Edward White egy teljes egészében
kiadó irodaház ötödik emeletére tartott. Az épületet üzemeltető
ingatlanhasznosító céget a mogul ismerte, nem ez volt az egyetlen komplexum,
amelyet ilyen célra használtak a befektetők. White majdnem elmosolyodott: a
belügyminiszter határozottan ügyesnek és kellőképpen óvatosnak tűnik. Mert
miért is ne mehetne egy ilyen irodaházba tárgyalni Edward White? Kis cégek,
egy-két napos bérletek, sőt még komplett iroda-szolgáltatásra is volt
lehetőség, asszisztenssel, irodai gépekkel együtt. Hol van az megírva, hogy
mindenkinek saját irodával kell rendelkeznie? Tehát a találkozó helyszíne gyanú
fölött áll, ez már biztos. Isabelle apja a következő lépésen sem csodálkozott: érkezés
után a belügyminiszter emberei megmotozták, fémdetektorral is átnézték, illetve
a telefonját szintén le kellett adnia, amit azonnal el is zártak.
Személyi testőre, Patrick Hammond
is fennakadt a szűrőn, így őt megkérték, fáradjon át egy másik helyiségbe,
ameddig a megbeszélés tart. Hammond roppant kelletlennek rémlőn, de távozott.
Egészen a szomszédos szobáig ment, ahol ismét átlényegült, méghozzá a
belügyminiszter elit kommandósainak parancsnokává. Benyitott a helyiségbe, odaállt
Holden mellé, aki Nick Hayes füldugójára tudott rászólni, ha a megbeszélés
során egyáltalán szükséges lenne, hiszen alaposan felkészítette a tárgyalás
résztvevőit a mogulból.
Edward White hálát adott az
égnek, hogy a belügyminiszter és a sleppje ennyire óvatos. Egészen
megkönnyebbült, mert kezdett úgy kinézni a dolog, akár még meg is úszhatja.
Sértetlenül. Elhatározta, hogy minden kérdésre a legjobb tudása szerint fog
válaszolni, ha lehetséges, még igazat is mond.
Kevin Nox belügyminiszter nem
húzta az időt és rögtön a tárgyra tért:
– Mr. White, a polgármester úrtól
úgy tudom, fontos kérdésben óhajt velem egyeztetni.
– Igen – válaszolta Isabelle apja
– cserébe büntetlenséget és tanúvédelmet kérek.
– Valóban hajlandó lenne
tanúskodni is? – vette át a szót Nick.
– Ha elkerülhetetlen, igen.
– Nos, mindezekért cserébe olyan
információkat kell közölnie, amelyekre azt mondhatjuk, valóban, nekünk is
megéri. Ha az mégis kevésnek bizonyulna, akkor csak annyit ígérhetek meg, hogy a
megbeszélés után kivételesen, szabadon távozhat.
– Megértettem. Mit szólnának
hozzá, ha a kezükre játszanám a kontinens északi felének legnagyobb kábítószer-
és fegyverkereskedőjét?
– Azt, hogy érdekel – nézett Nox
Edwardra. – Folytassa!
A mogul mindent őszintén
elmondott, amit tudott, bár az Isabelle-lel kapcsolatos tudnivalókat –
természetesen a saját javára – kissé elferdítette. A belügyminiszter és az
ügyosztályvezető ritkán kérdeztek közbe. Miután White elhallgatott, Hayes
összegezte a megbeszélés eredményét:
– Ön bevallottan Brian Morgan,
azaz Hishida Kazuki egyik embere, a fegyverkereskedő részleg vezetője. A
pozíciót Kazuki apjától Kazuhirótól, azaz Larry Morgantől kapta. A meséjéből az
derül ki, hogy a lánya is érintett, immár annyira, hogy Clara Morgan
bérgyilkost csinált belőle. Biztos benne, hogy Isabelle-re vonatkozóan nem kéri
a büntetlenséget és tanúvédelmet?
– Teljesen biztos vagyok benne. A
lányom döntött, hogy milyen életformát szeretne választani. Nem állunk egyazon
oldalon. Felnőtt nő, vállalnia kell a felelősséget a tetteiért.
– Mondja, mi az oka annak, hogy
meg sem próbálja megmenteni a saját lányát?
– Isabelle gyűlöl...
– Bizonyára van rá oka –
jelentette ki kérdés helyett Nick.
– Van – ismerte el Edward. –
Miután elveszítettem a feleségemet, újra megnősültem. Isabelle ezt sosem tudta
megbocsátani.
