottak úgy látták, hergeli a másik férfit, ezért az árnyékok kárörvendően, gyanútlanul és leplezetlenül vigyorogtak. Nem sokáig, hiszen eldörrent a két lövés. 

Marc Northman őrei a Dwayne-ikrek voltak, akik azonnal meghaltak, hiszen Isabelle és Caleb halálosan pontos volt. A lány mentora villámgyorsan reagált, és magához vette a két elhunyt fegyverét. Az eseményeket lövésekkel indító két vakmerő szinte nem is foglalkozott azzal, hogyan találták el célpontjaikat, máris módosítottak a célon. Immár teljesen nyíltan, egymás mellett állva szegezték pisztolyaikat Tylerre és Stevenre. Az elnöki szék várományosa, illetve helyettese, kerülve a hirtelen mozdulatokat megvált a saját fegyverétől. Megadóan emelték fel kezüket, amíg Northman és White lövésre kész pisztollyal tartották sakkban őket, Hunt átkutatta, majd megbilincselte mindkettőjüket. Caleb begyűjtötte a laptopokat, és kivitte a parkoló autókba őket. Lepattintotta az össze kocsiról a nyomkövetőket, hiszen nem tudták pontosan, mikor érkezik Edward White, és bár az erőviszonyok közel kiegyenlítettek voltak, ráadásul a meglepetés ereje is az oldalukon állt, váratlan eseményre, gyors távozásra is fel kellett készülniük.

Amint visszaért a vallatóba, Caleb érdekes helyzettel találta magát szemközt. Northman Steven Morris szájához tartotta a kihangosított telefont, míg Isabelle Tyler Bonest bírta néma csöndre, hiszen ráutaló magatartása egyértelmű volt, a férfi álla alá döfött, kibiztosított stukker ékesebben és érthetőbben beszélt minden szónál. 

A telefonból Edward White hangja hallatszott, amint éppen utasításokat osztogatott:

– Az embereim már elindultak a foglyokért. Nagyon sajnálom, hogy nem az előre megbeszélt terveink szerint alakulnak a dolgok, de képtelenség elszabadulnom. Ha úgy gondolod, Steven, ti is velük tarthattok, és akkor csak a helyszín változik, a többi ugyanaz marad. Ellenben, ha úgy döntesz, hogy lemondasz a lehetőségről és inkább nekiálltok máris a tisztogatásnak, azzal sincs problémám. Az akcióért járó lóvét viszik a fiúk, azt természetesen azonnal megkapjátok.

Marc nem finomkodott, rányomta egy kicsit egykori mentora torkára a kést, így a bőrbe maró penge megmotiválta Stevent, aki saját magának is megtette azt a szívességet, hogy nem beszélt hülyeségeket:

– Köszönöm, Mr. White. Megbeszélem a fiúkkal, hogy mi legyen, és annak megfelelően fogunk cselekedni.

– Rendben, Steven. Csak gondoltam, szólok a programváltozásról. Viszlát! – szakította meg a vonalat választ sem várva, Edward White. Ebből is látszott, Morrisék mindenképpen a szolganéphez tartoznak, a gazdit csak addig érdekelte az egész bagázs, amíg a feladatot végre nem hajtották. 

Marc és Caleb visszavitték, majd bezárták a cellába Bonest és Morrist. Hunt – lévén, neki volt a legcivilizáltabb kinézete – autóba pattant és a legközelebbi településről hozott ennivalót és ruhát. 

Legyűrve a késztetést és ellenérzéseiket, a három problémamegoldó mégsem a szabadban evett, hiszen White gorilláinak érkezéséről nem tudtak pontos információt. Kár lett volna elcsúszni ezen a banánhéjon, mert bár nem volt biztos, hogy Edward testőrei tudták, hogy a foglyok hogy néznek ki, azért a szabadlábon lófráló Isabelle meglehetősen gyanús lett volna. 

