22. rész: A segítőtárs

Isabelle csendben emésztgette az információkat, majd Northman felé fordult és megszólalt:

– Már Caleb is egészen úgy hangzott az ominózus zuhanyozás után, mintha minden egy terv része lett volna. Ahogy elhallgattam Holdent, egyre erősödik bennem a gyanú. Ha pedig így volt, vajon, miért is nem voltam beavatva? Szóval?

Marc kínban volt. Hiszen a lány ráhibázott, gyakorlatilag tényleg minden egy előre kidolgozott terv szerint történt. Amennyire lehetett, igyekeztek csökkenteni a kockázatot, de biztosra menni képtelenség volt:

– Valóban, körvonalakban létezett a forgatókönyv. Ahogy Jeff is mondta, ebből lehetett kihozni a legtöbbet.

– Akkor, ha jól értem, a te megveretésed is a terv része volt, ahogy az enyém is. Ez még nem lett volna olyan óriási baj, ha nem kerülök a kétségbeesés határára. Tudod, Marc, ha mindezt tudom, esélyed sem lett volna rá, hogy lefeküdjek veled. Tényleg nem tudom, hogy melyik a nagyobb baj, az, hogy nem bíztál bennem és nem avattál be, vagy az, hogy kihasználtad a helyzetet? Viszont, a lényegen nem változtat, ami annyi, hogy visszaéltél a bizalmammal. Úgyhogy, végeztünk, Northman. Addig összedolgozom veled, ameddig ki nem lapátoljuk magunkat a szarból, utána viszont látni sem akarlak többé! Az pedig ettől a másodperctől felejtős, hogy hozzámérhetsz! – pattant fel és lökte el a forgószéket maga mögül a nő. Beviharzott abba a helyiségbe, ahol eddig a férfival együtt töltötte az éjszakákat, magához vett egy párnát és egy takarót, bement a szomszédos helyiségbe, aztán magára csukta az ajtót.

A mentor a szája szélét rágcsálva gondolkodott. Lényegében, megértette heves természetű, szenvedélyes tanítványát és még talán a döntését is. Lehetne szépíteni, de Isabelle szemszögéből nem volt mit. Átverték, megkínoztatták és még annyi könnyebbsége sem volt, hogy esetleg tudott volna arra egy jó indokot, hogy elviselje a testi-lelki fájdalmakat. Valóban, túl keményre sikerült a lecke, és a végkicsengése is pocsék lett.

Hamarosan nyílt a lány új lakrészének becsukott ajtaja. White egy ideig az ajtófélfának támaszkodva állt, majd meglepően nyugodtan megszólalt:

– Haragszom rád, de már nem vagyok egy hisztis, durcás kislány. Nem is tudom, hogy kiverték-e belőlem, vagy lefaragták rólam, de nem is ez a lényeg, – döfött egyet White oda, ahol tudta, hogy fáj – hanem az, hogy minél előbb meg akarok szabadulni tőled. Normál munkatársi viszony lehet köztünk, ami arról szól, hogy egymást segítve próbáljuk a legjobb tudásunk szerint megoldani a feladatunkat. Blacknek és az apámnak vesznie kell, ezen nincs vita.

Miközben némán nézték egymást, a számítógép diszkréten csippantott egyet, így mindketten visszamentek a képernyő elé. Holden egyik embere, Kelly Taylor küldött némi információt. Az egyik mappában Edward White nem éppen legális üzleteiről sikerült a kódokat visszafejteni, így helyszínek, időpontok, árufajták, és természetesen az ellenérték összege lett világos a kíváncsiskodók előtt. Kelly még azt is megosztotta velük, hogy három akciót már sikeresen zártak Holdenék, kettő pedig éppen folyamatban van.

Eddig jutottak az olvasásban, amikor egy férfi lépett be a központként berendezett helyiségbe. Bár a rejtekhely lakói meglepődtek, de nem ragadtatták el magukat, hiszen tisztában voltak vele, csak az juthat be, aki konkrétan tudta, hogy mit keres és az ujjlenyomata nyitotta a zárakat.

Isabelle White alaposan szemügyre vette az érkezőt, és megállapította magában, hogy egészen, sőt, határozottan jó pasas. A fickó mosolyogva vette le napszemüvegét, kék szeme felváltva vizslatta hol a tanítványt, hol a mentort. Sötétszőke, vagy inkább világosbarna haja rövidre nyírva, tüskésre és kócosra igazítva igazán jól állt neki, ám világos alapszíneinek némileg ellentmondott sötét, közel fekete szemöldöke és borostája. Enyhén szögletes álla, ha nem is makacsságot, de legalábbis határozottságot sugallt. Kényelmes tornacipőt viselt, sötétkék farmernadrágja határozottan jól mutatott fehér ingével és hasított bőr, középbarna zakójával együtt. Az övébe tűzve jelvény villogott, de a zakó alól kilátszott pisztolyának tokja is. A kezében lévő, közepes méretű sporttáskát lazán az egyik székre tette és kezet nyújtott, elsőként a lánynak:

– Szia, Isabelle. Ethan Ross vagyok, Holden embere. Kimberly White-nak fogom eljátszani a magánnyomozót, bár valóban nem ártana megtalálni az elveszett hugicát. Úgyhogy, én tényleg rajta leszek a projekten.