–Tudja, ezt azért nehezen hiszem –
nézett keményen a férfi szemébe a belügyminiszter, de moderálta magát, hiszen –
elvileg – fogalma sem volt a mogul és a lánya közötti ellentét eredetéről,
súlyosságáról. – A feleségét nem elhagyta, hanem megözvegyült. Miután felnőtt,
nem hinném, hogy Isabelle valóban számon kérné öntől, amiért nem maradt hű az
elhunythoz.
– Tehát, nem mondtam igazat,
belügyminiszter úr? – próbált a kérdés ellenére higgadt maradni White.
– Tehát nem kezelem fenntartások
nélkül a meséjét, és amit tudok, az le is fogom ellenőriztetni. Ez időbe telik,
ha nem is rengetegbe. Addig vigyázzon a bőrére!
– Akkor, áll az alku? – nyújtotta
a kezét a mogul.
– Feltételesen – rázott kezet
Hayes Edwarddal, mert az ablak felé sétáló Kevinen látta, hogy még gesztus
szinten sem parolázna White-tal. – Majd értesítjük!
Patrick már az előtérben állt és
ott várta munkaadóját. Némán a nyomába szegődött, majd az épület garázsában
beszállt az autóba a kormány mögé és elindult. Alig távolodtak el a találkozó
helyszínétől egy saroknyira, amikor a mogul mondott egy ismeretlen címet.
Hammond beírta a GPS-be, és irányt változtatott. Érkezés után Edward maga mellé
intette, majd becsöngettek egy modern, kétszintes ház kapuján.
Az ajtót Lyle Brown nyitotta ki
vigyorogva, aztán félreállt, hogy a vendégek be tudjanak menni.
A fekete bőrű férfi lehuppant az
egyik kanapéra és elkomorodva szólalt meg:
– Ugye, nem követtek?
– Nem. De nem is adtam rá okot,
hogy bárki megfigyeljen – válaszolta nagyképűen White.
– Másként hallottam – nézett
jelentőségteljesen a mogul nyakára Brown.
– Igen, a lányom egy kicsit heves
természet – köszörülte meg a torkát Edward.
– Nem akarom megbántani atyai
érzéseidet, de a lányod egy késelő ribanc – tornásztatta meg látványosan sérült
kezét Lyle.
– Helyben vagyunk – csapott le a
témára Edward White.
– Amennyiben? – hajolt közelebb
és könyökölt a térdére a néger.
– Kapd el. De vigyázz, jobban
jársz, ha a közelébe se mész. Biztos forrásból tudom, hogy kinyiffantotta a
szeretőjét.
– Miért, nem elég gyorsan állt
fel a cerka? – röhögött fel Brown.
– Próbaképpen. Hidegvér és hűség
témakörében.
– Rosszul hangzik.
– Eléggé – értett egyet a másik
férfival a mogul. – Kefélés után, késsel csinálta. Egy olyan pasival, akit
szeretett, és aki mindig mellette állt. Úgyhogy, hiba lenne alábecsülni. Akkor
jársz a legjobban, ha messziről lepuffantod.
– Miért nem te teszed, vagy ez az
öltönyös ficsúr? – pillantott megvetően az álcázott kommandósra Lyle.
– Mert nem elégednék meg vele, ez
a legnyomósabb indokom – komorodott el Isabelle apja. – Illetve, van egy kis
dolgom még.
– És a többi?
– Nem leszek hálátlan, Brown –
állt fel White a kanapéról, majd Patrickkal együtt kiment a házból és újra autóba
ült.
Isabelle White minden információt
megkapott Ethan Rosstól ahhoz, hogy ne érhessék meglepetések. A férfi – jó
érzékkel – inkább nem forszírozta Marcról a beszélgetést, bár meglátása
szerint, jót tett volna a lánynak, ha kiadhatja magából.
Ms. White hálás volt érte, hogy
újdonsült társa kellőképpen tapintatos, de aztán leült a férfival szemben a
lakosztály nappalijának kanapéjára és beszélni kezdett, igaz, Ádámnál és Évánál
kezdte:
– Amikor Northman kikapart a
slamasztikából, nem igazán tudtam, mihez kezdjek vele. Hála az én drága
apámnak, addigra már megtanultam az utca törvényét. Erre jött egy fickó,
megmentett a biztos haláltól és egyelőre nem kért ellenszolgáltatást.
Meggyógyultam, felkészített, problémamegoldó lettem. Lassan, idővel meggyóntam
neki az előző gyepálást, az erőszakot és egyáltalán, mindent. Fura mód,
megértőnek bizonyult, holott előre megmondta, leginkább csalinak akar majd
használni. Még abban is segített, hogy feldolgozzam és továbblépjek. Hálás
voltam, segíteni akartam.