Evés után úgy döntöttek, ideje tervezni és megbeszélni a továbbiakat. Caleb Huntnak volt a legtöbb információja, így ő beszélt:

– Nagy kár, hogy Edward White személyesen mégsem jön ide – sóhajtotta a férfi. – Nem lett volna hátrány legalább az egyik szálat teljesen elvarrni, hogy utána tudjunk foglalkozni a másikkal. Az elnök és White ugyanazt akarja, ezt ti is hallottátok, még Morris szájából. Az, hogy nem vagytok hullák, nem jelenti azt, hogy szabadon grasszálhattok, esetleg van még melótok is. Viszont, az nekem sincs, amióta negyvennyolc, vagy annál is kevesebb óra alatt nem hajtottam végre a feladatot. Tehát, én is számíthatok valamelyik ex-kollégára, aki az én holttestemen keresztül kívánna feljebb lépni a ranglétrán. 

– Megérte? – tette fel a kérdést Isabelle, miközben vizsgálódva nézte Calebet. 

– Mindenképpen. Ha az elnök a puszipajtásai kénye-kedve szerint ugrál, és a kérésükre hajlandó likvidáltatni a legjobbjai egyikét-másikát, ott baj van. Ha nem kapott észbe időben, akkor azért, ha pedig Edward papi ennyire fontos neki, akkor azért. Ha nem tudott az árnyékkommandó létezéséről, az elég nagy baj, ha meg tudott, akkor az még nagyobb. Ez már akkor sem tetszett, amikor még oda sem értetek hozzám; de igazán akkor érlelte meg az elhatározásomat, amikor elfilozofáltam az összefüggéseken is. 

– A továbbiak? – tette fel a gyakorlatias kérdést Northman.

– Tyler Bones az enyém, remélem, nincs ellenvetésetek. Már egy ideje így kellene lennie, de most valóban meghal. Igyekszem az agyamnál maradni, de nem golyót kap, az biztos. Közelről és tevékenyen fogok megbizonyosodni róla, hogy tényleg felfordult. Esetleg, Isabelle – nézett jelentőségteljesen a lányra Hunt – ha akarod, beszállhatsz. 

– Álljak neki farigcsálni? 

– Ha attól úgy érzed, hogy jobb lesz, igen – maradt komoly a férfi arca. 

– Mert neked jobb lesz, ha milliméterenként hántod le a bőrt és a húst arról a vadállatról? 

– Igen, jobb lesz – jelentette ki igazán meggyőzően Caleb. – Sőt, Marcnak is jobb lenne, de abban nem vagyok biztos, hogy a szemed láttára bevállalná. Még a végén belelovalnád magad mindenféle marhaságba.

– Mire gondolsz?

– Éjszaka mintha kicsit érzékeny lettél volna... – mondta Hunt, de nem fűzött további kommentárt az elhangzottakhoz, hagyta, hogy a lány elgondolkodjon. Isabelle White azonban nem gondolkodóba zuhant, hanem dühös lett. 

– Te tényleg nézted, ahogy mi... – váltott vörösre, aztán falfehérre a nő arca. 

– Nem, szivi. Azt csak hallgattam. Muszáj volt, mert, ha színészkedtél is Boneséknak, azért jócskán kétségbe voltál esve. Sokféle forgatókönyvvel dolgoztam, de egyikben sem szerepelt az, hogy kinyírod, vagy kinyíratod magadat. Nyugtasson a tudat, erősen reménykedtem benne, hogy nem kell bemennem. 

– Akkor...

– Igen. Pontosan ezért meséltem el Morriséknak, hogy amíg előbb sokkot kapnak, majd kárörvendenek, legyen időnk cselekedni. Mivel benned kicsit bizonytalan voltam, ezért teregettem ki a kártyáimat, miközben jöttünk a zuhanyzóból visszafelé.

– És Marc?

– Northman ismer. Pontosan tudta, hogy Carmen halálát soha nem bocsátom meg az árnyékoknak. Nincs az a pénz, nincs az a pozíció.  

– Megbeszéltétek?

– Részletesen nem. Az biztos volt, hogy utolérnek és elkapnak titeket. Rengeteg kockázat volt benne, és még most sem ismerjük az összes változót az egyenletből. Az elnök kezdetben csak kedvezni akart az apádnak. Amikor másodszor sem jött össze, hogy „akció közben” elpatkolj, kicsikarta a mentorodból a kezességet. Odadobta Marcot is, valószínűleg azért, mert az akció vezetőjeként, a mentorodként hamar rájött volna, hogy nem szúrtad el, hanem csapdába csaltak. Amikor az elnök tudomást szerzett az árnyékokról, nem simán félt, hanem egyenesen rettegett. Ettől függetlenül, nem hinném, hogy bármelyikünket is át kellene hatnia  a megbocsátásnak vele kapcsolatosan.

