Isabelle az útvonal tervezésekor nem szólt
Marcnak, hogy inkább kerüljék el ezt a várost. Remélte, hogy a
helyismerete sokat segít majd nekik, de mostanra eljutott odáig, hogy
válaszokat akart. Válaszokat, első kézből. Immár céltudatosan ment a ház felé, amit
eddig igyekezett elkerülni, hiszen tudta jól, nem szívesen látják. Mit nem
szívesen? Ha nem lesz elég gyors és ügyes, a testőrök megruházzák, mielőtt
rendőrkézre adják. És ez a legszelídebb, legjobb verzió a lehetőségek közül. Az
apja… Edward White. A nagyhatalmú, veszedelmes kapcsolatokkal bíró, befolyásos
mágnás. Az üzleti élet mogulja, aki mindent és mindenkit az irányítása alatt
akart tartani. A lánya anyjának életében még nem volt annyira elviselhetetlen,
mint az asszony halála után. A kamasz Isabelle rettenetesen nehezen viselte a
csapást, az apja pedig - ideje nem lévén - idegenekre, alkalmazottakra bízta a
lányt. Az apa nem sokáig maradt magányos, egy feltörekvő modellecske magához
édesgette és elvetette magát feleségül. Isabelle pedig úgy reagált, ahogy a
hozzá hasonló korúak nagy többsége tette volna: féltékeny lett az új feleségre
és minden alkalmat megragadott arra, hogy bosszantsa. A bosszantásban viszont
roppant tehetségesnek bizonyult, ezért az apa megelégelve a hadszínteret, amit
az otthonából a lánya és a neje csinált, bentlakásos iskolába küldte
Isabelle-t. De nem ez volt az egyetlen ok, amiért Edward White úgy döntött, a
lányának mennie kell. A kamasz szinte pillanatról-pillanatra nőiesedett és
egyre jobban emlékeztette az apát az elhunyt feleségre. A férfi ritkán
parancsolt megálljt magának, és ez alól a lánya iránt felhorgadó, beteges
vonzalma sem volt kivétel. Odáig fajult, hogy a gardróbszoba egyik szekrényének
hátuljánál - nagy munkával, saját kezűleg - készített egy kémlelőnyílást.
Rengetegszer megleste a lányt, amikor fürdött, de a helyzet akkor élesedett ki
igazán, amikor egy ilyen alkalommal, összefutottak a gardróbban. Isabelle még
ekkor sem gyanakodott, teljes lelki nyugalommal nyitotta ki a szekrényét, hogy
kiválassza a ruhát, amit fel akart venni. Edward ott állt mögötte, sajgó
ágyékkal nézte az itt-ott még megcsillanó vízcseppeket a lány nyakán, karján, a
haja tövében. A sötétkék frottír sokat takart, de az öreg White-nak volt róla
képe, hogy mit találhat alatta. Nem is türtőztette tovább magát, Isabelle mögé
lépett, és cseppet sem atyaian, belecsókolt a nyakába. A férfi igyekezett
megszabadulni a törölközőtől, de a lánya a kezdeti dermedtségből felocsúdva,
kitépte magát a karjából. A frottír az apa kezében maradt, viszont Isabelle
ordítva, bőgve rúgkapált, hiszen, ha nem is értette pontosan mi történt és
történhetett volna, megijedt, ráadásul Edward tekintete sem ígért semmi jót.
Mivel a lány igencsak hangos volt, az apa feladta, és inkább menekülőre fogta,
bár a távozás nyugodt, határozott tempójából, semmiféle zaklatottságra nem
lehetett következtetni. Isabelle gyorsan magára kapkodta a ruháit és
bezárkózott a szobájába. Az interneten utánanézett, hogy mi is történhetett, és
úgy döntött, hogy szól a mostohájának. Az asszony természetesen nem hitt neki,
hanem azzal magyarázta a lány meséjét, hogy mivel a szokott szurkálódással,
piszkálódással nem ért célt, így ezzel próbálja szétdúlni a házasságukat.