– Sokszor segítettél, volt olyan
akciótok, amelynek nélküled nem tudott volna a végére járni. Nem beszélve
arról, vérprofinak bizonyultál. Nem kizárólag csak a múltban, hanem most is.
– Ennek ellenére is fáj.
– Tudom. Látni meghalni azt, akit
szeretsz olyan, mintha izzó, folyékony fémmel öntenék le a szívedet-lelkedet. Ha
túl is éled, egy részed vele hal, ami megmarad, kérgessé, keménnyé válik. Csak
akkor élheted túl, ha kizárod, ami fáj. Mielőtt megvádolnál vele, hogy a
műkedvelő pszichiáter beszél belőlem, csak szólok, hogy ez sokkal inkább a
tapasztalat hangja, mint bármiféle lélekbúvár-okosság.
Ethan felállt a kanapéról,
töltött magának egy derekas adag whiskyt, megemelte a poharat Isabelle felé,
aztán bevonult a hálószobájába és magára csukta az ajtót.
Ms. White nem akart menni, de
maradni sem volt kedve. Lesétált hát a szálloda parkjába és úgy döntött, az
összes halastavat megnézi, úgysincs nyugta.
Jó ideje sétálgatott a
sövénylabirintus útvesztőiben, miközben valóban megnézte az összes tavat. A
halak kíváncsian odagyűltek, ahogy az árnyéka rávetődött a vízre, hiszen
etették őket, így az árnyék az aranyhalaknak egyet jelentett a táplálékkal
is.
Sötét volt, a lányt lefoglalták a
gondolatai, de nem annyira, hogy teljesen készületlenül érte volna a támadás. Kedvenc
pengéje most is nála volt, de elég gyengécske és szánalmas lehetőségnek tűnt
azzal harcolni négy – vélhetőleg – férfi ellen. Isabelle egyetlen reménye a
Taylor és emberei által abszolvált állandó megfigyelés volt. Úgy tűnt, a
támadók nem akarnak zajt csapni, ahogy valószínűleg ölni sem. Még. Ms. White
úgy döntött megvárja, amíg elég közel mennek hozzá, hiszen, ha eldobja a tőrt, totálisan
fegyvertelenné válik és gyakorlatilag pillanatok alatt ledarálják.
A négy férfi gyűrűje egyre
szorosabbá vált és mindannyian elővették a lányéhoz hasonló fegyverüket.
Egyszerre csak egy támadott, látszott, hogy igen, élve akarják és fárasztásra
játszanak. Nem volt hiábavaló Clara Morgan iskolájába beiratkozni, hiszen már
abból látszott a szint, ahogy Isabelle a fegyverét tartotta. A támadókat
kellemetlen meglepetésként érte Ms. White gyorsasága és pontossága. Amikor
kiviláglott, hogy egy ember nem tud a lánnyal elbánni, megindultak a páros
támadások. A harc minden résztvevője vérzett már. Isabelle-en egyre csak
szaporodtak a gondosan elhelyezett, felületi vágások, hiszen valóban nem
akarták megölni.
Majd hirtelen magas hangon
visító, kék-piros megkülönböztető jelzéseiket villogtató rendőrautók zárták
körbe a parkot. A négy férfi a menekülés mellett döntött, így a nő több sebből
vérezve, de végre megállhatott.
Isabelle ugyan hátat fordított a
felé siető fakabátoknak, de úgy volt vele, megvárja őket. Nekitámaszkodott az
egyik oszlopnak, hogy kifújja magát, és csak egy relatív halk, mégis kegyetlenül
ismerős pukkanást hallott, amikor égető fájdalom tüze robbant a testében. Mint
egy rongybaba, úgy csuklott össze, miközben az oldalához kapott. Nem először
lőtték le, így gyorsan a fájdalom közepére nyomta a kezét és már azt is
biztosan tudta, hogy erősen vérzik. Mielőtt azonban elvesztette volna az
eszméletét, a látóterébe került egy pár nagyméretű bakancs. A másik irányból
érkezett, nem onnan, ahonnan a rendőrök voltak várhatók. A nő meglepve
tapasztalta, hogy teljesen tisztán gondolkodva konstatálja a tényt, a lábbeli
nem egyen-kincstári, tehát viselője sem zsaru, valószínűleg. Az ormótlan cipő
gazdája megállt mellette, leguggolt hozzá, de mielőtt megláthatta volna az
arcát, minden elsötétedett előtte.
És hol voltak Isabelle megfigyelői?
VálaszTörlésMegint egy hét izgalom, hogy kiderüljön, ki lőtt a lányra, bár van tippem.
Köszönöm szépen!