– Szia, Ethan. Örülök neked – csúsztatta a jóképű, szimpatikus fazon kezébe a tenyerét a nő.

– Marc – fordult a kezét nyújtva a másik férfi felé Ross.

Northman megrázta a frissen érkezett kezét, aki zakóját a táskájára, napszemüvegét a billentyűzet mellé dobta, majd a monitor felé intve megkérdezte:

– Szabad?

– Persze – húzódott arrébb Northman.

Ross szédületes gyorsasággal zongorázott a klaviatúrán, aminek hatására megjelent Rebecca Anderson képe a monitoron. A lány csak némileg hasonlított a nővérére, Kimberly White-ra. Nagyjából a húszas éveinek az elején járhatott, a nyilvántartás szerint néhányszor gyorshajtott, illetve eldurvult egyetemi bulik kapcsán is bevitték a rendőrségre néhanapján. Isabelle meglepve fedezte fel a hasonlóságot az eltűnt lány és saját maga között.

Ethan, mintha olvasott volna a gondolataiban, megszólalt:

– Igen, jó látod. Kimberly helyében, én is aggódnék. Főleg, ha elhitte, amit meséltél neki hajdanán.

A nőnek szabályosan leesett az álla, majd lassan Northmanre pillantott.

Újdonsült társuk azonban ismét magához ragadta a szót:

– Jeff, amióta irodakukac, ha nem is mániákusan, de olvas aktákat. Arról ne is beszéljünk, hogy Hunt, amikor megpendítette, hogy kiről tudja teljesen biztosan, inkább szimpatizálna az elnökváltással, mint Blackkel, átlökte az egész csoport anyagát. Azt, ami Olivernél van. Én pedig felkészültem. Nem tudom, hogy a te szempontodból melyik a rosszabb, a vérfertőző, vagy a pedofil, de akkortájt még mindkettő igaz volt az apádra. Az is már egy kicsit több a feltételezésnél, hogy Edward White külföldi útjainak időpontjában – érdekes módon – az általa meglátogatott városokban jelentettek néhanapján eltűnéseket. Persze, nem kell végletekben gondolkodni, létezik az a fajta szegénység, ami némi pénz és egy jobb élet reményében sok mindenre hajlandó. De apád igazából azt szereti, ha akit maga alá gyűr, hasonlít rád, és egy kicsit talán még tiltakozik is. Írjuk a javára, hogy már nem ragaszkodik ahhoz, hogy kiskorú is legyen.

– Baszd meg, Ross! Ha ennyi mindent tudtok, akkor mi tart vissza attól, hogy lecsukjátok már végre?

– Mi is? – tett úgy a férfi, mintha gondolkodnia kellene. Aztán igazán közel hajolt Isabelle-hez és a szemébe nézve folytatta. – Ezt te kérdezed tőlem, problémamegoldókám? Edward White az a fajta hasfájás, aminek a megoldására kiképzést kaptál. Egy olyan nagyhatalmú görény, aki tanút, bírót, rendőrt, bárkit gondolkodás nélkül kivégeztet, ha úgy látja jónak. Éppen elég embert megnyomorított már ahhoz, hogy ne ültessük le.

– Jó, akkor másként kérdezem, ha nem érted! – jött ki a béketűrésből a nő. – Akkor, miért nincs már nagyon régen kinyírva?

– Igen, akár azt is megtehettük volna – válaszolta Ethan. – De, hogy értsd, megmagyarázom. Ismerve Holdent, kétlem, hogy ne mesélt volna a kedvenc szabadidős sportjáról.

– Tudom, a cápavadászat – húzta el a száját Isabelle.

– Amit nem feltétlenül kell a fogyóban lévő, szerencsétlen tengeri ragadozókra érteni – bólintott a vadiúj szövetséges. – Apád kiterjedt kapcsolatrendszere és a rohadt sok pénze legalábbis óvatosságra inti Jeffet és a többieket. A kedves papádnak és a hozzá hasonló rohadékoknak lehetőleg úgy kell kitörni a nyakát, hogy összeomoljon az általuk épített birodalom. A fekete és a fehér is. Tehát a Black & White, Ms. White.