Edward pedig eljátszotta az aggódó apát, előbb pszichiáterhez járatta a lányát,
majd orvosi javaslatra, környezetváltozás jeligére, elküldte a bentlakásos
iskolába. Ott sem igazán tudtak Isabelle-lel mit kezdeni, sőt rásütötték, hogy
baj van a fejével, és úgy is kezelték. Bezárták, fizikailag fenyítették, és
akárcsak az „édes otthonban”, itt sem próbált senki sem a probléma mélyére
hatolni, azt megérteni és a megoldásban segíteni. Isabelle a sokadik
bántalmazás után megszökött. Sokáig élt az utcán, lopásból tartotta fenn magát,
végül csatlakozott egy bandához. Ott szó szerint kiverekedte magának a
megbecsülést. Néhányszor elkapták a zsaruk, olyankor benyögte Edward White
nevét, de ezt is csak az apja bosszantása végett tette, soha nem gondolta
komolyan, hogy az valóban segíteni fog neki. Az egyik esetnél – legnagyobb
megdöbbenésére – az apja személyesen ment el érte a kapitányságra. Az öreg
eljátszotta, hogy mennyire örül a megkerült tékozló lánykának, majd amikor
hazaértek, a vastagnyakúival megigazítatta Isabelle arcvonásait, felfrissítve a
memóriáját, amibe azt kellett bevésni, hogy mennyire nem célszerű
keresztbetenni Edward White-nak. A vastagnyakúak értették a dolgukat.
Látványos, fájdalmas emlékeztetőt adtak a lánynak. Persze Isabelle-ben felforrt
a harag, a felgyógyulása után visszament az apja házába. Ekkor már lőttek is
rá, szintén Edward parancsának engedelmeskedve. Ezt éppen, hogy megúszta, de
mindannyiszor elöntötte a düh, amikor eszébe jutott apja mosolygó arca, ahogy a
gyötrését nézte.
Edward White testőrei nem feltétlenül
rendelkeztek makulátlan múlttal, és a szabadnapjaikon időnként megtettek – jó
pénzért – bizonyos szívességeket, amelyek természetesen ritkán tisztelték a
törvényt.
Isabelle és Marc egy ilyen alkalomkor
futott össze először, Northman akcióban volt az öreg White testőreivel szemben.
A nőt félholtan szedte ki a humán gorillák kezéből, hiszen Isabelle erőteljesen
megkavarta az eseményeket, és a közreműködése miatt érzékeny anyagi veszteség
érte a gárdisták e csoportját. A vastagnyakúak eléggé megruházták gazdájuk
lányát, de mivel az annyi borsot tört már az apja orra alá, meg akarták adni az
öregnek a lehetőséget, hogy saját kezűleg kezdjen valamit a helyzettel.
Isabelle tehát ehhez az Edward White-hoz
tartott, és hála Northman kiképzésének, az utcán felszedett képességei jócskán
továbbfejlesztésre kerültek, így már volt arra esélye, hogy úgy beszéljen az
öregével, hogy a testőröknek arról fogalmuk se legyen, gazdájuknak hívatlan
látogatója érkezett.
A lány észrevétlenül átjutott a kerítésen,
hatástalanította az útjába kerülő kamerákat, majd az apja dolgozószobájába
érve, még némi bosszúsággal is kedveskedett, mert miután lementette a
winchester tartalmát a hordozhatóra, amit magával vitt, leformázta az asztali
gép agyát. Bár izgatta a találkozás, már nem dermedt meg attól, hogy
szemtől-szembe állnak majd egymással.
Órák teltek el, mire Edward White bement a
dolgozószobájába. Isabelle az ajtó mellé húzódva várta, és azon nyomban kést
szorított az apja torkának.
– Szia, apa – köszönt jól nevelt lányhoz
illően.
– Isa – válaszolt a férfi. – Igazán
szólhattál volna, hogy jössz, használhattad volna a főbejáratot és a csengőt
is.
– Hát persze, apu. Akkor lett volna
teljesen biztos, hogy nem jutok ki innen élve.
– Arra most is jó esélyed van – felelte
érzelemmentes hangon a férfi.
– Tisztában vagyok vele – nyomta a penge
élét erősebben az apja nyakának a lány. – Több hibát velem kapcsolatban már nem
engedhetsz meg magadnak.
– Tényleg nem – ismerte el Edward. –
Northman egy gyilkológépet és egyben luxuskurvát faragott belőled, igazán
büszke lehetsz magadra. Az is kimondottan szép tőled, hogy továbbra is a
nevemet használod, mocskolod. Ezzel egészen addig nem volt nagy bajom, amíg az
ellenfeleimet irtogattad, kislányom. De amint elkezdtél beleköpni a levesembe,
át kellett értékelnem a hozzáállásomat a létezésedhez.