– Morris?

– Gyűlöli Marcot. Amíg él, fenyegetés. Vele és Tylerrel addig kell végeznünk, amíg ide nem érnek Edward emberei.

Isabelle csak bólintott egyet, de már nem szólt semmit. A két férfi átment az árnyékok privát szobájába, átkutatták, és a talált, hasznosnak ítélt tárgyakat, gyógyszereket, kötszereket kettéosztották, majd bepakolták abba a két autóba, amit a későbbiekben használni szándékoztak. A többi járművet mozgásképtelenné tették, aztán visszamentek az épületbe.

Elsőként Tyler Bonest vitték át a vallatóba. Ott a fémasztalra szíjazták, majd Northman elment Steven Morrisért. Bones félelemtől dermedten nézte, ahogy Marc mindenféle különösebb kegyetlenség nélkül ejtett egy mély és erősen vérző sebet egykori mentora nyakán, majd a lábánál fogva, fejjel lefelé, fellógatta a lánccal. Tyler ugyanúgy tisztában volt az elkövetkezőkkel, mint az ordító Morris. A testhelyzet eléggé életellenes hosszútávon, hiszen a vér az agyból nem tud visszajutni a szívhez. Leáll a légzés, összeomlik a keringés és végül bekövetkezik a halál. A folyamatot csak meggyorsítja a vérző seb. A jó helyre küldött golyónál mindenképpen kegyetlenebb vég.

Miután Steven Morris végképp elcsendesedett, Hunt kezelésbe vette Tylert, méghozzá nem akárhogy. Elővette a tabletet, levette róla a hangot, és mozzanatról-mozzanatra ugyanazt művelte Bones-szal, amit a férfi a felvételen Carmennel.

A műveletet egyedül Isabelle nem volt hajlandó nézni, a két férfi már nem engedte meg magának azt a luxust, hogy ne győződjenek meg róla, Morris és Bones valóban befejezte földi pályafutását. 

Már majdnem végeztek, amikor pár pillanat különbséggel, éppen ezért, közel dupla zajhatással, hirtelen, két lövés dörrent. Northmant éppen csak megelőzte az ajtónyílásban felbukkanó, Edward White tenyészetéből származó, humán gorilla. A behatoló a halálos találat folyományaként még földet sem ért, amikor felbukkant egy másik böhöm. Hunt nem teketóriázott sokat, amint kibukkant a fedezékből az ellenfél feje, lőtt. A találata tökéletes volt, mire a második White-féle verőember elterült, Caleb is összerogyott. Azonban összeszedte magát, kicsit felemelkedett és fedezékéből lelőtte az asztalon heverő, immár csak egy szörnyű, véres masszának látszó Tyler Bonest.

Mivel nem volt tudható, merre jár a harmadik testőr, Marc óvatosan odament barátjához, felnyalábolta, és a hátsó kijárathoz vitte, ahol Isabelle már fegyverekkel a kezében várta őket. Northman elvette a géppisztolyt tanítványa kezéből, és rögtön el is tűnt mellőlük, hogy levadássza az utolsó megmaradtat.

A lány megtámasztotta a patakzóan vérző Calebet, kezét rászorította a sérülésre, de azon kívül, hogy fájdalmat okozott, nem ért el vele semmit. A férfi ránézett, és halkan, szinte suttogva kérte:

– Hagyd, semmi értelme!

A nő nézte, ahogy egyre inkább elszíntelenedik a férfi arca és szája, aztán Caleb Hunt megszorította a kezét, kinyitotta a szemét, majd immár alig hallhatóan megszólalt:

– Ne haragudj! Vigyázzatok egymásra!

Caleb keze lassan, fokozatosan elernyedt, barna szeme rezzenéstelenül meredt Isabelle arcára, amelyen legördültek a gyász könnyei.