– Kiütötték, kivágták belőlem, de az is lehet, hogy lefaragták rólam a humorérzékemet, sok mással együtt. Például, a megbocsátást, megértést is, tehát, ha nem tűnök túl lelkesnek és együttműködőnek, akkor az emiatt van, és nem azért, mert megsajnáltam nemzőmet, vagy nehéz a felfogásom. Úgyhogy, én elmegyek aludni, jó éjszakát, fiúk!

– Menj csak, jó éjt – válaszolt szinte egyszerre a két férfi.

Miután a lány mögött becsukódott a lakrésze ajtaja, Ross villámgyorsan machinált megint a klaviatúrával és folytatta:

– Elég baj, hogy ennyire ki van akadva és pont most.

– Holden őszinteségi rohama nem a legjobbkor jött, bár akció előtt Caleb is ejtegetett ezt-azt neki, hogy valamennyire kirángassa az apátiából. Úgyhogy, csak idő kérdése volt, hogy összerakja, és bedühödjön tőle. Felfogta, hogy mi, miért történt, de ettől az én szerepem nem lett szimpatikusabb neki.

– Milliószor jobban félteni valakit önmagadnál, pokoli érzés. Látni a kínjait és a fájdalmát, elviselhetetlen. Arra, amit neked kellett elkövetned, gyakorlatilag, szavak sincsenek. Sajnálom, Marc.

– Ha a továbbiakat is túléljük, leültetem, hogy tudjunk beszélni. Utána is ráérek golyót ereszteni magamba, esetleg belé – vigyorodott el keserűen Northman. – Lapozzunk! Mihez kellek?

– Nem tudhatjuk, hogy White gorillái a fényképeitekkel kelnek, és fekszenek-e? Ahogy azt sem, az öreg megette-e, amit le akartunk nyomni a torkán. Kétfrontos a problémakör, talán Black a kevésbé paranoiás, de erre sem vennék mérget, hiszen fosik Edwardtól. Mit mondasz, ha eltűnsz a képből, Isabelle irányíthatóbb lesz?

– Majdnem biztos. De ne legyenek illúzióid, eléggé lobbanékony. Nem mondom, hogy kezelhetetlen, viszont pontosan megrajzolt határok között játszik a legjobban. Jól motiválható, de a bizalmát csak egyszer kell eljátszani. Elsőrangú csali, az adottságai és a tudása megvan a sikerhez.

– Közvetlenül itt, vagy Black esetében, hiba lenne bevetni. Ha messziről kezdünk, még akár vele is lehet esélyünk a sikerre. A legszívesebben tényleg levetetném a hozzáférését, és itt hagynám punnyadni, amíg el nem ül a vihar.

– Rosszul tennéd, Ethan Ross – szólalt meg a két férfi mögött Isabelle.

Mindkettő megfordult a székkel, de csak az újonnan érkezetten látszott meglepetés, amit megtoldott némi helytelenítő fejcsóválással és két kérdéssel is:  

– Valóban? Miért is?

A lány magához húzta a pasas forgószékét, az ölébe ült, és félreérthetetlen mozdulatok mellett hevesen, vágyakozva simogatta, csókolta. Aztán, amikor abbahagyta, dühtől szikrázó szemekkel válaszolt:

– Mert akkor élesben próbálod ki, hogy milyen az, amikor felállítom a farkadat, majd kibelezlek, aztán a levágott ujjaddal kiengedem magamat ebből konzervdobozból. Ne csináljatok rendszert abból, hogy átbasszátok az agyamat, inkább avassatok be! Méghozzá, teljes mértékig.

Ethan elvigyorodva szólalt meg:

– Szeretem azokat a nőket, akik tudják, mit akarnak, és megfelelően érvelnek. Meggyőztél, Isabelle White, bár könnyedén előfordulhat, hogy meg fogod bánni, és ezerszer inkább visszakívánkoznál ide.

– Ezen ne rágd magad, Ethan. Kettőnk gyümölcsöző együttműködésének alapja, a helytálló információk alapján meghozott döntésem szabadsága. Nem kellene elkövetned Northman hibáit, mert még az is előfordulhat, hogy kölcsönös elégedettség vesz erőt mindkettőnkön, és akkor akár magaddal is vihetnél, a saját csoportodba.

– Ebbe ne éld bele magad Isabelle, már csak azért se, mert nincs csoportom, magányos farkasként nyomom.    

– Nem baj, magányos farkas, úgyis csak az lenne a lényeg, hogy földrajzilag is minél távolabb kerüljek Marc Northmantől – pillantott egyet megvetően mentorára a lány, majd bevonult a szobájába.