– Ó, igen, apu, tudom. Most honnan
akasztasz le olyan megbízható embereket, mint amilyen Kevin Smith és Warren
Jones volt?
– Nem tudom, de biztosan akad még
jelentkező. Mindkettőjüket figyelmeztettem. Az, hogy ennek ellenére te nyertél,
Isa, azt bizonyítja, piszok jó lettél. Most már igazán abbahagyhatnád a
bosszúhadjáratodat ellenem, és visszatérhetnél a családodhoz. Felnőtt vagy,
biztos vagyok benne, hogy kinőtted már a kamaszos hőzöngést mostohaanyáddal
szemben. Én nem látom akadályát, hogy ismét egy család legyünk. Tudod,
tapasztaltad, hogy roppant kellemetlen tudok lenni, ha akarok.
– Kellemetlen? – kérdezett vissza
Isabelle. – Az nálad a kellemetlenség kategória, amikor megbízást adsz a saját
lányod megölésére? Nem rajtad múlt, hogy eddig nem sikerült.
– Élsz, nem?
– Élek.
– Na, látod. Jonesnak szóltam, hogy
vadásznak rá. A Smith-fiaskó után azt is elintéztem, hogy megint téged
küldjenek. Warren közölte, hogy mielőtt kinyír, leteper. Tisztelettudó,
megbízható üzlettárs volt, mert engedélyt kért tőlem erre. Rábólintottam, csak
az volt a kikötésem, hogy láthassam.
– Te még mindig egy beteg féreg vagy! –
döbbent meg Isabelle és megremegett a kést tartó keze.
Az apja csak erre várt, a gyomrába döfte a
könyökét így szabadult ki szorongatott helyzetéből. Isabelle még a légszomjjal
küzdve is tudta, hogy menekülnie kell, nincs több ideje. Az erkély felé
lendült, és már elérte azt, amikor hátranézve meglátta, hogy az apja elővesz
egy pisztolyt a bárpult egyik rekeszéből. Az öreg indulattól mentes, hideg,
nyugodt arccal vette célba, és a lányt csak az mentette meg, hogy levetődött az
erkélyről. Összegömbölyödve, gurulva tompított, majd felpattant és rohanni
kezdett. Nem egyenesen, hanem cikk-cakkban, ahogy tanulta. Bár az apja élénken
lövöldözött rá, nem találta el. Ellenben a kertben reflektorok gyulladtak, és
egy kisebb hadseregnyi vastagnyakú lepte el a szépen gondozott pázsitot.
Isabelle, nem törődve a kerítés tetején lévő, hegyes, betolakodók elleni,
betonba ágyazott, fenyegetően felfelé meredő üvegcserepekkel, átvetődött azon,
majd a kamerák látószögén kívül eső, elrejtett motor nyergébe pattant.
Elszáguldott vele egy közeli tóhoz, a mocit belökte a vízbe, és a parton parkoló,
előzőleg lopott autóba ült. Egy szőke parókát húzott a fejére, és visszaindult
a szállodához. Arcvonásainak parancsolva, közönyösen nézte a vele szemben,
igencsak gyors tempóban döngető vastagnyakú-különítményt, akik bár megbámulták,
semmiféle összefüggést nem találtak a szőke, autót vezető bige, illetve a
motoron menekülő, hosszú, mahagóni hajkoronát birtokló célpontjuk között.
Isabelle egy buszmegállóban hagyta a
lopott kocsit, a pályaudvar vécéjében parókát cserélt, és immár fekete,
Cleopátra-frizurával, élénkvörösre rúzsozott szájjal, hatalmas napszemüveg mögé
rejtve a szemét, affektálva váltott jegyet, egy másik városba, még véletlenül
sem abba, ahol a szállodai szobában, Marc már valószínűleg a haját tépte.
Eltervezte, hogy mit fog tenni, szándékosan lekéste a buszt, aztán lopott egy autót,
és bízva Northman logikájában, elindult.
Bátor csajszi, sokat szenvedett, nem
VálaszTörlésvéletlenül hajtja a bosszúvágy.
Nagyon jó! Várom a folytatást :)
VálaszTörlésKöszönjük mindkettőtöknek a visszajelzést! :-)
VálaszTörlés